Alfred & Kate

Direkt úgy intéztem a dolgaimat, hogy ma, pénteken, korán – kilenckor - el tudjak jönni a kórházból, és szombaton ne kelljen bemennem. Nem, mintha a másnaposság megakadályozna abban, hogy becsattogjak a kórházba, és azt csináljam, amiben jó vagyok, amiben a legjobb vagyok – az is meglehet, hogy csak ehhez az egy dologhoz értek, semmi máshoz, de úgy vélem, ezzel együtt tudok élni: az orvoslást.
Az elmúlt héten azonban elkezdtem Derek Brown pszichológushoz járni. Nyilván nem az én ötletem volt, hanem a főorvosé, és, amennyiben nem jelenek meg az orvosnak aligha nevezhető férfinél, kirúgnak, még mielőtt annyit mondhatnék, ’plasztikai sebészet’. Ami nem volna király, már csak azért sem, mert természetesen az ok, amivel elbocsájtanának, belekerülne az aktámba, és ki lenne az a baromarcú, aki felvesz egy alkoholista, drogos, szex függő orvost? Hagyjuk már egymást a faszságokkal... nincs ilyen ostoba kórházvezető főorvos!
Szóval jó lánynak nőnek kell lennem.
Viszont a szabadnapom az enyém, azt csinálok, amit akarok. És nekem szükségem van erre a szabadnapra, hogy be tudjak rúgni, és el tudjam engedni magamat, és boldog lehessek, és felejthessek. Ugyanis a Brown irodájában tett, csekély számú látogatásaim alatt felszakadtak korábbi sebek. Olyanok, amiket még Tony okozott, nem is olyan régen. Olyan sebek, amikről azt hittem, hogy begyógyultak, de Brown most feltépte az összes heget. Amiért nem vagyok hálás.
A kórházból persze nem tudtam időben eljönni, mert, mint mindig: mindenkinek közbejött valami, ami miatt csak fél órával később tudtam bevágódni az autómba, hogy Rose Baybe hajtsak. Az egyik gyakornokomnak ilyen nyűge van (nem tud normálisan vért venni), a másiknak amolyan (minden bizonnyal elkapott valami betegséget, vagy elrontotta a gyomrát, mert ló lengésben trónol a vécén), az egyik betegem panaszkodik a fájdalom miatt, a másik alig várja, hogy vasárnap új ciciket kapjon, és még Ken Baba Patrick is felhívott, éppen akkor, amikor a liftben ácsorogtam.
Egy automatából kávét veszek, miközben a fiatal, egyetemista férfit hallgatom, és monoton hümmögök, és ismételgetem önnönmagamat (’az jó, oké, igen, nem’). Az autóm felé menet beleszürcsölök a feketébe, majd volán mögé huppanok, lerúgom lábaimról a fekete magas sarkút, és kigurulok a parkolóból, hogy a padlóig nyomva a gázt, a belvároson keresztül Rose Baybe menjek.
Út közben vettem egy üveg Malibut, és egy doboz, piros Marlborót.
Idő közben letettem a telefont, és a Smells like Teen Spiritet hallgatom.
Alfreddel beszéltünk meg egy újabb találkozót. Nem rég találtam egy nagyon király helyet a házamtól nem messze. Mármint, én Rose Bayről eleinte azt gondoltam, hogy egy nyugodt kis külvárosi része Sydneynek, de azért vannak itt is dolgok, mint az idővel kiderült. Jó, oké, a pletykás, creepy, fapicsa szembe szomszéd néni nem feltétlenül minősül érdemlegesnek. Sem az őrült macskás nő – ja, hogy az én vagyok, az más. Dolog alatt inkább a közelben lévő szórakozóhelyeket, és kocsmákat értem. Ma egy ilyenbe fogom elkalauzolni kedves Alfred barátomat. Aztán a tengerparton fogunk Malibut vedelni. És szinte teljesen biztos, hogy nem fogok a homokban dugni, ez épp olyan szabály, és törvényszerűség, hogy a homokba nem megyek bele magas sarkúban. It's a law. End of story.
A megbeszélt helyhez közel keresek egy parkolóhelyet, majd a cipőimbe bújva, a vállamra akasztva a táskámat, becsapom magam mögött a szívszerelmem ajtaját. Fekete, testhez simuló, combközépig érő szoknya van rajtam, melynek magas derekába sötétzöld, ujjatlan blúzomat tűrtem.
- Szia, Alfred! – intek neki már jó pár méterről tőle. Nagyon-nagyon jól néz ki, fájdalmasan dögös, annyira, hogy ránézek, és aztakurva. – Remélem, szereted a kókuszt – veszek elő azonnal egy szál cigarettát, amit meg is gyújtok, piros öngyújtómmal. – Kérsz? – nyújtom felé a majdnem tele dobozt.

Alfred & Kate

- Szóval azt hallottam, hogy nem akarod bevenni a gyógyszert, David… - komor arccal állok meg a kórházi ágy mellett és az apró termetű hatéves kisfiúra tekintek, akinek az arcán komoly elszántság tükröződik ahogy összeszorított ajkakkal megrázza a fejét. Sőt mi több, még a karjait is keresztbe fonja a mellkasa előtt és így úgy néz ki, mint egy kis testbe költözött öregember, aki mindenen csak morgolódik. Igyekszem halálosan komolyan venni és nem elmosolyogni az egészet, mert akkor oda a varázsom.
- Borzalmasan szar íze van – suttogja és most már tényleg fizikai fájdalmat érzek, ahogy visszafojtom a nevetést, ami éppen feltörni készül belőlem.
- És mit szólsz ahhoz, ha elmondok neked egy titkot? De akkor meg kell ígérned, hogy mostantól minden nap beveszed a gyógyszert! – látom az arcán, hogy nagyon gondolkozik, de mivel még gyerek, ezért a kíváncsisága sokkal erősebb, mint az ellenállás a gyógyszerrel szemben. Bólint egyet.  
Kigombolom a köpenyem és láthatóvá válik a Superman jel, egy póló amit még Holly választott nekem hónapokkal ezelőtt. Azóta nem egyszer használtam fel arra, hogy elhitessem a gyerekekkel, hogy bizony én vagyok a híres szuperhősük. A kis David szemei is elkerekednek, mire komoly arccal a szám elé teszem a mutatóujjam, hogy jelezzem erről senkinek sem szólhat és sebesen bólogatva ígéri meg, hogy nem szól senkinek és beveszi a gyógyszereit mindenféle ellenállás nélkül. Alfred vs Gyerekek 1:0.

Egy órával később már az ingemet tűröm a nadrágba és magamra locsolok egy kis parfümöt, ami valami női magazinban bekerült a top 5 parfüm közé, amit a nők kedvelnek és úgy gondoltam – jó, gondoltuk a nőgyógyász legjobb barátommal – hogy megér egy próbát tesztelni a rendelőben hagyott női újságokat.
Fogalma sincs, hogy hová is megyünk pontosan ezért sem akarok különösebben kiöltözni, de a farmer-póló összeállítástól eltekintettem először, de végül mégis túlöltözöttnek érzem magam így marad egy egyszerű fehér V kivágású póló sötét farmerral és az elmaradhatatlan bőrdzsekivel. Holly megint nincs itthon, tehát még csak tanácsot sem tudok kérni így maradok annál, hogy megbízom a saját ízlésemben. A múltkori veszekedésünk óta egyre kevesebbet látom a lányt, de igyekszem nem felhúzni magam a dolgon. Egyszer majd úgyis megtanulja, remélem.
Hamarabb érkezem, mint Kate így van időm elszívni egy cigarettát és közben a telefonom játszani az NBA live legújabb játékával és tovább menedzselni a csapatomat. A kocsimnak dőlve nyomkodom a telefonom és szívom a cigimet, amikor egy jól ismert hang üti meg a fülemet.
Egy apró mosoly kúszik az arcomra, ahogy visszaintegetek és közben a kabátom zsebébe süllyesztem a telefonom. Pofátlan módon mérem végig a nő hosszú lábait, amit csak még inkább jobban kihangsúlyoznak azok a magas sarkúk, illetve a szoknya is csak optikailag megnyújtja azokat az izmos lábakat. Sóhajtok, Katherine Sullivan valóban a legdögösebb orvosok közé tartozik, akiket valaha is ismertem.
- Kate … - biccentek neki egyet és amint odaért hozzám, nyomok egy puszit az arcára – Elképesztően dögös vagy.. ma is – elvigyorodok és a cigarettára esik a pillantásom, majd vállat vonva veszek belőle egyet – Ingyen cigire és piára vétek nemet mondani, nem? – az ajkaim közé illesztem a cigarettát és meggyújtom – Köszönöm.
Sosem voltam álszent és egyik páciensemnek sem vetettem a szemére, ha dohányzott – mondjuk a dolgomat megkönnyíti, hogy gyerekekkel foglalkozom – elvégre mi orvosok is emberek vagyunk. Vannak rossz szokásaink, a különbség csupán csak annyi, hogy mi pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy mik is zajlanak le a testünkben egy-egy átmulatott éjszaka után.
- Na és mik a terveid az estére? -

Alfred & Kate

Nem hiszem, hogy azért, amit tenni készülök, rossz ember lennék. Erkölcstelen mindenképpen. Tagadhatatlanul egy rohadt ribanc vagyok. Legalábbis, ezt a szót szokták használni rám leginkább, esetleg a kurvát, vagy ezekhez nagyon-nagyon hasonló, kellően negatív jelzőkkel illetnek. Elárulom, hogy mindez nem zavar engem. Egy olyan világban élünk, ahol egy ilyen-olyan, fiatalabb-idősebb férfi akkor IGAZI férfi, ha már számtalan nőt megdöntött, akkor, ha már van egy csomó strigula a képzeletbeli lapszélen. Ám, amennyiben egy nő teszi meg ugyanezt, az roppantul nagy probléma, és rossz, és, legfőképpen, nőietlen. Pedig, higgyen nekem, én tisztán játszom, nyílt lapokkal: minden alkalmi partnerem tudja, hogy úgysem gondolom komolyan.
Alfred is tudja. I’m sure.
Ahogy azt is tudja, hogy nem csupán egy strigula, ahogy más férfiakat sem alázom meg azzal, hogy mintegy írásjelként, avagy (státusz) szimbólumként tekintsek rájuk. Én nem gyűjtök skalpokat, nem gyűjtöm úgy a péniszeket, mint mások a képeslapokat, a bélyegeket, a szalvétákat, vagy egyes férfiak a puncikat.
Amikor meglátom a férfit, már messziről felismerem, és el is rikkantom magamat, hogy észrevegyen, intek is neki, ő pedig viszonozza ezt a barátságos gesztust. Míg a férfi felé közeledek, alaposan végigmérem, szemérmetlenül legeltetem rajta opálkék íriszeimet, és pofátlanul mustrálom – na, persze, nem úgy, mint egy szelet húst a hentes üzletben, már csak azért sem, mert nemigen járok henteshez, haha. És én is fürdök az elismerő pillantásokban, melyekkel a testem előtt adózik, mosolyom csak még szélesebb lesz, amikor meghallom azt az aprócska sóhajt, mely ajkai résén szökken ki az este kellemes hűvösébe.
A finom csókra, finom csókkal felelek. Ilyen ez a játék a felnőttek között is: adok-kapok. Így fair. Amúgy sem szokásom kihasználni az embereket, nem szoktam átverni soha, senkit. Őszinte vagyok, mindig, még akkor is, ha fáj. De, gyanítom, ma este nem fog fájni az őszinteségem. Más persze, ahogyan a munkahelyemen viselkedem, ahogyan a beosztottjaimhoz viszonyulok, hiszen akkor és ott olykor elkerülhetetlen, hogy ne okozzak nekik fájdalmat a nyíltságommal. De úgy vagyok vele, hogy az orvos szakmában, legyen szó bármelyik szakirányról, mindenkinek, mindannyinknak a legjobbnak kell lennünk, mert, ha nem vagyunk jók, ha hibázunk, abba bárki, bármikor belehalhat. Nem szeretném, ha az én kezem alatt tanult orvosok, a következő generáció beképzelt, dilettáns balfaszbrigád lenne majd. Keménynek kell lenni velük, szorosan kell tartani a gyeplőt, vasmarékkal, és, bizony-bizony, néha fájdalmat kell okozni, hogy tanuljanak belőle. Úgy vélem, hogy az emberek döntő többsége – ha nem az egésze – nem tanul egy-egy jól irányzott buksi simiből, csak egy-egy jól irányzott ütésből. A sebeikre emlékezni fognak, mert a hegek ott maradnak, láthatatlanul ugyan, a lelkükön, de viselni fogják őket, és emlékezni fognak rájuk. Mert valaha szörnyen fájtak, mert idegesek voltak miatta, mert féltek tőlem.
Azonban itt, és most, ma éjszaka, csak simán Kate vagyok. Egy nő a tömegből. Se több, se kevesebb. That’s all.
- Ow, köszönöm szépen! Örülök, hogy tetszem – sanda mosoly feszül arcomra, amint felé nyújtom a Marlboro jellegzetes, minimál, cigivel telt dobozát, és hagyom, hogy vegyen belőle egy szálat. – Elkényeztetlek – hanyag eleganciával vonom meg szép ívű vállamat. – Mert megérdemled – kacsintok rá, egyik szemöldökömet felvonva, meggyújtva a cigarettámat a vörös, retró, tűzköves öngyújtómmal, mely szikrázva lobban lángra. A karcsú halálrúd szürke füstje lomhán kering körülöttünk, belecsavarodok a méregbe, feszíti a tüdőmet a halál.
Alfred autójának dőlök, a férfi mellett.
- Nem kellene ezt mondanom, de abban biztos lehetsz, hogy pont én nem foglak kioktatni a dohányzás káros hatásairól, szóval egészségedre – és ezzel újra beleszívok a cigibe.
- Spontán nő vagyok – vallom be. – Annyit tudok, hogy van itt a közelben egy egészen pofás club, és nincs messze a tengerpart sem – utalok arra, hogy a természetes vizek-, főleg a tengerek és az óceánok első számú rajongója vagyok, hovatovább, a nagy és örök szerelmemnek vallom őket. A bakancs listámon szerepel, hogy a világ összes óceánjában nudizzak. Just sayin’.
- És te mit terveztél ma estére? – játékosan bököm oldalba könyökömmel, majd a halálrúdba szívok.