»Kedd Nov. 01, 2016 12:17 pm Keletkezett az írás

*Megint egy ugyanolyan nap, mint a többi. Ma is beüzemeztek nekem valami terapeutát. Legszívesebben kiugranék már az ablakon tőlük. Már a számát sem tudom hányat fogyasztottam el. Mindig jöttek azzal a szöveggel, hogy ne adjam fel, mert van miért élnem. Na jah? De hogy mi az az ok, azt már nem tudták megmondani. Nem is akarok én már itt lenni. Néha már azon kapom magam, hogy azon agyalok, hogy mikor és hogyan tudnék meglépni. Az más kérdés, hogy utána hova mennék. Nagyszüleim tuti visszahoznának ide. Régi házunkba képtelen lennék bemenni, túl sok emlék fűz oda és azok már soha többé nem lesznek velem, akikkel olyan boldog voltam ott.
Általában fel kellett mennem a felettünk lévő szintre, mert ott vannak a pszichológusok irodái, de nem.. nem érdekel, nem megyek ma fel. Mi értelme? Csak menne vele az idő.. és minek raboljuk egymás drága idejét, ha úgysem tudnak segíteni.
Így hát inkább maradtam a szobámban és bámultam a tévét egy ideig, de mint mindig, most sem kötött le. Már jó ideje nem tud lekötni a tévé nézés. Rápillantottam a csellómra, ami ott pihent az ágyam mellett az állványán. Mennyi mindent áldoztak fel a szüleim, hogy valóra válthassam az álmom és csellóművész lehessek. És az öcsém, aki olykor háttérbe szorult az álmaim miatt.
Feltápászkodtam az ágyról és leültem az ágyam melletti székre. Magam elé vettem a csellót, de nem kezdtem játszani. Most egyszerűen csak éreznem kellett azt a hangszert, ami kicsit feledtetni tudta velem azt a fájdalmat, ami bennem tombolt.*