Natalie and Adrian

 

Nyugodt nap ide vagy oda nem engedheti meg mindig magának az ember, hogy a papírokat bújva ücsörögjön a nővérek pultjánál pedig van akinek meg kell csinálnia az adminisztrációs dolgokat is. Attól függetlenül, hogy a traumás eseteket kell ellátnia és stabilizálni az állapotukat, még meg kell csinálnia a papírmunkát is ugyanis nem írják meg magukat suttyomban a  fiókban. Ám de akadnak olyan napok is dögivel mikor nincs az az Isten aki hagyná, hogy egy valamit befejezzen az amúgy idegi állapotban nem túlzottan jeleskedő traumatológust.
- Valaki segítene? - Adrian értetlenül fordítja fejét a hang irányába ahol is egy fiatal srác támogatja a több sebből is vérző társát körülöttük hangyabolyként hemzsegő tömeggel.
Egyszerre többen is mozdulnak az irányukba, Adrian az asztalra hajítja a papírkupacot s úgy lő ki a székből mintha az legalábbis katapultálta volna. Szeretne ilyen gyorsasággal ébredni reggelente, de sajnos addig még nem jutott el, hogy az ágy dobja ki főleg most, hogy Miranda lelépett a fiával.
Megragadja az egyik gurulós ágyat amivel egy fiatal mentős rohangál mint valami fejetlen csirke majd megragadja a szitává lőtt férfi karját, hogy annak társával és két nővérrel felsegítse az ágyra.
Innen pedig valódi vesszőfutás kezdődik, több orvos is csatlakozik hozzájuk ahogy áttolják a tömegen át a szabad terembe.
- Légút tiszta, kontaktus képtelen! Lőtt seb a mellkason a második bordaköznél és egy a... - egy pillanatra elhallgat miközben szétvágja a férfi pólójának alsó részét is - a bordák alatt. Kimeneti seb a gerinc mellett. Ó ne, és még kettő a lágyéknál.
- Mi történhetett?
- Nyilván nem orosz ruletteztek ennyi golyóval - jegyzi meg fintorogva - mondjatok egy vérnyomást.
- 90/50!
- Kapjon négy egység nulla negatív vért, mellkas röntgent!
- Elérhette a gerincet? - a nővérek sürögve forogva teszik a dolgukat miközben Adrian a vérzés legvalószínűbb helyét keresi.
- Az függ a szögtől is - viszont nem tudják kordában tartani a vad csipogást ami lassan elnyomja még a nővérek és orvosok kommunikálásának zaját is.
- Fel kell vinni, sérülhetett a veséje és a tüdeje! Hívjanak sebészt! - és ez az a pillanat mikor átadja két sebésznek a beteget. Vannak esetek mikor nem lehet tökéletesen stabilizálni az állapotát a betegnek főleg nem akkor ha ilyen nagy mértékű a vérzés.
Léptei visszhangoznak ahogy elhagyja a termet és ezzel átadja a takarítóknak. Rengeteg vért veszített a szerencsétlen ami a csempézett földet is színessé teszi. A sárga árnyalatú nejlon szerű védőruha és a kesztyűk szinte teljesen új színt, vér vöröset kaptak ő pedig undorodva kapja le magáról és hajítja az első szemetesbe.
Minek után megmosakszik, átveszi a fehér köpenyét és némi tudakozás után - mégpedig, hogy mi van a beteggel - visszaül a számítógép és a papírok rejtekébe, hogy befejezhesse azt amivel eddig foglalkozott.
- Egy kávét? - Lucy vidám tekintettel tesz le elé egy nagy bögre frissen lefőtt feketét amit ő hálás mosollyal köszön meg. Erre most tényleg szüksége lesz.

Natalie and Adrian

 

Az örökös rohanás, kapkodás és a mindennapos élet megmentés kezdi fárasztani. Az utóbbi időkben még a szabadidejét se tudta méltán kihasználni, hisz mindig volt kivel vagy mivel foglalkoznia. Nem volt egy szabad perce se, hogy ledőlhessen valamelyik pihenőben vagy, hogy megigyon egy nagy adag kávét amit most Lucy letett mellé. Mióta Nat beteg lett és inkább a gyógyulására koncentrál - mondani se kell, hogy nagyon helyesen teszi - azóta Lucy van mellette, viszont vele sajnálatos módon nem jön ki olyan jól mint "elődjével". Natalie-ben van valami természetes báj, ami magával ragadta ezt a nagyra nőtt spanyol csődört. Ő volt az egyetlen az elmúlt időkben, aki komolyan megtudta érinteni a szívét és minden egyes hibája alkalmával észhez téríteni. Mindig emlékeztette mindenre, a segítségére volt ő pedig bevonta a műtétekben, nem parancsként adott neki feladatokat, hanem együtt csinálták a nehezebb, fejfájós dolgokat míg a kisebbeket tanulás és a nála fiatalabbakat való tanítás céljából kapta meg a szőkeség. Fontos számára, hogy a mentoráltak a legjobbat és legtöbbet kapják, hogy majd legyen aki átveszi egykor a helyüket valamint egyenrangú kollégák legyenek.
A kávéhoz persze menet közben nem nyúl, ennyi papír munka elég ahhoz, hogy még a tömény feketéről is elfeledkezzen. Csak akkor kap észbe és jut eszébe, hogy itt van mikor a feje szó szerint leesik az asztalra egy tompa puffanás kíséretében így a kék falú  bögrében halkan csilingelni kezd a kanál.
Halk sóhajtás szakad fel belőle, egyszerűen nem tud összpontosítani. Ezer és ezer dolog jár a fejében, többek között a fia és az exe valamint a beteg akit éppen odafent kaszabolnak szét, hogy aztán összevarrják. Nem találták meg az egyik golyót és addig nem is nyughatnak míg meg nem lesz.
Épp, hogy csak megemeli a fejét, hogy folytassa az írást mikor számára kedves hang csendül valahonnan mögüle amit kopogás kísér.
- Látod milyenek? Ha itt lenne az a kedves idegen szőke aki eddig foglalkozott ezekkel, akkor nem a vénséges, megkeseredett életű öregnek kellene csinálnia - túldrámázza igen, de ez csupán játék. Lelkesedése és pillanatnyi jókedve az arcára van írva amit széles mosolya és szinte nevető szemei is alá támaszthatnak.
- De hiányzol nekem szépségem - áll fel, hogy közelebb lépjen Nataliehoz, majd finoman magához öleli a törékeny lényét. Persze nem esik túlzásokba, nem nyújtja el az ölelést, nem szeretné ha bármi bacit átadna neki.
- De mondd csak, mit csinálsz itt? Az orvosod tudja, hogy meglógtál? - tervezte, hogy felmegy hozzá, ettől függetlenül mindig közbejött valami ami miatt nem tudott innen elszakadni.
- Gyere csak - félre lép, hogy helyet foglalhasson, majd ő is visszaül a helyére.
Benedvesíti az ajkát majd a plafonra emeli sötét tekintetét, hogy átgondolja, kiről is van szó.
- Aahha.... a bolond úgy próbálta kicserélni a légkondit, hogy kiállt az ablak párkányára ami leszakadt a súlya alatt lévén több mint száz kilo. Két emeletet zuhant úgyhogy még örülhet, hogy ennyivel megúszta - szemmel tartja a lány minden egyes mozdulatát így mikor a kanül kicsit ellent mond annak amit ő szeretne, Adrian arca is megrándul. Nat viszont mindig is jó volt abban, hogy elterelje a figyelmét így máris a következő kérdésre összpontosít.
- Ne akard tudni, hogy mennyire. Nem igazán találom a közös hangot a rezidensekkel, Lucy próbál a kedvemre tenni minden egyes alkalommal de nincs szívem megmondani szegénynek, hogy nem sok keresnivalója van a traumán. Napi húsz beteg a minimum, kevesen vagyunk orvosok, állandó túlórázás. De lényegtelen, mindig ez volt. Veled mi a helyzet? Javulás van? - komolyan aggódik érte és mikor megtudta, hogy beteg, kis híján tövig rágta a körmeit idegességében. Tudja, hogy a legjobb kezekben van, viszont ez nem jelent semmit...