❤

Pierre & Maria

Most kell, hogy láss!
Most kell szállj!

Körülbelül amikor két héttel ezelőtt, szabadságot vettem ki tudtam, hogy az életem gyökeresen meg fog változni. Végtére is rengeteg dolog történt amióta ideköltöztem. Pierre és én közelebb kerültünk egymáshoz, mint azt bármikor is gondoltam volna. A legjobb barátnőm és én végre találkoztunk és a munkám is szuperül halad. Már csak az eljegyzésemmel kellett valamit kezdenem. Így egy aprócska bőrönddel és egy repülőjeggyel hazautaztam, hogy beszéljek Lucassal.
Mi tagadás nem volt egy felhőtlen beszélgetés. Elhordott mindennek és teljesen másmilyen volt, mint amilyennek ismertem. Haragudott rám, haragudott Pierre, és úgy általában az egész világra. Azt mondta, hogy nem akar többé látni, sőt azt sem akarja, hogy bármi közöm legyen hozzá.
Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt, amiket a fejemhez vágott. De akkor is hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs igaza. Minden esetre úgy érzem, hogy így volt mindenki számára tisztességes a dolog. Pierre számára azért, mert így talán nem fogok olyan mértékig közé és a családja közé állni, mint annak idején tettem volna. Lucas számára azért, mert így nem láncolom magamhoz úgy, hogy közben már nem Ő a legfontosabb a számomra. Az én számomra pedig azért, mert így nem kell egy hazugságokkal teli életet élnem.
És most, hogy túl vagyok ezen az egészen, rá kellett ébrednem arra, hogy az igazság tényleg felszabadít. Arról nem is beszélve, hogy a sógornőmmel töltött idő alatt sok mindent megbeszéltünk, sok dologra felhívta a figyelmem és ráébresztett valamire, amit ez idáig még saját magamnak sem tudtam beismerni. Mégpedig azt, hogy azért ragaszkodtam Lucashoz annyira, mert Ő volt a legnagyobb támaszom a legnehezebb időkben. Ami miatt csak ragaszkodtam hozzá és az általa nyújtott biztonsághoz, de igazából nem szerettem Őt annyira, hogy képes legyek vele összekötni az életemet. Ezért is menekültem el tőle olyan gyorsan és ezért is szerettem bele olyan könnyen Pierre-be.
Igen. Talán igaza volt mindenben és talán ezért is húzott vissza a szívem annyira Ausztráliába. Nem volt már maradásom. Csupán az unokaöcsém és a sógornőm, akikért az életemet is adnám, de a messzi távolban várt rám valaki, akiért bármire kész lennék. Így két héttel, egy hosszú repülőúttal és egy kiadós taxizással később újra Pierre nappalijában álltam a csomagjaimmal a kezemben.
Fogalmam sem volt mikor érhet majd haza, vagy mit fog egyáltalán mondani, vagy tenni. De azt tudtam, hogy én mire vágyom most a legjobban. Egy csókra tőle és arra, hogy kimondja azt, amit a hajón is mondott a múltkor. Mondja ki azt újra, hogy szeret és én leszek a legboldogabb nő a földön.
Egy kiadós zuhany után, kitaláltam, hogy meglepem Őt. Így felmérve a hűtő és az éléskamra állapotát, nekifogtam főzni valami finomat. Ami körülbelül kettő egész órámba telt. Mire mindennel végeztem és belebújtam a kedvenc lenge pántos ruhámba, már igencsak beesteledett. Így a mécsesek, amikkel elárasztottam a nappalit és a vacsoraasztalt, táncoló fényükkel játékos, de mégis sejtelmes fénybe borították az egész házat.
Pontosan olyan hatást sikerült elérnem, amire vágytam és még Bizsu sem fogja megzavarni a pillanatunkat, mivel csak holnap reggel fog megérkezni a gép amivel „Őfelsége” utazik. Így lesz egy nyugodt esténk, ami csak a miénk, és amikor bármi megtörténhet.
Éppen az utolsó utáni simításokat végeztem a terítéken, amikor meghallottam egy közeledő autó halk dorombolását, amitől a gyomromban egyből megjelentek azok a bizonyos pillangók, a szívem pedig egy sokkal szaporább ütembe kapcsolt.
- Meglepetés! – léptem elé mosolyogva, miközben Ő gyanakvóan sétált befelé az egyre fényesebb lakásba.