»Szer. Nov. 02, 2016 7:03 pm Keletkezett az írás

Általában, mindig bent látom a szobában, magába fordulva, magányosan üldögél, magába zárkozva. Egy ideig annyira nem foglalkozom vele, révén nem ismerem, de késöbb már kezdem őt szánni, hogy egyedül van. Ma szép verőfényes idővan, és a madarak csipognak vidáman. Egy frizbivel a kezemben haladok Cloe szobája felé, hogy kirángassam őt a szabadba, mert lassan olyan lesz, mint apa unoka huga. Út közben, néha benézek még egy-két szobába, hogy lássam minden oké. Miszisz Stugber, megint a TV szemcsés képére panaszkodik, pedig már tegnap is szóltam a mindenesnek, hogy javítsa meg, de ennyire foglalkozik a dologgal. Most nem érek errerá, így Annabelt kérem meg, hogy intézkedjen, hát ha neki több szerencséje lesz, mint nekem volt tegnap. Cloe szobájához érek, és bekopogok az ajtón. Várom, hogy bentről érkezzen valami válasz, mert nem szeretnék úgy rá rontani, mintegy bunkó, így várom, hogy Cloe azt mondja, hogy szabad vagy valami.

»Szer. Nov. 02, 2016 7:45 pm Keletkezett az írás

*Gyűlölök már itt lenni. Gyűlölöm ugyanezeket a falakat nézni minden nap. Egyszerűen az egész életemet gyűlölöm. Már nem találom az értelmet, amiért érdemes lenne élnem. Miért maradtam életben? A szüleim és az öcsém is meghalt a balesetben, nekem is meg kellett volna. És a legrosszabb, hogy ezt senki nem érti meg. A nagyszüleimnek ezt alapból nem mondhatom. Ők persze örülnek, hogy legalább én élek, de nekem nem öröm már az élet. Legszívesebben elmenekülnék valahova a világ elől a csellómmal kettesben, hogy senki ne találjon meg jó hosszú ideig. De hát az élet nem kívánságműsor.
Mai nap is pont olyan volt, mint a többi. Reggeli vérnyomás mérés, hőmérés, reggeli, délelőtti vizit, ebéd. Ez után pedig jön majd a vacsora és az esti vizit. De ezek még odébb vannak, hisz még csak délután két óra van. A nap magasan az égen és én szokásosan nem találom a helyemet. Ilyenkor szoktam én leülni a csellómhoz, hogy kicsit játszak rajta. Csakis ez tudta pillanatokra elfeledtetni velem az élet összes gondját.
Éppen hogy csak magam elé vettem a csellómat a széken ülve és emeltem a vonót, hogy elinduljanak az első gyászos hangok, amikor kopogás hallatszott. Persze itt soha nem lehet zárva az ajtó, de legalább illedelmes volt és nem tört be csakúgy, mint a legtöbb orvos. Felnéztem és az egyik nővér volt. Már láttam itt. Persze melyik nővért nem láttam már... heteket töltöttem már el itt.*
-Üdv. *Leengedtem a vonómat, mert így valószínűleg nem lesz csellózás. Odébb tettem magam elől a hangszeremet és megtámasztottam szokásosan a falnál.* -Már megint mit kell beadni nekem? *Kérdeztem elhúzott szájjal. Napi szinten kapom a gyógyszereket, így meg sem lepődnék, ha valami újabbal akarnának tömni. Leültem az ágyam szélére és kínosan ügyeltem arra, hogy ne nézzek a nővér szemébe.*