»Vas. Május 21, 2017 11:57 pm Keletkezett az írás

Azt hiszem, sikerült rendezni a dolgainkat az elmúlt hónapban. Furcsa, de valahogy egész jól működik ez a kapcsolat vagy mi. Számomra egészen meglepő fordulat volt, hogy nagyon sok bennünk a közös vonás, és sok olyan dolog van, ami mindkettőnket érdekel. Tudunk beszélgetni, órák hosszat akár, egyezik a véleményünk is az esetek többségében. Én örömmel hallgatom amikor a hazájáról, gyerekkoráról mond dolgokat, aztán én is mesélek neki milyen volt az én életem. Megmutattam neki a kedvenc hamburgerezőmet, megismerte már pár barátomat is, és együtt tartottuk a kis Antoniot a keresztvíz alá. Tagadhatatlan, hogy úgy elrepült ez a hónap, hogy észre se vettem, mert olyan volt, mintha mindig is ismertem volna. Ha hozzá teszem, hogy az ágyban is változatlan köztünk az összhang, sőt ha lehet még jobban összecsiszolódtunk, hát ez maga a kánaán.
Legalább is az volt egészen tegnapig. Eddig ugyanis olyan volt a ciklusom, hogy órát lehetett volna állítani hozzá, most pedig már egy hete késett. Gondoltam, biztos a bogyó miatt van, elvégre még csak nemrég kezdtem el szedni, konkrétan akkor amikor megismerkedtünk. Még meg kell szoknia a szervezetemnek, de a doki szerint már így is biztonságban vagyok, nem kell gyermekáldástól tartani. De aztán csak nem jött meg, hiába is vártam… csak kíváncsiságból, és azért, hogy biztosan megnyugodjak, megcsináltam egy tesztet.
Kibaszottul két rohadt csík volt rajta! Ez meg hogyan lehetséges?! Reggel azonnal téptem is be a kórházba, de az én orvosom nem volt bent csak az ügyeletes, aki készségesen meg is vizsgált és nagy mosolyogva közölte a „jó hírt”. Mégis mi a jó abban, ha terhes lettem a maffia vezérétől?! Megkérdeztem, hogy ugyan mondja már meg, hogyan lehetséges ez, és nagy lendülettel lobogtattam az orra előtt a tablettákat amik szart se értek. A doki azt is megnézte, kinyomkodott belőle pár darabot, megszaglászta, majd feltette nekem a kérdést.
- Nem volt ennek narancs íze? – az állam egészen a padlóig esett le, mert mégis ezt honnan tudta? Aztán elővett a fiókjából egy dobozt, rajta a felirattal: C-Vitamin. Pontosan ugyanolyan színű, méretű, feliratú bogyó volt benne mint az én tablettáim helyén. Az orvos együttérzőn nézett rám, majd kért, hogy ha már döntöttem mit szeretnék, menjek vissza az orvosomhoz egyeztetni a továbbiakat. Katolikus vagyok, egy pillanatra se fordult meg a fejemben, hogy elvetessem a babát! De ezért valaki felelni fog, és én jól tudom, hogy ki!
Gondolkodás nélkül mentem haza, majd taxival Franco házához. Az őrök nem kérdezősködtek, ismernek már, sőt örültek nekem. Stan és Pan nem a kaput őrzi, hanem a főnököt, így velük nem találkoztam, de a többiek beengedtek. A nappaliba terelgettek, rajtam pedig semmi sem látszott a bennem dúló érzelmi kavalkádból. Düh, csalódottság, félelem, kétségbeesés, harag. Minden rejtve a maszk alá, hogy ne fogjanak gyanút. Nem akarom, hogy idő előtt megállítsanak, feltett szándékom ma kinyírni Francot, puszta kézzel akár.

»Hétf. Május 22, 2017 11:49 am Keletkezett az írás

*Az elmúlt hónap nagyon jól alakult. Elég sok időt tudtunk együtt tölteni Angie-vel. Kiderült, hogy sok mindenben egyet értünk vagy valamiben egyezik az érdeklődési körünk. Néha napján előfordult, hogy pár napig nem találkoztam vele, hogy ne láthassa az öklömön a sebeket, amikor időnként valakinek erőszakkal kellet nyomatékot adnom a szavaimnak. Az ágyban is egyre jobban megértettük egymást, szóval jobbat nem is kívánhattam volna. Vagy talán mégis? Egy gyerek... Amikor együtt tartottuk a keresztelőn Antoniot, egyre biztosabb lettem a dologban. Amikor pedig olyan szeretettel ölelte magához azt a kisfiút, akkor már kétség sem fért hozzá, hogy bizony kell nekünk egy gyerek.
Én tudtam, hogy ez már csak idő kérdése, hogy mikor fogan meg. No meg azt is, hogy akkor lesz egy jó nagy veszekedés. Azt tudtam, hogy a picinek soha nem tudna ártani, de hogy velem mit fog tenni, ha rájön... hát volt néhány elképzelésem. Őszintén féltettem az életemet tőle. Talán lenyugszik és ha nem is tud egyből megbocsátani, de rájön, hogy nem is olyan nagy baj ez. Persze, egy maffiafőnöknek gyereket szülni...biztos nem ez volt élete álma.
Ma otthon dolgoztam. Volt néhány új papír, amit át kellett néznem. Sikerült újabb helyen lecsapni az itteni alvilág pénzére. Nem is akárhol. Kezembe került a drogüzlet egy nagy része, ami hatalmas kiesés lesz az ittenieknek. Nem tudták kivel húznak ujjat, amikor megtámadtak. Most majd megtudják. Éppen a fali széfbe tettem be az iratokat, amikor jött a jelentés, hogy Angelle jött hozzám. Furcsa, mert nem számítottam rá. De volt egy olyan halvány sejtésem, hogy eljött az ideje annak a bizonyos nagy veszekedésnek. Ha így van, akkor bizony gyerekem fog születni. Ez a részem örült, de először túl kell élnünk ezt a találkozást és meg kell értenie, hogy mit miért tettem.
Nem vettem fel sz ingemre a zakómat most, mert tudom, hogy előtte nincs szükség ilyenre, még fel is tűrtam az ingem ujjár kicsit. Ahogy a vendégekkel szokás, a nappaliban várakoztatták. Az embereim már tudják, hogy ha ő jön, akkor kettesben kell hagyniuk vele és nincs vitának helye ezzel kapcsolatban.* -Szia Gattino! *Köszöntem neki mosolyogva, amikor a szobába léptem és becsuktam magam mögött az ajtót. Hiába erőltetett magára egy közömbösség álarcot, én rögtön láttam, hogy csak úgy dúl benne az indulat, szóval már kétség sem fért ahhoz, hogy miért jött hozzám ilyen váratlanul. Hát akkor induljon a móka...*

»Hétf. Május 22, 2017 10:04 pm Keletkezett az írás

Már az orvosnál nyilvánvaló volt számomra, hogy át lettem verve a palánkon. Az is teljesen egyértelmű, hogy ki tette. Franco, az a kis… óóó, lesz ő ma este még kampeca tuttifrutti is! Csak azt nem értem miért? Miért kellett így átvernie? És egyáltalán! Bele se gondolt, hogy egy gyerek az nem játék?! Jól elvagyunk együtt, igen, és kedvelem is, vagy több mint kedvelem, már majdnem eljutottam odáig, hogy legalább magamnak elismerjem, hogy szeretem, erre?! Mert tudom, hogy nem lehetett más, csak ő. Mióta járunk, engem is kísérget két gorilla. Próbálnak nem feltűnőek lenni, de észrevettem őket. Ki más férhetett volna a cuccomhoz?
A lakásban összeszedek minden holmit amit tőle kaptam. A reneszánsz festészet albumot, a kis ezüst karkötőt, a lepréselt pipacsokat, mindent! Beszórom őket egy dobozba, azt berakom egy táskába, és ezzel felfegyverkezve megyek a házához bejelentés nélkül, taxival. Szépen csillapodok míg a nappaliban várom, de még mindig nem az igazi. Amikor meglátom, csak fokozódik a haragom, de azért megvárom míg becsukja a két szárnyú ajtót. Nem kell ehhez közönség.
- Gattino?! Elmész te a fenébe! – felkapom a táskát és azzal a lendülettel már vágom is hozzá. – Nekem nem kell tőled semmi! Megértetted?! Semmi! – a spanyolos virtus, és indulat elég félelmetes tud lenni, most pedig nem fogom vissza magam. Két kézzel esek neki, hacsak nem fog le. Feltett szándékom addig püfölni míg össze nem esik, mert akkor meg rugdosni fogom! Hogy tehetett velem ilyet?! Majd adok én neki Gattinot!
Aztán rájövök, hogy benne úgysem tudok kárt tenni, úgyhogy inkább a nappalijának esek neki. Ami csak a kezem ügyben van, igyekszem hozzá vágni, de valahogy sehogy se találom el – csak a párnával, ami meg pláne nem okoz neki fájdalmat. Válogatott szitkokat kiabálok közben spanyolul.
Aztán, amikor a harmadik váza csattan a falon, hirtelen kivágódik az ajtó, és beront rajta egy fiatal testőr. Nem kérdez, nem mond semmit, csak egy pillanat alatt felméri a helyzetet, hogy a papírvágó késsel a kezemben állok, és már szinte repül is felém. Olyan pofont kapok tőle visszakézből, hogy csillagokat látok, és már zuhanok is hanyatt a kanapéra. Még jó, hogy védik a főnököt… de engem mégis ki véd meg?! Ki véd meg attól, hogy tönkretegyék az életemet? Fogom az arcom, mert lüktet a fájdalomtól, miközben elkerekedett szemekkel bámulok a kis gorillára és Francora felváltva.

»Hétf. Május 22, 2017 10:49 pm Keletkezett az írás

*Tudtam, hogy elég komoly veszekedés volt várható. Próbáltam magamat lélekben felkészíteni arra, hogy mi várható. Biztos voltam benne, hogy a testi épségem veszélybe fog kerülni, ha rajta múlik. Terveim közt szerepelt, hogy hagyom, hogy levezesse az indulatát rajtam, egészen addig míg nem komolyabb fegyverrel jön ellenem. Bár nem hiszem, hogy nem tudnám leszerelni. Így nem is ér váratlanul a kirohanása és az, hogy a táskája felém repül és végül a mellkasomnak csapódva ér célba. Utána pedig már ő maga az, aki támadásba lendül. Nem védekeztem túlságosan, hagytam, hogy rajtam vezesse le az indulatát. Jót fog tenni, ezt tapasztalatból tudom. Nagy kárt nem igen tehet bennem, ami valószínűleg neki is feltűnt, mert a szoba berendezését vette célba...*
-Hagyd, hogy... *De nem tudtam befejezni a mondatot, mert egy váza, még egy váza, egy kislámpa, párnák és még ki tudja mik záporoztak felém. Némelyik elől éppen, hogy csak el tudok hajolni, egy párna az, ami csupán eltalál, de kit érdekel. Egyik kezében már ott volt egy papírvágó kés, aminek nem nagyon örültem, de közben a következő váza elől kellett kitérnem, ami így a falnak csapódott a többi után. Már azon gondolkodtam, hogy miképpen kéne azt a kést eltávolítani a kezéből, amikor kivágódott az ajtó. Az egyik újonc testőr jelent meg...a régi motorosoknak eszük ágában sem lett volna bejönni. De ami ezután következett, arra még én sem számítottam.
Az a zöldfülű megütötte Angelle-t. Az adrenalin szintem nagyon hamar az egekbe szökött és mint egy megvadult vadkan indultam meg a srác felé, akit először csak neki vágtam a falnak. Próbáltam magam visszafogni, de nem ment, úrrá lett rajtam az a sötét oldal, amit még soha nem látott kibontakozni. Egyszer, majd még egyszer és még egyszer és még ki tudja hányszor ütöttem meg a srácot, aki végül már a földre esett. De én nem az az ember vagyok, aki kegyelmez a földön fekvőnek, ha az a családját sértette meg. Angie már pedig a családom része már.
A csuklómról ledobtam az arany Rolexet, hogy ne legyen, ami akadályoz. Már az újonc mellkasán ültem és csak folytattam a püffölését. Nem érdekelt az öklömbe hasító fájdalom, hogy talán pár ujjam is eltört. Olyan vörös köd ereszkedett az elmémre, ami nagyon ritkán történik meg. Ilyenkor nem hat ráma józan ész érv, nincs az az isten, aki le tudna állítani. Eszem ágában sincs kegyelmezni ennek az alaknak. A védő ösztön azt súgja, hogy addig üssem, amíg egy csepp életerő is van benne. A szememben nem érdemelt mást.*

»Hétf. Május 22, 2017 11:19 pm Keletkezett az írás

Nem tudom visszafogni magam. Ordítok tehetetlen dühömben, és török-zúzok mindent ami csak a kezem közé kerül. Nincs mit tenni, az a gyerek már a hasamban van, úton van, és én nem voltam rá felkészülve. Ha Franco csak egy kicsit is ismerne, tudná, hogy mennyire félek ettől az egésztől. Sosem volt anyám, se apám, se családom, otthonom. Nem lennék jó anya, mert fogalmam sincs, hogy milyen egy család. Hogyan tehette ezt velem Franco? Nem lett volna szabad a megkérdezésem nélkül, ilyen fontos döntést hoznia!
Meg se hallom amikor meg akarja magyarázni. Ezen nincs mit! Átvert és kész!
Aztán ahogy beront a testőr, már kapom is a jól megérdemelt pofonomat. Nem tagadom, hogy még a fülem is cseng bele, hisz nem csak a meglepettségtől terülök ki a kanapén. Valahogy még jobban felpörögnek az események, én pedig csak bámulok a döbbenettől pár másodpercig. Franco a szart is ki fogja verni ebből a fiúból, de valahogy nem sajnálom. Ne csak nekem legyen szar napom! De aztán amikor a srác a padlóra kerül, és ő még mindig üti, nem bírom tovább tétlenül nézni. Odamegyek, pár lépésnyire tőlük, amikor az egyik ütés után a fiú egyik foga pontosan a lábam előtt landol némi vér kíséretében.
Abban a pillanatban fordul fel a gyomrom, és ragadok meg egy vázát. Két lehetőségem van: vagy fejbe verem vele Francot, vagy belehányok. És utána verem szét a fején. Már épp jönne fel a nem létező reggelim, amikor betoppan a szobába egy ismerős arc is.
- Cesare. – suttogom némi hálával, mert ez most valószínűleg a fiatal testőr életét jelenti. Cesare egy pillanat alatt méri fel a helyzetet, én pedig inkább kiadom ami mozdítható a gyomromban, egyenesen a vázába. Végül is, még utána is hozzá vághatom ehhez az agyalágyult olaszhoz!

»Hétf. Május 22, 2017 11:32 pm Keletkezett az írás

Már akkor tudtam, hogy balhé lesz, amikor az embereim felhívtak, hogy Angelle a körházban indította a napot. Akartam is szólni a főnöknek, de menet közben valami idióta az egyik raktárunk közelében lövöldözött, a zsarukat kellett leszerelnem. Nem árt a háznál egy ügyvéd, ugyebár!
Későn érkeztem a házhoz, mert már állt a balhé. Massimo a kapuban tájékoztatott, hogy a lány már vagy két perce bent van, éreztem, hogy nem maradt időm szervezkedni. Amint beléptem a bejárati ajtón, már hallottam is a verekedést, de el nem tudtam képzelni, hogy az a cseppnyi nő üt ilyen hangosan és erősen. Meg aztán, a bátyámban legalább annyi lenne, hogy lefogja és nem hagyja magát péppé verni, úgyhogy inkább beszaladtam a szobába.
Láttam, hogy Franco éppen a fal mellett ütlegeli az egyik újoncot, a lány pedig nem messze tőlük szorongat egy vázát. Felismert, ez jó jel, talán magánál van valamennyire, legalábbis jobban mint a fivérem.
- Franco! – szólok rá erélyesen ahogy eddig talán soha még. Később meg fogja köszönni, hogy nem hagytam, hogy a csaja szeme láttára nyírjon ki egy húsz éves tagot. – Elég, elég! – állok mögé, és valahogy próbálom elhúzni a fiútól. – Ezt ne így rendezd, testvér. – mondom neki halkan, hátha leesik neki a dolog. Nem mondom, hogy az a zöldfülű egy nappal is tovább fog élni. Aki bántja a bátyám nőjét, azt én magam is szívesen lepuffantanám. És meg is teszem majd, de nem Angelle orra előtt! Több esze is lehetett volna, így teljesen el fogja riasztani azt a lányt! Pedig ha jól sejtem, már egy életre össze vannak kötve a gyerek miatt. Nem jó ötlet összeveszni a gyereked anyjával, pláne míg a baba a hasában van.
Mikor látom, hogy Franco már minimálisan ugyan, de képes uralkodni magán, elengedem. A félholt szerencsétlent fejem egy intésére vonszolja ki két másik testőr, majd csak biccentek egyet a főnök felé. Tudom a dolgom, ez a fickó nem éri meg a reggelt. Látom, hogy a lány szorongatja még mindig a vázát, de már folyik az orra és a könnye is. Valószínűleg kiadta a rókabőrt, de talán jobb is így. Angolosan távozok, még az ajtót is becsukom magam mögött. Megoldják ezt már kettesben is.

»Kedd Május 23, 2017 12:14 am Keletkezett az írás

*Hogy valaha történt-e olyan, hogy nem tudtam vagy éppen nem is akartam leállni? Igen, bár egy kezemen meg tudnám számolni az esetek számát. Meg azok teljesen más szituációk voltak. Ott nem olyat fenyegettek vagy bántottak, aki fontos nekem. Angelle pedig a körülmények ellenére is fontos voltam nekem, ha tetszik, ha nem. Nem tudom meddig folytattam volna... vagy de, pontosan tudom...amíg ez a kis zöldfülű ki nem leheli a lelkét. Meg akartam ölni, amiért bántotta Angie-t.
Teljesen elmosódott minden körülöttem, semmilyen külső inger nem jött át az elmémre telepedő ködön keresztül. Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy valaki próbál elhúzni onnan és Cesare hangja jutott el hozzám. Ő az egyedüli, aki így le tud állítani. Ugyan eléggé zabosan még, de hagytam, hogy kivonszolják azt a tagot. Tudtam, hogy nem fogja megérni a következő napot, de nem is érdekel.
Egy ideig még álltam ott a csukott ajtót bámulva, hogy le tudjak nyugodni. Lenéztem a még mindig kissé remegő, véres kézfejeimre. Nem csak a srác vére volt rajta, de az én öklöm is rendesen kapott...de nem érdekelt.
Lassan fordultam meg és néztem Angelle könnyes arcára. Én okoztam ezt az egészet. Nem tudom mi ütött belém, amiért így a szeme láttára vertem majdnem halálra azt a tagot. Most már látom, hogy nem volt helyes, de akkor és ott nem tudtam gondolkodni, az ösztöneim irányítottak. Most megláthatta a sötét oldalamat, legalábbis egy részét, mert tudok én sokkal, de sokkal rosszabb is lenni.*
-Ezt soha nem kellett volna látnod...de ez is a részem... *Néztem a szemeibe. Tudnia kell erről is, ha netán mégis, ezek ellenére is úgy dönt, hogy megpróbálja velem. Sóhajtva ültem le a kanapéra, mert a tagjaim még mindig remegtek a lassan múló adrenalintól. Aztán észbe kaptam, hogy kéne egy zsebkendő neki, így felálltam és az egyik asztal fiókjából kerítettem neki papírzsebkendőt és felé nyújtottam.* -Sajnálom ezt az egészet... *Mindig is híres voltam arról, hogy könnyen leplezni tudom a bennem dúló érzelmeket. Hát most muszáj is volt használnom ezt a tulajdonságomat.* -Azt hiszem... beszélnünk kéne... *Így belegondolva elég vacakul nézhetek ki. Vérpettyes az egész ruhám. Most viszont nem olyan volt a helyzet, hogy le kéne vennem és félpucéran szaladgálni. Nem tudom mit fog erre lépni, de tényleg eljött az ideje, hogy beszélnünk kéne.*

»Kedd Május 23, 2017 8:16 am Keletkezett az írás

Soha nem láttam még ilyesmit. Nem láttam, hogy valaki puszta kézzel akart volna megölni egy másikat. Filmen, persze már többször is, de el nem tudtam képzelni, hogy az egész tényleg ennyire félelmetes. Hogy hallani lehet ahogy a vér spriccel, a csont törik, a fogak záporoznak a padlóra. Teljesen megkövültem, és csak bámultam ahogy Cesare leszedi Francot a fiúról… illetve arról a húspépről ami marad belőle.
Nem kedvelem Cesaret, szerintem egy nagyra nőtt gyerek, igazi suttyó módján tud viselkedni, és azt hittem, hogy ő az az agresszív állat aki beleviszi Francot a rosszba. De elnézve azt, hogy most pont ő nem hagyta eldurvulni a helyzetet, hát lehet adok neki egy esélyt. Mármint, ha ezek után valaha is látni akarom majd még a főnökét, mert azért ezen a téren vannak kétségeim.
Csak szorongatom a vázát amibe sikerült belehányni, miközben nagyokat szipogok. Mindig elerednek a könnyeim ha rókázok, ennek most speciel semmi köze ahhoz, hogy sajnálnám azt a testőrt. Franco is kezd visszatérni erre a bolygóra, szinte azonnal hülyeségeket is beszél.
- Nem érdekel, hogy mi a részed és mi nem. – vágom a képébe halkan, ami talán még rosszabb, mint amikor üvöltöttem vele az imént. Látom, hogy csurom véresek a kezei, és egészen elborzaszt ez a látvány. Ha képes lenne puszta kézzel valakit megölni, nem kell csodálkoznom azon amit velem tett.
- Nem sajnálod. – rázom a fejem szomorúan – Egy kicsit sem sajnálod, mert még mindig fogalmad sincs, hogy mit tettél. – nem egyszerűen átvert, hanem belerángatott ebbe az egészbe egy gyereket is. Egy ártatlan kisbabát, aki őszintén szólva jobb szülőket érdemelne, mert egyikünk se alkalmas ilyesmire. Se ő se én. Arról nem is beszélve, hogy szerettem őt, szerelmes voltam belé és ezt is sikerült tönkre tennie.
Aztán egészen mérges leszek amikor azt mondja beszélni akar. Hát baromira nem most kellene! Akkor kellett volna beszélnie velem, mielőtt még aljas módon teherbe ejtett volna!
- Nincs miről beszélnünk Franco, és nem csak azért amit most tettél. Mégis hogy voltál képes így csapdába ejteni? Belegondoltál, hogy én mit érzek majd? Felfogod egyáltalán, hogy egy gyerek nem játék, és baromira nem vicces, hogy egy egész nyomorult életen át rád fog emlékeztetni? Hogy a lelkem egy darabkájában gyűlölni fogom szegényt, mert rád fog emlékeztetni? – lerakom a vázát egy kisasztalra, és elindulok az ajtó felé – Végeztem veled, ennyi volt. – fogalmam sincs, miből fogok eltartani egy gyereket. Halvány lila gőzöm sincs, hogy hogyan fogom őt megvédeni az apja dolgaitól és ellenségeitől, de nem maradok itt tovább egy percet se! Lenyomom a kilincset, de nem történik semmi. Bármilyen gyerekes is, rángatom egy kicsit, az ajtónak feszülök mintha csak beragadt volna
- Ez most komoly?! Nem vagyok a tulajdonod, azonnal engedj ki innen!

»Kedd Május 23, 2017 1:56 pm Keletkezett az írás

*Nem mondhatnám, hogy szürreálisnak tűnt ez az egész. Azt sem mondom, hogy ez nálam mindennapos dolog, hogy valakit puszta kézzel verek félholtra vagy annál is tovább. Ritkán piszkítom be a kezem, de amikor megtörténik, annak nyomós oka van. Itt nekem bőven elég volt oknak, hogy az a zöldfülű kezet emelt Angelle-re, aki a családom tagja már és ezt mindenki tudtam már az embereim közül. Valószínűleg a haláláig vagy tovább püfföltem volna, ha Cesare nem jelenik meg és szed le róla. Tudom, hogy ő maga fogja elintézni, hogy a srác ne érje meg a holnapot, ismerem már ennyire. Képes saját maga is megtenni helyettem, ha megtudja, hogy az én nőmet ütötte meg. Valószínűleg maga is rájött a helyzetre, amikor meglátott.
Beismerem, nem néztem ki valami jól, vér pettyezett mindenhol és az ökleim.. hát igen...elég ramaty állapotban voltak. Ha emlékeim nem csalnak, valamelyik fiókban akad némi nedves törlő és szerencsére igazam lett. Azzal próbáltam kicsit megtisztogatni a kezeimet, legalább a vértől...a többi meg majd helyre jön szépen magától.
Angelle hangja halk volt, ami tudom, hogy rosszat jelent. Én is mindig akkor vagyok a legveszedelmesebb, amikor nem ordítok, hanem csendes vagyok.* -Tudom, hogy mit tettem. Tudom, hogy félsz attól, hogy milyen anya leszel, mert nem voltak szüleid. Tudom, hogy becsapva érzed magad. Aljasnak gondolsz, ami igaz is, az a középső nevem. *Nem szépítem, tudom milyen vagyok. Azt hiszi nem tudtam mit tettem, pedig nagyon is. Nem hiába vagyok az, aki.* -És tudod mit! Az előbbit tényleg nem sajnálom! Bárkivel megtenném, aki kezet emel rád! Vagy azt vártad, hogy majd megpaskolom a feje búbját, hogy ilyet nem szabad csinálni? *Nem kiabáltam én sem, nem szokásom. Csendes vagyok, pont olyan, mint ő. Talán nem is veszi észre, hogy sok mindenben mennyire hasonlít rám. Pont olyan akaratos és fafejű.* -Vagy mit gondoltál? Milyen az én világom? Pontosan tudtad, hogy ki vagyok! *Rávilágítottam a tényre. Mit gondolt a maffia világáról? Hogy minden csili-vili? Hát a fenéket. Az erőszak az egyik alapköve.*
-Pontosan tudom, hogy egy gyerek nem játék. Családot akartam magamnak és pontosan tudom, hogy nem szültél volna önszántadból gyereket nekem. Ha tetszik, ha nem, ez az igazság és ezt te is tudod, ha magadba nézel. Pontosan tudom hogyan kell egy gyereket nevelni, mert nekem volt benne részem, hogy milyenek a szülők! *Azt hiszem mindkettőnk részéről elhangzanak most olyan válogatlan sértések a másik felé, amit később meg fogunk bánni. De hát a veszekedések már csak ilyenek szoktak lenni. Ő is kiadja a mérgét, de nem várhatja el tőlem, hogy csendben hallgatom, hogy porig aláz. Visszakapja, mert nem az vagyok, aki csendben tűr.
Csak figyelem, ahogy próbálna eltűnni, de tudom, hogy Cesare előrelátó volt és minden ajtót ránk zárt. Még meg kell köszönnöm a fivéremnek.* -Tulajdonom? Talán nem, talán igen. De akárhogy is fogant, az a gyerek az enyém is és ezt nem tagadhatod meg tőlem! Ha nem lennél fontos nekem, akkor nem lennél most terhes. *Közben oda sétáltam mögé és pár lépésre mögötte álltam meg. Ennek itt ma el kell rendeződnie, addig egyikünk sem megy sehová, ezt eldöntöttem. Én jogot formáltam arra a gyerekre ott a hasában. Ahogy az övé, úgy az enyém is, pont annyi jogom van hozzá, mint neki. Rossz emberrel akar kezdeni, ha el akarna távolítani a gyerek és saját maga közeléből.*

»Kedd Május 23, 2017 7:13 pm Keletkezett az írás

Nézem ahogy a nedves törlővel a kezeit tisztogatja. Az ujjai, kézfeje tele van zúzódásokkal, sebekkel. Nem sajnálom, eszemben sincs sajnálkozni azon, hogy megsebesült abban a tébolyban, ahogy azt a szerencsétlen fiút ütötte. Túléli egyáltalán? Kap majd valami ellátást, gondoskodnak róla? Vagy… vagy végeznek vele? Nem tudom. Szeretném tudni, biztosan tudni, hogy rendben lesz-e. Ha bántják, ha elteszik láb alól, biztos, hogy soha többé nem akarom látni őket. Se Francot, se Cesaret semelyiket, az egész mocskos bandát úgy itt hagyom, hogy egy szempillantás alatt már bottal is üthetik a nyomomat! Ahogy azonban Franco beszél, érzem, hogy ez kemény meccs lesz. Nem fog csak úgy elengedni.
- De én igenis…! – kezdeném, az elszántságát és a haragját látva viszont bennem reked a szó. Egészen elsápadok amikor azt mondja, hogy bárkit képes lenne így elverni aki engem bánt. Ez egyrészt jó, másfelől… ne már! Mégis miféle viselkedés ez?! Mint a barbárok! Aztán nálam is elpattan a cérna. – Baromira nem tudtam, hogy ki vagy! Nem én akartam tőled gyereket, én nem akartam tőled semmit! Olyan mélyre süllyedtél a mocsokba, hogy mást nem is értesz! – nem bírom tovább, elpattan a cérnám. Kiabálok vele megint, azt hiszi, hogy ettől jobb lesz? Hogy mondhat olyat, hogy ezt az egészet én akartam? Hiszen ő vágott be annak idején a kocsiba, és vitt el a szállodába, és utána is, valahányszor egy kis teret akartam volna magamnak gondolkodni, a nyakamra telepedett! Ő akarta ezt az egészet, nem én! És fogalmam se volt róla, hogy mégis mekkora trágyakupacba tenyerelek bele!
Aztán végképp szakad a cérnám. Normális?! Teljesen elment az esze?! Nem gondolkodok, már lendítem is a kezem, és ha nem akadályoz meg benne, teljes erőmből vágom pofon.
- Tudtad, hogy nem akarnék tőled gyereket, mégis volt pofád felcsinálni?! Mondd, te hallod amit mondasz?! Nem egyszerűen átvertél, hanem tudatosan tetted tönkre az életemet! Rohadt, önző disznó vagy! Neked nemhogy gyerek nem való, de még egy kaktuszt se bíznék rád, mert ez amit csináltál… te megőrültél! – különösen aljas az, hogy már másodszor vágja a fejemhez, hogy árva voltam. Azt hiszi, hogy jobb nálam, csak mert ő elbújhatott anyuci szoknyája mögé? Azt hiszi, hogy bármennyivel is többet tud a gyerekekről csak mert őt pátyolgatták a szülei? Szégyellje magát, olyasmivel bántott meg, amiről tudja jól, hogy nem tehetek róla és mennyire fájó pontja az életemnek. Soha többé nem akarom látni!
Rángatom az ajtót, még akkor is cibálom a kilincset és dörömbölök rajta az öklömmel, amikor hozzám beszél. Nem vagyok a tulajdona! És semmi köze a gyerekhez! Felejtsen el minket, nem fogom hagyni, hogy belerántson egy ártatlan kis életet ebbe, amiben ő él. Nem akarom, hogy egy nap az én gyermekem is ilyen emberré váljon. A lehető legtávolabb fog tőle nevelkedni, ebben biztos vagyok! Aztán, ahogy áll mögöttem, végre belátom, hogy ez nem vezet sehová. Úgy kezel mint egy játékszert, ami köszöni szépen az övé, bevágja a fiókba és akkor veszi elő amikor kedve szottyan hozzá. Hát velem ezt nem!
- De még mennyire, hogy megtagadhatom tőled. Fogalmad sincs menyire meg tudom tőled tagadni Franco. – megfordulok, hogy láthassa az arcomon az elszántságot. Mert bár valójában soha nem lennék képes ilyesmire, de blöffölni én is tudok. – Nem vagyok neked fontos, vagy ha az is voltam, akkor is ennek vége van, és én el fogok innen menni. – nagyot nyelek, és kihúzom magam. Soha életemben nem voltam még ennyire aljas. Soha nem tudnék ártani ennek a magzatnak, és nem is fogok. Akármennyire is dühös vagyok az apjára, neki nem lennék képes ártani. Csak állok és bámulok rá.
Aztán felfogom. Felfogom, hogy se csatát, se háborút nem tudok nyerni. Itt áll velem szemben a gyerekem apja, akiért tegnap még tűzbe mentem volna, akibe szerelmes voltam, akivel azt hittem boldog lehetek… és akinél ebben a pillanatban senkit se utálok jobban. Teljesen összetörten megyek hát vissza a kanapéhoz, és rogyok le rá mint egy vert sereg. Vége van, az egész életemet tönkre tette! Hozzá leszek kötve örökre a maffia vezéréhez, nem szerelemből, nem azért mert így akartam, hanem mert bele kényszerültem. De azért se adom meg neki azt az örömet, hogy sírni lásson. Épp elég megalázó elismernem ezt az életre szóló vereséget.

»Kedd Május 23, 2017 8:10 pm Keletkezett az írás

*Érzem, hogy a süllyedő adrenalin szintem ismét egyre magasabbra kúszik, de most nem a tettlegesség miatt, hanem a szópárbaj miatt. És tudom, hogy innen egyikünk sem mehet ki, amíg ez le nem rendeződik. Az a baj, hogy a veszekedés hevében mindketten olyanokat vágunk egymás fejéhez, amit amúgy ki nem mondanánk soha az életbe. Ez talán jó is lehet, mert így rögtön mindkettőnk kiteríti a lapjait.*
-Hogy nem tudtad ki vagyok? Pontosan tudta már az elején, hogy minek vagyok a tagja és mégsem ellenkeztél, hanem igen készségesen jöttél velem! Egy hónappal ezelőtt már pontosan tudtad ki vagyok. Szóval ne gyere ezzel a szarsággal! *Most már az én hangom is megemelkedett az egyre jobban közénk feszülő stressz miatt.* -Ha egy percre is jobban kinyitnád a szemedet, akkor látnád, hogy a tenyeremen hordoztalak! *Kezdtem nagyon ideges lenni. Ha nem állna olyan közel a szívemhez, akkor lehet nem ártana neki egy nagy pofon, hogy helyre rázódjon a kis buksijában minden. Valahogy elfelejti, hogy már első alkalommal is olyan lelkesen jött velem és ő volt az, aki javában mászott rám akkor, ami persze nem volt ellenemre. Soha egy árva szóval nem mondta, hogy ne tetszene neki a kapcsolatunk. Most meg erre hivatkozik! Nagyon feldühített!
A lendülő kezét éppen hogy csak el tudtam kapni mielőtt megütött volna. Valószínűleg szerencséje, hogy így történt, mert különben lehet, hogy visszafelé sült volna el a terve. Helyette én fogtam meg a vállait és megráztam kicsit, hogy csillapodjon már.*
-Azért választottalak téged, mert láttam milyen szeretettel bántál Antonioval. Úgy gondoltam, hogy pontosan olyan gyengéd lennél egy saját gyerekkel is. *Aztán, amikor azt mondta, hogy még egy kaktuszt sem bízna rám, akkor végképp elpattant a húr nálam.* -Kicseszettül nem tudsz rólam semmit! Hogy van képed ezt mondani? Meg sem próbálsz megérteni! Csak hajtod a magad igazát, de derogálna kicsit is gondolkodni! *Na ha belőle így ömlöttek a válogatott sértések, akkor már én sem maradtam az adósa neki. Ha megállna egy pillanatra a nagy őrjöngésében, rájöhetne, hogy nem olyan tragédia, ami történt. Nyilván nem így tervezte a családalapítást, de még jól is elsülhetne a dolog.
Csak figyeltem, ahogy rángatja az ajtót meg dörömböl rajta. Vele ellentétben én tudtam, hogy senki az én világon ki nem fogja nyitni azt a tömör fa ajtót, amíg én ki nem szólok.* -Jobban ismerlek, mint gondolnád... Tudom, hogy soha nem tudnál ártani annak a gyereknek és soha nem lennél képes elzárni tőle. Mert pontosan tudod, hogy a gyereknek apa kell! *Azt hiszi, hogy nem ismerem még ennyire. A nagy helyzet az, hogy inkább ő nem ismer.
Csak figyeltem, ahogy lassan visszavonulót fúj és leül a kanapéra. Lehet le kellett volna ülnöm mellé, de túlságosan is ideges voltam még. A bárpultnál töltöttem magamnak dupla adag whisky-t és szinte egy húzásra ittam meg. Vettem néhány mély lélegzetet és csak ezután mentem oda hozzá és ültem le mellé. Talán a csatát megnyertem, de a háborút nem, ebben egészen biztos voltam. Egy ideig csöndben ültünk ott, valószínűleg mindketten a sebeinket nyalogattuk. Aztán úgy gondoltam, hogy lehet nyugodtabban kéne beszélgetnünk. Neki pláne nem használ a stressz most.*
-Tudom, hogy most gyűlölsz és menekülnél innen. De nem lenne kedved velem ebédelni, miután átöltözök? Tudnánk akkor higgadtan beszélni. *Mintegy béke jobbként ajánlottam fel neki a lehetőséget. Muszáj lenne tényleg felnőttként átbeszélnünk a helyzetet és hogy mi legyen ezután. Sejtem, hogy nem fogja megkönnyíteni a dolgomat, de ezt nem is várom el tőle. Úgy jó ő, ahogy van.*

»Szer. Május 24, 2017 12:26 am Keletkezett az írás

- Szarsággal? Ez nem szarság hanem az igazság! – kiabálom vissza, és közben buzgón reménykedek, hogy ne hallja a beszélgetésünket senki. Nem hiányzik, hogy még egy zöldfülű berontson és péppé veresse magát. Aztán ledöbbenek. Azt hiszi, hogy nekem az ajándékok kellettek? Kértem én valaha is, bármit tőle? Nem. – Én csak veled akartam lenni, de neked folyton közbejött valami! Egyszer sem tudtad nálam tölteni az éjszakát! Egyszer se mert valami mindig közbejött! – talán igaza van, más nők bizonyára örültek volna a kis ajándékoknak, figyelmességnek. Én is örültem neki, de annak ezerszer jobban örültem volna, ha mondjuk nem kopognak állandóan az ajtón amikor átjött hozzám. Mindig közbejött valami, ami miatt el kellett mennie.
Még a fogaim is kocogtak belé, úgy megrázta a vállam, de valahol igaza volt. Mármint elméletileg, de csak azért mert én pedig meg akartam ütni. A többi oldala a dolognak egyáltalán nem volt jogos.
- De nekem is beleszólásom kellett volna, hogy legyen abba, hogy legyen-e gyerekem! – ordítom teli torokból az arcába, aztán úgy lihegek mint aki lefutotta a maratont. – Mert nem is mondasz nekem semmit! Azért nem tudok rólad semmit amit kellene! „Én vagyok a nagyfőnök, mindenki azonnal szarja össze a gatyáját tőlem!” Ennyit engedsz látni magadból azon kívül, hogy jókat szexelünk! – megkapaszkodok az ingében, és én is megrázom őt, bár olyan mintha egy falat rángatnék. Annyit se érek ellene mint szúnyog a rinocérosz ellen. – Nincs mit megérteni azon, hogy egy önző alak vagy akinek teljesen elment az esze! Én nem akarom ezt a gyereket! – kiáltom végül kétségbeesetten, és magam is megdöbbenek. Hogy mondhattam ilyet? Elengedem őt, mintha parazsat tartottam volna eddig a markomban. Nem hiszem el, hogy ilyesmit mondtam! A legrosszabbat hozza elő belőlem Franco, de ettől még… a fenébe is, már a gondolatát is imádom ennek a csöppségnek, bármekkora galibát is okozott. Nem lennék képes bántani. El kell mennem innen, ki akarok menni ebből a szobából! De nem tudok, minden ajtó zárva van.
Teljesen összetörök, amikor kimondja, hogy nem tudnám bántani a babát. Igaza van, nem tudnám megtenni, és valószínűleg még egy ilyen apa mellett is jobb lenne neki, mint apa nélkül. De velem mi lesz?
- Tökéletes terv volt, gratulálok. – suttogom, miközben leülök a kanapéra. Nem akarom, hogy a gyerekem apa nélkül nőjjön fel és ne tapasztalja meg milyen az amikor két szülője is van, akik szeretik. Mert feltételezem (habár momentán nem éppen tartom Francot csupaszív fazonnak), hogy azért csinált gyereket, mert szeretni fogja, kényezteti és tanítja-taníttatja. Rosszabbul is járhattam volna ez igaz, de így egész életemet élhetem így. Viták közt, egy világban ahová nem tartozok, ami tele van veszélyekkel… szerelem nélkül.
Szerelmes akartam lenni, azt akartam, hogy valaki engem is szeressen és dédelgessen, kényeztessen, halmozzon el a törődésével. De hogyan várhatnék ilyesmit egy olyan férfitól mint ő? Legszívesebben összegömbölyödve bömbölnék a padlón. Hiába voltunk meg jól és indult egészen kellemesen ez a kapcsolat, ezek után hogyan bízhatnék benne? Minden tönkre ment, és még ha belé is tudnék szeretni újra, ugyan miért tegyem meg? Hogy majd megint átverjen?
Fájdalmasan nyögök fel, és komoly erőfeszítés kell ahhoz, hogy ne sírjam el magam. Hát még mindig nem érti? Látni se akarom! Addig biztosan nem, amíg csak arra tudok gondolni, hogy mit tett.
- Nem akarok. Nem tudok gondolni se ételre. – egy napja még szinte mindenem megvolt amire vágyhattam. Egy dögös pasi akivel jártam, és remekül alakultak a dolgaink. De most? Itt állok egy gyerekkel a hasamban akit nem akartam, és hozzá vagyok kötve általa valakihez akit nem is ismerek igazán. Tudom, hogy velem eddig kedves volt, figyelmes szerető, kellemes és szórakoztató társaság, kiváló beszélgető partner. De közben szörnyeteg módján képes puszta kézzel halálra verni valakit, drogokkal üzletel és ki tudja még mivel. Eltörik a mécses. – Fogalmad sincs hogy mit éreztem amikor megcsináltam azt a hülye tesztet. – hüppögök keservesen – Azt hittem haragudni fogsz és bántasz majd amiért véletlenül teherbe estem. Nagyon féltem! – nézek rá vádlón, majd tovább hüppögök – Aztán az orvosnál kiderült hogy becsaptál. Neked csak egy gyerek kellett, én nem is számítok, az nem is érdekel, hogy én mit szerettem volna. – teljesen összeomlok, és végső kétségbeesésemben már azt se tudom mit tegyek. Hirtelen felindulásból inkább átölelem, mert valakibe muszáj kapaszkodnom vagy levetem magam a tetőről. – Úgy féltem! Azt hittem én hibáztam és bántasz majd, és ne mondd hogy butaság, az előbb láttam mire vagy képes ha valaki feldühít.

»Szer. Május 24, 2017 11:01 am Keletkezett az írás

-Mi az igazság? Maximum a te igazságod! Pontosan tudtad ki vagyok! Pontosan tudtad, hogy az én munkaidőm nem jár le délután ötkor! Szerinted én olyan egyszerűen hagytalak ott? Soha nem tűnt fel ezek szerint, hogy majd szétvetett az ideg! És azért kaptad azokat az apróságokat, hogy bocsánatot kérjek azok az esték miatt! *Semelyikünk nem maradt adósa a másiknak. Kiabáltunk egymással, ahogy a torkunkon kifért. Valószínűleg Cesare-nak köszönhetem, hogy rontott be azóta egy újabb emberem, hogy megnézze mi a franc folyik idebent. Ha nem emelne kezet Angie-re, akkor lehet túlélné, de többet nem dolgozna nekem. Nem tűröm, hogy valaki megszegje a parancsomat.*
-Nem mondok semmit? Nem tűnik fel, hogy ahányszor találkoztunk én mindig kérdeztem rólad? De te soha nem tetted ugyanazt velem! Pedig örültem volna neki! Mert veled kicsit embernek érezhettem magam! *Az utolsó mondatot kicsit halkabban tettem hozzá. Nem is tudja talán, hogy mennyire jó volt vele együtt lenni. Olyan volt vele, mintha egy szimpla, hétköznapi ember lennék. Olyankor nem kellett semmi miatt aggódnom. Ezért voltam mindig oltári zabos, amikor felugrasztottak mellőle, mert jött valami halaszthatatlan ügy, amit meg kellett személyesen vizsgálnom.
Hagytam, hogy az ingemet markolja és rázni próbáljon, ami nem igen sikerült neki. De amikor kimondta, hogy ő nem akarja ezt a gyereket, megdermedtem. Tudtam, hogy soha nem tudna ártani a babának, még most sem, hogy csak hasban van, de ez azért úgy megrázott.* -Hogy mondhatsz ilyet? *Szinte suttogtam. Nálunk egy gyerek mindig áldás, akárhogyan is fogant. Értem én, hogy rám pipa, mert így átvertem, de amit mondott... Látom már most a mozdulatain, ahogy elengedett és ellépett tőlem, hogy maga is meglepődött, hogy ilyet mondott dühében.
Döbbenten néztem csak rá. Eltelt egy kis idő mire melléültem.* -Nem bántottalak volna. *Ha nem így fogant volna, hanem csak szimplán becsúszott volna egy nem várt terhesség, akkor is nagyon örültem volna. Értettem mi a baja. Hiába gondolja, hogy nem értem, de, értem. Tudom, hogy fél a terhességtől. Fél a világomtól, hogy biztonságban lesznek-e. Fél, hogy milyen anya lesz. És azt hiszi, hogy mi ketten soha nem fogunk jól kijönni. De én tudom, hogy a helyzet ellenére fontosak vagyunk egymásnak.
Meglepődök, hogy átölel, de én is ugyanezt teszem vele.* -Azért kattantam be, mert bántotta azt, aki fontos nekem. De téged soha nem tudnálak bántani. *Nagyon jó volt újra átölelni, érezni őt így. Nem mozdultam egészen addig, míg ő el nem engedett. Utána felkeltem és odavittem a kanapéhoz a dobozt, amibe azokat a holmikat hozta vissza, amiket tőlem kapott. Visszaültem vele mellé és az ölébe tettem.* -Ez mind a tiéd. Ahányszor egy pipacsot látok, te jutsz eszembe. Hogy látni akarlak téged. Tudom, hogy gazember vagyok, ez az életem része... De kérlek, ne lökj el magadtól. *Csak néztem őt, aztán ha hagyta, akkor megsimogattam az arcát. Tudtam, hogy rútul átvágtam, becsaptam. Most kiadhatta mindkettőnk a mérgét. Az ordítozásunkból ítélve mindent elmondtunk. Most meg kezdünk lehiggadni és épelméjű felnőttek módjára beszélgetni. Tudtam, hogy ez lesz, ha kiderül. De mégsem tudtam türtőztetni magam, valószínűleg azért a kis közjátékért, ami a testőrrel történt. Most viszont, hogy nyugodtabbak vagyunk, sok mindent meg kell beszélnünk. Fogtam még egy zsebkendőt és megtöröltem vele a könnyes arcát.*

»Szer. Május 24, 2017 11:13 pm Keletkezett az írás

Nem tudok és nem is akarok már mit mondani neki. Túl sok dolog történik, ma már vagy negyedszerre fordul meg velem a világ, csak Franco miatt. Kiabálhat ahogy akar, mást nem ér el vele, mint hogy még jobban bezárkózok előle, és csendes elszántsággal fogom keresni az alkalmat amikor elhagyhatom.
- Én kérdeztelek többször is, arról nem tehetek, hogy te nem válaszolsz! És igenis kérdeztelek, annyiszor kérdeztelek rengeteg dologról! Nem dugom homokba a fejem, tudom, hogy milyen vagy, és el is fogadtalak volna. De miért kellett így visszaélned a bizalmammal? Mire volt jó, hogy a tudtom és beleegyezésem nélkül kicserélted a gyógyszeremet? Arra, hogy már megint minden a te kényed-kedved szerint legyen? Hogy mondhatod, hogy fontos vagyok neked, ha egyszer ennyire semmibe sem veszel? – még mindig kiabálok vele, de hát ez van, ha két ilyen makacs és temperamentumos személy vitába keveredik. Nem kell ezen meglepődni, sőt várható volt. Két szenvedélyes ember egy kapcsolatban szinte törvényszerű, hogy nem sepri a szőnyeg alá a gondokat. Márpedig gondunk az éppenséggel van, méghozzá nem is akármilyen.
Visszaadom a kölcsönt és én is megrázom őt. Igaz, ő meg sem érzi, de ez még nem jelent semmit. Mert a kétségbeesésemben kimondott szavaimmal nem csak őt, hanem magamat is megsebzem. Tényleg a legrosszabbat hozza ki belőlem, ezzel, hogy így felbőszített. Bevallom, lelkem mélyén valahol örültem ennek a babának. Mindig is szerettem volna egy gyereket, akit szerethetnék és aki feltétel nélkül ragaszkodna hozzám. Elképzeltem már a sötét, fürtös haját, és kérlelhetetlen tekintetét mint amilyen az apjának is van. Nem értem, hogy mondhattam olyat, hogy nem akarom. Semmit sem akarok jobban a világon, azóta, hogy tudom, hogy a szívem alatt növekszik. Csak a babámat akarom, és azt, hogy egészséges legyen és biztonságban legyen.
De mégis, hogyan lehetnénk mi Franco mellett valaha is biztonságban? Hiszen még magára sem tud vigyázni! Golyók szaggatták a testét, rálőttek, mégis, hogyan hihetnék abban egy percig is, hogy nem esne ennek a gyereknek bántódása? El kell tőle távolítanom, nem lehet mellette! Nem fogom hagyni, hogy valaha is veszélyben legyen, akkor inkább elmegyünk!
Mégis, megtört az, hogy olyasmit mondtam, amit nem lett volna szabad. Nem akarok ezzel bajt hozni a kicsi fejére, nem akarom, hogy emiatt a meggondolatlan mondat miatt valami baja essen. Kiszakad belőlem a feszültség, a tehetetlen düh és a mérhetetlen kétségbeesés.
- De honnan tudhattam volna, hogy nem fogsz bántani? – hüppögök keservesen – Te mondtad, hogy az erőszak az életed része, honnan tudjam, hogy minket nem fogsz bántani? – magam is meglepődök rajta, hogy átölelem. De most nem érdekel más, csak az, hogy jó hozzá bújni. Azt akarom, hogy átöleljen ő is, ringasson, temethessem az arcom a vállába és egy pillanatra elfelejthessem, hogy mekkora bajban vagyunk. – De igen, tudnál! Bántottál, amit velem tettél az ezerszer rosszabb mint amit az a fiú. – vertek már el sokkal alaposabban is, mint az a kis pofon. Soha nem mondtam neki semmi rosszat a volt férjemről, csak azt, hogy nem működött. Azt már nem mertem elmondani és remélem nem is tudja meg soha, hogy azért kellett elhagynom, mert az állandó részegsége során nem egyszer elkalapált engem úgy, hogy levegőt se kaptam a fájdalomtól. Nem engedem még el, csak szorosan ölelem amíg úrrá nem leszek a bömbölésen. Kétségbeejtő, hogy nem számíthatok másra csak rá. Aztán elengedem, és csak nézem ahogy a dobozt visszahozza és lerakja az ölembe.
Minden ami ebben a dobozban van, olyan kedves volt nekem! Az album a festményekkel, a karkötő, a virágok… még az a napszemüveg is amit akkor vett mikor a partra mentünk el sétálni, és a szemembe tűzött a nap. Látta, hogy a kezemmel takargatom a szemem, és azonnal intézkedett, a bazár soron az egyik árustól vett egy napszemüveget pedig mondtam, hogy otthon már van egy. Csak megérintem az ujjaimmal a dobozt és a tartalmát. Gondoskodott rólam, ez igaz. Nagyot szipogok amikor azt mondja, hogy ne lökjem el magamtól, és hogy hiányoztam neki. Nem tudom mit tehetnék. De ezzel eszembe juttatja, hogy valójában… valójában tudom, hogy nem csak rossz ember ő, és miért is kezdtem belé szeretni. Hagyom, hogy megsimogassa az arcomat, de még bizalmatlan vagyok vele.
- Egy utolsó… tényleg legutolsó esélyt adok ennek az egésznek. – komolyan és őszintén nézek a szemébe, láthatja, hogy nem viccelek. – Nem miattad, hanem azért mert ez a baba megérdemli, hogy normális családja legyen, már amennyire ez lehetséges az adott körülmények között. – aztán megcsóválom a fejem. Szörnyen nehéz döntések ezek, és talán nem ilyen felzaklatott állapotban kellene meghoznom őket. Kimerült vagyok, pedig még dél sincs. Sokat kivett azonban az erőmből ez a nap, végtelenül belefáradtam ebbe a sok hazugságba és veszekedésbe – De bízni benned… azt nem tudom mikor leszek képes. Úgy érzem elárultál, és ezt nem lehet helyrehozni. – teszem még hozzá csalódottan, hiszen így érzek.

»Csüt. Május 25, 2017 11:53 am Keletkezett az írás

*Egyre csak kiabáltunk egymással és vagdaltuk egymás fejéhez a saját igazunk. Hiába tudtam legbelül, hogy ez így nem helyes, mégis ugyanúgy kiabálva válaszoltam, ahogy ő beszélt velem. Most viszont már próbáltam az indulat ellenére nyugodt lenni, ami valljuk be, nem az erősségem. De magamra erőltettem a nyugodtságot, hogy lassan tényleg meg tudjak nyugodni és ezáltal ő is, mert neki most nyugalomra lenne tényleg szüksége.*
-Kérdeztél, csak nem a megfelelő dolgokat. Én a rohadtul közhelyes kérdésekre vágytam volna. De így...egyszerűen nem tudtam kilépni abból a szerepből, ami az osztályrészem. Mit mondhatnék? Megszoktam, hogy az történik, amit én akarok. *Vontam meg a vállamat. Most már én viszont teljesen nyugodt hangnemben válaszoltam. Őszintén mondva kezdtem belefáradni az ordítozásba. Bárkivel szívesen emelem fel a hangom, de Angelle az, akivel szemben baromira megterhelő ez. Bármennyire is nem hiszi el, fontos szerepet tölt be az életemben már. Mit érzek vele kapcsolatban, azt nem tudom, de minden percét élvezem, amikor vele vagyok és hiányzik, amikor nincs a közelemben.
Igaz, hogy még korai, de már nagyon vártam ezt a babát. Nem azért, mert örökösöm lesz, hanem mert család leszünk. Igaz, hogy most még nagyon szarul állunk, de talán ez a pici majd ismét összekovácsol minket. Már szinte láttam maga előtt a kócos fürtjeit és remélni mertem, hogy az anyja szépségét örökli majd. Természete biztos nem lesz egyszerű..egy olasz és egy latinó...végülis kell a kihívás.
Azt elhatároztam, hogy biztonságban fogom tudni őket. Már elrendeltem így is néhány óvintézkedés bevezetését itt az a házban, mert remélem, hogy Angelle beköltözik ide hamarosan. Tudom, hogy nem lesz egyszerű az élet, de a biztonságukat garantálni fogom. Golyóálló ablakok, golyóálló autó és jó pár olyan testőr, akiről még azt sem fogják tudni, hogy a közelükben vannak, de az életüket áldoznák értük. Őket még nálam is jobban fogják védeni, ezt már elhatároztam.*
-Őszintén...szerinted valaha képes lettem volna kezet emelni rád? *Egy valamin nagyon elgondolkodtam. Szinte semmibe vette, hogy az a zöldfülű megütötte. Ez pedig megint rút gondolatokat szült a fejemben. Az oké, hogy árva volt, de a verés az más tészta. Ha megtudom, hogy valaki valaha is bántotta, az keservesen meg fog fizetni. Mindig is elítéltem a nők verését. Milyen dolog egy gyengébb nőt megverni? Nem férfi az ilyen, hanem egy semmirekellő, halált érdemlő ember. És meg is fogja kapni a halált, ha beigazolódik a gyanúm.
És a dobozzal célt értem. Nem vagyok jó a bocsánatkérésekben és társaiban, de megértette a lényegét. Ebben a dobozban minden a közös időnkre emlékezteti. Mindig kapott tőlem valami apróságot. Sokszor csak egy szál pipacs volt, a kedvence. Vagy figyelmesség jele képpen egy napszemüveg. Vagy egy művészeti album, amit ketten nézegettünk meg végül. Mind szép emlék.* -Köszönöm! *Mondtam ki végül. Én már tudom, hogy olyan családja lesz a picinek és Amgie-nek is, amiről még álmodni sem mert volna, mindent meg fognak kapni.
Most viszont pihennie és ennie kellene.* -Ha szeretnél pihenni, akkor nyugodtan feküdj le kicsit, akár magadra is zárhatod belülről a szobát. És ha szeretnél enni valamit, akkor szólj és azt is kapsz. *Most igyekeztem nem parancsoló hangot megütni, pedig nagyon akartam volna parancsba adni neki ezeket a dolgokat. De ugye valamit valamiért. Remélhetőleg nem fogja elutasítani. És ha megengedte, akkor ismét magamhoz öleltem, mert hiszem, hogy egy ölelésnek csodatévő gyógyító ereje van.*

»Pént. Május 26, 2017 12:07 am Keletkezett az írás

- Mi vagyok én?! Mentalista?! Honnan tudhattam volna, hogy te mit akarsz, hogy mit kérdezzek tőled? És jobb ha a jövőre nézve megszokod, hogy nem lesz mindig minden úgy ahogyan te akarod! – úgy feszülünk egymásnak mint az acél és a gránit. Előbb utóbb az egyik össze fog törni, de legalábbis kicsorbul. Amíg viszont ez nem következik be, addig szinte reménytelen küzdelem az egész.
Lassanként mégis kezdem megadni magam. Végre meghallom amit mond, és nem csak sértésnek és bántásnak veszem a szavait. Olyan kapcsolatot szeretett volna amiben önmaga lehet. Anélkül, hogy félnék tőle, átlagos beszélgetésekkel, őszinte szavakkal… összeszorul a torkom, mert végre kezdem érteni, hogy annak idején miért volt mindig olyan más amikor a lakásomban volt. A melegítő nadrágban, ing nélkül, kócosan és mégis magabiztosan. Olyankor lehetett Franco, a barátom, akivel járok. Nem volt Tuttiftutti, nem volt ott semmi maffia, semmi ami a mindennapokra emlékeztethette volna. Csak mi. Az igazat megvallva, még jól is működött a kapcsolatunk amikor ketten voltunk. Az olyan napokon kezdtem belé szeretni. Csak leültünk az apró, kényelmetlen kanapéra, összebújtunk és néztünk valami vígjátékot vagy régi, fekete-fehér sorozatot. Nem tagadom, én is hibás vagyok benne, hogy idáig fajultak a dolgok. De legalább elismerem, ha nem is hangosan, hogy hibáztam.
Lelkem mélyén, annak fényében amire most rájöttem, már tudom, hogy szeretni fogja a kicsit és megvédi. Tűzön-vízen át is, de védelmezni fogja ami megnyugtató. Szeretném, ha a csöppségnek meglenne mindene, szeretet, törődés, odafigyelés, biztonság… és úgy tűnik, Franco igyekezni fog mindent megadni neki. Talán adnom kellene ennek az egésznek egy esélyt, de annyi minden szól ellene!
Aztán valahogy a józan eszem is elhagy. Szeretem ezeket a holmikat. Nem is azért mert drágák vagy ilyesmi… a kis virágok vagy az a napszemüveg igazán nem kerültek sokba. Tagadhattam akárhogyan is, még magamnak is, de tényleg belé szerettem. Ezért is bánt annyira, hogy így becsapott, kihasznált engem. Hiszen nem mondja, hogy szeret, valószínűleg azért nem mondja mert nem is szeret. Jó döntés volt engem választani, én nem bántanám a babát semmiképpen, és mivel nekem nem volt családom, nem tagadnám meg a picitől a lehetőséget. Még akkor sem, ha ne adj isten boldogtalanok lennénk egymás mellett… a baba kedvéért képes leszek mosolyogni minden nap, ha kell még azt is profin fogom játszani, hogy szerelmes vagyok az apjába, csak neki legyen gondtalan gyerekkora.
Bólintok, amikor azt mondja, hogy köszöni. Tényleg ez az utolsó esélye, még egy dolgot tudjak csak meg róla ami kiakaszt, és végeztem vele örökre. Már nem csak magával kell foglalkoznia és azzal, hogy ő mit akar, hanem velünk is, hogy nekünk mi a legjobb. Hozzá bújok amikor átölel és nagyot ásítok. Rettenetesen kimerített ez a vita, jobban mint gondoltam volna.
- Nem… nem akarok felmenni, jó lesz itt. – szorosan ölelem át én is, és a nyakába szimatolok. Nem szeretnék felmenni a szobájába, hogy aztán egyedül legyek. Nem akarok egyedül gubbasztani, pláne nem egy ilyen nap után. Elfészkelődök a kanapén, a cipőmet lerúgtam, még a lábaimat is felteszem. Már Franco derekát ölelem, fejem a combján pihentetem. – Jobb ha rajtad tartom a szemem mielőtt még – nagyot ásítok, kicsit sem nőies módon, majd elégedetten sóhajtok – megint csinálsz valami gazemberes dolgot. Ühüm. – motyogok. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen nagyon álmos vagyok. – El ne merj menni vagy megharaplak.

»Pént. Május 26, 2017 1:40 pm Keletkezett az írás

*Egyszerűen nem láttam már értelmét, hogy válaszoljak. Úgysem fogja egyikünk sem beismerni, hogy tévedett, túl büszkék vagyunk ahhoz mindketten. Nem tudom meddig fog menni ez az egész történet kettőnk között most, mikor fogjuk belátni, hogy jobb a békesség. Talán soha, mert mindketten határozott személyiségek vagyunk. De ha együtt akarunk élni, akkor valamilyen szinten meg kell értenünk a másikat.
Azt látom rajta, hogy kicsit ő most elgondolkodott azon, amit mondtam. Hogy csak egy átlag ember akartam lenni, amikor vele vagyok. Amikor nála voltam, mindig átöltöztem egy sima melegítőbe. Rajta kívül csak Cesare volt az, aki ilyen laza öltözetben látott, más senki. Angie-vel kettesben soha nem kellett megjátszani magam, vele egyszerűen Franco lehettem, aki filmezik, zenét hallgat, albumokat nézeget a barátnőjével. Azokat a pillanatokat soha nem tudom elfelejteni és azt akarom, hogy legyenek még olyanok. Szeretném azt, hogy megtapasztalja, hogy lehet még olyan.
A szíve alatt hordozott pici pedig soha nem fog semmiben hiányt szenvedni. Mindent meg fog kapni. Talán még túl sokat is és el lesz kényeztetve kicsit, de nem érdekel. Azt akarom, hogy olyan szeretetben tudjon felnőni, mint amiben nekem is részem volt. Ugyanolyan tanítást akarok neki biztosítani, hogy művelt legyen. Szeretném, ha ő is találna magának valami hobbit, amiben örömét leli. És persze ha idővel átvenné majd az üzletet, mert nem szeretném, ha az ebek harmicadjára jutna a birodalom, amit apám felépített.
Csak figyelem, ahogy elhelyezkedik a kanapén az ölembe és elmosolyodok. Szinte olyan, mintha nem történt volna semmi.* -Nem fogok eltűnni. *Simogattam az arcát, amíg el nem aludt és még tovább is. Közben pedig kezdtem rájönni, hogy ez talán több, mint egy egyszerű ragaszkodás hozzá. Magam sem tudnám megfogalmazni, hogy mi ez vagy inkább elismerni nem akarom magamnak. Féltettem kicsit a világomtól, de tudom, hogy képes leszek vigyázni rá és a gyermekünkre is.* -Itt fekszik minden az ölemben, ami fontos az életemben. *Suttogtam halkan. Habár tudom, hogy alszik és nem hallja, mégis ki kellett mondanom.
Nem tudom meddig fog aludni, de a telefonom után nyúltam és felhívtam a konyhát, hogy készítsenek egy nagy adag palacsintát juharsziruppal, ahogy Angie szereti. Muszáj lesz ennie valamit, ha felébred és abban biztos vagyok, hogy ezt szívesen eszi mindig. Pontosabban ahányszor együtt töltöttük az éjszakát mindig palacsintát reggelizett.
Nem volt túl kényelmes ez a póz nekem, de nem érdekelt. Egy esélyt kaptam tőle, amit tényleg jól meg kell ragadnom, ha nem szeretném elveszíteni őt és a babát. Nem mintha nem találnám meg, ha esetleg elszökne, de én ehelyett boldoggá szeretném tenni. Hogy ismét megtalálja azt az érzést, amit velem érzett. Óvatosan odanyúltam a dobozért, amiben a holmikat hozta vissza, amiket tőlem kapott. Kivettem belőle az albumot és azt kezdtem el lapozgatni és olvasgatni. Vele már párszor átnéztem, de most is kedvet kaptam hozzá. meg tényleg nem akarom itt hagyni. Közben felötlött bennem, hogy édesanyámnak is kéne szólnom arról, hogy nagymama lesz. Bár a részleteket jó lesz elhallgatni azt hiszem, mert leszedné a fejemet a helyéről.*

» Keletkezett az írás