Délutáni alvás. Aminek fogalmát már aligha ismerem, de ma végre sikerült felelevenítenem néhány szép együtttöltött órácskát ezzel a gyönyörűséggel. Nyújtózkodva mászok ki az ágyból, és hunyorogva csámborgok ki a konyha felé, hogy aztán felfalhassam az egész hűtőt. Farkas éhes vagyok, muszáj valamit bekapnom, különben itt döglök éhen. Azonban, amikor feltépem a hűtőajtót, nem látok mást, csak az üres polcokat. Hol van a kaja, amit tegnap nagy nehezen megfőztem?
- A picsába, Lovette Freeman! – üvöltök, mint egy sakál, majd be is csapom a hűtő ajtaját, de aztán meggondolva magam, rögtön ki is nyitom, és szemezek egy sort azzal az üveg vodkával. Végül is, van még némi időm, amíg újra mehetek abba a szaros bárba kurválkodni… Semmi kedvem nincs, de muszáj, különben Clay tesz róla, hogy öngyilkosságba rohanjak, ugyanis még az is sikerülne, ha kitudódna a kórházban, hogy mit csinálok. Semmi értelme nem lenne onnantól az életemnek. Mégis mit kezdenék vele? Az egész romba dőlne.
Nem is gondolkodva, kiveszem a teli üveget a hűtőből, lecsavarom a kupakot, majd elég rendesen meg is húzom. Esküszöm, jól esik, ahogy végigmarja a torkom az erős ital, bár egy kis fintor csak elhagyja az arcomat.
- Love! – kiabálok, majd kopogás nélkül benyitok a szobájába, de sehol senki. Biztos, hogy megint valami faszinál tengeti az estéjét, csak akkor tudnám, mi a picsáért nem költözik oda hozzá? Simán kihasználhatná őket ilyen téren, de valamiért mégsem teszi. Sokkal jobban élvezi, hogy rajtam élősködhet a kis ribanc.
Az üvegből fogy a vodka, az időm pedig, hogy odaérjek a bárba folyamatosan csökken. Beleugrok az egyik ruhámba, és aztán ahogy a taxi dudál a ház előtt, felkapom a táskám, és már otthon sem vagyok. Természetesen a vodkásüveget még mindig a kezemben szorongatom, és az út alatt többször is belekortyolok, amit a sofőr természetesen nem hagy szó nélkül, de hol nem szarom én le?!
Dugó. Megint. Ilyen nincs, hát megint elkések.
- Hello Mary, mi a helyzet? – szólok bele a telefonba kissé kótyagosan, nevetgélve. – Nem hinném, hogy odaérek időben, szóval… megtennéd, hogy lefoglalod valahogy azt az idiótát? – kérdezem, mire ő csak hebeg a telefonba, így rá is nyomom rögtön. Fél tőle, mint a tűztől, akár a többi táncos lány is. Csak tudnám, hogy miért rettegnek ennyire…

Mire odaérek a bárhoz, pont kifogy az üveg, ami természetesen meg is tette a hatását. Kissé szédelgek, a lábaim nem annyira engedelmeskednek, mint ahogy kéne. Előhúzom a zsebemből a cigit, és nem törődve azzal, hogy már rég késésben vagyok, rágyújtok, és úgy sétálok be a hátsó bejáraton, ahol a lányok megvető pillantásokat küldenek felém.
- Mi van? Ne legyetek már ennyire karót nyelt fapinák. Úristen. Nektek tényleg ez az életetek. Szar lehet. – dülöngélek, és bele-bele szívok a cigimbe.
- Jól van, majd elmúlik neki. – vonok vállat, mikor az egyik lány figyelmeztet, azonban mikor Clay beront, csak fülig érő szájjal vigyorgok. Néha tényleg szexi, amikor ilyen ideges. Kár, hogy ekkora faszfej, különben még lehet, el is szórakoznék vele kicsit.
Most tényleg nagyon ideges, és amikor maga után húz, ellenállni próbálok, csakhogy éppenséggel háromszor erősebb nálam.
- Engedj el. Semmi közöd hozzá, hogy hol voltam. Egyébként meg… dugó volt. – mosolyodom el ismét, és hunyorítok kissé, amikor ránézek. Beleszívok a cigimbe, és egyenesen az arcába fújom a füstöt.
- Szexi, amikor ideges vagy. - heccelek vele még kicsit, és tudom, hogy simán felhergelem még jobban, de ilyen állapotban ez nem igazán érdekel.
A fenyegetése nem igazán hat meg, ezt már elég sokszor hallottam tőle. Mindenki tudja, hogy hülye lenne kirúgni, ugyanis ha jól sejtem, én hozom neki a legtöbb pénzt a konyhára.
- Kimennél esetleg? Akkor átöltöznék. – Vagy legalábbis megpróbálok. Halvány lila gőzöm sincs, hogy hogy fogok megjelenni a színpadon ilyen állapotban, de valahogy muszáj lesz megoldanom. Ledobom a parázsló cigit az asztalra, mit sem törődve azzal, hogy rajta elég sok papír hentereg, ami később komoly bajokat okozhat…

Pontosan jól tudom, hogy Clayton Cross nem az a nyugodt ember. Ha kell, simán lekever egy pofont is, csak hogy az legyen, amit ő akar. A hiba ott van, hogy én konkrétan utálom, ha valaki uralkodni akar felettem, egyszóval nincs velem könnyű dolga. Jelen pillanatban pedig főleg nincs, így, hogy már egy üveg vodkát benyakaltam egyedül.
- Tényleg az volt… Kérdezd csak meg a taxisofőrt. – mosolyodom el újra és vállat vonok. Nem vicces igazából, de valamiért folyton vigyorra húzódnak az ajkaim, és néha ez nevetés formájában is megnyilvánul. A hülye is látja, hogy be vagyok rúgva, mint az atom, se ezt nem vallanám be, nem mintha szükség volna rá.
Sosem szándékoztam leszokni a cigiről. Valamiért ez mindig egy jó mód arra, hogy kiadjam magamból a stresszt, ami azért elég rendesen jelen van az életemben, valljuk be. És ez az egyik kedvenc dolog, amit szeretek benne, hogy bármikor, bárkinek az arcába fújhatom az orrfacsaró füstöt, és ezen jókat vigyorgok.
- Ugyan, Clay, én nem vagyok részeg. Éppen, hogy csak… spicces vagyok. De ne aggódj, életem legjobb táncát fogom ma végiglejteni a színpadon. Csak neked! – kacsintok rá, és ezzel határozottan kikezdek vele. Hogy miért? Halvány lila gőzöm sincs, ugyanis nincs sok olyan ember, akit jobban gyűlölök nála. Elbaszott egy alak. Ettől függetlenül jól néz ki.
- Az. Szexi. – kuncogok jót rajta, de amikor meglök, rögtön abba is hagyom. – Te engem ne lökdöss, érted? – megyek újra közel hozzá és farkasszemet nézek vele. Felmegy bennem a pumpa, mivel utálom, ha erőszakoskodik velem. Tudom jól, hogy olyankor semmi esélyem nincs ellene, de természetemnél fogva ellenkezek az ilyen helyzetekben. Nem vagyok könnyű eset, és szeretem, ha az emberek ezt tudják is.
- Abban Clay, hogy amúgy sem neked szoktam vetkőzni a színpadon sem, az öltözőmben mért tenném meg neked? – húzom össze a szemöldököm, és aztán mit sem törődve azzal, hogy nem ment még ki, leveszem magamról a felsőm. Teljes mértékben ütöm egyik szavammal a másikat, de azt hiszem, ez ebben a spicces állapotban megérthető.
Komótosan hámozom le magamról a ruhákat, majd mikor Clay megfenyeget, vissza kell fognom újra a nevetést, pedig ez tényleg egyáltalán nem vicces, amit mond. Igazából jó, hogy most minden ilyen vicces, de fogalmam sincs, mit fogom így művelni a színpadon, amitől azért kicsit fosok.
- Jól van baszki, nem kell rögtön le olcsó kurvázni attól, hogy lecsúszott a torkomon egy pár pohár vodka! – fonom össze a karjaimat magam előtt, és morcosan nézek Clayre, mint egy hisztiző kislány. - Úgy csinálsz, mintha te nem szoktál volna inni! Akkor te is olcsó… őőő hímringyó vagy? – gondolkodom, mit is kellett volna pontosan mondani, mert ez így elég hülyén hangzott. Na de akkor se kurvázzon le, még ha úgy is gondolja… Nem tudom, mért szívom most ennyire mellre a dolgot, mivel már vagy százszor hallottam ezt tőle, és mindig csak elengedtem a fülem mellett a titulust.
Lassacskán átveszem a fellépő ruhát, aminek a teteje általában lekerül rólam egy kis idő múlva, de hát nem mehetek egyből ki úgy, nem?! Vagy mégis? Ki szabja meg? Senki! Minek vetkőzgessek ott a színpadon. Végül úgy döntök, hogy a felsőt nem veszem fel, de ahogy elindulok kifelé, magammal viszem.
Ahogy a színpad mögé érek, Mary már végzett is a számával, és rögtön megszólal Beyoncé Dance for you című dala. Az én számom.
- Te így mész színpadra? – kérdezi Mary kikerekedett szemekkel, az én arcomon pedig újból feltűnik a fülig érő vigyor. A leplek mögül kilóbálom a melltartószerű valamit, majd szépen lassan, igyekezve kecsesen mozogni, kikóválygok a színpadra. Cowgirl módra meglóbálom ujjamon a felsőt, majd a tömegbe hajítom, és aztán a rúd felé igyekszem. A lábaim nem igazán akarnak engedelmeskedni, főleg ebben a méteres sarkakban, nem igazán tudom irányítani a dolgokat, így éppen elkapom a rudat, mielőtt elburkolnék.
Miközben a fémcső körül tekergek, végignézem a férfiakat, akik kiéhezett tekintettel nézik a táncom, a testem. Fúj. Mind ahányszor itt vagyok, elszörnyedek, hogy mennyi undorító ember van a földön. Szememmel a főnököm keresem, majd amikor megtalálom, firtatom, hogy vajon most mérges rám, vagy már lenyugodott? Lehet, hogy nem tetszett neki, hogy nem tartottam magam az eredeti koreográfiához, de már tényleg megszokhatná, hogy ha rólam van szó, nem az van, amit ő akar…

Ahogy vonaglok a színpadon, minden egyes alkalommal végigfut az agyamon, hogy mekkora idióta vagyok. Bármikor betoppanhat a helyre egy kórházi kiéhezett doki, vagy rosszabb esetben egy rezidens, aki ott tol ki a másikkal, ahol lehet, az előrejutás miatt. Mindig is végiggondolom, hogy mennyire utálom ezt a szart, de ha itt hagynám, több, mint valószínű, hogy a süllyesztőbe kerülnék.
Most azonban valahogy nem foglalkoztat ez az egész. Gondolatok nélkül mozgok a színpadon, és ez valahogy jó érzéssel tölt most el. Lehet, hogy minden fellépés előtt innom kéne kicsit!? Bár kétlem, hogy akkor sokáig itt lennék, mert valószínűleg Clay agyára mennék, és miután félig agyonvert, ki is rúgna.
Figyelem Clayt, és látom, hogy a tekintete valamiért mindig visszaugrik a színpadra. Tudom, hogy ideges, amiért nem tartottam magam a koreográfiához, de azt is jól tudom, hogy tetszik neki amit lát. Hiába is tagadná…
Mikor azonban megpillantom, hogy egy soványnak nem mondható pasas igyekszik felé, és szóváltásuk után Clay felém néz, rögtön égnek emelem a szemeimet. Nem. Nem fogok dugni ma senkivel az istenért! Nem vagyok kurva és kedvem sincs hozzá.
- Ma nem! Ne merészeld! – artikulálom erős szájmozgással a szavakat, mikor a főnökömmel találkozik a tekintetünk. Megölöm, ha odaad ma valakinek. Nem akarooom! Legszívesebben bemondanám a mikrofonba, hogy mi van. Végül is nem is olyan rossz ötlet.
Intek a keverőpult felé, hogy állítsák már le azt az istenverte zenét, majd mikor Luke rázza a fejét, magamhoz ragadom a mikrofont, és a hangszóró felé közelítek felé, amire a gerjedés olyan fülsüketítő hangot generál, hogy rögtön csend lesz a teremben.
- Na végre. Ide figyelj Clayton Cross! Nem tudom, mit beszélgettél előbb a haveroddal, de engedd meg, hogy felhívjam a figyelmed arra, hogy nem vagyok kurva. Érthető? – nézek Clay után arra a szumó bajnokra, akivel az előbb Clay szót váltott. Miután letettem a mikrofont, intek Luke-nak, hogy mehet tovább a zene, mire fejcsóválva el is indítja azt a maradék egy percet, ami még hátra van.
Tulajdonképp csak most esik le, hogy mekkora egy balfasz vagyok, és a mai utolsó húzásom ez volt. Clay ezer százalék, hogy ki fog nyírni, és ki is rúg. Rohadjak meg, ha nem. Már a villanó szemeiből tudni lehet, hogy nagyon ideges, és lejárattam mindenki előtt.
Ahogy véget ér a szám, már robogok is le a színpadról, és inkább megállok mellette, mert tudom, hogy Clay már hátul vár. Mi lenne, ha valahogy megpróbálnék kiosonni a helyről?! Ezzel csak az az egy probléma van, hogy nincs nálam ruha, csak ez a szar fellépős, ebben meg csak nem indulok meg semerre éjnek éjjelén.
Hátrapillantok, ahol kissé nagy a káosz. Biztos megint valamelyik kettő ribi összeverekedett, így nem is tulajdonítok neki nagy figyelmet, ott maradok a színpad mellett még kicsit és visszaveszem magamra az elhajított felsőrészt. Nem telik bele pár pillanatba, és Clay meg is ragadja a vállam hátulról, én pedig összerezzenek.
- Bocs Clay, tudom, ki vagyok rúgva, blablabla, le is lépek most rögtön, ne jártasd a szád feleslegesen. Amúgy is pontosan tudom, hogy elhordanál mindenféle ribancnak, ezt meg már hallottam elégszer, szóval nyugodtan elhagyhatjuk a beszédet. – ered meg a nyelvem, miközben Clay a hátsó kijárat felé ráncigál, és hasonlóan jó páran igyekeznek még arrafelé. Mi a franc van?
- Miért rohangál itt ennyi ember? – nézek hunyorogva végig a helyen, és egy idő után bődületes bűzt érzek, ami nem más, mint töménytelen füst. Ó te jó ég! Kigyulladt valami?
- Hé! Ugye nem az van, amire gondolok? – kiáltom a főnököm után, aki még mindig csak cibál maga után, én pedig próbálom szedni a több centis magas sarkúban a lábaimat, amik amúgy sem engedelmeskednek ma valamiért. Na, vajon miért?!
Lehet, hogy most én vagyok a legszörnyűbb nő a világon, de nem bánnám, ha leégne ez az egész kóceráj!

Most egészen biztos vagyok benne, hogy rendesen kihúztam Claynél a gyufát, de valahogy nem igazán érdekel. Tudom, hogy nem fog kirúgni, ahhoz túl jó bevételt biztosítok a számára. Ha jól sejtem, a vendégkör nagy része az én produkcióm miatt jár a bárba, valószínűleg kicsit lecsappanna a létszám, ha én nem lennék ott ezután. Kivéve, ha találna valami hasonló tehetséget, mint én. Lehet, hogy ez most beképzelten hangzik, de őszintén, a többi ribanc tanulta ezt a „szakmát”. Nekem úgymond zsigerből jön.
Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha leégne ez az egész kóceráj, úgy ahogy van. Akkor nem lenne innentől problémám ezzel az egésszel, viszont a pénzzel elég sok bajom lenne. Szóval még én sem tudom, melyik lenne a jobb. A lényeg, hogy mindenki élve kijutott ebből a szarból. Gáz lett volna egy sztriptíz bárban megdögleni.
Kicsit meglepődök, amikor Clay felkap a karjaiba. Átkarolom a nyakát, bent égni azért én sem akarok…
- Ments is Clay, különben oda a legjobb bevételi forrásod. – Helye nincs viccnek, az én szám mégis kissé mosolyra húzódik. Képtelen vagyok felfogni, hogy mi is történik igazából, mivel az alkohol túlnyomó többségben van most bennem, mint a józanész.
Nagyon kíváncsi vagyok, mi fog történni, mert még az is lehet, hogy Adam az okos kis fejével úgy gondolta, hogy más már úgyis hívta a tűzoltókat. Nem egy lángész, az biztos. Kiérve azonban villódzó fényeket látunk, a tűzoltók már indulnak is oltani a tüzet, ami kezdi az egész bárt benyelni.
- Talán ezt maguknak kéne kideríteni, nem? – Hogy kérdezhetik ezt Claytől? Ő csak engem mentett… Haha. Nem is értem, mért nem hagyott ott a francba, ha ennyire idegesítem.
Csikk? Uhh baszki. Nagyon remélem, azt nem találják ki, hogy az öltözőben volt a tűz forrása, mert azt hiszem, akkor nekem annyi. Biztos nem én vagyok a ludas, hát én csak eldobtam azt a csikket.
- Én már mondtam neked, hogy nem kéne hagyni, hogy ezek a faszok bent bagózzanak… - jegyzem meg Clay felé, még ha nem is érdekli, és valószínűleg újra lehurrog, hogy fogjam be a számat. Valahogy nagyon megeredt a nyelvem a piától. Amúgy sem vagyok egy csendes típus, ezt bárki bizonyíthatja, de most duplán felvágták a nyelvem.
Mikor Clay lerak a földre, kissé megimbolygok, de végül sikerül megállni a két lábamon.
- Huh, ez kemény volt. – mondok csak ennyit. – Még szerencse, hogy a közelben voltál, főnök. Igazi hős vagy, hogy megmentettél. – kissé ironikus vagyok, és halkan fel is nevetek a rekedtes hangommal. Tudom, hogy nem véletlen hozott ide félre, most majd mondja a monológját szépen, én meg visszapofázok, ahogy ez mindig menni szokott. Megfenyeget, hogy kirúg, aztán úgyse teszi meg. Ez a teljes rituálé.
- Mindketten tudjuk, hogy nem fogsz kirúgni. – mondom, mikor közli, hogy k vagyok rúgva. Szorítja az állkapcsom, és ez kissé kellemetlen nekem.
- Mi lenne, ha elengednél, basszus? Mondtam már, hogy nem vagyok egy kibaszott rongybaba, akit rángathatsz kedvedre, meg azt csinálhatsz vele, amit akarsz. – kezdek kicsit ideges lenni, és kezem a csuklója köré fonódik, hogy megpróbáljam levenni a kezét az államról, több kevesebb sikerrel.
Még fel sem fogom, mit mond, mikor csattan az arcomon a pofon, egyből az arcomhoz kapok, én pedig olyan ideges leszek, hogy rögtön utána megyek, mikor elindul visszafelé. Az alkohol tompít valamennyit az arcom égésén, de mivel nem volt gyenge pofon, még így is érzem.
- Baszd meg, Clay! Mi az, hogy miattam égett le? Nem csináltam semmit. Amúgy meg ne mond, hogy hányni tudnál, mert a hülye is látta, hogy majdnem a nyálad csorgott a produkcióm alatt! – A szemébe nézve mondom a szavakat, és látom, ahogy szinte szikrákat szórnak a kék íriszei.
- És amúgy sem rúghatsz ki. Csak gondolj bele, vissza építed valahogy ezt a szart, nagy nehezen. Ha megtudják, hogy nem lépek fel, a vendégköröd fele már le is szelektálódott. Nyugodtan bevallhatod magadnak. A bevételed a felére csökken, és akkora csődbe mész, hogy jó lesz nézni… - Tudom jól, hogy nem fog kirúgni. Holnapra meggondolja magát, mert rájön, hogy tökre igazam van.
- És ha még egyszer megütsz Clay… Esküszöm, hogy megyek a rendőrségre, és elintézem, hogy ott dögölj meg a rácsok mögött. – teljes komolysággal beszélek, nem hinném, hogy rátudok ijeszteni, mindenesetre jó kimondani ezeket a szavakat. Megérdemelné, hogy ott rohadjon meg bent…

Szavakba sem tudom önteni, mennyire utálom ezt az embert mégis hogy jön ő ahhoz, hogy kezet emeljen rám? Soha, senkitől nem tűrtem el azt, hogy felpofozzon, vagy akár egy ujjal is hozzá érjen, erre tessék. Itt van ez a felfuvalkodott idióta, aki már megtette nem egyszer, mégsem teszek ellene semmit. Ha marad is nyoma, akkor is csak jól bekenem alapozóval az arcom, ezzel valamennyire eltüntetve. Hatalmas düh van bennem, és komolyan elgondolkozom azon, hogy mi lenne, ha egyszer elmennék a rendőrségre. Biztos vagyok benne, hogy nem hagyná annyiban a dolgot. Tönkretenne.
- Akkor ki vagyok rúgva. Leszarom, tudod? Senki nem fog rávenni arra, hogy kuncsorogjak bárkinek is, főleg nem neked! Arra nem gondoltál még, hogy talán nem akarok kívánatos lenni ezeknek az undorító lusta embereknek? Ez a probléma veled Clay, hogy téged a világon semmi sem érdekel, csak ez a redvás bár. Fogalmad sincs arról, mekkora undort élek át, ha bárkinek eladsz, mikor ebbe még bele sem mentem igazán, csak úgy elfogadtam a dolgot. Igaz, valószínű azt is nagy ívben leszarnád, ha nemet mondtam volna erre az egészre. – kiabálok utána, és nem érdekel, ha bárki is minket néz. Tulajdonképpen magasról szarok rá. Nincs feltűnési viszketegségem, de nem bírom magamban tartani a dühömet, és már az sem érdekel, ha nem kell többet jönnöm. Legalább nem kell elviselnem ennek az idiótának a dühkitöréseit. Sokkal stressz mentesebb életem lenne, nem indulnék minden egyes nap úgy útnak, hogy már megint kurvának érzem magam, és már megint undorodom magamtól.
Igaza van abban, amiket mond. Nyilvánvaló, ha feljelenteném, nem telne bele két órába, és máris az egész kórház tudna a kis rejtegetett életemről. Nyilvánvalóan ezt nem akarom, hiszen az sem kizárt, hogy akkor rögtön ki is rúgnának. Akkor aztán tényleg nem lenne semmi értelme ennek az elcseszett életnek. Meglepődök, amikor a keze nem ütés céljából ér az arcomhoz. Sokkal jobban esik ez a simogatás, mint a csattanás, tőle meg valamiért még jobban.
- Lehet, hogy igazad van, Clay, csak nehogy egyszer eljussak addig, hogy már nem érdekel semmi. Te sem, és a kórház sem. Vagy egy ugyanilyen részeg estémen kicsit elgurul a gyógyszerem, és szépen besétálok az örsre. Fenyegethetjük egymást, de ha ezt bármelyikünk is megtenné, könnyen vége lenne a karrierünknek. Mind a kettőnkének. Nyilvánvaló, ez oda-vissza működik. – vonok vállat, mint akit nem érdekel a dolog, holott rohadtul érdekel. Nem értem, miért nem tudunk mi ketten békében meglenni egymás mellett. Talán ha nem szólnánk egymáshoz, akkor sikerülhetne. Eljönnék, fellépnék, mennék. Clay otthagyja a gázsit az asztalomon és kész. Meg is van oldva.
- Tudod mit? Haza is megyek. Engem többet nem látsz itt. – Lehet, hogy most tényleg kirúgott? Lehetséges, hogy ez a tudat boldogsággal tölt el, vagy csak azért érzem ezt, mert nem tudok még mindig józanul gondolkodni? Hátat fordítok, előveszem a telefonom, vagyis elővenném, de rájövök, hogy az is az öltözőben volt.
- Baszki, jössz egy telefonnal! – kiabálok még menet közben hátra Claynek, de valószínű ő már nem hallja. Most vagy sétálok addig, amíg nem találok egy telefonfülkét, ahonnan tudok hívni egy taxit, vagy hazagyalogolok. Ebben a lenge öltözetben tulajdonképp nem nagyon örülök neki, ugyanis eleve fázom is kicsit, na meg mit fognak gondolni az emberek egy bugyiban és melltartó szerűben gyalogló nőről az utcán?
Elindulok, karjaimat magam köré kulcsolom, ezzel is melegítve magam kicsit. Nem hiszem el. Fogalmam sincs, hol van egy köcsög telefonfülke. Lehet, hogy kilométerekre innen. Mikor megpillantok egy taxit, elkezdek kalimpálni őrült módjára, de az baszik megállni. Bemutatok neki, mire egy másik autó félrehúzódik. Az ablakot lehúzzák, és én már forgatom is a szemeim. Elindulok inkább tovább, de az autó gurul mellettem.
- Hé, rossz kislány! Mennyi az annyi? – szól ki az ablakon, engem pedig a hányinger kerülget. A picsába már, hogy nem tudok hazajutni sehogy. Tulajdonképp megkérhetném csak úgy szívességből, hogy vigyen haza. Na jó, Gwen, ezt te sem gondoltad komolyan!
- Bármilyen furán is hangzik, nem vagyok kurva, csak éppen leégett a bár a ruháimmal és a telefonommal együtt, és valahogy haza kell jutnom. – Tudom, hogy a következő mondata az lesz, hogy hazavisz, ami be is bizonyosodik, de a hülye sem ülne be mellé. Már csak a kinézete miatt sem, tiszta szőr, nagydarab. Fúj.
Mit sem törődve vele sétálok tovább minél beljebb az út szélétől, és gondolkodóba esem. Mi van, ha tényleg az én csikkem miatt égett le ez a bár? Ugyan már, bárki lehetett, voltunk ott még kétszázan. Biztos vagyok benne, hogy nem az én hibám volt. Mindenesetre jó érzés ezzel hitegetnem magam…

Fázok. Haza akarok érni. Picsába, hogy megkellett ennek történnie. És ráadásul, még ez az idióta is ki akar rúgni. Hát nem, én aztán biztos nem fogok neki kuncsorogni semmiféle módon azért, hogy továbbra is táncolhassak nála. Inkább nyomorúságban döglök meg, minthogy megalázkodjak előtte. Igaz, mindenki tudja, hogy ha arra kerülne a sor, visszanyalnám magam hozzá, de őszintén szólva, nem szeretném ezt megtenni. Azt akarom, hogy ő jöjjön és kérleljen, hogy menjek vissza a bárba, mert nem megy olyan jól, mint azelőtt. És ez esetben biztos, hogy a büszkeségem nagyobb lesz annál, mintsem a szükség kívánja.
Sosem fogok hazaérni. Utálok gyalogolni, nem beszélve arról, hogy magas sarkúban hatszor lassabban haladok, mint amúgy, így inkább le is kapom a lábamról, és máris sokkal kényelmesebben érzem magam. Ettől függetlenül még mindig szarul érzem magam, de nem vagyok olyan hülye, hogy beüljek bárki ismeretlennek is a kocsijába. Mikor újabb autó lassít mellettem, oda sem nézek, jobb ez így mindenkinek, ha nem elegyedünk beszélgetésbe. Ám amikor Clay hangja cseng fel a háttérből, megtorpanok. Most meg mi a francot akar? Valamiért biztos vagyok benne, hogy nem jó szándékkal jött utánam, hát kinek jut eszébe bárki után is utána menni, amikor leégett a saját bárja? Claynek biztosan nem.
- Mégis hogy sikerült volna, amikor a telefonom is bent égett? – forgatom a szemem, utálom, ha hülyeségeket kérdeznek. De miért mosolyog rám ilyen kárörvendően? Nem sejtek jót, és biztos vagyok benne, hogy valamit akar. És lám, pár pillanat múlva be is igazoldóik a gyanúm, ugyanis berángat a kocsiba. Ez hülye…
- Mi bajod van? Mondtam már, hogy ne érj hozzám egy ujjal se. Legalább mond meg, miért ráncigálsz? Most valószínűleg simán beszálltam volna egy szép szóra is, ugyanis semmi kedvem sétálgatni egy szál kurvás cuccban. – nézek rá dühösen, és a fogása helyére kapom a kezem, miután körülbelül bevágott a kocsiba. Gyűlölöm, ha ilyen erőszakos. Szerintem tényleg azt hiszi, hogy én okoztam a tüzet a bárban. Ami azt illeti, még én sem vagyok benne teljesen biztos, hogy nem én tettem, de valamiért szeretném azt hinni, hogy nem én voltam. Nem bírnék elszámolni a lelkiismeretemmel.
- Törleszteni? Mi van? Miért? – teszem a hülyét, pedig tudom, hogy mire gondol. Minden esetre nem kedves tőle, hogy így alaptalanul meggyanúsít, és én vagyok az első számú vádlottja. Azt pedig, hogy hogyan gondolja ezt a törlesztést… hát, lehet jobb is, ha inkább bele sem gondolok, mit akar.
- Figyelj Clay, egyáltalán nem biztos, hogy én okoztam azt a tüzet. Azért ez kicsit sértő számomra, hogy rám gondolsz először. Bárki más eldobhatott ott egy cigit, nem csak én létezek a világon. – vonok vállat, mintha nem nagyon érdekelne, de persze folyton ott motoszkál a fejemben a gondolat, hogy mi van, ha tényleg én tettem. Az biztos, hogy nem szándékos volt, azért annyira nem vagyok elbaszott, hogy szánt szándékkal felgyújtsam azt a helyet, aki valakinek az életet jelenti.
Oldalra pillantok Clayre, akin látszik, hogy elég feldúlt, nekem valamiért mégis bejön. Sosem néztem meg részletesebben az arcát, de most valamiért szemügyre veszem, és halvány mosoly is villan a szám szélén. Jól néz ki, de valahogy eddig még nem vettem észre, bár az tuti, hogy nekem nem kell a nyakamra még egy faszi is.
- Amúgy azt megtudhatnám, hogy hova megyünk? Mert ha nincs konkrét célod, kidobhatnál a lakásomnál. Mármint nem szó szerint. – Nagyon jól tudom, hogy van valami terve, nem véletlenül rakott be ilyen erőszakosan a kocsijába, és jelen pillanatban komolyan nem tudom, hogy nincs-e okom félni?! Clay elég mérges rám, az eddigieknél még jobban is, így most tényleg fogalmam sincs, mire számítsak. Az biztos, hogy jóra ne…

Ideges. Ez határozottan látszik rajta. Bár igaz, van miért mérgesnek lennie, még ha véletlen nem is én tettem, akkor is, nyilvánvaló, hogy dühös. Tulajdonképp a szeme láttára égett le az, amiért majdnem egész életében dolgozott, én is ilyen idegállapotban volnék körülbelül, ha ez velem esik meg.
- Azért azt mégis elárulhatnád, hogy hogy kéne törlesztenem. De amúgy is… Claaaay. – nyújtom el a nevét, akár egy nyújtózkodó macska. – Nem is tudod bizonyítani, hogy én voltam. És ha nem én voltam? Életed végégig kísérteni fog a gondolat, hogy olyan embert büntetsz, aki nem is tehetett semmiről. Szerintem nagyon is elaludt az a cigi. – jelentem ki határozottan, mintha teljesen biztos lennék benne, holott egyáltalán nem így van. Csak remélni merem, hogy nem én vagyok a bűnös, a gyanúsítása azonban mégis megrendít.
- Tudod ebben az istenverte bárba nálam nyolcszor hülyébb emberek dolgoznak. Nem tudom, feltűnt-e, hogy elvégeztem az orvosit, ami azért nem olyan egyszerű egy szakma. Szóval éppenséggel lehet, hogy valamelyik másik hülye volt. – vonok vállat, és karba font kezekkel fordulok kifelé. Az út szélét nézem, még véletlenül sem fordulok Clay felé. Felidegesít, hogy rám akarja kenni. Még ha ludas is vagyok a dologban, valamiért akkor sem esik jól, hogy rögtön én vagyok az első számú gyanúsítottja. Nem tudom, miért üt ez ennyire szíven, mondjuk. Eddig is tudtam, hogy nem vagyok a szíve csücske.
A következő pillanatban Clay hatalmasat fékez, mire kissé előrebukok, nem győzök megkapaszkodni elöl. A picsába!
- Meg akarsz halni? – csúszik ki a számon, mire tényleg olyan ideges lesz, hogy még én is meglepődök. Sosem láttam még ennyire feldúltnak, pedig párszor már sikerült kihúznom nála a gyufát. Most ez tényleg az a pillanat, amikor nem kell visszaszólnom, és jobban járok, ha csendben maradok. Nem tudom, hogy az alkohol hatása-e, vagy más, de valami oknál fogva még a szemeim is üvegesek lesznek. Hogy még véletlenül se lássa meg, szó nélkül fordulok el tőle, és mély levegőt veszek. Fogalmam sincs, hogy egészen pontosan mit tervez, de valamiért nagyon nincs jó előérzetem. Ötletem sincs, hogy hová megyünk, de nagyon remélem, hogy nem valami elhagyatott helyre. Nem is tudom, mit nézek ki ebből az emberből. Azt azért talán mégsem, hogy megöljön akárkit is. Nem. Talán nem. Akárkit lehet, de engem azért már csak nem fog kinyírni.
- Clay?! – szólok neki halkan, mikor megáll egy ház előtt. Most a lakására hozott? Vagy valaki máshoz?! Add, hogy nem valaki máshoz, nincs kedvem senkihez és semmihez. Többet nem szólok, ugyanis kirángat a kocsiból, és akár egy ócska ribanccal, úgy bánik velem.
- Jól van már, jól van! Megyek magamtól is, nem kell összevissza lökdösni. Kicsit bánhatnál velem kedvesebben, nem gondoltál még erre?! – ered meg ismét a nyelvem, de közben jó kislány módjára lépkedek a lift felé, ami tulajdonképp elég bizarrul néz ki. Ennek ellenére kénytelen vagyok beszállni, és kissé idegesen várom, hogy most mégis hova vissza.
Felérve a legfelső emeletre, és beérünk egy lakásba, rögtön körbepillantok.
- Hál’ istennek, hogy a te lakásodra jöttünk. Nem sok kedvem lett volna valami hülye alakhoz. – mosolyodom el kicsit, de csak éppen alig láthatóan, hiszen nem akarom, hogy megint valami baja legyen ezzel.
- Nem rossz kecó. – jegyzem meg, mintha minden rendben volna, de kurvára nincs. Fogalmam sincs, minek hozott ide, és az is aggaszt egy kicsit, hogy nem a földszinten vagyunk. Ott legalább nem lenne esély arra, hogy kilógasson az ablakon, ugyanis jelen helyzetben és állapotában simán kinézem belőle, hogy valami ilyet tervez.
- És most megkérdezhetem, hogy miért hoztál ide fel? – kérdezek rá kissé hezitálva ugyan, de kénytelen vagyok, a választól azonban most komolyan tartok egy kicsit…

Kicsit komolyan megrémít ez a Clay. Eddig még nem láttam ennyire rettenetesen idegesnek, bár igaza van, én is valószínűleg idegbeteg lennék, ha leégett volna a fél életem. Bár nem tudom, mit érezhet, nekem nincs ekkora értékem, ami miatt ennyire kiaakadnék. Talán jobb is, mert a helyében én rögtön arra helyezném a célpontot, ami nekem ugyanilyen kárt okozna. Talán a kórház. Ha ott lebuktatna, az lenne nekem ekkora törés. Bár hiszem, hogy nem ekkora tapló, hogy visszaadja a dolgot úgy, hogy még bizonyítani sem tudja, hogy én voltam az, aki a tüzet okozta.
Kíváncsivá tesz, miért hozott fel a lakására. Rossz előérzetem van valamiért, kétlem, hogy teázni szeretne. Karba teszem kezemet, és megállok egy helyben, várom, hogy történjen valami. Eltűnik a szemem elől, és fogalmam sincs, hogy most hová is megy. Várom, míg visszajön, ám amikor megpillantom, elkerekednek a szemeim a kezében tartott fegyver láttára. Na nem. A kurva életbe, mi a faszt csinál?
- Clay. Nem kell ilyen módszerekhez folyamodnod. Komolyan. Rakd el azt a kurva fegyvert. – nézek rá komoly tekintettel, és hallgatom a szavait. Nem hiszem el, hogy ekkora szar legyen, hogy most komolyan fegyvert fog szegezni rám. Nem lehet.
Hátrapillantok a mögöttem lévő ajtóra, de tudom, hogy bezárta azt. Terve van velem, és nem is akármilyen. Megfogok dögleni.
- Nem sokszor fordult elő ilyen… A saját műsor pedig tetszett a népnek. – halvány mosoly ül ki az arcomra, még ha ez nem is helyénvaló most. Pillanatokon belül azonban ez el is tűnik, amikor elindul felém azzal a kibaszott fegyverrel.
- Beszéljünk komolyan Clay. Mi lenne, ha leülnénk és megbeszélnénk ezt a dolgot? Ketten. A fegyver nélkül. Te is és én is nyugodtabbak lennénk, ha azt a szart most odaraknád az asztalra, és jó távol mennénk tőle, nem gondolod? – Persze, hogy nem gondolja. Nem ezt gondolja, hanem valószínűleg fejben már lejátszotta, hogy fogja a fejemet, vagy éppen a mellkasomat érni a golyó, és loccsan ki testemből a vér. Ó istenem. Szerettem az életem, szerettem mindenkit, bocsásd meg vétkeimet, a kurva életbe!  Megöl baszki, megöl! Hátrálok, ahogy jön egyre közelebb, mígnem abba a rohadt falba ütközök, aminek pont mögöttem kell lennie. Ilyenkor mindig minden rossz helyen van. Nem tudok menekülni semerre, ugyanis Clay a falhoz szorít, és a fegyver máris a kulcscsontomhoz nyomódik. Nem volt nyugodt életem sosem, de ilyen sem volt még, hogy fegyvert szegeznek rám. Kezdem tényleg nyugtalanul érezni magam, és fogalmam sincs, mit kéne csinálnom. Azt hiszem, ha tökön rúgnám, vagy ellenkezni mernék, akkor csak rontanék a helyzeten.
Gondolataimból teljesen kizökkent, amikor eljut az agyamig, hogy ez az ember nem akar engem megölni. Ó, nem! Sokkal inkább meg akar dugni. Csókjára a gyomrom öklömnyi méretére ugrik, nem tudom, hogy a megkönnyebbüléstől, vagy akármi mástól. Ajkaim rögtön reagálnak a csókjára, és amennyiben engedi, kiszabadítva a kezem a szorításából, lassú mozdulattal kiveszem a kezéből a fegyvert. Valahogy feszélyez, hogy ilyen közel van hozzám. Bár elég necces, hogy Clay belemegy ebbe, de reméljük igen, és akkor nyugodtan, felszabadultam élvezhetjük egymás társaságát. Ami azt illeti, egy párszor már eljátszotta a gondolattal, hogy mi lenne ha, de valamennyire, ilyen téren legalábbis tiszteletben tartottam, hogy a főnököm. Szabad kezemmel a pólója alá nyúlok, s aztán az övével kezdek el babrálni, amíg ki nem oldódik az, és kezelésbe nem vehetem azt, amit a nadrágja rejteget.

Nem vagyok a fegyverek híve. Talán ez életemben most tudatosul bennem először így, mikor ilyen közel van hozzám. A nyakamhoz. A testemhez. Mi van, ha Clay ujja egyszerűen egy pillanatra megremeg? Akkor kibaszottul vége az életemnek. Egyszerűen csak úgy lepuffant és kész. Nem, hiába nyomorult az életem egy része, még nem hinném, hogy eljött a halál pillanata. Talán nincs is lőszer abban a pisztolyban. Mellesleg minek tart itthon egyáltalán fegyvert? Mindig is tudtam, hogy Clay nem egy átlagos férfi, aki eljár dolgozni, hazamegy, megiszik egy sört, esetleg megnézi a focimeccset és lefekszik aludni. Nem. Ő más, és ezt nem biztos, hogy jó értelemben kell érteni. Az már biztos, hogy az alvilági körökben is megfordul, hiszen nem egy olyan undorító faszihoz küldött, akiről sütött a gonoszság, a határozottság. Egyszerűen láttam rajta, hogy ha ott és akkor nem azt csinálom, amit ő akar, akkor igen könnyen megjárhatom.
Azt hiszem, ez a mostani pont egy ilyen. Csak éppen Clayjel állok szemben. Végre nem egy undorító, hanyag emberrel kell kezdenem valamit, hanem egy határozott, jó kiállású férfival. Nem tagadom, Clay határozottan bejön nekem, de meg kell mondjam, hogy ez esetben kicsit megriasztott azzal a kurva fegyverrel. Nem tudom elképzelni róla nagyon, hogy lelőne, de… ki tudja? Talán félreismertem…
A fenyegetésére rögtön elveszem a kezem a pisztolytól, és inkább a mellkasára simítom. A faszomnak se kell, hogy elsüljön az a szar. Ahogy látom, Clay kezd egy kicsit megenyhülni. Nem csoda, hiszen férfiból van, és talán arra nem számított, hogy attól, hogy ő meg akar dugni, majd én együtt fogok működni vele. Miért ne? Sokkal rosszabb alakokat kibírtam már, és mint mondtam, Clay amúgy sem rossz bőr, szóval nincs miről beszélni… De persze az enyhülést rögtön meg is cáfolja, nem hagyja annyiban a dolgot. Felszisszenek, mikor erősen megszorítja a csuklóm, s mikor elindul a konyha felé, újra megered a nyelvem.
- Az istenért Clay, muszáj ilyen mocskosan és durván beszélned velem? Hidd el, megértem úgy is, ha azt mondod: Gwen, ma azt teszed, amit én szeretném. Ha nem, akkor megbánod. Nyilván tudni fogom, mire gondolsz, bár abba azért nem szeretnék belegondolni, milyen érzés az, ha szétloccsantják a fejem. Természetesen megteszem, amit kérsz. Már megszoktam, hogy azt kell tenni, amit mondasz… Rendben, legyen. De nem vagyok a rongybabád, azt fogd fel, oké? – fonom össze a karjaimat, és lassan elindulok én is arra, amerre ő, de azért kellő távolságot tartva tőle. Jobb nem túl közel kerülni hozzá, ugyanis fogalmam sincs, mikor durran el az agya, aztán akkor baszhatom a csábítást, a vonzerőmet, és a többit…
Kissé meglep, mit akar. Rengetegszer látott már táncolni, nem fog neki meglepetést okozni, miért pont ezt akarja. Akaratlanul is megforgatom a szemeimet. Szeretek táncolni, de nem ilyen helyzetben. Mindegy, mint tudjuk, ha nem teszem meg „szétloccsantja a fejem”, így a cipőm után megyek és felveszem. Kicsit még botladozok benne, ami nem is csoda. Rengeteg nő, józanul nem tud megállni ilyen magas sarkakon, nemhogy menni, és nemhogy félig még részegen.
- Legyen. – megcsóválom a fejem, és egy sóhaj kíséretében indulok el Clay felé, közben megigazítva a cicifixet, ami rajtam van. Kicsit zavarban vagyok, ami elég fura. Mikor betértem a bárjába anno, akkor sem volt semmi probléma azzal, hogy táncoljak neki, na de akkor messzebb voltunk egymástól. Én a színpadon, ő a nézőtéren. Nem érintkeztem vele, és előtte nem smárolt le, valamint fenyegetett meg. Szóval most egészen más a helyzet.
Elveszem tőle a távirányítót, és lefelé megyek addig, amíg nem találok egy megfelelő számot a táncomhoz. Nem azt fogom előadni neki, amit a bárban szoktam. Nem… Mint ő is mondta, ez most más. Ez VIP… Egy pillanatra megállok a dalon, amit kiválasztottam, ám Clay siettetésére el is indítom.
- Jól van, a kurva életbe Clay. Nem várok tapsra. Sietsz valahová? – Tudom, hogy rohadtul nem kéne neki visszapofáznom, hiszen fölényben van. A lakásán vagyok vele, ketten. Kezdjük ott, hogy hiába nagyobb az arcom, ha ő hatszor erősebb nálam, és mellesleg még fegyvert is tart. Van fegyvertartási engedélye? A francokat, biztos, hogy nincs…
Még mielőtt bármit is tehetne, megszólal Rihanna - Skin című dala, és még gyorsan az Alig hallhatóan sóhajtok, és aztán elkezdem. A koreográfiát már rég betanultam erre a számra, és ez elég szexi ahhoz, hogy hassak vele Clayre. El kell csábítanom, és hatnom kell a férfiasságára. Talán akkor ő is elveszti kicsit az eszét, és már nem is lesz annyira durva, mint eddig. Attól nem félek, hogy ez nem sikerül. A dal végére már annyira fel lesz izgulva, hogy nem fog bírni magával…
Pontosan úgy mozgok, ahogy azt már betanultam, kivéve egy-két botlást az alkohol miatt. Pár másodperc után az önbizalmam is visszatér. Élvezem a táncot, ezt szeretem, és tényleg beleadok apait-anyait, mert.. törlesztek, vagy mi. Olyan kecsesen és csábosan mozgok, amennyire tudok, és persze egy pillanatra sem engedem el Clay tekintetét. Állom a pillantását, még akkor is, ha szikrákat szórnak, ugyanakkor a vágyat is látom benne megcsillanni.
Az utolsó percben pedig lassan odasétálok hozzá, megfordulok előtte, és egy kisebb öl táncot lejtek neki, majd megfordulok, végigsimítok a mellkasán, és a hasánál kisebb erővel húzom meg a pólóját. A kanapéra térdelve lábaim közé veszem Clay lábait, és ott míg véget nem ér a zene, addig tekergek. Természetesen nem restellem a kezem sem használni, többször simítok végig a nyakán, a mellkasán, és lejjebb, az ágyéka környékén is. Arcomra apró mosoly ül ki, és közelebb hajolva szenvedélyes csókot lehelek az ajkaira. Mikor véget ér a dal, onnantól hagyom, hogy az történjen, amit Clay szeretne, de valahogy van egy sejtésem, mi lesz az…

Ami tény, az tény, akár a többi férfit is, Clayt sem egészen az esze irányítja. Bár azt gondolhatnánk, hogy eme szent napon, hogy leégettem a bárját –igen, tényleg nagy valószínűséggel én voltam a tettes-, nem a farkával fog gondolkodni. Ám tévedünk. Clay szemei csak úgy falják a testem tánc közben, azonban valamiért még mindig kicsit bizonytalan vagyok abban, hogy megúszom a ma estét valamilyen módon. A mosolya azonban mégis azt feltételezteti, hogy elfeledkezik a mellette fekvő fegyverről, én persze mikor felé magasodok lopva kicsit arrébb is csúsztatom, hogy még véletlenül se szándékozza felkapni. A dal végére ajkaink egybeforrnak, a gyomrom pedig összeugrik. Mégis mit csinálok? Megdugatom magam a főnökömmel, hátha elfelejti, hogy leégett miattam a bárja? Igazából pontosan ezt teszem, de valamiért mégis közel sem úgy viszonyulok ehhez az egészhez, mintha mással feküdnék le. Fogalmam sincs, hogy a bennem maradt alkohol miatt vagyok ezzel így, vagy bármiféle rejtett érzéseim lennének Clay felé?! Tulajdonképp csak a gyűlöletet fedeztem eddig fel ezek közül, és egyenlőre csak ezt is hozta ki belőlem, de ki tudja… Bár mint tudjuk, Gwen Freeman egyszer volt életében szerelmes, akkor is beszopta, így azóta teljes mértékig kerüli a rózsaszín ködöt, és a hasonlókat.
Megjegyzésére csak elmosolyodom, és hirtelen hatalmas kő esik le a szívemről, amikor felkap, és a fegyvert a kanapén hagyja, nem hozza magával. Máris sokkal szabadabbnak és nyugodtabbnak érzem magam. Így már nincs bennem a gondolat, hogy bármikor lelőhet azzal a szarral. Bár, már bármi megtörténhet, de most inkább ezt ne vegyük figyelembe.
Ahogy a szemembe néz, most talán mást látok, mint eddig bármikor. Ebben a pillanatban nem a főnököt látom benne, és bár a harag némi szikrája még mindig ég a tekintetében, már sokkal nyugodtabbnak tűnik ilyen téren. Az már más kérdés, hogy más téren igen izgatott állapotba jött, ami természetesen engem is rendesen feltüzel.
- Látod, hogy ellehet ezt intézni jobb, élvezetesebb módon is? – húzom ajkamat széles mosolyra, miközben átkarolom a nyakát, hogy stabilabb legyek. Lábaimmal szorosan húzom minél közelebb magamhoz, hogy érezhessem előtörni vágyó férfiasságát. Az izgalom a hasamból egyre lefelé veszi az irányt, és lüktetni kezdek én is. Nem mondom, rég kívántam férfit ennyire, mint most Clayt, még annak ellenére is, hogy egy tíz perccel ezelőtt még fegyvert tartott a mellkasomhoz. Érdekes váltás, de mindenesetre ezt valahogy jobban élvezem, mint azt várni, mikor húzza meg a ravaszt.
A konyhán túl nem is jutunk, ugyanis a pultba ütközünk, miközben a csókom közben korlátozom Clay látási viszonyait, de nem törődöm vele. A hideg pult hatására libabőr fut végig a testemen, aminek hatására kicsit megrázkódom, majd Clay pólója alját kaparintom meg, hogy levehessem róla.
- Már hamarabb is megakartam jegyezni, hogy kicsit túl vagy öltözve hozzám képest. Ez nem fair nem gondolod? – mosolyodom el, mikor megpillantom a szépen kidolgozott hasát. Imádom, ha egy férfi ad magára, és szépen kirajzolódnak az izmai. Még nem láttam fedetlenül a testét, de már pólón keresztül is jól látszódott, hogy bizony nyoma sincs sörhasnak. És most egyéb testrészeit is szemügyre vehetem majd. A kérdés csak az, hogy hogy fogunk ezután a bárban viszonyulni egymáshoz?

Esküszöm, hogy kezd beindulni a fantáziám Clayt illetőleg, és talán mondhatom is azt, hogy határozottan kívánom őt. Igen, ez nagy valószínűséggel az alkohol hatása miatt van, de az igazság az, hogy annak nagy része már elszállt, és kezdek kijózanodni. A rossz hír az, hogy nem értem, hogy miért érzek így? Egészséges szexuális vágy? Ha valakivel le kellett eddig feküdnöm, akárcsak egy kurvának, nem éreztem semmi ilyesmit. Hányingerem volt magamtól, és attól, hogy hozzá kell nyúlnom bárkihez azért, mert fizetnek érte. Undorító dolog, és már jó párszor elgondolkodtam rajta, hogy megmondom Claynek, hogy ez így nem megy, de minek mondanám? Egyrészt a főnököm valószínűleg jót nevetne rajtam, és megmondaná, hogy márpedig az lesz, amit ő akar, másrészt pedig kurvára szükségem van arra a rohadt pénzre. Ez egy kibaszott ördögi kör.
Nagyon jól csókol, és biztos vagyok benne, hogy ez meg fog még ismétlődni, mert ha bevallja, ha nem, látszik rajta, hogy bejövök neki, már csak akkor is, ha a színpadon pörgök. Nyilvánvaló, hogy ezt nem akarja mutatni, hiszen akkor még egy fogást találnék rajta. A nő ugyebár könnyen meggyengíti a férfit, még ha az nem is akarja.
Mikor elszakad tőlem, már tudom is, mi lesz a következő lépése, és azt is, hogy észbe kapott, hogy ez rohadtul nem jó. Gondoltam, hogy ez fog történni. Azért, még a meggyőzés céljából megpróbálom visszahúzni magamhoz a nadrágjának övtartójába akasztva ujjaimat, de nem enged, és rögtön el is kezdi mondani a magáét.
- Jól van, jól van. – emelem fel a kezeimet, és lepattanok a bárpultról, megigazítom a kissé félrecsúszott melltartómat. – Nem igazán ellenkeztél, Clay, ezt azért te is valld be. – mondom egy mosoly kíséretében, és rá is pillantok. Még mindig idegesnek tűnik, de majd lenyugszik holnapra. Pillantásommal követem, amerre indul, reménykedve, hogy nem a fegyver irányába teszi ezt. Meg is nyugszom, amikor eltűnik a szemem elől, és elindulok a kanapé felé, ahol előbb a saját főnököm még árgus tekintettel figyelte a táncomat. Összeszedem magam, és elgondolkodom rajta, hogy lelépek, mielőtt még Clay kijön a fürdőből, de rájövök, hogy a kulcs nála van. A csendet csörömpölés és törés hangja töri meg, mire összeráncolom a homlokom. Mi a szart csinál ez már megint? Végigsimítok az arcomon, és lassú léptekkel, kíváncsian indulok el a zaj irányába.
- Jól vagy? – szólok be hangosan, ám amikor megpillantom, megforgatom a szemeimet. – Áh, azt hittem, legalább kiugrottál az ablakon. – mosolyodom el, de persze csak heccelem ezzel. A törölközőre pillantok, és oldalra billentem a fejem.
- Nem kell miattam törnöd-zúznod. – vonok vállat, és megfordulok, elindulok az ajtó felé.
- És most, ha megbocsátasz, akkor hazamennék, ha már nem ütöttük el jól az időt. – mutatok a kulcs nélküli ajtó felé, ám Clay elég hamar elillantja az elhatározásomat. Csak értetlenül bámulok rá, és próbálom felfogni a mondatokat, amit mond.
- Külföldre? Clay… Nekem munkahelyem van! Nem tudom, hogy rémlik-e? Nem tudok csak úgy egyik napról a másikra, csettintésre ugrani, és kiruccanni veled külföldre. Egyébként is, mi a francért akarsz te külföldre menni? Vagyis hova? És miért kell nekem is menni? – kérdések tömkelegét zúdítom Clayre, és nem érdekel az sem, ha idegesítem. Az istenit! Nem tudok már hiányozni a kórházból, így is már túlléptem a határt. Picsába!
Elkezdek idegeskedni, és elgondolkodom rajta, hogy mi lenne, ha nem jelennék meg a reptéren –már ha repülővel megyünk egyáltalán-? Áh, Clay nem fogja a véletlenre bízni, ő maga fog elrángatni.
- És miért kell maradnom reggelig? Én biztos nem alszom a kanapén Clay, csak szólok! – kezdek el kicsit kényelmeskedni, és elindulok a szoba irányába, hogy felvehessek egy pólót. Kinyitom a szekrényt, és kiveszem az első pólót, ami a kezem ügyébe akad, de nem veszem fel.
- Azért lezuhanyoznék előtte, ha nem probléma… - kiabálok ki a szobából, miközben tekintetem megakad a nagy ágyon. Azért biztos ezen is eltudtuk volna ütni az időt, ha Clay nem mond állj-t!
Visszaindulok a szobába, majd Clayt keresem a szememmel, mikor megpillantom a konyhában. Ágaskodok kicsit, mire meglátom, mit művel, és ezzel együtt megpillantom a vért is.
- Segítsek? – kérdezem, és meg sem várva a választ, elindulok felé, és kérdés nélkül a kezembe veszem a kezét, és a kötszert. Nem mondok semmit, bár tudnék szónokolni arról, hogy mekkora pöcs, hogy így felhúzza magát azon, hogy én kicsit kikezdtem vele. Jobb talán most egy kicsit befognom a szám, és megmutatni, hogy nem csak a táncban vagyok tehetséges, hanem rohadt jó kis kötést is tudok készíteni. Ha engedi, pár perc alatt meg is vagyok vele, aztán ha nem probléma Claynek, akkor elmegyek a fürdőbe, mert egy zuhany igen jól esne. Abba már belenyugodtam, hogy a mai estét itt kell töltenem, mert az biztos, hogy nem szeretném, ha Clay újra elővenné azt a kurva fegyvert. Jobb a békesség, na…

Nem tudom, hova akar utazni, és azt sem, hogy miért. Remélem nem valami olasz maffiafőnöknek akar eladni. Vagy egy arab sejknek. El sem tudom dönteni, melyik a rosszabb. A lényeg, hogy én már tényleg mindent kinézek Clayből, és fogalmam sincs, most éppen mi a terve velem. Nem rég, még fegyvert fogott a fejemhez, utána rá pár percre meg akart fektetni, most meg azt akarja, hogy utazzak el vele holnap?! Ember legyen a talpán, aki követni tudja ezt a faszit. Még nekem sem megy, bár én eddig szinte csak úgy ismertem, mint a főnökömet. Közelebbi kontaktba nem igazán keveredtem vele. Eddig.
Mikor Clay elárulja, hová utazunk, egy pillanatra ledöbbenek, és normál esetben, ha nem lenne káosz az életem, még talán örömködésben is törnék ki, ugyanis Rio az egyik olyan város volt, ahová egyszer elakartam jutni.
- Rioba? Azért azt megsúghatnád, hogy mégis mit csinálunk majd ott… Jó, persze nekem lenne pár ötletem, de nem hiszem, hogy neked is ezek a tervek, amik nekem megfogalmazódtak most a fejemben. – nézek rá érdeklődve, miközben szemezek azzal a rohadt kanapéval, ugyanis majdnem száz százalékig biztos vagyok benne, hogy a mai estét én fogom ott tölteni, és nem Clay. Annyira azért már ismerem, hogy nem fogja csak úgy egy mosolyért átengedni nekem a lehetőséget, hogy az ágyban alhassak. Szememmel követni kezdem, amint elindul a szoba felé félmeztelenül, és őszintén, tényleg nem bánnám, ha most megtörtént volna a dolog kettőnk között. Meg kell hagyni, igen szexi azért. Sőt. Rohadt jó a felsőteste is.
Elmélázásomból a hozzám csapódó takaró zökkent ki, majd elfordulok tőle, és megindulok a kanapé felé. Kurva kényelmes lesz, mit ne mondjak. Elgondolkozom azon, mégis mi a jó büdös francot találjak már ki kifogás gyanánt a kórházat illetőleg. Már nem igazán tudok mit kitalálni, így is az éjszakákat megpróbálom vagy elcserélni, vagy a nővérekkel letárgyalni, akik beosztanak minket. Borzalom.
Mielőtt még lefeküdnék elsétálok a konyháig, hogy aztán lenézhessek a lassan ébredező városra. A nap nemsokára felkel, már világosodik. Beteget jelentek. Ugyanis ma is mennem kéne dolgozni már reggelre, szóval nincs más lehetőségem. A telefonom is a bárban maradt, gondolom bent is égett, ha már az öltözőktől indult ki a tűz. Fantasztikus. Majd most azt is vehetek újat…
Körbepillantok a konyhában, aztán a nappaliban, hátha találok valami hívásra alkalmas készüléket, de hiába. Gondolom Clay a saját mobilját magánál hordja, a vezetékes meg itt nem divat. Bemenjek hozzá? Nem. Bezárta az ajtót. Kezdjek el dörömbölni? Áh, azt hiszem ez nem olyan jó ötlet. Majd reggel telefonálok, vagy kitalálok majd valami nagyon jó ürügyet. A mai nap már pont elég volt, jó lesz ledőlni kicsit, és talán a kanapé sem lesz olyan borzalmas, mivel hulla fáradt vagyok. Megszagolom a rajtam lévő pólót, aminek kellemes, férfi illata van. Clay illata van rajta. Nem tudom, hogy ez most jó érzéssel tölt-e el, vagy leginkább levenném magamról. Végül úgy döntök, hogy magamon hagyom. Lehajtom a fejem, és több sem kell pár percnél, máris mély álomba merülök…