Nem először teszek ilyet és nagy valószínűséggel nem is utoljára. Taxival jöttem, mert nem akartam, hogy kihűljön a sütőtökös pite, amit magam készítettem. Már régen nem volt kinek vagy miért sütnöm, az utóbbi időben azonban újra elővettem a sütőformákat. Nem túl gyakran, de azért időről-időre nekifogok és a végeredménye az egésznek az, hogy az ismerős épület előtt találom magam, kezemben az elkészült édességgel – néha sós változattal – és abban bízom, itthon lesz és van kedve hozzá. Nem csak a süteményhez, hanem találkozni, beszélgetni.  Egyáltalán kicsit együtt lenni, egymás társaságát élvezni.
Őrültségnek hangzik – és talán az is –, de megint érzem, amit már nagyon régen nem. Értelmet nyert reggelente felkelni, és bár millió és egy dolgot sorolhatnék még ide, mégiscsak ez volna a legfontosabb. Az egyetlen, hiszen ettől indul el a nap, ettől van kedvem és erőm végigcsinálni a fásult munkaórákat, mosolyogni, létezni…
Az épület előtt megállok egy percre, mielőtt a csengőhöz lépnék. Lassan fújom ki a levegőt és seprek le a szoknyámon lévő nem létező szöszök egyikét, hogy aztán az egyik éppen kifelé igyekvő lakó után elkapjam a csukódó ajtót, mielőtt még kattanna a zár, kihagyva ezzel a felcsöngetést. A lépcsőket könnyedén veszem és az ajtaja előtt találom magam, hogy aztán könnyedén és immáron széles mosollyal az ajkaimon kopogjak be. Röviden, mindig így szoktam. Bal tenyeremmel támasztok alá a tálnak, amelyben a pite pihen és jobbomat is oda illesztem, amíg arra várok, hogy ajtót nyisson. Mert ugye itthon lesz?
- Szia! – ahogy nyílik a bejárat, úgy szökik még kedvesebbé és szélesebbé mosolyom és megemelem a kezemben tartott kis pakkot.
- Hoztam sütőtök pitét, egyedül túl sok lenne az egészet befalni. – amit egyébként sem tennék meg és nem csak a mennyiség okán. Egyedül nem szeretek édességet enni, sosem szerettem.
- Beengedsz? – kérdezek mielőtt valóban meg is tenném, már persze, ha nincs ellenére a dolog. A konyhába igyekszem, hogy lepakolhassam a kezemben lévőt és miközben ügyködöm, addig rá-rápillantok.
- Hogy telt a napod? – az érdeklődésem őszinte és törődő. Tányérokért nyúlok és az evőeszközök közé, hogy egy késsel felvághassam a pitét, majd pedig ki is vehessek belőle.

Hera & Nate

Minden nap, amikor kicsit tisztább volt az elmém és nem fertőzte meg a betegség a gondolataimat, izgatottan vártam, hogy a nő felbukkanjon. Olykor csak ültem a nappaliban a fotelemben és a bejárati ajtót fixíroztam. Máskor az ajtó nyílása majdnem kiugrott a szívem a helyéről, erőteljesen püfölte bordáimat, hiába tudtam, hogy Hera mindig kopog, amíg nem pillantottam meg Tessa alakját az ajtóban, feszülten várakoztam. Ha pedig Hera kopogtatott az ajtón, nehezen türtőztettem magam, szinte vonszoltam lábaimat a bejárathoz, nehogy feltűnjön neki, milyen gyorsan tárom ki előtte. Legszívesebben futva tettem volna meg a távot az ajtóig hogy azonnal beinvitáljam. Gyermeki lelkesedéssel vártam a találkozókat, a beszélgetéseket, de még a legrosszabb állapotomban is csak rá tudtam gondolni. Mindig fel tudtam idézni pillantásának melegét, a lágy mosolyát, ami minden helyzetben épp úgy meg tudott nyugtatni, mint a húgomé. Most már nem csak egy támaszpontom volt, ami egyszerre volt felemelő érzés és borzasztóan furcsa. Már nem csak Tessre számíthattam, itt volt nekem a másik őrangyalom, aki egyszerre nyújtott biztonságot és küldött a padlóra újra meg újra. Ízekre szedett, majd újra összerakott. Beférkőzött az álmaimba, hogy mikor eljött a reggel, zavartan üljek fel az ágyamban, izzadtságban fürödve, reménykedve, félve, vagy éppen dühösen. Közelebb akartam kerülni hozzá és egyszerre távolságot tartani.
A kopogtatásra ébredtem, nem tudtam volna megmondani, milyen napszak volt, amikor elszenderedtem, vagy milyen, mikor végül magamhoz tértem a halk zajra. Lerúgtam magamról a takarót és gondolkodás nélkül az ajtóhoz sétáltam kábán, s igyekeztem kipislogni a szememből az álmosságot. Mosolyogtam, bár először fel sem fogtam, ki áll az ajtóban. Hera láttán a mosoly még inkább kiszélesedett és tudtam, hogy a szemeim úgy csillognak, mintha karácsonyi ajándékot hozott volna. Számtalanszor néztem farkasszemet a tükörképemmel, miután Hera elment, vagy mikor vártam rá. Az arckifejezésem ismeretlen volt, mintha egy idegen bámult volna vissza rám a tükörből. Ahogy konstatáltam, hogy ő érkezett meg és szemügyre vettem a süteményt a kezében, csak akkor tértem magamhoz eléggé ahhoz, hogy rájöjjek, egy szál alsógatyában állok előtte, csupasz felsőtesttel. Mosolyom abban a pillanatban olvadt le arcomról és zavartan öleltem körbe magamat karjaimmal. Az ajtó mögött állva nem láthatta először, amikor kitártam az ajtót és beengedtem, de ahogy a konyhába sétált a pitével és rám pislantott közben, egyértelmű volt, hogy zavarban vagyok. Bele sem mertem gondolni, ő hogyan fog reagálni erre. Mert hiába volt rajtam egy alsó, teljesen meztelennek éreztem magam, csupasznak, testileg-lelkileg. Egy darabig csak álltam ott lefagyva, aztán a kanapéhoz siettem és a pokrócot félig magamra rángattam ügyetlenül. Az egyik vállam és a fél felsőtestem így is kilógott alóla, de egy fokkal kellemesebben éreztem magam. - Most ébredtem. - jelentettem ki a nyilvánvalót egy roppant zavart mosoly kíséretében és el akartam süllyedni szégyenemben.

A köszönés elmarad néhány másodperccel, ahogy meglátom az ajtóban és ennek oka nem más, mint a hiányos öltözéke. Mármint… nem zavar a látvány, pusztán meglepőnek találom és mindenképpen váratlannak, de Jeremy kapcsán is tapasztaltam nem egyszer, hogy olykor – vagyis inkább gyakran – az elszokottól eltérő módon cselekszik, így pedig igazán nincs semmi okom arra, hogy szóvá tegyem; eddig nem nagyon volt arra alkalom, hogy csak alsóban lássam.
Ettől függetlenül a mosolyom zavartalan marad és ugyanolyan széles, kedves és meleg, szívből jövő, mint eddig, pusztán két szívdobbanásnyival később érkezik a köszöntés, mielőtt belépnék még a lakásába. Nem teszem szóvá, jelét sem adom annak, hogy feltűnt, ez most más, mint eddig. Próbálok teljesen természetes maradni, ahogyan bármikor máskor is. Ettől azért még nem kerüli el a figyelmemet, ahogy zavartan öleli át saját magát vagy lép a kanapéhoz, felmarva a pokrócot és magára kanyarítja azt.
- Bocsánat, ha felkeltettelek. – hirtelen ez ugrik be és persze az elmaradhatatlan lelkiismeret-furdalás, amiért esetleg én lehetek az oka annak, hogy kikelt az ágyból, noha nem volt szándékomban zavarni. Azt hiszem jobb lett volna, ha előbb esetleg idetelefonálok és megkérdezem, hogy nem volna-e gond, ha átugranék.
- Szeretnéd, ha inkább most elmennék? – már nem foglalatoskodok a süteménnyel, megálltam a mozdulatban, készen arra, hogy távozzam, ha inkább arra vágyna, semmint hogy most itt legyek.
Végül veszek egy nagyobb levegőt és hangtalanul fújom ki, ezzel is időt nyerve magamnak és neki is, ha esetleg meg szeretné fontolni, hogy egyedül maradna-e, mielőtt odalépnék hozzá. Lassú, óvatos és gyengéden törődő mozdulattal igazítom a pokrócot a szabad vállára, betakarva azt, miközben a tekintete után kutatok.
- Ha gondolod, öltözz fel, de... – megállok egy pillanatra és íriszeinek kékjébe feledkezem a másodperc töredékéig, mielőtt folytatnám.
- ...engem nem zavar, ha nincs kedved. – fejezem be végül kicsit talán esetlenül a mondatot és az egyik tenyerem az arcélére illesztem. Újabb mosolyt küldök felé és elengedem, ahogy elhúzom az érintésem tőle és el is lépek a közeléből, visszaindulva a konyha felé. Tényleg rajta áll, hogy mit szeretne és főleg miként érezné magát kicsit jobban vagy komfortosabban. Legyen bárhogyan is, nekem is úgy lesz tökéletes.

Hera & Nate

Úgy tűnt Herát egyáltalán nem zavarja a látvány, bár egyetlen pillanatra láttam rajta a meglepetést, de azt is csak a tekintetében. Mosolya nem fagyott le, sőt, úgy tett mintha mi sem történt volna, holott még évekkel ezelőtt sem voltunk olyan szoros viszonyban hogy a hiányos öltözet ne tűnjön furcsának. Bár akkoriban még nem jöttem volna ennyire zavarban, egyszerűen csak magamra kaptam volna a ruháimat. Most még ahhoz is zavarban voltam, hogy ésszerűen gondolkozzak. Egyszerűbb volt a pokrócot magamra teríteni, mint a hálóba menni felöltözni. Nem is feleltem először a szavaira, azzal voltam elfoglalva, hogy arca minden rezdülését figyeljem, mikor látom rajta, hogy szóvá akarja tenni, mikor jön ő maga is zavarba, fordul el, vagy kér meg rá, hogy öltözzek fel. Nem tette. Azon a pillanatnyi meglepődöttségen kívül semmit nem láttam rajta, mintha nem éppen alsógatyában álltam volna előtte. Úgy tűnt ez csak engem zavar, s ettől csak még hülyébben éreztem magam. - Ne menj el! - mondtam hevesebben és gyorsabban, mint szerettem volna, de nem akartam, hogy elmenjen. Végre eljött! Nem mehet el. Még nem. Ahogy megigazította az ideiglenes ruhámat, még inkább nem akartam, hogy itt hagyjon. A pokróc most már eltakarta a felsőtestem, de hirtelen nem is éreztem akkora szükségét. A zavarom kicsit enyhült, majdnem teljesen elmúlt, részben talán azért, mert a tekintetünk összekapcsolódott egy pillanatra, ami egészen hosszúnak tűnt, de aztán vége szakadt és a következő, amire feleszméltem, hogy keze az arcomon pihen. Mintha a köztes idő kiesett volna, mintha az agyam abban a pillanatban indult volna újra. Az érintése ismerős volt, mintha már ért volna hozzám ugyanúgy, de nem tudtam felidézni mikor és hol. Talán csak álmodtam, képzeltem és sosem történt meg, vagy valamikor a múltban. Ritkán próbáltam felidézni, mi történt, mikor az elmém még viszonylag ép volt, nem olyan sérült és zavaros, mint most. Nem erőltettem inkább, csak élveztem azt a néhány pillanatot, amíg meleg keze a bőrömre simult, nem törődtem azzal sem, hogy miféle zavaros érzelmek kavarogtak bennem. Csak a kellemes melegség öntötte el a bensőmet, mint oly gyakran, mikor a közelében voltam. De ellépett tőlem, a keze már nem érintette az arcomat, s mielőtt megfontolhattam volna a következő lépésem vagy Hera a konyhába mehetett volna, elkaptam a kezét és visszahúztam magamhoz. Néhány másodpercig csak az arcát néztem, elmerültem a barna szempárban, aztán felé nyújtottam a kezem és ezúttal én érintettem az arcát. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem és nagyon reméltem, hogy ezt sem fogja szóvá tenni, nem lesz majd furcsa, ahogy korábban sem. Mikor kicsit észhez tértem, törzsem mellé ejtettem a karomat és lefagyva álltam. A pokróc lecsúszott rólam, újból felfedve a bal vállamat, majd a felsőtestem, végül a földre hullott, s ekkor mozdultam csak. Megköszörültem a torkom és hátráltam egy lépést. - Talán tényleg jobb lesz ha felöltözöm. - és a hálószoba felé indultam, nem csak azért, mert ott volt a szekrényem, benne a ruháimmal, de akartam néhány percet hagyni magamnak és Herának is.