*Amióta Angelle csakúgy megszökött, kész rémálomnak tűnik az életem. Nem tudtam merre van a még meg nem született gyermekünkkel a hasában. Persze van munkám bőven, de az ő hiánya eléggé padlóra küldött. Csak most kezdem megérteni milyen nagy hiba volt, hogy nem mondtam neki, hogy szeretem. Muszáj lesz minél előbb megtalálnom, hogy elmondhassam neki mindazt, amire az elmúlt egy hónapban rájöttem. Azonban történt valami, amire nem számítottam. Egyre többször kezdtem érezni szúrást a szívem tájékán, pont ott, ahol az egyik lövés ért néhány hónappal ezelőtt. Akkor azt mondták a sebészek, hogy néhány milliméteren múlott, hogy nem a szívem érte...mert akkor már alulról szagolnám az ibolyát. Nem tudom, hogy mégis valami szövődmény miatt vagy egyszerűen a stressz miatt, de nem hagyott nyugodni, hogy mi a franc van velem. Az embereim és az ellenségeim előtt nem látszódhatok gyengének, mert annak súlyos következményei lennének. Így hát én magam kértem időpontot a kórházban egy kivizsgálásra. Majd az orvosok megmondják, hogy van-e aggódni valóm vagy a stressz a probléma. Reméltem, hogy csak az utóbbi. De a szívemmel még én sem viccelek. Ma jött el a napja, hogy bemenjek az orvoshoz. A szokásos öltönyömet vettem magamra. Hát igen, a megjelenés számomra mindig fontos, még ha orvoshoz is megyek. Testőröknek szigorúan meghagytam, hogy a kórházon kívül várjanak, semmi szükségem arra, hogy feltűnést keltsenek. Felmentem az emeletre, ahova irányítottak és elegánsan helyet foglaltam, kigomboltam a zakómat. Körbenéztem és örültem, hogy nem sokan várnak előttem...türelmetlen típus vagyok. És végre megláttam az én sorszámomat a kijelzőn. Ahogy felálltam, automatikusan gomboltam be a zakómat. Odabent az orvoson kívül, legalábbis annak véltem, még egy fiatalabb lány is bent volt. Gondolom egy gyakornok. Nekem nincs ellenemre, ha ő is megvizsgál, csak mondják meg mi a franc ez.* -Jó napot! *És amint elhangzott a jól ismer mi a panasza kérdés, már mondtam is.* -Mint amint említettem az időpont kéréskor, néhány hónappal ezelőtt lelőttek. Újabban pedig az egyik lövés környékén szúrást érzek. *Mutattam a mellkasomra, a szívemre. Levettem a zakómat és a szék támlájára terítettem, mert feltételezem, hogy lesz vizsgálat is...no meg eléggé melegem van idebent. Az ing addig maradhat, amíg valamelyikük meg nem akar vizsgálni. Persze ők nem tudhatják, hogy pontosan mivel foglalkozok. Legálisban a munkám üzletember. Azt pláne hogy mondhatnám el, hogy a baromságom miatt elüldöztem magam mellől a nőt, akiért bármit odaadnék...akiről fogalmam sincs, hogy éppen merre van....*
Abigail McVeigh
Gyakornok
▪▪ Hozzászólások száma :
28
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
31
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney
»Csüt. Júl. 20, 2017 12:45 am Keletkezett az írás
Franco && Abigail
EGY KÓRHÁZI LÁTOGATÁS
Gyakornokként számos feladattal találkozom, több osztályra beosztanak, hogy tanulmányozzam, elsajátítsam az ott folyó munkákat. Még ha egyelőre érdemi munkákat nem is igazán adnak, inkább csak kisebb horderejű dolgokat, inkább a megfigyeléssel fejlődhetek, az ápolókénál nem sokkal másabb munkák az enyémek mindössze. Én azonban nagyon igyekszem, hiszen tudom, hogy ezzel szeretnék foglalkozni és ha másfél év múlva odakerülök, muszáj átmennem a teszten, hogy rezidens lehessek. Nem azért tanultam ennyit, hogy elbukjak félúton. Épp ezért inkább tanulási lehetőségnek fogom fel a különböző feladatokat, amiket rám osztanak, nem szükséges rossznak. Mint például azt is, hogy ma az egyik vizsgálóban kell segédkeznem. Bár többnyire csak adatokat viszek fel a gépre, legfeljebb vérnyomást mérek, vért veszek, kiadom a beteglapokat és hasonlók, de emellett igyekszem arra is figyelni, amit az orvos csinál. Hisz ha minden jól megy, egy nap nekem is lehetnek ilyen feladataim. A most belépő férfi egyébként is figyelemreméltó esetnek tűnik. Tekintve, hogy szívtájéki szúrásra panaszkodik, amit ráadásul egy lőtt seb okozhat feltehetően. Mivel előre egyeztetett időpontra jött, nem kell adategyeztetést folytatnom vele, Franco Malvasi, a kórlapja alapján egyébként is benne van már a kórházi rendszerben, lőtt sebekkel hozták be néhány hónappal ezelőtt. Egészen pontosan három lövés érte, a mellkasán, a hasfalán és a karján. Szerencséje volt, hogy létfontosságú szervet nem értek a golyók. Előfordulhatnak azonban rejtett szövődmények, most is lehet akár ilyesmiről is szó. Vagy más, de ez sem zárható ki, valószínűleg ezért is volt olyan sürgős neki is a vizsgálat. Az orvos először meghallgatja sztetoszkóppal Mr. Malvasi szívhangját majd felém fordul és én már pattanok is föl, hogy előkészítsem az EKG-t. - Malvasi úr, lenne kedves idefáradni? El kell végeznünk egy EKG-tesztet - fordulok a beteg felé barátságos hangon, megkérve, hogy üljön oda a gépnél lévő vizsgálóasztalhoz, hogy megfelelően rátehessem a szerkezetet, majd elindíthassam azt.
*Bár tudnám mi a bajom. Utálok orvoshoz járni, megutáltam egy időre a fehér köpenyeseket, amikor lepuffantottak. Éppen elég időt kellett kórházban töltenem. Valószínűleg nem erre számítottak az elkövetők, hogy túlélem. Én meg nem arra, hogy ha magam mögött tudom a rehabilitáció rögös útját, akkor ismét a kórházban találom magamat. Nem vagyok egy nyavajgós típus, de a szívemmel nem viccelek. Persze magam körül csak a személyes testőreim tudják hova jöttem ma, de azt nem, hogy miért. Nem szabad egy pillanatra sem gyengének mutatkoznom. Azén világomban eltapossák a gyengét, még akkor is, ha történetesen a maffiafőnök az, aki gyenge egy kicsit is. Így a lehető legkevesebb ember tudott erről a napról. Persze a kórházban mindenki tisztes üzletemberként ismer. Sőt, a világ nagy része üzletemberként ismer. Rengeteg legális üzletünk van. Éttermek, gyárak, sportpályák, üzletek, bankok. Van ahol csak tulajdoni hányadom van,de az is bőven elég sok helyen. Talán éppen ezért fúj rám ennyire a rendőrség, mert nem tudnak elkapni sehogy. A piszkos üzelmeinket jól leplezzük. A rendelőben már tudom előre milyen vizsgálatok jönnek, hisz jó ideig jártam vissza kontrollra a lövések után. Ahogy sejtettem, az inget is leveszem és a zakóm tetejére terítem. Kicsit rezzenek csak meg, amikor a hideg sztetoszkóp a mellkasomhoz ér. Jó gyerek módjára veszem a levegőt is, amikor mondja az orvos. Az orvos hümmögését nem tudom hová tenni. Jót vagy rosszat jelent?* -Természetesen! *Mint mindig, tisztelettel vagyok azok iránt, akik segíteni akarnak. Úgy gondolom, hogy ez a lány még tanulja az orvosi hivatást, de nekem nincs ellenemre, hogy megvizsgáljon. Helyet foglalok a széken, amit kijelölt nekem. Közben temérdek kérdés kavarog a fejemben. Vajon a golyó okozza a gondot? Vagy a rengeteg stressz sem tesz jót? Kétségkívül sok a stressz az életemben mióta Angie eltűnt. Minden energiámat arra fordítom, hogy megtaláljam és visszakapjam őt, a még pocakban lévő fiúnkkal együtt.* -Ugye nem dobom fel a pacskert? *Próbáltam egy kis humorral elütni a dolgot. Jobb mindenkinek, ha nincs az állandó feszültség a levegőben. Soha nem szerettem a kórházakban a fehér vagy éppen az émelyítő zöld falakat. Meg hát az orvosokkal kell egyfajta bizalomnak lennie, hisz a kezükbe adjuk az életünket. Bár ki tudja.. lehet a lányban nincs annyi feszültség mint bennem, elvégre ő fog embereket gyógyítani... Aztán csak nyugodtan tűrtem a vizsgálatot, a halk csipogásokat. Annyi EKG vizsgálatom volt már, mint égen a csillag. Mégsem tudnám megmondani arról a papír darabról, amit ad ki a gép, hogy a ketyegőm jól működik-e avagy sem. Nem tudom minek örülnék jobban. Ha nincs minden rendben, az orvosolható. De ha minden rendben, akkor nagy pácban vagyok, mert nem úgy tűnik, hogy helyre jönnének a dolgok körülöttem mostanában.*
Abigail McVeigh
Gyakornok
▪▪ Hozzászólások száma :
28
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
31
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney
»Csüt. Aug. 24, 2017 9:50 pm Keletkezett az írás
Franco && Abigail
EGY KÓRHÁZI LÁTOGATÁS
Régen, mondhatni egészen fiatalon elhatároztam már, hogy orvos leszek. Ez afféle álom a számomra. A nevelő szüleim mindketten az egészségügyben dolgoztak egykor, (ma már a korukból következően nyugdíjasok) így egy kicsit az ő irántuk érzett szeretet és hála miatt is döntöttem eme hivatás mellett. Megteremtették nekem ezt a családi hátteret, amit a szülőanyám sosem, szerettek és támogattak mind anyagilag, mind érzelmileg és ezért egy életre lekötelezve érzem magam nekik. Láttam az arcukon az örömet, mikor felvettek az orvosira, hát még amikor el is végeztem azt. Bár örökbe fogadtak, mindig is sajátjukként kezeltek és én is a szüleimként tekintek rájuk. Még akkor is, ha néhány hónapja, szinte a semmiből előbukkant az elvonóról frissen szabadult szülő anyám is, aki anno faarccal tűrte, hogy hároméves koromban elvigyenek tőle árvaházba, miután a leszedált állapotában még arra sem volt képes, hogy ennivalót adjon nekem, nemhogy bármilyen más módon megadja azt a törődést, amit egy kisgyerek az édesanyjától igényelne. Ezért is temetkezem a munkába inkább. Fejlődni akarok, jobb akarok lenni, ahogy azt a nevelő szüleim elvárják tőlem. Ugyanakkor ki is akarom zárni azt a sok felesleges gondolatot, kérdőjelet, amit az engem egykor világra hozó nőnek a váratlan felbukkanása vet fel bennem. Igyekszem minél inkább a feladatomra koncentrálni, ahogy egyre-másra jönnek a kontrollra, kivizsgálásra érkező betegek, mint amilyen Mr. Malvasi is. Az orvos utasításának megfelelően hívom oda az EKG-hoz a férfit, miután a sztetoszkópos vizsgálat lezajlott és neki is állok feltenni az érzékelőket. - Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy ha nem is soha, de még jó hosszú évtizedekig ez ne következhessen be - rámosolygok a férfira. Bízom benne, hogy ő is érti a viccet. Végül is van, aki csak a feszültségét palástolja az efféle megjegyzésekkel, ebben az esetben pedig tényleg nem szeretném jobban megijeszteni. - Kérem lazítsa el az izmait! - kérem még meg az utolsó fontos dologra, hogy az EKG ne adjon félrevezető képet, miután ráerősítem a műszert, majd elindítom a gépet és az orvossal együtt figyelünk. Elsősorban persze én, de mivel gyakornok vagyok csak, mintegy ellenőrző célzattal ő sem hagyja figyelmen kívül a méréseket. Csendben figyelünk néhány percig a monitorra, amely felrajzolja Mr. Malvasi szívhangját. - Úgy látom, a gép jelez egy kisebb fajta szívritmus-zavart - az orvosra sandítok, miközben ezt megállapítom, ő pedig bólint, jelezve megállapításom helyességét. - Ne ijedjen meg Malvasi úr, elég sok ember él jó hosszú életet is ilyennel. De el kell végeznünk még egy terheléses tesztet is, hogy lássuk, indokolt-e a gyógyszeres kezelés - ezeket a szavakat a doktor intézi a férfihoz, én pedig már teszem is a dolgom, leszedem az EKG-t Malvasiról. - Lenne kedves átfáradni a szomszéd szobába? Csak egy néhány perces szobabiciklizésről lesz szó - kedvesen szólok hozzá, várva, hogy kövessen és nekiállhassunk a következő tesztnek is. Én tényleg csak kisegítő munkákat végzek a műszerek beüzemelésével és hasonlókkal, a végső diagnózist az orvos mondja ki természetesen, de a feladatomban igyekszem maximálisan helytállni. Minden tekintetben.
*Egy dolog mennyi mindenre kihatással lehet, ugye? Vagy inkább egy személy. Ha nincs Richie, akkor talán meg sem ismerem Angiet. Akkor nem teszem el láb alól az a mocskot és Angie nem lép le... És ha ő nem lép le, akkor valószínűleg nem stresszelnék annyit és nem lennék itt mellkasi fájdalommal. Legalábbis remélem, hogy erről lehet szó és nem valami egyéb probléma. Tudom, hogy fizikai tünete is lehet a stresszes életnek, de tekintve, hogy nem rég lőgyakorlatot tartottak rajtam.... de remélem, hogy nem az okoz problémát. Nem láthatnak betegnek vagy gyengének. Az könnyen a véget jelentené nekem.* -Ez megnyugtató. *Mosolyodtam el, ahogy felszerelte rám a gépet. Már szinte mondani sem kell, tudom mi következik, hisz a támadás után vizsgálat vizsgálatot követett. Akkor azt mondták, hogy pár centin múlott, hogy nem a szívemet érte az egyik lövés. Most próbáltam egy kis humorral elütni a komor vizsgálatot. Meg talán a feszültség is ezt hozta ki belőlem. Próbáltam ellazítani magam, ahogy mondta. De én meg a lazulás, az két külön világ. Soha nem vagyok laza, mindig tettre kész állapotban vagyok. Így beletelt pár pillanatba mire magamra tudtam kényszeríteni, hogy ellazítsam magamat. Utána én csak egy helyben üldögélek, ők meg a monitorra figyelnek.* -Persze, máris megyek. *Hát nem voltam egy cseppet sem boldog, hogy találtak valamit. De hát ez van, nincs mit tenni. Mentem a lány után és reméltem, hogy tényleg semmi komoly. Valahogy nem vagyok meglepődve, hogy egy golyó gondot okozhatott pár centire a szívemtől. Persze a sebész kivette a golyót, de azért az mégis csak odabent járt a jó öreg ketyegő mellett nem sokkal.* -Még szerencse, hogy szeretem a biciklit. *Tényleg szeretem a kétkerekűt, de sajnos mostanában nem hogy arra, de még élni sem nagyon van időm. Túl sok a probléma mostanában az üzletben meg a magánéletben is. Most ha zöld utat kaptam, akkor felpattantam a szobabiciklire és nagyon kellett igyekeznem, hogy ne úgy tekerjek, mint egy félőrült. Pedig most nagyon arra lett volna szükségem, hogy kiadjak minden, ami felgyülemlett bennem az elmúlt hetekben. Azt hiszem úgy kell majd lelőni innen, mert teljesen belejöttem a tekerésbe. Mintha nem is kórházban lennék éppen, mintha nem is szúrna a mellkasom.*
Abigail McVeigh
Gyakornok
▪▪ Hozzászólások száma :
28
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
31
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney
»Kedd Szept. 05, 2017 9:56 pm Keletkezett az írás
Franco && Abigail
EGY KÓRHÁZI LÁTOGATÁS
Orvosként nagy a felelősség rajtunk nap, mint nap, hisz mikor mennyire közvetlenül, de tény, hogy életek múlnak rajtunk. Épp ezért tartom fontosnak, hogy még a legegyszerűbb rutinvizsgálatnál is a tudásom legjavát nyújtsam. Persze csak bizakodni tudok az illetően, hogy ezt a lendületet évtizedek múlva is meg tudom majd őrizni, nemcsak most, még gyakornokként és remélhetőleg néhány éven belül rezidensként. Épp ezért, még a legapróbb műveletet, amit feladatként kapok is próbálom a lehető legtökéletesebben kivitelezni. Mint most az EKG vizsgálat elvégzést Mr. Malvasin. A szíve egyébként is mindenkinek az egyik legfontosabb, legféltettebb szerve, ha azzal valami nem jól működik, könnyen végzetes lehet. Épp ezért fokozottan oda kell figyelni minden kis rendellenességre, amit produkál. Ezzel alighanem ő is tisztába lehet, hisz érzem rajta a feszültséget, amit talán oldani, talán palástolni akar a viccelődő megjegyzésével. Én mindenesetre felveszem a fonalat, hátha ezzel tudok én is segíteni neki valamelyest. Ez azonban úgy tűnik, nem túl hatásos, mivel láthatóan nehezére esik ellazítani az izmait, mikor erre kérem, mivel az EKG vizsgálathoz elengedhetetlen. Idővel azonban sikerül, így már a helyes mérési eredményeket figyelhetjük az orvossal. Aki ugyanúgy látja a szívritmus-zavart, mint én és ennek megfelelően egy terheléses tesztet javasol. Megkérem a beteget, hogy tartson velem a másik szobába, ő pedig készségesen feláll és követ. Újabb megjegyzését csak egy mosollyal reagálom le, az előzőek után úgy gondolom, talán ez a legjobb, nehogy tovább fokozzam az idegességét. Megvárom, hogy felüljön a biciklire, majd ráhelyezem itt is az érzékelőket. Meg sem kell kérnem arra, hogy tekerni kezdjen, ezt magától is megteszi. Mégpedig olyan elánnal, hogy egy kicsit én is megijedek tőle. Az orvosra pillantok, ő is felvonja egy kicsit a szemöldökét, de nem szól semmit, így én sem teszem. Kis idő után Malvasi úr szerencsére magától is lassít a tempón. Ijesztő volt, hisz félő, hogy nem bírná a teljes időt letekerni ilyen tempóval. De erre talán ő maga is rájött. Mindenesetre egyelőre csak figyeljük az orvossal a monitort és őt. Ugyanis nemcsak a műszer mérései, de az is fontos, őt mennyire viseli meg ez a néhány perc, mennyire kapkod levegő után a terhelés végén. Ezért sem szólunk neki semmit csak figyelünk és várjuk, mit is mutatnak az adatok és Malvasi állapota a teszt végén.
Kezdőlap 
