Milo & Kaya

Szeretem a reggeleket. Szeretem azt amikor óvatosan húzzák ki a hálószobámban a függönyöket. Ki nem állhatom a redőnyöket, a reluxákat az egyéb ablakra helyezhető holmikat, amik elveszik az ébredés semmihez sem fogható gyönyörű ébredést segítő voltát. Szeretek még fél órát lustálkodni. Szeretem az áfonya lekváros pirítós illatát, amit az ágyamban szolgálnak fel, szigorúan szoba hőmérsékletre hűtött narancslével, egy csipetnyi mézzel cseppentett fekete teával. Egy apró virág a vázában és persze az elmaradhatatlan sós-sajtos perec, szám szerint három darab. Élek halok értük, de ezt a világért sem vallanám be nyilvánosan soha senkinek. Mit szeretek még a reggelekben? Azt, hogy itt az óceán partján mindig olyan különlegesek, mindig van valami semmihez sem fogható varázslatuk, amit az évek alatt szépen lassan megszoktam. Reggel vagyok az aki napközben soha nem lehetek, reggel vagyok az a nő akit az éjszaka itt hagyott, akit a hajnal ringatott. Seprem is ki a fejemből ezeket az egyszerűen rémesen elcsépelt gondolatokat, amelyek egy habfátylas lányregény első oldalait idézik vissza…én nem ilyen vagyok. Ha van is időnként egy aprócska remény arra nézve, hogy bármiben is megváltozzak, én magam teszek róla, hogy ez mégse történjen meg. A reggelim az ágyban felszolgálva ez teljesen helyén van, ahogyan azt is elvárom, hogy a függönyöket fokozatosan húzzák szét, engedve be a napsugarait. Olyan vagyok időnként mintha valami évszázados kábulatból térnék magamhoz, valami elfajzott aki nem bírja a napfényt. Szót se többet efféle baromságokról, inkább csendes magányomban fogyasztom el a reggelit, miközben falra akasztott nagy képernyős televízión futva pörgetem végig a hírcsatornákat. Szélvihar a nyugati parton, bozóttűz keleten, baleset, sebesült koalák, évszázados nagy vihar, rengeteg sérült…szemeimet forgatom ahogyan eltűntetem ajkaim között a pirítóst és dobom félre a távirányítót. Miért nem lehet egy reggel arra ébredni, hogy egy….felcsillanó szemekkel meredek a képernyőre, ahol éppen arról beszélnek, hogy Liz Taylor világhíres ékszereiből nyílik aukció Melburne-ben két nap múlva. Mennem kell, ott a helyem. Na nem vásárolni, ó ugyankérem, én nem az a fajta vagyok. Azért van ott a helyem, hogy néhány szebb darabot meglovasítsunk onnan Devon meg én. Mostanában csak az unalom jellemzi a kapcsolatunkat, sehol valami eget rengető mulatság, valami olyasmi amitől felforr a vérem, amitől igazán elememben érzem magam, amitől újra az a Kaya leszek aki átrepülte vele az óceánt. Az unalom ellen pedig általában tenni szoktam, én nem ülök a babérjaimon, és mintha csak a véletlen akarta volna botlottam bele pár hónapja ebbe a furcsa fiúba. Eleinte azért ragaszkodtam hozzá, mert vonzott a lehetetlenül kék szeme, egy cuki kis játékszernek tekintettem, akinek függőségét pofátlan módon kihasználtam nemegyszer és használom ki a mai napig is. Aztán jött az az időszakom, az amikor meg akartam menteni, amikor felvonultam Harry és Conchita társaságában a lakására, hogy valami emberileg elfogadható külsőt adjunk neki. Ellentmondást nem tűrtem, igaz két hét múlva már nyoma sem volt annak, hogy ott jártunk. De nem érdekel, annak ellenére,  elmegyek hozzá ha tudom, hogy úgy kell helyet túrnia valamelyik fotelben,  hogy le tudjak egyáltalán ülni. Nem tagadom bosszantja a lelkem rendszerető énjét az életvitele, ugyanakkor azt a másikat, a kalandvágyót nagyon is magával képes ragadni. Ha apám vagy akárcsak valamelyik családtagom tudna róla, ha meglátnák azt hiszem nem élnék túl….egyszerűen nonszensz, hogy én ebben a fiúban bármit is látok. A művészetén túl elég sok mindent ami azt illeti. Például tökéletes szeme van megragadni a pillanatot. És ha megragadja le is fotózza, nekem pedig kell időnként, hogy ha szükséges akkor bizonyos emberekről készítsen számomra előnytelen, bár művészi kis lelkének nagyon is izgalmas fotókat. Egy komplett szexuális laukon csoportban lencsevégre kapni az egyik angol diplomatát, akinek a kedves felesége és két lánya éppen a nénikémnél tesznek látogatást a Buckinghamben….lehet ettől nagyobb aduász valaki kezében? Aligha. Hogy mit várok mindezért cserébe ettől a magas körökben forgó diplomatától? Egy ideje mindenkitől ugyanazt. Szivet. Na nem magamnak. Lehetőséget előrébb jutni egy képzeletbeli listán. Miért csinálom? Nem tudom. Unalomból azt hiszem, vagy legalábbis ezt próbálom elhitetni magammal. És Milo mit vár ezért tőlem? Semmi olyasmit amit ne állna módomban megadni neki. Imádom tetőtől talpig a lázadó stílusát, azt képes önmaga lenni, hogy nem átall délben felkelni, és egész nap csak lenni…egy dolgot nem szeretek, amikor belövi magát és úgy bukkanok rá a totális kábulatban. Órákig tartani a fejét a fürdőben a kagyló felett. Na nem azért mert ez számomra problémát jelentene. Ugyan kérem, a mi köreinkben hogyan lehetne elfogyasztani egy több fogásos főúri lakomát, ha közben nem járnánk ki mi hölgyek diszkréten a mosdóba, és nem azért, hogy sminket igazítsunk. Illetve azért is, de az csupán másodlagos. Szóval ez a része nem okoz gondot, az már inkább, hogy az ilyen alkalmak után órákig kell várnom arra, hogy kitisztuljon annyira, hogy beszélni tudjak vele. Ettől függetlenül a következő alkalommal is megyek és még azután is menni fogok hozzá, mert kell nekem az őrült zsongása, a világából csupán egy falat, amivel ellentmondhatok az enyéimnek. Pontosan egy órán át reggelizek, hogy aztán a mai napra tervezett programom helyszínére induljak. A Bentley és a Keagan nevű ír sofőr egy hete érkezett meg. Éppen ideje volt, mert már rosszul voltam a taxizástól, vagy éppen attól, hogy valakitől szívességet kellett kérnem és ezek többnyire olyan ismerősök voltak akikkel alaphelyzetben az időjáráson, és a tőzsdei híreken kívül semmiről nem beszélgettem. A mai ruhámmal alaposan megleptem Conchitát, a választásom egy vidám, virágos, könnyed muszlin anyagból készült egybe ruhára esett, zömében apró pipacsokkal és búzavirágokkal sűrűn pettyezve, hófehér alapon. A hajam kiengedtem, és egy nagyon szolíd sminket tettem fel, azt is inkább azért, hogy a fényképeken ne nézzek ki úgy mint akit most rugdosott vissza a szépanyja a családi kriptából. A reggeli ébredéstől számított két órán belül már a forgalomban araszoltunk előre a Bentley-vel és értékeltem, hogy az egyszerűen és sablonosan vörös hajú, hatalmas és széles vállú ír fickó nem sokat beszél, és én sem kérdezem, egyelőre. Ha minden igaz, akkor még jó sokáig lesz a szolgálataimban, szóval van rá elég időnk. A park felé igyekszünk, itt beszéltem meg találkozót az én jégszeműmmel, szóval azt hiszem én fogok később érkezni, a szokásos fél órát, de attól egy percet sem többet. Újabb percek araszolnak odább lomhán amikor a sétányon haladok előre, az aprócska cipőm alatt csikorog a kavics, tekintetemmel keresem merre lehet Milo, de még nem látom, majd végül feltűnik az egyik fának támaszkodva hanyagul mintha csak egy fél percre állt volna meg, kezében az elmaradhatatlan cigi, táskája mellé dobva. Nem is fordítok ezekre figyelmet, lépteimet meggyorsítom, de nem fogok futni, attól azért büszkébb vagyok, hogy egy nyilvános helyen futkorásszak mint valami eszement liba. Arcomon őrületesen széles mosoly terül el amikor végül megpillantom. Nem ugrok a nyakába, ahogyan a lakásán tenném, itt egyelőre még sokan látnak bennünket, és a látszat….az számomra még nagyon fontos. Fontosabb annál, hogy reggeli képeket fog rólam csinálni, mert ilyenem még nincs, és mert kellően exchibicionista vagyok ahhoz, hogy játsszam a fényképezőgép objektívjével és mögötte vele is. Számító dög lennék? Igen, és ő ezt tudja, pont ezért kellek neki. De ma nem csak ezért vagyok itt, ám mindent szépen sorban.
- Hello MiMo, remélem kialudtad magad.- a becézés újkeletű, bár azt hiszem volt ő már minden a számomra, ami nyomdafestéket tűr és amit nem, egyaránt. A mondat második fele pedig egyértelmű utalás arra, hogy utál korán kelni. Miattam mégis megtette.  Hát nem zabálnivaló?

••©

Milo & Kaya

Erre az édespofára sok jelzőt rá lehetne aggatni úgy mint nemtörődöm, világfájdalommal telt, függő,  szertelen, kétkedő, önbizalomhiányos ( bár ez időnként képes átcsapni a másik végletbe attól függően mennyire sikerült túllőnie magát), de azt, hogy amikor látom, egyszerűen mosolyt csal az arcomra a puszta látványa és arra ingerel, hogy csipkelődjem vele kissé, nos azt hiszem ezen dolgot senki nem vitathatja el tőle. Milo volt az én gyermekkoromban hiányzó lencsibabám, az alvósmacim, a nem létező kedvencem, szóval bárminek is nevezhetjük ha pár napig nem láttam hiányzott. Hiányzott, mert nem tudtam mi van vele, és nem arra akartam visszatérni, hogy valamelyik kuka alól fogják összevakarni. A találkozóinkat bár próbáltam titokban tartani, abban biztos lehettem, hogy egy ideje már tudnak róla, noha nem jutott el apámig. Ezt onnan tudom, hogy még egyetlen ajánlatot sem kaptam azt illetően amellyel zsarolni próbálnának, de természetesen erre is megvolt a megfelelő magyarázatom. A kortársművészet a legújabb bolondériám, és szívesen karolok fel eleddig ismeretlen művészeket, a megfelelő exchibicionizmusom, pedig garancia arra, hogy ha szükséges akár modellt is állok múzsává avanzsálva önnön magamat. Arról már senkinek nem kell tudnia, hogy milyen kapcsolat is van pontosan közöttünk, arról meg végképp nem, hogy ezen túl milyen szívességet tesz nekem és ezért pontosan milyen fizetséget is kap tőlem. Igazából megvallom, hogy egy ideig megpróbáltam erőszakkal leszoktatni a szerekről, aztán jött a könyörgés, a hisztéria, minden lehetséges női fortéllyal bevetve, amivel nála nem mentem semmire, úgyhogy egy idő után már csak ott voltam ha kellettem. És nem tagadom néha egy jól irányzott, amúgy elég határozott, de mégiscsak női pofonnal honoráltam a beállt vigyorát amivel fogadott, és ezen még jobban el kezdett nevetni, szó szerint a képembe röhögött. Megtanultam ezt kezelni, ahogyan megtanultam elfogadni ezt a masszívan másnapos állapotot ami mindig is jellemezte, és ha őszinte akarok lenni a lelkem romlott felének ez volt az igazán tetszetős, ettől volt ő Milo az én MiMo-m ahogyan mostanában kezdtem magamban hívni. Szerettem amikor fényképezett, mert  a lencséje előtt én lehettem, az aki vagyok az a sokszínű és a legkevésbé sem visszafogott, akivé mégis minden alkalommal visszaváltozom amikor elhagyom a lakását, vagy éppen azt a helyet amit műteremnek nevezünk ki. Persze voltak helyek és alkalmak, amikor nem engedtem meg mindent nem engedtem meg neki, hogy akárhogyan fotózzon, ahogyan rémesen gyűlöltem ha akkor fényképezett amikor nem volt az arcomon smink, vagy ébredés után voltam nála a lakásában. A fél éjszakát a foteljében töltöttem a temérdek egyszínű fekete holmi között, mert nem tudtam otthagyni, minekutána a fél éjszakán át csak a fürdőben próbáltam levakarni róla a sarat, amiben az istentudja milyen indíttatásból hempergett bele. Elképesztő mire nem vagyok képes miatta, és másnap reggel amikor én még aludtam az első dolga volt rólam képeket lőni álmomban. Naná, hogy ilyenkor sértődötten vonulok el a lakásából és egy egész álló napig felé sem nézek, aztán persze jön a fene nagy kíváncsiság, meg azt hiszem az, hogy igenis birizgálja az önérzetem, hogy olyankor is meglátja bennem azt amit más nem sűrűn. Így lett számomra nélkülözhetetlen a szeme és viselem el a sok marhaságát, és rengeteg olyan dolgot, amit nem sok mindenkinek viselnék el. És persze mindezen túl az, hogy nem kérdez vissza amikor arról beszélek éppen kiről kellene fényképeket készíteni. Persze időnként szó szerint úgy kell őt becsempésznem esetlegesen egy nívósabb szállodába ahol huszadrangú prostinak nézik, engem meg egy kissé kapatos és ízlésficammal megáldott pökkhendi arisztokratának, hogy éppen egy ilyenre fáj a fogam. Nem is számít mit gondolnak a lényeg, hogy bejutunk az épületbe, és a tetőteraszról tökéletes a rálátás a szomszédos épület ugyanolyan tetőkertjére és mehet a menet. Én addig elfoglalom magam vagy éppen szamárságokat duruzsolok, zenét teszek be a lejátszóba ami nem felel meg az ő ízlésének, vagy meglebegtetem előtte az aznapi adagját tartalmazó apró kis szütyőkét, cserébe azokért a gyönyörű szép képekért, amelyeket pár óra elteltével szolgáltat nekem. Milo mindig tökéletes munkát végez és én sem maradok az adósa. Nem tagadom, hogy élvezet közben kicsit játszani vele, kicsit talán túllőni a célon, de mindig tudom, hogy meddig mehetek el, és hogy kettőnk közül mindig én leszek az, aki adott találkozók alkalmával észnél marad.  Egy dolgot az elejétől tudok róla, hogy a reggeleket nem neki találták ki, úgyhogy nem is lep meg, hogy sértődött gyerek módjára köszönt, amivel csak egy újabb huncut mosolyt csal az arcomra. Úgy éreztem ideje egy kicsit újítani, és nem mindig esténként találkozni, untam már a sötétséget, és azt is untam, hogy örökké bújkálnom kell. Kicsit szerettem volna játszani azzal a bizonyos tűzzel, aminek a lángja jó párszor megégetett már, legelőször akkor amikor ide érkeztem, és megvallom az igazat hiányzott már a zsongás, az őrület, és amit Devon mostanság inkább a menyasszonyának ajándékozott azt megadta nekem Milo.
– Nem ártana neked néhanap valami más szín is mint a fekete. Példának okáért vörös, vagy sárga, vagy kék, mint a szemed színe. Te jó ég, rémesen festesz, mint aki még mindig be van állva. MiMo….hahó béjbi reggel van térj szépen észhez!- ez már inkább csak kötekedés volt a részemről, ahogyan elé léptem és a két tenyerembe vettem az arcát, hogy megszemléljem jobban. A szemei alatti karikákat a szemceruzával sem sikerült eltüntetnie.
- Még egy Kayamaya és esküszöm igazivá teszem azokat a karikákat a szemed alatt. Minek nézel engem, valami bali szigeteki termékenységi istennő szobornak? Annak lenne nagyjából ugyanilyen neve. Na mutasd nekem ide magad! Atyaisten! Csukott szemmel szoktál sminkelni? C-c-c- ciccegve ingattam meg a fejemet és a kézitáskámból elővettem egy kézzel hímzett a monogramomat ábrázoló zsebkendőt – mi mást?- és azzal kezdtem a szeme melletti ceruzával történő kiszaladásokat letörölgetni. Ha cibálta félre a fejét mint egy hisztis kölyök akkor visszahúztam magam felé, és a homlokomat ráncoltam. Kicsit azt hiszem kellően ide nem illő látványt nyújtottunk a parkban ahol a feketébe öltözött leginkább egy punk banda másnapos énekese meg az elegáns nyári ruhás szőkeség sminket igazgat. Na nem rajtam, hanem rajta. Ha befejeztem a műveletet a zsebkendőt beletömködtem a nadrágja zsebébe és tovább folytattam a rám jellemző pezsgést, amikor intézkedem és magyarázok, többnyire olyan dolgokat is amik őt abszolút nem érdekelték, bár ennek sosem adott hangot. Díjazott tulajdonság volt a részemről. Nem bizony nem tartottam magamban semmit, ha valamit akartam akkor mellette nyugodtan hangot adhattam neki, ő már tényleg semmin nem lepődött meg. Csak néha. De tényleg néha.
– Reggeliztél már?- a kérdés önmagában abszurd volt, tudtam, hogy nála mit jelent a reggeli. Leginkább valami szörnyű szendvicset. Úgyhogy a kezemmel tettem el lemondó mozdulatot
- Nem, biztos valami szörnyűséget tömtél magadba, úgyhogy akkor először is irány az a kis vendéglő a park közepén, ahol délelőtt tízig pompás rántottát készítenek, valódi bacon-el nem valami olcsó vacak utánzattal. Kell neked a zsíros kaja, hogy a tegnapi maradékot a gyomrodból felszívja. Nem, nincs semmiféle tiltakozásnak helye!- emeltem meg a mutatóujjam az ég felé szemeim határozottan villantak.
- Szedd össze a cuccaid, reggeli közben elmondom, hogy miért éppen most vagyunk itt. Azon túl, hogy keressünk nekem egy olyan helyet, ahol a nap arany glóriával von körbe. Imádom a szürreális alkotásaidat, és jelenleg éppen egy ilyet szeretnék. Napfényben fürdőzve akarom, hogy lefotózz. Hogy ruhában vagy ruha nélkül azt rád bízom meg a helyre amit választasz. Nyilván egy zsúfolt hely közepén nem fogok mindent ledobálni magamról. Jah, és azért ne feledkezzünk el arról, hogy hoztam neked valamit.- mosolyom szélesen elterült az arcomon, de mindez annak a jele volt, hogy ez csupán az első fele volt a kívánságaimnak, a többit reggeli közben fogja megtudni. Csak lássam, hogy végre rendesen eszik. Ha végre magához vette a cuccait akkor vártam, hogy belékarolhassak és elindulhassunk a kis kövezett úton a park közepe felé, abba az apró kis étterembe, amit Donny Étkezdéjének hívtak csak így egyszerűen, és nem csupán a rántotta volt itt meglepően finom, hanem az omlett is valódi áfonya sziruppal. Mennyei.
– Mesélj milyen estéd volt? Nélkülem! Már amire emlékszel.- nos igen, nála az élménybeszámoló két részből állt. Amire emlékezett és amiről úgy gondolta, hogy arra emlékszik.

••©

Milo & Kaya

Jól tudtam, hogy ha nem húzom el az orra előtt a mézes madzagot, nincs az a kívánság, amivel ki tudom rángatni ide ilyen korán reggel, főleg úgy, hogy szinte semmit nem aludt. Őszintén szólva jelen pillanatban ez érdekelt a legkevésbé. Kegyetlen voltam? Nem voltam kegyetlenebb mint ő olyankor amikor ezredszer is ugyanazt a beállítást akarta fényképezni, mert szerinte még mindig nem jó, és nem elég élesek a fények, kontrasztos lett az egész, fentebb elrepült egy madár ami nem illik a képre és egyébként is bemozdultam. A művészet olyan mint a szépség: meg kell érte szenvedni, és bevallom töredelmesen határozottan élveztem, mert a végeredmény minden alkalommal ámulatba ejtett. Valahogyan mindig is tudtam, hogy ez az én világom, hogy a csillogás és a származásból adódó kiváltságok mellett nekem egyszerűen kell ez a fajta odafigyelés, amikor körülöttem forog egy időre a világ. Olyankor ő is más volt, valahogyan átszellemült. Kicsit úgy tudnám jellemezni, mintha akkor is belőtte volna magát, csak éppen akkor jó értelemben. Megmosolyogtató amúgy, hogy a művészek nagy része ilyen állapotban készíti el a legjobb alkotásait, írja meg a legjobb zenéjét, vagy éppen készít el valami olyasmit, ami mások számára egyszerűen maga lesz a csoda. Persze voltak alkalmak, amikor tényleg hatalmasra tágul pupillákkal és istentelenül buta vigyorral nyitott nekem ajtót, megnyugtatva halálosan lassan ejtve ki a szavakat, hogy semmi baja, teljesen jól van és most olyat de olyat fogunk alkotni. Hát persze...megpaskoltam a helyes kis pofiját majd hagytam, hogy megkezdje  a maga varázslatos álomutazását. Gyémántokkal hintett ösvényen repüljön a sárga felhőkkel szabdalt égboltot bámulva, honnan mesekék báránykák szálltak alá patájukon rózsaszín szivecske alakú lufik lebegve. Nem, én nem szívtam semmit ezek az ő elvetemült kényszerképzetei voltak, melyeket prüszkölve nevetve osztott meg velem, akár akartam hallani akár nem. Persze ezek olyanok voltak mintha a pofont valaki rózsaszín tüllkesztyűben adná. Fájdalmas de mégis gyönyörű. Viszont volt valami benne ami miatt nem tudtam otthagyni, ami miatt minden alkalommal visszamentem hozzá ezredszer is, és nem érdekelt volna ha kiderül, ha egy napon az újságok odahaza ezzel lesznek tele, valami ami nekem azt hiszem nem volt, neki viszont igen. Ennek a fiúnak volt lelke, telve volt megannyi fajta és féle érzelemmel, amit legtöbbször a drogok hoztak elő nála, és talán önző dolog, de ezért is hoztam neki minden alkalommal éppen csak annyit, amivel nem árthatok, de kellően lebegő állapotba hozhatom. Egy időben le akartam róla szoktatni, még most is le akarom, de nem lehet egyik napról a másikra. Meg aztán szeszélyes is vagyok mint az anyatermészet, és az egyik pillanatban meg akarom menteni, a másikban pedig belesüllyedek a világába, és meghempergőzöm abban amiben ő fürdőzik. Mert ez is kellett, mert ezzel fricskát mutathatok mindannak a rengeteg elvárásnak mi körülvesz, ami hovatovább agyon fog nyomni. Két kézzel rázom az aranykalitkát és hangosan követelem a kulcsot, vagy a szabadulást, bármelyik megteszi, csak innen végre kijussak. Milo megadja nekem egy időre, néhány órára, amíg mint valami kényes kis játékszert védelmezem, hogy magam mögött hagyva ne érdekeljen mi lesz vele. Persze ez erős túlzás, mert ha nem érdekelne, akkor nem foglalkoztatna az, hogy példának okáért ma is hogy néz ki, nem érdekelne az sem mennyit aludt, hogy mennyire tiszta. Igaz, hogy azon alkalmakon amikor nincs velem éppen mit csinál és kivel szintén olyan téma, ami nem foglalkoztat. Mindaddig amíg a találkozásaink alkalmával velem törődik. És ő meg is teszi, igaz ma reggel nyűgös és hisztis, mint valami rossz gyerek, éppen ezért gondoltam arra, hogy beleborítok a csinos kis fejébe néhány bögre méregerős kávét mielőtt elindulunk, és megadom a kezdő löketet ahhoz, hogy az ihletgyár a fejében beinduljon annak tekintetében, hogy hol lenne ma célszerű megejteni azt a fotózást. Kellett nekem ez az arany fény, mert akarok ilyen képeket, az egoizmusom megfelelő mértékű ahhoz, hogy ebből akár még nagy méretű kép legyen a hálószobámba. Szerettem ahogyan ez a fiú látja a világot, szerekkel vagy szerek nélkül az teljesen mindegy, és ebben nekem is helyem volt, engem is belehelyezett és láttam magamat ahogyan ő látott. Ijesztő egyébként helyenként mennyire el tudja kapni az adott lelkiállapotomat, vagy meg tudja nekem mutatni milyen is vagyok valójában. A véletlenül elkapott pillanatok azok amiken igazán el szoktam gondolkodni, a színek amiket használ, a fények, a kábulat  magával ragadó lassúdad lendületlensége, az elmosódó árnyékok, mintha egy óriási  de kihalt színház hangjavesztett naívája lennék. Abban biztos voltam, hogy őt nem adom senkinek. Hogy az élet hozzon bármit, hogy jussak bármerre, történjen velem jó vagy éppen rossz az életem részévé vált ez a fiú, és senkinek nincs joga elvenni tőlem. A kapcsolatunkat még mindig nem tudtam behatárolni, de ő ezt egyébként is utálná. Mi vagyok én neki? Nem mindegy, ha újra és újra látni akar, akkor csak fontos lehetek. Ahogyan számomra is azzá vált, még akkor is ha annyira nyűgös, annyira lehetetlenül utálatos, mint most mikor igazgatni akarnám a szeme körüli ceruzamaradványokat. Megőrülök attól a fajta szóhasználattól ami időnként rájön, de talán azért mert bizsergést okoz. Az én világomban nem szokás, és én sem nagyon élek vele, bár azért akadnak pillanatok amikor előhozza belőlem, nem is értem hogyan képes rá....de most és itt nem ez a helyzet, most én vagyok aki megpróbál hatni rá.
- Olyan jó lenne, ha egyszer csak egyszer nem viselkednél úgy mint egy havibajos asszony. Milo, az isten áldjon meg, ne rángasd a fejed! Nem hagylak! Álmos vagy, és jöttél. Nem iderángattalak, hanem idehívtalak. Te pedig jöttél. Hogy is szoktad mondani?- megköszörültem a torkom és megpróbáltam az ő mély hangját utánozni, ami az én előadásomban rémesen groteszkül hatott, mert az én hangom magasabb volt, és szebb kiejtéssel beszéltem. Persze nem meglepő, más neveltetésben részesültünk a világ két külön pontján.
- Nem mindegy Kaya, hogy miért hívtalak, a lényeg, hogy jöttél?- ez volt a kulcsmondat, amikor beállva motyogta bele a telefonba, hörögve, hogy menjek, de azonnal. Nem tudtam mindig és azonnal elszabadulni, főleg, ha egy elég fontos megbeszélés közepén jött a hívása, és amikor nagy nehezen exkuzálva magam elnézést kérve eljöttem, kiderült, hogy egyszerűen csak egyedül volt....akkor éppen ivott és a sokadik cigit szívta egymás után. Mi kellett neki ilyenkor? Összekuporodott a ruhákkal telezsúfolt kanapén az ölembe és beszélni kellett hozzá, meg hagyni, hgy közben még igyon. Ez volt a nagy világfájdalom, világutálat....csuda tudja milyen pillanat. A legkülönösebb az volt, hogy ilyen alkalmak után sosem fogadtam meg, hogy nem jövök többé, hogy nem hall felőlem, mert úgysem tudtam megállni, tudom, hogy sokadszor is menni fogok, ahogyan mindig menni fogok amíg szüksége lesz rám. Azt hiszem valamit pótoltunk egymásnak az életben, csak még nem jöttem rá, hogy mit. Azt mondta egyszer nekem, hogy túl sokat gondolkodom, hogy túlságosan keresem az összefüggéseket mindenben, és így lemaradok a jóról. Szóval az a fajta ember, aki egy íróasztal felett pontról pontra megtervezi az életét, és közben nem veszi észre, hogy az élete elmegy mellette, hogy az ott zajlik körülötte, de ő nem emeli fel a fejét, hogy megszemlélje. Igen büszke voltam, helyenként kiszámíthatatlan kellő arroganciával rendelkeztem ahhoz, hogy ne érdekeljen minek mi az ára, ha kellett megszereztem. Nem számított mit kell megtenni érte, mi az amivel el tudom érni, hogy végül megkaphassam.
- Te sosem vagy kajás, mégis ha arra kerül a sor öt ember helyett is képes vagy elfogyasztani egy komplett angol villásreggelit. Ami pedig azt illeti ezen a helyen valódi, frissen őrölt kávéból főznek feketét, nem olyan hirtelen készült borzalomból amit aztán eladnak mint a sötét hömpölygő, keserű finomságot. Tudom, vérbeli angolként a teát kellene előnyben részesítenem, de ha már távol vagyok otthontól szeretek formabontó lenni. Ugyebár. – magyaráztam és csak a jóég tudja, hogy kinek, mert már nem is figyelt rám, a gondolataiba mélyedt. Azt hiszem a fotóval kapcsolatosan dolgozni kezdtek az agytekervényei, és én külön örömmel fogadtam, hogy a kora reggeli időpont ellenére is gondolkodni kezdett. Azt hiszem valami haladást csak elértünk nála. Szerettem felkelteni az érdeklődését, és igyekeztem megtalálni ennek a módját. Elsősorban fotós volt, tehát az a legkézenfekvőbb, hogy felvetek neki valami témát. Felcsillan az észbontóan kék szeme, azt hiszem ez az egyik ami magával ragadott. Úgy vélem, amikor Isten őt teremtette nagyon jó kedvében volt és azt is hiszem, hogy ujját kicsit hosszabb ideig mártóztatta meg a világ óceánjaiba, mielőtt megformálta Milot és neki adta a mosolyát is. Cukorpofa volt, még akkor is amikor ilyen lehetetlenül mérges és kibírhatatlan. Nem mintha ezzel többet törődnék mint amennyire szükséges. Ez is egy lelkiállapot nála, majd elmúlik és jön a következő hullám, amikor majd előbújik belőle a másik énje, vagy a sokadik.
- Tetszik az ötlet, főleg mert mindegyik megoldás megjátszható, meglátjuk melyikhez lesz kedvem, vagy éppen melyikkel kapcsolatosan jut eszembe valami, tudod úgyis, hogy mindig ettől függ. Megérkeztünk.- mutattam az apró kis étkezde felé, amely leginkább úgy nézett ki, mintha a korai hatvanas évekből maradt volna itt, és nyakon öntötték volna egy vödör piros festékkel, apró, fehér festékbe mártott madárlábak nyomtak rá mintákat, telepettyezve a falakat. Kis vörös cseréptető, előtte pedig karcsú, ég felé meredő örökzöldek, néhány bólogató lombú hársfa, meg egy kicsi csobogó, amibe egy kőangyalt állítottak. Rémesen oda nem illő volt, és talán ez volt az egyetlen hibája a helynek. Végtelenül giccsesnek hatott, én pedig ezt nem igazán kedveltem, ahogyan azt hiszem még egy gondom volt a hellyel, mégpedig a felszolgáló hölgyek frizurái. Közép korú hölgyek, hatalmasra tupírozott hajakkal, amik leginkább úgy néztek ki mint a frissen tekert vattacukor, és a színük is erre emlékeztetett: rózsaszín, kanári sárga, fűzöld, babakék. Borzasztó egytől egyig. A mai kiszolgáló, a kitűzője szerint Mindy, éppen a sárga volt. Nem értem miért kell ezeket a kitűzőket viselni, úgysem fogom őket a nevükön szólítani, nem is érdekel hogyan hívják őket. Nem óhajtok velük megismerkedni, nem akarok velük többet beszélni, csak amíg leadom a rendelés, megkapom amit kértem, majd fizetek és távozok. Ehhez miért kell tudnom, hogy a szemöldökéig élénk sminkben mosolygó nőt Mindynek hívják? Szinte betoltam magam előtt Milo-t ha akart menni ha nem, igaz nem sokáig tiltakozott. Odabent frissen főzött kávé illata terjengett és éreztem a finom ételek semmihez sem fogható aromáját. Miért vannak a legjobb helyek mindig úgy eldugva? A sarok asztalt választottam ki kettőnknek, mert ott Milo maga mellé rendezhette a holmijait, az összes felszerelést amit magával hozott. Nagyjából egy percet hagyott nekünk a sárga hajú kishölgy, mielőtt az asztalunkhoz jött a hely hangulatát megalapozó piros-fehér ruhácskájában.
- Üdvözlöm önöket, Mindy vagyok. Mit hozhatok?- s már készült is, hogy jegyzeteljen, töretlenül mosolyogva. A hangja volt az amin hirtelen felszaladt a szemöldököm a csodálkozástól. Nem tudom mennyit dohányozhat, vagy mennyit iszik, de a mélysége és öblössége vetekedett Miloéval. Pedig az ő kis karcos hangjához kevés volt fogható. Ha durcás volt ez még inkább kihallatszott. Kihúztam magam, majd oldalról a hölgy kitűzőjére pillantottam, biccentettem, végül újra ránéztem. Én nem mosolyogtam.
- Üdvözlöm Kedvesem, a kitűzője volt kedves elárulni a nevét.- a hangom cseppet sem leplezte azt, hogy gyűlölöm az ilyen bemutatkozási vágytól túlfűtött felszolgálókat. Igaz már megszokhattam volna, hogy ilyen helyeken ez szokás, de nehéz volt elképzelnem, hogy az én világomban bármelyik pincér és felszolgáló mindenáron rám akarná erőszakolni a nevét. Szóval a hangomból és a mondandómból az világlott ki, hogy cseppet sem érdekel a neve. És étlapot sem kértem, mert tudtam mit akarok.
- Nekem legyen kedves két adag áfonya szirupos omlettet, szoba hőmérsékletű citromos ásványvízzel. Mentát nem kérek bele. Az úrnak két tojásból szalonnás rántottát.Innivalónak ugyanazt amit nekem. Két méreg erős arabicát, a tejet és a cukrot külön kérem szépen. Valamint egy-egy adagot kérnék elvitelre is, ezt melegen tartva. Mást nem kérünk köszönöm.- adtam le a rendelést a magam egyszerű, talán kissé parancsoló stílusában, majd a láthatóan kissé sértődött Mindy nevű felszolgáló (a csudába csak megjegyeztem a nevét) távozása után ujjaimat összefűztem az asztallapon és Milot néztem.
- Szóval nem volt teljes agyi kapacitás kiesés, hogy is szoktad mondani...black out? Buli...ahonnan egyedül jöttél haza.- megcsóváltam a fejemet majd nevettem egyet
- Ha nem ismernélek még el is hinném. Gonosz vagy, hogy nem avatsz be a részletekbe, tudod? És azt is tudod, hogy imádom hallgatni.- mindenkinek vannak furcsa és különös dolgai, nekem is példának okáért.
- Mindegy, ha végeztünk és hazamegyünk, akkor majd elmeséled, hoztam neked valamit amitől megered a nyelved. De ha már sikerült tisztának maradnod eddig, akkor szeretném ha még egy kicsit az maradnál.- kacsintottam rá derülten. Nem tudom mennyire volt jó ötlet, hogy anyagot hozzak neki, de egyszerűen már a múltkor sem tudtam nézni a vergődését, és öt nap után megszántam. Nem kellene, egyszerűen tovább kellene hadakoznom azért, hogy leszokjon, de amíg ő nem akarja igazán, amíg nem akar leállni, addig maradnak nálam is ezek a szeszélyek, hogy hol a kedvében járva hozok neki, hol pedig megvonom tőle. Attól függ mit akarok elérni nála. Mocskosnak éreztem mindezért magam, de nem mindegy már mennyi bűnöm van? Mindet úgysem hozhatom helyre.

••©

Milo & Kaya

A reggeli jókedvemet a nyűgössége sem törheti le, ahogyan pedig mérgelődik csak tovább növeli a derültségemet és vele együtt próbálok valami ritmikus életet lehelni ebbe a lehetetlenül korai időpontba. De ha én áldozatot hozok akkor hozzon ő is velem. Fontos nekem ez a kölyök a függőségeivel együtt, amibe beletartoztam én magam is, és csuda tudja, hogy miért de nekem is fontos lett. Még időben abbahagyom a szemének maszatolását, merthogy ő ennek hívná, legalábbis jól időzítve éppen akkor amikor már kezd átcsapni valamiféle gyerekes hisztibe a tiltakozása.
- Imádlak, te hisztis nőszemély!- vágom neki oda derülten, ha már morcoskodik, legalább egyel több oka legyen arra, hogy ezt tegye. Miközben az étkezőhöz sétálunk az agyamon rengeteg minden átfut azon kívül is aminek hangot adok és azon túl még rengeteg minden más is. Valahova el kellene helyeznem az életemben Milot. De nem tudom hol is lehetne a pontos helye. Egyértelműen a családomat és a környezetemet akarom vele bosszantani, ugyanakkor az a fajta romlott bájosság ami jellemzi tökéletesen bevonzott engem is a bűvkörébe. Szerettem vele lenni, mert minden alkalommal rádöbbentett akár a szavai akár egyszerűen a viselkedése által, hogy mennyire képmutató világban is élek. Nem csinált abból egyszer sem titkot, hogy lenézi a körülöttem lévő pompát, és még egyszer sem sikerült elrángatni az otthonomba, noha már arra nézve is megvoltak a terveim miképpen tehetek erre mégis szert. Persze megtehettem volna, hogy egy kevésbé beszámítható pillanatában, egyszerűen kocsiba ültetem, amit ő ilyenkor minden bizonnyal csak egy narancssárga léghajónak titulált volna, és elfurikázom az otthonomba...Seholországba, ahol ujjacskáival csipegetheti le a csillagokat az égről. De aztán végül ezt sem tettem meg, mert azt akartam, hogy tiszta másodperceiben önként akarjon eljönni, hogy önként akarjon az életem azon részévé válni amiben én akartam, hogy ott legyen, mert az volt az én világom. Olyan világlátása volt neki, ami az én köreimben egyetlen magát művésznek valló két pennyt nem érő alkotónak nem volt. A giccsbe hajló alkotásaikkal, a pompa megjelenítésére dacosan és körömszakadtáig ragaszkodó ábrázolása közepette soha nem voltak képesek megmutatni azt kik is vagyunk mi valójában. Néha ott álltam a fotókon az arcomra erőltetett  mosollyal amit volt időm a negyed század alatt már begyakorolni. Ott voltam a sokadik és ezredik ruhakölteményben  a családom körében valami eseményen. A fotók minden esetben túlzásokba estek még az én világlátásom szerint is. A festményekről vagy éppen azokról a művekről amelyek magukon viselték anyai nagyanyám rémesen kispolgári ízlésvilágát már ne is beszéljünk. Én azt akartam, hogy legalább ezeken legyek önmagam, hogy amikor már nem leszek ilyen szép és feszes mint amilyennek most láttam magam a tükörben ha belenéztem akkor is legyen mit visszanéznem, legyenek képek amelyek engem mutatnak. Valóban engem. És nem egy udvari bábot, akit szép ruhákba bújtattak. Ezzel az erővel Conchita valamelyik fakanalát is beöltöztethettük volna nekem és arról is hasonló élethű képek készültek volna. Néztem a családi albumot időnként amikor a kezembe akadt és figyeltem azt a lányt aki a képeken volt. Csak külsőleg hasonlított rám, de a bárgyú vigyorgását tekintve még abban sem. De Milo lencséje mintha varázslatos lett volna, mintha képes lett volna lerántani a függönyt arról amiről mások nem, mintha képes lett volna megmutatni ki is vagyok én valójában. Korábban is voltak erre próbálkozások, de valahogyan hiányzott valami a művész és a modellje közül, valami bensőségesebb sokkal meghittebb helyzet, ami lehetővé teszi, hogy megnyíljak neki, hogy ne legyen rajtam a művi megjátszás megannyi dédelgetett és egyébként teljesen felesleges manírja. Neki ehhez is megvolt a képessége. Láttam a gépen túl a ragyogó kék szemeit, ahogyan a gondolataiba fordul, néha kissé kapatosabban mint azt kellett volna, de engem még ez sem zavart. Milo volt az aki múzsává avanzsált, és azt hiszem mindig is ezt a szerepet tartogatták nekem, hogy a hiúságom tökéletesen megfürdőzhetett benne. Ha valaki kérdezte volna, hogy milyen kapcsolat jellemez, vagy éppen lencsevégre kapnak a társaságában, azt hiszem csupán egy diszkrét és udvariasan diplomatikus mosollyal hárítom el a kérdést, mely szerint a magánélet védelme mindenkit megillet, még engem is, és alapvetően az égvilágon senkinek semmi köze hozzá, kizárólag a családom tagjainak, és ebbe a fél világ nem tartozik bele. De eddig ilyen még nem történt, éppen ezért tudtam tökéletesen kiélvezni ezeket az alkalmakat Milo társaságában még akkor is ha helyenként el kellett viselni ezeket a hisztis pillanatait. Én is szeszélyes voltam, de ő minden szempontból túltett rajtam, és talán ez volt az egyik olyan tulajdonsága amiért megvesztem. Ez a kaotikus és soha előre ki nem számítható változatosság.
- Hit, gonoszság...nincs ezekhez a nagy filozófiai kérdésekhez neked még túl korán?- legyintek mintegy jelezve neki, hogy mintha még mindig arról folyt volna a diskurzus közöttünk, hogy túl korán vagyunk.
- Hinni és tudni mást jelent. Hihetünk az angyalokban is, csak éppen sosem látjuk...de hogy a te kellemesen felvett vonaladon haladjak tovább....- kissé prózaibbra veszem a hangsúlyt és mélyebbé is válik a hangom ahogyan próbálom kedvenc irodalmi alakjnak sejtelmes orgánumát visszaadni.
- És mi az angyal, ha nem kísértet maskarában?- nevetem el végül magam, mert egy kissé ripacsosan teátrálisra sikeredett, még a szép ívű szemöldökömet is megmozgattam, aztán megcsóválva a fejem csak forgattam a szemeimet.
- Azt hiszem ehhez nekem is nagyon korán van, de az arabica majd felélénkít. Jómodor? Atyaég, ne is használj magadra nézve ilyen szavakat! Addig jó amíg olyanod nincs. Persze azért vannak helyzetek amikor kénytelen vagy azt a minimálist is elővenni, ami még maradt, tekintve, hogy hamarosan erre is szükséged lesz, de nem akarok ennyire előre rohanni. Ugye tudsz táncolni Édesem?- hajolok előbbre egy picit húzom el sokat sejtetően a számat, de befejezni már nem fogom tudni miért is kérdezem, mert megérkezik a kitűzőt viselő színes pincérnő habcsók, ezúttal mellőz mindenféle kedves és személyes hangsúlyt, egymás után pakolja elénk a rendelt dolgainkat, csendesen egyetlen hang nélkül, Pompás, legalább ért a finom kimért utalásokból, hogy kommentárt nem kértem az ételek mellé.
- Köszönjük.- udvarias és felsőbb rendű hangsúllyal mondom mindezt, s egy cseppet sem érdekel mi a véleménye, azt majd a borravalóval kompenzálom, ahogyan illik. Kedvelem, hogy itt kártyával is fizethetek, nem szeretem ezt a készpénzes macerát, és ha lehetőségem van akkor eléggé komolyan ki is szoktam kerülni.
- Jó étvágyat!- mosolyodom el, belekortyolva a vizembe először és egy darabig csak nézem miképpen esik neki a finom ételnek, amelyet valóban ínycsiklandozóan készítettek el. Én még nem kezdek hozzá, még töltekezem ezzel a látvánnyal, mert jó őt nézni. Emlékeztet egy olyan világra amelyben én sosem voltam, ahol neki több szabadság jutott semmint nekem. Talán lesz majd alkalom, hogy kitörjek belőle, talán maradok benne, és időnként jutnak ezek az alkalmak amiket vele töltök, és egy olyan világba repülök általa, ahol korábban még nem jártam. Az egyszerű emberek világa, amely mégis olyan vonzó a számomra, de csak egy időre, mert aztán visszamenekülök. Az öröm nem tartós, nem lehet tartós.
- Még hogy nem vagy éhes...hát persze! Milo én nem tudom miért makacskodsz állandóan, de tudod mit, jól áll neked.- fogom meg finoman a villát, és a kést, hogy az omletthez magam is nekiálljak. Az öntet kellően hideg, a tészta kellően forró, egyszerűen tökéletesen összeállított menü, és az értékéből még az sem von le semmit, hogy a felszolgálónők külseje nagyjából még tíz évet ver rá magára az épület küllemére. Lassan rágok meg minden apró falatot és néha felpillantok erre a fiúra ahogyan jó étvággyal eszik. Többször kellene így magammal cipelnem és tisztességesen megetetnem. Istentelenül vékony, mintha a következő feltámadó szél képes lenne őt is magával sodorni.
- Délután vásárolnom kellene.... Mit gondolsz mit vegyek? Mi állna jobban? Egy bársony két soros arany gombolású fekete kis kosztüm? Vagy egy egészen rövidre szabott buklé anyagú pulóver, rövidebb szövet szoknyával....mondjuk fekete színben? Esetleg az egészen megkoronázhatnám valami mutatós kalappal....mondjuk feketével?- évődtem és piszkáltam, mert már láttam, hogy lassan a kaja végéhez ér. Végül aztán egy darabka omlettet a villámra szúrtam, megmártóztattam az öntetbe és az asztal felett felé nyújtottam, hogy le tudja róla venni. Mosolyogtam és derülten szórakoztam vele, hogy végre felébredjen, hogy végre legyen már ő is jobb kedvű, hogy bújjon elő a kis pimasz Milo a képzeletbeli takaró alól, az akit én ismerek.
- De az is eszembe jutott – még mindig egyensúlyoztam a villát, amíg el nem veszi a falatot tőlem.
- Hogy esetleg vehetnék hozzá egy szép kiegészítő kristály nyakéket...csak nem tudom, ha azt is feketébe venném, nem lenne túl tarka színösszeállítás rajtam? A hajam szőke...az nagyon kilóg a sorból.- kuncogtam majd beharaptam az alsó ajkam kicsit hatásvadász módon.
- Na gyerünk ne kéresd magad....hamm a mami kedvéért! Báááááár nem vagyok éppen egy mami kategória a számodra. Remélem.- még mindig jókedvű voltam és egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne piszkáljam legalább két percig.
- Az ajándékod második része viszont otthon van nálam...szóval légy olyan jófiú és ne ellenkezz! Megérkezett tegnap a Bentley, azzal megyünk....a fotózás helyszínére is. Tudom, utálod a felhajtást én viszont szeretem, ennyi maradjon meg nekem.- fejeztem be végül a villával a kezemben. Kezd zsibbadni a karom annyit beszélek.

••©

Milo & Kaya

Sokszor elgondolkodtam, hogy mit kedveltem benne jobban: azt a laza nemtörődömséget ahogyan a világ felé volt képes fordulni, vagy azt az áthatóan kék szemét, amitől egyetlen másodperc alatt volt képes lángra kapni az ember bőre, többek között az enyém is. Szóval ha meg kellett volna fejtenem, hogy miben rejtezett Milo varázsereje, ami hatott rám, akkor azt hiszem valahol a kettő között kellett keresnem. Ő volt az én kis bűnöm, az a fajta amihez az ember folytonosan visszatér, amitől nem képes szabadulni, és ha létezik valami olyan drog amire rá lehet engem is kapatni, akkor ez a fiú, maga volt a két lábon járó aranylövés. Szóval mindent összevetve hol segíteni akartam rajta, hol meg kihasználni azokat a pillanatokat, amikor az anyag rabságában lebegett és tudtam mi kellene neki, ó mennyire tudtam, mégsem adtam meg, hanem addig húztam és addig játszottam az idegein míg végül kikelt magából. Alapvetően nem az a tipus vagyok aki figyelembe veszi mások érzéseit, de mióta találkoztam vele figyelek rá, figyelek arra amikor kis híjján kiszáradva találok rá a lakásán, és már ott pihen a karomon a nagy tasak citrom, brazil természetesen, mindenből a legjobbat viszem neki, és a legkevésbé sem tud meghatni ilyenkor, hogy mindenféle sznob lotyónak elhord.  Aztán zokogva maszatolja össze a méregdrága kosztümkabátomat, végül  már némiképp tisztább állapotban vigyorog a kopott kanapén. Perszehogy ott zongorázva folyamatosan az idegeimen és ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy mi a csudát keresek én ebben a világban, mit keresek én nála, és egyáltalán miért foglalkozom vele többet mint amennyit még a gyermekkori egyébként igencsak kedves barack színű plüss mackóval sem foglalkozom. És minden alkalommal meg kell állapítanom, hogy ez a fiú számomra egy olyan világba belépő, ahol még annyi szabály sem létezik mint a normálisan mondott hétköznapokban. Mindennel szembemegy, mindennek ellentmond, és nem mindig feltétlenül meggyőződésből, hanem mert „Ne mááááár Kaya, ez tök poén!” Én meg ilyenkor csak nézem őt helyenként értetlenül és kissé furcsán mustrálva, hogy mi viszi rá, hogy mitől van benne bizony helyzetekben több mersz mint példának okáért bennem. Nem tudom megfejteni, de az igazság az, hogy még mindig vonzónak találom ezt a fajta szemléletet, és minden egyes alkalommal képes számomra újat mutatni. Igen, ez vonz annyira engem, a kiszámíthatatlansága. Azt mondják, hogy amíg élünk örök felfedezők vagyunk, hogy a világ szépen lassan nyílik meg számunkra. Az enyém azonban örökre zárva van, mert valamikor régen gondos kezek nem engedték, hogy túl lássak rajta, így aztán felnőtt fejjel kezdtem a falakat kaparni, kezdtem és próbáltam túljutni rajtuk, de eddig csak ezen városig jutottam, az óceánon túlra, ahol azt mondják másképpen éli meg az ember a mindennapokat. Nem tudom. Nekem ugyanolyan unalmas mindegyik, noha azért vannak pillanatok amiket fel tudok dobni, vannak elfoglaltságok amik le tudnak kötni. Milo az elvetemültebben játékos énemet hozza elő. Azt a perverz kis dögöt, akinek élvezet a sztorijait hallgatni, akinek örömet okoz az, hogy a legvégsőkig képes felcsigázni, felhúzni, aztán ott hagyni, és akinek még az is élményszámba megy ha ő teszi ezt vele. Én értem miért vagyok vele, de azt soha nem tudtam megfejteni, hogy én miért kellek neki azon túl, hogy időről időre én vagyok a két lábon járó lelkiismerete ami azért is különös, mert ez a tulajdonság egyébként alapvetően hiányzik belőlem. Néha szeretnék az édes kis pofija mögé látni, hogy mi jár a fejében, de olyan kiismerhetetlenül átható a tekintete, és mindig olyan a hangja mintha az előző pillanatokban ébredt volna fel. Most, ahogyan ezen az egyébként nagyon jó, ámbár kissé talán kopottabb és az időben visszamaradt helyen reggelizünk az jut az eszembe, hogy el kellene vinnem őt magammal legközelebb, amikor hőlégballonnal teszek egy kört a hajnali Sydney felett. Már látom előre, hogy ha most, egy ilyen korai ébredésen ennyit hisztériázott, mit tenne, ha közvetlenül napfelkelte előtt verném ki az ágyból. Ámbár talán az ő esetében az is mindegy lenne, feltételezhetően akkor még javában a hupilila búzamezőkön táncolna nagyjából nyolc különböző lánnyal, és szerintem fogalma nem lenne róla melyiken van már túl. Némelyiken kétszer is. Szóval nem lenne gond, ha a légballon kosarában térne magához, és már előre mosolygom magamban, hogy fogalma sem lenne róla, hogy került oda, és mit keres nála a felszerelése. Igaz, hogy én nem mindig igazodom ki ezeken a néha fegyvernek is beillő holmikon, de amikor kérdeztem tőle, hogy miért kell ennyi mindent magával hurcolásznia, akkor az volt a válasza, hogy ő sem faggat a táskám tartalmáról, én sem tegyem az ő dolgaival Végül is jogos.
- Tudom Drágám, kellően egoista vagy ahhoz, hogy ne tisztelj senkit és semmit, de ez engem egy cseppet sem érdekel, és nem akadályoz meg abban, beléd imádkozzam ezt az ennivalót, hogy legyen valami emberi szemed, és ne mindig olyan vackokat tömj magadba amiket szoktál. Ahhh!- ráncoltam a szemöldököm, amikor eszembe jutott, hogy a magnéziumot a kocsiban hagytam, meg a kalciumot is, amit neki hoztam. A belgyógyászom szerint az olyanoknak akik mértéktelenül nyakalják az italt és nem vetik meg az egyéb élvezeti szereket, ha mást nem de ezt a két vitamint mindenképpen ajánlatos szedniük. Végül aztán legyintettem egyet és csak sóhajtva csóváltam meg a fejem. Majd ha megyünk fotózni, majd ráérek, most nem olyan lényeges, ha eddig kibírta, akkor nem ezen  a pár órán fog múlni igazán. Végül aztán a megjegyzése hallatán elképesztően kiszélesedő, őszinte mosollyal nézek rá, és egy ideig úgy vizslatom azokat az ördögien jóképű vonásokat, mintha most látnám életemben először.
– Meg kell valljam, hogy ha Michaelangelo előbb találkozik veled, akkor most a híres Dávid szobor nem egy törpe díjbirkózót ábrázolna, hanem téged. De ahhoz még enned kellene egy keveset, mert a mester egyetlen vésőmozdulatától darabjaidra hullanál. Na hamm!- nyitottam ki az ajkaim finoman, és vele együtt tettem meg a mozdulatot, ahogyan a villámról levette a falatot, majd visszahúztam a kezem és magam is enni kezdtem az áfonyás finomságomat. Igazából, ha nem lenne ennyire hizlaló, minden nap el tudnám viselni, de a személyi edzőm Mr Peabody olyan mint valami kiképzőtiszt, aki a kalóriákat is névsorba képes rendezni. Jóízűen rágcsálom a számba helyezett a falatot, és időnként rá pillantok, akár valami anyuka, hogy eszi vajon a kirendelt rántottát,vagy csak turkálja. Szeszélyesség tekintetében azt gondoltam senki nem képes rajtam túltenni, de mióta ezt a bűvös kékszeműt ismerem ez az álláspontom nem áll túl stabil lábakon. Finoman engedem le a villát, és fűzöm össze az ujjaimat, könyökömet óvatosan támasztva meg a tányérom mellett.
– Téged kérdezlek, hogy mit vegyek fel, mert velem jössz. Ezért kérdeztem, hogy tudsz e táncolni.- mondtam olyan nemes egyszerűséggel mintha ugyan ezt a dolgot korábban már egyszer megbeszéltük volna, eddig nem. Ez az én ötletem volt, és már gondolatban kitaláltam azt is, hogy mit fogok ráadni, ami azt illeti Harry már el is hozta a szabótól, igaz Milo méretében zsakettet találni nem éppen a legegyszerűbb, de nem volt nehéz megoldani. Mikor újra tiltakozni kezd és megint elővesszük a kinek a világa, és ki hova tartozik lemezt, ami az ő esetében már kicsit lejárt nálam, unottan szusszantok fel és egy perces szemforgatás után pillantok újra rá, egy darabka finomságot eltűntetve az ajkaim között.
– Ezt már ezerszer átbeszéltük, és azt is, hogy ha szükségem van a segítségedre, akkor velem tartasz. Cserébe pedig….nos cserébe nagyon nagyon sok minden van az én kis csinos kosárkámban.- vigyorogtam mint aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy nem lehet neki nemet mondani, bár ez esetben azt hiszem nem nagyon voltam felkészülve efféle tiltakozásra. Arra a részére már ki sem térek, hogy nincsenek nekem barátaim, csak érdekkapcsolataim, de neki erről nem kell tudnia nyíltan, úgyis tisztában vele. A származásomat illető megjegyzésére már csak akkor reagálok, amikor a kávémat kavargatom, és időnként a hömpölygő feketeséget, majd Milo-t nézem. A cukrot laza mozdulatokkal szórtam bele, újra a fiúra néztem, végül két csepp tejet öntöttem az egészre, majd amikor újra átkavartam a kék szemeim rajta állapodtak meg.
– Na szóval, akkor mondom a helyzetet Édesem. Ezt most itt így szépen befejezzük, rendezem a számlát. Elmegyünk fotózkodni, jól érezzük magunkat, ott ahol csak szeretnéd, és ameddig az ihleted és a kedved tart. Műbalhét nem akarok, rendben? Nincs nyafogás, nincs hiszti. Fáradt vagyok hozzá, te meg még félig alszol, de legalább már nem üres teljesen a gyomrod. Aztán szépen haza autókázunk. Nem érdekelnek a kifogások! És ott megkapod az első felét a kis finomságaidnak, hogy ellazulj, aztán kiglancolod magad, hozod a szép kis felszerelésed, mert nem jókedvemből megyünk oda, hanem azért mert szükségem van néhány extra szép éjjeli felvételre a kedves házigazda ízléstelen labirintus alakúra nyírt kerti bokrai között. És ha mindezeken túl vagyunk újra hazamegyünk és ott majd szépen bekucorodhatsz az ölembe a második löket után, és ott elsírhatod a bánatod, miközben én egy nagyjából nyolcvan éves finom ír whiskey kóstolgatok, és beletúrok a lehetetlenül fekete hajadba. Ugye elég érzékletesen és tisztán fogalmaztam? Vagy annyira magadnál, hogy érted? Hát perszehogy vagy!- mosolyodtam el, majd amikor sikerült felvennem a pult mögött álló sárga hajúval a szemkontaktust, intettem neki, hogy rendeznénk a számlát és indulnánk is. Ujjaimat finoman kulcsoltam a kávéspohárra, és egy bűbájos, Kaya féle címlapra illő mosolyt villantottam Milo felé, majd kortyoltam a bögréből. Egész jó volt. Jobb mint amire számítottam.

••©