Az elmúlt napokban sajnos alig láttam a férjem – ha mégis, akkor többnyire csak aludt vagy evett, esetleg elkezdtünk nézni vacsora közben egy filmet, és a kanapén, villával a kezében aludt el. Néha előfordul, hogy a helyettesítések és a magánrendelése, meg a saját beosztása miatt így összejönnek a dolgok. Ezt minden orvos feleség tudja, és el is kell fogadnunk. Meg lehet szokni, még ha nem is éppen könnyű. Ma szabad napja van, hogy aztán holnap megint egész nap a rendelőjében legyen, aztán éjjel ügyelnie is kell. Ilyenkor, teliholdkor dolga is akad bőven, hiszen nincs annyi szülésznő a világon, aki elegendő lenne a telihold és a tavaszi frontok hozta bébiáradat világra segítéséhez.
Valamikor az éjszaka közepén ért haza, de ha jól láttam már inkább hajnalodott. Nem mindig várom meg ébren, hiszen akkor mindketten olyanok lennénk mint a mosott egér minden értelmes indok nélkül. Persze, felriadtam amikor bebújt mellém az ágyba, és addig simogattam félálomban a haját míg el nem aludt ő is. Most pihen, már dél is elmúlt, de nem akarom felkelteni. Nem sok értelmét látom a dolognak. Inkább a házban pakolászok, ebédet is főzök, és azon töprengek, hogy mit csináljunk délután. Úgy döntök, hogy egy laza biciklis túra a parton megfelelő lenne, elő is veszem hát a garázsból a bicikliket, és a teraszon, az ösvény kezdetéhez állítom őket. Kényelmes de sportos darabok, igazi mountain bike mind a kettő, teleszkópokkal és miegyébbel, hogy terepen is tudjunk menni velük. Természetesen a két bukósisak, a kar és térd védők, protektoros mellények is már ki vannak készítve. Szeretem az extrém sportokat, a búvárkodást, hegyi biciklit, ilyesmit. Nem vagyok egy átlagos csaj, tudom én, de szerencsére eddig még mindig partner volt a hobbik terén a párom is.
Szeretem, hogy aktív életet élünk, gyakran találkozunk a barátainkkal (leginkább az ő barátaival). Igaz, a többség engem nem igazán kedvelt, főleg mikor másról sem tudtam beszélni csak a pénzről és a cipőkről. Mostanában már kedvesek velem, főleg mióta a családosok gyerekeivel is foglalkozok, játszok velük. Harry (a plasztikai sebész aki az én karomat is össze foltozta) felesége lassan szülni fog, ez már a harmadik gyerekük lesz. Méltányolom, hogy Jerry még nem hozta fel egyszer sem, hogy ők bizony a mi esküvőnkön jöttek össze a pezsgő-gőzös mámorban, mint oly sok pár az ismerőseink közül. És nekik már a harmadik babájuk fog megszületni, mi pedig még mindig csak kettecskén…
Sokat gondolkodok ezen, mióta kinyílt annak a vendégszoba-baba birodalomnak az ajtaja. Helyénvaló ez, hogy ketten vagyunk? Rendben van ez így? A válasz természetesen nem. Nekünk is már rég családban kellene élnünk, de sajnos az elmúlt években túl sok időt vesztegettünk arra, hogy a magunk bajával foglalkozzunk. Karrier, félelem, összetört álmok. Nem lett volna jó ötlet abba a környezetbe még egy ártatlan kisbabát is belerángatni. Miközben az ebédet készítem, és ráérősen szeletelem a grillezett csirke, zöldségek és a rizs mellé szánt saláta alapanyagait, nagyokat sóhajtok. Még sosem gondolkodtam el ezen, de mi van, ha velem van a gond? A fogantatás sima liba, hiszen egyik terhességem sem terveztük be, mégis valahogy becsúsztak. Csak ami utána jött… mi van, ha nem tudok kihordani egy magzatot?
Szomorkás fintorral az arcomon, tétován érintem meg lapos hasamat és keskeny csípőmet. Biztosan bennem van a hiba. Bár a férjem nőgyógyász, mégsem engedem, hogy ő vizsgáljon, más az orvosom. Nem tartom jó ötletnek, hogy szakmai szemmel vizslasson, hiszen bennem jobban szeretném ha a feleségét és a szeretett nőt látná, és nem a „munkát”. Persze, amikor baj volt, csak benne és az ő szaktudásában bíztam meg. Nehéz dolgok ezek, bizony nehezek. Újabb sóhaj után állok neki szép, egyenletes kockákra szeletelni egy napsárga paprikát. Olyan jó most kettesben… épp csak kibékültünk, és élvezek minden percet amikor együtt lehetünk. Mégis, amióta csak kiderült, hogy milyen nagyon félreértettük egymást, azóta motoszkál bennem a gondolat, hogy gyereket akarok. Mindig is akartam, és most valahogy kevésbé félek az egésztől. De még így is az egészséges határérték felett áll a rettegésem foka. Nem tudom mit kellene csinálni. Talán az lenne a legjobb, ha megvizsgálna… vagy legalább megbeszélnénk, hogy a kollégája mit mondott nekem a héten, amikor nála jártam. És persze megnézné azokat a bogyókat is, amiket felírtak nekem. Majd ebéd után sort kerítünk erre is, még nem vettem be egyetlen szem gyógyszert sem. Nem is azért nem mondtam el neki ezeket mert megint titkolózni akarok, hanem mert egyszerűen nem volt rá alkalom – hiszen az elmúlt napokban gyakorlatilag aludni járt haza. Biztosan nem lesz mérges emiatt, ha jobban belegondol majd.
Észre sem vettem, hogy besötétedett, csak most, hogy egy nagyot dörren az ég. Ennyit a biciklizésről. Kiszaladok a kertbe, hogy behozzam a szépen összekészített bicajokat. Errefelé hirtelen tud feltámadni a szeszélyes, vihar erejű szél, így késlekedés nélkül teszem helyükre a kétkerekű csodákat. Aztán, a meggy bordó, sportosan karcsú járgányomra siklik a tekintetem. A helyén áll, a tágas garázsban, de Jeremiah kocsija kint áll, és amilyen erős lett ez a szél, jobb lenne ha azzal is beállnék. Felkapom hát a pótkulcsot, és kiszaladok a szemerkélő esőbe, hogy aztán lendületből huppanjak be a vezető ülésre. Ezért is szeretem a cabriót. Azért meg nem, mert egy ilyen zuhé után olyan lenne a bőr kárpit mint egy medence. Miért nem húzza fel sosem a tetőt, ha hazaér, nem értem.
Nagyot fújok, amikor lecsukódik mögöttem a garázs ajtaja. Még ez alatt a fél perc alatt is nedves lett a pólóm és a hajam az esőtől. Ez is megvan, nem ázott rommá a drága férjem kocsija, ennyi legalábbis nem árt neki. Behunyom a szemem, és csak hallgatom, ahogy az esőcseppek az ajtón koppannak. Jerry már biztosan felébredt erre a zajra, de nem baj, úgyis kész van már az ebéd is.
- Na, menjünk be. – nyitom ki a szemem, de legnagyobb megdöbbenésemre nem a megszokott kormány és szélvédő látványa tárul elém, hanem egy bőrig ázott, kíváncsi szemeket meresztgető kölyökmacskáé, aki a kormánykeréken egyensúlyozik ügyetlen tappancsaival, hogy aztán az ölembe pottyanjon. – Hát te meg hogy kerültél ide? – nem mintha válaszolni tudna, de logikus a kérdés. Aztán látom, hogy az anyós ülés bőrkárpitja itt-ott kissé ki van lyukasztva, mintha apró tűszúrások áldozata lett volna. Szóval, a kocsiban bújt el ez a kis betolakodó. - Mindig mondom neki, hogy zárja be rendesen a kocsit... hát, lerendezted alaposan! - vigyorodok el önfeledten.
Mivel odakint nagyban tombol a vihar, ő pedig szemlátomást kicsi és elhagyatott, két tenyerembe fogom óvatosan, majd mellkasomhoz szorítom finoman, hogy megnyugodjon miközben a konyha felé sétálok ráérősen. Anyáéknak is van macskája, és Binx is mindig Zen lesz, ha hallja a szívverésem. Keresek majd egy törölközőt amibe bebugyolálhatom, és némi laktóz mentes tejet is, hisz biztos éhes. Aztán, ha már elcsitult majd a vihar, meglátjuk mi lesz a sorsa, illetve, mit szól majd hozzá Jerry.

Rengeteg előnye van annak, hogy a tengerparton élünk. A kilátás közülük a legjobb, imádok az óceán végtelen kékségére ébredni, vagy a hullámokat bámulva meginni a reggeli kávét. Ebédelni is a teraszon szerettem volna, de az eső ennek is keresztbe tett. Néha a dolgok nem rajtunk múlnak, máskor pedig igen. Talán mégis megépíthettük volna azt a télikertet, és akkor egész évben élvezhetnénk a teraszt. Másfelől viszont, ha ott lenne az az üvegfalú monstrum a nappali egyik végében, akkor már az egész ház, távolról sem hasonlítana egy otthonra. Örülök, hogy Jeremiah lebeszélt róla annak idején, pedig épp az ő angliai házukban tetszett meg a dolog.
A kocsival beparkolni muszáj volt, mert még ha fel is húztam volna a tetőt, itt a parton erős a szél, és ki tudja mit visz magával. Tavaly egy hatalmas vihar két ablakunkat is betörte, azután szereltettünk fel mindenhová redőnyöket is. Szóval, jobb helye van a járgánynak a házban, ez vitathatatlan. A benne rejtőzködő macska kérdése pedig már egy teljesen más kérdés.
Óvatosan tartom a tenyereimben, mert még nagyon kicsi. Biztosan elkóborolt, vagy elárvult, az ilyen csöppségek még a mamájuk mellett szoktak lenni, és ott is a helyük. Ki lenne képes csak úgy kirakni a nagyvilágba? Szívtelenek, annyi biztos! Látszik, hogy rémült, egyrészt attól, hogy most kézben van, másrészt a szabálytalan időközönként érkező villámok és dörgések miatt is. Helyes kis jószág ezzel a hamuszürke bundájával, nekem mindenesetre nagyon tetszik.
Hallom, hogy a férjem már felkelt, ezért a konyha felé sietek a kis szőrmókkal. Biztosan a hasa hozta le az emeletről, gondolom már éhes.
- Itt vagyok! Csak beálltam a kocsiddal mielőtt szétázna teljesen. – kiáltok előre, de már látom is, ahogy frissen ébredt, kócos hajjal áll a ház közepén. Imádom amikor még ilyen gyűrött, és az agya sem vette még fel a fordulatszámot! Éveket fiatalodik tőle, mert ugye míg nincs gondolkodás addig nincsenek gondok sem. Megtorpanok, és megvárom, hogy elém érjen miközben a tappancsos próbál kapaszkodni a pólómba, úgy tűnik nem tetszik neki az utazás. Az eső gondolom még ennyire sem tetszene neki!
- Mit? – kérdezem mosolyogva, miközben felemelem az állam, és kérem a „reggeli” puszimat. Ami jár az jár, ne spóroljunk a puszikkal! Hová vezetne az? Aztán felfogom, hogy meglepődött a szőrös kis jószág jelenlététől. Mit ne mondjak, én is megdöbbentem először, de tulajdonképpen örülök neki. Eddig legalábbis örültem, nem tudom mit szól a kis vendégünkhöz.
Azt hiszem, nem tetszik neki, hiszen egyből el is akadt a szava, és megböködi az állatot. Fogást váltok, hiszen egy kezemben is elfér, a másikkal pedig meg tudom simogatni a kis puha pocakját és a füleit is. Vállat vonok. Végül is, nem tudom hogyan került hozzánk.
- Azt hiszem az autóban húzta meg magát miután hazaértél, én meg már csak akkor vettem észre, hogy benne van amikor a garázsban voltam. Gondoltam, meghúzhatja nálunk magát, ha már így alakult. – elmosolyodok, mert a bársonytalpú dorombolással is jelzi pillanatnyi elégedettségét. Közben persze Theo arcát is vizsgálgatom, próbálom kitalálni, hogy mit is gondolhat erről a kialakult helyzetről. Végül régi jó szokásom, a halogatás mellett döntök. Ha úgy teszek, mintha mindig is itt lett volna ez a macska, talán könnyebb dolgom lesz. Mert őszintén szólva, első pillantásra megtetszett. Ahogy a gondolattal is játszadozom, hogy meg kellene tartani. Mi baj lehet belőle?
- Keresek neki valami kosarat vagy dobozt, és ebédelhetünk. – a gardrób ajtóhoz lépek, hogy elővegyem a piknik kosarat, és a pokrócot amit a partra szoktunk vinni. Abban elfér szerintem, legalább addig míg eszünk és megbeszéljük, hogy mi legyen a sorsa. Közben felteszem a szokásos kérdéseket is, hiszen tegnap reggel óta egy árva szót sem váltottunk egymással.
- Milyen volt a kórházban? Ki tudtad pihenni magad? – aztán rájövök, hogy ha az egyik kezemben a macska van, a másikban meg a kosár és a pokróc, az egyiket el fogom ejteni, és nem szeretném traumatizálni ezt a kis szőrmókot. – Segíts kérlek. – pillantok rá fel, hiszen egyedül nem megy, legalábbis úgy nem, hogy mihamarabb kajához jussunk mi is.

- Nem elégszer. – mosolyodok el miközben csak bámulom. Ennél aligha lehetnék szerencsésebb. Nézem ahogy lassan sétál felém, és elképzelni sem tudom, hogy más látvány várjon otthon. Azt hiszem, így nézhet ki a boldogság. Ha le kellene rajzolnom, pont így festene. Úgy mint Jerry, a kócos hajával, pólóban, álmosan… - De én is imádlak téged. – teszem még hozzá, hogy megnyugodjon. Még hajlamosak vagyunk lőporos hordókon ücsörögni, ami a kapcsolatunkat illeti, óvatoskodunk, hízelgünk, lenyeljük a békát. Vége lesz ennek valamikor? Nem mintha ne lennék boldog mellette, de kezd fárasztó lenni, hogy mindketten próbáljuk a legjobb formánkat hozni. Én legalábbis nagyon igyekszem.
- Sétálhatunk. – tudom, hogy azt gondolja úgyse lesz belőle semmi, de hé! Van ám fürdőszobánk ahová be tudjuk pakolni a kis vendégünket míg nem tudjuk szemmel tartani. – Én biciklizni akartam, de nagyon csúszna az ösvény. – kissé csalódottan húzom el a szám. Jobb lett volna egy kis adrenalin, de arról gondoskodhatunk ezernyi más módon is. Sőt, ha ez a kis tappancsos beveti magát, nem lesz itt hiány izgalmakból.
- Nem szeretem, ha ilyen fáradtan vezetsz. Inkább elmegyek érted, nem érdekel milyen késő van. – jegyzem meg halkan. Értékelem, hogy bedobta azt a kengurus poént, de tényleg nem örülök neki, hogy inkább hazavezet olyankor is, ha már majd’ összeesik a fáradtságtól. Veszélyes, és ismerem már annyira, hogy nem azért van cabrioja, mert szeret a sebességhatárokon belül közlekedni. Féltem, és ezt legalább milliószor elmondtam már, hasztalan.
Közben a kismacska ismerkedik velem, és a hellyel is. Rózsaszín orrát magasra emeli, és a levegőt szaglássza, miközben élvezi a hirtelen jött biztonságot a kezeim közt. Kislány korom óta mindig volt a háznál macskánk, csak mióta férjhez mentem, azóta hiányoznak az életemből és a mindennapokból. Azt hiszem, még nem is beszéltünk a háziállat témáról, ami nem is csoda hiszen annyit veszekedtünk a gyerek miatt, hogy talán nem is maradt rá időnk. Ráadásul Theo se tűnik annak a tipikus macskás fazonnak.
- Elég nagy a ház, és el is fér majd. Alig fogod észrevenni! Juhuu! – kuncogok vidáman, miközben óvatosan ölelem magamhoz az új legjobb barátommá avanzsált macskát. – Majd beilleszkedik és én is megtanítom majd mindenre amit tudnia kell. – kétségtelen, hogy bár az idő elromlott, az én napom egyre jobban alakul! Van egy macskánk! Gondolatban már állítom is össze a bevásároló listát, hogy mikre lesz szüksége. Tálka, alom, macska kaja, nyakörv, kosárka, játékok, óh, rengeteg holmi! És majd elviszem állatorvoshoz is, és… hékás, miért ez a nagy szigor? Izgatottan csillogó szemeimmel nézek rá, engem nem érdekelnek ezek a dolgok, amiket ő már most megtiltott. Persze, nem akarok csurom macskaszőrös lenni, de ezzel jár az ilyesmi. Elkerülhetetlen lesz néhány dolog.
- Rendben, oké! Úgy lesz ahogy akarod. – gyakorlatilag az összes dolgot felsorolta, amit minden egyes kölyök macska szokott csinálni. Függönyön lógni, kanapén és ingeken körmöt élezni, amíg nem szobatiszta addig összekakálni mindent, hullajtani a szőrét amikor vedlik vagy növésben van… És igen, szeretnek a gazdáikkal aludni. Azt hiszem, tisztán látszik, hogy fogalma sincs mivel jár egy ilyen kisállat a családban. Annyira már ismerem, hogy tudom, hogy nem dobná ki a hálóból szegényt, de nem valószínű, hogy a szőrmók a lábujjait rágcsálhatja éjjel.
- A piknikkosárra gondoltam, abból biztosan nem tud kimászni. – feszültnek érzem a helyzetet ami kialakult így a macska miatt. De azért nem reménytelen, csak kerüljön mielőbb a kosárba, és ne legyen szem előtt, mert akkor egészen biztos, hogy ki fogja akasztani az én drága férjemet. Ahogy elnézem, nem valami nagy bizalommal méregetik egymást.
Terelem is a témát, de a szokott választ kapom. Pontosabban, a szokott hosszúságút. Pedig tényleg érdekelni szokott, hogy mik történtek vele, mi volt a kórházban. Elvégre ha egész nap nem látjuk egymást, nem tudom miket csinál, de biztosan érdekesebb dolgokat mint amik velem történnek. Sebaj, mert közben azért megtaláltam a kosarat és a pokrócot is, de nem igazán megy egyedül a dolog.
- Remélem a hasad elégedett lesz az ebéddel. – közben csak mosolyogva várom, hogy elvegye a kosarat, és nézem ahogy rendezgeti benne a pokrócot. Nem is tudtam, hogy ennyire nem megy neki ez a fészekrakás dolog, de majd gyakoroljuk mielőtt még oda jutnánk, hogy gyereket vállalunk. Nem állok neki igazgatni a pokrócot, a macskának pont meg fog felelni. – Kösz! – bele is teszem a kiscicát, aki már szaglássza is a pihepuha új helyét.
- Hát… már hiányoztál nagyon, hogy nem nagyon találkoztunk. Tegnap előtt bent voltam a kórházban és kerestelek, de azt mondták, hogy épp egy szülésnél segítesz szóval gondoltam majd otthon beszélgetünk. – közben lerakom a kosarat is, és lehajtom a fedelét. Fonott kis kosárka, nem fog megfulladni benne a bársonytalpú, de mivel elég kicsi, ki sem tud majd szabadulni belőle amíg mi megebédelünk. Üres gyomorral nem mindig kedves az én drágám, na meg aztán tényleg jó lenne, ha meg tudnánk probléma mentesen beszélni, hogy miket mondott nekem az orvosom (akinek nem mellesleg ő a „főnöke”).
Közben megmosom a kezemet, és előveszem a tányérokat, hogy valahogy tálaljam az ételt. Sosem volt erősségem a gusztusos tálalás, valahogy mindig félre sikerül, és mintha egy óvodás pacsmagolta volna össze a fogásokat a tányér közepére… pedig az íze finom, és jól is nézne ki, ha nem próbálnám meg kiszedni a tányérokra. Lehet, hogy inkább hagynom kellene máskor őt, hogy tálaljon? Majd kipróbáljuk azt is.
Aztán, ha már minden a tányérokon és az asztalon van, leülök a helyemre, hogy minimális gondterheltséggel az arcomon kezdjek el falatozni. Nem tudom, hogyan kellene belevágnom egy újabb beszélgetésbe amiből meglehet, hogy kiakadás lesz.
- Milyen lett? – teszem fel inkább a kitérő kérdést.

- Hát akkor majd maradunk otthon és sétálunk ha jobb idő lesz. Addig meg kiülünk majd a teraszra és élvezzük az eső illatát borozgatás közben. – rég nem iszogattunk már. Sőt, rég nem volt egy nyugis esténk sem, hiszen vagy otthon sem volt, vagy elfoglaltuk magunkat. Mozi, vacsorák kettesben vagy a barátainkkal. De otthon egy kis békesség, arra még nem sok alkalmunk volt. Talán majd most.
- De ha tudod akkor miért nem hívsz fel? Féltelek. – biggyesztem csalódottan az ajkam. Értékelem, hogy hagyni akar aludni, pihenni, de hogyan lehetne valaha is egy nyugodalmas éjszakám, ha vele valami történne? Ha valami baleset érné csak mert nem hívott fel, én pedig az ágyamban szuszognék mit sem sejtve? Néha túlzásba viszi a gondoskodást, igazán fel tudnék kelni és el tudnék menni érte, ha már egyszer ő dolgozik én meg csak itthon kuksolok.
- Sokat leszek majd vele. Együtt várunk majd haza. – csak simogatom a kis szőrmókot. Lehet, hogy mindenki hülyének néz majd amiért naphosszat egy macskához beszélek majd, de nem nagyobb bolondság ez mint egy csecsemőhöz beszélni. Körülbelül ugyanannyit fognak fel belőle mindketten, és legalább nem leszek egyedül. Lesz aki lefoglal, és talán ha egy macskáról gondoskodok… nem fogok már annyira félni valaki másról gondoskodni. Nem tudom, ezek még szörnyen homályos dolgok nekem.
- Azért persze… előfordulhatnak balesetek. – pillantok rá, mert amíg nem tanulja meg, hogy mit szabad és mit nem, addig nem tudok garanciát vállalni érte. Lehetetlenség is lenne elvárni egy ilyen cseppnyi kis állattól, hogy egyből mindent tudjon. Egyelőre annak is örülnék, ha már tudna enni egyedül. De az majd úgyis kiderül, ha szerzünk neki valami ételt.
- Hát, mégis csak puhább és melegebb. Kicsi még, biztos megijedne egy hideg, csúszós kádban. Bár nem árt majd megfürdetni. – mosolygok le a szőrmókra, miközben várom, hogy a férjem eligazgassa a pokrócot. Úgy tűnik mindkettőnknek vannak hiányosságai, nem csak nekem. Bár az igaz, hogy szereti a gyerekeket, de alaposabban belegondolva még sosem láttam kakis pelenkával. Se tiszta pelenkával, se úgy általában… úgy tűnik van még mit tanulnunk mielőtt be mernék vállalni egy ártatlan gyereket akivel aztán majd lövésünk se lenne, hogy mit kezdjünk. Jobb, ha mindketten csiszolgatjuk előtte ezeket a szülői ösztönöket vagy miket.
- Csak egy kis csirke és grillezett zöldségek rizzsel. De neked csináltam hozzá mártást is. – beleteszem a cicát a kosárba, de nem zárom le a fedelét csak lehajtom. Csoda ha ez a kis tappancsos saját magát elbírja, nem hogy még egy fedelet is felnyomjon? Lehetetlenség… Inkább az étellel foglalkozok és azzal, hogy mielőbb együnk. Éhes vagyok már én is, tagadhatatlan, és amúgy sem akarok korgó gyomorral beszélgetni. Mert ha jól hallom, Jerry gyomra már hangosan korog.
- A frontokról senki se tehet. – vonok vállat. Arról már inkább, hogy mi a bal fülem botjáért engednek mindenkit egyszerre szabadságra? Így aki bent maradt az jó nagyot szív, de ez mindig így van. A szervezésről még lenne mit tanulniuk.
- Nekem azt mondta, hogy majd üzen neked. Úgy tűnik még mindig nagyon… kedvel engem. – kuncogok a helyzet abszurditásán, mert tudom, hogy amíg külön éltünk, az asszisztensnek azt mondta, hogy ha én keresem akkor nincs bent. Mindenki kettőt találgathat, hogy ki volt a legcsalódottabb amikor kibékültünk! – És a másik? – kérdezem kíváncsian. Milyen lehet egy problémás eset? Mármint ami tényleg, szerinte is problémás és komplikált? Érdekelnek, illetve érdekelnének ezek a dolgok, hiszen egyszer majd rám is valami hasonló vár.
- Óh. De minden rendben velük? – nyilván, különben nem akarnák hazaengedni őket. De azért a kérdés jogos, ki tudja? Adódhatott valami komplikáció. Inkább lerakom a tányérokat, és én is leülök. Tőlem megszokott módon az étel nem szép, de finom. Jóval lassabban falatozok mint ő, de én reggeliztem is, vacsoráztam is rendesen. Annyira azért még nem akartam éhen halni.
- Majd legközelebb ketten csináljuk. – mosolyodok el, és már látom is, hogy mi lesz az esti program. Nyafogni fog és használhatatlan lesz bármire is, mert fájni fog a hasa. Úgy eszik mintha egy hete éhezne, bár ki tudja, lehet ez is valami pszichoszomatikus dolog. Persze meglehet, hogy tényleg csak ennyire éhes volt.
- A macska? – kapom fel a fejem meglepve, mert elmerültem a gondolataimban és abban, hogy milyen gyógyszerek és vitaminok sorakoznak a szekrényemben már megint. – Nem tudom. Talán tud már valamit enni, de el kellene mennünk valami boltba, hogy legyen rendes kajája. Valószínűleg a mai napot kihúzza valahogy, de reggel mindenképp szerzek majd neki tápot. – ma még ellesz egy kis csirkehúson és langyos, laktóz mentes tejen is. Aztán lehet jobb lenne, ha hamar elmennék a boltba hiszen macskaalom sincs itthon. Annak meg már a fele se tréfa!
- Majd ebéd után megnéznéd, hogy milyen vitaminokat írtak fel nekem? – próbálom kíméletesen felvezetni a dolgot. Elvégre, azért mentem el dokihoz, hogy kiderítsem alkalmas lennék-e arra, hogy gyerekünk legyen. Azért, hogy közelebb kerüljünk ahhoz, amit szeretne. Mégis tartok egy kicsit attól, hogy mit fog mondani. Tudom, hogy nem bízik meg annyira a kollégáiban mint saját magában, és talán igaza is van. Ajkamba harapok, majd halványan elmosolyodok és felé nyújtom a kezem.
- Azt hiszem, ideje lenne már, hogy orvost cseréljek. Van még helyed egy új betegnek? – sosem akartam, hogy ő vizsgáljon. Nem lenne helyes, eddig így gondoltam. De talán úgy még jobban tudna vigyázni rám, és nincs még egy ember az egész világon akiben annyira bíznék mint benne. Nem tudom mit szól majd hozzá, ezért csak kíváncsian várom a válaszát.

Arcomon egy meleg mosoly jelenik meg, amikor próbálja megmagyarázni azt amit úgyis tudok, és amiben amúgy nincs igaza. De nem fogok ezen veszekedni. Még akkor sem fogok, ha legközelebb megint ilyen fáradtan fog vezetni és nem telefonál nekem haza. Majd akkor balhézok ezen, ha összetöri magát, de akkor úgy készüljön, hogy bármilyen súlyos is a sérülése… az fog jobban fájni amit tőlem kap!
- Tudom hogyan működik, az agyad még pörög és míg az adrenalin kitart, addig a világot is odébb tudnád pakolni. De ez nem így működik Theo, felnőtt vagy és orvos, neked magyarázzam, hogy milyen következményei vannak annak, ha valaki hulla fáradtan ül a volán mögé? – még mindig mosolyogva csóválom meg a fejem. Mert hiába is nem akartam most megint belé kötni, de magamat sem hazudtolhatom meg. Annak épp úgy nem lenne semmi értelme.
- Rendben. – még bólintok is, aztán kíváncsi leszek, hogy betartja-e az ígéretét. Én mindenesetre tényleg szívesen elmennék a kórházhoz ha felhív, jobb lenne mindkettőnknek. Bár az is tény, hogy én meg valami borzalmasan lassan ébredek, beletart vagy negyven percbe míg reggelente kihámozom magam az ágyból. Nem vagyok az a tipikus reggeli ember.
- Majd meglátjuk hogyan jöttök ki egymással, és ha nagyon nem tetszik a dolog, majd… hát, találunk neki más helyet. – azért az nekem is egyértelmű, hogy nem rajong az ötletért. Nem erőltethetek rá egy macskát, ha ő nem akarja. Valószínűleg megkedvelik majd egymást, és nem lesz gond, de azért semmi sem biztos. Lehet, hogy néhány nap után úgy kiakasztja a szőrmók a férjemet, hogy lesz majd „fel is út le is út”. Akkor pedig, nyilvánvaló, hogy én kinek a pártján fogok állni. Nyilvánvaló, hogy fontosabb nekem Jerry nyugalma, bármennyire is szeretnék segíteni ezen a tappancsoson.
- Balesetek. – bólintok félig vigyorogva, hisz tudja mire gondolok. Varázsütésre szobatiszta sem lesz a mi új kis családtagunk, mindenre meg kell tanítani.
- Hát, magukat fürdetik, de… azért elég koszosnak tűnik. Majd ebéd után kitaláljuk hogyan legyen. – én szívesen megfürdetem, olvastam, hogy a macskák is szerethetik a vizet, ha úgy szoktatják őket. Vagy ha nem is szoktatom, te egy kisállattal ami elfér a tenyeremben, már csak elbírunk ketten! Ha nem így lenne, akkor inkább bele se vágjunk az egészbe mert katasztrófába torkollik, és nem szívesen lennék felelős egy ártatlan állat haláláért a gondatlanság miatt.
- Kukkolós haspók! – öltöm ki a nyelvem is kuncogva. Vajon mikor evett utoljára normális kaját? Tegnap reggel, amikor együtt ettünk? Nyilván, tudom már és megszoktam, hogy a főorvosi pozíció olyan extra juttatásokkal jár mint a „kevés avás”, „kevés családi idő”, „normális étkezés zéró”, de azért még mindig elgondolkodok, hogy megéri-e ez az egész ilyen áron. Mert tehetséges, lelkiismeretes orvos, de magára is kellene gondolnia, legalább ehetne valamit néha napján amikor bent van.
- Hát, egyszer majd csak kitavaszodik rendesen és akkor nem lesz ennyi gondotok a frontokra. Apropó! Azt olvastam, hogy az óceáni ciklonok megint hoznak felénk egy nagy vihart, szerintem estére engedjük majd le azokat a redőnyöket. – és estére mindenképp ott feküdjön mellettem, hogy ölelhessem vagy egyikünk se alszik egy percet se! Félek amikor a villámok össze-vissza csapkodnak éjjel, fura, de nappal semmi bajom velük. Csak amikor már sötét van, olyankor nem tudok nyugodtan aludni, kivéve ha ő mellettem van, hozzá tudok bújni. Olyankor felőlem a szomszéd házra is dobhatnának egy atombombát, akkor is biztonságban érezném magam.
- Inkább ne beszélj te vele, legyen ez a mi meccsünk. – vonok vállat mindenféle érzelemtől mentesen. Mert nem akarok ezen kattogni, az asszisztense nagyjából akkora falat nekem mint egy rizsszem. Majd én lemeccselem vele, hogy adja át az üzeneteimet a férjemnek vagy megnézheti magát! Nem kell, hogy ő vesse be a főnök-kártyát, ezt nekem kell lerendeznem, és még egy kicsit várom is!
A kismama és a baba sorsa tényleg érdekel. Annyi szörnyűségről hallani, és jó lenne valami szívet melengető sztori, amikor baba is, mama is jól vannak.
- Örömmel hallom, hogy jól vannak. Mindig olyan furcsa, amikor érvelsz a kórházi szülés mellett, meg a megfigyelés és minden egyéb, de közben a családod az otthon szülést támogatja. Mintha… ketté lennél választva. – merengve mosolyodok el a tányérom fölött, majd bele se gondolva, hogy esetleg milyen lavinát indítok el, folytatom a gondolatot. – Vajon magadnak milyen tanácsot adnál, ha a saját gyerekedről lenne szó? Otthon vagy kórházban szülessen?
Ha lehetne visszaszívnám ezt a hülyeséget már megint. Folyton magam alatt vágom a fát, amióta csak kibékültünk, és a múltkori vendégszoba incidens miatt tisztáztunk mindent. Amióta ki merem mondani ezeket a gondolatokat, mintha saját magammal vívnék harcot, hogy legyen-e gyerekünk vagy sem.
- Akkor inkább megcsinálom egyedül, te meg pihengess csak. – vigyorodok el, és utána is szerencsére a macskáról kérdez, nem pedig arról, hogy már megint hogy jön a képbe a fiktív gyerekünk fiktív születésének helye. De a cicát illetően egyetértek vele.
- Hát, legjobb lenne elvinni egy dokihoz. Majd felhívom Darrent, hogy nem tud-e itt a környéken valakit, aki fogadna minket ilyen hirtelen. Van egy kutyája, biztosan ismer állatorvost. – Darren az egyik új szomszédunk, azalatt költözött ide, hogy külön éltünk. Ha jól emlékszem szakácskönyveket ír, néha együtt megyünk el bevásárolni. Már meg akartam hívni a menyasszonyával együtt egy vacsorára, csak még sosem volt megfelelő az alkalom, hogy összeismerkedjenek a férjemmel. Talán majd ezen a héten, valamikor.
- Nem, még a táskámban vannak. – jövök kissé zavarba. Mióta borult a bili az antidepresszáns bogyók miatt, gyakorlatilag csak a fogkrémemet tartom a fürdőszobai szekrényemben. Nem paranoia, csak… hát, ott valami elpattant bennem ami a bizalmat illeti, és azt sem könnyű helyreállítani. – Charlie írta fel. – teszem hozzá, mintegy mellékesen. Charlie az osztályán dolgozik, és gyakorlatilag régebb óta ismerem mint a férjemet. Ettől még nem véletlen, hogy nem lett belőle főorvos. Valószínűleg nem mindig megfelelő az attitűdje, vannak dolgok amik felett átsiklik. Talán ha egy kicsit összeszedettebb lenne a gondolkodása, talált volna már valami megoldást. A felvetése viszont lehet, hogy helytálló. Ebben kellene az én szuperokos hiperszexi férjem véleménye, hogy pontot tegyen a dologra. Van-e esélyünk egy saját gyerekre vagy nincs. És ha van, mik a lehetőségeink? A kezébe kapaszkodok. Tudtam, hogy fel fogja tenni ezeket a kérdéseket, tudtam és mégsem vagyok képes válaszolni rájuk.
- Csak… Charlie gyakrabban foglalkozik szülésekkel mint problémás esetekkel, és… - zavarba jövök, a villámmal egy fél karika cukkinit bökdösök inkább. – és bár te sem vagy meddőségi szakértő, de szerintem te okosabb vagy mint ő, és talán… talán te meg tudnád mondani, hogy mi a baj velem. – úgy pillantok rá, mintha csak azt mondtam volna, hogy kék az ég. Az orvosom már felfedezett pár dolgot, amik talán okozhatnak problémákat, de jó lenne ezt egy nála tapasztaltabb embertől hallani. Pláne ha az a valaki a párom, aki jóban-rosszban mellettem áll reményeim szerint. Inkább lerakom a villát, de a másik kezemmel még mindig fogom az övét.
- A héten voltam rutin vizsgálaton ahol beszélgettünk is kicsit, és Charlie szerint lehet, hogy azért veszítettük el a babákat, mert én nem vagyok alkalmas arra, hogy kihordjak egy magzatot. – elég fájó volt ezt hallanom, és szégyellem magam miatta. Ezért is mentem át hozzá, hogy kérjek egy ölelést és a világom megint össze legyen ragasztózva, de az asszisztens elhajtott azzal, hogy nem ér rá. Így aztán… otthon gondolkodtam a lehetőségeken, és akkor írta fel nekem a doki ezeket a vitaminokat.
- Szóval szeretném, ha majd te is állást foglalnál a témában, mármint szakmai oldalról is. Nem akarok sötétben tapogatózni, és végül is ha így kiküszöbölhető lenne egy újabb tragédia, talán nem lenne olyan rossz ötlet az a béranya dolog sem. – darálom egy szuszra, esélyt sem hagyva neki a közbeszólásra, majd iszok egy nagy kortyot a poharamból, amiben az ételhez passzoló fehérbor van. Nem vagyok jó feleség. Eddig is pocsék voltam, és ezután már haszontalan is leszek. Milyen nő az, aki nem alkalmas arra, hogy világra hozzon egy kisbabát? Nő még egyáltalán? Vagy csak egy emberi roncs, egy selejt ami senkinek sem kell? És ha beigazolódik a félelmem, és tényleg velem van a gond, akkor vajon kitart-e majd mellettem? Hiszen gyereket akar, és ha én tudom megadni neki akkor nincs tovább. Egyszerre vagyok feszült, csalódott és rettenetesen szégyellem is magam. Csak csendben várok amíg összeszedi ő is a gondolatait, és talán meghallja a sok ki nem mondott félelmet, aggályt és reményvesztettséget, szertefoszló álmokat. Talán most majd bekövetkezik ami sosem, hogy úgy olvas bennem mintha nyitott könyv lennék, ő pedig egy szorgos kisdiák.

- Azért jobban örülnék, ha összebarátkoznátok. – mosolyodok el halványan, elvégre mégis csak egy védtelen kis állatról, meg az egészen jófej férjemről van szó. Mégis, mi lehetne a baj? Szerintem megszeretik majd egymást, főleg ha a kis szőrmókunk esetleg kislány lenne. Mert a lány cicák egyenesen odáig vannak minden pasiért, legalábbis azok akiket én ismerek.
- Hát, én gondoltam amíg nem szokott meg minket teljesen, addig maradjon csak bent, elég nagy a hely, hogy szaladgáljon. Aztán majd ki is mehet, elég nyugis ez a környék, nem esik majd baja. – az én fejemben egy kinti-benti macska konstrukció körvonalazódik, de nem tudom ő hogy áll ezekhez a dolgokhoz.
Szeretem, amikor ilyen jóízűen eszik. Bár szívesen szólnék neki, hogy egyen lassabban, de nem teszem. Egyen csak amennyi belé fér, úgyse csináltam desszertet, csak egy kis keksz és fagyi van itthon. Lusta asszony voltam, ez van. De remélem még mindig szereti a fagyit, ha meg mégse lenne hozzá kedve, még mindig vannak ötleteim az alternatív felhasználásra.
- Ne idegeskedj ezen. Megoldom. – vonok vállat. Nem akarok a háta mögé bújni, és hagyni, hogy már a személyes konfliktusaimat is ő rendezze. Az azért már végképp sok lenne. Azt még elviselem, hogy nem dolgozok, csak várom itthon, hogy mindketten minél boldogabbak legyünk (elméletben). Azt is, hogy az élet számtalan más területén is gondoskodik rólam, például mivel én félek a fogorvostól, oda is ő szokott nekem időpontot kérni és még el is kísér, ha belefér az idejébe… elég életképtelennek tűnhetek mellette, de az igazság az, hogy azért alakult így az életünk mert mi így akartuk, így láttuk jónak. Vannak akiknek nem tetszik ez a rendszer, de azoknak nincs rálátása arra, hogy közben mi mindent megbeszélünk itthon, és amióta újra együtt élünk, tényleg még a legapróbb dologban is közösen döntünk vagy megbeszéljük a dolgot. De azt nem hagynám neki sose, hogy megvédjen másoktól. Nem kell neki rendeznie a konfliktusaimat, vannak csaták amiket igenis magamnak kell megoldanom.
- Nem lehet könnyű azoknak, akiknek nem engedhetitek meg, hogy otthon szüljenek. Mármint, biztos érzik a súlyát a dolognak, hogy olyan nagy a komplikáció esélye, hogy nem vállalhatnak minimális kockázatot sem. – sóhajtok szomorkásan. Borzasztó lehet úgy várni a szülést, hogy az ember szemébe mondják azt, hogy jobb ha a közelben vannak különböző dokik mert akár baj is lehet. Én legalábbis biztosan frászban lennék, hogy nehogy valami baja essen a babának.
- Szóval azt mondod ez az anya döntése? – nézek rá őszinte meglepődéssel. Még sosem gondoltam ilyesmire. Soha nem mertem játszadozni a szülés mikéntjének gondolatával. – Nem tudom. Azt hiszem, én inkább a kórházban szeretném, ha majd egyszer… sőt, biztos, hogy kórházban. - jövök zavarba egy kissé. Óriási családi balhé lenne belőle, előre látom lelki szemeimmel. Bármennyire is szeretett régen az anyukája, valahogy már nem a régi a viszony, hiába is békültünk ki. Azt hiszem, Jerry mesélhetett neki az életünkről, illetve a szenvedéseiről mellettem. Szóval, eleve nem áll jól a szénám, hátha még a családi hagyománnyal is szembe mennék és kórházban hoznám világra az unokáját, valószínűleg kitagadna minket. Ettől még, én nagyon is tartok a komplikációktól, és nyugodtabb lennék, ha olyan közel lenne a segítség amennyire csak lehetséges. Ebből a szempontból, pont nem érdekel az anyósom véleménye. Maximum Jerry az, akivel hajlandó lennék tárgyalni a dologról, de nagyon kellene izzadnia, hogy meggyőzzön az otthon szülés előnyeiről.
- Darren, a szomszédunk. Egyébként ez az ebéd is az ő receptje, látnod kellene egyszer, hogy hogyan főz! Olyan a konyhában mint a delfin a vízben. – már párszor voltam a házukban, és ő is nálunk, persze ez utóbbi csak futólag, ahogy segített behozni a holmikat amiket vásároltam.
Látom, hogy gondolkodik, emészti amiket mondtam neki. Megértem, hogy furcsának tartja ezt, mármint, hogy orvost akarok váltani, de azt hiszem beleütköztünk Charlie korlátaiba. Persze meglehet, hogy Charlie téved, és én teljesen fölöslegesen pánikoltam rá mindenre. Mert ki tudja, lehet, hogy a keskeny csípőm, a kicsi és hátrahajló méhem még önmagában nem olyan nagy tragédia mint amekkorának ő beállította. Amiket felírt nekem, azok olyan vitaminok amiket lombik program előtt szoktak javasolni, ezért is akarom, hogy Theo is megnézze őket és együtt döntsünk, hogy merre induljunk tovább.
- De… nekem Charlie azt mondta, hogy az, hogy teherbe tudok esni önmagában nem elég, a baj azzal van, hogy nem tapad rendesen, és emiatt veszítem el. – megrázom a fejem, és épp csak egy pillanatra fut át a gondolataimban, hogy elhúzzam a kezem. A kollégája gyakorlatilag rám hárította az egészet, mármint, hogy ha nem is szándékosan, de az én hibámból történt minden.
- Jó. – mondanom sem kell, hogy félek a vizsgálatoktól, attól meg pláne, hogy ő csinálja majd. Viszont benne megbízok, jobban mint bárkiben. És ha bármit is találna, legalább tudnánk, hogy mi a teendő, vagy mi nem. Megkímélném magunkat egy kínos beszélgetéstől. Azt persze továbbra sem tudom, hogy mi lesz, ha az ő vizsgálatai majd azt az eredményt hozzák ki amitől tartok. Amióta pár napja az orvosom egy egyszerű ultrahangos és rutin vizsgálat meg a kórtörténetem alapján azt mondta, hogy jobb lenne ha elgondolkodnánk az alternatív megoldásokon, bepánikoltam. Ha ez nem lenne elég, azóta motoszkál bennem jobban mint valaha, hogy szeretnék gyereket. De mégis, hogy mondjam el ezt neki? Azok után, hogy mennyi éven át álltam ellen, és mekkora veszekedéseink voltak, hogy kínjában már inkább lelépett? Pofátlanságnak érzem, hogy csak így bekattant ez a dolog, és már nem érdekelnek a kockázatok. Azt hiszem, ha valamire azt mondják, hogy talán sosem adatik meg, akkor minél előbb próbálja az ember menteni a menthetőt, mintha a várakozástól csökkennének az esélyei. Aggodalmasan harapok az ajkamba, miután kibukott belőlem ez a béranya dolog.
- Ühüm. – látom a döbbenetét és meg is értem. De készüljünk a legrosszabbra, és talán kellemes csalódás ér. A következő kérdésére csak megrázom a fejem. – Charlie csak megemlítette mint lehetőséget, nem tudok róla sokat, de ez is egy lehetőség és végül is genetikailag a mi gyerekünk lenne. És… én csak… - még jobban elszégyellem magam, amiért első pánikomban nem hozzá fordultam, hanem egy kvázi idegen riogató szavainak hatására teljesen rápörögtem arra, hogy nekem nem lehet gyerekem. Két tenyerembe temetem az arcom pár másodpercre, hogy összeszedjem magam.
- Megijedtem, amikor azt mondta, hogy lehet, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy végigcsináljak egy terhességet. Folyton csak az jár a fejemben, hogy elcsesztem, lehet, hogy túl sokat vártam és most vége van, nem maradt esélyem. – megrázom a fejem. – Én nem is gondoltam rá, hogy milyen nagyon akarok gyereket ameddig azt nem mondta, hogy nem lehet. – sírásra biggyednének az ajkaim, de megemberelem magam, és közelebb csúszok a székkel, hogy mellé bújhassak. – Nagyon utálsz? – az ujjaival játszok, miközben várom az ítéletet. Igazából nem számít semmi sem, se az, hogy haragszik-e, se az, hogy lehet-e gyerekünk valaha is. Csak az, hogy velem maradjon.

- Nem valószínű. – bólintok, mert még én se láttam olyan macskát aki önfeledten lubickolt volna a tengerben. – De azért annak most már örülök, hogy a múlt héten befejezték végre a kerítést a másik oldalon is. – nem mintha olyan veszélyes környék lenne a miénk, de ha már komplett vagyonokat költ az ember a békességért és a saját partszakaszért, ne üljenek már turisták a teraszunkon… még mindig emlékszem, hogy mennyire meg voltunk döbbenve mikor két fiatal srác besasszézott a teraszajtón át a nappaliba és megkérdezték, hogy kérhetnek-e egy koktélt. Szerintem én azóta is az államat keresem, úgy leesett. Nem mintha az óceán felől nem lenne nyitott a telek, de azért elég kevesen úszkálnak el ide, hála a sziklásabb partszakasznak. Most a cica miatt még jobb lesz, ha nem tud csak úgy kiszökni, én legalábbis örülök ennek. Meg aztán, ha gyerekünk lenne, ő se kolbászoljon el a már említett sziklák felé, mert engem és az apját is elvisz az infarktus.
- Értelmes csajnak tűnik, azt hiszem érteni fog a szóból. – mosolyodok el én is, és élvezettel nézem, ahogy ilyen jóízűen falatozik. Ő szoktatott rá engem a reggelire, uzsonnára, ebédre… régebben csak valamit ettem nap közben, hogy ne essek össze és vacsoráztam. Szerintem meggyőződése, hogy a hegyi beszéd hatott, pedig valójában csak arról van szó, hogy ő annyira jóízűen tud enni, hogy nekem is meghozza a kedvem hozzá. Vannak ilyen emberek.
- Én is vállalnék bármit. – csúszik ki a számon, de szerencsére csak nagyon halkan. Akármit is vállalnék, ha cserébe egészséges kisbabám születne. Ha kellene, mind a kilenc hónapot ágyban fekve tölteném, a kórházban is akár… azt hiszem, nem létezik olyasmi, hogy „túl nagy ár”, ha az ember gyermekének az egészsége a tét.
- Még jó, hogy nektek hinni szoktak. – mosolyodok el halványan. Már rég meg akartam rá kérni, hogy meséljen a szakterületéről, de olyan butaságnak tűnik… ennyi év házasság után. Tudom, hogy jobban kellett volna figyelnem rá és a dolgaira amikor letette a szakvizsgát, és utána is amikor specializációt talált magának. De amit régen elrontottam helyre már nem hozhatom. Ha pedig bevallanám, hogy lényegében fogalmam sincs mit csinál a kórházban, valószínűleg kiakadna. Szóval, megpróbálom fél szavakból összerakni a dolgot.
- Kedves tőled, hogy ezt mondod. – szorongatom a kezét, és örülök neki, hogy támogatna akárhogy is döntök ebben a dologban. – De ez azért nem ilyen egyszerű. Már a te családod része is vagyok, hülyén venné ki magát, ha elutasítanám a hagyományt. – vonok vállat kissé tanácstalanul. Aztán, inkább újra elmosolyodok – De ezen ráérünk még gondolkodni, majd ha aktuális lesz.
Nem tudom megmondani, hogy miért, de nem igazán értem ezt a lassú bólintást és az elgondolkodó arcot. Darren rettentő jófej pasas, és igazán szerencsések vagyunk, hogy ő lett az új szomszédunk. Fiatal, normális, nem hangoskodik, nincsenek furcsa szokásai. Segítőkésznek ismertem meg, és egész jó a humora. Talán ha Jerry is megismeri majd, már nem lesz ilyen… fura.
- Igen, Darren. Már meséltem róla. – bólintok én is lassan. Nem fogom feszegetni most ezt a témát ha nem muszáj, de mihamarabb összehozok egy vacsorát, hogy megismerje Darrent és a menyasszonyát.
Teljesen megdöbbenek amikor erről az immun izéről beszél. Hogy mi? Idegenként kezeli a testem a gyerekünket?! De hát hogyan tehetne ilyet, amikor… amikor a világon semmit sem szeretek jobban mint Jerryt és a gyerekünket. Lehetetlenség, képtelenség! Miért taszítaná el a testem azt a dolgot amire a szívem annyira vágyik?!
- De én nem akarok semmi ilyesmit! Én nem akartam bántani a babánkat. Hogyan csinálhatna ilyen szörnyűséget a saját testem ha nekem ennyire fáj? – szegezem neki a világ valószínűleg leghülyébb kérdését, hiszen például a vércsoport összeférhetetlenségről már pláne senki sem tehet. De mégis, válaszokat akarok mint mindig, és mint máskor, most se nagyon akaródzik várni. Tudom, hogy nem voltam jó felesége, tudom, hogy a múltban szörnyen viselkedtem, de nem vagyok rossz ember. Annyira legalábbis biztosan nem, hogy ezt a büntetést érdemeljem.
Mikor felhozom a béranya dolgot, látom, hogy meglepődött. Szóval, ezek szerint ez nem annyira általános megoldás mint amennyire nekem annak tűnt. Látom, hogy kínban van, és kezdem sejteni, hogy valami oltári nagy blődséget mondhattam. De miért? Mi a baj ezzel a béranya dologgal? Aztán ahogy tovább beszél, rájövök, hogy szörnyen buta voltam. Előbb mindenképp vele kellett volna beszélnem, nem kellett volna máshoz fordulnom. Mellé bújok, és csak remélem, hogy nem utál nagyon.
- Ühüm. – érzem én a hangján a csalódottságot. Ennyi év után, azt hiszi nem tudom pontosan? – Akkor miről? – kérdezek rá inkább, hogy ne tapogatózzak sötétben. Aztán inkább csak csendesen hallgatom. Szóval gyakorlatilag nincs rá mód, hogy minden kockázatot kizárjunk. Az sem életbiztosítás, ha nem is az én hasamban növekszik a babánk, akkor mégis mi lenne az?
- Értem. – sóhajtok – Nem tudtam, hogy ez mi is igazából, azt hittem… hogy ez egyszerűbb. De ehhez nem értek, szóval inkább megvárom, hogy mik a lehetőségeink. – körülbelül fél percig csendben maradok, aztán szorosan átölelem és elmosolyodok. – Akkor tudsz nekem időpontot adni a jövő hétre? Hátha te meg tudod mondani, hogy kb mikor jöhetnek majd el hozzánk a szüleid meglátogatni a legkisebb Callaghant.
Biztos vannak akik azt hiszik nem vagyok komplett, pedig még sosem voltam annyira biztos a dolgomban mint most, és jobban tudom mint valaha, hogy mit akarok. A családomat akarom, boldogságot a férjemmel ahogy azt mindketten elképzeltük még a legelején. A nagyokat kacagó, szeplős kislányunkat szeretném, és a kócos hajú, törpegéniusz kisfiunkat. És még vagy egy tucat másik gyereket is, annyit ahányan csak kellenek ahhoz, hogy a sok rosszat el tudjuk felejteni és többet ne is jöjjenek vissza az életünkbe. Remélem, hogy most nem ő fogja behúzni a kéziféket, és együtt végigcsináljuk az egészet. Elvégre... elkezdeni a legnehezebb, de ha már benne leszünk a hintában, biztos minden rendben lesz. Most már végre én is hiszek benne, hogy végre megtettem amit már rég kellett volna, és lecseréltem Charliet. Jerry sokkal jobb orvosom lesz majd, mert ő biztosan megoldást fog találni, és nem ijesztget fölöslegesen.
- Hé, Bébi! – kuncogok halkan – Szedjük össze a szőrmókunkat, és gyakoroljuk a fürdetést… sose lehet elég korán elkezdeni! Mit szólsz?

- Ebben biztos is voltam! – mosolyodok el, mert igaza van. Sok kockázatot vállal az ember, gyorsan hajt, iszik, dohányzik… de a gyereke egészségével nem szórakoznak csak a hibbantak. Márpedig, szerencsére belőlük van kevesebb. Bizonyára Jerrynek is volt már rebellis betege, akinek mondhatott volna akármit, de az is biztos, hogy a többség hallgat rá. Furcsa, hogy valahogy nem mondanak neki ellent az emberek, szót fogadnak. Van egy kisugárzása, igazi vezető típusnak tartom, mégis gyakorlatilag én vagyok az egyetlen aki nemet tud neki mondani. Még olyankor is amikor latba veti a tekintélyét, vagy már kiabál, vagy racionális érveket hoz. Velem szemben úgy tűnik gyakorlatilag minden hasztalan. Kivéve ezt, mert ha a mi babánkról volt, vagy lesz szó, habozás nélkül teszem amit mond.
- Sose gondoltam még rád rendbontóként. – vigyorodok el, de belül azért már hallom is, hogy milyen érveket hoz majd fel a mamája meg a fél családja az otthon szülés mellett. – Végül is, van abban jó ha az ember szakít a hagyományokkal. Ha nem jöttél volna ide, nem ismerlek meg, és valószínűleg még mindig otthon sóhajtoznék a teraszon, egyedül. – álmodozó arccal nézek rá. Különös, hogy sok ismerősünk mondta azt, hogy a szerelem majd elhalványul az évek során, és őrültség volt olyan korán összeházasodni, meg hogy majd jönnek a bajok és egy-két év múlva már válunk is. Én még mindig pontosan ugyanúgy szeretem mint a legelső napon. Még mindig megremeg a lábam, ha megcsókol, és még mindig idétlen, bárgyú vigyor ül ki az arcomra ha egy teremben vagyunk, tömegben, és elindul felém. Ennyi év után is fülig pirulok, ha bókol, és imádom, hogy ugyanaz a kíváncsiság és kalandvágy ég benne is. Nem unatkoztam még mellette soha, egy percre sem ingott meg az amit iránta érzek. Tudom, hogy ő ezzel másképp van. Hiszen lelépett, fél évig a maga útját járta, de nem hibáztatom. Csak reméltem, hogy majd haza talál hozzám, és vége lesz a rémálomnak.
Bevallom megdöbbenek amikor azt mondja, hogy minden szervi baj nélkül is nehézségekbe ütközhet egy terhesség. De hát már csak nem ilyen nagy a baj! Hiszen a családomban szinte mindenki olyan termékeny, hogy ránéznek egy nadrágra és már le is babáznak! Sőt! Az apám rokonságában nem ritkák az ikrek sem, a nagybátyáim például ikrek. Ahogy az egyikük, Samuel bácsikám lányai is azok. Képtelenség, hogy ezek mellett nekem egy gyerekem se lehessen! Az nem lenne igazságos.
- Genetika… de azért nem csak ilyen géneket lehet örökölni, ugye? – semmi kétség, némiképp reményvesztetten nézek rá. Mert hát, tekintettel a körülményekre… ha velem valami baj lenne, én is ezt örökíteném tovább. Pláne borzasztó érzés lenne!
- Tényleg nem akarnám bántani. Bármit megtennék, hogy vigyázzak rá. – bólintok. Klassz dolog az orvostudomány, de azért én nem hiszek benne ilyen vakon. Mert hát, bár már nagy előrelépéseket tett, de még mindig vannak gyógyíthatatlan betegségek. – De te az ilyesmit ki tudod szűrni, ugye? Megoldást fogsz találni. – nem kérem, hogy ígérje meg. Úgyse tenné… másfelől meg, fölösleges lenne, hiszen tudom, hogy ha valaki, hát akkor Jerry biztosan addig kutatna míg valahogy kiutat nem talál a bajunkra. Hiszen nem csak az orvosom lesz, hanem a férjem is, és ő még nálam is jobban szeretne egy kisbabát. Ismerem már, és azt is, hogy mennyire elszánt tud lenni.
Bólintok. Olvastam én is olyan dilinyósokról, akiket jobban érdekel a feszes bőrük meg a lapos hasuk mint az, hogy maguk hordják ki a babájukat. Sose értettem, miért tesz egy nő ilyesmit. De azért, még ha halvány mosollyal is, de jobb ha valamire rákérdezek. Biztos ami biztos…
- De téged ugye nem zavar, ha nem egy tökéletes testű asszonyka feszít melletted hanem egy kis gombóc? – ha jól emlékszem a barátnője, akit miattam ejtett egy teltebb csaj volt, és nekem úgy tűnt mostanáig, hogy tetszik neki, hogy én ilyen apró vagyok. A termetem nem változna, de azért… nem tudom mit szólna ha egy kisgömböc várná otthon miközben nap mint nap ostromolják a csinos, csontos lányok. Láttam már nem egy nőt, aki tette-vette magát, és mindent bevetett, hogy a férjem észrevegye. Vannak ilyen típusok, és bár nem vagyok különösebben féltékeny, még mindig eléggé kicsi az önbizalmam. Valahol mélyen, belül, azt hiszem mindig is félni fogok tőle, hogy valami bombázó lecsapja a kezemről. Mert mégis, miért lennék én különleges?
- Nem. Én is azt szeretném, ha ezeket átélhetnénk és mi vigyáznánk rá. Minden nap. – mert ha nem az én hasamban növekedne a baba, ő sem lenne vele kapcsolatban. Ez mindkettőnket érint, és magamtól meg se fordult a fejemben, hogy ne én szüljem meg a gyerekünket. Emlékszem még az első terhességre, bármilyen rövid volt is. De az az egy hónap, életem egyik legszebb időszaka volt. Emlékszem, volt egy kis zenedobozom, amit a hasamra tettem, és dúdoltam a csilingelő dallamot… már izgatottan vártam, hogy mikor fog domborodni a pocakom, és túláradó lelkesedéssel dédelgettem minden álmot ami úgy tűnt valósággá válik.
Aztán jött a pofára esés, a poklok pokla… hogy semmi rosszat nem tettem, míg a férjem a kórházban ügyelt én otthon aludtam, és egyszer csak minden ok nélkül elveszítettem őt. Pedig úgy vártam, mint a legféltettebb ajándékot. Sose felejtem el azt a fájdalmat. Se a fizikait se a lelki törést. Inkább mellé is vackolok, nem akarok ilyesmire gondolni sem. Ezúttal minden másképp lesz.
- Majd amikor lesz időd. Csak telefonálsz én meg bemegyek, nem akarok megint pletyka tárgya lenni. – nem mintha olyan lenne az élet mint a sorozatokban, de tény és valóság, hogy elég nagy pletykafészek tud lenni egy kórház, amit még a dokik feleségei vagy férjei se úsznak meg. Mikor átestem az üvegajtón, akkor is futótűzként terjedt el a hír kábé tíz perc alatt a pincétől a padlásig, hogy öngyilkos akartam lenni. Micsoda baromság! Miért tettem volna olyasmit? Ennyire gonosz némbernek hisznek, hogy ilyesmivel tartanám sakkban a férjem? Szóval, nem hiányzik, hogy most meg a vizsgálatokon csámcsogjanak hetekig.
- De igen. Egy kicsit. – pirulok el, mert érzem, hogy furcsának tűnhet ez a fordulat. Már napok óta el akartam neki mondani, csak nem tudtam hogy kezdjek bele. – Szeretnék én is gyereket, ha te még ne gondoltad meg magad. – motyogom a vállába, miközben reménykedek, hogy nem küld el a fenébe. Mert azt is megérteném, ha már nem akarna kisbabát, annyit veszekedtünk emiatt, hogy teljesen érthető lenne, ha már lemondott volna róla.
Megüti a fülem a macska nyivákolása, jobb lenne mielőbb foglalkozni vele is, és elvinni egy állatorvoshoz, hogy adjon hozzá valami használati utasítást.
- Mondjuk mi a macskát, aztán te engem. – kuncogok, és elképzelem ahogy kertész kesztyűben tartja a szőrmókot. Mókás látvány lenne, de szerintem nem lesz szükség védőfelszerelésre. Elfér a tenyeremben is, mi baj lehetne? – Majd kitaláljuk hogyan nyomjuk víz alá. – adok neki egy puszit, és előre sietek, hogy kivegyem a kosárból az állatot. Kétségbeesetten kapaszkodik már most is a pólómba, pedig még semmi tragédia nem érte. Lassan ringatni és csitítgatni kezdem, ő pedig halkan dorombol. Nem lesz semmi vész, megfürdetjük szépen. Ketten már csak elegek leszünk hozzá.

- Gondolod, hogy a kis családod nem szokott csiripelni? Anyukád például elmesélt egy igen érdekes történetet egy bizonyos Callaghanről és a születésnapjáról, amikor is kifogyott a kocsmából a sör és minden rövidital. – vigyorgok rá incselkedve. Hogy is ne mesélt volna nekem a húga és az anyukája mindenfélét míg ő a régi osztálytársakkal ment el valamelyik pubba beszélgetni és iszogatni? Amúgy is, könnyű nekem kikotyogni titkokat, valahogy megbíznak bennem az emberek. Még az ősrégi barátnőiről is meséltek, igaz róluk már jóval diszkrétebben mint az ifjonti ivászatról és dorbézolásról.
- Jeremiah Callaghan, én rád vártam. Nem azért voltam egyedül mert nem lett volna más választásom, hanem mert rád vártam. A páromra, nincs ezen mit kombinálni. – tudja ő is, hogy előtte jártam srácokkal, de mind éretlenek voltak, rámenősek és nagyképűek. Mint általában minden huszonéves. Nem meglepő, hogy néhány hétnél tovább egyik sem húzta mellettem, hamar kiadtam az útjukat. Minden lány álmodozik arról, aki egyszer csak betoppan az életébe és egy csapásra valóra válnak a tündérmesék. Néha, azt hiszem megéri álmodozni, hisz itt vagyunk. Ha nem is rózsaszín cukormázzal borított az életünk, de az én mesém valóra vált.
- Túl keveset tudok a te híres orvostudományodról. – mosolyodok el én is, miközben a kezét simogatom. Talán jobban kellett volna figyelnem arra, hogy mivel telnek a mindennapjai, de az az igazság, hogy nem véletlenül tanulta vagy tíz évig ha nem tovább a szakmáját. Hiába is figyelnék, képtelenség lenne még csak megértenem is amiről beszél. Plusz ott van az a nem elhanyagolható tény, hogy én ugyebár sokkal kevésbé vagyok… nyitott a tudományok felé, mint ő. De az azért jó hír a szememben, hogy jó dolgokat is lehet örökölni. Szóval, még az is lehet, hogy nem lesz borzalmas küzdelem a trónutódlás? Persze ez most csak egy reménysugár, de talán épp erre van szükségünk. A remény jelenleg sokkal több mint amim eddig volt.
Csak elmosolyodok, és a nyakába szimatolok. Még ha nem is teljesen, és nem is úgy mint régen, de bízik bennem. Azt legalábbis elhiszi, hogy szándékosan nem ártanék a babánknak. A butaságom vagy tudatlanságom miatt egyszer már megtörtént a baj, de többet nem lesz ilyen. Biztos vagyok benne, hogy soha többé nem lesz ilyen, és nem is fogok vele vitatkozni annyit mint régen. Remélem feltűnt már neki, hogy amióta visszaköltöztünk ide, próbálok rendesen viselkedni. Már nem vagyok rendetlen, sőt, mindig szép és tiszta az otthonunk. Van vacsora is, és ebéd, készítek reggelit is mindig, kivéve ha azt mondja, hogy menjünk el valahová étterembe, vagy rendeljünk pizzát. Nem vagyok házsártos, az együtt töltött időt próbálom hasznosan eltölteni, vidáman. Már vásárolgatni sem járok el, legalábbis úgy nem mint annak idején. Sajnos felfedeztem, hogy milyen jó móka elugrani a piacra, vagy a pékségbe… már megismertem a zöldségeseket, henteseket, a péket is. Milyen finomságokat is lehet venni ezeknél az embereknél! Csak egy valami nem változott az életünkben. Még mindig csak ketten vagyunk. Még mindig nincs gyerekünk, és ahogy a dolgok állnak még jó darabig nem is lesz. Vagy nem tudom, most már nem csak rajtam múlik. Hanem rajta is és a híres orvostudományán.
- Ezért is kértelek, hogy vizsgálj meg te. – bólintok. Örülök, hogy megértette miért fordultam hozzá, és már látja, hogy mire van szükségem. Válaszok kellenek és biztonság, a tudat, hogy vigyáz rám, ránk, és megoldást talál. – A múltkor a vendég szobában azt mondtad, hogy vigyázni fogsz ránk. De az csak úgy megy, ha hagyom is, nem igaz? – hiszen hogyan is tudna segíteni nekünk vagy vigyázni ránk, ha meg se vizsgálhat? Azt hiszem, sok dolog van amiben én is hibás vagyok, de sosem késő helyre hozni őket.
- Azért majd igyekszem nem olyan lenni mint egy víziló. – vigyorgok némiképp biztatóan. Mert hát, tisztában vagyok vele, hogy nincs bennem túl sok különlegesség. Ezek egyike az apró termet és a törékeny alkat. Szép is lenne, ha meghíznék, hogy csak gurítani tudjon! Bár amit utána mesél, némiképp elrettent a salátázós-fitness étrendtől amit olvastam a neten. Vannak már ilyen egészséges mama, egészséges baba csoportok ahol különböző recepteket csereberélnek, és együtt örömködnek azon, hogy milyen keveset híztak a terhesség alatt. Hát, a jelek szerint mégse olyan okos dolog közéjük tartozni. Még a hideg is kiráz amikor azt mondja, hogy úgy kellett kiműteni belőle a babát.
- Ha jobban belegondolok, inkább leszek víziló. – motyogom szégyellősen. Sőt, akár kétszáz kiló is leszek ha az kell, csak ne kelljen műtét, és ne legyen semmi baja a babának. Micsoda felelőtlenség inkább koplalni és edzeni! Hát én inkább csokoládén és fagylalton élek majd, de ilyesmi ne fordulhasson elő velünk. Sőt, örülök, hogy abban is megegyeztünk, hogy ha csak lehetőségünk van rá, inkább nem kérünk a béranyákból. Jobb helye lesz a csöppségnek az én hasamban és ha mi gondoskodunk róla, vigyázunk rá.
Nem mintha szégyellném, hogy gyereket tervezünk, de azt se akarom, hogy a fél kórház tudjon róla. Pláne, hogy milyen gyorsan, milyen hajmeresztő pletykák tudnak szárba szökkenni, nos, én inkább passzolom a dolgot. Ez az egész csak ránk tartozik.
- Pedig azt hittem a szülinapi ajándékod is tetszett. – vigyorodok el, hiszen egész napos programot eszeltem ki neki, nem vettem ugyan semmi nagy dolgot, de… hát, azt hittem elégedett volt azzal amit végül kapott. – De ha így állunk, már tudom mit kapsz legközelebb. És azután és azután és azután és mindig! – rövid csókot nyomok ajkaira. Nem nehéz boldoggá tenni, mármint nem nehéz, ha már nekem is örömet okoz a dolog.
A macska ugyan most még leginkább csak problémának tűnik, ha már eljutunk majd vele egy dokihoz, és lesz valami fogalmunk arról mit kell kezdeni az állattal, nem lesz gond. Bár én többet tudok a macskákról, de azért még én se eleget.
- Hát… az biztos, hogy sampont nem használhatunk se szappant. Ha jól tudom más a bőrük ph-ja. – húzom elgondolkodva az orrom, miközben a kád felé araszolok. A kis tappancsos kezd ugyan megijedni, de még nem vészes a dolog. – Inkább engedj vizet kérlek, langyosat. – megsimogatom a cica pocakját, és elmosolyodok. Helyes kis jószág, tetszik nekem.
Azt viszont látom, hogy Jerry nem igazán tudja mit kellene tennie. Jobb, ha csak segít, és én találom ki hogyan csináljuk, vagy különben úszni fog az egész fürdőszoba. Tényleg van még mit tanulnunk a csöppségekről, fürdetésről és miegyébről, ha gyereket akarunk. Vele mégse bénázhatunk majd!
- Így jó. – mondom némiképp biztatóan, amikor már egy kis langyos víz van a kád aljában. Bele állítom a macskát, lassan, óvatosan, de még tartom is. Keserves nyivákolásba kezd, és apró körmeivel a kezeimet kapargatja. – Juj! Hé, te! Nem akarunk bántani… - próbálom megnyugtatni, kevés sikerrel. Már csurom víz vagyok a kapálódzásától, de nem zavar igazán. Valahogy mégis sikerül közös erőkkel mindenhol bevizezni, és a sár, homok és kosz lassanként leázik róla. Bár nem lett tőle szebb, szegényke így csurom vizesen szörnyen soványnak tűnik.
- Hozol egy törölközőt? Nehogy megfázzon. – csak tartom kezeimben a macskát, és várom, hogy a férjem érkezzen a törölközővel. Nem is volt olyan nehéz. Bár, elnézve, hogy milyen vizesek vagyunk és hogy hogyan néz ki a fürdő… ez inkább csak fél siker. Hiszen a macska tiszta lett, na de mi?!

- Meséltek. Tudok minden fontosabb bulis sztoriról, de nem voltak elrettentőek. Nagy partiarc voltál, meg kell hagyni! – vonok vállat sokat sejtető mosollyal az arcomon. Egyáltalán nem zavarnak a történetek amiket hallottam róla, sőt. Vannak amik megnyugtatóak számomra, hogy ő sem volt mindig a komoly dr. Callaghan, főorvos, bla-bla, hanem emberből van, és megcsinálta a maga hülyeségeit még ifjoncként. Na persze a kutya átfazonírozása egy kicsit erős volt nem mondom, de hát… nem halt meg senki.
- Meséltek még arról, bébi, hogy te régen a bögyös vörös csajokra buktál. – emelem magasba incselkedve az állam, miközben huncutul felvonom a szemöldököm. – Aztán már csak simán a bögyös csajokra, azután pedig mindenki legnagyobb megdöbbenésére elvettél engem. – ez a gyötrelem és kétségbeesés az arcán a pletykás anyukája és húga miatt, mindent megér! Gondolja, hogy ha olyasmit hallottam volna, akkor nem hoztam volna már rég fel? Ismerhetne ennyire, hogy nem tudnám megállni a dolgot.
Megsimogatom az arcát, majd inkább csak visszabújok mellé. Talán másképp szeretjük egymást, és neki még van józan gondolkodása is, de nekem már nincs. Rózsaszín ködben van a lelkem ha rá gondolok. Azóta érzem úgy, hogy mellette a helyem amióta csak elhívott az első randinkra.
- De te is tudtad. – engesztelve pillantok rá. Pontosan azért mivel sok dologban különbözünk, engem nem lep meg, hogy másképp éli meg a kettőnk közös történetét. – Visszajöttél, mert tudtad, hogy összetartozunk. – nem firtatom, hogy mit csinált a nélkülem eltelt időben. Majd egyszer, de még mindig nem látom elérkezettnek az idejét. Egyre jobban bízok benne, a kolléganőit már nem méregetem gyanakodva, és nem vonom össze a szemöldököm, amikor mosolyogva rendel egy étteremben a pincérnőtől. Mindig is ilyen volt, kifogástalan a modora. Próbálom elfogadni, hogy nincs okom féltékenységre, mert nem tenne velem ilyesmit. Hiszem, hogy nem hozna ilyen helyzetbe, annál tisztességesebbnek ismertem meg.
- Na igen, lehet, hogy ők már kétszáz évig fognak élni, és nem léteznek majd a betegségek. Milyen jó is lenne! – mintha egy álomvilágban élnék, tudom. De miért ne? Hiszen észvesztő tempóban fejlődik a tudomány, szerintem elképzelhető az ilyesmi. Nekünk viszont egyenlőre ez az egy életünk van, ami olyan amilyen. Igyekszem legyőzni a félelmeimet, hogy a lehető legboldogabban teljenek a közös éveink, és igen, jó lenne, ha egy seregnyi gyerek is körülvenne minket! De ha csak egyetlen egy adatik meg nekünk, azt hiszem, akkor őt szeretnénk tíz helyett is. Nincsenek kétségeim, hogy szeretetben nem szenvedne hiányt, sok más mellett. Persze nincsenek illúzióim, lényegében fogalmam sincs mit kell kezdeni egy csecsemővel, de lesz rá kilenc hónapom, hogy megtanuljam, ha már oda jutottunk.
- Örülök, hogy nincs ellenedre a dolog. – hiszen ez nem csak nekem lesz kényelmetlen, hanem neki is. Más az, amikor itthon lát meztelenül és más az, amikor a rendelőjében vagyok alul semmiben. Nyilván elég profi ahhoz, hogy ezen felül emelkedjen, és én se esek ettől pánikba, de szokatlan lesz. Pláne utána hazamenni, és úgy tenni mintha korábban nem épp szakmai szemmel vizslatott volna. Meg aztán, hiába is látja majd az aktámat, vannak dolgok amiket meg kell kérdeznie. Tudom is én miket. Biztos van jónéhány dolog amiről nem szoktunk beszélgetni, de bizonyos szempontból fontos lenne tudnia. Íme a sors iróniája, lehet, hogy csomó dolgot most fog megtudni rólam és a kórtörténetemről, holott több mint hét éve vagyunk házasok.
- Majd akkor beszélek anyuval. De eddig még mindig úgy mesélt a terhességéről mint valami ironman versenyről, és szinte sose mulasztja el megjegyezni, hogy azelőtt milyen szép karcsú volt de bezzeg most. – húzom ez orrom egy kissé. Mert tény, hogy a mamám elég sokat felszedett a terhessége alatt, de nem is igazán törte magát, hogy leadja a plusz kilókat. Ráadásul tényleg nem lehetnek jó tapasztalatai, a császármetszés miatt sem, meg azért sem mert állítása szerint túl mozgékony voltam és össze-vissza rugdostam belülről. Fura érzés lehet, de bevallom kíváncsi vagyok rá. Vajon milyen lehet? Milyen lehet amikor belülről bökdösi a pocakomat egy csöppség? Hallja a hangom? Felismeri majd, ha az apja beszél hozzá, tapicskolni fogja a hasfalamat a lelkesedéstől? Egészséges lesz? Kire hasonlít majd jobban? És fiú lesz vagy kislány? Kérdések milliói várnak a válaszra, de a többségükre majd csak akkor kapunk választ ha már át is ölelhetjük a picikénket.
- De azért még ne éld bele magad nagyon, jó? Nem tudjuk, hogy mik az esélyeink, hogy tényleg lehessen gyerekünk. – hiszen még az is lehet, hogy Charlie nem a levegőbe beszélt, és szemmel alig látható a valószínűsége annak, hogy gyerekünk lehet. Persze, már én is gondolatban túl messze kalandoztam, de szeretném ha legalább az egyikünk józan maradna ebben az ügyben. Jobban belegondolva, lehet, hogy ez most kivételesen én leszek, ismerve a férjem álmait és lelkesedését.
- Ha foci csapat nem is, remélem azért egy jó nagy családi autóra kell majd cserélni a szexi kis járgányodat. – kuncogok jóízűen. Mert azt is tudom, hogy nem csak én vagyok oda a kocsimért, hanem ő is szereti a sajátját. Nem tudom hogyan döntjük majd el, hogy ki járjon egy minibusszal, de bár ott tartanánk már! Nem tagadom, hogy félek a vizsgálatoktól, ezért is fordítom a figyelmem inkább a macska felé. Vele még mindig kevesebb a gondunk.
Nézem ahogy a férjem a vizet engedi. Gondoskodó természetnek ismertem meg, és szerintem remek kezdés lesz egy macskát örökbe fogadni. Amíg nem betegszik meg, addig valószínűleg jól fogunk szórakozni hármasban.
- Majd megtanulunk mindent, és ha eláll az eső elvihetjük valami dokihoz is. – ahogy az állattal közelítek a víz felé, látom, hogy kezd pánikba esni. De a félelemtől nem lesz tisztább, így mindent megpróbálok, hogy a négy tappancsát a vízben tartsam minden kapálódzása és nyávogása ellenére is.
- Rendben! Talán neked jobban megy. – hagyom, hogy átvegye a cicát, én pedig a kezeimmel locsolgatom és dörzsölöm finoman a bundáját, hogy lemossam róla a sok piszkot. A kád aljában szép adag homok gyűlik össze, és a tiszta víz is megdöbbentően zavarossá válik ahogy a bársonytalpú tisztul.
- Nem is hittem volna! – helyeselek hasonlóan meglepetten, mert tény, hogy egy tenyérnyi kis szőrgombóctól nem vártam ilyen heves küzdelmet. – Lehet, hogy el kellett volna kapni a grabancát, de azt én se tudom, hogy egy ennyire pici cicával hogyan kell bánni. Ezzel biztos nem tettünk benne kárt. – bebugyolálom a törölközőbe a vizes csöppséget, hogy csak a feje látszik ki. Így legalább megkarmolni se tud. Nem mintha arra készülne, most épp szinte dideregve meresztgeti a szemeit, és várja az újabb gyötrelmeket.
- Nem is néz ki úgy. Egész helyes ezekkel a hatalmas fülekkel. – kuncogok, miközben finoman dörzsölgetem a törölközővel a macskát. – A nevére visszatérve tényleg jó lenne tudni előbb, hogy kandúr-e vagy cica. Vagy válasszunk valami uniszex nevet neki addig is? – kislány koromban volt például egy Csíkos nevű macskám, ő kislány volt. Aztán, kezemben az új családtaggal, kíváncsian nézem a páromat. Az eső és a füstbe ment szabadtéri programok ellenére, azt hiszem az elmúlt évek egyik legjobb napja lett ez kettőnk számára.
- Happy? – fordítom felé a cicát, hogy lássa milyen kis ennivaló lett a szanaszét álló, nedves szőrével és óriási kerek szemeivel, kíváncsian mozgó füleivel.

- Fájdalom, de meg kell cáfoljalak. Én rendes lány voltam míg el nem rontottál. Emlékszel még arra a lakásavató bulira, amikor elkészültünk végre a kégliddel? – emlékezetes egy parti volt, annyi biztos! Őszintén szólva, az alig három hónapos kapcsolatunkkal amikor az ereszd el a hajam után másnap felébredtem, azt hittem ki fog rúgni. Ha jól emlékszem nem csak simán benyomtam, de még énekeltem is. Pedig az kábé úgy hangzik mint egy ork harci üvöltése… amikor náthás. – Szóval, én akkor csíptem be életemben először. Mint az köztudott.– még az emlékébe is belepirulok annak, hogy piapongoztunk a haverjaival a konyhapulton, és utána meg ő fogta a hajamat amikor a vécé előtt térdeltem.
De azért látom, hogy neki se kellemes arra gondolni, hogy a mamája és a tesója mit mesélt nekem. Pletykás banda, szerencsémre! Egy csomó mindent megtudhattam róla, főként olyasmit amiket Jerry sose mondott volna el. A nagy didkókra vonatkozó részt például elegánsan elhallgatta, gondolom arra való tekintettel, hogy én nem rendelkezem ilyesmivel.
- Hé, te! – rázom meg a mutatóujjam „fenyegetve”, de azért megkapja a jól megérdemelt pusziját. – Egyszer talán én is kipróbálom ezt a változatosság dolgot aztán meglátjuk milyen arcot vágsz majd. – incselkedek vele, de gondolom tudja, hogy csak viccelek. Talán rossz vicc, hiszen ő kipróbálta azt a bizonyos változatosságot, de tényleg érdekelne, hogy ez a fenenagy magabiztossága meginogna-e valaha is. Illetve, hogy megfordulhat-e valaha ilyesmi a fejében, mármint hogy én megcsalnám. Elméletileg. Mert arra én képtelen lennék a valóságban.
- Nem, azt hiszem én nem tudnék 200 évig élni. Veled talán, de egyedül semmiképp. – ez az álláspontom is a témában, már jóideje. Például a Csillagpor című filmet is. Mert milyen már az, hogy a gyerekeik, unokáik, dédunokáik is mind felnőnek, megöregednek, meghalnak, ők maradnak fiatalok míg világ a világ? Nem, nekem az nem menne.
- Hát, nekem kicsit furcsa lesz. Mármint tudom, hogy profi vagy, meg minden de… szóval kicsit aggódom. – az eredmények miatt is, ez tagadhatatlan. De attól is tartok egy kicsit, hogy másképp nézünk majd egymásra egy ideig. Mert azért most egészen másképp lesz majd a lábaim között, és lehet, hogy neki ez semmiség, de nekem nagy dolog. Mindenesetre azt is tudom, hogy nem igazán van más választásunk.
- Hát, meglehet, hogy nem fogok visszafogyni, igen. – néhány másodpercig kerülöm a tekintetét, de végül is, kettőnk közül nem én akartam először gyereket. – De hé! Cserébe lesz egy gyerekünk, ez nem elég jó biznisz neked? – nem lenne igazságos tőle, ha megszülném a hőn áhított gyerekét aztán meg piszkálna, hogy puffancs vagyok. Megpróbálok majd formába jönni, de nem vagyok jós, nem tudom mennyi lesz az annyi, amit le kell majd dolgoznom. Mert 20-30 kilót tutira nem fogok tudni. Tíz alatt még oké, talán menne, de annál több már lehetetlen küldetés egy kisbaba mellett. És az ő szülei is messze élnek, és anyámék se épp a szomszédban, szóval nem lesz túl sok segítségem. Remélem, hogy ilyesmivel nem csak én számoltam már fejben, hanem neki is eszébe jutott már, hogy mennyi mindent borítana fel egy gyerek az életünkben. Ki tudja, lehet még a hajam is csimbókos lesz és nem lesz időm gyantáztatni?! Nem, arra mindig lesz idő. Kizárt, hogy ne legyen! Én nem leszek slampos, mackó nacis bányarém, nem én!
- Látom! – válaszolok vigyorogva, én is. Pedig tényleg jobb lenne nem beleélni magunkat a dologba míg nem tudunk semmi biztosat, de ha egyszer ez annyira szuper! Elvégre épp most beszéltük meg, hogy családot alapítunk, az ilyesminek örülni kell, és meg kell ünnepelni. Talán este falhoz is vághatunk egy üveg pezsgőt, ki tudja? Elég sok baba fogant már alkoholgőzben.
- Szavadon foglak, mert én nehezen engedném el ezt a kis bordó csodát. – sóhajtok nagyot. Bele se merek gondolni, hogy milyen lenne, ha mondjuk eladnánk. Kész rémálom! Szülinapomra kaptam tőle, még piros masni is volt rajta! Nemáááár!
A macska tisztába tétele milliószor bonyolultabb lett, mint amire számítottam. Eleve, szerintem két ilyen amatőr ne álljon neki, de ha mégis, akkor legalább jó lenne, ha tudnák mit csinálnak. Mert mi szerintem csak nyúztuk azt a szerencsétlent míg végül tiszta nem lett. Egész helyes így megfürdetve, bele se merek gondolni, hogy mitől volt olyan büdös és koszos. Lényeg, hogy már tiszta, nagy szemeit meresztgeti kíváncsian ránk, a „szüleire” akik válogatott kínzásoknak vetik alá. Pedig az állatorvosról még sejtése sincs! Óvatosan dörzsölgetem a törölközővel, szárítgatom, hogy ne fázzon meg.
- Majd legközelebb kipróbáljuk, bár remélem innen már megoldja maga is a fürdést! – nézek végig az összekarmolt kezeinken és a vizes pólókon. – Ha ezzel végeztünk, felhívom Darrent, hogy mondjon egy jó állatorvost. – teszem még hozzá, mielőtt késznek nyilvánítanám a törölgetést.
- Nem is lapátfülű! – veszem védelmembe a csöppséget. Nem tehet róla, hogy ilyen bután néz ki. Majd reméljük ahogy növekszik alakul a feje is, és hozzá fog nőni a füleihez. Vagy ha nem, akkor tényleg elég mókásan fog festeni, de ez nem szépség verseny. – Dobby? Hát… de Dobby fiú. – gondolkodás nélkül nyomom a kezébe a törölközőbe csavart jószágot, hogy aztán a két hátsó tappancsa közé lessek. – Hát szerintem lehet Dobby. De majd a doki megmondja. – kuncogok, és már szaladok is ki a nappaliba a telefonomért, hogy felhívjam a szomszédunkat hiszen elállt az eső. Ha már mi is szárazok leszünk, vihetjük megvizsgáltatni, és kérhetünk hozzá pár jótanácsot, hogy ne nézzünk ki minden nap úgy mint akik a frontról jöttek.

- De ciki! – fogom a fejem miközben elvörösödök mint homár a gőzben. Elég ciki volt úgy bemutatkozni a haverjainak, hogy gyakorlatilag járni se tudtam úgy berúgtam, és aztán fél éjszaka hánytam. Komolyan azt hittem, hogy azon az estén vége is a kapcsolatunknak, de szerencsére nem így lett. Még nagyobb szerencsémre pedig utána azért volt még jópár alkalom amikor együtt seggeltünk be, sőt, azt hiszem olyan is, hogy Jerry volt rosszabb állapotban mint én. Sovány vigasz, de ennyi jutott egyelőre.
Persze akkor derült csak ki, hogy nem bírom az italt egyáltalán. Két pohár bor is elég ahhoz, hogy teljesen fejre álljak, és táncikáljak meg énekeljek egész éjjel, négy után pedig tutira kidobom a taccsot.
Kuncognom kell, amikor imitálja, hogy éppen céloz egy puskával. Nem néznék ki belőle semmi agressziót, és igazából ennyi év alatt még egyszer sem láttam féltékenynek. Mármint poénkodott már ilyesmivel, amikor például az olasz utat hoztam fel, de ezen kívül más nem. Kicsit mintha egyértelmű lenne neki, hogy én itt vagyok, szeretem és soha nem is néznék másra. Ami persze jogosan egyértelmű, de egy kicsit furcsa is. Én nem csak azóta méregetem paranoiás módján a nőket amióta megtudtam, hogy a külön töltött hónapokban kalandozott, hanem már előtte is, ha túl jó barátságba került egy csajjal akkor azért acsarogtam egy kicsit.
- Nem is akarok ilyesmire gondolni. – szép meg jó lenne ezer évig is élni, de nem nélküle. Még ezer percet se bírok ki nélküle! Vele akarok lenni, addig ameddig csak lehet, és ha menni kell, azt szeretném ha egy percig se kellene egyedül lennem. Bárcsak tudná, hogy koránt sem tekinthető gyógyultnak az állapotom, mert a terapeuta szerint most meg túlkompenzálok, és mindent megtennék, hogy ne menjen el újra. Remélem a gyerek nem erről szól, mármint, nem ez motoszkál bennem tudat alatt. De lényegében mindegy is, amúgy is akartunk gyereket, mármint tervben volt és én is igazán szeretném. Most már legalábbis semmi kifogásom ellene!
- Mikor kiderült hogy járunk, engem kirúgtak. – sose mondtam el neki, hogy nem én léptem ki. Megmondtam, hogy már nem dolgozok ott, de nem került szóba, hogy mi történt. – És én már az előtt is aggódtam amiatt, hogy az ügyfelem voltál. Az ilyesmi nem helyes… - csak a fejemet rázom. Nem véletlen, hogy arra kért, hogy ne dolgozzak lakberendezőként. Tudja, tapasztalhatta, hogy egy nagyobb projekt alatt mint egy egész ház vagy lakás, rengeteg kommunikáció és találkozás van. Nem kell a feszültség, én se akarok ismerkedni, bőven elég nekem a férjem, a párom akit szeretek úgy ahogy van.
- Tudod többek közt ezért szeretlek. – mosolyodok el, mert tényleg mindig de mindig meg tud nyugtatni. Már épp kezdtem pánikba esni, hogy mi lesz ha kövér leszek, amikor ilyen megértően viselkedik velem. Persze még nem szembesült azzal, hogy egy bálna a felesége így könnyen mond ilyesmit, de ettől még a szándék a fontos. Én legalábbis hiszek neki, és élvezem, ahogy puszit ad a homlokomra. Egyre kevésbé tartom ijesztőnek ami előttünk áll, és már nem gondolok arra, hogy mi lesz ha esetleg megint nem sikerül. Mert sikerülni fog! Jó kis csapat vagyunk együtt, ezt most bizonyítjuk, tanuljuk, hogy hogyan lehetnénk boldogabbak, türelmesebbek egymással.
Nem piszkált a gyerekkel pár hétig, és máris milyen messzire jutottunk. Hiszen eddig pont ez hiányzott, az elhatározás, hogy bele merjünk vágni a dologba. A többi innen már gyerekjáték! Menni fog minden mint a karikacsapás, ebben biztos vagyok! Sikerülnie kell, hiszen most annyira… szeretnénk, mindketten.
Sejtem, hogy a mamám majd segíteni fog, és valószínűleg jól is fog jönni. Legalább néha alhatok majd vagy ilyesmi. Amúgy se vagyok profi a babákkal, szóval még majd meg kell tanulnom mindent. Benne pedig bízok, tudom, hogy a segítségével gyorsan belerázódok majd. Őszintén szólva nem akarok itt népvándorlást, anyámnak is meg fogom mondani, hogy akkor jöjjön ha hívom. Szerintem egy kisbaba mellé a legkevésbé sem hiányzik a vendégjárás. Még nekünk is bele kell majd rázódni, semmi szükség arra, hogy az összes nagyszülő a nyakunkba lihegjen. Jobb is lesz majd erről beszélnem Jerryvel is, ha már ott tartunk, hogy oké, a családja eljöhet meglátogatni, de azért mérlegeljünk majd, hogy mekkora erőfeszítés lenne nekem ellátni a babát is és még a vendégek körül is ugrálni. Pláne ha ne adja ég annyit fog dolgozni mint most! Akkor tutira becsavarodok!
- Nem baj. Én is örülök neki, csak… már így is túlságosan előre gondolkodok, és mi lesz, ha mégse sikerül? Ha így beleéljük magunkat akkor… az a baj, hogy akkor esélyünk sincs feldolgozni ha valami balul sül el. – próbálok nem arra gondolni ami elmúlt, de nehéz. Mert persze, nagyon szeretnék már én is gyereket, de az az igazság, hogy benne van a kalapban, hogy megint valami baj történik. Tudom nem lenne szabad erre gondolnom, de mégis itt motoszkál.
Szerencse, hogy a kis négylábú eltereli a gondolataimat, és ahogy látom Jerryvel is barátkoznak. Legalábbis, már tesznek egymás irányába lépéseket, ami elég biztató! Ahogy az is, hogy a szőrmók már nem büdös, mert amíg büdi volt, addig nekem se sok kedvem lett volna ölelgetni.
- Már gondoltam egy vacsira, de még nem volt rá alkalom. De ha benne vagy, akkor a jövő hétre szerintem össze tudom hozni. Majd meglátod, Darren tök jófej! – nagy lelkesedéssel pillantok rá, mert tényleg jó ötletnek tartom őket megismerkedtetni egymással – Szólok neki, hogy hozza el a barátnőjét is. Vele még én se találkoztam, de biztos szívesen jönnének át. Ha nem gond! – teszem még hozzá, de csak úgy mellékesen. Miért lenne gond? Egyértelmű, hogy ha Darren jön, hozza a barátnőjét is. Nekem legalábbis egyértelmű. Meg ő is úgy mondta, hogy mindkettejüket hívhatom, de jobb ezt is tisztázni.
Aztán a figyelmem megint „Dobby” köti le. Kandúrnak tűnik innen nézve. Kuncognom kell amikor Jerry az ivartalanítást pedzegeti.
- Csak a lány cicák hozzák haza a kölyköket, a kandúrok szórják szanaszét a magvaikat. De jobb lesz majd ivartalanítani, igen. – bólogatok, miközben már nyomkodom is a telefont, és kérdezem Darrentől, hogy merre van egy jó állatorvos a környéken. Hamar válaszol is, és küldi a címet meg pár szmájlit is, amin vigyorognom kell.
- Oké, megvan a cím. Berakjuk a kosárba, és indulunk, vagy van még előbb valami amit szeretnél elintézni? – nekem lennének ötleteim, úgyhogy a kis szőrmókot át is veszem tőle, és szépen vissza tessékelem a piknik kosárba. Szereznünk kell majd egy új kosarat, ebbe már nem szívesen tennék ételt, de most nem ezzel foglalkozom. – Előbb még át kellene öltöznünk, mit szólsz? – egy szempillantás alatt ragadom meg a kezét, és ha hagyja akkor már húzom is magammal a lépcső felé, hogy felmenjünk. Mert hát, egy dolog elhatározni azt a családalapítást, de tenni is kell érte!