Drága férjuramnak

Gondolkodtam, hogy várjak-e vele estig, vagy pedig most menjek be hozzá az irodájába,  és mondjam el az örömteli hírt, miszerint válni akarok. Vagy talán várjam meg a pillanatot, míg az ügyvéd elkészíti a szükséges papírokat? Nem, nem, azt hiszem nem, azt tudtam, hogy valószínűleg délelőtt bent lesz az irodában. Már ha éppen nem igyekszik serényen újból megcsalni valamilyen kis nőcskével.- gondolom szarkasztikusan ahogy sietek a hófehér színű BMV-mhez. Egész reggel ott voltam, Mr. Cavanaugh-nál, és igazából egyáltalán nem azt tette amiért megfizettem, két órán keresztül azt kellett hallgatnom, hogy hányszor is gondoljam át, mert ez egy nagyon fontos döntés lesz az életemben. Mintha a halálomról lenne szó, pontosan úgy viselkedett, igen, valószínűleg az apám nagyon mérges lesz rám. Hiába vagyok a szeme fénye, ami nem volt nehéz egyetlen gyerekeként, talán csak annyi problémája van, hogy nem tudja majd rám hagyni az üzleteit. De ha családi botrányt okoznék, azt még nekem sem bocsájtaná meg. Nem mintha engem ez bármikor zavart volna, hogy azt tegyem amihez éppen kedvem szottyan, és nem, most még sem éppen azért akarok válni, mert éppen így keltem ki az ágyból reggel. Hanem mert elegem lett, belőle, és egyszerűen nem vagyok hajlandó tovább eltűrni ezt a bánásmódot. Eddig se kellett volna, nem is tudom miért tettem. Illetve de... pontosan tisztában vagyok az okkal, hogy miért tettem, és nem, nem az apám miatt, vagy hogy ne csalódjon bennem. Hiába szeretem annyira, de én mindig is azt tettem amit éppen a kedvem tartja. Néha egészen olyan vagyok, mint az április időjárás, sokszor szeszélyből cselekszem, amit persze utána rendszerint meg is bánok, de ezt soha nem mutatnám ki. Főleg előtte nem. Nem kellene szeretnem, meg sem érdemli, semmi olyan nincs benne amit egy emberben szeretni lehetne, mi több... még csak embernek is csupán nagy jó indulattal nevezném. Mégis kell nekem, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva megfogott, talán éppen azért amilyen, szöges ellentéte a bátyjának. Ezért is hagytam el annak idején Michael-t érte, hát lehet nem kellett volna. Lehet akkor most nem azon agyalnék, hogy be adjam a válópert, nyugodt lennék, nem fenyegetne az a veszély, hogy a harminc éves korom előtt megállna a szívem egyszer csak a sok stressztől amit tőle kapok. De azt hiszem azt az életet nem élvezném, nagyon nem, már évekkel ezelőtt bevallottam magamnak, hogy mazochista vagyok, de hogy ennyire? Vagy inkább csak őrült, és ideje lenne kezeltetnem magam, súlyos Jacobfüggőségben szenvedek, valószínűleg ezért is táplálok MÉG mindig azok után amit művelt velem gyengéd érzelmeket az irányába. De az apám arra nevelt, hogy legyek kemény, és ha gyomot találunk akkor azt ki kell irtani, mindenképpen, bármi áron, meg amúgy is a cél bármilyen formában szentesíti az eszközt. Ha kell ki kell iktatni a hibás láncszemet, és biztos vagyok benne, ha szólnék neki akkor ő szívesen elintézné, azt hiszem örökre. De ezt nem akarom, nem bírnám elviselni a tudatot, nem mintha én nem tudnám meghúzni a ravaszt. Apám már tizenhat éves koromban megtanított a pisztoly használatára, noha még eddig nem kellett használnom, szerencsére, ha éppen arról lenne szó, akkor megtudnám magam védeni, de nem akarom. Én nem vagyok olyan, amúgy sem szeretem a fegyvereket, de tudom apámnak nem sokat jelent, vagy pedig az emberi életek. Ebben nagyon is hasonlítanak a drága férjemmel, akár még jó barátok is lehetnének. Csak éppen nem azok. Nagyon nem azok.  Emlékszem, amikor tizenöt éves voltam, tetszett a suliból egy srác, és meg mert csókolni, ez az apám fülébe jutott valahogy, arra inkább nem is gondolok hogyan, és eltörette a verőembereivel a kezét  a fiúnak, mondanom sem kell, hogy soha a büdös életben nem hallottam felőle, még ma sem, szerencsés volt, hogy ennyivel megúszta. Egy fekete combközépig érő, pántos ruha van rajtam, derekamnál hattyú fehér színű övvel, lábaimat az őszi szellő ellen fekete combfixxel védem,  bokáimon, szintén szurok színű magassarkú ékeskedik, valamint egy fehér színű, kasmír kardigán van felette, méz színű fürtjeim egyenesre vasalva omlanak a hátamra,  a sminkem nem áll másból, mint egy karmazsin vörös rúzsból, és szénfekete szemceruzából, illetve spirálból. Határozott léptekkel indulok meg az irodaház épülete felé, miután leparkoltam az autómat, apa épp most hívott, emlegetett szamár, azt akarja, hogy ebédeljek majd vele, és mivel nem ismeri  a nem szót, ő sem, ezért kénytelen voltam igent mondani. Pár perccel később már felfelé liftezek férjecském irodája felé, majd miután megtudom, hogy a férjem bent tartózkodik, csak leintem amikor be akar jelenteni. Benyitok a helyiségbe, majd köszönés, vagy bármi más illendő dolog helyett azonnal a tárgyra térek. A táskámat leteszem az egyik székre, miközben tenyeremmel a karfáján támaszkodom.
-El akarok válni, Cavanaugh, már dolgozik az ügyön.- jelentem be neki.

Drága férjuramnak

Akaratlan is fel csúszik az egyik tökéletesen ívelt szemöldököm, ha a férjemnek van valami az a humor, imádom az olykor cinikus, olykor fekete humorát, ez volt az egyik dolog, hogy bele szerettem, a többi mellett. De most, most ahogy tompa üvegfalon bámulom halvány tükörképét, jól ki tudom venni, hogy az arcán nem látszódik a humor legkisebb jele sem, se egy ajakrándulás, ferde szemöldök húzogatás, halálosan komoly a drágám, úgy érzem nem hisz nekem, csak lassan esik le neki, hogy ezúttal komoly vagyok én is, legalábbis komolyan gondolom, hogy el akarok válni, acélos elhatározás sugárzik belőlem, lélektükreimből, testtartásomból, az egész lényemen érezhető, ezúttal nem viccelek vele.
-Nem egészen értem, hogy mire akarsz célozni. Meguntam. Meguntam, hogy a személyzetet többször látom, mint a férjemet. Kezdem úgy érezni, hogy a kertészhez mentem feleségül és nem pedig hozzád.- közlöm vele közönyös hangon. Komolyan mit hitt? Egy nőnek nem csak pénzre, drága holmikra van szükségük, néha igénylik a társaságot is, mondjuk egy férfi társaságát, a férjük társaságát. Ő pedig úgy meglepődik ezen, mintha épp most jelentettem volna be a világ nyolcadik csodáját. Jacob mindig képes meglepni engem, komolyan bármilyen helyzetben, bárhol, mindig tesz, vagy mond valamit amin megrökönyödök, mint most ez is. Nem tudom, hogy szánt szándékkal teszi, vagy egész egyszerűen ilyen a természete, de az is lehet, hogy a kettő együtt. Természetesen, kétszínű dolog tőlem, ezen akadjak ki, mintha nekem a pénz nem számítana, mintha nem jelentene semmit sem. Nem is jelent, olyan szempontból, hogy mindig is volt, egy piszkosul gazdag, alvilági alak lányaként nőttem fel, annyira elkényeztettek, hogy ha éppen azt kívántam az apám azt tett el láb alól akit akartam. Persze nem akartam ilyet. Egy csettintésembe került bármi, amit akartam. Amikor férjhez mentem hozzá, akkor meg ugye sokkal több lett a pénzem, vagyis a pénzünk, mint eddig volt. Tehát nekem nem úgy fontosak a zöldhasuk mint a por népnek, a szegényebb rétegeknek, soha nem kellett azon aggódnom, hogy holnap eszük-e. És igen előfordult, hogy mire a drágám haza ért a munkából már egy vadi új ágy várta a hálónkban, sőt, mi több, ami azt illeti, volt hogy egy héten többször. Gondoltam egyet, és egyszer csak átfestetettem az egész házat, hozzátenném ez nem volt kis munka, hatalmas házunk van. Természetesen nem nekem, én csak fizettem a munkáért,és kiválasztottam a színt. Szóval aláírom, hogy tudok nagyon hisztis és szeszélyes lenni, az egyik percben ezt gondolom, a következőben már azt, de nem akarok továbbra is így élni, tudva, hogy hülye kis libákkal csal meg, miközben nekem el kell játszanom a tökéletes, hibátlan feleséget, aki rajong a férjéért. Ami történetesen így is van, de neki nem kell erről tudnia, túlságosan ki is használná a helyzetet, így is ki használja.
-Van.- ismétlem neki, ahogy az üvegfalon nyíltan pillantok rá, arcomról nem lehet leolvasni semmit sem, és csak azért imádkozom magamban, hogy higgye el a hazugságot, mi ajkaimat elhagyja. Tudom, hogy könnyen észreveheti a jeleket rajtam, mik lebuktathatna, de most nem bír tisztán gondolkodni, hiába tesz úgy, mintha marha nyugodt lenne. Tudom, hogy ez csak a látszat, a látszat amivel engem akar megtéveszteni. De nem sikerül neki. És akár lehetne is, ha akarnám, elég lenne csettintenem és legalább minden ujjamra jutna férfi, ezzel tisztában vagyok, nem tudom, hogy ő is, vagy nem. De nem is érdekel. Mert vagyok akkora barom, hogy ne tudjak más férfira úgy pillantani, mint rá, hogy még mindig vágyjon a testem utána, tisztában vagyok, hogy ő az egyedüli a férfi a világon aki képes kielégíteni, és úgy ahogy szükségem van rá. Ezért is utálom. A tűzzel játszom, most még inkább, mint máskor, bármikor elszakadhat a cérna, ha nem az lennék, aki akkor valószínűleg már alulról szagolnám az ibolyát, de mivel a felesége vagyok, máshogy kezeli a helyzetet, nem hagyja eldurranni az agyát. De látom rajta az erőlködést, hogy megérezze önuralmát. Halkan felszisszenek mikor ujjait megérzem bele mélyedni vállaimba, ha akarná ketté roppanthatná a csontjaimat, megtehetné, tudom jól, de érzem az erőből, hogyan szorít próbálja legyűrni a vágyat, hogy megtegye. Fáj neki. Érzem az ujjaiból, oda találtam vele, de ez nem elég nekem, meg is akarom forgatni benne a kést, hogy még jobban szenvedjen, érezze azt amit én. Vagyis azt úgy sem fogja, mivel neki, velem ellentétben nincs szíve, ha van is az asztalán tartja egy üvegtálban.
Felkapom a fejem a hangsúlyra, mintha meg akarna dorgálni, mert rossz fát tettem a tűzre. Ő azt hiszi így van, bár nem tudom meddig vagyok képes hazudni neki, olyan mint egy hazugságvizsgáló, arról nem is beszélve, hogy nem létezik ez a férfi, és addig úgy sem nyugodna míg revansot nem venne, hogy valaki rajta kívül hozzá mert érni a tulajdonához, a testhez amit csak ő birtokolhat. Hmm, lehet fel kéne bérelnem valakit, de vajon meg bírnám tenni? Tudva, hogy reggelre már nem lenne feje az illetőnek? Vagyok ilyen szívtelen? Vagy be kellene adnom, hogy a tulajdon bátyja az? Ez még jobban csesztetné őt? A gondolat, hogy bátyja bosszút állt rajta, könnyen elhitetném, de nem játszhatok Michael így, akkor már egy idegen. Járulékos veszteség lenne, szükséges rossz, hogy higgyen nekem.
-Azt hiszem ezt ugye költői kérdésnek szántad, édesem.- jegyzem meg sziporkázó hanglejtéssel, türtőztetnem kell magam, hogy ne látszódjon rajtam az elégedettség, ne suhanjon át arcomon, pedig elégedett vagyok, hogy ilyen remekül képes vagyok színészkedni, ha színpadi babérokra törnék, talán még sikerem is lenne, ha az egyetlen embert így át tudom verni, aki ismer engem kívülről, belülről. Igazából meg van az oka, hogy ide jöttem, hogy nem otthon jelentettem be, és azt hiszem ezzel ő is tisztában van, van benne némi egészséges félsz az irányába, nem vagyok teljesen ütődött, hiszen ezt hátba támadásnak veszi, amit büntetni kell, valószínűleg otthon nem kezelné ilyen nyugodtan, otthon szabadjára engedné vöröslő dühét, azt hiszem a szüleim készíthetnék az ünnepélyes, fekete ruhájukat. Talán. Igen tisztába vagyok azzal, hogy hol kell lépnem, itt hamar feltűnne, és eléggé gyanús lenne ha a felesége csak úgy el tűnne nem? Nem tudom képes lenne-e bántani, és tudom nem egészen azzal húzom ki a gyufát, hogy válni akarok. Ezt egy viccnek fogja fel, a megcsalás lehetősége, hogy talán volt merszem ehhez, na az az ami böki a csőrét, hogy más is hozzám érhetett. Bezzeg... ha tudná, hogy csupán egy hazugság, hazugság amivel azt akarom bizonyítani, most nem viccelek, valóban ezt akarom. De meddig akarom ezt vajon?
Egy pillanatra lehunyom szemhéjaim, szénfekete, hosszú pilláim árnyékot vetnek tejfehér arcbőrömre, ahogy lehelet finoman érint meg. De sokkal több van ebben a mozdulatban, mindketten tudjuk. Mikor az államat érinti el akarom fordítani a fejemet, de nem hagyja, vasmarokkal tartva fogva, hogy farkasszemet nézhessünk, hogy nefelejcskék lélektükreimet az övébe fúrjam, íriszeim kislányos daccal csillannak mikor az ónix szembogaraiba pillantok, az övében lángoló, perzselő düh parázslik. Össze illünk, sokkal jobban, mint gondolnám, össze illünk, hasonlítunk, ugyan akkor ellentétei vagyunk egymásnak, mint a nappal és az éjszaka, egyik sem lenne létezni a másik nélkül, nem tudja elpusztítani a másikat, mégis dacolok, ellenkezek vele, mert egyszerűen ilyen vagyok, a természetem, vagy inkább apám érdeme, amiért ilyenné nevelt engem.
-A tied? Valóban a tied lennék? Biztos vagy te ebben? - szórakozottan teszem fel a kérdést neki, elgondolkodva, mintha egyáltalán kérdéses lenne, hogy tudom. Persze, hogy tudom, a rohadt életbe, minden percben tudom, amikor dobban egyet a szívem, elárul, hogy egy ilyen seggfej kell neki. Ahogy ujjbegye végig siklik szám puha párnácskáján ajkaim ketté nyílnak, elakad a lélegzetem, egy pillanatra engedélyezem magamnak, hogy beszívjam az ismerős illatát, hagyom, hogy kesernyés esszenciája betöltse az orromat, a tüdőmet, hogy beszivárogjon a bőröm alá. Tudja hogyan és hol kell érintenie, évekkel később is, hogy remegjen a térdem, lángoljon a testem a vágytól. Elég egy apró érintés is, mint ez...
Túl kedves, túl türelmes az a mosoly mi kiül jóképű arcára, már már túlontúl, nem szokott ilyen lenni, csak ha be akarja hízelegni magát. Ezt akarja, rájött, hogy komolyan gondolom, ez volt az a pillanat. Szavai túl jámborak, tisztába vagyok vele, hogy csupán az álszentség köntösébe bújtatta, hogy álomba ringassam magam, abba a tudatba, hogy biztonságban vagyok, és hogy megtesz nekem mindent. Cöhh. De szinte fájdalmasan mellkason üt a felismerés, hogy túl könnyen bevette, elhitte, azt hogy megcsalom, hogy képes vagyok őt megcsalni férfiúi, férfi mivoltát eltaposni a homokban. Ennyire nem bízik bennem? Vagy csupán önmagából indul ki? Mindegy is, mert fáj, nem tudom mit akarok semmi sem jó. Azt akartam higgyen nekem, és elhitte, még csak győzködnöm sem kellett, vagy bizonygatnom. Mondtam már, hogy gyűlölöm?
-Tényleg? Hol volt az én drága, megértő férjem az évek alatt?- kérdezek vissza azonnal, tervezz valamit, gondolkodik valamin, bosszút forral, csak nem tudom kin, rajtam, vagy a nem létező szeretőmön? Eljátszom a gondolattal egy pillanatra, hogy színt vallok neki, elmesélem, hogy nem igaz, meggondoltam magam, de nem. Csak azért, mert szeretem nem kell mindent eltűrnöm, nem?Én egyáltalán nem hasonlítok az anyámra, és nem is akarok olyan álszent lotyó lenni, mint ő, nem akarok megkeseredni harmincon túl, mégis a tudat, hogy megőrjít tetszik. Beteges, amit ki akarok gyomlálni magamból, mielőtt teljesen megmérgez.
-Agyturkászt?- csilingelő hangon tör fel torkomon a nevetés, ugye nem gondolta komolyan, hogy beveszem?- Ugye most csak viccelsz velem? Teregessük ki a szennyesünket? Tudod jól, hogy egyikünk sem tenné meg,- vágom oda neki mérgesen, meglágyulnak vonásaim, bólogatni akarok, mint egy háziállat, aki csak gazdája parancsait lesi, a nyakába akarok borulni, de nem fogom megtenni, ha belegebedek akkor sem teszem meg.
Látom, hogy hátat fordít, úgy tűnik tényleg fájt amit mondtam neki, vajon tényleg ennyire megbántódott volna, vagy csak a büszkesége?
-Pár hónapja,- jön könnyedén az újabb hazugság a számra, még szerencse, hogy háttal áll nekem, így nem láthatja a kibuggyanó sós könnycseppeket, de ki pislogom őket, én voltam a hülye, nem? Nekem kellett, most egyem is meg.
Hirtelen vissza fordul, túl hirtelen, mire észbe kapnék már mellettem is van, ujjai bilincsként fonód karcsú karomra ahogy felránt, hangosan szisszenek.
-És hogyan szándékozod ezt megakadályozni?- kérdezek vissza játékos kíváncsisággal hangomban, minél jobban el akarok szakadni tőle, annál jobban magához láncol, akaraterőm bármelyik pillanatban megtörhet, addig kell lépnem míg nem tántorodom hátra. Mikor erősen markol a napszítta tincseim közé, tenyereimet izmos mellkasára helyezem, hogy megkíséreljem arrébb tolni magamhoz.
-Hé, ez...- kezdenék bele az ellenkezésbe amikor erőszakosan csókol meg, érzem ahogy alhasam lassan bizseregni kezd, ezzel egy időben ajkamból meggypiros vér serken mit ő okozott, ha egy pillanattal tovább csókol a karjaiba omlanék, épp viszonoznám a csókját odaadón, ahogy egy feleségnek kellene a férje ajkait, amikor kissé elhúzódik amikor feltűnik neki a savanykás utóízem, a francba, hiába öblítettem ki a számat, egy kevés maradt még.
-Igen, úgy fél órája, nem mintha annyira érdekelne téged, biztos elrontottam a gyomrom.- jegyzem meg ahogy megpróbálom kiszabadítani fogságban lévő kezemet. Hirtelen csap le rám, megszédülök egy pillanatra, forog a helyiség, ha Jacob nem tartana oly biztos kézzel, talán el is estem volna, mi van velem, nem szoktam ilyen gyenge lenni.

Drága férjuramnak

Nem is értem hogyan sikerült idáig jutnunk, illetve de, pontosabban értem, és ahogy a mondás is tartja, mindenki azt egye és szagolja amit szakított. Én pedig ezt szakítottam őt, és annak ellenére, hogy mekkora seggfej, hogy sokszor úgy viselkedik velem, mint egy utolsó rohadék, mégis... mégis odáig vagyok érte, a testem sóvárog minden érintése után, azután ahogy bánik velem, még mindig ő az akit akarok, más férfi nem is érdekel. Hogy miért? Valószínűleg azért mert egy idióta vagyok, más épelméjű magyarázat nem is létezhet rá, csakis ez. Mégis akár mennyire is szeretem, el akarom, el akarok válni tőle, mielőtt még olyat tennék amit megbánnék, meg nem mellesleg amúgy is kezd elegem lenni az egész helyzetből. Nem vagyok meggyőződve, vagyis ebben a pillanatban igen, de akármikor apró szilánkokra törhet makacsságom, tudom, hogy könnyen megteheti, és még csak bántania sem kellene, penge élen táncolok. De ebben a pillanatban határozott és kemény vagyok, illetve annak akarok tűnni, de lehet pár percnél nem fog tovább tartani. Igen magamnak akartam, őt akartam, nem mintha túl sok bele szólásom lett volna a dologba. Apámnak szüksége volt olyan kapcsolatokra aminek segítségével tisztára moshatja majd a mocskos pénzét, a család mocskos pénzét, Delaney-ék ebben segítettek, sőt a mai napig. Remek szövetséges egymás számára a két család. Tudták, hogy egy házasság csak megpecsételi ezt a szövetséget, ami egy ilyen világban erőssé teheti a két családot, még erősebbé. Nekem csak annyi beleszólásom volt, hogy magam választhattam, és az az igazság, hogy amikor megismertem már az első pillanatban is tűzbe hozott, pont úgy mint most, az évek múltán is, mindegy, hogy hány év telt el, azt hiszem. Először vicces és mulatságos volt Michael oldalán, de unalmas, és én szeretem az izgalmakat, a veszélyt, a tűzzel játszani, ugye, különben nem kellett volna, Jacob biztosítja ezt nekem. Más egyéb dolgok mellett.
Tudtam, hogy olyan dolgot kell felhoznom ami vérig sértené, őt a büszkeségét, de a fagyi túl hamar nyalt vissza, igazából magam sem vagyok benne biztos, hogy mit akartam, vagy akarok. Egyik részem azt akarta, hogy elhiggye, hogy ne kérdőjelezze meg a szavamat, de amikor ez bekövetkezett nem esett jól, a tudat, hogy kinézne belőlem ilyet, kesernyés ízt érzek a számban, hogy képes azt gondolni rólam bárkinek szét teszem a lábam. Bezzeg, ha nem hitt volna nekem akkor meg azzal lenne problémám, nehéz a kedvemre tenni, ez tény, de neki általában sikerülni szokott, és amikor nem akkor meg heves vitáink szoktak kialakulni, nem mondom, hogy sokszor nem élveztem, vagy élvezném a dolgot, de ez nem az a pillanat, ez egy harc, csata, amiben a végén majd az fog győzni aki erősebb, aki keményebben végig tudja vinni az akaratát, mindketten makacsok vagyunk, de neki van valamije, valami olyanja amivel könnyen nyerésre állíthatja az álláspontomat, mármint nyerésre az ő javára. Még pedig az, hogy tudja hogyan kell hozzám érnie, mi az amitől az eszemet vesztem, és mikor van az a pillanat amikor bármit megtennék érte.
Látom rajta, hogy nem jön be neki, hogy válni akarok, nagyon nem jön be, nem tudom meddig fogja el hinni hazugságomat, mert mellesleg, ha akarná, vagy egy kicsit jobban oda teszi magát akkor pillanatokon belül darabokra zúzhatja füllentésem cukormázát, csak egy kicsit mélyebbre kellene ásnia, gyanítom még a kisujját sem kellene ehhez megmozdítania csupán a telefont , ennyibe kerülne egy telefonba. Tudom, hogy borotvaélen táncolok ezzel, de nem jutott eszembe más, mivel meggyőzhetném, mondjuk ezzel sem úgy haladok ahogy terveztem. Talán hálás lehetnék neki, hiszen mellette ugyan olyan, ha nem sokkal jobb életet élhetek, mint az esküvő előtt, sokszor hetente változtatok valamit a házon, ő még sem szól egy szót sem, pedig volt hogy mire haza ért a hálószobánkban már új ágy várta, volt hogy két naponta. Tudom magamról, hogy milyen szeszélyes vagyok, hogy olykor hisztis, és a hisztijeim nem ott kezdődnek, mint egy átlagos nőnél, nálam sokkal nagyobban mérik, ehhez vagyok hozzá szokva, nem tudom lehetséges-e hogy valaha máshogy éljek, nem bírom elképzelni.
-Nem tudom, fogalmam sincs, hogyan működnek más házasságok,- vágom oda neki mérgesen, majd lehunyom a szemeimet, hogy megnyugodjak, ha felkapom a vizet az nem fog segíteni, most higgadtnak kell maradnom, maradnunk mindketten,- de egy valamit tudok. Nem akarok olyan lenni mint az anyám, én nem vagyok ő, inkább...- mondom neki egy kicsit halkabban, nyugodtabb tónussal hangomban, de nem fejezem be a mondatot, mert hazugság lenne, túl átlátszó, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy soha nem éltem máshogy csak luxusban, nem tudom mi az a nélkülözés, és.... hát őszintén szólva nem is akarom tudni.
Össze fonom mellkasom előtt a kezeimet mikor meghallom jeges hangját, cöhh, mintha ezzel újat mondana, tisztába vagyok magam is ezzel. Ezzel az eggyel legalábbis, nem mintha pontosan tisztában lennék a "nagyon keményen dolgozok” fogalommal, a mi családunkban a nőknek nincs joga megkérdőjelezni, vagy csak kíváncsiskodni azzal kapcsolatban, hogy mivel is keresi az uruk a pénzt a házhoz. Azzal tisztába vagyok, hogy szállítási cége van, hogy a családja azzal foglalkozik, hivatalosan, és nem hivatalosan... passz.
-Tisztában vagyok vele.- sziszegem neki feldúltan, mert tényleg tudom, nem kell ezt még az orrom alá is dörgölnie, ilyenkor mindig kislánynak érzem magam még huszonhat évesen is, amikor ilyen fennkölt és beképzelt hangon szól hozzám.
Még mindig le van fagyva, szerintem nem tudja eldönteni, hogy igazat mondhatok-e vagy sem, vagy csak sérti az önérzetét, hogy megcsaltam, megsértettem férfiúi büszkeségét. Egy pillanatig örömet érzek miatta, amiatt, hogy fáj neki, vagy csak a büszkeségének. De utána egyből nyomán üres keserűséget érzek, egy percig eljátszom a gondolattal, hogy bevallom az igazat, hogy nem létezik semmilyen másik férfi, hogy soha rá se néztem másra, nem mintha lett volna lehetőségem, biztos vagyok benne, hogy plusz még figyeltet legalább egy emberével, kinézném belőle, amennyire allergiás a tulajdonaira, mindegy, hogy a házáról, egy nyaralóról a tengerparton, egy svájci víkend házról, vagy pedig rólam, a feleségéről, mert engem is annak tart, magáénak, és azt hiszem tetszik is ez, hogy ez a birtoklási vágy, ami az ágyban is épp úgy munkál benne, mint az élet bármely területén. Akár főnyeremény is lehetne a számomra, csak hogy nem az.
-Hogy történhetett?- fejezem be félbe hagyott kérdését ahogy szemeibe pillantok, majd rögtön válaszolok is,- tudod, Drágám, ha valaki nem kap meg valamit otthon máshol keresi,- bököm ki végül oldalra döntött fejjel. Még ha igaz volna, pff. Ez is ugyan olyan hazugság, mint az előző, ha valamire nem panaszkodhatok soha, hát az nem más mint az ágyban végzett munkája, életem során előtte volt egy pár férfi az életemben, történetesen az egyik kezemen megtudom számolni azokat, akik tényleg fontos szerepet töltöttek be, de ő volt az egyetlen aki valóban tisztában volt azzal mire is van szükségem és hogyan. Ezért is utálom, a francba.
Szavai cirógatják szívem felszínét egy darabig, még mindig az övének tart, bár nem tudom, hogy most csak azért mondja, hogy ne jusson eszembe elválni, vagy valóban így is gondolja, bár tudom, szerelemről esetében nem beszélhetünk, valószínűleg még önmagát sem szereti, szerintem nem is tudja mit jelent ez a szó, ez az érzés, de ragaszkodik hozzám, és nem fekszik neki, hogy lehet elárultam, azzal hogy megcsaltam. Vajon meddig játszhatom ezt a játékot? Mikor bukom majd le?
-Bizonyítsd be, bizonyítsd be, hogy még mindig a tied vagyok,- szólalok meg kissé pimasz hangon, bár a lelkem mélyén tudom, hogy nem kell semmit sem tennie, tudom, hogy így van, érzem. Magamban, mindig amikor hozzám ér, amikor megcsókol, amikor simogat, a testem minden ilyen pillanatban elárul, a térdeim remegnek, alhasam tájékán bizsergés keletkezik, a szívem a torkomban dobog, mint kalitkába zárt madár szárnyai.
Egy pillanatra elkerekednek a szemeim, ezt most komolyan mondja? Vissza vághatnék azzal, hogy míg az apja nem kényszerítette a cégbe addig neki sem volt. Ez ez tényleg bunkósság volna, és nem nem ezért nem teszem, hanem mert tényleg dolgozik, és miatta élünk ott és amiben akarunk, még a seggem is ki van nyalva ha éppen úgy akarom, még a frissen mázolt körömlakkot is megfújják helyettem a házban dolgozó szobalányok. Valóban addig halványlila gőzöm sem volt milyen keményen gürizni, míg be nem fejeztem az egyetemet, le nem diplomáztam, és most a kórházban kell gyakorlatot szereznem, kemény hat éven keresztül. Nem, nem azért mert baromira rá lennék szorulva, sokkal inkább azért mert egy nap gyermekorvos akarok lenni, amit a saját erőmből értem el, és amire büszke lehet, aminek nincs köze apám kezéhez, vagy pénzéhez, vagy a férjeméhez.
-Most fenyegetsz engem?- szúrom oda neki össze húzott szemekkel, nem hiszem el hogy komolyan megfenyegetett, csak ennyit bírok kinyögni, még lefagyva állok ujjai között és bámulom őt hitetlenkedve, tényleg megfenyegetett? Biztos vagyok benne, ha ezt tönkretenném, ha a családjaink barátságát tönkretenném, akkor apám soha nem bocsájtana meg. De valójában felkészültem erre, Hogy egyedül legyek? Teljesen és tök egyedül, Hatalmas lélekjelenlétre van szükségem ahhoz, hogy megőrizzem ezt a kemény álcát, a látszatot, hogy már nem érzek semmit iránta, hogy már el akarom hagyna. Minden idegszálam sajog és gyűlöl amiért ezt teszem, a francba is akarom őt, még mindig, szükségem van rá, hogy magam mellett tudhassam, hogy hozzá bújhassak, érezhessem parfümjének kellemes esszenciáját, mi mindig elbódít.
Össze zavarodom, mi az arcomra is kiül biztosan, egyre inkább gyengülök, az elhatározásom a válással kapcsolatban. Annyira aranyos tud ilyenkor lenni, képtelenség neki ellenállni. Miért?
-Nem fogok semmilyen emberhez menni, és beszélgetni neki magamról, meg rólad, amúgy sem hinném, hogy az tudna bármiben segíteni,- kötöm az ebet a karóhoz, mert tényleg így gondolom, nem tudom elképzelni hogy valami idegen agyturkásznak beszéljek magamról, mégis mi értelme lenne? Miben segítene előrébb jutni? Na ugye, hogy semmiben sem? Ez csak pénzcsalás az orvosok részéről, hogy minél több embert tudjanak lehúzni, erről van szó. A másik meg semmi szükségem arra, hogy pletykáljanak rólam, rólunk, az apámnál szerintem ez is éppúgy kiverné a biztosítékot mint a válás, vagy még jobban... nem jobban nem, ebből a helyzetből nincs kiút, lassan kezdem úgy érezni.
-Igen hónapok óta... és...- kezdeném magam bele lovalni ismételten, de ekkor megszédülök, elkezd velem forogni a világ, életemben először elvesztem az egyensúlyom és Jacobnak dőlök, bele kell kapaszkodnom, különben biztos elesnék, vagy elájulnék. Ez csak a véletlen műve lehet, nem is szoktam beteg lenni, most meg két nap alatt kihányom azt amit magamba tömök, mintha ez nem lenne elég... még szédülök is, lehet a vérnyomásommal lehet baj? Ez csak a szédülésre lenne magyarázat az első tünetre egyáltalán nem.
Már tizenhét éves korom óta tizenöt centis sarkakon szaladgáltam, anélkül ki sem lépnék az utcára, csak ha futni akarnék, hozzám nőtt, nélküle nem érzem magam egésznek, mintha hiányozna az egyik karom, de most, ha nem kapaszkodnék a férjembe, biztos hanyatt vágom magam.
-Ne kérlek, nem...- szólalok meg gyenge hangon, próbálkozom ellenkezni, de arcára pillantva inkább elhallgatok, olyan eltökéltnek tűnik és amúgy is ha lát egy orvos abból semmi bajom nem származhat, legalábbis ennél nagyobb biztos nem, lehet elkaptam valami náthát, felír egy gyógyszert és kész, vége is van.
-Én... Jacob, - kezdek bele lassan, de még mindig képtelen vagyok egész mondatokat befejezni, percek kérdése és el fogok ájulni, érzem, hogy nincs velem rendbe valami, csak éppen azt nem tudom, hogy mi, gondolkodni sem bírok, miért gyengültem le ennyire? Kibontakozom az kezei közül, megpróbálok egyedül állva maradni, miközben eltűrök egy izzadt hajtincset a homlokomból, próbálok rá koncentrálni, a férjem hangjára, felkapom a fejem mikor meghallom szavait. Ugye nem, képes lenne, elviselni ezt??
-Elviselnéd? Komolyan elviselnéd, hogy mással szexelek? Ezt nem mondhatod komolyan,- nyögöm halkan ahogy a székbe kapaszkodom, most kellene bevallanom az igazat, de nincs erőm, teljesen kimegy a fejemből, csak arra tudok gondolni, hogy nehogy valami baj történjen, tartanom kell magam, egy darabig legalább.
Hol rontottam el? Most nem tudom, hogy lebuktam-e már előtte, hogy vajon rájött, hogy bizony hazudtam neki és csak azért találtam ki ezt, azért akarok válni, hogy elmeneküljek előle, az érzéseim elől, az elől amit képes kihozni belőlem, ami nem emberi.
-Én sem akarlak elveszíteni,- nyögöm végül halkan mikor már nem tudom mit beszélek, Sokat hazudott nekem, annyi mindenről, leginkább arról, hogy megváltozik, de sosem fog felnőni, bezzeg, a bátyja, na az már akkor sokkal inkább képes volt felelősségteljesen viselkedni mikor még együtt jártunk, mikor még azt hittem, hogy nekem Michael kell, csak hogy nagyon hamar döbbentem rá arra, hogy nekem ő kevés, aki nekem kell, az egy igazi férfi, egy olyan férfi, mint a férjem. Még sem vagyok vele megelégedve, mégis többet akarok tőle, belőle, nem csak egy részét, mohó és kapzsi vagyok, pláne ha róla van szó.
-Rendben,- lehelem csöndesen, majd beugrik, hogy apámmal kell ebédelnem,- de... az apám, vele kell találkoznom...- mondom neki ahogy rápillantok, utolsó mondatára csak bólintok, ennyi erőm maradt mielőtt elsötétülne előttem a világ és engednék annak a sötétségnek, mi annyira hívogatott az imént.