Nem szeretem, ha az éjszaka közepén felkeltik Theot, amikor szabadnapja van. Persze mondhatnám, hogy miért éppen ilyenkor?! De nehéz lenne egy vajúdó kismamának azt mondani, hogy szorítsa össze a lábát és legyen szíves várni hétfőig… a kisbabák akkor jönnek világra, amikor ők akarják, efelett nincs hatalmunk. Álmosan mormogtam a párnámba, de a szemeimet ki se nyitottam. Megtanultam már, hogy ha ilyenkor nézem ahogy öltözködik, akkor nagy eséllyel átvirrasztom az éjszakát.
- Siess vissza! – motyogtam félálomban, miközben átöleltem a párnáját. Jó érzés otthon lenni, vele. Én végig tudtam a külön töltött idő alatt, hogy minden üres, semmi sem az igazi, és azt is tudtam, hogy ha nem kapom vissza abba biztosan belebolondulok. Nem volt abban semmi taktika, hogy egyedül voltam és vártam a csodát. Hallottam már olyan pletykát, hogy én édesgettem őt vissza, fűt fát ígérve, pedig ez nem igaz. Reménykedtem, minden percben arra gondoltam, hogy mennyire hiányzik, de sosem mertem megkeresni. Eleinte próbáltam felvenni vele a kapcsolatot, amikor varrat szedésre mentem a teraszajtós incidens után, kerestem a rendelőjében is. Az asszisztens azt mondta, hogy sajnálja, de nincs bent miközben az arcára volt írva, hogy hazudik. Többet nem is próbálkoztam, úgy éreztem, hogy örökre elveszítettem.
És most itt vagyunk. Otthon, együtt. Már nem érdekelnek a pletykák, se a gonosz megjegyzések, se semmi. Minden erőmmel azon vagyok, hogy boldoggá tegyem, olyan legyen minden mint azelőtt. Mielőtt még gondjaink lettek volna, és elhidegültünk egymástól. Nagyon élveztem a lakás újra berendezését, és még hét év után is tudtam meg újdonságokat a férjemről. Fogalmam se volt róla, hogy egyáltalán tud zongorázni, hát még arról, hogy milyen tehetséges?! Már egyáltalán nem bánom, hogy az a hatalmas fekete zongora ott terpeszkedik a nappaliban. Szeretem hallgatni amikor néha játszik rajta, bár sajnos ilyesmire nincs sok időnk. Annyit vagyunk együtt amennyit csak lehet, amikor pedig elmegy dolgozni, én próbálom rendbe hozni ami elromlott. Szobáról szobára járva, összegyűjtöm mi az ami kell, mi az amit nem akarunk a házban látni többé. Eljárok a pszichológushoz is, hetente háromszor, a többi napon pedig amikor a férjem a kórházban van, továbbra is önkéntes vagyok a közeli árvaházban. Mindeddig nem volt időm vagy lehetőségem arra, hogy Oda bemenjek.
Ahová pedig már az első napon amikor haza költöztünk, be kellett volna mennem, és meg kellett volna mutatnom Jeremiahnak, hogy mit rejtegettem ott. Titkok nélkül, tiszta lappal akartam újra kezdeni, de nem volt még erőm hozzá, hogy belépjek abba a szobába, ahová az összetört álmaimat zártam.
Két éve kezdődött… a barátnőimmel az egyik butikban láttam egy tüneményes kis babaruhát. Képtelen voltam ott hagyni, de szégyelltem is a férjem előtt, hogy ilyesmit vettem… akkoriban azt hiszem, nem értette volna meg, vagy épp félreérti a dolgot. Ha elkezdett volna még jobban azzal nyúzni, hogy gyereket akar, egészen biztosan összeomlottam volna. Aztán jött a következő ruhácska, és egy maci, csörgő és rágóka. Mindet a vendégszobába zártam, bedugtam az egyik szekrény aljába, és ott rejtegettem. Szégyent éreztem és kudarcot, fájdalmat, hogy nincs kinek odaadnom ezeket a holmikat.
Azután, azt hiszem az őrület elburjánzott, és mire észbe kaptam, már egy teljesen kész, minden elképzelhető holmival felszerelt babaszoba lett a vendégszobából. Féltem, hogy a párom majd meglátja, attól pedig még jobban, hogy kiakadna emiatt. Hát bezártam. Oda zártam mindent, amit régen akartam, a legtitkosabb vágyaimat és álmaimat és a legnagyobb félelmemet is. Még nem volt alkalmam ezalatt az egy hónap alatt, hogy eltűntessem ennek a rémálomnak a nyomait.

Nem ébredtem fel arra, amikor hazaért a kórházból. Sőt, szerintem már vagy egy órája otthon lehetett, mire végre kimásztam az ágyból. Halkan csattogtam le a nagy, széles lépcsőn a konyha felé, ahonnan már finom kávé illat terjengett az egész lakásban. Hmmm! Valaki nagyon szerethet engem! Amikor megpillantottam őt a konyhában, elmosolyodtam, és elé libegtem a pizsama felsőjében. Régóta nem veszek magamnak pizsamát, csak neki. Rajtam a felső, rajta az alsó, nekem bejön ez a felállás. Nagy, cuppanós csókot nyomtam az arcára, és mint mindig, most is megkérdeztem, hogy mi történt, milyen volt a kórházban. Jókedvűen tömtem magamba a gyümölcsöket és a pirítóst is, nemrég szoktam rá a reggelizésre. Épp egy formás epret rágcsáltam nagy élvezettel, amikor megéreztem, hogy valami változott.
- Mm? – emeltem rá kérdőn a tekintetem, próbálok nem olyan arcot vágni mint az őzgida a teherautó fényszórói előtt. A rohadt életbe! Aztán, úgy döntöttem, hogy van még esély arra, hogy megússzam a dolgot. – Mit kerestél? – kérdeztem, mintha mi sem történt volna. Mintha az, hogy egy szoba zárva van az otthonunkban és neki nincs hozzá kulcsa, teljesen természetes dolog lenne, és csak úgy átléphetnénk a dolgot. Pedig tudom, hogy nem, csak próbálok egy kis időt nyerni. Nagyot sóhajtottam, és eltoltam magamtól a tányéromat.
- Oké. Erről már beszélnünk kellett volna, tudom. – sóhajtottam újra, miközben a tekintetét kerestem. Jó nagy szarban vagyok, és fogalmam sincs hogyan másszak ki belőle.

Bár az én egyetlen férjemnek egész jól megy ez az orvosos póker arc, azért még van hová fejlődnie. Bár az is lehet, hogy csak én ismerem túl jól, mindenesetre miközben a reggelimet nyammogom, feltűnik egy halovány ránc a homloka közepén, és néha mielőtt inna egy kortyot a bögréjéből, grimaszol. Hét éve próbálom leszoktatni erről a hülye grimaszolásról, de azt hiszem ez annyira nem tudatos nála, mint a brit akcentusa amikor fáradt. Kis különbség, hogy azt imádom benne, ez a grimaszolás meg egyenesen kikészít.
Elég meglepő, hogy ilyen nyíltan kezd bele a faggatózásba, és ha az elmúlt években nem szereztem volna elég tapasztalatot abban, hogy hazudjak neki, valószínűleg már rég pánikba is estem volna. Belül persze vadul zakatol a pánik vonat, mégis képes vagyok rá, hogy higgadtan kérdezzek vissza.
- Azt hiszem, a hálóban a diófa komód valamelyik fiókjába tettük. – vonok vállat én is, és állom a tekintetét. Hiába a higgadt maszk, amit olyan jól begyakorolt a betegein, látom, hogy rettenetesen ideges. Én is az lennék, ezért is határozok úgy, hogy beszélnünk kell arról ami abban a szobában lapul. Már rég el kellett volna tűntetnem az egészet vagy legalább megmutatni neki – legyen bármilyen kellemetlen a következménye. Újabb, csalódott sóhaj hagyja el az ajkaim.
- Azt hiszem az lenne a legjobb ha megmutatnám, és utána… ha még szóba állsz velem, elmondok mindent. – motyogom a végét lemondóan. De nincs visszaút, ha belekezdtem már végig kell csinálni. Felállok a székemről és a fűszeres szekrény felé igyekszek. Abba a dobozkába nyúlok bele, amiben a kis zacskós sütőport meg a torta zselét tartjuk, mert bár szoktunk együtt főzni, édességet mindig csak én készítek itthon. Előveszem a kulcsot, és felé nyújtom. Az ujjaim épp csak egy árnyalatnyit remegnek, ami figyelembe véve, hogy mi lapul a szobában, nem is olyan rossz.
Ha elveszi a kulcsot, kérdés nélkül indulok a szoba felé, de az ajtóban megtorpanok, és úgy állok, hogy elálljam a zárat, még ne férjen hozzá.
- De ne akadj ki nagyon, jó? – aggodalmasan harapok az ajkamba, és nézek rá fel kérlelve. – El akartam tüntetni amikor haza költöztünk, csak még nem volt rá időm. Ami volt már a hátunk mögött van, ugye? – a kezeimet bámulom, a körmömet piszkálom idegességemben. Igazságtalan lenne, ha most megint megharagudna rám és újra elmenne azért, amit régen csináltam. Elvégre ez csak egy szoba, és már tudja, hogy beteg voltam… nem tenne velem megint ilyesmit. Nem teheti. Persze tudom, hogy sokkot fog kapni amint kinyitja az ajtót és meglátja a napsárga falakat meg a kiságyat, a baldachint, a falakra festett mosolygó macikat és a többi hülyeséget. Félre lépek az ajtótól, hátam a folyosó falának támasztom, és behunyom a szemem. Ellenállok a kíváncsiságnak, inkább nem akarom látni az arcát, nem akarom, hogy lássam rajta azt, hogy megint csalódnia kellett bennem.

Az angol hidegvér, és ez a mérhetetlen türelem…! Na nem mintha az én egyetlenem ne szokott volna látszólag minden ok nélkül ordítani. Néha ilyen, néha olyan, bár a fontos dolgokban szerencsére nem forrófejű, hanem az alapvető higgadtsága az uralkodó. Mint például most is. Szemrebbenés nélkül bólintok, renden, szóval annyira már nem is fontosak azok a lapok, ha már egyszer kiderült, hogy zárva van az a fránya vendégszoba. Velem így is lehet játszani, én se szoktam egyből kiabálni, jóllehet régen két órányi ordibálás és hisztérikus zokogás után jutottunk volna el oda, hogy a drága férjem kisbaltával veri szét az ajtót, hogy bejusson. De most mind a ketten felnőtt módjára viselkedünk, ami igazán üdítő változatosság. Úgy döntök, hogy még az jár a legkisebb vérveszteséggel jelen helyzetben, ha megmutatom neki mit dugdosok ott.
Halványan elmosolyodok még mielőtt elővenném a kulcsot. Ha azt hiszi, hogy csak dramatizálok, akkor még jobban le fog esni az álla attól, amit odabent talál majd.
- Hmm. – hümmögök is a mosoly mellé, miközben a dobozkából előveszem a szoba kulcsát. Jól elrejtettem, ez igaz, de pont ez volt a cél. Olyan helyet találni neki, ahol sosem keresné. A történtek fényében viszont, azt hiszem akár nyitva is lehetett volna, akkor se vette volna észre. – Túl sok dolog van, amit nem tudsz arról a nőről, akivel együtt éltél. – szándékosan így fogalmazok, miközben megcsóválom a fejem csalódottan. Rettenetesen eltávolodtunk egymástól. Igen, együtt éltünk, egy ágyban aludtunk, lefeküdtünk egymással (már amikor én nem hisztiztem miatta, de hála égnek a libidóm köszöni szépen a helyére billent és már ezzel sincs gond). De nem ismerte azt a nőt, akit mindenkinek úgy mutatott be, hogy „a feleségem”. Őszintén szólva, azt az asszonyt már én magam sem ismerem. Emlékezni sem akarok rá, hiszen újra a régi vagyok – vagy legalábbis már majdnem, az akibe Jerry annak idején beleszeretett.
A szoba ajtajában mégis elbizonytalanodok. Nem ígéri meg, pedig nekem sokat jelentene, akkor is, ha csak üres szavak. Épp csak egy pillanatra suhan át az arcomon egy féjdalmas grimasz formájában, hogy ezzel már megint mennyire megsebzett. Mintha fizikai fájdalmat jelentene neki az, ha megígéri, hogy velem marad.
- Nem is értem, hogyan tudtad elmondani a házassági fogadalmat, ha ennyire utálod a kötöttségeket. – mormolom magam elé a szavakat, amiket már vagy százszor elmondtam neki hasonló helyzetben. Kivéve, hogy akkor arról volt szó, hogy megvesz-e nekem egy új cipőt, most meg (már megint) a házasságunk a tét.
Amikor panaszkodik, hogy a felvezetés nem volt éppen idegnyugtató, legszívesebben átölelném, és a fülébe súgnám, hogy inkább ne foglalkoztassa az a hülye szoba. De az az igazság, hogy tudnia kell, hogy mik történtek a háta mögött, és mégis mekkora volt a baj, amit ő nem vett észre. Szeretem amióta csak megpillantottam, de ha ez a szoba már több mint egy éve itt és így áll, akkor azt hiszem nem csak én hibáztam a házasságunkban. Nem egyedül én csesztem el az életünket. Mégis, bármit megadnék érte, hogy boldog legyen. Bármit, kivéve egyetlen dolgot. A szemünk elé táruló, magazinokba vagy mesekönyvbe illő babaszoba kis lakóját. Nem, azt nem kérheti tőlem! Hogyan is tehetné?! Magamra hagyott, kész csoda, hogy még nem váltunk el vagy nem ülök a diliházban, tényleg azt hinné, hogy egy hónapnyi nyugi után máris szülnék neki egy gyereket? Nem, ennél biztosan jobban ismer már.
Szemeimet behunyva várom, hogy kitörjön mint egy vulkán, forró, égető lávát lövellve felém. De nem. Csend van, csak az ajtó nyikorog egy kicsit. Győz a kíváncsiságom, és őt nézem, az arcát, szemét, haját… mindenét.
Óh, bébi…! Tudtam, hogy ez jár a fejedben, hogy még mindig akarod.
Látom az örömét, a reményt, a csalódást. Mindent látok rajta, hiszen jobban ismerem az ő arcát mint a sajátomét. Hogyan mondjam el neki, hogy ez nem az, amire gondol? Hogy most nem állok készen arra, hogy megszüljek egy gyereket, és fogalmam sincs mikor jön el az idő, amikor képes leszek arra, hogy bevállaljam? Kezem felé nyúl, én pedig megfogom, és mellé lépek, hogy én is lássam a rettenetes művemet. Bevallom, jobban fogadta mint amire számítottam.
- Sosem mondtam, hogy nem akarok gyereket. – nagyot nyelek, és próbálom elmagyarázni a dolgokat neki. – Tényleg akartam én is, de… féltem is, hogy majd megint tragédia lesz az egészből. Nem akarok még egy babát elveszíteni, nem viselném el. – szeretném átölelni, de nem merem. A legrosszabb rémálmom, hogy amikor majd eljön az ideje, és már nem rettegek tőle, nem fogok tudni kihordani egy egészséges gyermeket. Két magzatot veszítettem el, többet, mint amennyit a lelkem elbírna. Egy harmadik elvesztése már összetörne, végleg, örökre. – Beteg voltam. Hisz tudod… nem tudok magyarázatot adni arra, hogy miért csináltam. Azt hiszem, ide zártam be azokat az álmokat, amikről lemondtam. Amiktől boldogok lennénk, de rettegek is tőlük. – nem tudom megfogalmazni úgy az érzéseimet, ahogy akartam. Lehet egyáltalán elmondani annak akit ennyire szeretsz, hogy semmire sem vágysz jobban mint megadni neki amit annyira szeretne, de nem mered?
Átlépem a küszöböt, és ha nem jön velem, egyedül megyek tovább, hogy a kiságy mellett álljak meg. Megsimogatom a ruhácskát, amit először vettem Neki. Neki, a névtelen babának, hiszen soha nem is létezett. Persze, gondolkodtam már, hogy melyik név tetszene, választottam is kedvenceket. De soha nem osztottam meg ezeket a gondolatokat a férjemmel. Talán hibáztam, hogy nem bíztam benne, kizártam ebből az egészből. Lehet, ha akkor nem távolodtunk volna el egymástól, most nem egy üres ruhát érintenének az ujjaim, hanem itt aludna a szobájában a mi babánk.
- Kislányt szerettem volna, mindig úgy képzeltem, hogy majd lányunk lesz. – felé nézek, és reménykedve mosolyodok el halványan. – Bár azt hiszem, tényleg csak az a fontos, hogy egészséges legyen… annak fényében ami múltkor történt. –sóhajtok röviden.

Természetesen, visszafelé is igaz. Úgy utálom amikor igaza van! Csak csendben maradok és bólintok. Tény, hogy én se törtem magam agyon azért, hogy beszélgessek vele. Ennek (többek közt) talán is is volt az oka, hogy akkoriban egy egyszerű reggeli „kérsz kávét?” kérdésből is óriási veszekedés kerekedett. Mióta kibékültünk, ez az első eset, hogy egyáltalán súroljuk a veszekedés határát, de meglehet, hogy át is lépjük majd. Aztán utánunk a vízözön… nem szeretem, hogy a házasságunk olyanná vált mint egy időzített bomba. Nem valami felemelő érzés.
- Tudom. – mormolom penge vékonyra préselt ajkaim mögül. Baromira tudom, hogy megváltoztam, hisztis picsa lettem, de ha nem akarja, hogy megint olyan legyek, jobb lenne ha nem hozná fel állandóan. – De azért a megfogalmazás nagyon kedves volt. – teszem még hozzá, mert nem bírom megállni. Aztán megrázom a fejem és felteszem a kezem ezzel is jelezve, hogy befejeztem. Elég. Ha ezen az úton megyünk tovább, akkor a fejéhez fogom vágni, hogy elhagyott és megcsalt a külön töltött idő alatt ki tudja hányszor, kivel, hol és hogyan. Pedig amióta kibékültünk, egyszer sem hoztam fel a dolgot. Én próbálok megbocsájtani és elfelejteni a hibáit. Nem tudom, hogy ahogy fogalmazott „visszafelé is igaz”-e a dolog.
- Te voltál fiatal? – abszurd módon széles vigyor telepedik az arcomra. Én még alig töltöttem be a 21-et amikor összeházasodtunk. És ő volt a fiatal? … A humora mindenesetre verhetetlen.
Szívesen vagdalkoznék azzal, hogy minden más kötöttség kevésbé terhes neki mint az amikor nekem kellene valamit megígérnie, de belefáradtam már ebbe. Vagy elengedem ezt a dolgot, és felfogom, hogy soha nem tesz olyan ígéretet, miszerint velem marad, vagy a hátralévő életünkben ezen fogok keseregni. Különös, hogy ő tőlem mindig őszinte válaszokat várna, miközben magának nyitva hagy bizonyos kiskapukat. Ilyenkor azért elmorfondírozok azon, hogy mi a túróért vagyunk mi házasok egyáltalán?
Aztán, amikor kinyílik a szoba ajtaja, én pedig Theo arcát nézem, nem kell tovább keresgélnem a válaszokat. Ő maga az ok, hogy miért vagyunk mi egy pár. Mert képtelen lennék elengedni, nem tudnám elviselni, ha már nem lenne az enyém. Mindig lenyűgözött az, hogy mennyire tud szeretni, akár csak egy gondolatot is. Egy gyerek ugyanis számunkra jelenleg nem több mint egy szép gondolat.
- Szerinted azért egy árvaházban kerestem megnyugvást amikor… - nem mondom ki inkább, hogy lelépett, elhagyott, eldobott mint egy megunt játékot. Inkább csak megtorpanok egy pillanatra, hogy aztán folytassam a gondolatot. – azért mentem oda, mert annyira utálom a gyerekeket? Hiányzott a babánk, és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy az én hülyeségem miatt nem születhetett meg. – a fejem csóválom, és ajkaimon megint ott játszik az az apró, meleg mosoly. Aztán az arcomra is fagy, legszívesebben azonnal menekülőre is fognám. Kínomban bemenekülök a szobába, és a kiságy mellett cövekelek le. Nem érdekelnek a statisztikák! Nem érdekel, hogy milyen kromoszóma-izéről beszél! Az a magzat bennem volt, növekedett, élt, aztán elvesztettük. Nem csak egy „szimpla rendellenesség” volt, hanem a gyerekünk. Felé fordulok, szinte kétségbeesetten. Érzem, hogy belül valami nincs rendben, olyasmi készül kitörni belőlem amit már hosszú ideje egész jól uraltam.
- Nem. Ők voltak a családunk! Nem érdekel a többi nő, se a problémájuk. A fenébe is, Jeremiah! – fakadok ki dühösen, miközben régi ismerősöm a pánik kezd hosszú idő után először eluralkodni felettem. – Már akkor is nőgyógyász voltál, és akkor sem tudtál tenni semmit! Semmit! – úgy lihegek, mint aki körbe futotta a várost. Érzem, hogy csendben kellene maradnom, hogy miden amit ez után fogok mondani azzal bántani fogom, pedig nem akarom. Mégsem vagyok ura annak amit teszek vagy mondok. – Azt nem ígéred meg, hogy velem leszel, pedig azért tudnál tenni. Hogyan mondhatod azt, hogy vigyáznál ránk? Ennyit sem jelentek neked, hogy ha már gyereket akarsz, akkor azt is mondd, hogy velem akarsz lenni?
Leülök a kiságy mellé, teljesen megsemmisülten. Semmit nem gondoltam komolyan abból, amit az előbb mondtam. Csak a pánikroham beszélt belőlem, nem akartam bántani. Mégis megtettem, minden igyekezetem ellenére megint alul maradtam ezzel az egész nagy, sötét valamivel szemben. Fejem a rácsoknak támasztom, miközben saját eszeveszett légzésem hangja dübörög a fülemben. Azt hiszem, ő még soha nem látott ilyen állapotban. Nem is láthatott volna, hiszen a gyógyszerek megfékezték az ilyen és hasonló kitöréseket, pánikrohamokat. Pedig már azt hittem, hogy ez az egész a hátunk mögött van. Mindenesetre, jó lett volna…
- Azért mondtam le róla, mert te csak azt tudtad mondani, hogy gyereket akarsz. Olyan nyomás volt rajtam, amit képtelen voltam kezelni. Féltem az egésztől, de közben téged is boldoggá akartalak volna tenni. – most majd persze azt hiszi, hogy őt hibáztatom. Pedig biztos, hogy beszélt már azóta a barátjával, a volt pszichológusommal, Johnny Andersonnal. Ő írta fel nekem az első gyógyszereket. Azért, mert nem akartam, hogy Theo bármit is észrevegyen az egészből, azt akartam, hogy úgy érezze minden rendben van. Vagy legalábbis, neki semmi köze az állapotomhoz, önerőből lettem elviselhetetlen picsa. Én csak… csak azt akartam, hogy boldog legyen, nem akartam, hogy akár csak egyszer is megforduljon a fejében, hogy esetleg az ő presszionálása miatt lettek pánikrohamaim. Mert ez nem igaz, a saját félelmeim és butaságom vezetett minden bajhoz, neki semmi köze nem volt hozzá. Bennem is kavarognak az érzések, de a többségük csak a pánik alatt. El fog hagyni. El fog hagyni, ez biztos, és most már végleg el fog menni.
De igen! Szeretnék!
Kiabálom belül, mégis csak a fejem mozdítom, és bólintok. Szeretnék gyereket, igen. Egyszer, valamikor. Talán. Magam is meglepődök rajta, hogy még nem sírok. Úgy tűnik kezd benőni a fejem lágya.
- Nem akarok veszekedni. Én csak veled akarok lenni. – próbálok nem arra a szőke, kék szemű csöppnyi angyalra gondolni akit leírt. Nehéz, hiszen amikor még beteg voltam, néha azt képzeltem, hogy itt kacarászik a házban.
Elgondolkodok. Mégis, mit csinálhatnék ezzel a sok holmival? Egyáltalán, van ahhoz jogom, hogy ebben egyedül döntsek? Elvégre… igazán itt lenne az ideje, hogy megosszam a férjemmel az érzéseimet és a gondolataimat. Ő most megnyílt. Úgy érzem csalódott, és azt hiszi, hogy már sosem valósulhat meg a nagy családról szőtt álma. Ha ez így van, akkor én törtem össze, ami rohadtul önző dolog. A legönzőbb, amit eddig valaha tettem. Nem akarok többé ilyen lenni, nem akarok mást, csak boldoggá tenni. Az egész életem erre tettem fel, azon a napon amikor megfogadtam, hogy jóban-rosszban. Itt lenne az ideje, hogy meghallgassam őt is, hogy tudjam mi tenné boldoggá. Csak a gyerek? Csak a család? És ha igen, akkor mit tudnék tenni? Hogyan engedhetném el a félelmet és fájdalmat amit évek óta dédelgetek magamban?
Elgondolkodva nézek a szemébe, komolyan mérlegelem a lehetőségeket. Talán eljött az ideje, hogy végre felnőtt módjára beszéljünk, még akkor is, ha pánik vagy megint veszekedés lesz a vége. Nem dughatjuk homokba tovább a fejünket.
- Azt hiszem, két dolgot tehetünk. Az egyik az, hogy mindent bedobozolok és elviszem a gyerekeknek az otthonba… van itt sok olyan dolog amikre szükségük lenne. – nagyot sóhajtok, miközben körülnézek a sok szép, drága holmi közt. Igen, az otthonban szívesen fogadnák őket. De talán van más választásunk is. Az pedig, lényegében a következő percek, órák kérdése, hogy végül melyik mellett döntünk. Talán most először, tényleg közösen.

Imádom amikor a hajába túr. Olyan, mint egy nagy gyerek, főleg ha még vigyorog is mellé mint most. Az embernek az az ellenállhatatlan érzése támad, hogy ő is szeretné az ujjait ezek közé a selymes fürtök közé fúrni. Hogy csinálja, fogalmam sincs, de esküszöm néha puhábbnak érzem az ő haját mint a sajátomat. Biztos ezek az angol gének, vagy ilyesmi.
Belegondolok, hogy én nagyjából most vagyok annyi idős mint amennyi ő volt amikor összeházasodtunk. Még ez sem a világ vége, mármint kor szempontjából, csomóan keresik még mindig az igazit ennyi idősen. Milyen szerencsések vagyunk, hogy nekünk már nem kell keresgélni! Lehet-e nagyobb szerencséje az embernek, mint az, hogy együtt él azzal akit tényleg szeret? Na jó, ha egy kicsit kevesebbet vitáznánk, azt hiszem még jobb lenne, de ne akarjak már megint túl sokat, ugye.
Látom, hogy egy csomó gondolat fut át a fején, amikor megemlítem az árvaházat, de nem tudom mik lehetnek. Valószínűleg semmi olyan, aminek örülnék, hiszen ha nem így lenne, megosztaná velem. Ő az a típusú pasi, akivel a nők nem szoktak ellenkezni, láttam már csajt amikor megpróbált rá hajtani. Mindig pontosan azt mondják amit hallani akar vagy amit vár. Lehet, hogy ezért választott engem, mert én nem akarok örökké a kedvében járni, hanem kimondom amire gondolok, megmondom a véleményem még akkor is, ha az övével ellentétes? Mindenesetre furcsa, ha valakinek ez kell, és nem a mosolygós helyeslés. Talán majd egyszer mesélek neki az új pszichológusomról, végtére is, ő faragott belőlem újra embert. Azt hiszem, jól kijönnének egymással, ha jól emlékszem, ír a fazon. Bár már egy ideje nem tudtam vele találkozni, lemondta az időpontokat, azt hiszem át fogják helyezni máshová, de ezzel messzire kalandoztam, amikor pedig lenne fontosabb dolgunk is.
Aztán ezzel az orvosi statisztika dologgal, meg azzal, hogy kinek hogyan lesz gyereke… pánikba esek. Kezdődik az egész megint, ugyanott folytatjuk ahol abbahagytuk, hiába is volt minden, ha még mindig a számokon meg az esélyeken lovagol. Az én szívemben nincsenek ezek az adatok, én egyszerűen csak félek, azokra nem gyógyír, ha másokkal példálózik. De igaza van, nem figyelek rá, csak próbálom felfogni amit mond, és megragadni a lényegét.
- Szinte kizárt? Szinte kizárt, szerinted ez nekem elég? – megrázom a fejem, mert marhára nem nyugtat meg. Én maximum akkor lennék képes belevágni újra, ha ezer százalék lenne, hogy minden rendben alakul. A „szinte kizárt” az én szememben egyet jelent azzal, hogy tutira megint valami probléma lesz, azt pedig nem élném túl. Szeretnék én s úgy gondolkodni mint ő, eltávolodni azoktól a magzatoktól és nem gyerekemként gondolni rájuk hanem egy sejtkupacként. De én nő vagyok. Én nem vagyok orvos. Valódi érzéseim vannak, olyanok mint bármelyik másik nőnek, ha elveszíti a magzatát. Hogyan tudja ő ezt a tényt, hogy belőle és belőlem volt, hogy tudja ezt elfelejteni, és pusztán szakmai szemmel gondolni rájuk? Ezt is a fejéhez vágom, mert már szinte mindegy is. Ennél rosszabb már csak nem lehet. Pedig de, lehet.
Amikor rám kiabál, érzem, hogy le kellene állni, abba kellene hagyni ezt a vitát, mégsem teszem. Talán ha most nem beszélünk ezekről a dolgokról, megint a lehető legrosszabbkor kerülnek elő.
- Nekem soha nem ígérsz meg semmit! – vágok vissza, és lehet, hogy van némi igazság a szavaimban, mégis túlzónak érzem őket. Aztán, visszaveszek a hangerőből, és komolyan elgondolkodok azon amit mond. Hülyeség. Ez nem érv, egyszerű kifogás. Meg is osztom vele a véleményemet. – Történnek emberekkel szörnyű dolgok, de ennyi erővel ne vegyél tartós tejet se, mert nem biztos, hogy még meg tudod majd inni. Abba belegondoltál már, hogy egy gyerek mennyi ideig számít rád? És hogy ha este elmész a kórházba, meg kell neki ígérned, hogy hazajössz? Nagyon könnyen beszélsz, hogy gyereket akarsz miközben bele se gondolsz, hogy az mivel jár.
Csak nézem ahogy leül elém. Olyan furcsa, azt hiszem még nem beszéltünk ilyen nyíltan egymással, az utóbbi években legalábbis biztosan. Elszégyellem magam, mert pontosan arra gondoltam, mint amit mond. Lehajtom a fejem, csalódottan, és bólintok.
- Azt hittem, ha… amíg külön voltunk, te más nőkkel is voltál. Hogy a szex az pótolható. Akkor én is az vagyok. – próbálom nem elbőgni magam, pedig ez a gondolat azóta bánt amióta csak kibékültünk. Úgy érzem nem hibázhatok, mert lecserél, hiszen… ha a szex az pótolható, akkor minden az. Nekem nem volt helyettesíthető, soha nem is fordult meg a fejemben, hogy egyáltalán, bárki mással is lefeküdjek valaha. Ő a férjem, az egyetlen az életemben. Honnan is tudhatnám, hogy a külön töltött időben nem próbált-e valami csajt befűzni, rávenni, hogy szüljön neki egy gyereket, ha már én nem akartam? Honnan tudhatnám, hogy mit csinált, hisz sose kérdeztem, nem is mertem volna ezekre rákérdezni. Az, hogy velem van, engem választott épp olyan hihetetlen számomra, mintha megnyertem volna a lottón a főnyereményt. Ilyesmi nem történik csak úgy az emberrel, és meg sem érdemlem őt. Még mindig nem fogja fel, ennyi év után sem, hogy mennyire felnézek rá, hogy rajongok érte? Meg se érdemlem, ez az igazság.
Hallgatom amit mond, eljutottunk a probléma gyökeréig. Nem beszéltünk az érzéseinkről egészen mostanáig, ezt valahogy kerültük.
- Azt hittem muszáj. Hogy ha nem kapod meg, el fogsz hagyni, és meg is tetted. – emelem rá nagy, kétségbeesetten csillogó szemeimet. – Olyan nagyon szerettem volna, hogy boldog legyél. – már sírásra biggyed a szám, mégis visszatartom. Tudom, hogy akkor bármit megtenne, csak hagyjam abba. Ez pedig most nem az a helyzet, amikor üres szavakra van szükségünk, hanem meg kell beszélnünk mi és miért romlott el. Anélkül képtelenség lenne újrakezdeni bármit is. Persze, átrendezhetjük a házat, eljárhatunk éttermekbe meg moziba meg a partra sétálni, de ezektől még pontosan ugyanolyan rakás szerencsétlenség lesz a házasságunk. Ideje, hogy rendezzük a sorainkat és végre őszinték legyünk egymással annyi év hazugság és titkolózás után.
– Nem mertem elmondani mert féltem, hogy kinevetsz vagy nem érted meg. Annyira rettegtem, hogy ha megint teherbe esnék és valami baj történik, akkor csalódást okoznék neked. Nem akartam, hogy neked is úgy fájjon mint nekem, én csak jót akartam. – megint lehajtom a fejem, a térdemen pihenő kezeit bámulom. Nem merek a szemébe nézni, tudom, hogy buta voltam, hogy hiba volt kizárni a félelmeimből és nem megosztani vele, de ezen már nem tudok változtatni. Megtörtént, ez van.
- Akartam volna gyereket, csak rettegtem, mi lesz ha nem sikerül. Hogy akkor elveszítelek téged, pedig mindennél jobban szeretlek. – rettenetesen szégyellem magam. De ha már belekezdtem, folytatnom kell. – Azt hiszem azért csináltam a szobát, mert belül én is akartam. Hinned kell nekem, tényleg akartam én is csak nagyon féltem! – megrázom a fejem, és csak csendben rágódok a lehetőségeken.
Buta voltam és beteg. Kevésen múlt, hogy nem roppantam össze az elvárások alatt, hát elindultam egy másik, könnyebb irányba. A lóvés barátnőkkel, butikokba járni és pezsgőt vedelni délben ezerszer könnyebb, mint szembenézni azzal, hogy képtelen vagyok megadni a férjemnek amit akar. Olyan egyszerű volt bemenni egy boltba és megvenni valami drága kacatot, hogy aztán amiatt veszekedjen velem, mint inkább a gondjainkkal foglalkozni. Csak abba nem gondoltam bele, hogy ez mivel jár, hogy egyszer elege lesz belőlem, és az örökös veszekedésből.
Örülök neki, hogy most ő sem akarja újra kezdeni. Aztán erre a szobára gondolok. Nem tudom, hogy most hogyan tovább. Már tudja mitől féltem, félek és miért. Meg tudjuk ezt oldani valahogy, van értelme megtartani a babaszobát? Lesz egyáltalán, valaha is gyerekünk, vagy ez olyasmi ami mindig hiányozni fog az életünkből?
Elmondom, hogy az otthonban örülnének a segítségnek. Talán még ez lenne a legokosabb jelen helyzetben, nem itt tartani ezt a sok holmit, hanem segíteni velük másokon. Persze, ki tudja, lehet, hogy van más megoldás is.
- Nem tudom. Talán… ha meg tudnánk beszélni, hogy mit akarunk… nem is tudom. – a gondolatok csak úgy zakatolnak a fejemben. Még mindig gyereket akar, én pedig még mindig arra vágyok, hogy mindent megadjak neki. Szinte görcsösen akarom, hogy velem maradjon, boldog legyen mellettem. De egy kisbabával magamhoz láncolni… az aztán tényleg nagyon aljas lenne, odáig sosem süllyednék. De mi van, ha tényleg működne? Végtére is, belül én is szerettem volna mindvégig, csak féltem az egésztől. Nem azért szülnék neki gyereket, hogy velem maradjon, hanem azért, hogy család legyünk, boldogan. – Ha tudnál várni még egy kicsit, csak amíg én is biztonságban érzem magam ebben a kapcsolatban…talán... - nagyot sóhajtok. – ezeken már rég át kellett volna rágni magunkat és akkor nem lennénk ilyen lehetetlen helyzetben.

Látom, hogy sikerült kihoznom a sodrából. Mi tagadás, én sem vagyok épp jól, a kiborulás szélére sodort ez az egész, értelmetlen vita már megint a gyerek miatt. Mintha az elmúlt években nem mondtam volna eleget, ne kérleltem volna, hogy szálljon le a témáról és ne feszegesse. Persze, hogy kiborulok, hiszen hónapok óta nem gondoltam erre, és már nem megy olyan automatikusan a hárítás, mint régen. Az, hogy ez most jó vagy sem, úgyis kiderül hamarosan. Legalább most esélyem sincs terelni, kibújni a probléma alól, hanem beszélnünk kell róla. Nem mondok semmit. Csak hallgatom és hallgatom. Próbálom összeszedni magam, nem kiakadni, de… hát igen, nehéz.
- Már megmondtam, hogy nem érdekelnek mások! Ők valószínűleg azért döntenek a 10% mellett, mert nem vágja fejből a statisztikákat a férjük. – mormolom hasonló hangnemben, mint ő az előbb. Fogalmam sincs hová fog ez vezetni, ha most megint bántani fogjuk egymást. De az is lehet, hogy pont ez a fajta sokkterápia kell ahhoz, hogy túljussunk mindenen. Bár, nem hiszem, hogy feltétlen mártogatni egymásba a tőrt. Igyekszem ezentúl visszafogni magam.
- Hagyjuk. Te sem érted a lényeget. – nagyot sóhajtok, próbálom nem belelovallni magam a vita hevébe. – Elismerem, a sírás szemét dolog volt. – néha én is megadhatom magam, és elengedhetem a csontot mint például most. Akármennyire is úgy gondolom, hogy távolról sincs igaza, ha azt akarom, hogy túllendüljünk ezen az ígéret-nem ígéret témán, akkor most visszavonulót fújok. Íme az új Maddie, remélem élvezi, hogy mostantól néha neki is igaza lehet majd. Elméletben.
De aztán persze nem bírja ki, hogy ne kötözködjön ő is, hát ilyenek vagyunk mi. Amikor épp nem cukiság és rózsaszín felhő az életünk, akkor képesek vagyunk órákig rugózni egyetlen elcseszett szavon is.
- Legközelebb majd hajzselét mondok, ha úgy jobban tetszik. – emelem égnek a tekintetem. Hogy jön most ide már megint az, hogy újabban ilyen bio-zöld-öko szemlélettel jön lépten nyomon?! Tej, tej. Nekem teljesen mindegy, hogy milyet öntök a kávémba. Egy gyereknek nyilván nem adnék olyan műanyag szemetet, de azt se várja, hogy majd tartok egy tehenet a kert végében, hogy minden reggel friss tejet fejjek neki. És különben is, miért ezen a hülye tartós tejen vitázunk?!
- De van még időnk! Theo az ég szerelmére, fiatalok vagyunk még! Még vagy egy tucat gyerekünk is lehetne, mielőtt betöltenéd az ötvenet!Miért kell most azonnal? – elpattan a cérnám, és szinte rá kiáltok. Miért ilyen erőszakos? Miért nem érti meg, hogy félek ettől az egész gyerek dologtól? Nem attól, hogy hajnalban felkeljek hozzá, és az se érdekelne ha meghíznék mint egy vaddisznó. Én attól félek, hogy nem sikerül, megint kudarcot vallok.
Igen, nem is egyszer gondoltam már arra, hogy lecserél. Nem vagyok szép, se okos… nem vagyok semmi sem nélküle. Egy váz, egy mászkáló, beszélő roncs, és erre tanúim vannak. Bob már teljesen kikészült tőlem, még egy stand up-os előadásra is elvitt ahol mindenki gurult a nevetéstől, én viszont csak egyszer mosolyodtam el halványan. Mióta megint a házunkban lakunk, együtt, azóta nem múlik el nap anélkül, hogy ne gondolnék arra, hogy milyen nőkkel volt míg külön éltünk. Ezerszer is meg akartam már kérdezni, hogy milyenek voltak és miért? Szebbek? Kedvesebbek? És… jobb volt velük mint velem? Fogalma sincs arról, hogy mennyire aggódok amiatt, hogy az egyik majd feltűnik az életünkben és őt fogja választani.
- Nem tudom. Én csak… - az ajkamba harapok. Nyilvánvaló, hogy hülye vagyok, és magamból indulok ki. Abból, hogy nekem ő a világ közepe, és én nem bújtam ágyba másokkal, se ő előtte, se utána. Nekem a szükségletem egy féle: őt akarom, őt kívánom. Nem tudom mi a különbség a szex és a szeretkezés között, mert engem mindig csak a szerelem mozgatott ebben. Fülem hegyéig elpirulok amikor azt mondja, hogy nem vagyok pótolható. Hazudós... de ezért szeretem.
- De nekem a kettő ugyanaz. Én semmit sem tudnék csinálni nélküled. – zavart, egészen halovány mosoly jelenik meg az arcomon. – Szóval… neked azok a nők nem is jelentettek igazából semmi olyat, mint mi? Mint mi ketten? – ha most azt mondja, hogy az egyik csajba belezúgott, nem tudom mit csinálok. Inkább csak megint sóhajtok, szomorkásan. – Inkább ne mondd el. Nem akarom tudni.
Most azt mondja, hogy semmit sem muszáj. Közben meg évekig mással se nyúzott csak azzal, hogy gyereket akar. Ki érti ezt? Miért mondja, hogy nem volt muszáj, ha egyszer úgy viselkedett, annyira erőltette?
- De én úgy éreztem, hogy erről szólt az életünk. Semmi másról, csak arról, hogy te a gyerek miatt nyaggattál, én meg próbáltam kitérni előle. – csak bámulom. Nemár hogy ez nem tűnt fel neki. Hetente legalább egyszer nem hozta fel a dolgot akkor soha, de lehet, hogy voltak hetek amikor minden nap ez volt terítéken. Különösen azokon a napokon amikor épp aktuális lett volna a hőn áhított fogantatás. Ezt mindig is utáltam, hogy egyfajta szakmai ártalomként fejből vágja a ciklusomat, és jobban ismeri a hormonháztartásomat mint a tenyerét.
Megint csendben hallgatom. Szóval ezért ment el, sejtettem. Tudom, hogy nem lehetett valami felemelő hazajönni hozzám. Akkoriban tényleg elviselhetetlen egy picsa voltam, de remélem már túl vagyunk ezen is. Eszemben sincs ugyanazokat a hibákat újra elkövetni, igyekszem, hogy megint a régi legyek. Remélem észrevette, van értelme annak, hogy inkább beleállok a problémákba és nem menekülök el előlük ahogyan akkoriban tettem.
- Sajnálom, hogy olyan életed volt mellettem. – felelem őszintén, miközben félve teszem a tenyerem a kezére. – Nem tudom jóvá tenni, hogy olyan sokat bántottalak. Még ha te el is tudnád felejteni, én akkor sem. – mert tényleg mindig jó volt hozzám. Még akkor is, amikor én olyan gonosz voltam, hogy már magamat sem tudtam elviselni. Azt is sajnálom, hogy olyan későn vettem észre a második terhességemet. Talán ha előbb feltűnik a dolog, akkor még lett volna esélyünk arra, hogy megmentsük. Még akkor is, ha beteg lett volna, még akkor is, ha ugyanúgy elveszítjük. Legalább akkor már sokkal hamarabb napvilágra kerültek volna ezek a dolgok, amiken most próbáljuk átrágni magunkat.
- Sokkal több dologról is lemondanék a kedvedért. – őszintén nézek rá. Gyakorlatilag bármiről lemondanék, ha azzal boldoggá tehetném, és nagyon sok dolgot megtennék ugyanezért. A szülés már más téma, ahhoz még nem érzem elég erősnek se magamat, se a házasságunkat. – Nem nevettél ki, de… - kezdeném, majd ismét elvörösödök, úgy elszégyellem magam. Sokkal, ezerszer okosabb mint én. Ő orvos, én meg csak egy egyszerű lakberendező voltam. Igen, érdekelnek a művészetek, meg olvasni is imádok, de meg se közelítem az ő műveltségét és intelligenciáját. Szerintem semmiképp. Valószínűleg nem nevetett volna ki, de ebben sosem voltam biztos. Annyira legalábbis nem, hogy beszélni merjek ezekről a dolgokról.
- Szerintem jól ismerjük egymást, túl jól. Csak talán pont emiatt nem mondtunk el olyan dolgokat amiket el kellett volna. Azt hittük a másik úgyis megérti magától. Hiszen ismer. – húzódnak keserű mosolyra az ajkaim. Aztán megcsóválom a fejem.
- Az mindegy, hogy szándékosan okoznék-e csalódást. Nem akarom, hogy megint összetörjön minket a dolog. – valószínűleg csak a saját félelmeim beszélnek belőlem már megint. Próbálok arra figyelni amit mond, felfogni és megérteni végre azt a bizonyos másik álláspontot is.
Igaza van. Talán túlságosan is félek attól, hogy baj lesz. Valószínűleg igaza van, és ezúttal sikerülne is. Biztos, hogy én magam is megnehezítem a dolgunkat azzal, hogy fölöslegesen félek valamitől amire igen kicsi az esély, és ami ellen még akár tudnánk is tenni. Már nem vagyunk olyan fiatalok és már több eszünk is van. Ha nem a meglepetés erejével csapna le ránk a hír, egészen biztosan vigyáznánk rá.
De ez nem ilyen egyszerű. Odáig már eljutottunk, hogy megértette, hogy én is szeretnék gyereket csak vannak bizonyos nem racionális félelmeim a dologgal kapcsolatban. De hogy mikor lennék képes félelem nélkül belevágni? Fogalmam sincs, hogy az mikor jön el.
- Jó. Akkor beszéljük meg. – bólintok már valamivel nyugodtabban. Meg kellene tanulnom bízni benne. Abban, hogy igazat mondott, és tényleg az a fontos, hogy mindketten nyugodtan vágjunk bele ebbe az egészbe, egymást támogatva.
- Tényleg? Nem fogod meggondolni magad? – közelebb húzódok hozzá és mellé vackolódok. Azt hiszem, ha összefogunk, akkor talán sikerülhet még akár ez a család dolog is.
- Egyelőre maradjon itt minden, aztán ráérünk dönteni. – megkockáztatok egy puszit is, ha nem húzódik el előle, aztán megint körülnézek a szobában. Most először nem egy fölösleges dolgokkal telepakolt helyiséget látok benne, hanem valamit ami az otthonunk része – vagy akár az is lehetne.
- Szerinted jó ötlet lenne? Mármint babát vállalni. – kérdezem halkan, őszinte kíváncsisággal a hangomban. – Még csak most békültünk ki, nem tudom, hogy ez lenne-e a megfelelő alkalom.

- Még jó, hogy neked egy egész lexikonnyi statisztika van a fejedben, minket nem fenyeget az a veszély, hogy esélyszámok nélkül maradjunk. – elég, elég, elég már! Sehová sem vezet, ha most így szurkálódunk egymással. Meglehet, hogy a szakmai tudásával le tud nyűgözni gyanútlan kismamákat. Sőt, ez biztos is, és tudom, hogy nem véletlenül lett főorvos az osztályán. Kiérdemelte, hiszen állandóan képezi magát, eljár szakmai találkozókra, konferenciákra, néha ő az, aki előad ott a többi dokinak. Tudom, hogy a kórházban mindent uralni tud, nincs az a probléma amivel ne tudna szembeszállni és az esetek óriási hányadában győzedelmeskedik felettük. De rajtunk nem tudott segíteni, már kétszer sem. A leggyengébb és sebezhetőbb pillanataimban igen, megfordult a fejemben, hogy talán nem tett meg mindent. Aztán mindig rájövök, hogy ez őrültség. Ha nem tudott még ő sem segíteni, akkor nem volt már mit tenni. Elvégre, a saját gyerekét biztosan megmentette volna, ha tudja.
Csak a szemem forgatom. Mintha nem lenne nagyobb problémánk mint a tartós tej meg a hajzselé. Könnyebb azon vitázni az tény, de talán nem most jött el az ideje.
- Szerintem neked már csak azért kell gyerek, hogy valami miatt piszkálhass! Belegondolsz néha abba, hogy amit mondasz azzal megbántasz engem? – vágok vissza döbbenettől megemelkedett hangon. Hogy bánthatott meg ennyire? Hogy képes azt a fejemhez vágni, hogy félek?! Fogalmam sincs hogy jutottunk idáig. Nem tudom, hogy még meddig mehetünk el ebben a vitában anélkül, hogy végérvényesen eltörnénk valamit a másikban.
Látom, hogy megint elgondolkodik valamin. Sosem volt valami nagy önbizalmam, kezdettől fogva mocskos mázlistának éreztem magam, amiért engem választott sok évvel ezelőtt. Mindig is úgy éreztem, hogy találhatna jobbat is. Elvégre, szívdöglesztően néz ki, okos, sikeres, jó családból származik. Valami szépségkirálynő-asztrofizikus illene mellé, nem egy ilyen rakás szerencsétlenség mint én. A szeplőimmel, képtelenül hosszú őzgida lábaimmal és ugrándozó járásommal, lakberendezőként… csak egy egyszerű lány vagyok vagy talán még annyi sem. Sosem értettem, hogy mi az ördögöt látott bennem, de azért örülök a szerencsémnek.
A régi önbizalmam, amit talán hiányol, az is annak a maszknak volt a része, azt a falat alkotta amit magam köré húztam fel. Mert ha magabiztos vagy, senki sem mer a szemedre vetni semmit, nem kell magyarázkodnod, nem olvashatják a fejedre a hibáidat. Azt hiszem, fogalma sincs, hogy amikor éjjeli ügyeletben volt a kórházban én már akkor is, szinte minden éjjel bőgtem, és azért rimánkodtam, hogy hazajöjjön egyáltalán. A házisárkány, buta, hisztériás feleségéhez aki képtelen neki gyereket szülni.
Örülök neki, hogy kicsit mintha változna a téma. Bár cseppet sem kellemesebb, hiszen nehéz is lenne leírni szavakkal, hogy mennyire rosszul esik az, hogy másnál kereste a boldogságot. Próbálom elfelejteni és egyszer talán sikerül is majd, de azért ez nem ma fog bekövetkezni.
- Hát nincs. – mosolyodok el zavarodottan, és látom, hogy nehéz lenne megfogalmaznia azt amire gondol. Azt hiszem, egyszer megkérdeztem arról még régen, hogy zavarja-e a tapasztalatlanságom. Hogy nekem nem volt előtte senkivel sem komoly kapcsolatom, és úgy kellett kihámoznia a kis csigaházamból. Nem mondom, hogy nem nyílt ki a csipám, és szerencsére kíváncsi típus is vagyok, de meglehet, hogy belefáradt abba, hogy mindent meg kellett tanulnom, tapasztalatok hiányában. Ezért kellett a többi nő? Mert ők valami olyat tudtak neki adni amit én nem? Pedig… nem emlékszem, hogy bármilyen kérésére is nemet mondtam volna, akár csak egyszer is. Mert hát, mint azt már említettem: kíváncsi és kísérletező típus vagyok. De talán ez mégse volt elég neki. Nem tudom, nem tudhatom.
- Akkor végképp nem értem miért csináltad. Ha… ha nem akartál tőlük gyereket, és nem is volt velük olyan mint velem, akkor miért? – nézek rá őszinte és nyílt szemekkel. Biztos, hogy vakargatni akarom ezt a sebet? Sokkal jobb lenne, ha nem is beszélnénk erről. Mi a fenéért hoztam fel egyáltalán? Valószínűleg egyszerűen annyi a válasz rá, hogy bántani akart, hogy ha megtudom, érezzem, hogy mennyire elcsesztem a dolgokat. Vagy felejteni akart? Na de ennyire?
Aztán végre én is magamba szállok. Jó sok, és jó nagy hülyeséget csináltam.
- Igen, rosszul csináltunk elég sokmindent. De tudod, amikor… mikor bevittek a kórházba, mert átestem azon a hülye ajtón. És láttam, hogy mit jelentett neked az, hogy megtudtad, hogy gyerekünk lesz aztán rögtön el is veszítettük. Akkor rájöttem, hogy mennyire akarod, láttam, hogy tényleg akartad és mennyire fájt neked a dolog. – megcsóválom a fejem a szörnyű emlékek miatt. Feküdni ott a rendelőjében, egyedül a fájdalmammal, hallgatni a saját ordításomat, magányosan. Az egy olyan nap az életemben, amit soha de soha nem akarok újra átélni. – Szóval, akkor már tudtam, hogy milyen nagy hiba volt, hogy megtagadtam tőled amit annyira szeretnél. Ha vissza csinálhatnám, megtenném. – erről még sosem beszéltünk. Azt hittem, nem is fogunk soha, hogy elássuk valahová ezeket az emlékeket és megpróbáljuk őket elfelejteni.
Úgy érzem bocsánatot kell kérnem a viselkedésemért, még ha nem is voltam teljesen önmagam. Próbálok úgy gondolni az egészre, mintha más tette volna és nem én, de ettől még az marad az igazság, hogy igenis én csesztem el a házasságunkat. Javarészt.
Hagyom, hogy az ujjaimmal játsszon, és csak gondolkodok, hogy ebből mégis hogyan mászunk ki? Sosem voltunk még ennyire közel és távol is, nem tudom mi lesz a vége ennek a beszélgetésnek. Aztán elmosolyodok.
- Szebbek? – megsimogatom a karját, miközben elgondolkodok azon amit mond. – Nincs szebb emlékem, mint amikor eljöttél hozzánk, hogy kibéküljünk. Nekem nem is kell ennél több. – igazat mondok. Még mindig fogalma sincs róla, ennyi év után sem, hogy mennyire szeretem. A legjobb dolog volt ami valaha is történt velem, és eszemben sincs még egyszer elcseszni. A második esélyre úgy fogok vigyázni mint a világ legdrágább kincsére, nem fogom elvesztegetni. Ha ehhez áldozatok kellenek és az, hogy egyszer (vagyis inkább most) megint terítéken legyen a gyerek téma, hát legyen. Megpróbálok megtenni minden tőlem telhetőt, és remélem, hogy elég lesz.
- Mert te… okos vagy. Néha, amikor valamire gondolok vagy valami eszembe jut, az szerinted butaság. És az is, csak én nem tudtam, mert… - megvonom a vállam. Mert egyszerűen nem vagyok olyan intelligens mint ő. Már megbarátkoztam ezzel az évek során, de mindig nehéz elismerni, hogy többnyire neki van igaza, egyszerűen azért, mert tudja. A gyakorlatias dolgokban általában én vagyok a jobb, egész jó a józan paraszti eszem, de ha valami műveltségi téma van, vagy komoly agymunka, abban alul maradok.
- És amikor a hülye gyógyszereim miatt veszítettük el a babát? Az is miattam volt, csalódást okoztam mert mentem a saját fejem után. – megrázom a fejem, de aztán néhány másodpercnyi csend után egyet kell értenem vele, legalábbis részben. – Szándékosan többet nem csinálok ilyesmit, ebben igazad van. De balesetek még mindig történhetnek. – akaratlanul is a karom piszkálom, és a szépen halványodó sebhelyet. Még mindig nem valami esztétikus, de legalább már szép fehér, és vékonyabb is mint mikor össze kellett hímezgetni. Most olyan, mintha vékonyan leöntötték volna viasszal a karom, de a sebész szerint alig fog látszódni, az évek múlásával. Voltak napok Jeremiah nélkül, mikor azt kívántam, hogy bárcsak ez a baleset az életembe került volna. Szerencsére már nem gondolok ilyesmire.
Mellé bújok és én is átölelem. Jó, hogy a nehezén túl vagyunk és végre be mertem avatni abba, hogy mitől és miért félek ennyire. És még mindig itt van velem, ami határozottan pozitív fejlemény. Halk kuncogásba kezdek.
- Inkább ne ígérd meg. Elég, ha tudom. – mintha tonnákkal lennék könnyebb. Nem fog nyaggatni, nem fog ezzel nyúzni. Így végre nekem is lesz alkalmam arra, hogy átgondoljam, hogy én akarom-e. És ha akarom, akkor mikor vagy hogyan. Ez a nyugodt, biztonságos érzés hiányzott, már évek óta. Hogy ebbe nekem is van beleszólásom, és nem arról van szó, hogy beadom-e a derekam vagy sem. Hanem én is akarhatom, nem egyszerűen beleegyezek valamibe. Így mindjárt más fénybe került minden, de tényleg minden. Szabadnak érzem magam már a gondolattól is, hogy semmit sem muszáj, és ha mégis úgy döntenénk, hogy belevágunk, az közös döntés lesz majd.
- Már nem szedek semmit sem, hónapok óta. – igaz, a kórházban kaptam valami dilibogyót, hogy ne kapjak idegösszeomlást és ne végezzem a zizifarmon, de már azt sem szedem jó ideje. – Akkor csak egy kicsit várjunk, és majd újra elővesszük a témát ha mindketten megnyugodtunk. – bújok vissza hozzá szorosan, miközben élvezem, hogy a délelőtti napsugarak mindent olyan szép, arany fénnyel vonnak be. A fotelt, a polcokat, a játékokat… a kis kristály balerina az egyik polcon milliónyi szikrázó, színes folttá töri szét a nap sugarát. Ettől persze támad is egy gondolatom, ami vagy bejön majd neki, vagy nem. - Mit szólnál, ha előtte elmennénk valahová? – közben persze már azon jár az agyam, hogy talán a környezetváltozás is segítene rajtunk. Meg aztán, van még egy álmom, ahová eddig nem jutottunk el együtt. Persze, utazgattunk, de valahogy mindig máshová. – Emlékszel még, hogy hová szerettem volna menni nászútra, csak már nem tudtuk időben lefoglalni a jegyeket? – pont akkor volt a karnevál. Óriási tömeg, mi pedig kicsúsztunk az időből. Azt mondta nem baj, majd megyünk máskor. Ő európai, neki biztos mások az élményei, hiszen valószínűleg járt már ott… Velencében, Muranoban és Buranoban ahol évszázadok óta a világ legszebb üveg és kristály tárgyait készítik. Elfelejtettük, hogy mi maradt ki a bakancs listánkról, volt más gondunk is.
- Rendben, akkor majd bedobozolom ami nem kell. – érdeklődő, kérlelő arccal nézek rá. Játékosan még az ajkam is biggyesztem, bevetem a „légyszi” fejet, amit már jól ismer. – Mit szólsz a javaslatomhoz? Csomagolhatok? – arcom a mellkasához dörzsölöm mint egy kölyök macska – Kééérlek!– kétség sem fér hozzá, szinte mindent bevetek. Szinte, mert van azért még a tarsolyomban pár dolog amivel meggyőzhetem.

- De igen, tudnál. Itt az alkalom, ne fogd vissza magad! – úgy állok a haragja előtt mint régen. Mintha a kitörni készülő viharban állnál a zabolátlan szélben. Tudnánk bántani egymást, olyan sok dologgal és annyira kegyetlenül, hogy még egy pankrátor is megirigyelné azt a meccset. Meg is tettük, nem sokkal azelőtt, hogy elment, szinte minden nap veszekedtünk egymással. Azt hiszem, az utolsó időkben már olyasmiket is egymás fejéhez vágtunk a vita hevében, amiknek szinte semmi köze a valósághoz. Kész csoda, hogy mégis úgy döntött, hogy újra meg akarja próbálni, bár azt nekem is el kell ismernem, hogy amikor jó volt, amikor régebben tényleg jól működött a házasságunk, akkor az valami leírhatatlan érzés volt. Mint amikor egy ketté vágott almát illesztesz össze, olyan érzés volt. Mintha benne lenne a másik felem, a jobbik oldalam, ami talán sosem létezett. Még emlékszik erre az érzésre? Vagy a temérdek vita miatt elfelejtette volna? Akaratlanul is összerezzenek, amikor fejemhez vágja egyetlen szavát, ami mégis jobban üt mintha órák hosszát ordított volna.
Csak állok ott, elvékonyodott ajkakkal, gondolkodok, hogy beleálljak-e ebbe az egészbe vagy inkább engedjem el, hogy ne mérgesedjen el mégjobban a helyzet? Aztán úgy döntök, hogy ezt a csontot is elengedem. Örüljön az ebül szerzett győzelmének, remélem jobban alszik majd miután ilyesmiket vetett oda nekem félvállról. Elszántan meredek rá, majd megrázom a fejem.
Ezek a rövid, csendbe burkolózott percek viszont elégnek bizonyulnak ahhoz, hogy ne rántsunk mindketten metaforikus kétkezes csatabárdokat, és átevickéljünk egy hasonlóan kellemetlen, fájdalmas témához. Látom, hogy kényelmetlen neki, hogy legszívesebben elásná a külön töltött fél év néhány fejezetét egy jó mély gödörbe.
- Nem akarnék erről beszélni semmikor sem, de azt hiszem, megérdemelném a választ a kérdéseimre. Majd. – nem kiabálok, nem akadok ki, és nem is kezdtem el bőgni, hogy azzal zsaroljam. Olyan éretten próbálom kezelni ezt a témát, mint még soha semmit. Azt hiszem, bármelyik más nő már rég feltette volna azokat a nehéz kérdéseket, amiket én még mindig magamban tartok. Úgy kezelem ezt az egészet, mintha valaki mással történt volna. Mintha csak egy rémes pletykát hallottam volna valami szerencsétlen asszonyról, akinek a férje más útra tévedt. Ha nem merülök a felszín alá, hiába kapálódznak a kezeim és lábaim: úgy tűnik egész jó úszó vagyok. De egyszer le kell majd ülnünk és ezt az egészet megbeszélni. Inkább, mint hogy itt tornyosodjon közöttünk ez a nagy halom lócitrom.
- Tudom, hogy neked is fájt. Láttam, hogy mennyire akartad te is. Én nem vontam ezeket kétségbe sosem, csak az bánt, hogy ezeket az érzéseket nem osztottuk meg egymással. Elrontottunk, titkolóztunk, és azt hiszem tényleg ez volt a legnagyobb hibánk. – tudom, hogy milyen régóta akar már gyereket. Annyiszor elmondta, hogy akar egy kislányt, egy szeplős kis tündérkét aki a nappaliban mászik, táncikál, játszik. Egyszer azt mondta, hogy akkor lenne teljes az élete, ha egy csengő hangú, arany hajú csöppség végre apának szólítaná. Megtagadtam tőle, emlékszem, hogy akkor milyen gúnyosan nevettem azon, hogy megosztotta velem a dédelgetett álmát. Egy igazi szívtelen dög voltam, de már nem tudom meg nem történtté tenni. Ha valamikor, egyszer megint megosztaná velem ezeket a vágyakat és álmokat, meghallgatnám. Tennék azért, hogy valóra váljanak.
- Ez igaz. De remélem tudod, hogy ugyanúgy bízhatsz bennem mint régen. – halványan elmosolyodok, mégis ott marad a szám sarkában egy keserű íz. Talán már nem is fog többé úgy bízni bennem. Szerettem volna, ha amikor kibékülünk én is tiszta lappal indulok nála, de már nem fogad vissza olyan könnyedén a belső köreibe, a gondolatai és vágyai közé mint amikor elkezdtünk járni. Akkoriban, sokat mesélt arról, hogy milyen életre, milyen családra vágyik. Boldogan bólogattam, elképzeltem én is amikről mesélt. A kandallót, a karácsonyfát, az ajándékokat bontogató gyerekeket, minket ahogy összebújva ülünk a kanapén.
- Én szeretem ezt a második esélyt. Bár az első pár randink se volt kutya. – vigyorodok el. Akkoriban még mással járt. Mármint, amikor megismerkedtünk neki barátnője volt, én pedig úgy éreztem, hogy ellopok valamit attól a lánytól. Fogalmam se volt róla, hogy ő akkor már rég döntött, csak nem tudta még miként tálalja. – Telhetetlen vagy, de remélem igazad lesz. Előttünk az egész élet. – mellé bújok, ismerős illatát szívom magamba. Tudom jól, hogy a szép, új élményeknek egyedül én állom az útját. Én, és az, hogy még mindig azt mondom, hogy nem jött el az ideje.
- Tudom. Tudom, hogy nem úgy gondoltad. De ettől még igaz, hogy okosabb vagy nálam. – megvonom a vállam, és még egy mélyet lélegzek, hagyom, hogy elbódítson ez az ismerős, fantasztikus illat. – De ez nem baj, szerintem neked okosabbnak kell lenned nálam. Különben hogyan bízhatnék a döntéseidben? – elkuncogom magam – Majdnem mindig.
Élvezem, hogy ilyen békésen ücsörgünk. Mintha nem is lett volna ez a veszekedés, mintha nem is életünk egyik legnehezebb témáján rágtuk volna át magunkat. Mintha csak a reggeli közben megkezdett könnyed csevegést folytattuk volna. Mindig így kellene lennie. Úgy döntök, hogy ragaszkodok ehhez a békéhez és megadom magam.
- Inkább majd máskor folytassuk ezt az egész témát. Vagy ha benned maradtak még sérelmek, akkor inkább mondd el most, essünk túl rajta. – akarom azt a tiszta lapot amiben eddig reménykedtem csupán. Most tényleg eljuthatunk oda, hogy lezárhatjuk a fájdalmas fejezeteket, befejezhetjük egymás bántását, amit olyan sokáig tettünk akarva-akaratlanul. Ahhoz azonban ragaszkodok, hogy megtartsam az egyik nézetemet. – De a pánikrohamok nem miattad alakultak ki. Gondolj amit akarsz, én akkor is azt mondom, hogy azok nem miattad lettek. – a szívem mélyén tudom, hogy részben a megfelelési kényszer miatt jöttek elő. Amiatt, hogy nyúzott a gyerekkel.
Értékelem a gesztust, hogy ezt most megígérné, de igazából felesleges lenne. Tudom, hogy amit mond, azt igyekszik betartani. Persze, ahogy ő is említi, tudom, hogy néha meg fog botlani, és akarata ellenére is szóba hozza majd.
- Nem foglak nyakon verni. Hogy is ne! Hogy aztán majd azt meséld mindenkinek, hogy a családon belüli erőszak áldozatává váltál? – kuncogok incselkedve, és belül roppantul élvezem a helyzetet. Aztán megosztom vele, hogy a gyógyszerek miatt kár aggódnia. Már rég nem szedek semmit, néhány hétig kaptam csak valami nyugtatót. A sokk miatt és a körülmények miatt, de otthon aztán, anyával és Bobbal rohamosan javult az állapotom (mármint, a dilidokik szerint) így azt mondták nincs már rá szükség. De nem szedek másfajta gyógyszert sem. Tudja jól, hogy semmiféle gyógyszert nem nyeltem le amióta csak itt élünk.
- Azt hiszem, ezt meg tudnám szokni. – átölelem, ujjaimmal apró köröket rajzolok a bordáin. – Szeretek várni. Szeretem, hogy ilyen békésen várunk. – mormolom elégedetten. Otthon érzem magam, de nem a ház vagy a szoba miatt. Amikor így bújhatok hozzá, mindig úgy érzem, hogy itt van a világ közepe.
- Pontosan! – helyeselek némiképp izgatottan. Egy utazás, az kellene nekünk! Mint az a régi, téli körút Európában ahová elvitt. Csak akkor képtelen voltam értékelni a társaságát vagy az ajándékát… mint már mondtam, önző picsa voltam akkoriban. De most boldogan lennék vele, beutaznám az egész világot is. Mehetnékem van, pedig sose vágytam ilyesmire. Ez talán egy jel volna?
- Nem akarod? – ajaj, hát ez kemény dió lesz. Fokozom hát a szempilla rebegtetést, egész addig míg nem nevet. Nyert ügyem van, tudtam én! – Hékás! – utánozom őt magam is kacagva. – Csalás vagy sem, mindig bejön! – karjai közé dőlök, szeretném meggyőzni arról, hogy jót tenne nekünk ha egy kis időre elmennénk innen. Csak néhány napra, csak egy kicsit! Úgy szeretném!
- Van! – vágom rá, de már buggyan is ki belőlem a nevetés, megállíthatatlanul. – Hé ez nem ér! – próbálok ellenállni, de csak annyira futja, hogy valahogy elvergődjem magam az ölébe. Ott hempergek, rúgkapálok a csikizéstől, és a nevetésem megtölti az egész házat.
- Hagyd abba! Naaa! – felpillantok rá, a sok kacagástól már alig kapok levegőt, még a könnyem is kicsordult. A pizsama felső java már a nyakamba csúszott, tehetetlen vagyok a csiklandozással szemben. Van ennek a viseletnek hátránya is, mármint ha ez hátránynak számít egyáltalán. Jelenleg inkább annak érzem, mivel így több rajtam a szabad bőrfelület amin kínozhat. De ez most édes kínzás, az ilyesmit szeretem.

Felvont szemöldökkel meredek rá. Már kértem, hogy ne úgy kezelje a házasságunkat mint valami bizonytalan dolgot, mert akkor jönnek a pánikrohamok, a gyógyszerek és ugyanott leszünk mint ahol minden elromlott.
- Szerinted valaha is állhat elég biztos lábakon bármilyen házasság ahhoz, hogy ilyesmiről beszéljenek? – megcsóválom a fejem, és gondolatok ezrei cikáznak a fejemben. Fogalmam sincs, hogy miért tette, és ha már megtette, miért mondta el nekem, ha elmondta, miért dugja homokba a fejét, és ha már ennyire homokba akarja dugni a fejét, miért kellett egyáltalán elmondania?! Az én bűneimet úgy érzem kiveséztük… most jönne az a kör, amikor az ő hibáit is szépen megvitatjuk, de úgy látom nem akaródzik. Bólintok, jelezve, hogy oké. Majd máskor beszélünk dr. Callaghan kalandjairól. Ha elég izgalmas lesz, eladhatja Hollywoodba forgatókönyvnek a sztorit. Az én reakciómtól függően vígjátéknak vagy horrorfilmnek.
Az igaz, hogy én nem randiztam senkivel sem, de azt viszont már nem mondanám, hogy engem nem szoktak megkörnyékezni. Elküldtem őket, és valószínűleg az a méretes köves gyűrű az ujjamon szintén elrettentő lehetett, de ettől még, ne gondolja azt, hogy remeteként éltem. Én is láttam, hogy nem áll meg az élet, és lennének lehetőségeim. Csak engem azok a lehetőségek nem érdekeltek mert őt szeretem, csak őt és senki mást. Míg a halál el nem választ, ugyebár.
- Talán igazad volt, és tényleg ez a szünet kellett ahhoz, hogy megoldjuk a problémát. Hogy mindketten tudjuk, hogy mit akarunk pontosan, mire vágyunk. És mit tennénk meg érte. – adok neki egy puszit is, miközben elmélkedek. A házasságunk jobb, ezerszer jobb mint amilyen volt. Persze, nem jobb mint az elején, de az újdonság varázsa és a rózsaszín felhők is elmúlnak egyszer. Szerencsésnek érzem magam, hogy még mindig szeretjük egymást, és valahogy visszataláltunk a másikhoz. Tulajdonképpen nem is akarom, hogy elmondja miket csinált míg külön voltunk. A lelkem nem akarja, de tudnom kell. Nem akarom, hogy egyszer véletlenül összefussunk az egyik csajjal akivel hempergett, és álljak ott bambán. Fel akarok készülni, nem akarom, hogy a lehető legrosszabbkor akadjak ki pusztán azért, mert megláttam valami napbarnított Miss Ausztráliát. Borzasztó érzés úgy elmenni egy társaságba a férjemmel, hogy a nőket méregetem, hogy „ezek közül vajon melyikkel???”.
- Tudom és megértem. Tényleg. – mosolyodok el halványan. Hogy is ne érteném? A helyében én se avatnám be a olyan könnyen az érzéseimbe. Azok után ahogy régen reagáltam rájuk, egy ideig nem csoda, ha megtartja őket magának.
- Nézd a jobbik oldalát. Végül a lakásod is be lett rendezve. – kuncogok elégedetten. Naná, hogy elégedett vagyok! Bár akkoriban még félénk voltam és visszahúzódó, mégis sikerült első pillanatra megtalálni a közös hangot. Már akkor úgy éreztem, mintha évek óta ismerném, arról nem is beszélve, hogy messze a legdögösebb pasas volt akit csak ismerek. Ha belegondolok, még most is az. Szeretem amikor a hajába túr, szeretem amikor elmosolyodik, még azt is szeretem amikor komolyan és szigorúan méreget. Mindent szeretek benne kivéve a grimaszolást, de lassan azt is meg fogom szokni.
Látom, hogy talán hiba volt azt felhozni, hogy bízom a döntéseiben. Ha tudnám visszaszívnám az egészet, csak ne legyen tőle szomorú. Már megint a gyerekre gondol, már megint ez az egész… soha nem leszünk túl rajta. Annyira szeretné!
- Héé! Egy csapat vagyunk, emlékszel? – mormolom halkan, miközben próbálok a nyakába szuszogni ahogy szoktam. Nem tudom meddig kell még várnia. Nem tudom meddig nem lesz még gyerekünk, csak azt tudom, hogy ha beledöglök is, egyszer belevágunk. Mert megérdemli, és mert nem akarom, hogy az ilyen pillanatokban mint ez a mostani, elrontsa a kedvét egy meg nem valósult álom árnyéka.
- Rendben. Akkor úgy veszem, hogy megszólalt a gong és vége a második menetnek. – kiütéssel győzött volna, engem csak a bíró mentett meg. Az, hogy már majdnem bőgtem, amit pedig most nem akartam tökéletesen jelzi. De sikerült elérnie, hogy akaratomon kívül, én is játszadozzak egy kisbaba gondolatával. Nem lenne rossz, de olyan sok a kockázat! Inkább élvezem, ahogy a hajammal játszik, ilyen békésen. Még megígérnie sem kellett semmit, azt hiszem elégedett lehet.
- Csak negyvenhét. És így is terrorban tudnálak tartani, nem tudom mi ebben a meglepő. – emelem magasra a nózim játékosan, hogy aztán kissé elmerengjek a közelmúlt eseményein. Ötven kiló akkor voltam, amikor az első terhesség alatt szedtem valami hormon bogyót és úgy elkezdtem hízni tőle mint egy malac. Hozzáteszem, ha megint hízásnak indulnék, tudnám mi okozza, hiszen annyit ehetek amennyi csak belém fér, mégse hízok meg. Soha. A külön töltött időben, azt hiszem fogytam is elég sokat. Volt idő amikor közelebb voltam a negyven kilóhoz mint a negyvenöthöz (ezt jobb ha Theo meg se tudja), de Bob elintézte azt is. Minden nap habos-krémes-cukormázas süteményeket hozott haza, mert abból hajlandó voltam enni. Megviselt a szakítás, és anya sipákolása nem sokat segített, se a sajnálkozása. De Bob tényleg jobb, mintha az apám lenne, ő tényleg segített. Pszichológust keresett nekem, kakaót hozott és süteményt amikor ki se voltam hajlandó mászni az ágyból. Kabaréra és focimeccsre vitt mikor azt látta, hogy világgá ment a mosolyom. Azt is gyakran emlegette, hogy hiányzik neki Jeremiah, a fiának tekintette ahogy engem a lányának, és milyen jók voltak azok a vasárnapi grillezések meg utána a meccs nézés. Anya már rég azt mondta, hogy engedjem el, jobbat érdemlek, randizzak másokkal, de Bob bíztatott, hogy ha össze tartozunk, akkor visszatalál majd hozzám. Igaza lett, és ezért mindig hálás leszek neki.
- Akkor bújjunk össze gyakrabban. – mondom ki ami egyértelmű, miközben abbahagyom a simogatást. Csikis. Pedig máskor nem zavarja, ha a bordáinál cirógatom, tény, hogy olyankor az ujjaim hamar elszemtelenednek és tovább is vándorolnak veszélyesebb vizekre. Aztán meglep, hogy nem akar elutazni. Kettőnk közül neki szokott lenni mehetnékje.
- Nem tudom milyen Olaszország, mert még nem jártam ott. – vonok vállat egy kissé elkeseredve. Bízhatna bennem, ha akartam volna én is járhattam volna a magam útját, mégse tettem. Miért érdekelne egy rakás olasz pasi, ha ott van mellettem a férjem? – Csak szeretném látni, hogy hogyan fújják az üveget. Engem nem érdekelnek az olasz pasik ahogy én se őket. – jegyzem meg halkan. Erről már annyit meséltem neki, még amikor összejöttünk. Hogy imádom a kristály és üveg dolgokat, és minden vágyam látni hogyan készülnek. Videót persze már néztem erről, de az más mint ott, egy igazi gyárlátogatás. Másrészt meg, szőke vagyok, de azért nem hinném, hogy mind rám is nyomulnának. Töpszli vagyok és nincs bennem ezen kívül semmi különleges. Csak a neki vagyok szép, ő lát bennem valamit, kétlem, hogy más pasasoknak is pont én tetszenék. Vagy ő tud valamit amit én nem? Mit nem vettem észre ennyi éven át?
Azért még bevetem a legerősebb fegyverem. Tényleg nagyon szeretnék oda utazni! Mikor látom, hogy mosolyog aztán meg nevet, már gondolatban pakolom is össze a bőröndöt. Juhuuu! Mégis megyünk! Velence, készülj, megyünk!
- Naaaa, lécciiii! – adom meg a kegyelemdöfést, miközben Bambi is megirigyelné az ártatlan, könyörgő szemeimet. Aztán én is elvigyorodok, és boldogan bújok hozzá, élvezem, hogy most minden rendben van. – Nem fogok, becs szó. Csak egy icipici bőröndöt viszek. – aztán kibuggyan belőlem a kacagás, miközben a szuszt is kiszorítja belőlem, de jól esik. – Odafelé! – nagyot sikkantok amikor váratlanul támadásba lendül és csikizni kezd. Na ez az amit nem ér! Boldogan nevetve vergődök a kezei között, mint egy partra vetett hal, levegőért kapkodva.
Szerencsére tudja, hogy mikor álljon le, vagy adjon egy kis egérutat nekem.
- Nem is tetszett. – feleselek kuncogva, és én is szorosan magamhoz ölelem. Aztán végigszalad a hideg a hátamon amikor a nyakamba szimatol. Borzongatóan édes érzés. Egy halvány pillanatra megijedek, hogy mégis folytatni akarja a veszekedést, el is húzódnék tőle, ha tudnék. De végül leesik a tantusz. Hát így akar játszani.
- Minek neked pizsama, amikor már fel vagy öltözve? – teszem fel a nagy kérdést incselkedve, de azért közben már fészkelődök, és két lába közé térdelek. – Sunyi vagy, Callaghan. Határozottan sunyi. – oldalra biccentem a fejem, miközben mindkét tenyeremmel a vállára támaszkodok. Hüvelykujjaimmal a nyakát cirógatom. Magának kereste a bajt.
- Ha kell a pizsamád, vedd el. Itt van, csak ki kell gombolnod és már vissza is kaptad. – huncutul csillanó szemekkel nézek rá. Szeretem ezt a pizsamát, és kár lenne érte ha elszakadna, de magunkat ismerve még az is benne van a pakliban. Ha szerencséje lesz, csak a szoba sarkában végzi összegyűrve. Közelebb hajolok, hogy szinte Theo ajkaira súgjam a következő szavaimat – Mire vársz, már nem is kell annyira?

- Azt hiszem, nem. – megcsóválom a fejem. Az egy másik beszélgetés lesz, de annyiban hasonló mint a mostani, hogy ugyanúgy tönkre tudja tenni a házasságunkat. Sőt, valójában bármelyik beszélgetésünk lehet az utolsó, amíg ő úgy kezeli ezt az egészet mint egy pengeélen táncoló suta kacsát. Nem gondolhat örökké úgy kettőnkre, mint valamire ami bizonytalan. Nem akarom, hogy bizonytalannak gondolja azt ami köztünk van. El kellene döntenie, hogy bízik-e bennem, vagy abban amit érzünk. – Én úgy gondolom, hogy amikor az kerül terítékre, hogy az egyik fél miket csinált… és kivel, az bármelyik házasságot tönkre tehetne. Még azt is, ami új és még rózsaszín ködben úsznak, és azt is, ami már ötven éve tart. Minden a körülményektől függ és attól, hogy az illető mit mond. Vagy miket tett, és erre a másik hogyan reagál. De tényleg nem akarok most erről beszélni. – és nem akarok kötekedni se vele. De szerintem egy részeg félrelépésért épp úgy el lehet hagyni valakit, mint azzal kibékülni akinek tartós viszonya volt valakivel. Azt hiszem, minden a körülményektől függ. És bár elhatároztam, hogy megbocsájtok neki, akármit is tett, ettől még nem fog jól esni a dolog.
Halványan viszonzom a mosolyát, csak azért, hogy azt gondolja egyetértek vele. Pedig nem. Szerintem nem helyes, hogy így gondolkodik, hogy a kibékülésünket egyfajta tesztként éli meg. Mert, mégis meddig? Meddig kell várni, hogy azt mondja „na, ez jó ötlet volt!”? Hónapokat? Éveket? Évtizedeket? Az elmúlt egy hónapban mindent megtettem, tényleg, mindent, hogy bizonyítsam: megérdemlem az új esélyt. Azzal is megbékéltem, hogy vannak fenntartásai, nem avat be az érzéseibe és a vágyaiba úgy mint rég. De sokáig nem fogom már ezt bírni, rám fog törni a bizonyítási kényszer, és… és tényleg az fog kiderülni, hogy ez az egész nem volt jó ötlet. Nem akarok óvatoskodni, csak vele akarok lenni, miért olyan nehéz ezt megértenie? Átölelem őt szorosan, azzal a halvány mosollyal az ajkamon. Gondolja azt, hogy minden rendben van, úgy lesz a legjobb.
- Jesse Rossi fel is hívott mikor eljutott a fülébe a hír, hogy külön élünk. – mesélem jókedvűen. Egy zsák pénzt is ígért, én pedig megígértem neki, hogy gondolkodni fogok a dolgon, ha már jobban leszek és kész leszek arra, hogy megint dolgozzak. – Fogalmam sincs ki pletykálta el neki, de azóta is néha felhív, hogy nem gondoltam-e meg magam. – jókedvűen elmerengve simogatom a karját. Milyen lenne, ha megint dolgoznék? Tudom, hogy Jesse csak azért akarna felvenni, mert a férjem révén jó körökben mozgok, gazdag ismerősökkel, akik akár igénybe is vehetnék a cég szolgáltatásait. Nem vagyok hülye, tudom, hogy minden a pénzről szól, de azért jól esik, hogy vissza várnak.
Örülök, hogy nevetni hallom. Nagyon féltem, hogy ez a szoba majd mindent tönkretesz, ehhez képest ez a béke és nyugalom, meglepő fordulat volt. Meglepő, de azért én nagyon örülök neki!
- Igenis, csak negyvenhét, miért, azt hitted, hogy kövér vagyok mint egy malac? – kuncogok, és orrommal megböködöm az ujját. Aztán hangos kacagásba kezdek – Szerinted elfúj a szél? Akkor azt hiszem, ma te főzöd a vacsit, hogy valami rendeset is egyek és ne kelljen köveket pakolnod a zsebembe! – jóízűen kuncogok az ötleten. Rég nem főzött már nekem vacsorát, a közös főzőcskézés egészen más téma. Remélem benne van a dologban, mert akkor én bevállalom a sütit. Meg elkezdeném összepakolni ezt a szobát, hogy ne legyen a meg nem valósult álmok temetője a ház közepén.
- Jó, csak már azt hittem, hogy nem akarod. – bújok hozzá szorosan és szégyellősen. Nem mindig értem a tréfáit, de lehet csak azért ilyen nehéz a felfogásom mert annyira szeretnék valamit, hogy le sem esik ha viccelődik velem. Néha olyan, mintha a házunkban forgatnák a Bombák földjén következő epizódját.
- Nem kell körút. Csak egy pár nap. – nem akarok telhetetlennek tűnni. A ház újra berendezésénél az is szempont volt, hogy ne kerüljön minden annyiba mint egy kisebb belvárosi lakás, hanem próbáltam alacsonyan tartani a költségeket. Már amennyire ez a kettőnk ízlésébe belefér. Mert azért az én kedvesemnek is vannak ám igényei, bármennyire is úgy tűnik, hogy én vagyok kettőnk közül az aki ilyen kis sznob. Ő vitt bele a rosszba, előtte simán bementem a diszkont áruházakba is. Bár attól még mindig kikészül, ha beshoppingolok a filléres boltban valami olcsó, műanyag jégkrémet tonna számra és három hétig azokat nyalogatom nagy lelkesen.
- Naaa! Tudok én keveset is bepakolni, becs szó. – szeretem amikor így eltakarja a szemem. Mindig az jut róla eszembe, hogy amikor valami kedveset csinál, akkor is így kezdi. Mint mikor megkérte a kezemet… akkor is befogta a szemem mielőtt előhozakodott volna a kérdésével.
- Oké akkor majd bemegyek és megdumálom az asszisztenssel mielőtt még meg tudnád gondolni magad. Elvégre, ezt sem ígérted meg, mint tudjuk. – cukkolom? Naná! Imádom, hogy túl vagyunk ezeken a nehéz témákon, és már játszadozunk, csikiz és ilyesmi… máris lehet vidáman is ugratni a másikat. Mint a huzat, ami engem illet. A huncut mosolyom viszont elárul, mindig védtelen vagyok vele szemben, mert nekem nincs meg az az orvosos pókerarc tehetségem.
- Vagy akár rajtam is hagyhatnád, ha ennyire nem tudod mihez kezdj vele. – öltöm ki a nyelvem, de ezt a mókát már értem, és helyezkedek is. Megvan annak az előnye, hogy ilyen kicsi vagyok, történetesen nem kell attól félnem hogy agyon nyomom ha hozzá bújok.
- Sunyi vagy, igenis az vagy. – kuncogok, és már komolyan meg kell támaszkodnom a vállain, hogy ne görnyedezzek a nevetéstől. – Betűzzem? S-u-ny-i! – nagy, cuppanós puszit nyomok az arcára. Élvezem, ahogy végigsimít az oldalamon, egész más a hatása mint amikor csiklandozott. A libabőr csak úgy egyik pillanatról a másikra alakult ki, én pedig kellemesen megborzongok.
- Látom még mindig félsz, hogy egyszer a hátadba vágja a nagykést a kedves anyósod. De majd én megvédelek tőle! – elégedetten mosolygok. Tudja, hogy mennyire szeretem a mamámat, de szinte soha nem értek vele egyet. Ha ő azt mondja kék én azt mondom piros. Ha ő mérges a férjemre, én csak még inkább ragaszkodom hozzá. Nevezhetjük dacnak is, de szerintem közelebb áll a valósághoz, hogy szeretem én magam meghozni a döntéseimet. Nem törődve semmivel sem, lassan de határozottan kezdem el kigombolni az inget.
- Akkor talán melegíts fel, hogy ne fázzak. – homlokom az övének támasztom, és nagy, őszinte szemekkel bámulok rá. Csak mert tudom, hogy ennek se szokott ellenállni. – Ugye nem akarod, hogy megfázzak? – hagyom, hogy a kigombolt ing hanyagul lógjon rajtam, miközben elhúzódok tőle egy kicsit, hogy fel tudjak állni. Mert mégse menne ebben a szobában. Akárhogy is, ez egy babaszoba, és azt hiszem még mindig túl szégyellős és konzervatív vagyok ahhoz, hogy itt essek neki a hiperszexi férjemnek. Akármennyire is jól esne a dolog.

***

Nem tudom, tervezel-e még írni rá, de hacsak nem jön rá olyan válasz, akkor köszöntem! És ha gondolod, akár kezdhetünk valami következőt is...