Cloe && Abigail

I WON'T GIVE UP ON YOU

Az életem annyira kusza mostanság, hogy már én is alig bírom követni. Nem is értem, hogyan történhetett. Hisz minden olyan szépen alakult... Bár az is lehet, hogy csak én csinálok túl nagy ügyet az egészből. Hiszen van egy jó állásom, amit imádok, egy szerető párom, aki ugyan kicsit sokat dolgozik, de az orvosok már csak ilyenek, nem? A szüleimet ritkán látom ugyan, de rendszeresen beszélünk, mi több kellene még? Minden sínen van. De az élet sosem ilyen egyszerű. Mióta feltűnt néhány hónapja az a nő, aki megszült és újra helyet próbál követelni az életemben. Mintha ez olyan egyszerű lenne. Három évesen láttam utoljára, akkor is a drogok annyira elködösítették a tudatát, hogy talán fel sem fogta, elvisznek tőle örökre. Ahogy azt sem, hogy nemcsak a gyomrom éhezett mellette, hanem a lelkem, a szívem is. A szeretetére, a törődésére. És most tényleg a bocsánatomra vár?
És akkor még arról a lányról nem is beszéltem. Akivel mostanában több időt töltök, mint a saját vőlegényemmel. Ami persze nem lenne meglepő, tekintve, hogy a párom mennyit dolgozik, de néha még mintha jobban is érezném magam a társaságban...
Sok kusza gondolat, amivel jobb, ha nem is foglalkozom. Ezért is igyekszem inkább a munkámra koncentrálni. Így ebédszünetben azonban felmerül bennem ez-az, ahogy épp ebédet vásárolok magamnak. Kezemben a teli tálcámmal körbepillantok az étkezőben és tekintetem megakad egy fiatal, szőke lányon, aki egyedül ül az egyik asztalnál és nem túl lelkesen rágcsál egy szendvicset. Még sosem osztottak be hozzá, de tudom ki ő. Mindenki tudja. Gyönyörűen csellózik, emellett nem lehet csakúgy elmenni. Bár azt mondják, nehéz természetű beteg. Én azonban sosem féltem a kihívásoktól. Különben is, talán jobb is, ha találok valamit, ami lefoglalja a gondolataimat. Gondolok hát egy merészet és határozottan megindulok az asztala felé.
- Szia! Ugye nem bánod, ha csatlakozom? - barátságosan mosolygok rá, de nem várom meg a válaszát, le is teszem vele szemben a tálcámat és leülök. Azt beszélik, nem egy barátságos jellem, de azok után, ami vele történt, hogy egy balesetben elvesztette a szüleit és a testvérét, ez talán érthető is. Hiszem, hogy türelemmel és kedvességgel igenis célt lehet érni idővel bárkinél.
- Ne haragudj, hogy így idepofátlankodtam, de gondoltam nem jó mindig egyedül lenni. Abigail vagyok, itt dolgozom. Te pedig Cloe, igaz? Sokszor hallottalak a hangszereden játszani. Igazán tehetséges vagy - fel vagyok rá készülve, hogy nem fog kitörő örömmel fogadni, ezért is kezdek rögtön beszélni hozzá. Még ha elutasító is lenne, idővel talán sikerül megtörnöm a jeget. Már ha nem pattan fel rögtön az asztaltól. Rá túlzottan nem erőltethetem a társaságomat. De érdekes lánynak tűnik, szóval úgy hiszem, egy próbát mindenképp megér. Különben is, legalább addig sem rágom magam a saját életem kuszaságán, míg vele próbálok beszélgetést kezdeményezni.

Cloe && Abigail

I WON'T GIVE UP ON YOU

Jövendő orvosként úgy hiszem, minden beteggel szemben nyitottnak kell lennem, amennyire csak tőlem telik. Azonban én is csak ember vagyok, a szóbeszédek rám is hatnak. Ezért van az, hogy mikor odalépek ennek a fiatal lánynak az asztalához, már van egy olyan prekoncepció a fejemben, hogy  barátságtalan lesz velem. Pedig ahogy megszólítom, majd meg sem várva azt a kis bólintást, leülök vele szemben és beszélni kezdek, nem érzékelek rajta elutasítást. Zárkózott, nem is szószátyár típus, ez látszik, de ez önmagában még nem sokat jelent. Én sem vagyok az az állandóan csacsogós, még ha most esetleg úgy is tűnhetek neki. Valójában csak a saját gondolataim elől akarok elmenekülni, azért teszem. Na meg a csellójátéka tényleg nagyon szép, ezt őszintén mondom neki. Ezt még azok is elismerik, akik általában panaszkodni szoktak rá, mint betegre. Pedig talán valahol érthető a viselkedése. Egy fiatal lány, aki hosszú ideje be van zárva ide, ráadásul egy elég súlyos baleset elszenvedése után, ami gyakorlatilag derékba törte az életét. És itt nem is annyira a maradandó egészségkárosodására gondolok, sokkal inkább azokra, akiket elvesztett a balesetben. De nem akarom ezt felhozni. Mint ahogy sajnálkozni sem. Kétlem, hogy jobban érezné magát tőle, sőt.
Épp ezért csak kedvesen mosolyogva bólintok arra, amit  csellóról mond. Nem akarom, hogy azt érezze, sajnálom. Az nem segít rajta semmit. Ha valaki, én tudom ezt. Bár az én helyzetem merőben más, ha elárulom, hogy örökbe fogadtak, mert az apám lelécelt, a szülőanyám pedig egy drogos alkoholista szenvedélybeteg volt, én is nem egyszer találkoztam már megrökönyödött, sajnálkozó tekintetekkel. Mindig is dühítettek. Persze, hároméves koromban jóformán éheztem hónapokig, ha nem vesznek el az anyámtól, talán bele is halok, de aztán olyan nevelőszülőkhöz kerültem, egy olyan igazi családba, aminél jobbat kívánni sem lehetne. Az én történetemben tehát úgymond adott a happy end, az övével ellentétben. Bár ebbe a képbe nem tudom, miért rondít most bele a szülőanyám. Mit akarhat tőlem? De pont azért ültem ide, hogy ne ezen gondolkozzak, a figyelmemet igyekszem hát inkább a lányra fordítani. Látom, hogy étvágytalan, csak kapirgálja az ételt, valójában nem eszik. Ez pedig nem jó. Már épp rá is kérdeznék, mi a gondja a koszttal, mikor azonban meghallom a kis elejtett megjegyzését.
- Az emberek sokfélét beszélnek mindenkiről. Nem szeretek ez alapján ítélkezni. Az egyetlen dolog, amiben tuti biztos vagyok, hogy nagyon szépen játszol. És ezt nem más mondta, én is hallottam - kedvesen mosolygok rá, ezzel is próbálva bátorítani, hátha sikerülne megnyitnom egy kicsit és elbeszélgetnem vele. Minden különösebb hátsószándék nélkül.
- Egyébként az étellel magával van bajod vagy úgy a légkör veszi el az étvágyad? - végül csak felteszem a kérdést, ami foglalkoztatott az előbb. Csak orvosnak készülök, nem hunyhatok szemet fölötte. Persze csak óvatosan, nem tukmálni vagy kioktatni akarom. Csak tényleg jó lenne egy kicsit megismerni, megérteni ezt a Cloe nevű lányt, akiről annyi mindent beszélnek.

Cloe && Abigail

I WON'T GIVE UP ON YOU

Mindig is törekedtem arra, hogy ne befolyásoljanak a pletykák. Úgy egyáltalán senkiről. Az emberek szeretnek mindenkiről mindenfélét beszélni. Én mindig is csak azt hittem el, amiről magam győződtem meg. Természetesen erről a lányról is sok mindent hallottam már, aki most történetesen velem szemben ül. A legproblémásabb betegek között emlegetik, akivel nagyon nehéz szót érteni. De hát egy ilyen baleset után, ami őt érte, miért is kellene ezen csodálkozni? Nem lehet könnyű neki. De tényleg nem sajnálkozni akarok rajta. Annak senki sem örül és nem is ezért ültem ide hozzá. Bár tény, hogy szívesebben foglalkozom az ő problémájával, mint a sajátommal jelenleg. Még ha szakmai szempontból igazából semmi közöm hozzá. Csakúgy emberileg. Meg egyébként is azért akarok orvos lenni, hogy ott és annak segíthessek, akinek és ahogyan csak tudok.
- Az emberek sok mindent beszélnek. Én inkább magam szeretek véleményt alkotni - válaszolom neki mosolyogva. Mi mást is mondhatnék? Elkezdhetném persze rögtön nyugtatgatni, hogy ugyan, nem dilis, de ez túlzottan sablonos lenne. Meg válaszolhatna azzal, hogy a kezelései nem ezt mutatják. És én most nem szakmai okokból beszélgetek vele. Csak mint ember vagyok kíváncsi erre a tehetséges, de igencsak szomorú sorsú lányra. Megjegyzése a kérdésemre, hogy miért is nem eszik, összeszorítja a szívemet. Hiszen ez a lány olyan fiatal, még szinte kamasz és mégis milyen elgyötörten áll az élethez! Tény, hogy sok rosszban volt része. Túl sokban. Nem lenne szabad ilyen fiatal életekkel ilyesminek megtörténnie. Bár pontos részleteket nem tudok az őt ért baleset körülményeiről, de akkor sem. Az egészségét, a szeretteit, szinte mindent elveszített... De igyekszem nem túlzottan ellágyulni, legalábbis külsőre. Ezért inkább nem is mondok semmit, nehogy észrevegye, mennyire magával ragadtak az érzelmeim. Csak akkor szólalok meg, mikor kérdést intéz hozzám.
- Ami azt illeti, nem szeretek egyedül enni. És amikor megláttalak, hogy te is egyedül eszel, gondoltam ideülök. Mi még úgysem ismerjük egymást, de csellózni hallottalak már, ezért kíváncsi voltam rád. Gondoltam, ha már így alakult, miért is ne? Remélem, nem zavarlak túlságosan vele - ismét barátságosnak szánt mosollyal nézek rá. Lényegében amit mondok, az megfelel az igazságnak, eltekintve attól, hogy elhallgattam a legfőbb okot, hogy nem akartam a gondolataimmal egyedül lenni. Csak feleslegesen kattognék. De nem szeretném, ha felém fordulna a beszélgetés. És ezzel talán őt sem bántom meg, ezért is igyekszem óvatosan fogalmazni. Végül is én nem vagyok a kezelőorvosa, így talán nem érzi úgy, hogy ellenségesnek kell lennie velem. Talán. Ha nem megyek túlzottan az idegeire...

Cloe && Abigail

I WON'T GIVE UP ON YOU

Tényleg szomorúnak tartom ennek a lánynak a sorsát. A régóta itt tartózkodó páciensekről azok a dolgozók is hallanak egy idő után egyet-mást, akik nem kezelik, nem is találkoztak vele. Cloe Ackermann esetében pedig ez hatványozottan igaz. Emlékszem, mikor először hallottam a csellójátékát, naivan megkérdeztem az éppen akkor mellettem sétáló gyakornok társamat, tudja-e, vajon ki játszhat ilyen szépen, mire csak megforgatta a szemét, hogy addig örüljek, amíg nem tudom. Ekkor hallottam róla először. Aztán többször is hallottam ezt-azt innen-onnan. Elhiszem, hogy nem lehet könnyű vele, eleve érzékeny korban van és az a baleset, mind fizikálisan, mind lelkileg igen megterhelő lehetett neki. Az ápolók, orvosok pedig a nagy munkateher miatt fáradtak és ezért kevésbé toleránsak, de hát ezt vállaltuk, nem igaz? Lehet, hogy csak a kezdőkre jellemző lelkesedés dolgozik bennem, de szeretném hinni, hogy nem így van. Én tényleg igyekszem minden beteghez a lehető legnagyobb türelemmel és megértéssel állni és lehetőleg nem adni a szóbeszédekre. Most is ezért ültem ide ehhez a lányhoz. Mert kíváncsi vagyok rá és nem rettentenek a kihívások. Épp ellenkezőleg. És ki tudja, talán neki is jól esik valakivel beszélni, aki nem diagnosztizálni akarja és nem is a megszokott látogatóinak egyike. Eddig teljesen pozitív róla a benyomásom. Kicsit zárkózott lány, de semmi extrém. Persze azért óvatos vagyok, labilis idegzetű betegeknél nem lehet tudni, mikor borul a bili, ezzel tisztában vagyok. Meg úgy egy kamasznál általában.
Igyekszem barátságosan mosolyogni rá, hogy elhiggye, tényleg nyitott vagyok felé. Még akkor is, mikor nem igazán tudom hová tenni azt, amit motyog. Értem a szavait, de csak egy félig kimondott gondolat, valószínűleg nem is nekem szól. Ezért, bár szívesen rákérdeznék, kire is gondol pontosan "Ő" alatt, inkább nem teszem. Valószínűleg túl személyes lenne és nem szeretném elrontani a hangulatát, vagy olyasmire emlékeztetni, ami rosszul esik neki. Tudom, milyen ez. Mint az is, ha az ember folyosói pletykák áldozata. Mikor összejöttem Logannel, az itteni szülész-nőgyógyász szakorvossal, az is sokáig pletykaalapot szolgáltatott, rosszmájú megjegyzések még azzal is megvádoltak, hogy így akarok jobb pozícióhoz, magasabb fizetéshez jutni. Aztán persze elültek ezek a szóbeszédek is. Most meg a szülőanyám felbukkanása szúr szemet egyre többeknek. Nyilván nem tudhatják, ki ez a szőke nő, aki mostanában állandóan a nyakamra jár, de tartok tőle, egy nap majd jelentet rendez és az egész kórház attól lesz hangos... Cloe kérdése szerencsére még épp időben ránt vissza a gondolataimból.
- Úgy volt, hogy a barátommal együtt ebédelünk, de közbejött neki egy váratlanul meginduló szülés... Tudod, ő szülész-nőgyógyász szakorvos - teszem még hozzá az érthetőség kedvéért.
- Azt a pletykálkodást pedig nem volt hangulatom hallgatni, amit te is jól ismerhetsz - cinkosnak szánt mosolyt villantok felé. Ez végül is megfelel az igazságnak. Tényleg nem szeretem az ilyesmit, az ápolók és néhány gyakornok pedig előszeretettel űzi ezt a hobbit ilyenkor. Akkor pedig már inkább egy problémásnak mondott beteg társaságával kísérletezgetek. Rosszabb annál a társaságnál Cloe aligha lehet. Pláne a jelenlegi lelkiállapotomban. Most legalábbis így gondolom.

Cloe && Abigail

I WON'T GIVE UP ON YOU

A kórház intézménye arra van, hogy legyen egy hely, ahol meggyógyítják, kezelik a betegeket. Ugyanakkor hosszútávon egyetlen embernek sem tesz jót, ha itt kénytelen tartózkodni. A betegségek, sérülések azonban sokszor indokolttá tehetik. Elhiszem, hogy ennek a lánynak sem lehet könnyű, pláne ilyen fiatalon, ilyen komoly baleset és trauma után itt. Azonban nyilván nem véletlenül van még itt. Bár a pontos kórképét nem ismerem, mivel nem az én rezidensemhez tartozik, biztos, hogy nem véletlenül van még mindig itt. Neki és a környezetének is rosszat tennénk, ha kiengednénk innen. Ennek ellenére megértem a helyzetét. Nem lehet könnyű. Egyáltalán nem. De nem akarom azt éreztetni vele, hogy sajnálom, vagy ilyesmi. Attól valószínűleg csak bezárna előttem, segíteni pedig semmit sem segítene rajta úgysem. A motyogását sem firtatom, inkább egy kicsit magamról kezdek beszélni. Végül is én csak kedélyesen beszélgetni jöttem ide vele, nem kikérdezni, mint azt a pszichiáterek teszik. Loganről való kérdésére egy pillanatra ledermedek, amit valószínűleg ő is észrevesz, ezért kezd magyarázkodásba.
- Ugyan, semmi baj, nem kérdeztél semmi rosszat. A barátom és én együtt vagyunk már egy pár éve, együtt is élünk, így természetesen nem minden tökéletes, de szeretjük egymást. Még ha mostanában a munkája miatt nem is sűrűn jut időnk egymásra. De hát az orvosok élete már csak ilyen - igyekszem mosolyogva válaszolni és mintha magyarázkodni, győzködni akarnék. Valószínűleg nem is annyira Cloét, sokkal inkább magamat. Szeretném elhinni mindazt, amit mondok. Hiszen tény és való, Logan és én az utóbbi időben lényegében úgy élünk egymást mellett, mint az idegenek. Alig beszélünk, mert ő mindig rohan, fáradt vagy egyszerűen nincs otthon. Nem jó irányba tart a kapcsolatunk és én úgy érzem, egyre inkább belefáradok abba, hogy harcoljak érte. Egyedül egyszerűen kevés vagyok hozzá. Pláne, hogy ott van az a lány, aki rehabilitációra jár be hozzánk ide a kórházba egy ideje és akit valahogy az első pillanattól kezdve közelebb éreztem magamhoz, mint bárkit. Ez az egész csak még jobban  összezavar... Persze mindezt nem zúdíthatom Cloe nyakába, akit épp csak most ismertem meg. Az én problémáim az övéhez képest talán amúgy is semmiségnek hatnának. Még ha az én életem sem volt mindig könnyű... de ez már régi történet. Talán túlzottan elgondolkoztam én is, megjegyzésére azonban újra rá tudok figyelni. Megértően bólintok arra, amit mond. Egy ilyen baleset, ami vele történt, érthető, ha sokat változtatott a személyiségén. Aligha lenne bárki ugyanaz az ember, mint előtte.
- Az emberek sajnos ilyenek. Nem kell velük foglalkozni. Hadd beszéljenek, amit akarnak. Szerintem csak az a fontos, hogy azoknak megmutasd, ki vagy igazán, akik tényleg számítanak neked - amit mondok, azt nemcsak afféle sablonos lelkesítésnek szánom, én tényleg így gondolom. Az emberek szeretik a szaftos pletykákat és előítéletesek, de igazán mélyre a többségnek sem kedve, sem ideje leásni. Hogy igaz-e, amit hallottak, gondolnak, vagy sem, legtöbbjüknek mellékes. Energiapazarlás ezzel a kelleténél többet foglalkozni. Csak lehúzza az embert. A fontos, hogy mindenki maga és a szerettei tisztában legyenek az értékeivel. A többiek véleménye mellékes. Én legalábbis így gondolom.

Cloe && Abigail

I WON'T GIVE UP ON YOU

A magányt piszok nehéz feldolgozni és elviselni. Ha valaki, én igazán tudom. Bár ne emlékeznék olyan élesen. Kevés emlékem van kiskoromból, de ami igen, az minden, csak nem boldog. Egy olyan anya mellett élni, aki elhanyagol, olyan szinten leszedálva tengeti a napjait, hogy gyakorlatilag a létezésemről is elfeledkezik, nem épp derűs kezdet. Csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy miután csaknem halálra éheztetett, mert elfelejtett gondoskodni rólam, nevelőintézetbe vettek, ahonnan hamar örökbe is fogadtak és egy idősebb, de szerető párhoz kerültem. Ők az én igazi szüleim. Boldog életet biztosítottak nekem, de életem első néhány évének emlékei még sokáig kísértettek így is. Egy kórházban élni ennyi ideig, mint ahogy ez a lány van, sem lehet kevésbé magányos érzés. De ezt persze nem fejtem ki neki. A sajnálat nem vezetne sehová és valószínűleg úgysem hinné el, hogy elég jól át tudom érezni a helyzetét.
Szívesebben is mesélek neki magamról, csak hogy kicsit mást is tapasztaljon, mint amit itt megszokott, hisz a legtöbb orvos valószínűleg mindig őt kérdezgeti. Ráadásul így talán nagyobb bizalommal is lesz felém. Viszont akaratlanul is kicsit zavarba hoz az érdeklődésével. Igyekszem ennek ellenére megfelelni neki, bár a magyarázkodásom, még ha valószínűleg félreérthető is számára, valójában inkább saját magamnak szól. Én szeretném elhinni a szavaimat elsősorban, hogy Logannel ez az állapot csak átmeneti és normális és leszünk mi még úgy, mint régen... Szomorú, hogy már nem igazán tudok hinni ebben...
Viszont úgy tűnik, talán sikeresnek bizonyul a technikám, Cloe ugyanis ezek után magáról kezd beszélni. Hangja szomorú és kissé megtört, ami összeszorítja a szívemet. Miért kellett ennek a szegény, szép, értelmes, tehetséges fiatal lánynak ebbe a nehéz helyzetbe kerülnie? Olyan igazságtalan az élet!
- Lehet, hogy nem hiszel nekem, de tudom, milyen az, ha azok az emberek fordítanak hátat, akikre a leginkább számítanál - hangomból úgy hiszem, érezhető a valós fájdalom. Hiszen én ezt tényleg nem csakúgy mondom. Még ha én más helyzetben is éltem ezt meg, mint ő, de feldolgozni az ilyesmit valószínűleg ugyanolyan nehéz lehet.
- Igazából még nem döntöttem el, csak gyakornok vagyok. Régen sebész akartam lenni, de az talán a legnehezebb szakirány, nem tudom, képes leszek-e végigjárni azt az utat. Pláne, hogy még családot is szeretnék alapítani valamikor a nem is olyan távoli jövőben - hálásabb téma, amit felvet, csak ne jutna megint a nem épp idillikus párkapcsolatom az eszembe róla... Mert eddig olyan tisztának hittem a jövőmet. Letöltöm a gyakorlati időmet, összeházasodunk Logannel, születik egy-két gyerekünk, aztán folytatom a karrierem építését a gyereknevelés mellett. Most már azonban minden bizonytalan. Építhetek-e jövőt egyáltalán egy ilyen párkapcsolatra? Vagy túl korán temetem ezt a dolgot? Túl sok a kérdés az életemben, amikre akárcsak Cloe a sajátja esetében, én sem találom a válaszokat...

Cloe && Abigail

I WON'T GIVE UP ON YOU

Valahol a lelkem mélyén még mindig félek attól, hogy egyedül maradok. Az a hároméves kislány, aki éhes volt és szeretetre vágyott, de a nő, akinek az anyjaként kellett volna viselkednie, aki a világra hozta annyira a drogok bűvöletében élt, a saját önsajnálatába temetkezve, hogy ezt észre sem vette, valahol mélyen még mindig bennem él. Mint ahogy azt sem különösebben érdekelte ezt a felelőtlen "anyát", mikor a gyámhivatal munkatársai elvittek tőle. Az apámról pedig emlékem sem sok van. Kétéves koromban csapta ránk az ajtót, örökre. Csak az utolsó ordítozására emlékszem anyámmal. Azóta sem láttam többet. Nem keresett és én sem őt. Miért is lennék kíváncsi rá, ha őt huszonhárom évig egyáltalán nem érdekeltem? A szülőanyámra sem vagyok az, ő mégis újra itt van. Nap mint nap a kórházban. Csak idő kérdése, hogy elkezdjenek pletykálni róla. Arra pedig semmi szükségem. És itt van Logan is és az a lány, akit néhány hete sportsérüléssel hoztak be, azóta is rehabilitációra jár és lassan kezdem közelebb érezni magamhoz, mint a tulajdon barátomat, akivel évek óta együtt élek... Csoda-e, hogy a saját gondjaim helyett szívesebben foglalkozom inkább másokéval, hogy addig se ezeken kattogjak? Cloe azonban talán épp hasonlóan gondolja és ő is inkább rólam kérdezget. Mivel pedig nem a pszichológusa vagyok, aki csak kérdezgetné (erre valószínűleg úgysincs tőlem különösebben szüksége), igyekszem válaszolni is.
- A vér szerinti szüleim - végül is azzal, hogy valamennyit elárulok neki magamról, talán megnyitnom is sikerül. Ezek végül is tények és én nem szégyellem őket. Az életem egyik legszerencsésebb fordulata volt, hogy örökbe fogadtak. Nem tudom, hová sodort volna az élet, ha a McVeigh házaspár nem fogad örökbe, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem tartanék itt. Talán már nem is élnék, ha a szülőanyámon múlik... Ezért sem értem, mit akarhat tőlem most, ennyi év után...
- Az apukádnak igaza volt. Tényleg ez a legjobb, amit tehetsz az életben - mosolygok rá bátorítóan. Talán pont így tud jobban megnyílni, hogy az én helyzetemre vetítve fejezi ki az érzéseit? Ha igen, mindenképp folytatnom kell a saját magamról való beszédet.
- A barátomnak nincs kifogása ellene, milyen szakterület felé orientálódnék. Én magam nem tudom eldönteni, melyik álmom is a fontosabb, mit szeretnék jobban - magyarázom neki. Vajon miből gondolja, hogy Logan állna az utamba? Úgy tűnik, túlságosan látszik rajtam, ha a kapcsolatunkról beszélek, hogy valami nincs teljesen rendben közöttünk. De ez csak átmeneti. Annak kell lennie.
- De hát rájuk is szükség van. Lehet, hogy nem hiszed el, de csak jót akarnak neked, segíteni szeretnének. Még ha idegesítőek is a rengeteg kérdésükkel sokszor - próbálom én is oldani a feszültséget, viccelődni. Jó lenne, ha nem fordulna ennyire magába ez a lány, még ha ez az ő helyzetében aligha egyszerű is. Bár nem vagyok az orvosa, szeretnék segíteni neki. Főleg, mert eddig, a szóbeszédekkel ellentétben egy kifejezetten szimpatikus lányt látok benne, aki egyszerűen csak magányos. És ha valaki, én tényleg igazán tudok azonosulni ezzel az érzéssel és szeretnék tenni ellene. Mert tudom, milyen pokoli tud lenni a teljes egyedüllét.

Cloe && Abigail

I WON'T GIVE UP ON YOU

Furcsa, hogy ezzel a sokak által nehéz természetű betegnek mondott lánnyal való megismerkedésem végül abba torkollik, hogy én kezdem el neki feltárni az életem talán kevésbé ismert, személyesebb részleteit. Pedig eredendően pont azért jöttem ide hozzá, hogy elszakadjak a saját problémáimtól, mint a szülőanyám váratlan felbukkanása, a Logannel való kapcsolatom válsága, vagy az egyik új páciensem iránt éledező érzéseim. Viszont úgy érzem, Cloe is épp azt igényli egy kicsit, hogy ne ő legyen a kérdések kereszttüzében, ráadásul úgy tűnik, az én helyzetemet kicsit a saját gondjaira is rá tudja vetíteni. Ha pedig ez kell ahhoz, hogy nyitottabbá váljon velem szemben, pont én semmiképp sem zárkózhatok el a válaszadás elől, még ha eredetileg nem is terveztem ennyit magamról beszélni.
- Igen, ők. Bár a nevelő szüleimet, akik háromévesen fogadtak örökbe, jobban szeretem ezzel a névvel illetni - erről valójában tényleg könnyedén tudok beszélni. Hiszen nagyon szeretem és tisztelem azt a két embert, akik végül is valóban felneveltek és biztosították nekem azt a hátországot, boldog gyermekkort, amiről sokan csak álmodhatnak. Nekem ők az igazi szüleim, még ha biológiailag nem is így van. Nélkülük talán már nem is élnék. De biztosan nem így, ahogyan most. Ezért soha nem lehetek elég hálás nekik, ezzel tisztában vagyok. Az nem az ő hibájuk, hogy az egészen kiskori emlékeim az elhagyatottságról, az éhségről olykor még a mai napig is kísértenek álmaimban...
- Egy szerető férj, család, saját gyerekek. Nem kell nagy dolgokra gondolni. De ha gyerekeim születnének, természetesen nem tudnék olyan elánnal a munkára koncentrálni. Nem lenne szívem elvonni magam a gyerekeimtől. Ha anya lennék, szeretnék mindent megadni nekik. Mindössze ez az a döntés, amiről beszélek - kedvesen mosolyogva válaszolok neki. Végül is nem valami eget rengető dolog ez, de talán egy tinédzser lánynak hirtelen nem jut eszébe, hogy a karrier és a család közötti választás lehet az, ami dilemmát okoz nekem. Mert az én szakmámban meggyőződésem, hogy csak az egyiket lehet teljes erőbedobással csinálni, a másikból sajnos lejjebb kell adni. A kettő együtt sehogy sem megy.
- Hidd el, csak segíteni próbálnak azzal, hogy beszéltetnek róla. Hogy feldolgozhasd, kibeszélhesd magadból, ami nyomaszt. Mert ha álmodsz róla, még biztos, hogy nem léptél túl rajta. Nekem is vannak olyan nem éppen pozitív dolgok, amik már évtizedekkel ezelőtt történtek velem, egészen kicsiként, de még mindig vissza-visszatérnek az álmaimban bizonyos élethelyzetekben. De régen sokkal többször. Ha átbeszéled valakivel, könnyebben túl tudsz rajta lépni valamivel. Nem tudom, érted-e, amiről beszélek? - nem akarok papolni neki, ezért igyekszem továbbra is kedves hangot megütni, de próbálom megértetni vele, miért is fontos és szolgálja a javát mindez. Ha már egy kicsit megnyílt nekem, legalább annyira, hogy meghallgat, szeretnék segíteni neki. Már amennyire tudok. És talán ha személyes példát is viszek bele, jobban elhiszi. Hisz az orvosok, gondoljon bármit, tényleg érte vannak és nem ellene. Még ha ezt olykor nehéz is elhinnie az ő helyzetében.