»Kedd Május 30, 2017 11:14 pm Keletkezett az írás

A gyógyulás egy lassú folyamat. Mindig ezt mondják, Dim is folyton ezt mondogatja, de nem gondoltam volna, hogy ennyire kínzóan sokáig tart majd. A fájdalom is csak lassan hagyott alább, és a kellemetlenségekből is van még bőven. Eleinte mozdítani se mertem a karomat mert nem akartam kockáztatni a fájdalmat. Aztán a gyógytorna meg minden… hát, egy kicsit már jobb, már majdnem normálisan tudom használni is.
Közben az apám meglepett. Azt mondta ideje kergetni az álmaimat, és néhányat meg is valósítani közülük. Egy barátságos, viktoriánus épülethez vitt, a kikötőtől nem messze, a parthoz közel. Nem valami nagy ház, de gyönyörű terasza van ami az óceánra néz. Apa azt mondta, ez lesz a kávézóm. Azt se tudtam hová legyek örömömben! Már másnap bemutatott egy belsőépítésznek és lakberendezőnek, akikkel elkezdtünk dolgozni a terveken. Azt szeretném, ha minden kisgyerek álma lenne ez a kávézós cukrászda, fagyival, vattacukorral, édes krémes süteménnyel, habos muffinnal és roppanós kekszekkel. Mesevilágot képzeltem el, Disneyworld a téma. Nem érdekelnek a szkeptikusok, nem érdekelt, hogy a könyvelőnk szerint kész csőd belevágni egy „ennyire gyerekes vállalkozásba”. De én hiszek benne. Naphosszat kísérletezem a recepteket, hogy majd milyen süteményekkel töltsük fel a hűtőpultot.
A dolgaink Dimitrivel egész jól alakulnak, sokat vagyunk együtt, szerencsére nem adta még fel a dolgot. Tudom, hogy nehéz lehet neki türelemmel lenni. Szeretem, és ezt már ő is tudja, hiszen annyiszor mondom neki! Örülök, hogy egyre többet jár el az edzőterembe, és a feszültségét is megtanulja kezelni. Szeretnék neki még többet segíteni, mert látom, hogy sokszor gondterhelt. Igyekszem jobb kedvre deríteni, sőt, már kétszer is nála aludtam. Jó érzés volt, amikor éjjel átölelt, és álomba ringatott. Már nem félek tőle, egyáltalán nem. Bátran simogatom meg az arcát, át is ölelem, és ő is akkor érhet hozzám amikor csak akar. Persze még vannak piros zónák, ahová nem nyúlhat, de… dolgozom az ügyön, hogy egyre kevesebb legyen.
Ma végre elkészültek a kávézóban a burkolással és festéssel, bekerültek a hűtő pultok is, és a kávégépeket is beszerelték. Sajnos a sütőkre és a cukrászati gépekre még várnom kell, mert késik a megrendelés, de szeretném megmutatni neki, hogy milyen jól állunk. Ahhoz képest amiről indultunk, ez is kész csoda! Viktoriánus stílusban lett felújítva a keményfa padló, és antik hatású csempék díszítik a pult mögötti területet. A felnőttek területén steampunk stílusú dekoráció és festés van a falon, a gyerekek felén pedig mindent elborít a mesék világa. Mégis, szerintem remekül keveredik a kettő. Még a galéria is tetszik, minden olyanra sikerült amilyennek megálmodtam eddig. Még nincsenek asztalok, nincs semmi gyakorlatilag. De két bögrét és tejet, cukrot meg egy zacskó szemes kávét hoztam magammal, hogy kipróbálhassuk a kávégépet. A teraszon leterítettem egy pokrócot is, és gyertyákkal raktam körbe mindent…
Izgatottan várom Dimitrit, hiszen ide hívtam. Kettesben is lennénk, és úgy érezhetnénk, hogy mi vagyunk az első vendégek itt. Az se baj ha elaludnánk. A bejárati ajtóhoz megyek, hogy felakasszam a kis csengőt a helyére, de nem érem el, nyújtóznom kell egy kicsit.

»Szer. Május 31, 2017 10:24 am Keletkezett az írás

*A műtét utáni hetekben rengetegszer látogattam meg Sam-et. Néha éreztem az édesapja szúrós tekintetét a hátamon, amikor üdvözlésképpen megcsókoltam a lányát, de talán kezdte elfogadni már, hogy egy orosz sem mindig hitvány alak. Valószínűleg láthatta, hogy a lánya is boldog, én pedig vigyázok rá. Mi sem mutatja jobban, hogy azóta már aludt nálam kétszer is. Imádtam csókolgatni és magamhoz ölelni, amíg el nem alszik. Igaz, kész kínzásnak tűnt, hogy hozzám simult karcsú teste, de mégsem tehettem mást. De soha nem említem ezt meg neki, hisz így is rengeteget haladtunk. Bármikor megcsókolhattam vagy magamhoz ölelhettem, de férfiból vagyok, erősen vágytam rá már egy ideje. Mostanában elég jó barátom lett a hideg zuhany.
Közben Sam pedig elkezdte megvalósítani az álmát, amire nagyon büszke voltam. Mindig olyan lelkesen mesélte, hogy aznap éppen mit haladtak, én pedig mindig mosolyogva hallgattam. Igaz, eddig még nem volt alkalmam elmenni a házba, hogy megmutassa, de mindig azt mondta, hogy még nincs miért, ne aggódjak. Ugyanúgy rengeteget dolgoztam én meg, kaptam is rengeteg ugratást a kollégáktól. Tudom én, hogy ez megy a kórházban, pletykák és szúrkálódás. Egyszer majdnem fel is robbantam, de nagy szerencséje volt az ápolónak, hogy már dolgozom egy ideje a feszültségem levezetésén. Aznap az edzőteremben kifulladásik püfföltem a zsákot. Aztán büszkén meséltem el Sam-nek, hogy nem pofoztam le senkit, pedig kedvem lett volna akkor. Persze akadnak még dolgok, amiket el kéne mondanom neki, mielőtt még maga jön rá, mert jobb ha nincsenek titkok közöttünk.
Ma jött el a napja, hogy elmehettem megnézni hogyan áll a kávézó. Már tudom, hogy nem kell kicsípni magamat, tőle sem várom el soha, úgy szeretem, ahogy van. Meg aztán ez Ausztrália, dögmeleg van. Ellenben akartam neki valami ajándékot venni, így a városban sétáltam a kirakatok előtt és erősen gondolkodtam, hogy mi is lenne a legmegfelelőbb meglepetés neki. Aztán megpillantottam valamit és már tudtam, hogy az lesz a legjobb, így habozás nélkül vásároltam meg. Mivel a külvárosban lakok és a kávézó is a parton van, így sétálva tettem meg a hátralévő utat.
Már távolról láttam, hogy nyújtózkodva próbálja helyére tenni a kis csengőt. Annyira összpontosított, hogy talán fel sem tűnt neki, hogy közeledek. Az ajtó szerencsére nyitva volt, így a meglepetés készen volt. Szinte odaosontam és magamhoz ölelve emeltem feljebb, hogy fel tudja akasztani maga a csengőt.* -Úgy láttam elkél a segítség eme szép hölgynek! *Mosolyogva csókoltam bele a nyakába, aztán szépen leeresztettem a földre.* -Fordulj meg és hunyd le a szemed! *Súgtam a fülébe és reméltem, hogy megteszi a kedvemért. Ha megtette, akkor nyakába akasztottam a nemrég vásárolt fehér arany nyakláncot. Két kis medál lógott rajta, az egyik egy sima kis lapocska volt, rajta egy S betű véséssel, a másik medál viszont egy kis muffint formázott. Úgy gondoltam, hogy ez illik hozzá.* -Kinyithatod a szemed, remélem tetszik. *Kicsit izgultam, hogy vajon neki is elnyeri-e a tetszését.*

»Szer. Május 31, 2017 11:19 pm Keletkezett az írás

Dimitri mindig azt mondja, hogy úgy vagyok jó ahogy vagyok. Sokáig bennem volt, hogy valahogy megpróbáltam csinosan öltözni amikor találkoztunk vagy ilyesmi, de aztán mikor ott aludtam nála és látott pizsamában, aztán meg reggel kócosan és csipásan… hát azóta el is hiszem neki, hogy a külsőségek nem érdeklik. Bár még csak kétszer aludtam vele, nála, azt tudom, hogy szeretek éjjel hozzá bújni. Rengetegszer vannak rémálmaim, újra élem a tehetetlenséget amit akkor éreztem, azon az éjszakán. Sokszor ébredek sikoltozva még mindig, de amikor Dim ölel, olyankor messzire kerülnek ezek az álmok. Vele biztonságban érzem magam, teljesen megbízok benne.
Tudom, hogy nem könnyű neki, hiszen éberen alszom, hallom amikor felkel és beáll a zuhany alá. Szeretném átölelni, hozzá bújni, megadni ami miatt kínlódik, de nem megy. Hiába is határoztam el már vagy ezerszer amikor átmentem hozzá, hogy „majd ma, ma lesz a napja”, de valahogy mindig megfutamodok amint átölel. Félek, nem is igazán tőle, hanem… ettől az egésztől. Bárcsak olyanok lennénk mint egy normális, átlagos pár. De talán majd egyszer olyanok lehetünk mi is.
Meglepődök amikor érzem, hogy valaki felemel, de már ismerem az érintését, az illatát. Nem ijedek meg, inkább gyorsan felakasztom a csengőt a helyére.
- Köszi. – csak kuncogok amikor a nyakamba csókol, és már épp viszonoznám a gesztust amikor azt mondja, hogy hunyjam be a szemem. Meg is teszem, mosolyogva várom, hogy mit csinál. A nyakammal babrál, talán egy nyakláncot tesz rá? Hideg, de kellemes érzés, főleg ahogy Dim ujjait is érzem ahogy a nyakamhoz ér. Csak akkor nyitom ki a szemem amikor megengedi. Ámulva nézem a nyakláncot és a medált, még arra is gondolt, hogy elég hosszú legyen, olyan amilyeneket szeretek.
- Köszönöm! Nagyon tetszik! – aztán csak tovább morzsolgatom az ujjaim közt, majd feltűnik, hogy milyen nehéz, fényes. Ez nem bizsu! Igazi aranyból van, hogy gondolta, hogy ilyen drága ajándékot ad nekem? Az állam a padlóig zuhan, de tudom, hogy az ajándéknak örülni szokás, úgyhogy inkább csak csillogó szemekkel nézek rá és szorosan átölelem – Tökéletes! Mindig viselni fogom. Te választottad? – adok is neki még egy puszit. Nagyon szép ajándék, a vidámparkos kalandunk óta ez az első amit kaptam tőle. Tényleg mindig a nyakamban lesz.
- Gyere, megmutatom hogy állunk. Plusz van neked egy kis meglepetésem nekem is! – nagyon izgulok, hogy mit mond a kávézóra. Tetszik neki? Vagy szerinte is hülyeség az egész, és csődbe fogunk majd menni? Fontos a véleménye, és az is, hogy elnyerje a tetszését a hely, hiszen azt mondta törzsvendég lesz. Bár úgy lenne tényleg!

»Csüt. Jún. 01, 2017 12:21 am Keletkezett az írás

*Miután láttuk egymást pizsamában, azt hiszem ezzel mindketten kijelenthetjük, hogy láttuk a másikat a legrosszabb formájában. Én már sokszor mondtam neki, hogy nem kell úgy kicsípnie magát az én kedvemért. A legtöbb férfi egy bizonyos kor után már nem azt nézi, hogy a nő minden hajszála pontosan áll-e, a szeme ki van-e húzva vagy van-e rajta rúzs. Nem a smink teszi nővé a nőt. Mindig azt mondom, hogy az első randi egy uszodában a legjobb, ahol lemosódik a több kilónyi festék. Én már nem azt nézem először, hogy milyen kívülről egy nő, én inkább a lelkük felől nézem őket. És ha Sam lelkét nézem, akkor az valami fantasztikus. Látom benne a múlt sebeit, a szeretet vágyát és a küzdelmet.
Amikor velem aludt, előfordult, hogy álmában mozgolódni kezdett, szinte kapálózni. Sejtettem, hogy újraéli mindig azt a napot, amit szeretnék vele elfeledtetni. Olyankor mindig csak szorosan magamhoz öleltem, az arcát és az ajkait csókolgattam. Szerencsére ez mindig segített és megnyugodott a karjaim között. Néha muszáj volt azért kikelnem mellőle, különben elég kellemetlen helyzetbe kerültem volna. A hideg zuhany alatt eltöltött percek nem hoztak mindig eredményt, vagyis tartósat biztos nem. Nem vagyok hülye, nyilván ő is tudja miről van szó, amikor bezárkózok olykor a fürdőszobába. Talán lassan majd ez is alakulni fog, mert ha nem, akkor lehet felrobbanok.
Nagyon nagy megkönnyebbülés volt részemről, hogy tetszett neki a nyaklánc.* -Naná, hogy én. Megláttam és azt mondtam, hogy ez te vagy. *Nem szoktam állandóan ajándékot adni neki. Soha nem tartottam olyan nagyon lényegesnek. De ma valamiért ajándékot akartam neki adni. Akartam, hogy tudja, ő a legfontosabb a világon. Minden pénzt megért, amikor az arcán láttam azt a mosolyt megjelenni, amit úgy imádok, amit már nem is egyszer lerajzoltam.
Ahogy megyünk befelé, körbenézek. Tényleg nagyon sokat haladtak és nekem őszintén tetszik az a stílus, amit képvisel.* -Ha jól emlékszek lesz egy tévé sarok. Egy helyet tarts fent nekem, imádom a rajzfilmeket. *Nos igen, imádom őket. Lehet, hogy még ezt sem tudta rólam. Felnőtt fejjel is elég gyakran lehuppanok, hogy jó mulassak egy-egy gyerekfilmen. Ezzel legalább még egy dolgot megtudott rólam, ha csak eddig ki nem nyomozta...mert ugyanolyan szimata van ehhez, mint az apjának. Azt is eldöntöttem, hogy ha megnyit, akkor fogom ajánlani azoknak a pácienseknek, akikről tudom, hogy kisgyereke van...abból pedig akad jó néhány. Sőt, gyerek páciensem is van.* -Na de hadd lássam azt a meglepetést! Felcsigáztál. *Megfogtam a kezét és hagytam, hogy ő vezessen. Közben pedig azért nyitva tartottam a szememet és mindent megnéztem magamnak. Jó látni, hogy ennyire beleéli magát ebbe és én azon leszek, hogy segítsek felvirágoztatni neki ezt a helyet, kerül amibe kerül.*

»Csüt. Jún. 01, 2017 8:52 am Keletkezett az írás

Azért is szeretek Dim mellett aludni és ébredni, mert szerintem ő a legédesebb pasi reggelente. Az első alkalommal ő kelt fel előbb, és hozott nekem kávét, azzal ébresztett. Második alkalommal én ébredtem előbb, de csak néztem és simogattam az arcát. Szeretem őt nézni amikor alszik, és a haja össze-vissza áll. Fox és Cory is jót tettek neki, már nem olyan távolságtartó, tanulja kimutatni az érzéseit. Velem persze minden más, sokkal nyitottabb. Talán szükségünk volt arra, hogy kimondjuk mit érzünk egymás iránt, és megtanuljunk örülni annak ami megadatott.
Amint felemelt, máris jobb kedvem lett. Ilyen hatással van rám, állandóa csak vigyorgok és kuncogok, mert már az is, hogy a közelemben van olyan boldoggá tesz. Létezhet az, hogy napról napra jobban szeretem? Egyáltalán lehet ennél jobban szeretni? A nyaklánc tényleg nagyon tetszik. Nem csak úgy leakasztotta a polcról, hanem direkt nekem választotta, ezt látom a kis muffin medálból. Még szebb így nekem.
- Telitalálat! Imádom a muffint, tudod, hogy az a kedvencem… és a mazsolás kalács. Meg Te! – kacsintok rá. Aztán hagyom, hogy körülnézzen. Még üres a terem, szinte visszhangzik. Óarany színűek a falak, legalábbis ez az alapja, de más színek is vannak még, a sötét fa, és a meleg színek, na meg a dekorációként kiakasztott antik kütyük. A feléről azt sem tudom mi az, van itt fogaskerék, régi kávédaráló, kristályokkal díszített falikarok. Minden réz vagy arany színű, harmonikus. A gyerekek területén pedig a Disney kastély van felfestve állatokkal, Timonnal és Pumbával, Pascal is itt van és Maximus a ló... De lesz itt még majd egy csomó mesehős, csak még nem mindenki van felfestve.
- Ott lesz a tévé sarok. – mutatok rá büszkén. – Aprócska fotelek lesznek előtte és babzsákok, oda ülsz ahová akarsz. – vicces, hogy épp a gyerekek területe tetszett meg neki. Aztán megragadom a kezét, és a pult felé húzom magam után. Kicsit gyorsan megyek, de hát lelkes vagyok, mit várt?
- Itt van a meglepetésed. – bekapcsolom a kávégépet, ami halkan búgni kezd. – Mivel te vagy a Sweet Dreams első vendége, mondd meg milyen kávét kérsz, én pedig elkészítem neked. – beleszórom a kávészemeket a darálóba, és széles vigyorral kacsintok rá. A suliban megtanultunk kávét is főzni, és bár nem vagyok igazi barista, de azért profi módon mennek az alapvető kávékülönlegességek. Ha megmondja, hogy mit kér, akkor nagy odafigyeléssel elkészítem neki, majd egy kis csokoládé szívet illesztek a csésze szélére, és a pultra teszem.
- Tessék, itt a rendelésed. De nem adom ám ingyen. – huncutul kacsintok rá, és ujjammal az arcomra mutatok – Egy pusziba kerül, mert ez nagyon különleges kávé, az első ami itt készült, ezért sajnos nem adhatom olcsóbban.

»Csüt. Jún. 01, 2017 12:17 pm Keletkezett az írás

*Emlékszek az első reggelre, amit nálam töltött. Akkor csak véletlenül aludt el nálam, de nem baj, becipeltem a kanapéról az ágyba és reggel kávéval ébresztettem. Következő alkalommal viszont arra ébredtem, hogy az arcomat simogatja, ha macska lennék, akkor még doromboltam is volna neki. De helyette csak magamhoz öleltem akkor is. Nagyon sokat köszönhetek neki. Ő beszélt rá a boxra, amin sokszor inkább átmegy thai-boxba, de járok rendszeresen oda is a futás mellett. Az edző első alkalommal azt mondta, hogy életében nem látott még olyan embert, akiben annyi feszültség lett volna mint én. Hát bennem mindig ilyen feszültség tombolt.
Sam megtanított arra, hogy az egyszerű dolgokat is lehet élvezni. Mint például, ha csak azt csináljuk, hogy ülünk a kertben kézen fogva és nézzük a két lökött kutyámat, ahogy játszanak egymással. Vagy egyszerű séta a parton. Vagy egy csók. Vagy egy ölelés. Apró dolgok, de mégis ezek adják az élet igazi értelmét. De egy dolog biztos, minden találkozásnál jobban szeretem, mint az előzőnél. És miatta fogadtam be a kutyákat is, akik szintén nagyon sokat segítettek, mondhatni terápiás kutyákként funkcionáltak nálam. Már a nyakörvüket is óriási gonddal választottam ki és büszkén csináltattam nekik a csont alakú bilétát. Ők már hozzám tartoznak.
Sammy-nek pedig most megköszöntem, hogy van nekem. Bár ez a nyaklánc se fejezi ki teljesen, hogy mi mindent tett értem.* -Hmmm.. sajnos az arcképem nem volt még kiöntve.. de ha szeretnéd azonnal megcsináltatom. *Nevettem el magam. Ezt elképzeltem magam előtt, hogy az arcképem lógna a nyakában pici arany medálként. Elég morbid lenne. Kicsit olyan lenne a nyakában, mint egy biléta, hogy kihez tartozik.
Sejtettem, hogy a díszítés még nem teljes, de nekem már így is tetszett. Szerintem vonzani fogja a kisgyerekeseket, mert sajnos elég kevés a gyerekbarát hely manapság. Látom rajta, hogy meglepődik, hogy a gyereksarokba venném be magam. De hát mindenkinek van valami dilije, nemde? Aztán szinte robogok utána, ahogy mutatni akarja a meglepetésemet. Hát nem felejtette el, hogy nagy kávé ivó vagyok.*
-Egy sima egyszerű kávé jó lesz egy cukorral, tej nélkül. *Mosolyogva figyelem, hogy milyen gonddal készíti el azt az egyszerű kávét nekem. Látszik, hogy szívét-lelkét beleteszi.* -Hát ha ez az ára.... *Nagy puszit nyomtam az arcára, de közel húztam magamhoz.* -Én egy kis borravalót is adnék... *Most viszont megcsókoltam, miközben szorosan átölelve tartottam. Ám ezúttal nem eresztettem el hamar, hanem egy csókcsatára invitáltam, amiben még soha nem volt részünk. Az eszemet vette mindig a csókjaival. Most pedig egyenesen elvesztettem a józan eszemet, minden elhatározásom semmivé lett, hogy nem fogok tolakodni nála. A végén már a falhoz nyomtam és tovább folytattam a csókunkat, amivel időnként a nyakára is levándoroltam, de mindig visszatértem a mézédes ajkaihoz.*

»Csüt. Jún. 01, 2017 11:29 pm Keletkezett az írás

Nem tudom mivel érdemeltem ki ezt a nyakláncot. Nem szokott ajándékokat adni nekem, de igazából másnak sem. Azt hiszem csak akkor csinál ilyesmit, amikor az tényleg szívből jön, őszintén szeretne adni valamit. Nem azért mert imponálni akar, nem azért mert valamilyen alkalom van, hanem mert ő akarja. Épp ezért ér nekem olyan sokat ez a lánc, mert tudom, hogy valamit szeretne elmondani vele. Bárcsak tudnám, hogy mit! Csak morzsolgatom a finom, csillogó láncot az ujjaim közt és próbálok rájönni, hogy mit szeretett volna ezzel mondani nekem. Mert elmondani viszont nem fogja, ennyire már ismerem.
- Azt azért nem szeretném. Bár egy medálba majd lehet beleteszlek, ha lesz majd rólad egy fényképem. – örülök, hogy nevetni látom. Mostanában mindketten rettentő sokat dolgozunk, és tudom, hogy ez sem tesz jót a feszültségének, indulatkezelési gondjainak. Büszke vagyok rá, hogy eljár az edzőterembe, mert úgy tűnik azóta sokkal kevesebb problémája akad az emberekkel is.
Meglepődtem, hogy a gyerekek kuckójában verne tábort, de végül is… szoktunk együtt is mesét nézni, nem annyira döbbenetes a dolog. Talán egy kicsit szokatlan, de őt ismerve még az sem annyira. Mert akinek olyan volt a gyerekkora mint neki, annak felnőtt korban kell ezeket pótolni. Furcsa, hogy mennyire gazdag a lelki világa, ha valaki megismeri őt igazán, az otthona pedig egyáltalán nem ezt tükrözi. Kényelmes, de funkcionalista, minimál stílusú. Ha nem tudnám, hogy már évek óta ott él, azt hinném pár hete költözött be. Nem rendetlen, sőt! A két kutya ellenére is olyan nagy a rend és tisztaság amilyet még nem láttam. De mégis, mit vártam egy sebésztől?
- Máris adom, uram! - boldogan állok neki a kávéjának, bár reménykedtem, hogy majd valami különleges, habos csodát kér. De így is jó, büszkén teszem le a pultra. Talán nem is tudja, hogy milyen sokat jelent nekem az, hogy neki főzhettem az első kávét itt a birodalmamban.
- Ooh köszönöm! – kuncogok jóízűen, és hagyom, hogy közel húzzon magához. Fülem hegyéig elpirulok. – Jó nagy borravalót adsz. – izgatottan, félénken viszonzom a csókját eleinte. Érzem, hogy szép lassan eloldódik benne egy kötél vagy inkább lánc, amivel mindig kordában tartja magát, de most engem is magával ragad ez az érzés. Sosem voltam még én sem ennyire mohó, ösztönösen karolom át a nyakát, és még az a hirtelen huppanás is jól esik, amivel a hideg csempének ütközik a hátam. Amikor először megérzem a csókját a nyakamon, felnyögök. Amikor újra, akkor már a szemem is behunyom, a térdeim akaratlanul is rogyadoznak. A szívem még soha nem kalapált ennyire hevesen. Teljesen ösztönösen cselekszek, a nadrágja hátsó zsebébe csúsztatom a kezeimet, úgy húzom magamhoz még közelebb. Még sosem csináltunk ilyesmit, pedig ez a mindent elborító, szédüléshez hasonló érzés egyszerűen mámorító. Hosszú percekig csak élvezem ezt az újdonságot, nagyokat sóhajtok és olykor halkan nyögök fel, őszinte szerelemmel viszonzom a csókjait, és akarok én is még többet.
Aztán úgy érzem, túl közel van. Túl mohóvá vált, ahogy én is, és hirtelen ami eddig a fellegekbe repített most megrémít. Hirtelen próbálok elhúzódni, de nincs hová menekülnöm, mögöttem a fal van, előttem pedig Dimitri. Úgy érzem sarokba szorultam, és azonnal bekapcsol a menekülő ösztön, csakhogy nincs hová menekülni.
- Ne! Hagyd abba! Hagyd abba! – amint egy fél lépésnyi távolság is keletkezik köztünk, máris még távolabb sietek. Bár még az egész testem lángol, és szomjazom a csókjait, képtelen lennék most elviselni az érintését. Reszketek. Reszketek, mert élveztem amit csináltunk, annyira jó volt, hogy szinte fáj, hogy nem folytatjuk, nem megyünk még tovább. De közben nagyon megijedtem ettől a szenvedélytől, mert még soha nem tapasztaltam tőle ilyesmit. Mintha fel akart volna falni, én pedig élveztem. A pultra támaszkodok, és próbálom összeszedni magam, a légzésem a normális mederbe terelgetni. Közben azon gondolkodok, hogy mégis mi volt ebben ennyire ijesztő? Miért kellett menekülnöm? Miért kértem, hogy hagyja abba, ha egyszer élveztem? Nincs rá válaszom, csak ez a kétségbeejtő üresség, ami bennem tombol.

»Pént. Jún. 02, 2017 10:42 am Keletkezett az írás

*Rólam képet egy medálba? Nem értettem miért. Mondjuk ebben hasonlítunk, mert nagyon sokáig nem értékeltük nagyra magunkat. Talán megváltozott ez mindkettőnknél, mióta ismerjük egymást. De leginkább azóta, hogy ki mertük mondani az érzéseinket. Ahhoz is az kellett, hogy majdnem elveszítsem a műtőasztalon. De most inkább csak elégedetten nézem, ahogy egy pillanatra sem akarja elengedni az újonan kapott nyakláncát. Jó érzés volt tudni, hogy ez mindig a nyakában lesz és rám fogja emlékeztetni akkor is, amikor éppen nem vagyunk együtt. Valamilyen megnyugvást adott a tudat.
Most nem akartam nagy kávé különlegességet, lesz bőven időm végigkóstolni majd az egész palettát. Meg is fogom tenni, ebben bízhat. De már amikor a kávét készítette olyan nagy összpontosítással, már akkor máson járt az agyam. Nem tehetek róla, ezt váltja ki belőlem, ha ilyen közel van hozzám. Aztán lehetőségem is adódott, amit kihasználtam. Olyan csókcsatába keveredtünk, amibe eddig még soha. Mindkettőnket fűtött a szenvedély. Bennem elszakadt egy lánc, amivel eddig visszafogva tartottam magam. Képtelen voltam tovább türtőztetni magam és el akartam venni, ami jár. A falnak nyomva faltam az ajkait és kóstolgattam a nyakát, amit ő nyögéseivel hálált meg, szinte zene volt füleimnek. Még soha nem engedtük így el magunkat. És ő volt az, aki annyira közel húzott magához, amitől neki simultam teljesen és érezhette, hogy máris mennyire kívánom. Hirtelen minden más lényegtelenné vált, csak őt akartam megkapni olyan hosszú idő után. Éreztem, hogy ő sem éppen közömbös az iránt, hogy folytassuk, szinte rogyadoztak a lábai és kapaszkodott belém. Egyik kezem már a felsője alatt pihent a hátán, már majdnem azon voltam, hogy megszabadítom a ruhadarabtól, amikor megmerevedett és teljesen megváltozott a viselkedése. Szó szerint ellökött magától. Nem értettem mi változott, de elhátráltam tőle és csak néztem kétségbeesett arcát. Megtámaszkodtam a pulton egy kicsit távolabb tőle, hogy nehogy valami meggondolatlanságot tegyek. Szinte már fájt, annyira kívántam. Képtelen voltam megérteni, hogy mi történt az imént. Nem akartam elhinni, hogy ennyi járhat csak nekünk, mert ő is megérdemelné, hogy élvezze az életet, hogy velem lehet.
Nem, nem fogom hagyni, hogy ez legyen. Ugyan szinte minden mozdulat fájt, de megindultam felé és megfogtam a kezét.* -Gyere! *Nem engedem, hogy elfusson, hanem viszem magammal a hátsó teraszra. Annyiszor mesélt mindent a kávézóról, hogy szinte becsukott szemmel is megtalálnám.
Kicsit megtorpantam, amikor megláttam a leterített pokrócot és a gyertyákat. Tehát készült valamire ő is. Mosolyogva pillantottam rá, habár eléggé fel voltam tüzelve, próbáltam nem annyira kapkodni. De így még jobb, hogy készült ezzel itt mind. A legjobb hely, kicsit eldugott és a parton ebben az időben úgysincs senki. Csak mi ketten vagyunk itt most. Egy pillanatra sem engedtem el a kezét, nehogy elmenekülhessen. Letelepedtem a plédre és húztam magam után őt is. Hanyatt dőltem, őt pedig a mellkasomra húztam. Talán ha ő lehet felül, akkor nem fog annyira pánikolni.* -Ne félj tőlem... Bízz bennem! *Magamhoz öleltem ismét és amennyire lágyan csak tudtam, megcsókoltam ismét. A tervem megvolt, meg akarom mutatni neki, hogy nem mindenkitől kell félni, aki úgy közelít felé, hogy ez lehet kellemes is.*

»Szomb. Jún. 03, 2017 1:03 am Keletkezett az írás

Imádom, amikor azokkal a szép nagy barna szemeivel méreget. A tekintete mindig más, hol komor, hol elgondolkodó, hol pedig olyan… különös mint most is. Kicsit meglep a csókjával, de végülis már számítottam rá, hiszen rendszerint így üdvözöl. De most nem húzódott el, nem maradtunk meg a felszínes ízlelgetésnél, hanem olyan intenzitással vágott bele a csókba, hogy engem is magával ragadott.
Nem gondolkodtam, annyira váratlanul ért a dolog, hogy csak sodródtam az árral és hagytam, hogy ő terelgesse az események folyamát. Nem is tudtam, hogy egyáltalán ilyen hangok is ki tudnak jönni a torkomon. Csak nagyokat nyeltem, és sóhajtottam, majd amikor a világom hirtelen fordult egy nagyot, és minden egyszerre kezdett el forogni majd állt meg, olyankor felnyögtem. Bárcsak abban az édes állapotban lehetnék egész életemben, mint amiben akkor voltam amikor a tenyere a hátamra simult, és a nyakam csókolgatta. Annyira elragadtattam magam, hogy közelebb húztam. Máskor is volt már, éjjel amikor összebújtunk, hogy éreztem mennyire szeretne tovább menni. De akkor nem tettem szóvá, tudtam, hogy nem fog nyomulni, hagy nekem időt. De ez a lerohanás most más volt, szinte már levegőt sem kaptam.
A csempe a hátam mögött már hideg volt és kemény. A fények túl erősek, a zajok túl tompák. Dimitri pedig túl közel. Tudom, hogy már nem táncolhatnék vissza, hogy ne csinálhatom ezt vele állandóan. Megvannak a határai, és tudom, hogy milyen nehéz volt már eddig is visszatartania magát. De megrémültem, nem tehetek róla, egyszerűen pánikba estem. Fel sem tűnt, hogy szinte ellöktem magamtól, ahogy az sem, hogy a nagy igyekezetben, hogy meneküljek ráharaptam a nyelvemre. Ez a kis fájdalom is kijózanító volt.
Aztán arra eszméltem, hogy megragadja a kezem, és húz maga után. Nem kérdezek, csak szinte lobogok utána a teraszra, ahol megtorpanok. Szerettem volna, ha itt kettesben, nyugalomban összebújunk és bámuljuk a csillagokat. De úgy tűnik neki más tervei vannak. Követem a pokrócra, és bár határozottan húznia kell magához, de a mellkasára teszem a fejem. Nem merek rá mászni, annak beláthatatlan következményei lennének jelen körülmények közt.
- Próbálok. – motyogom félve, és kissé bizonytalanul viszonzom a csókját. A szívem a torkomban dobog, rettegek attól, hogy majd elveszíti a fejét és olyat tesz amivel minden romba dől. Nem akarom, hogy bántson, de nem tudom mennyire ura most annak amit csinál. Tudom, hogy nem bántana, nem akar bántani, csak jót szeretne mindkettőnknek, de én azt se tudom mit tegyek.
De talán ha rábízom magam, nem lesz baj. Hiszen már az életem is a kezébe adtam, és amikor baj volt, megmentett. Visszahozott a halál torkából, hogy vele lehessek, megérdemli, hogy bízzak benne. Elhúzódok a csókból, és a fejem vissza teszem a mellkasára pár másodpercre, majd hirtelen ötlettől vezérelve mászok óvatosan fölé, és ülök a hasára.
- Bízok benned. – próbálom minden kétségem és bizonytalanságom elrejteni, és olyan határozottan szólni amennyire csak tudok. Szeretem őt, jobban mint bárkit a világon. Azt akarom, hogy boldog legyen, és én is az akarok lenni mellette, vele. Nem akarom, hogy bármi is elrontsa ezt, és őt sem akarom kínozni – Nem akarok félni. – suttogok, és tenyerem a mellkasára támasztva csúszok óvatosan hátrafelé, hogy már a csípőjén üljek. A szemeim elkerekednek, hiszen érzem, hogy a farmer nadrág már több mint szűk neki. Félő, hogy majd megint megrettenek, ezért inkább előre hajolok és a mellkasára fekszek, szinte elbújok szégyenemben amiért ennyire suta vagyok.
- Nem tudom, hogy… - nagyot nyelek, és nem merek a szemébe nézni. – mit kellene csinálnom Dim. – ez valószínűleg nem újdonság neki, hiszen tudja, hogy nincs semmiféle tapasztalatom. Nem tudom irányítani az eseményeket, hiszen nem tudom hogyan kellene. – Nincsenek vörös zónák. – teszem még hozzá suttogva. Lehet, hogy csak ma estére, de feloldom ezt a szabályt, hogy bizonyos helyeken nem érinthet meg. Így is szépen csökkent a „vörös zónák” területe eddig, apránként, de most azt hiszem nem lenne helyénvaló, ha betartanánk ezt a szabályomat.

»Szomb. Jún. 03, 2017 2:15 pm Keletkezett az írás

*Valószínűleg mindkettőnket ugyanúgy meglepett ez a heves csókcsata. Persze eddig is csókolgattuk egymást, de ez más volt. Ez valami elemi vágy volt, hogy tovább menjünk. Félelme ellenére valószínűleg ő is érezhette, hogy szükségünk lenne a folytatásra. Nem kellett kimondania, éreztem és láttam rajta, hogy viaskodik benne a félelem és a vágy. Isten tudja csak megmondani, hogy melyik lesz az erősebb. De egy valamiben biztos vagyok, nem fogom hagyni, hogy csak úgy lerázzon és elmeneküljön. Mert ha megengedem, akkor soha nem lesz vége ennek a macska-egér játéknak. Szeretném, ha le tudná győzni a félelmét legalább velem szemben. Igen, férfi vagyok, vannak igényeim most már nagyon is és nem akarom, hogy olyat tegyek ebből kifolyólag, amit később megbánnék nagyon. Szóval ennek ma, itt és most el kell rendeződnie, mert az egy helyben topogás hosszú távon tönkre fog tenni minket.
Tudom, hogy fél, de mégis jött velem, aztán már ott volt mellettem és a fejét a mellkasomra hajtotta, aztán viszonozta a lágy csókot, ami kezdésnek nem is volt olyan rossz. Lágyan simogattam a hátát, ahogy magamhoz öleltem és figyeltem minden mozdulatát. Aztán a következő lépést ő tette meg. Nagy meglepetésemre a hasamra ült, az én kezeim pedig a csípőjén pihentek két oldalt. Nagyon bátor lány.*
-El fogad felejteni a félelmed, ígérem. *Komolyan is gondoltam. De ő pedig lejjebb csúszott és ezzel egy időben szorítottam meg a csípőjét. Be kellett harapni a számat, hogy ettől az apró mozdulattól ne nyögjek fel. Nem is sejti, hogy már ezzel mit okozott. Legszívesebben nem várnék semmire és megtenném, amire vágyok, de tudom, hogy nem lehet.
Suttogott, alig hallottam a hangját. Az álla alá nyúltam és megemeltem kicsit, hogy a szemébe tudjak nézni.* -Csak tedd azt, amit szeretnél felfedezni... És jegyezd meg, előttem soha ne szégyeld magad, tökéletes vagy! *Ezzel odahajoltam hozzá és újabb csókot loptam tőle. A kezem pedig ismét becsúszott a felsője alá, végig simítva a hátát és az oldalát. Sikerült kicsit lecsitítani a bennem tomboló vágyat annyira, hogy türelmes lettem és becézgetni tudtam, ahogy megérdemli. A határok eltűntek, én pedig szépen lassan megszabadítottam a felsőjétől. Még eddig soha nem láttam így és szinte a lélegzetem is elakadt. Olyan gyönyörű volt, hogy már fájt, hogy eddig nem láthattam. Szinte felfaltam a tekintetemmel, miközben idomait simogattam. Akartam, hogy érezze azt a vágyat, ami fellobban az emberben, amikor a kedvese ér hozzá. Ő így hatott rám és remélem, hogy én is így fogok rá.
Óvatosan fordítottam magunkon, hogy alulra kerüljön. Egy mozdulattal szabadítottam meg magamat is a pólómtól, feltárva ezzel azokat a hegeket, amiket még soha nem látott, de hirtelen érdektelenné váltak azok számomra, pedig eddig valahogy szégyeltem őket. Érezni akartam, hogy milyen amikor semmi nem áll közénk. Ismét ajkait vettem célba, de aztán egyre lejjebb haladtam, mindenhol csókokkal halmozva el. A közelsége, az íze, selymes bőre egy olyan drog volt számomra, amit nem lehet túl adagolni és amivel nem is lehet leállni.

Egy idő után teljesen elvesztettem az időérzékemet, de igazából nem is számított. Ami fontos volt az itt hevert a karjaim közt, pontosabban az a valaki. Az elégedett szó egy enyhe kifejezés volt arra, amit éreztem most. Nagyon szükségem volt már arra, hogy így együtt legyünk, különben rövid úton felrobbantam volna. Remélem meg tudtam azt a gyengédséget adni neki, amire szüksége volt, hogy visszanyerje az önbizalmát. Mégis utáltam magam azokban a pillanatokban, amikor is csak kis fájdalmat kellett neki okoznom. Mégis hiszem, hogy utána megkapott mindent, amit csak nyújtani tudtam. Lehunyt szemekkel öleltem magamhoz és cirógattam, ahol tudtam. Kizárt, hogy most aludjak.* -Hogy érzed magad? *Egy puszit adtam a homlokára és megsimogattam az arcát. Részemről megérte annyit várni rá. És most nem is akartam mást, csak így feküdni vele, nézni a lemenő napot és majd utána a csillagokat tanulmányozni, hogy vajon melyik milyen csillagképhez tartozhat. Most viszont csak ránéztem és nem vettem le róla a tekintetem. Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen igazságtalan az, hogy elvették tőle az első alkalom különlegességét. Hiszem, hogy akkor is ilyen gyengéd lettem volna, de mégis más. De megszületett bennem az elhatározás, hogy újra alkotok benne mindent ezzel kapcsolatban. De próbáltam nem túl sokat gondolkodni, mert tudom, hogy átlát rajtam már, mint a szitán.*

»Kedd Jún. 06, 2017 9:18 pm Keletkezett az írás

Bármennyire is szeretem, és akármennyire is jó most a fejem a mellkasán pihentetni, távolról sem vagyok nyugodt. Nem tudom miért nem, de talán amiatt, mert az imént ennyire elragadta a hév. Érzem, hogy épp csak hajszálnyira sikerült megfékeznie, de még koránt sem gyömöszölte be oda ahol eddig tartotta a vágyat. Becéző érintésére én is bizalommal reagálok, ezért ülök a hasára.
- Feledtesd el akkor Dimitri. – suttogom, miközben hátrébb csúszok. Érzem, hogy megmarkolja a csípőm, szinte fáj de ez most édes fájdalom. Közben az arcát nézem, és különös, kíváncsisággal vegyes izgatottság lesz rajtam úrrá. Ahogy beharapja az ajkát, még hátrébb csúszok, mielőtt még a mellkasára dőlnék vissza. Még a nadrág anyagán át is érzem, hogy innen nincs visszaút, túl messzire mentünk. Amikor azt mondja, hogy tegyem amit szeretnék, én is az ajkamba harapok.
Mohón viszonzom a csókját, és vagy tízszer is végig szalad az egész testemen a reszketés, amikor a póló alatt simogat. Önkéntelenül is fészkelődni kezdek, hagyom, hogy egyre nagyobb súllyal nehezedjek rá, és még jobban érezzem őt. Még így is, hogy a ruhák közénk állnak, újra felébreszti bennem azt amit az előbb ott a fal mellett állva. Amikor levette a pólóját, reszkető ujjakkal simogattam én is. Hagytam, hogy irányítson, megmutassa amiről már párszor beszélt, hogy milyen amikor szeretik az embert, igazán szeretik és a mennybe repítik egyetlen érintéssel akár.

Percekig kapkodtam csak a levegőt, miközben a vérem eszeveszetten dübörgött minden tagomban. Lassan voltam csak képes újra gondolkodni, felfogni, hogy mi van körülöttem, mi történik, ki fekszik mellettem. Élveztem ahogy Dim ölel, jólesőn bújtam hozzá. Aztán csak gondolkodtam, felidéztem, hogy mi történt velünk. Nem éreztem éles fájdalmat, csak tompát az elején. Csakhamar rájöttem arra, amit eddig nem akartam tudni. Soha nem mertem megkérdezni egyetlen orvost sem, pedig ott volt a kartonomban feketén-fehéren. Nem ő volt nekem az első, azt az örömöt elvette tőlem az a gonosz ember. Megcsókolom a mellkasát, és csak bámulom az óceánt. Pedig csodálatosan kellene éreznem magam, fantasztikusan, leírhatatlanul... és az is volt. Mégis ez most nem az az örömteli pillanat mint lennie kellene.
Aztán amikor megszólít, keserű mosolyra húzódik a szám. Nem tudnék hazudni neki, ezért csak bámulok rá nagy, őzgida szemekkel és hagyom, hogy megteljenek a keserűség könnyeivel.
- Most már tudom Dim. – szipogok egy aprót, és nem tudom állni tovább a tekintetét. Látom az arcán, hogy ő is erre gondol, de azt is tudom, hogy neki ez nem volt újdonság. Ő fel volt erre készülve, én nem. – Elvették tőlem, pedig én neked akartam adni! – már épp kitörne belőlem a hüppögés, de inkább szorosan átölelem. Simogatom az oldalát, pedig legszívesebben ordibálnék, és törnék-zúznék. Úgy érzem megloptak, elvettek tőlem valamit ami az enyém volt. Fontos volt, és én neki akartam adni, a szerelmemnek, akit jobban szeretek bárminél. A tehetetlen düh és keserűség éget, most már tudom mit szokott érezni. Most már tudom miért voltak a kitörései, és miért olyan jó terápia a boksz. Feszíti a torkom az üvöltés, és már el is húzódok tőle, hogy valamit, bármit, az első kezembe akadó dolgot összezúzzam, amikor…
- Dimitri?! – sikkantok fel rémülten. Mi a kínkeserves pokol van a karjával?! – Mi… mi ez?! Azonnal mondd el! – förmedek rá a döbbenettől. Lehet, hogy nem a legjobb ötlet rajta levezetni a dühömet, de mégis mitől van tele hegekkel a karja?! És ezt meddig akarta titkolni?!

»Kedd Jún. 06, 2017 9:55 pm Keletkezett az írás

*Most végre teljesen egymáséi lettünk. Nem kapkodtunk, nem siettünk, kiélveztük az össze pillanatát, ahogy lennie kellett. Végre ő is megtudhatta milyen, amikor egy érintéssel a fellegekbe lehet kerülni. Tudom, hogy olyan aljas módon vették el tőle az első alkalom különlegességét. Mert annak mindig különlegesnek kellene lennie. Tudtam, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor erre ő is rájön. És most el is jött. Már azelőtt tudtam, hogy ő is erre gondol, mielőtt kimondta volna, elég volt a könnyes szemeire néznem. Megsimogattam az arcát és magamhoz öleltem.* -Nekem is adtad az első alkalmad. Mert ez az igazi első alkalom. *Így is gondoltam. Most kellett először eldöntenie, hogy kinek adja oda magát és ő pont engem választott. Nem vagyok hajlandó a múltjára gondolni, az nem lehet teljesen igazi első. Nem, én szeretnék neki új emlékeket adni.
Éreztem, hogy nagyon feszült lesz. Sejtettem mit érez. Tudom, hogy ilyenkor az ember legszívesebben megütne vagy széttépne valamit. Jól ismerem ezt a tehetetlen dühöt, amikor nem tudsz valamin változtatni. Én kezdtem jól kezelni.. Legalábbis egészen addig azt hittem, amíg Sam fel nem fedezte a hegeket a felkaromon, amiket magamnak okoztam. Tudtam, hogy ezt így önmagában nem értené meg, hogy miért tettem. Tudtam, hogy fel kell tárnom azt a titkom, amit senki nem tud rajtam kívül. De tudtam, hogy benne bízhatok.*
-Azt mondtam, hogy az apám hozzám soha nem tudott érni...ez nem teljesen igaz... Nyolc éves voltam, anyám éjjel-nappal dolgozott, hogy fel tudjon nevelni, így sokat voltam egyedül. Apám akkor állított be egyszer, ismét részegen, amikor egyedül voltam. Azt mondta jó leszek én is. *Éreztem, hogy teljesen testemben reszketni kezdek, ahogy ismét megelevenedett előttem az emlék.* -Azt mondta ne mocorogjak, ne kiabáljak... *Képtelen lettem volna most Sam szemébe nézni, így felültem, amivel feltárultak a hegek a hátamon. Egyenesen a tengert bámultam.* -Ahányszor megnyikkantam a hátamhoz nyomta az égő cigarettáját... Utána azt mondta, hogy nem vagyok jó gyerek és hogy nyomatékot adjon a szavainak, a bőrszíjával verte véresre a hátamat... Aztán ott hagyott a földön a saját véremben heverve, mint egy darab szemetet... Órákig feküdtem egy helyben a kíntól, miután elment.... De nem akartam, hogy anyám megtudja, csak beleroppant volna... így összeszedtem magamat, megmosakodtam, feltakarítottam mire hazaért.... *Túlságosan élővé változott az emlék. Eddig nem akartam rá emlékezni, de most ott volt a fejemben mindenhol.* -Ahogy teltek az évek, elviselhetetlenné vált ez az egész, hogy nem érek semmit... És inkább fizikai fájdalmat okoztam magamnak, minthogy megőrüljek.... *Ó igen, nem egyszer sikerült olyan mélyre egy-egy vágás, hogy végül magamnak kellett összevarrnom. De legalább akkor a fájdalomra koncentráltam és nem a fejemben dúló keserűségre, ami emésztett belülről. Eddig úgy hittem, hogy ha nem gondolok arra a napra, akkor meg sem történt, de most.... maga alá temetett. Teljes testemben reszkettem, ahogy az emlék egyre jobban átvette rajtam a hatalmat.* -Ezt senki nem tudja rajtad kívül... *Ezt már szinte suttogva tettem hozzá. Nem is akarom, hogy más megtudja. De neki tudnia kell!*

»Szer. Jún. 07, 2017 11:06 pm Keletkezett az írás

Szinte megbénít a fáradtság, és ez a kellemes bizsergés. Szeretem őt, és jól esik most összebújni, valójában még az is jól esik, amit tettünk. Nem fogok tőle félni, most már nem, hiszen nem történt semmi tragédia. Sőt, jó volt, csodálatos, fantasztikus. Igen, fájt néha egy kicsit, de azért elviselhető volt. Nem mondom, hogy azt a mindent elsöprő tüzet éreztem, de nem is vártam elsőre tüzijátékot. Épp elég volt nekem Dimitri arcát nézni, érezni ahogy megremeg, szemeit behunyta… nekem ez volt a paradicsom, hogy ilyen örömet okozhattam neki. De aztán ahogy itt feküdtem, és gondolkodtam, már távolról sem volt ez az egész olyan csodálatos.
- Ez nem igaz! – vágom rá könnyek közt nyöszörögve. Nem adtam neki semmit, még azt a keveset se tudtam, amiről azt hittem… reméltem, hogy még az enyém. Többet érdemeltünk volna mindketten, de nem tudok tenni ez ellen. Bárcsak tudnék, de nem lehet. Sosem voltam még dühös, legalábbis nem így. Kárt akarok tenni valamiben, szét akarok verni valamit! Aztán megpillantom a karját, és azonnal lecsillapodok mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna rám.
Csak ülök mellette, és hallgatom amit mond. Nem kerüli el a figyelmem, hogy lassanként úrrá lesz rajta a remegés. Megérintem a kezét, de nem szólalok meg. Felfogni sem tudom hogyan képes valaki a saját kisfiát bántani, pláne úgy ahogyan őt bántották. Átölelem a karját, és egy apró csókot nyomok a vállára. Nézem a szemeiben visszatükröződő tengert, és arra gondolok, hogy bárcsak segíthetnék elfelejteni ezt mind. De ezt soha nem fogja elfeledni, tudom, hogy nem. Az ilyesmit nem lehet.
- Nem kellett volna a mamádat védened, édes. – suttogom a bőrére, és mielőtt még felháborodhatna, folytatom a gondolatot. – Ha elmondtad volna neki, vagy hagyod hogy rájöjjön, elég erős lett volna ahhoz, hogy elmeneküljetek onnan. A titkok csak még több fájdalmat szülnek. – sóhajtok. Ó, igen! Nekem is voltak titkaim, félelmeim és pontosan tudom, hogy milyen mérgezőek. Meg kell tőlük szabadulni, nem szabad hagyni, hogy maguk alá temessenek, hisz a legrosszabbkor tudnak bele zavarni az ember életébe. Mint most, ezt a gyönyörű pillanatot mindkettőnk titkai tönkre tették.
Egészen megdöbbenek, hogy saját magát vágta meg. Miért tett ilyesmit? Fel nem foghatom, hogy ettől mégis milyen feloldozást várt? Nagyobb a baj mint gondoltam, látom, hogy a félelem teljesen eluralkodott felette. Simogatom a hátát, csitítgatom. Mondania sem kell, hogy ezt csak én tudom. Ahogy kérnie sem kell, és én nem fogok erről beszélni.
- Csss! Már vége van, soha többé nem bánthat. Nem kell, nem szabad ilyesmit tenned magaddal. – óvatosan nyúlok a kezéért, majd a mellkasomhoz húzom, a szívem fölé simítom a tenyerét. – Ha valaki, bárki téged bánt az olyan mintha engem bántana. Ne csinálj többé ilyesmit, kérlek. – erősen ragadom meg a csuklóját, ha nem húzza el a kezét, majd őszintén nézek ezekbe a csodálatos, mindig borongós szemekbe. A világmindenséget jelentik nekem. Még nem öltöztünk fel, csak egy pokrócba bújtam bele, amivel most őt is beburkoltam. Reszket mint a nyárfalevél, én pedig nem tudom mit tehetnék.
Az ölébe mászok, szorosan hozzá simulok, így próbálom kimutatni, hogy nekem nem számít mi van a múltjában. Csak az számít, hogy most itt vagyunk egymásnak, velem van és velem is marad. Óvatosan cirógatom ujjaimmal a hátát, most érzem a hegeket, és akaratlanul is végigsimítok rajtuk. Aztán a karján lévő vágásokra pillantok. Legszívesebben elbőgném magam amiért ezt tette magával. Miből gondolta, hogy ettől bármi is jobb lesz? Látom, hogy némelyik elég friss ahhoz, hogy tudjam: amióta járunk, azóta keletkezett. Még szorosabban ölelem, ha lehetne a bőre alá bújnék.
- Ha még egyszer azt mondod, hogy nem érsz semmit, nem is tudom mit csinálok veled! – hirtelen ölelem át a nyakát, és ha hagyja, hevesen megcsókolom. Be akarom bizonyítani neki, hogy ő a legértékesebb ember az egész világon. Épp csak egy pillanatra húzódok el tőle – Az életemet is a kezedbe adnám, sőt meg is tettem, hogy mondhatod azt, hogy nem érsz semmit? Te vagy minden, ami csak fontos nekem, minden ami számít az életemben, érted? – olyan szívesen bőgnék helyette is, a fájdalmát én sírnám ki magunkból. De nem teszem, inkább próbálom emlékeztetni arra, hogy mennyi jó van az életben, mennyi mindent kell még együtt átélnünk.

»Csüt. Jún. 08, 2017 1:22 pm Keletkezett az írás

*Olyan jó volt vele lenni, tényleg. Tudtam, hogy elsőre ez neki nem lesz olyan élvezetes, mint nekem, de lesz ez még másképp. Meg fogja tapasztalni milyen, amikor igazán élvezi az együttléteinket. Én pedig alig várom, hogy a kezeim közt remegjen, miközben azt sem tudja hogy hol van éppen. Pont úgy ahogy én voltam most. Hiába gondolja azt most, hogy valamit elvettek tőlünk. Persze igaza van részben, neki kellett volna döntenie, hogy kivel lesz úgy igazából először. De abba nem gondol bele, hogy ha az nem történik meg, akkor mi nem is találkoztunk volna.*
-Nem tudtad volna akkor sem nekem adni...akkor nem találkoztunk volna... De okos lány vagy te, találd ki mi az, amit adni tudsz! És akkor rá fogsz találni a belső békédre is. *Nagy szavak ezek tőlem. Pont én papolok a lelki békéről, amikor elmúltam már harminc, de még mindig nem leltem rá magam sem. De most nem magamat kell felvidítanom, hanem őt, aki mindennél fontosabb nekem. Senki nincs a világon, akit így szeretnék. És lám most pontosan én kerültem előtérbe egy csapásra. Nem így akartam ezt elmondani neki. Nem akartam elrontani vele egy különleges pillanatot, éppen elég hogy az én életemet tette tönkre a múlt. De most úgy alakult, hogy el kell mondanom. Ez nem olyan dolog, amire azt mondhatom, hogy ráér később megbeszélni. Talán jobb is túl lenni ezen az egészen.
Hagyom, hogy átölelje a karomat, bár igazából neki mindent hagyok. Egy érintése olyan nekem, mint maga a mennyország. Tudom, hogy nem lesz neki egyszerű feldolgoznia és megértenie, hogy mit miért tettem. Talán teljesen egészébe meg sem tudná érteni. Neki olyan apja van, aki bármire képes lenne a lánya védelméért. Nekem csak egy szép álom volt egy apa, akinek mindene a családja. Ő csak fájdalmat és szenvedést adott. És még most is tönkre teszi az életemet, pedig most boldognak kéne lennem, hisz itt van nekem Sam.
Ránéztem, amikor a kezemet a mellkasára húzta. Éreztem tenyerem alatt szíve ütemes dobogását. A csodálatos szíve, aki annyi megpróbáltatás után is inkább miattam aggódik. Soha nem leszek neki elég jó. Ő sokkal jobbat érdemelne nálam. Egy olyan férfit, akinek nem kell nap, mint nap a saját démonaival megküzdenie.* -Nem tudom ezt megígérni. *Elkínzottan néztem rá. Bár megígérhetném neki, hogy soha többet nem fogom magamat vagdalni. De ez az egyetlen megoldás, amikor úgy érzem, hogy nem bírom ki ezt az egészet, mert akkor nem a fejemben tomboló pokolra koncentrálok, hanem arra fájdalomra, amit akkor és utána érzek. Fogalmam sincs mit tehetnék, amikor a képek bevillannak. Eddig nagyon ritkán jött egy-egy kép, annyira elnyomtam magamban, de már most láttam magam előtt az egészet. Félő, hogy a rémálmok száma meg fog sokszorozódni ezután.
Jólesően sóhajtottam fel, amikor engem is beburkolt. Annyira jól esett, hogy ennyire próbál gondoskodni rólam. Pedig hát pont fordítva kellene, nem? És most bemászott az ölembe és úgy ölelt át, ahogy soha senki. Olyan gondoskodással, amitől azt éreztem, hogy megvéd mindenkitől, még saját magamtól is. Hihetetlen, hogy mire képes ez a lány. Karjaimat köré fontam és azt vettem észre, hogy a remegésem a közelségére lassan csillapodni kezd, de libabőrös lettem az érintésétől, amivel a hegeket simogatta a hátamon. Néha legszívesebben magam kapartam volna ki őket onnan, de most határozottan jól esnek azok a finom simogatások rajtuk. És a heves csókja...olyan finom volt és én persze, hogy viszonoztam.* -Te pedig soha többé ne mond, hogy nem adhatsz nekem semmit... *Sokkal többet ad nekem, mint amit valaha is én adhatok neki. Ő az életemet menti meg és ez talán sokkal többet jelent, mint amit én teszek érte. Szorosan öleltem magamhoz és olyan hevesen csókoltam meg, mint az imént ő engem. Muszáj volt elfelejtenem legalább egy kicsit ezt az egészet és egyedül ő képes arra, hogy elfelejtsem. Szorosan öleltem magamhoz és faltam az ajkait, simogattam a hátát és az oldalát. Egyre csak az zakatolt a fejemben, hogy egyedül ő képes csökkenteni a bennem tomboló kínt és fájdalmat.*

»Hétf. Jún. 12, 2017 1:05 am Keletkezett az írás

- Sütit! –vágom rá keserűen miközben fojtogat a düh. – Nincs másom csak az a rohadt sütemény! – már épp felkelnék, hogy szabadjára engedjem a haragom és valamit jól a földhöz vágjak, amikor megpillantom a sebhelyeket. Döbbenetes, hogy eddig nem tűntek fel! Hogy tudta eltitkolni? És miért?
Aztán amikor elkezd beszélni, már látom, hogy az egész sokkal összetettebb mint gondoltam. Nem minden hegnek ugyanaz a története, és ettől összeszorul a torkom. Mintha engem is megütöttek volna, és megvágtak volna, amikor arról beszél, hogy miket élt át. Nem hazudtam, mert tényleg úgy érzem, hogy ha őt bántják, engem is bántanak. A szívemre húzom a kezét, és látom, hogy a remegése egy kicsit alább hagy. Neki adtam az én kis ketyegőmet, minden dobbanásával azt zakatolja, hogy mennyire szeretem. Nem akarom, hogy még egyszer fájdalmat okozzon magának, meg fogom akadályozni. Még nem tudom hogyan, de teszek ellene!
- Kérlek Dim! – nézek ezekbe az elgyötört, gyönyörű szemekbe kétségbeesetten. – Nagyon kérlek, ígérd meg! – szinte könyörgök neki, és bármit megtennék, hogy segítsek neki. Akármit, csak többé ne kergessék ezek a démonok, és ne érezze azt, hogy kárt kell tennie magában. Nem igaz, hogy értéktelen, ahogy az sem, hogy nem számít mi van vele. Szeretem úgy ahogy van, ő a világom középpontja, képtelen lennék elviselni ha azt kellene látnom, hogy szenved. De mégis, hogyan tudnék tenni ellene? Hogyan győzhetem le a múltját, ami így megkínozza?
- Dimitri… - nem túl sűrűn próbálkozok meg azzal, hogy rendesen, akcentus nélkül mondjam ki a nevét, most mégis megteszem. A hátát simogatom a pokróc alatt, miközben apró puszikat adok neki, elhalmozom velük ahol csak érem. – Itt vagyok melletted, együtt túlleszünk ezen megígérem. Ahogy te segítettél nekem, úgy fogok én is neked, megígérem. – próbálom éreztetni vele, hogy erősebb vagyok mint amilyennek gondol. Hogy együtt megbirkózunk ezzel. Egy kicsit megnyugszom, amikor a remegése alább hagy, és egy cseppnyi megnyugvással sóhajtok fel.
- Már tudom mit adok neked. – a haját simogatom, és már jóval magabiztosabban cirógatják az ujjaim mint eddig bármikor. Hiszen már tudom mi az, amire szüksége van, és tőlem megkaphatja. – Én szeretni foglak, mindig. Megmutatom majd neked, hogy milyen amikor feltétel nélkül szeret a családod, én leszek a családod. – hiszen amióta az anyukája meghalt, nem volt senkije sem. Majd én itt leszek neki, mellette állok és együtt tesszük szebbé a közös életünket.
Most nem rémültem meg attól, ahogyan megcsókolt és simogatott. Én is ugyanilyen mohón faltam az ő ajkait, és bújtam hozzá. Talán sikerül mára elfeledtetnem vele ezt a sok rosszat, talán ha velem van, akkor nem gondol majd a múltra. Igyekszem nagyon, hogy mindent megadhassak neki amit csak megérdemel, próbálom a magam módján én is kényeztetni ahogy néhány perce még ő kényeztetett engem. Nem nyugszok amíg a szemében nem látom majd megint azt a fényt. Különös, hogy nem is olyan megfeledkezni a saját félelmeimről, ha róla van szó.

»Hétf. Jún. 12, 2017 11:00 am Keletkezett az írás

*Bár tudnék valamit tenni, hogy ne ezt érezze. Bár meg tudnám vele értetni, hogy akármennyire nekem akarta volna adni, nem találkoztunk volna akkor talán soha. Szeretném, ha ő is úgy állna hozzá, hogy ez volt az első. Ezt kell annak tekintenie, mert most kellett igazán döntenie arról, hogy kivel is van együtt először. Én pedig nagyon nagy megtiszteltetésnek vettem, mert tudom mit jelent ez egy nő életében. Az pedig, hogy mindennél jobban szeretem, csak ráadás. Talán valamilyen szinten jó, hogy rám terelődött az egész helyzet, így nem magát rágja belülről.
De úgy tűnik, hogy az is rettenetesen letaglózza, ami velem történt. Bár ki ne érezné rosszul magát, ha a saját apja tart terrorban egy kisgyereket és veri véresre a hátát szíjjal miután végzett vele. Láttam rajta, hogy nem tudja mit csináljon. Hogy a karomon lévő hegek miatt is aggódik. De bármennyire is akartam, nem tudtam neki megígérni, hogy többet nem teszek ilyet.*  -Megígérni nem tudom.. de igyekszek... *Ő az, aki miatt tényleg megpróbálnám elkerülni a továbbiakban a pengét. Bár az is igaz, hogy nem biztos, hogy sikerülne letennem egy rosszabb napon. Mert akkor bizony tényleg olyan az állapotom, amit nem biztos, hogy valaha is akarna látni. De igaz, ha együtt maradunk hosszú távon, amit remélek, akkor előbb-utóbb látni fog egy rosszabb napomon is.
Olyan jól esett ahogy a pokróc alatt simogatott és puszikkal halmozott el. Lehunyt szemekkel élveztem ezt a fajta törődést. Ez az, amit egész nap el tudnék viselni...minden nap, a nap minden percében. Nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat. Soha nem akarok kiszakadni ebből a napból. Vele akarok lenni minden egyes pillanatban. Már most a függője lettem. Csak néztem rá és talán, ha nő lennék, akkor elsírtam volna magam attól, amit mondott. Olyan erős, amit szerintem ő eddig nem is sejtett. Sokkal erősebb, mint én vagyok. Nem elég, hogy túlélte azt, ami vele történt, de most ő akar engem helyrehozni.*
-Szeretlek! Nincs rá szó, hogy mennyire! *Fogtam két kezem közé az arcát és megcsókoltam. Szorosan átöleltem utána és ismét olyan heves csókcsatába keveredtünk, mint nem is olyan rég odabent. Imádtam felfedezni ajkai minden egyes kis részét. Imádtam mindig az ajkait ízlelni. Most pedig pont ez az amire szükségem van, ami elveszi a rémeket a fejemből mára. Megadtam magam neki. Magamhoz ölelve dőltem hanyatt, végigsimítottam a hátán és hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar.*

» Keletkezett az írás