»Szomb. Szept. 26, 2015 9:12 pm Keletkezett az írás
Shane & Daniel
Csak a szokásos kört futom, mint minden nap. Hajnalban edzés a fiúkkal, aztán telefon a tegnap délutániaknak, volt-e valami balhé kint a terepen, közben meg már az ellátmányt pakoltatom fel a platós kocsi hátuljára. Odabent egyébként kellemes rend uralkodik, szép mennyiségű zöld növényzet keretében, csak az asztalon levő papírhalmok utalnak rá, hogy a látszaton túl akad itt káosz bőven. Amúgy is utálok itt tartózkodni, mintha ketrecbe zárt nagyvad lennék, úgy zakkannék meg két nap után, ha nem mehetnék szabadba. Nem véletlenül igyekszem minimalizálni az itt megejtett látogatások és tiszteletkörök számát sem. Igaz, olykor kifejezetten kell az irodai környezet egy-egy komolyabb beszélgetéshez. Az ajtót magamra csuktam, nem akartam, hogy zavarjanak, de nem is zárkóztam el tőle. Mégis sokkal közelebbről érkezik pillanatnyi megszakítása a papirhalomnak: a másik fotelban a telefonom rezgő táncot lejt kihívóan ingatva farát, ahogy jelzi, valaki keres. Kopogtatás zökkent ki gondolataim spiráljából. Komolyan jobb szeretném, ha minden kérdésre zárt ajtó mögött válaszolhatnék, ő azonban láthatóan továbbra sem bízik bennem, amiért nem tudom elítélni. Elég volt. Kényszer szabadságra megyek. Ez már sok. Pakolás. A fürdő békésen csobogó vize végleg száműzi szememből az álmosságot, nem is igazán igyekszem kikászálódni alóla, mígnem a hajnali némaságban a közelmúlt eseményei, az előttem álló nap és ki tudja még miknek gondolatai környékeznek meg. Amíg még képes vagyok a tükörben farkasszemet nézni a saját képemmel, nincs probléma. Azt hiszem.
Sidney
A kórházban időzök, második emeleti folyóson ücsörgök az egyik padon. Nem rég jelölték ki a pszichológusom, beszéltünk pár sort és a kezembe nyomott pár papírt, rendkívüli diagnózisokkal. Mind az enyém. A "részeim". A közeledő léptekre még ebben a hangos zúgásban és zajban is felfigyelek. Mondhatnánk, hogy biztosan nem alszom jól, ha ennyire paranoiásan odafigyelek a környezetem legapróbb rezdüléseire is, mint amilyen egy sétáló ember, de mindannyian tudjuk, hogy az ördög nem alszik, még ha fülig csipás is már a rohadék, akkor sem. Szóval jobb félni, mint megijedni alapon nyitva tartom a szemeimet, ez már csak ilyen katona-beidegződés. A bal kezemben a mobilomat pötyögtettem szálloda után nézve, még a másikban apám óráját lógattam. A világom korábban sokkal egyszerűbb volt, ezek a hirtelen jött dolgok felkavartak mindent, ami voltam, vagyok és lehetnék, s ahogy a víz alatt is elvakítja az embert a felkavarodó iszap, úgy én sem találom most az utat, amin járnom kellene.
Kezdőlap 
