Natalie and Hayden

 

Hatalmas mennyiségű fájdalom, rettegés és halálszag... ezzel tudja leginkább jellemezni azt, amit az onkológián lát nap, nap után. Nem véletlen, hogy ha teheti, ha lehetősége van rá akkor elkerüli, hisz mindig is úgy érezte, úgy látta, hogy a negatív és stresszes érzések, fájdalom az ami elsők között felélesztik a rákot. És ha valahol akkor az az onkológián dögivel megtalálható, ő maga pedig nem akar ezért sorba állni.
Bele se mer gondolni, hogy milyen érzés lenne számára egész nap bezárva feküdni az egyik szobában anélkül, hogy hosszabb ideig kint lehetne a levegőn, vagy ápolhatná a többi beteget és annak szentelné minden percét, amire évekkel ez előtt feltette az életét. Nem lenne hozzá elegendő ereje, hisz a kemó vagy a sugár, esetleg mindkettő ha olyan fajtájú a megbetegedés, elvenné minden erejét ami miatt csak az ülésre vagy a fekvésre lenne képes. Nem tudna rendesen enni, gyenge lenne és kiszolgáltatott az életnek, mikor is minden nyavalyát elkap köszönhetően a gyenge immunrendszerének amit megedzett nem csak a kór de a sok kezelés és gyógyszer is.
Lehet, hogy eleinte vagy a későbbiekben, ha már a javulás és gyógyulás útjára lépne, dolgozhatna még addig míg bírja, de koránt se lenne képes azt a munkamorált diktálni, mint előtte. És ez zavarná, hisz maximalista lévén mindent megtesz azért, hogy hajtsa és hajtsa magát. Beteget mindig beteg követ, csak nagyon ritkán ül le a hátsójára, hogy pihenjen végre és bekapjon néhány falatot... ha le is ül, akkor is a papírokkal van elfoglalva, elvégre azt is meg kell valakinek csinálnia.
Ilyenkor mindig összeteszi a két tenyerét még az onkológia ajtajában és hálálkodik néhány másodpercig, hogy köszöni, amiért neki nem kellett megküzdenie ezzel egyszer se és a rokonai se a rák miatt veszítették életüket. Lehet, hogy Leahval együtt küzdött, de szerencsére az övé gyors lefolyású volt javulás terén még annak ellenére is, hogy sokáig halogatott és várakozott az orvosok terén. Arra viszont nem lenne képes, hogy egy haldokló szerette ágya mellett ücsörögjön miközben biztatja, hogy minden rendben lesz noha tudja, hogy nem úgy működnek a dolgok. Soha nem kérdezte meg egyetlen egy haldoklótól se, hogy mit éreznek, mi megy végig bennük? Mire gondolnak? És ezen a téren tapintatlannak, bunkónak érzi magát... viszont ha eljut odáig, hogy kérdezhetne, akkora gombóc nő a torkába, hogy nem találja a szavakat, ha pedig mégis, nem jönnek ki. Pedig nem egy ismerőse mondta már, hogy szeretnek beszélni róla, hisz éreztetni akarják, hogy félnek. Mert nem lehetnek elég erősek ahhoz, hogy feldolgozzák, pár héten, hónapon belül vége és soha többet nem nyitják ki a szemüket.
És ha már Leahról, egy fiatal, egészséges életet élő fiatal lányról van szó ezen betegség tekintetéből, akkor bontogassuk egy kicsit. Idősek és kisgyerekek, fiatal, fitt emberek egyaránt életüket veszítik, hisz a rák nem válogat. Nincs olyan ember aki csak úgy elkerülné ezt a gyilkos, megállás nélkül burjánzó kegyetlen kórt, ha már egyszer beásta magát egy daganat az életébe. Talán túléli, de mindig jön a Halál furcsa, kegyetlen fintora s őfelsége így vagy úgy de követeli a nyomorúságos életedet. Egyszer túlélted? Kétszer is tán? Mit számít majd a harmadik adandó alkalommal nem fogod még akkor se, ha nagy esélyét látják a gyógyulásodnak. Na majd utána szagolhatod alulról az ibolyát.
Épp ezért retteg annyira, hogy talán Leah is vissza fog esni. Ő a fény az életében, rengeteg dolgot köszönhet neki, és ha valaki akkor ő tényleg, igazán fontos a számára. Nem is mer, nem akar arra gondolni, hogy ismét végig kell mennie vele azon a kitaposott úton amit már egyszer bejártak elejétől a végéig. Ott volt mellette az első perctől kezdve az utolsóig, mikor már nem volt senki ak támogathatta volna, elvégre szegényes családja lévén nem engedhetett volna meg magának minden kezelést. Épp ezért finanszírozta a legtöbbet Hayden és Thomas. Bár nem házassági fogadalmat tettek X évvel ez előtt ők hárman, ettől függetlenül mint barátoknak fontos a másik és lévén együtt élnek, ki is tartanak a másik mellett, bármi történjen. Talán ez az egyik legfontosabb tényező amire építették a barátságukat. Ők a három muskétás, együtt a jóban és a bajban is.
Egy dolog fog örökkön örökké csengeni a füleiben, amit egy végstádiumú rákos férfitől hallott: Annyira sajnálom, hogy nem mutattam ki elégszer az érzelmeimet.
Ez egy olyan momentum volt számára, amire azóta is figyel. Ő maga is odafigyel arra, hogy kimutassa az érzelmeit és azt közvetíteni is tudja.
De tekintettel arra, hogy most beteghez - azontúl egy kedves baráthoz - érkezett, megpróbálja levarázsolni azt a kétségbeesett, szomorú arckifejezést ami nemrégiben az arcára és a szemeibe költözött.
Fintorogva néz végig azon az kajaadagon amit felhoztak neki és őszinte lesz... tényleg nem túl étvágygerjesztő.
- Tudod mit? Majd becsempészek neked ma valami ehető dolgot. Mit szeretnél? Pulykát? Kacsát? Libát? Esetleg egy disznót citrommal a szájában? - vigyorodik el miközben megfogja a kanalat, hogy megkotorássza azt a valamit ami a tányérban illegeti magát - fúj... na szóval - jelez, hogy ideje test hőt mérni, ami meg is történik.
Bármennyire is barátként jött ide be, az orvosi kötelességét nem rázhatja le magáról főleg nem úgy, hogy egy számára is kedves hölgyeménynél van akinek a lehető legjobbat szeretné. Ha rajta múlik akkor a nap huszonnégy órájában itt ülne mellette és ahogy egykor Leah-t úgy őt is átsegítené ezen a kegyetlen, fájdalmas helyzeten.
- Figyelj, erre csak azt tudom mondani, hogy jelen pillanatban örülj annak, hogy hullik. Lehet, hogy nem hangzik túl jól és bátorító szavaknak is túl húzós,  viszont ez azt jelzi, hogy hat a kezelés ami jó, nem? Csak ez legyen az ami a szemeid előtt lebeg. A gyógyulás... a haj az hamar kinő - próbálja minél élet telibbé varázsolni amúgy is fülig érő mosolyát mely őszinte örömét is jelzi. Lehet, hogy attól rettegnek a legjobban a rákos betegek, hogy kihullik a hajuk és kopaszok lesznek, viszont arra eleinte nem is gondolnak, hogy ez lesz idővel a legkisebb gondjuk, hisz ez az ami a legkevésbé számít a szépségük szempontjából. A hajhullás, a beesett arc, a bőrszín változása és még nagyon sok egyéb "mellékhatás" nagyon sokat mond az orvosoknak. Hat a kemoterápia!
Ettől függetlenül látja Natalien, hogy savanyú a szőlő és csak nagyon nehezen tudja tartani magát, nehogy sírás legyen a vége amit meg is értene. Legszívesebben megölelné, arcát a nyakába fúrná és azt suttogná, hogy minden rendben lesz, hogy meg fog gyógyulni mert erős! És nagyon sokan hisznek benne. Viszont ha jobban belegondol akkor orvosként van itt... viszont kénytelen lesz rávenni magát arra, hogy átlényegüljön és ember legyen, egy barát ne pedig egy érzelemmentes orvos aki... mindegy, az a lényeg, hogy nem tudna érzelemmentes lenni hisz annak ellenére is, hogy férfiből van, inkább tartozik az érzékenyebbek közé.
Aztán csak rávilágítja még Nat is arra, hogy sajnos tényleg nagyon orvos stílusban nyomja annak ellenére, hogy ők ketten barátok. Épp ezért is köszörüli meg a torkát és foglal helyet az ágy melletti széken.
- Sajnos van, hogy ki kell várni azt az időt amit az orvosok kiírtak ráadásul sűrűn még azon is túl lógnak, hisz nem mehet mindig minden olyan flottul mint szeretnénk. Vissza esés, stagnálás... De biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. De ha gondolod kideríthetem neked, hogy mikor lesznek a következő vizsgálatok - ha már rezidens, ha már belát a színfalak mögé, akkor lehet róla szó nem? Egy kis kedvesség vagy szívesség, ki minek veszi, nem fog megártani se a lánynak se Haydennek.
- Nálam semmi új. A szokásos hajtás, lassan belefulladok, de szükségem van rá még ha beledöglök is... a lábam egyre nehezebben bírja, kezdi megadni magát de nem számít, majd... kitalálok valamit. Agyban persze otthon vagyok de nem mindig megy úgy a dolog, mint azt szeretném. Itt vagyok ma élő példának. Minél inkább próbálok veled úgy beszélni mintha már több éve ismernénk egymást, lévén igaz, annál kevésbé megy - drámai sóhajjal vakarja meg a tarkóját, de aztán elmosolyodik.
- Tegnap a sürgősségin, holnap ha minden jól megy akkor a sebészetre megyek néhány előre leegyeztetett műtétre. Remélem nem jön semmi közbe...De addig is itt leszek csak, hogy tanuljak egy kis fegyelmet - látszik rajta, hogy rettenetesen fájdalmas számára az onkológián tartózkodni. A pletyka szó hallatán viszont felszökik a szemöldöke a homloka közepébe.
- Nat - neveti el magát - tudod jól, hogy talán én vagyok az egész kórház területén az egyetlen, aki nem szokott pletykálni és aki ellenzi is azt. Nem igazán tudok pletykákat és remélem azok is elkerülnek engem, nem szeretnék középpontba kerülni valami miatt. Tehát csak a háttérből figyelek, egyik fülemen be másikon ki...De kérdezz nyugodtan, mire vagy kíváncsi? Hátha tudok valamire válaszolni.

Natalie and Hayden

 

Fogalma sincs arról, hogy mi az az erő ami állandóan az onkológia felé húzza. Oké, köztudott, egy rezidensnek minden osztályon meg kell fordulnia ahhoz, hogy teljes átfogó képet kapjon az orvoslásról, hogy aztán a későbbiekben eltudja dönteni azt, hogy mi lesz az ő választottja, hova húzza a szíve. Hayden és sok orvos is úgy véli, hogy egy frissen diplomázott felnőtt még nem tudhatja biztosan azt, hogy mi lesz az kiszemeltje. Lehet, hogy van egy képe valamelyik osztályról ahova húz a szíve, viszont ahhoz, hogy biztos legyen a döntésében meg kell tapasztalnia, hogy milyen ott az élet. Ő példának okáért a radiológiát vagy a szívsebészetet akarta a magáénak de már az első és második rezidensi éve alatt úgy döntött, hogy pont ez a kettő lesz az, amit a háta közepére se fog kívánni. Ezután egyre többet tudott kilőni, így a laborban zajló munkálatokat vagy épp a fizioterapeuta és hasonló mozgásszervi osztályok.
És, hogy mi az amiből nem kíván többet egy-két óránál? Hát a hematológia vagy épp az onkológia. A gond csak az, hogy az utóbbi időkben rengeteg időt tartózkodott az utóbbi helyen és úgy érzi, hogy kezd rámenni már az ő egészsége is. Lassan de biztosan depressziós lesz, csak még egyszer kelljen betennie ide a lábát.
Ám abban a pillanatban mikor Nathalie szobájába lép, mintha ez a fajta nyomás megszűnne. A szívéről lekerül egy bizonyos teher, már nem érzi úgy magát, mintha egy bazi nagy elefánt ülne a mellkasán aki nem teszi lehetővé a levegővételt. Az érzékei ismét kiszélesednek, és nem csak egy kis csövön próbál előre tekinteni ami egyenesen a nap végéhez vezet. Nem akar menekülni. És idegesíti, hogy nem tudja megfejteni, mi az ami ennyire köti őt a fiatal, beteg lányhoz. Mind ahányszor bejön hozzá, legyen ébren vagy épp az igazak álmát alussza, mindig érez egyfajta békét felőle ami hamar átcsap abba az érzésbe, mintha már egészen régről ismerné. Talán épp ezért viseli annyira a szívén a gyógyulását, és ezért is érdeklődik sűrűn felőle noha tudja, hogy az esetek nagy részében rossz hírt fog kapni vagy épp egy egyszerű fejrázást, hogy nincs javulás, de rajta vannak az ügyön. A gond csak az, hogy nem tudja miként segíthetne neki. Mikor Leah ment át azon amin most Nat, akkor végig ott volt mellette és fogta a kezét, ugyanis a lányzó igényelte nem csak a segítségét de a jelenlétét. Minden napját itt kezdett majd fejezett be. Mellette volt olykor két, három órán keresztül és még nap közben is benézett csak, hogy tudja minden rendben van. Közben felcsempészett neki egy kis finomságot, vagy ehető kosztot, amire mindig vágynak a betegek. Sajnos nem túl bizalom gerjesztőek azok a kásás, hideg és ... visszataszító illatkombinációval rendelkező valamik, amit kapnak.
Épp ezért is ajánlja fel a szőkeségnek, hogy hoz neki valamit, amit komolyan is gondol, noha próbálja viccesebbre venni a figurát, hogy azt a bájos, csinos arcot ismét mosolyogni láthassa. Örül a kiváltott reakciónak, de azért halál komoly arckifejezéssel hozzá is teszi:
- De tényleg! Mond mit szeretnél enni s én beszerzem neked. Becsempészek bármit, ami valamivel egészségesebb, mint amilyen egy McDonald's-os szendvics lehet - ezzel azt próbálja mondani neki, hogy amit kér beszerez, csak az ilyen műanyag kajákat ne kérje tőle mert azt nem fog hozni.
Tudja, hogy milyen rosszul érinti a hajhullás, de ezt csak úgy szabad most felfognia, hogy az a gyógyulás egyik, leglátványosabb jele amibe most kapaszkodnia kell. Épp ezért mosolyodik el mikor a lány megköszöni, hogy próbálja biztatni, de a szomorkodásé legyen a főszerep. Persze ezzel aligha tud segíteni és ezerszer is elmondja magában mint egy fohászt, bárcsak segíthetne neki... ténylegesen! A gond csak az, hogy a rák nem egy olyan dolog mintha valakinek a lábát kellene megműteni vagy más egyéb testrészét, szervét. Ez nem kézzel tapintható valami, sokkal inkább olyan amit az embernek magának kell legyőznie és nem szabad elveszítenie a hitét, hogy még van esély a gyógyulásra.
- Az idő sajnos relatív. Aki egész nap csak a falat nézi annak lassú. Én viszont nem is tudom magam eléggé utolérni lassan második hete - na ezt persze nem azért mondja, hogy még inkább fájdítsa a szívét, csak tudatni akarja, hogy a kényszerpihenő talán arra is ösztönözni fogja minek után felgyógyul, hogy mindig legyen ideje magára. Legyen idő arra, hogy megálljon és leüljön, pihenjen, foglalkozzon magával is ne csak a betegekkel.
- Természetesen! Amint kibattyogok innen, az lesz az első dolgom - ígéri meg, és amit ő egyszer megígér azt az esetek kilencvenkilenc százalékában be is tartja. A maradék egy általában saját magára szokott vonatkozni.
- Hé, ne lógasd az orrod! Hidd el, nemsokára megint mellettünk fogsz robogni épp úgy, mint Leah. Ha gondolod valamelyik nap felküldhetem hozzád. Eltudna látni egy kis tanáccsal, hogy miként őrizd meg a jókedved... és ki tudja milyen csajos témákról tudnátok beszélni - hirtelen azt se tudja, hogy ismerik-e egymást, viszont Leah esetéről igazi szaftos pletykák keltek útjukra az idő alatt, míg ő is abban az ágyban feküdt, ahol most Natalie. Így biztos abban, hogy Nat is hallott Hayden lakótársának esetéről, mikor is addig addig húzta a dolgot, míg majdnem késő lett. Mindkét mellében csomók voltak, nem is egy, ennek ellenére anélkül éldegéli most az életét és dolgozik rezidensként - noha kikellett hagynia egy egész évet - hogy le kellett volna venni a melleit. Boldog és tünetmentes pedig egy időben azt hitte, eljön a vég. De aztán ilyenkor jelent meg az ajtajában a vidám tekintetű, gyermeteg mosolyú Hayden és pillanatok alatt elterelte a figyelmét arról, hogy temesse magát és kitalálja, milyen virágot kér a sírjára.
- Őőő.. - a pletyka felhozatal hallatán a szorongás apró kis jeleit kezdi el produkálni. Sűrűbben pislog, pupillái összehúzódnak, mint ahogy ő maga is próbál egyre kisebbre és kisebbre zsugorodni a székben. Szégyenlős mosolya pedig mindent visz.
- Nem tudom. Gyógyszerek azok a nővérek elmondása szerint folyamatosan tünedeznek és elvileg múltkor indítottak egy pert valamelyik orvos miatt, mert az nem cserélt tűt vérvételnél. De ennél többét nem nagyon tudok. Tényleg nagyon nem vagyok képbe ilyen téren. Azt viszont tudom, hogy mindenki vár vissza és szorít neked. Sokan azért nem jönnek fel, mert félnek, hogy sírva fakadnak - értetlenül vakarja meg a halántékát és nem érti, hogy sok ember miért nem képes arra, hogy kimutassa a gyengeségét.
- Én? Randi? Úgy nézek ki? Időm se volt arra, hogy valakivel hosszabb időt eltöltsek, bár... tény és való, hogy valaki felkeltette az érdeklődésemet. De randira nem hívtam el - nevetgél szórakozottan. Karikás, fáradt szemek, falfehér bőr... nem úgy néz ki mint aki most jött egy randevúról. Emellett túl elhamarkodott döntés lenne, ráadásul megijeszteni se akarja szegény lányt. Plusz nagyon friss még az az ismertség, az se biztos, hogy az a kis vibrálás és bizsergés amit érez, az lesz amire gondol.
- Elhiszem és tényleg semmi baj, kérdezz csak amit tudni szeretnél, maximum nem tudok válaszolni neked - elvégre ő dolgozni jön ide, azért, hogy ellássa a betegeket ne pedig pletykákat terjesszen.

Natalie and Hayden

 

Mindig is érezte, hogy van valami furcsa kapcsolat Nathalie és közötte. Mintha már régebbről ismerné azt a mosolygós arcot, mint ami rendszerint köszönti őt, ahogy az ajtóban megjelenik kötelességeként, vagy csak azért, mert látni szeretné, hogy alakul a sorsa. Van valami fény a tekintetében, azokban a gyönyörű kék szemekben, melyekbe szinte mindig képes kapaszkodni. A betegsége ellenére hat életvidámnak, magabiztosnak, ugyan akkor ott van a háttérben a kétségbeesése és a végtelen szomorúság, ami érthető, hisz ki nem rettegne egy őt megtámadó halálos kórtól, mely kezeletlenül és kezelve is úgy elburjánzik, hogy talán késő lenne elkezdeni az orvoslást. Átélte már ezt egyszer, mikor is alvatlan éjszakákat töltött Leah betegágya mellett csak azért, hogy láthassa a változást... látni akarta azt, hogy gyógyul, hogy harcol és azt, hogy erős! Tudta róla, hogy az, és az eredmény meg is látszik. Tünetmentes.
Őszintén reméli, hogy Nat se adja fel a cél előtt és, hogy ő is hasonlóképpen fog harcolni azért, hogy felépüljön és ismét az a végtelenül vidám, lelkes lány legyen aki előtte volt.
A gyönyörű arcot elnézve, egy pillanatra mintha félre verne a szíve, hisz a felismerés egy igazán váratlan pillanatban éri őt utol s noha koránt sem biztos benne, mégis... emlékezteti őt valakire régebbről. Talán arra az apró, szőke és törékeny lánykára, akivel annak idején annyit játszottak a farmon. Fogalma sincs, hogy milyen ágról rokonok vagy, hogy egyáltalán azok-e, de tudta, hogy erős kapocs van közötte és a kislány között, akivel akár nap huszonnégy óráját is képesek voltak kint tölteni még az esőzések ellenére is. Soha nem állt semmi és senki az útjukba, elválaszthatatlanok voltak. Már az első pillanatban egy rugón járt az agyuk és megannyi közös emléket köszönhetnek annak a néhány évnek.
Viszont ez a kislány egyik napról a másikra felszívódott. Nem jelent meg többet a farmon a családjával, nem volt, akivel Hayden játszhatna, csak várta őt nap, nap után a farm kapujában, de csak nem érkezett meg. Pár hónap után végül feladta, és bár idegesítette a tény, hogy nem látja többet, megpróbált úgy tenni, mintha mi se történt volna. A kislány eltűnt az életéből, nem egymás mellett nőttek fel, így mára fogalma sincs, hogy nézhet ki, ki lehet az. Sokáig bízott abban, hogy legalább a szempár amit annyira szeretett felismerhető lesz a számára, épp ezért is érzi azt, hogy talán ez a lány ott lehet a jelöltek sorában.
Zöld íriszei elkerekednek, arca undorodó fintorba torzul a megjegyzés hallatán, viszont minek után kérdés is társul hozzá, halkan felnevet.
- Nem, nem utállak, viszont gyors kaját ne tőlem kérj. Ha kell készíttetek neked Leahval egy három fogásos ünnepi vacsorát is, csak a sajtburgertől és hasonló undormányoktól kímélj meg. Amennyiben, az nem valami igazi húspogácsából és szószból álló szendvics - mutat rá mutatóujjával, hisz bár a "mekit" utálja, de a jó régi, nagydarab puffancsos hamburgereknek még ő maga se tud nemet mondani. Azoknak, melyeknek a húsa tényleg húsból van, nem műanyagból, és a hülye szószok helyett ketchup és mustár kerül bele.
- Jól van - mosolyodik el, majd a kisszekrényen lévő nagy pohár vízre pillant - kérsz egy kis vizet? Ha citromot csepegtetnénk bele az még jobb lenne - tapasztalatból tudja. Voltak annak idején olyan erős fájdalmai a lába miatt, mikor megkapta a protézist, hogy nem csak a fájdalommal, de a hányingerrel is egyaránt küzdenie kellett a sok gyógyszer és az idegi állapota miatt. Erre mindig citromos vizet kapott az anyjától, ami valamelyest javított a helyzeten. Igaz lehet, hogy csak elhitte azt, hogy jobb lesz, ez pedig befolyásolta...
- Egyet értek. A gond csak az, hogy még a falakon kívül is azon jár az ember esze, hogy "vajon mi van X-el és Y-nal, befejeztem e azt vagy megcsinálja e "B" amire kértem?"... azt hiszem bekerültünk egy folyamatosan forgó ördögkerékbe ami csak nyugdíjaztatás után fog leállni - fülig érő vigyora a pillanatnyi keserűség ellenére is visszatér, elvégre furcsa lehet, hogy még nincs is annyi ideje a szakmában, mint lennie kellene, mégis a nyugdíjról beszél már.
- Azt nem mondták, hogy mikor mehetsz haza? - tudja jól, hogy vannak olyan betegek, akik bejárók lehetnek. Bejönnek a kezelésre aztán haza mennek, igaz tudja, hogy talán Natnek jobb ez a bent fekvős dolog abból a szempontból, hogy nem jár állandóan a nyakára a családja, és többet lehet egyedül miközben csak a gyógyulásra összpontosít. Viszont Hayden részben tartózkodik is ettől a bent fekvős dologtól, mert itt semmi inger nem éri. Nem látja rendesen a Nap sütést, nem láthatja a madarakat melyek a fákon csiripelnek, trilláznak és  varázsolják vidámabbá az ember napját. Annyi mindent láthatna és érezhetne, ha otthon lenne, nem pedig ezen rideg, unalmas falak között ücsörögve.
- Szerintem nagyon hamar barátokká válnátok, Leah is épp olyan tüneményes és jólelkű, mint amilyen te vagy. Nagyon hasonlítotok egymásra, és... remélem, ez nem ék lesz közöttetek, hanem a javatokat szolgálja. Akkor beszélek vele - látni lehet az arcán az igazi örömöt, hogy tehet valamit a lányért. Utálja a tétlenséget és azt, hogy nem mindig képes azt nyújtani, amit szeretne. Ez esetben nem tud abban segíteni neki, hogy gyorsabban leküzdje a rákot... viszont kellemesebbé és boldogabbá még teheti az itt töltött idejét.
- ... még?! - csúszik néhány oktávval magasabbra a hangszíne, rovó pillantását pedig nem is akarja elrejteni, érezze csak a lány, hogy nincs az ínyére a kifejezés.
- Tudom, és igazad van, csak tudod... vannak olyan személyek, akik nem szeretik, ha pár hét ismertség után máris rájuk startol valaki. Maradok inkább tisztes távolságban, maradok rezidens. Majd idővel talán változik a dolog - utal itt Zoyára, aki már az első pillanatban elvarázsolta Haydent. Egyszerűen fogalma sincs, hogy mi volt az, ami ennyire megfogta benne?! Az egyszerűsége? A lelkesedése? A kislányos bája? Talán mind a három, viszont azóta mintha láncra verték volna, annyira beszűkült a látóköre a nőket illetően, és csak ő van, akire figyelni tud, mint gyengébbik nemre.
A bál kérdését illetően csak egy pillanatra elgondolkozik.
- Attól tartok, hogy nem nekem való egy bál... lovak és tehenek között nevelkedtem, nem olyan emberek között akiknél mindennapos a villás reggeli. Hogy néznék ki a sok estélyibe és szmokingba öltözött nagy név között? Azt hiszem inkább kihagyom és vagy dolgozok a háttérben csendesen, vagy... elmegyek valahova, nem tudom - nem érzi úgy, hogy ott kellene lennie. Még csak arra se érez késztetést, hogy bedugja egy fél órára a fejét, hogy lássa, milyen az ez az összejövetel. Általában ilyen alkalmakra neves, de minimum befolyásos emberek szoktak érkezni, akik nem elég, hogy egytől egyig hibátlanok, de még úgy érzi magát mellettük, mint egy tényleges paraszt gyerek. Ebből pedig köszöni, de nem kér...