Csak csendben hagyja, hogy a forró vízcseppek az arcába hulljanak, a vállára és a hátára, hogy aztán végigfolyjanak a testén, le a zuhanykabin csempéjére, majd tovább a lefolyóba, magukkal rántva a mélybe Morita Ben minden fáradtságát, dühét és frusztrációját. Minden versenye után, mikor lelép a jégről, s miután a pontjait is megtudta ide jön. Ilyenkor legalább még egyedül van, és nem zavarja senki. Tud gondolkozni. És hogy miről? Régen talán teljes nyugalommal, és biztossággal állította volna, hogy az elmúlt percekről, a programjáról, ami a fejében volt, és amit végül sikerült a jégre vinnie. Hogy hol rontott, mit kellett volna másképp; hogy miben kell még fejlődnie. Mert a zuhany alatt töltött percek tökéletesek arra, hogy rendben össze tudja szedni a gondolatait. Legalábbis régen ez volt a helyzet. Na de most? Most már maga sem tudja megmondani, mire is gondol pontosan. A gondolatai csak úgy cikáznak a fejében, néha-néha elméje premier pánjára sodorva egy-egy gondolatfoszlányt, egy-egy képet, és most már nem csak a programjával kapcsolatban. Pofátlanul beférkőzött oda már valaki más is; egy srác, akit annyira utál már a kezdetek óta, mégis... egyszerűen nem tudja őt kiverni a fejéből. Még magának sem akarja bevallani, hogy valójában mit is érez a srác iránt. Mert neki olyat nem is szabadna. Legalábbis pont Ethan iránt nem. Hisz tudja jól, hogy a másik utálja őt; ami nem is csoda, hisz Ben volt az, aki gyakorlatilag bepofátlankodott az ő területére, és követelni kezdte a neki kijáró helyet, ezzel kibillentve a másikat a megszokott életéből. De hát tehet ő arról, hogy a szüleit a munkahelyükön ide helyezték át, így neki is jönnie kellett? Hát nem,  korcsolyázást viszont nem hagyhatta abba, hisz az már teljesen az élete részévé vált.
Még percekig csak lehunyt szemekkel áll a zuhany alatt, mintha csak elaludt volna, olyan mozdulatlanul, mielőtt elzárná a csapot, és kilépne a zuhanykabinból. Már érzi is a forró vízcseppek jótékony hatását, sokkal nyugodtabb, mint mikor frusztráltan otthagyta fél órája Ethant. Igen, ő az egyetlen, aki képes ilyen rövid idő alatt kihozni a sodrából pusztán csak a viselkedésével, és a megszólalásaival. Nem egyszer szorult már ökölbe a fiatalabb keze, nem egyszer akarta már megütni, mégis mindig inkább megfutamodik, mert ő nem olyan. De a forró zuhany segített kellőképpen lenyugtatni, így már egy halovány mosollyal az arcán, és egy törülközővel a derekán lép ki a szekrényeikhez, ahol csak egy fáradt sóhajjal konstatálja, hogy az most sem fogja nyugodni hagyni. Sosem hagyja. De már belefáradt, hogy bármit is mondjon neki, így, mintha ott sem lenne lép a szekrényéhez, ami Ben nagy szerencsétlenségére  pont Ethané mellett van, és nemes egyszerűséggel a másik srácra dobálja a ruháit. Ha már elterült a padon, viselje a következményeit.
- Mi van? Ha nem tetszik, mehetsz vissza nézni a többiek programját... Megvagyok itt egyedül is, nincs szükségem a pesztrálásodra. - és még egy igen kényszeredettre sikerült mosolyt is villant felé ahogy becsukja a szekrénye ajtaját, és visszafordul hozzá, kezét már a törülköző szélén pihentetve, készen arra, hogy átöltözzön. Ha nem megy ki, akár itt előtte, ezen ne múljon...

Általában nem szokott ennyit tollászkodni a zuhany után. És most sem igazán azzal telik el ideje nagy része, hogy a tükör előtt álldogál.Most is, mint az utóbbi időben szint minden edzés és versen után még miután elzárta a csapot, akkor is csak áll a zuhanykabinban és a hideg csempének döntve homlokát próbál mindent zavaró gondolatot kiüríteni a fejéből. Mert azért mégsem fogyaszthatja el az összes vizet, nem akar még nagyobb vízszámlát generálni az egyesületnek, mint amije alapjáraton van. Aztán nagy nehezen, de végül csak sikerül összeszednie magát, eltűnt dühe is, és szinte már mosolyogva lépett ki, egy szál törülközőben az öltözőbe a szekrényeikhez. És abban a pillanatban lefagy az arcáról a mosoly, amint megpillantja a padon heverő Ethant. Keze ökölbe szorul, mint úgy nagyjából mindig, mikor meglátja a srácot, de igyekszik nem foglalkozni vele. Próbálja teljesen levegőnek nézni, ahogy máskor is, mert tudja, hogy ez az egyik legjobb módja, hogy ne akarjon az idősebb kikezdeni vele. Persze ez nem igazán sikerül; és nem is bírja ki, hogy ne szóljon hozzá, amint ruhái a másikon landolnak, ujjai pedig a törülköző szélére fonódnak, készen arra, ha kell, előtte öltözzön át. Igaz, ezt nem szívesen tenné meg, és nem csak azért, mert Ethan az a személy, akit nem nevezünk nevén, mert azt Ben egyszerűen nem akarja elfogadni, hogy pont egy olyan emberbe szerelmes, mint ez az idióta itt. Miért? Miért pont egy olyan vadembernek kellett megmozgatni benne valamit, mint Ethan? Ez így egyáltalán nem fair. Pedig tudja, hogy talán egy másik életben, ahol a másik srác is kicsit normális, és nem is versengenének annyira, talán még össze is illenének. De itt...? Még ha az idősebb érezne is iránta valamit, kizárt, hogy lehessen köztük bármi is.
- Te normális vagy?!?? - és hangja két oktávval megemelkedik legalább, ahogy kezét odakapja, hogy a másik még véletlenül se nézzen végig rajta úgy, ahogy akarja. És már szaladna is el, hogy ruháit felkapva az öltöző egy másik felében öltözzön fel, ám ebben is megakadályozzák. Úgy tapad a szekrényekre, mintha csak bele akarna olvadni, hátha akkor sikerülne elmenekülnie. Keze már reflexszerűen emelkedik, hogy a mellkasára simítva azt próbálja eltolni magától, igaz, elég gyenge próbálkozásnak bizonyul. Hirtelen olyan félelem lesz úrrá rajta, amit ritkán érez, de azt is csak akkor, mikor Vele van. Félrenéz, szorosan összeszorított szemekkel, még levegőt venni is elfelejt egy pillanatra, amint meghallja a szavakat. Nem érti, megint mit akar tőle, miért hajol hozzá ilyen közel, és legfőképp miért mondja ki azokat a szavakat, amiket. Ha meg akarja verni megint tegye csak, nagyon nem tud ellenkezni; nem mer. Ez mindig is így volt. Hiába szorul ökölbe a keze minduntalan, végül sosem meri megütni. Nem, mert tudja, hogy attól neki csak rosszabb lesz.
És igen, jön is az ütés, amitől meggörnyed, s feje a másik vállára esik, ahogy igyekszik megtartani magát, és nem összerogyni Szemeiben már tükröződik a kétségbeesés, és csillog a könnytől, amit nem hagy, hogy legördüljön. Nem engedi meg neki azt az örömet, hogy lássa őt sírni, ennyire még nem tört meg. De látszik rajta, látszik a szemében, hogy már nagyon közel van hozzá. És csak megszeppenve áll teljesen a szekrényhez préselődve, amikor a remegő kezek átnyújtják neki a ruháit. Nem érti mi ez a hirtelen  fordulat, de amint eltávolodik tőle a másik, úrrá lesz valamiféle megkönnyebbülés, és a könnyeinek is utat tör; a levegővétellel küszködve rogy le a földre, hogy aztán aztán kapkodva rángassa magára a ruháit, szinte ár pánikolva. Vissza akar menni a többiekhez minél hamarabb, hisz ki tudja, mikor jön vissza ismét a megszokott Ethan, de azt tudja, hogy nem itt akarja megvárni. És már rohanna is el, de a szekrénysor végén megtorpan, mikor meghallja azt az apró szavacskát. Alig hallható, de a fülét mégis megüti a sajnálkozás, és először nem is akar hinni a fülének.
- Sajnálod...? És ezt most higgyem is el? Ha tényleg sajnálnád, nem csinálnád... - dönti a hátát a sor végén a fémdoboznak, összefont karokkal. Hangja egészen nyugodtan cseng, és ugyanolyan halk is. De belül teljesen össze van zavarodva, és nem érti a fiút.
De még véletlenül se menne oda hozzá, sőt... Gyakorlatilag el van bújva a szekrény mögött; de ha Ethan oda akarna menni hozzá, nem akadályozná meg.