Több mint huszonnégy órája vagyok már fenn és ez mindenemen meglátszik. A tény, hogy ügyeletes vagyok sírásra tudna fakasztani, de az igazság az, hogy nincs egyetlen percem sem ezen gondolkodni. Szerencsére olyan pörgés volt, hogy az valami hihetetlen. Egészen idáig nem is találkoztam Dr. Tyler-el, pedig ő az ügyeletes, de a sok balesetes miatt nem tudtunk még két szót sem váltani. Mostanáig volt két kardio traumám, és lehet, hogy még lesz valami az éjszaka, ugyanis még csak tíz óra múlt. Tegnap is nagy műtéteim voltak, úgyhogy kétszer harminc perc alváson kívül nem jutott nekem több. Az adrenalin viszont ébren tart, sőt úgy hajt, hogy néha attól félek, hogy kiugrom a második emeleti ablakon. A testem hormontermelése egy kissé megnőtt, így én nem csak, hogy kibírom a teljese ügyeletemet, de a lehető legjobban tudok majd teljesíteni. Ennek csupán az-az árnyoldala, hogy aztán szükségem lesz tizenkét óra alvásra egyhuzamban, ami a nappalomból veszi el az időt, és totálisan felborul mindenem. Éljen a sebészet!

- 3 dollár 50 cent lesz a kávé.
A pénztáros hangja úgy hasít az elmémbe, hogy hirtelen minden apró kiesik a kezemből, de szerencsére csak a pultra, onnan pedig pár másodperc alatt felkapkodom. Adok neki borravalót, megköszönöm, és el is jövök. Nem akartam én feltartani a sort, csak most van először időm pihenni és kávézni. Azonban gyanítom, hogy nem ez lesz az éjszaka folyamán az egyetlen alkalom, hogy koffeinre van szükségem az életben maradáshoz. A sürgősségi sem mindig olyan izgalmas, mint a filmekben. Néha kimondottan unalmas, de ez az utolsó évem itt.

Lassan lesétálok a traumára, közben találkozom ismerősökkel, de Lizzie szerintem már hazament. Ma két műtétem is volt vele, és ez a nő zseniális. Egy kardioistennő. De ő sem dekkol itt feleslegesen. Mondjuk fura, hogy még azt sem tudom, hogy van-e családja. Nem tudom, hogy kivel él itt, ki várja otthon. Ez már csak azért is meglepő, mert az orvosok általában más orvosokkal kavarnak. Ez a kórház kimondottan arról híres, hogy mindenki mindenkinek a valakije. Állandóan megy a pletyka a kórházban, nagyjából mindenről. Néha én is elcsípek egyet-egyet, de az jobban aggaszt, amiket rólam kreálnak. Nagyon is idegesítő tud lenni, hogy a nővérek pusmognak a hátad mögött, az ilyenhez valahogy nincs kedvem jó pofát vágni.

A kávémmal a kezemben sétálok be a sürgősségire, és egyenesen a nővérpult székébe vetem magam. Belekortyolok, de még forró. Hátradöntöm a fejemet a támlára. Lehunyom a szemem. El sem hiszem, hogy van három perc relax időm. Az ilyesmit luxusnak gondoltam a kórházban. Az emberek nem nézik jó szemmel, ha az orvosok csak henyélnek, ezért elítélik az olyat, aki ki akar venni pár perc pihit. Mert egy orvosnak nulla huszonnégyben készen kell állnia mindenre. Ezt a tempót sajnos nagyon nehéz tartani. Mondhatni lehetetlen.

A kávémat az asztalra helyezve hallom meg Heather, vagyis Dr. Tyler hangját. Azonnal felpattanok, mert egyébként is beszélni akartam vele, bár tény, hogy ha meglátná, hogy üldögélek, lehet, hogy nagyon kiakadna. Ő traumatológus, és abból a nagyon pörgős fajtából való, bár inkább Candice mellett voltam beosztva az utóbbi időben. Amikor meglátom, hogy közeledik, azonnal elébe megyek, halványan elmosolyodom, és édes hangon szólítom meg:
- Dr Tyler. Üdv! Ma még nem is találkoztunk. Maga mellé vagyok beosztva az éjszakai ügyeletre a sürgősségin. Tehetek most valamit önért? Úgy vettem észre, hogy a sürgősségi most békés.    

to: Dasie

Nekem már semmiség a huszonnégy óra ébrenlét, sőt ennél többet is kibírok, addig sem jön elő a férjemről szóló rémálom. Bár volt egy betegem, aki nagyon hasonlított rá, és már-már azt hittem, őrült vagyok, de rájöttem, hogy nem ő volt az.
Mai napom elég jó, volt néhány eset, ami mondhatni elég érdekes volt, de többnyire most az unalomé a főszerep. Ezt igazából gyűlölöm, mert én imádom, amikor sorra érkeznek a súlyosabbnál súlyosabb páciensek. Tudom, mégis milyen ember az, aki ilyet kíván? Példának felhozva: jómagam.
A nővérpultnál töltöttem pár percet, hogy megkukkoljam, minden rendben van -e az adminisztrációnál, és nincs -e valami új beteg, de sajnos nem volt. Most csönd uralkodik mindenfelé, még csak műtétre váróak sincsenek.
Az automatából vettem ki valami kávészerűséget, de nem mondhatnám, hogy annyira finom lenne ez, de legalább erős, bár pocsék is mellette. Nem is ittam többet belőle, inkább a szemetesbe csúsztattam bele. Egy kis körutat teszek,  és a nővérpult felé indulok, de még közben megállok pár helyen, és leálltam beszélgetni az egyik ápolóval.
- A hetes fel lett küldve CT-re? - kérdeztem meg a fiatal lánytól.
- Igen, doktornő. S felszabadult így a hetes ágy is. A vizsgálóból pedig szintén fel lett véve beteg az ortopédiára - büszkén mondta, hogy semmit sem felejtett el nekem mondani.  
Aztán végre irányba veszem ismét a nővérpultot, ahol megláttam az egyik rezidenst, akinél fellelhető egy apró mosoly felém, így én sem fogom magam vissza. Dasie Evans, a senior rezidensünk.
- Csak Heather, kérlek - őszintén kérleltem őt erre, valamiért kibukott belőlem ez. - A magázást is hagyjuk, oké? - mosolyodtam el most már szélesen. Igaza van, a mai este egyelőre unalmas, de az az érzésem nemsokára érkezik valami beteg. Szimpla megérzés ez. - Köszönöm, kedves vagy, de élvezzük ki ezt a pár percet, hogy nincs itt senki - mondtam neki, mert végül is ránk fér némi lazítás. - Ilyenkor mindig átnézem az itt lévő betegek kórlapjait, illetve a nővérpult mögötti monitoron figyelem az életjeleket.Ez sem valami szórakoztató, de néha nem árt átnézni, mert volt olyan, hogy olyat küldtek fel MR-re, akit egyből műtőbe kellett volna vinni - elég gáz tud lenni ez, mert ha sok a sérült, akkor egyfajta pánik tör ki mindenkiből, és van, hogy kavarodás is lesz. - Egyébként, hogy bírod? Lassan szakorvossá válsz, ami valójában egy többedik felnőttkornak számító dolog - ültem le az egyik székre, és forogtam vele kicsit, közben mosolyra húzódott a szám, és mutattam neki, hogy üljön le, mert én aztán biztosan nem szólok az ilyenért. Lehet, kicsit tart tőlem, a stílusomtól, igaz, elég rideg tudok lenni, viszont benne vagyok mindenben.

- Oh, bocsánat, mindig elfelejtem. Csak tudod a legtöbb szakorvos utálja, ha tegezzük. De most már tényleg megjegyzem.

Hihetetlen egy nő. Lizzie után benne van talán a legtöbb életerő és szenvedély. Nő létére képes az egész sürgősségit úgy vezetni, mintha erre született volna, mintha nem egy hatalmas nagy káosz lenne, hanem a világ legegyszerűbb dolga. Persze Candice is így vezeti, de vele ritkábban vagyok, meg róla többet is tudok. Heather még kissé rejtélyes számomra. Tudok róla dolgokat, egy-két pletykát, amit elcsíptem a folyósokon, de nem sokat. Talán ezért is érdekel engem ennyire.

- Élvezem én, elhiheted. Nekem ma már volt két kardio traumám. Az egyik négyórás műtéttel járt, a másikat két órába telt helyrehozni. Egy kis ücsörgés rám is fér már.

Elmosolyodom. Elhiheti, hogy most kibírnék egy órát a teljes nyugalomban, de ez nem így működik. Pont ezért kell itt is sok időt töltenünk, hogy megtanuljuk kezelni a pánikot, a káoszt. Bármikor történhet egy akkora baleset, vagy akármi, ami teljesen összekuszálhat minket, ezt kivédendő kell sokszor itt lógnunk. A sürgősségin sosincs egy szabad óra. Itt minden órában történik valami. Jobb, ha nem is hitegetjük magunkat azzal, hogy lesz egy kis időnk csevegni az életünkről. Majd inkább az ügyelet után a bárban.

- Rendben, akkor átolvasom a kórlapokat.

Bólogatok, de követem a nővérpulthoz, ahol még ott gőzölög a kávém. Egy percig azon gondolkozom, hogy vajon megkérdezi-e kié a kávé, de helyette lehuppan a székre, én meg mellé ülök. Szemezek a kávémmal, és aztán úgy döntök, hogy utána nyúlok. Elveszem a doktornő elől és beleiszom. Végre kihűlt annyira, hogy iható legyen.

- Őszintén? Már alig várom, hogy végre én is szakorvossá váljak. Az-az igazság, hogy ez az utolsó év nagyon kemény. Gondolom te is tudod.

Elmosolyodom, leteszem a kávémat a pultra és elveszem a kórlapokat. Ők azok, akiket az elmúlt huszonnégy órában hoztak be, a legtöbb még a radiológiára vár, vagy még itt van a traumán. Kinyitom az elsőt. Beleolvasok. Közben megszólalok.

- Miért választottad anno a sürgősségit? Mindig is traumatológus akartál lenni? Vagy mit láttál benne, ami úgy vonzott?

Nem vagyok csevegős. Utálok feleslegesen, kényszeredetten beszélgetni valakivel, akit a hátam közepére sem kívánok. Főleg, ha a főnökeim azok. Ő viszont teljesen más. Heather mintha egy lenne közülünk, nem tudom, talán a tegezés miatt van ez. Miféle tanítás mód ez? Vajon beválik hosszútávon? Mindig is azt tanították nekem, hogy a magázás a tisztelet jele, ha nem teszem, azzal kifejezem, hogy nem vagyok sem jól nevelt, sem alázatos. Anyu mindig rám szólt, ha csak úgy szimplán sziát köszöntem bárkinek. Hogy bele tud ez a fajta nevelés ivódni az emberbe. Annyira megtanuljuk, hogy aztán képtelenek vagyunk szabadulni tőle.

Kinyitok még egy kartont, végigolvasom. Csak bokaficamok, vágások, égések. Ezek nem igényelnek több orvost, főleg nem szakorvosokat. Ezek azok a munkák, amelyeket gyakornokok végeznek el, mi ehhez nem kellünk. Belekortyolok a kávémba, majd abban a pillanatban cseng a telefon az asztalon, pont velem szemben. Bár Heather a trauma vezetője ma este, tudom, hogy utálnak beszélni a mentősökkel, ezért gyorsan felkapom a telefont, és a szokásos édes hangommal szólok bele, habár a szívem hevesebben kezd el verni az izgalomtól.

- St Claire Kórház, trauma. Miben segíthetek?

Egy női hangot hallok, ami hadar, de annyit értek, hogy több sérültet hoznak, kb. tíz perc múlva, mivel három kocsi egymásba rohant. A francba. Gyorsan levágom a telefont és Heatherre nézek. A kartont becsapom az asztalon. Hogy nekem mennyire nincs érzékem a traumához.

- Több sérült érkezik, sok a trauma, három kocsi egymásba ment, sietnünk kell!

to: Dasie

- Tudod, én úgy vagyok ezzel, hogy miért is ne? Ettől még nem leszek puszipajtása senkinek, főleg ha az illetőn látom, hogy szereti a hivatását, én úgy gondolom, így könnyedebben megy a közös munka - mondtam ezt el Dasie-nek, hiszen mindig így gondoltam.
Én nem tudnék enélkül élni. Én életem ez, s ha valaki megpróbálná erről lebeszélni, sosem tudna. Tudom, a soha ne mondjuk a soha szót ki, mert lehet, hogy ki kell mondani ezt. Akkor azt mondom, örökké ez lesz az én világom. Az orvoslás.
Hallgatom, amit Dasie mond mindarról, amit mond, és tetszik. Tetszik, ahogy lelkesen beszél a műtétekről, s arról, amit csinál. Ezt már szeretem, szeretem amikor valaki nem unottan mondja, hogy ma ezt csináltam, meg azt, és mindezt egy apró lelkesedés nélkül.
- Tudom, milyen ez az utolsó év, olyan hosszúnak tűnik, mintha véget nem érne - rövidre fogtam, mert ezt nem kell tovább fejtegetni. Ezután rákérdez, miért lettem épp traumatológus... Egy picit gondolkodtam, majd pedig belekezdtem. - Mindig is imádtam a sürgősségin lenni, szinte bármennyi időt töltöttem volna el itt, mint bárhol máshol. Tudtam, hogy itt és ebben érzem magamat jól - látható volt az arcomon, hogy komolyan szeretem ezt, hiszen, én látom el elsőként a sérülteket, én vagyok az, aki stabilizálja őket, és aztán könnyű szívvel átadhatom a többi osztályra. - Nem baj, ha valaki halála, akiért küzdöttünk, megráz bennünket. Kiborulhatsz, mert senki nem bírja ezt elviselni, csak meg kell tanulni a helyzetet uralni, ahogyan a káoszt és a néha megjelenő pánikrohamot - mondtam el ezt gyorsan, mert közben megszólalt a telefon, és Dasie felvette, nem volt hosszú csevej, mert hamar letette.
- Valahogy az az érzésem, ennyi volt a pihenés - halvány mosollyal az arcomon mondtam ezt el, majd pedig felkészülten vártam, mit mond, miféle sérült jön. Azaz sérültek, mert aztán kibökte, hogy baleset történt, három autó ütközött... Hm, igazán fincsi este lesz ez mégiscsak.
- Emberek! Több sérült érkezik, így szabadítsunk fel minél több ágyat, és minden legyen a helyén - és máris szaladtak az ápolók, hogy tényleg minden simán menjen, megnéztek mindent, amiből hiány volt, azt feltöltötték.
- Akkor készüljünk fel, és menjünk ki a mentőbeállóhoz, úgyis percek kérdése és itt lesznek... - mondtam neki, s kesztyűt felvéve ránéztem Dasie-re. - Vedd úgy, hogy ez egy elővizsga, és megérzed a varázsát annak, hogy milyen is igazán orvosként és sebészként gondolkodnod - ismét elmosolyodtam.
Ezután már épp látni lehetett az első mentőt, utána rögtön a másodikat. Az első mentő megállt, aztán kiszállt az ismerős doki, aki ugyanabban a lakóházban él, ahol én.
- Harmincegy éves nő. Többszörös bordatörés, újra kellett éleszteni, agyrázkódása, és belső vérzése is lehet. Ő sérült meg legsúlyosabban, a helyszínen a fia meghalt, van pár sérült, akiket ott el láttunk - mondta nekem a mentőorvos.
- Dasie, azt hiszem, ez nekünk való eset, te leszel most a főnök - kacsintottam rá.

Heather őszinte és becsületes. Nem tudok sok mindent róla, nem is dolgoztam vele még úgy igazán, de ezt tutira tudom. Általában nem vagyok jó emberismerő, mert nem érdekelnek egy-két szónál többet. Akit fontosnak tartok megismerni, azzal úgyis szorosabb lesz a kapcsolatom, a többiek pedig nem érdekelnek. Szemétség vagy sem, még nem igazán tudom, hogy Heather melyikbe tartozik.

- Én nem vagyok jó a káosz uralásában, sőt, engem biztosan nem a traumatológiára teremtettek, de azért majd igyekszem doktornő. Az én helyem a műtőben van.

Nagyon magabiztosan hangzik, de csak mert muszáj, hogy úgy hangozzon. Amikor az embert már tényleg csak egy hajszál választja el az álmától, akkor nincs ideje a kételkedésre. Mindig is tudtam, hogy az istenadta tehetségemet valami nagyban kell kamatoztatnom. Az emberek szívének megműtése pont olyasvalami, ami remek lehetőség. A gyógyítás számomra mindig is fontos volt, hát még hogyha azt a szervet műthetem, ami életben tartja őket. Sokat gondolkodtam régebben azon, hogy biztosan egyetlen egy szervre akarom-e pazarolni az én nagy és elképesztő tehetségemet, vagy inkább sok picire, csak aztán az idő valahogy a lelkemet igazolta. Én kardiológus leszek.

Gyorsan felpattanok Heather mellett, szó nélkül, mert nem igazán tudom a káoszt kezelni. Ő viszont igen, parancsokat osztogat, és tesz-vesz. Tudja, hogyan uralkodjon a dzsungelen. Lehengerlő. Megyek utána, gyorsan belebújok a sárga trauma köpenybe, aztán kesztyűt is húzok, majd kisietünk a mentősök elé. Heather döntése meglep, de egyben meg is félemlít. Túl nagy dolgot bíz rám. A rezidensek nem látják még olyan hamar át a helyzetet, még a mentősök jelentése után sem, hogy egyedül döntsenek bizonyos kérdésekben. Én inkább őt követném, ha beérkeznek a traumák.

- Elővizsga? Azt hiszem, hogy inkább rád bízom ma a nagyobb döntéseket. Én az ilyenben soha nem voltam jó.

Kicsit mintha meg-megremegne a hangom, de aztán kiköhögöm. Nem szabad félnem a káosztól. Most jön még csak az igazi kaland. Egy igazi kardio trauma is bejöhet még, és akkor megint én lehetek az istennő. Lizzie ugyanis már nincs benn.

Amikor a mentősök megjönnek mi azonnal odasietünk. A nő látványa valami iszonyatos. Mintha mindenéből folyna a vér. Ha kocsibaleset, akkor tutira van valami a mellkasával, vagy a szívével. A mentős gyorsan eldarálja, mi pedig elkezdjük betolni őt az egyes traumára, amit azóta felszabadítottak. Amikor Heather kimondja, hogy én vagyok a főnök, egy percre megállok, majd végiggondolok mindent. Nem szoktam ennyire beszari lenni, de most bizonyítani akarok. Leengedem a nő fejét az ágyon, miután átraktuk és előkapom a sztetoszkópom. A mellkasára helyezem, de a szívverése lassú, nagyon lassú. Szétrántom a pólóját, hogy lássam a bordáit, amik nagyon eldeformálódtak. Kitapintom a hasát, ami feszes, lehet, hogy belső vérzése van, vagy megsérült egy szerve és most folyadék van körülötte. Emiatt tutira műteni kell.

- Rendben. A szívverése lassú, a hasfala feszes, több törött bordája is van. Azonnal kell neki egy hasi CT, egy röntgen, és egy koponya MRI. Ebben a sorrendben.

Ahogy kimondom ezeket a szavakat, elkezd csökkeni a pulzusa, a szíve mintha leállna. Azonnal odakapok és egy hatalmas csapok a mellkasára. Nem hiszem el, hogy összeomlik mielőtt a műtőbe vihetnénk. Vajon mi okozza? A belső vérzés? A törött bordák nyomják a szívét? A monitorra nézek. A francba!

- Kamrafibrilláció.

A nővér már hozza is a defibrillátort, én pedig kiveszem a két kis tappancsot. Kenek rá krémet, majd a mellkasára helyezem.

- Töltés 200-ra. Hátra.

Pánikolva keresem magam körül Heathert, hogy segítsen, mondja meg, hogy próbálkozzam-e még, vagy el kell, hogy engedjem. Remélem nem hagyott itt, mert most para a helyzet, nagyon para.

to: Dasie

- A káosz mindenütt ott van. A földön, levegőben, vízben, és éppen így a sürgősségin meg a műtőben is. Gondolj arra mindig, hogyan lehetne ezt a nehézségi fokozatot csökkenteni. Mindig meg kell találnod önmagadat, aztán pedig mindenki mást - remélem, érti, miért mondom ezt neki, mert ez az élet, ami zajlik körülöttünk, csak nem mindegy, mikor-hol-merre-mi történik.
Közben azonban pörögni kezdtek az események, a mentő is megérkezett, és már a sérültünkről is megtudtunk néhány alapvető dolgot, és főként az állapotáról, de ezek csupán z elsődleges tények, most jön a nehezebb és fontosabb ötvözete a trauma ellátásának, és már előre tudni lehet, hogy a betegnek sürgős műtétre van szüksége, ehhez még triage osztályozás sem kell.
Bevittük az egyesbe, ahol már mindenki készen állt az érkezésre. Bár, látom, hogy meginog Dasie jelenleg, viszont ez mindenkinél előfordul, még nálam is, és tudom, hogy mennyire lelassít valakit a hirtelen jött pánik, csak ezt is le kell magadról rázni, és tenni azt, amit máskor is.
Végignézem, ahogyan Dasie megvizsgálja, és mindenre kitér, ahogyan azt kell. Ez az. Tudtam én, hogy nem fog összeesni nekem szerencsétlenül itt, és úgy kéne összekaparni őt. Túl vagyunk ezen, de ezúttal megtörténik az újabb baj. Összeomlik a beteg, és Dasie a defibrilátort kezeli... Ezután én a mellkaskompressziót alkalmazom, és magamba mondogatom, hogy gyerünk már, gyerünk már.
- Epinefrint most! - szólok az ott álló nővérnek, akinek remeg a keze.
Most várunk, azaz mutattam mindenkinek, hogy várjunk. Nem fogjuk elveszíteni. Most nem. Nem hagyjuk. Nagyon úgy tűnik, hogy egyre csak gyengül a szívverése, ezután azonban mintha némi csoda történne, visszakapjuk őt.
- Oké, emberek... kezd stabillá válni a légzése, szívhangja is, de még válságos - nézek rá Dasie-re, majd pedig a monitorokra figyelek, és közben a has körül megjelennek a belső vérzésre utaló jelek. - Dasie, készíts szívultrahangot, és nézd meg, nincs -e ott folyadék, vagy rosszabb esetben bordaszilánk, mert a tüdő is megsérülhetett, de jelenleg nincs olyan állapotban, hogy radiológiára vigyük. Minden rendben van? - kerestem a kontaktust, és próbáltam nem elveszíteni sem őt, sem a beteget.

A monitort bámulom és magamban elmondok egy imát. Te kegyetlen, te áruló, add vissza most azonnal ezt az ártatlan emberi életet. De rögtön. Most! Istennel kiabálok. Remek. Biztosan nagyon szeretni fog.

- Töltés 300-ra. Még egy epit.
A hangom csak úgy visszhangzik, mindenki lélegzetvisszafojtva várja, hogy mi fog történni. Élet vagy halál lesz-e ennek a nőnek a sorsa. Várják, hogy megoldjam a helyzetet, hogy esélyt adjak neki a gyógyulásra. De miért én? Miért pont az én kezemben van megint a sorsa?

- Hátra.

A két tappancsot a mellkasára helyezem, de ekkor Heather szerencsére beleavatkozik, elkezdi a mellkas kompressziót, és mintha csoda történne. Mintha hirtelen minden a legnagyobb rendben lenne, a nőnek lesz szinusz ritmusa, és én elképedve bámulom a monitort. Ez az orvosi csoda. Nem tudjuk megmagyarázni, hogy hogyan történhet ilyen, egyszerűen csak a sors így alakítja. A két tappancsot a remegő kezemből visszahelyezem a gépre, és várom, hogy mit mond Heather.
Gyenge a pulzusa, nagyon gyenge, a stabil erre az állapotra nem mondható. A megérzésem az, hogy azonnal műtőbe kell vinni, mindenféle vizsgálat nélkül, vagy a belső vérzése kiterjed és megöli a nőt. Az is lehet, hogy a bordái nyomják a tüdőt és a szívét. Bármi lehetséges. Heather közben hozzám szól és meglep, amit mond. Őszintén azt hittem, hogy ennek a nőnek sokkal súlyosabb az állapota, minthogy most végezzünk vizsgálatot. A radiológia kizárva, az oké, de hogy itt tartsuk. Szerintem kizárt.

- Minden rendben, de valaki hívja a kardiot, az általánost és a neurot. Valaki foglaljon műtőt is. Kérem a szívultrahangot a másik oldalra.

Megkerülöm a beteget, és Heather elé lépek. Őszintén nézek rá, miközben minden végtagom remeg az izgalomtól. Azt hittem az adrenalin elég lesz, de a traumára semmi sem lehet elég. Halkan próbálok megszólalni, ami végül suttogás lesz, azzal a céllal, hogy senki se hallja körülöttünk csak ő és én. Nem minden tartozik a szemfüles nővérekre.

- Megcsinálom, de aztán azonnal műtőbe kell vinnünk, nem várhatunk tovább. Kritikusnak tűnik az állapota, és ő még csak az első sérült. A többit nem kéne megnézni?

Megfordulok, a válaszára várva, amikor megkapom a szívultrahang fejét. A nő eszméletlen, bár stabilnak tűnik. A monitorra nézek, látom, hogy egy kicsit magas a szinusz ritmusa. Az ultrahang fejét befolyadékozom gyorsan és már rakom is a mellkasára. Bizonytalanok a kezeim ma este, nagyon is azok. Pedig nem vagyok fáradt, és kétkezes is vagyok, így mindent meg tudok csinálni a ballal is. A szívét nézem. Amikor feltűnik a baj, azonnal Heatherre szegezem a tekintetem.

- Heather. Nézd, ott van a folyadék. Nem tudok kivenni ultrahanggal nagyon mást, de egy nagy adag folyadék gyűlt fel a jobb pitvarnál. Az is lehet, hogy megsérült a vena cava superior. Azonnal műteni kell.

Rögtön el is teszem a fejét az ultrahangnak. Azt hiszem, hogy nincs időnk, ez egy többszörös trauma, jó sok műtét vár rá. Mivel nem tudtunk koponya MRI-t csinálni, ezért nem tudhatjuk, hogy mi történt odabenn. Sérülhetett bármi, muszáj, hogy a neuro jelen legyen. A törött bordák miatt kell az orto, és a kardio, nos a kardio meg úgy minden miatt. Műteni fogunk Heatherrel. Életünk első közös műtétje lesz. Éljen.  

to: Dasie

Minden gyorsan történik, szinte már alig lehet követni annak, aki nem szokott hozzá ehhez a körforgáshoz. Ezt szeretem, élvezem, hogy minden pörög, az élet és halál közötti lebegés után végre sikerült visszahoznunk a nőt. Egyszerűen fantasztikus érzés, azonban ezzel nincs még vége. Közel sincs az út vége, ha mondhatjuk ezt ilyen formában.
- Igen, visszük a műtőbe, csak előbb tudni kell, hogy melyik osztályt kell értesíteni, mert fölöslegesen nem fogjuk iderángatni a fél kórházat - suttogom vissza Dasie-nek, mert egyetértek azzal, hogy azonnali műtétre szorul.
Addigra az ultrahangot is kézbe vette, s a páciens mellkasára tette, és már láttuk a helyzetet, ami nagyon nem volt jó.
- Jól mondod, és igen, azonnal a műtőbe kell vinni őt... - válaszoltam neki, és amilyen hirtelen csoda lett az előbb, most ismét arra lesz szükségünk. - Ne aggódj a többiek miatt, már értesítettem a balesetről mindenkit, és vannak, akik ellássák őket. S legjobb tudomásom szerint, a többiek sérülése nem ennyire vészes - mondtam és közben a monitorokra néztem, majd sóhajtottam egyet, mert ez nem lesz egyszerű.
- Nem érdekel, hogy már kész van -e műtő, most rögtön indulunk - körbenéztem, és ezt mindenkinek mondtam, aki a szobában tartózkodott. - Mindenki tudja a dolgát - mutattam, hogy indulás. Az egyik ápoló futott előttünk, hogy semmi akadály ne legyen előttünk, én Dasie-vel és két másik nővérrel a hordágy mellett siettünk szorosan. - Nos, Dasie, kész vagy arra, hogy megmentsük a nő életét? - naná, hogy az, ha nem, akkor is annak kell lennie, hiszen nemsokára szakorvos lesz, és döntéseket kell tudnia hozni.
A műtőbe már nem megyek be, hanem egyenest megyek bemosakodni, amit már profi módon végzek s közben az üvegen keresztül figyelem, ahogyan az anesztes és a többiek végzik a munkájukat, és már csak én és Dasie kellünk oda. Én már beléptem a műtőbe, és várom, hogy Dr. Evans is csatlakozzon hozzám.
- Dr. Evans, tiéd a megtiszteltetés, és kezdjük - a maszk alól nem igazán vehető észre a biztató mosolyom, de remélem, Dasie is istennő szeretne lenne, mint mindenki más a műtőben. - Neuro-t azonnal értesítsék mégegyszer - hangom magabiztos volt, és bár nem biztos, hogy szükség lesz rá, de jobb, ha itt van onnan valaki.