Szokásos nap, szokásos rutin… szokásos nyüzsgés a gyakornoki öltözőben, ahol mindenki éppen azt csicsergi, hogy milyen király műtéteket nézett, vagy éppen, hogy kivel van ma beosztva…. micsoda izgalmak. Na jó, ma nincs valami jó kedvem, kivételesen, éppen ezért most nem igazán tudok osztozni az örömükben. Nem igazán aludtam jól az éjszaka és ha fáradt vagyok, nyűgös vagyok… ha pedig nyűgös vagyok, nos… akkor nem szeretem az embereket. Éppen ezért menekülök minél előbb ki az öltözőből, amint magamra öltöm a szokásos lila ruhát és a fehér köpenyt, rajta a nevemmel és a kitűzőmmel. Belebújok az edzőcipőmbe, az egyetlen lábbeli, amiben el tudom viselni az egész napos rohangálást a kórházban, amit ránk akasztanak… Aztán persze kezembe fogom a kávém maradékát, hogy a nővérpultig megigyam, aztán egy jól irányzott mozdulattal kidobjam a kukába a papírpoharat.
Átfutom a vizit előtt a betegek fájljait, hogy aztán visszarakhassam a helyükre, pont, mint előtte volt. Muszáj felkészültnek lennem, mostanában amúgy se parádéztam valami jól és ez számomra nem igazán megengedhető. Nincs olyan messze a lehetőség, hogy egy gyakornok, a legjobb, megkaphassa az első műtétét. Nekem pedig az élmezőnyben kell lennem mindegyik szakorvosnál. Na meg Romannél se ártana jó pontokat szereznem, hiszen rajta fog múlni, hogy egyáltalán figyelembe vegyenek.
Azt hiszem semmi különleges nincs a mai napban, ezért csak a pultnak támaszkodva várom, hogy megérkezzenek a többiek és belekezdhessünk a szokásos körbejárásba.
Na jó, mos tűnni, mint egy seggnyaló, de néha az is belefér. Elsőként vonulok a gyakornokok között és amint kérdés hangzik el, elsőként emelkedik magasba a kezem, hogy válaszolhassak.
Mint mondtam, a legjobbnak kell lennem…
A harmadik betegnél kezembe veszem a papírtömeget, s mielőtt belépnénk, belenézek az aktába. Semmi különöset nem találok ott… egészen unalmas esetnek tűnik, ezért kivételesen a háttérben maradok, jó fej leszek és hagyom érvényesülni a többieket is.
Belépünk az ajtón és fel se nézek, amíg meg nem hallom a beteget köszönni… na meg, hogy a kis gyakornokok összesúgnak és a lánykák vihogni kezdenek, mint az ostoba libák. Felkapom a fejem és egy pillanatra találkozik is a tekintetünk, ami kicsit több lesz így, mint egy pillanat. Mi az istent keres itt? Én miért nem tudok róla?
Azt hiszem egy pillanat alatt leeshet neki a tekintetemből, hogy egyáltalán nem vagyok emiatt boldog.
- Nos, Mr..... Smith hollétéről senki sem tudhat, nem szeretne se ő, se mi sajtót a kórházban, ezért ha bárki is elfecsegi, nos… annak következményei lesznek. Az egyik gyakornokot kihelyezem Ön mellé, ha bármi gondja van, neki kell szólnia, rendben?
Na jó, kicsit nevetséges, hogy még a szakorvos is nyájasan mosolyog rá és úgy beszél vele, mintha legalább az elnök lenne. Én miért tudtam normálisan kezelni a helyzetet anno? Na mindegy is… nem fogok itt leragadni.
- Már csak azt kell eldönteni, hogy ki lesz a szerencsés…
A gyilkos pillantásomat eltüntetve emelem a magasba a kezem, persze nem vagyok egyedül, de előrébb is furakszok a tömegben, majd mikor a szakorvos pillantása megragad rajtam, megköszörülöm a torkom.
- Mr. Smith, 31 éves, polcisztás veseelégtelenségben szenved. Tegnapi napon folyadékhiány okozta ájulással szállították be. – Direkt nem nézek Adamre, mindent a szakorvosnak prezentálok, mintha a tv-ből se ismerném, nem, hogy máshonnan. Kivételesen nem azért, mert titkolóznunk kell, hanem, mert mérges vagyok rá. – Infúziós kezelés után ultrhang és ct vizsgálat szükséges, hogy megállapíthassuk, romlott e a beteg állapota és szüksége van e transzplantációra.
Csak, mikor befejeztem pillantok rá, hogy lássa, most már nagyon is tudom, hogy mi a baja és nem fogja szárazon megúszni, az biztos.
A szakorvos bólint és egy aláírást követően a kezembe nyomja „Mr. Smith” papírjait.
- Mostantól ön figyel a betegre, dr. Burton. Többiek, kifelé. – Int most már a szokásos szigorú hangján, én pedig egészen addig úgy teszek, mintha a papírokat tanulmányoznám, amíg be nem csukódik az ajtó.
- Adam Harris… ha nem egy kórházi ágyon feküdnél, most kinyírnálak, esküszöm… Hogy gondoltad, hogy eltitkolod ezt előlem? Orvos vagyok az isten szerelmére…
Ritkán láthat bárki, pláne ő dühösen… de most az vagyok. Papírjait ledobom az asztalra, már úgyis áttanulmányoztam a vizit előtt és csípőre tett kézzel állok előtte, valami kézen fogható választ találni. Pechére, itt az egész nap, amit csak neki szentelek, szóval nem fogja megúszni.

१ Zene १ Kinézet १ …
©

Villan egyet pillantásom, ahogy meglátom azt a vigyort a képén. Legszívesebben hozzávágnék egy párnát minimum ezért a mosolyért. Máskor imádom, de most, közönség előtt ne nézzen már így rám. A beteg nem így néz az orvosra, aki éppen prezentálja a diagnózisát és az elkövetkező vizsgálatokat.
Első sorban azért furakodok előre én, hogy mondhassam, amit tudok, hogy ő is tudhassa, tudom én is nagyon jól, hogy miért van itt. Másodjára pedig… azt hiszem nem tudnám elviselni a tudatot, hogy valamelyik csillogó szemű, viháncoló liba gyakornok társam kezelje egész nap, kísérje vizsgálatokra, stb.
Akaratlanul is folyamatosan erre mászkálnék és azzal bizony vagy lebuknék, vagy azt hinnék valami hülye rajongó vagyok. Az pedig számomra talán még a lebukásnál is borzalmasabb lenne. Ha rajongok is valakiért se helyezem magam ilyen szánalmas szituációba. Érte pedig… egészen más módon rajongok, úgy, ahogy itt senki más, ezt garantálom.
Rögtön az egekbe szökik a szemöldököm, ahogy beszélni kezd, de egy pillanatra se törik meg kemény arckifejezésem.
- Viccesnek képzeled a helyzetet Adam? - Kérdem, miközben karba teszem kezem, egyikben megtartva a leleteit. Tudom én, hogy ki akarja húzni magát abból, amiről tudja, hogy rá vár… de nem, most nem fogom megsajnálni, mert egy kórházi ágyon fekszik. Stabil az állapota, fájdalomcsillapítót is kapott és már bőven a felénél jár az infúziója is. Tudom nagyon jól, hogy milyen állapotban van, pont ezért tudom, hogy el tudja viselni a lecseszésemet is.
- Annyira jó színész te sem vagy, hogy nem létező tüneteket produkálj. – Közelebb lépek egy lépést hozzá, hogy megnézzem milyen gyógyszert adtak be neki és ellenőrizzem az infúziót, majd egy kicsit rá is kapcsolok, hogy gyorsabban menjen.
Persze amint közelebb kerülök rögtön rám mozdul, amit máskor imádnék is, de most egy laza mozdulattal ütöm el kezét.
- Elfelejtheted… - Ingatom meg a fejem és egy pillanatra se enyhül meg szigorú tekintetem. Talán nem is láthatott még ilyennek. De ez feltehetőleg azért van, mert a kórházban se sokat látott, legalábbis komoly helyzetben. Most pedig orvosként vagyok itt elsősorban.
- Ugye tudod mi ez itt a kezemben? – Emelem fel a kórlapot a szeme előtt meglengetve. – Pontosan tudom, hogy nem órákkal ezelőtt derült ki, hogy beteg vagy.
Kinyitom a kórlapot, hogy megnézzem, pontosan mikor hozták be.
- Nyugodj meg, ma hoztak be… de ez kicsit se ment meg. Ki az vészhelyzet esetén értesítendő személyed? Ugye nem fog a feleséged megjelenni itt? – Nagyon remélem… azt hiszem arra a legkevésbé van szükségem, hogy azt a szőke libát bámuljam és vele kelljen egész nap törődnöm. Kinézem belőle, hogy a köztudat miatt képes lenne itt dekkolni egész nap.
Elsétálok a telefonhoz, hogy megrendeljem a ct-t és a röntgent, majd visszasétálok az ágyához.
- Amint lejárt az infúzió elviszlek a ct-re. Valamire szükséged van? – Tudom, hogy most kedvesen kéne hozzá szólnom, de egyszerűen annyira haragszok rá még mindig. Nem értem, hogy miért tartotta titokban ezt az egészet előlem.
१ Zene १ Kinézet १ …
©