Nate & Kate

Könnyed, kamaszos lelkesedéssel vetem bele magamat az éjszakai, pezsgő, belvárosi életbe. Ez a kijelentés nem pontosan tükrözi azt, amit érzek. Valósággal pörgök, mint egy búgócsiga, és ennek Nathan Graham az oka. Meg annak is, hogy jól akarok kinézni. Igazán boldoggá tesz a férfi, és nem azért, mert mi egy párt alkotunk – isten ments! Annyira jól megvagyunk, a magunk kis szelídke-szolidka világában, ahol egyszerűen barátok vagyunk, extrákkal, hogy az már szinte fájóan tökéletes. Imádom ezt a felhőtlen kötetlenséget, nincsenek elvárások, és nincsenek korlátok. Nem várja el tőlem, hogy ő legyen az egyetlen férfi az életemben, és én sem várom el tőle, hogy egyedüli nőként legyek jelen az életében. Nyilván nem így van.
Szóval boldog vagyok. Több, mint boldog. Valósággal röpködök a kis házamban, miközben készülődök – már csak azért is, mert a fellegekben járok, amiért egy icipicit sem vagyok késésben. Ritka alkalmak egyike, és jól pofán is kellene vágni, amiért egy személyes jellegű találkozóról, egy szimpla iszogatós estéről nem kések el, de a munkahelyemről igen. Néha.
Nagyon sötét-, királykék, ujjatlan, egyszerű és letisztult ruhát húzok fel, mely szemtelenül rövid, de a hosszához képest nagyon is visszafogott a dekoltázsa, valamint fekete magas sarkút. A blézeren gondolkodom egy szívdobbanásnyi ideig, de úgy érzem, hogy eléggé ki fogok melegedni, és nem valószínű, hogy kelleni fog. Úgy is hamar lekerülne rólam. Whatever.
Szinte kimért nyugalommal öntök tápot és vizet Pablo tálkájába, még megiszom a metszett kristálypohárba töltött whiskymet, újra ellenőrzöm a kisméretű táskám tartalmát – mobiltelefon, kulcsok, pénz, óvszer; hibátlan -, parfümöt fújok nyakamra és mellkasomra, aztán a távozás mezejére lépek.
A szívszerelmem felé menet találkozok a furcsa térfigyelő rendszerrel szomszéd nénivel, aki imád pletykákat generálni, pletykákat tovább adni, mindent, amit lát, amit tapasztal, tovább adni, esetlegesen kiszínezve a sztorit. Szóvá is teszi, hogy a minap látott engem, elhagyni a házamat, egy félmeztelen fiatalemberrel. Én pedig először nem is értem, hogy ez miért olyan rohadtul fontos információ, lévén én is tudatában vagyok annak, hogy elhagytam a házamat a minap, egy alulöltözött, cseppet sem fiatal férfivel. Csak egy egészen kicsivel fiatalabb nálam, és dolgozik, van munkahelye, és végzettsége, meg papírjai minderről, és persze arról is, hogy vezethet, és legálisan ihat, valamint vásárolhat dohányárut. Ennek ellenére mosolyogva bólintok, ő pedig folytatja: vigyáznom kellene a rosszindulatú férfiakkal, és ebben a ruhában bizony vonzom őket, mint méhet a méz. Fel kellene öltöznöm – közli.
- Fel vagyok öltözve – mondom én. Mármint, van rajtam ruha, nem? A biztonság kedvéért lenézve végigpillantok magamon. Összehúzza szépen szedett szemöldökeit, és megigazítja a világosszőke haját, melyet kontyba fogott, és, amely már le van nőve. Felhúzza az orrát a ténsasszony, nagy levegőt vesz, aztán belekezd a szokásos, nagyi monológba: még nem vagyok olyan öreg (!), még van esélyem (!) arra, hogy szüljek, ha egyszer úgy döntök (nem fogok...), viszont, ha nem vigyázok, akkor felfázok, és kapok egy nagyszerű petefészek gyulladást, és kanyec. Nem kapok szikrát. Elvégre... hahó! Sydneyben vagyunk. Harminc fok-, vagy ezt megközelítő hőmérséklet van hőguta tombol az év ezen szakaszában éjszaka is. Eléggé kicsi a valószínűsége annak, hogy éppen most fogok megfázni és megbetegedni.
Udvariasan belé fojtom a szót. Már, persze, ha lehetséges az ilyesmit udvariasan megtenni. Nagyon igyekszem. Aztán megígérem neki, hogy a héten átugorhat hozzám teázni. Komolyan. Ő pedig csak csettint a nyelvével, és valami olyasmit mormol az orra alatt, búcsúzóul, mikor hátat fordítok neki, és folytatom megkezdett utamat az autóm felé, hogy bezzeg az ő idejében, és nem véletlenül nincs lánya. Fia van, kettő is. Mi meg tegyünk úgy, mintha elhinnénk, hogy ezt ő akarta így, és ő szabályozta.
Az autóban ülve lerúgom lábaimról a magas sarkút, és úgy lépek a gázra. A belvárosba menet még megállok tankolni, közben eszek egy fánkot és a tankoló, egyetemista sráccal flörtölök. Mezítláb. Csoki mázzal leöntött, csokival töltött fánkot zabálva. Aztán veszek egy csomag rágót.
Az autó teteje, ablakai lehúzva, a műszerfalba épített hangfalból az Ocean Drive szól. Így gurulok a parkolásra kijelölt helyre, kényesen ügyelve rá, hogy ezúttal legális helyen parkoljak.
A megbeszélt szórakozóhely felé megyek, és habtestemet az egyik magas, karcsú lábú bárszékre teszem.
- Egy Godfather és egy Godmother lesz – nem is nézek a pultosra, helyette Nate-nek pötyögök, és tudatom vele a helyzetemet: a bárpultnál megtalálsz. Aztán fizetek, és tettetett türelemmel várok a férfire.

Nate & Kate

Vártam már ezt az estét. Az igazság az, hogy amúgy rohadtul kemény napokat tudok magam mögött, és most mocskosul fáradt vagyok, de ez persze nem tartott vissza attól, hogy felhívjam Nate-et, hogy mi újság vele. Valójában nem feltétlenül az érdekelt, hogy mit csinál mostanában, legalábbis nem telefonon. Ebből a szempontból én régimódi nő vagyok; a személyes találkozók, a facet to face beszélgetések valahogyan sokkal-sokkal jobban felvillanyoznak, mint egy hívás, vagy a chatelés. Nyilvánvalóan, ha nincs más mód rá, megelégszem a technikával is, elvégre nem lehetek ott mindenhol a városban, az országban, vagy a kontinensen, ha úgy tetszik, pláne nem a világban, nem igaz? Dehogynem!
Szóval... bevallom, azért hívtam, hogy ne beszélgessünk telefonon, hanem fussunk össze, lévén észrevettem, hogy nincs bent a kórházban. Nem azt vettem észre, hogy nem dugunk önfeledten az egyik pihenőben, persze ez a része is tagadhatatlanul hiányzik, hanem az tűnt fel, hogy nem futunk össze random, a folyosókon, mint máskor. Hogy nem találkozunk a bejáratnál, vagy a parkolóban, hogy nem állunk egymás mellett, a műtőbeosztást hirdető tábla előtt, hogy nem kávézunk együtt, vagy nem egy asztalnál ebédelünk. Hovatovább, még csak nem is jelent meg egy kaja szünetben sem a kórházban, sem előtte, sem utána valamikor, pedig én szeretek enni, szóval eléggé sok időt töltök a kantinban, ahhoz képest, arányosan ahhoz viszonyítva, hogy, mondjuk, mennyi időt töltök alvással.
Tehát a telefonhívásom arra irányult, hogy egy laza találka, egy görbe este keretein belül fussunk össze inkább. Elvégre... hát, na, kérem szépen! Ezt teszik a barátok. Meg tényleg tudni szeretném, hogy mi újság vele. Meg hiányzik a társasága is, nem is beszélve a látványáról, mivel annak sem utolsó a férfi.
Ma, egyébiránt, egészen megembereltem magamat. Bizony, én tudok ilyesmit is. Először is, egészen összeszedettnek tűnök, és egészen egyben vagyok fizikailag. Nem kamuztam, amikor azt állítottam, hogy tetszeni akarok Nate-nek. Nem, mintha nem látott volna már ez előtt totálban meztelenül, de azért a belváros utcáin mégsem nudizhatok, mert megint bevisz a jard hűsölni, mint a múltkor. Maradjunk annyiban, hogy nem az volt életem legfelemelőbb éjszakája, mivel a maradék whiskeymet is elvették a fogdmegek. Arról pedig direkt nem beszélek, hogy kemény volt a fekhelyem, és körülbelül négy másik ember nézte, ahogyan pisilek, vagy, hogy veríték, húgy és hányás szúrós szaga terjengett a kóterben, mert, hát... nem szoktam ezzel felvágni, de voltam már rosszabb helyen is. End of story.
Tehát most kifejezetten ügyeltem rá, hogy olyan helyre parkoljam a Szívszerelmemet, ahova szabad, és igenis van rajtam ruha, és nem tervezek közszemérmet sérteni a mai este folyamán. Legalábbis... nem közterületen, haha!
Az érintés és a puszi nyomán a férfi felé fordulok, és Nathanre villantok egy derűs, ezer wattos mosolyt. Bókjára finoman biccentek, teátrálisan adva az úrinőt, aki amúgy nem vagyok, de lehetnék, ha akarnék.
- Köszönöm, Mr. Graham, ön hízeleg nekem – és itt rontom el azt a fenomenális színészi alakítást, amit művelek, mert leplezetlenül és szemérmetlenül mérem végig. Opálos lélektükreim megakadnak az ágyékánál, and I’m not even sorry.
Nate felé perdülök a forgó ülőkés, magas bárszékkel, lábaimat hanyagul szétvetem, így simulnak neki a férfi csípőjének combjaim.
- Most, hogy látlak, egy fokkal jobb – nemtörődöm mozdulattal rándítom meg a vállamat. – És ez egy kellően nagy fok. Örülök, hogy el tudtál jönni – rikkantom. – Húzós napjaim voltak a kórházban, de amúgy semmi érdekfeszítő. Volt egy annyira király műtétem, hogy beszarsz! – ja, igen, ez nem az a finom úrinő, akinek lennem kellene és, aki továbbra sem vagyok.
A szeszre tett utalására sanda mosolyra húzom ajkaimat.
- Ha bedrogoználak, sem tennék veled olyasmit, amit nem akarsz. Soha nem tennék olyat, ami rossz neked – ingatom meg a fejemet, és bár a drog-téma, mint olyan, vicc, a szavaim ellenben a poén köntösébe öltöztetett igazság. Ilyenek a barátok, legalábbis, az én definícióm szerint, az én világomban: mindig a legjobbat akarják a másiknak, és mindig ott vannak, ha szükség van rájuk, és azonnal ugranak, no matter what. – Amúgy van benne egy csipetnyi extasy, remélem, nem gond – említem meg, miután már belekortyolt -, de ne aggódj, a sajátomba is tettem, csak a móka kedvéért – csak úgy haverian a vállába boxolok. – Nyugi, nincs benne semmi – veszem magamhoz a Godmothert, és én is belekortyolok a minőségi, szeszes koktélba. Sokáig azt gondoltam, még New Yorkban, fiatal, tapasztalatlan koromban, hogy nemigen szeretem a koktélokat, aztán kiderült, hogy amilyen finomak, olyan hirtelen ütik ki az embert.
- Felőlem – vonok vállat, és pimaszul begyakorolt mozdulattal siklok le a bárszékről, majd a férfi mellé szegődök, majd az egyik asztalnál leülök, és kényelembe helyezem habtestemet.
- És veled mi újság? Merre jártál az elmúlt napokban? Ugye nincs semmi baj? – tekintetemmel a pillantását keresem, és, bár nem jellemző ránk a véres komolyság, tudni szeretném, ha valami esetleg nyomja a haverkám lelkét.