Mivel Abe jött át vacsorára, ezért steaket sütöttem, mozzarellával töltött paradicsomokkal, krumplival, salátával… valami táplálót és finomat, mert tudom, hogy amilyen munkamániás sosem eszik normálisan. Vele dolgozok, látom, kár is lenne tagadnia. Még mindig furcsa, hogy vacsora közben nem beszélget, hogy nem mosolyog. Pedig már két év is eltelt azóta, hogy hazajött. Nem akarom, hogy ő is egyedül maradjon, és macskás hölgy legyen pasi kiadásban. Egy lúzer épp elég egy családban.
- Szívesen. De nem ettél valami sokat, biztos elég volt? – határozottan anyáskodok vele, de hát csak rá kell nézni: sovány. Én a húsosabb pasikra bukok, és emlékeim szerint a felesége is jól tartotta, nem volt ennyire csontos. Megcsóválom a fejem, és leszedem a tányérokat, hozom a desszertet. Karamellás pudingot csináltam, égetett cukor burokkal, levendulás kekszmorzsával. Ha ezt is csak félig eszi meg, fejbe vágom, nem azért csináltam, hogy ne fogyassza el mindet. Aztán döbbenten kapom fel a fejem.
- Libbi? – a meglepettségem kár is lenne palástolni. Most ezt meg miért mondta el? Engedélyt vár, hogy randizzon vele, vagy mi? Nem értem. Mármint, ismerem a lányt, kedves meg minden, de sehogy se áll össze, hogy miért most és miért így mondja el. Súlytalan a kijelentése, mégis tudom, hogy több van mögötte. Zavarja a lány közelsége? Vagy pont jól esik, csak úgy érzi nem lehet még ilyesmire gondolnia sem? Nem vagyok se látnok se pszichológus, nem tudom mire gondolhat. Mindenesetre összeszedem a gondolataim, bólintok és annyiban hagyom. Nem piszkálom a testvérem, nem azért jött, hogy vallassam, hanem azért, hogy együtt vacsorázzunk.
- Abe, nem csinálhatod ezt folyton. Nem lehetek mindig csak melletted. Imádlak, de kicsinálod az idegeimet odabent. – megragadom a pohár nyakát, és nagyot kortyolok a finom borból. – A beosztást nem jókedvükből írták, nem kell átírnod, hogy melletted legyek. Mástól is tanulhatok, ahogy te se egy orvos mellett voltál rezidens. Légy szíves, máskor ne csinálj ilyet. – megint kortyolok, próbálok nem jobban kiakadni a kelleténél. Tudom, hogy jót akar, de nem kellemes dolog egy munkamániás rezidensének lenni. Kritizál, kioktat, kijavít. Ráadásul ez az „új” modora, ez a mufurc uraság viselkedés is csak rátesz egy lapáttal. Ha azt akarja, hogy a testvéri viszony rámenjen az oktatásomra, akkor csak csinálja, de túlontúl mérges leszek rá, ha így folytatja.
- Rég. Valahogy… zűrös napjaim voltak, nem akartam, hogy azt gondolják, hogy nem vagyok jól. – zűrös napok! Ha az zűrös nap, hogy két hete egymás után két szülinapi buliba is el kellett mennem, ahol az állítólagos „barátaim” hagyták, hogy lerészegedjek, és mindkét este egy-egy vadidegen feküdt mellettem reggel az ágyban… ezekről jobb, ha inkább nem beszélek a szüleinknek, csak megijednének. Tudják, hogy kicsit sok pasim volt vagy van, de lenyelték mindig, inkább, mint a botrány. Abe más, ő szerintem kiakadna, ha halovány fogalma is lenne róla, hogy hogyan is élek.
- Menjünk át inkább a nappaliba, ott kényelmesebb. –terelem ez figyelmét ezzel a kéréssel a gondterhelt vonásaimról. – Biztos nem akarsz közelebb költözni hozzám? Errefelé jó kis éjszakai klubok vannak, lazíthatnánk együtt is akár. Hm? – be nem vallanám neki, hogy igazából nekem kell már konkrétan testőr ezeken a helyeken.

Nem teszek megjegyzést arra, hogy mennyit eszik, pedig lenne bőséggel a tarsolyomban amit mondhatnék. Például, hogy az oviban is nagyobbak az adagok, mint amit ő evett most. Nem akarom piszkálni, van elég baja, legalábbis mindig ezzel az indokkal mentem ki saját magam előtt is, amikor valami ilyesmit művel.
- A beteged? Hm. – elgondolkodva hümmögök, majd bátyám arcát fürkészve úgy döntök mégis inkább belemászok a témába. – Ő keresett téged, vagy teljesen véletlen, hogy épp a Te osztályodon van? – ez az infó tényleg érdekelne, sokat elárulna arról, hogy most akkor mennyire vagy milyen barátok is ők ketten. Még mindig jobb, ha nekem elmondaná, mintha a kollégák találják ki, vagy nekiállnak pletykálkodni. Szóval, ennek a szálnak a végére kell járnom, de valószínűleg nem fog tetszeni neki.
Nem örülök, hogy levett azokról az esetekről. Nem arról van szó, hogy ne szeretnék vele dolgozni. Azt is elismerem, hogy ő a legjobb, akit csak ismerek ezen a szakterületen. A bajom az, hogy nem játszhat a fejem fölött Istent, nem csinálhat amit csak akar; nem avatkozhat bele az életembe még akkor sem, ha technikailag megteheti. Ez aligha erősíti a testvéri szeretetet.
- Tudtommal már leesett a tojáshéj a fenekemről. Mintha nélküled végeztem volna el az egyetemet, és tartanám el magam. Elég eszem van ahhoz, hogy tudjam: bárkitől tanulhatok, akármit. Te is tanulhatnál még, Dr. Averytől, mondjuk emberséget. A szakterület érdekel, és tudom, hogy ebben a kórházban te vagy a legjobb, de nem szeretem amikor ennyire… kicsinyes vagy. – nagyot sóhajtok, a borospohár száján húzom az ujjam körbe-körbe. Feszült vagyok és ideges, nem jó ez így, nem a testvéremen kellene kitöltenem, hogy szokatlanul vacakul áll a szénám. – Bocs… Elég sok gondom van, a munkával meg a vizsgával is, és emiatt kicsit nyűgösebb vagyok az átlagosnál.
Meglep, hogy a szüleinkről kérdez. Nem szoktam őket hívogatni, nem vagyok az a típus aki anyu-apu szoknyáját szorongatja. Sőt, mivel elég sok problémájuk volt velem, talán leginkább annak örülnek, míg nem hallanak felőlem. Ahogy a mondás tartja: ha nincs hír, az jó hír!
- Zűrös napok. – vállat vonok. – Jól vagyok, miért ne lennék? Csak tudod anya mennyire szeret dramatizálni. Ha megvágom az ujjam, már ahhoz is mentőt hívna. Egyszerűen csak volt ké.. egy srác, akivel meggyűlt a bajom. – ha kettőt mondtam volna, szerintem Abe tőből letépte volna a fejem. Ez a csúsztatás talán még belefért. Szeretném, ha közelebb lakna hozzám a tesóm, szerintem mindkettőnknek jót tenne. De kit akarok átverni?! Nekem tenne jót, nem neki, ő most még túlságosan bezárkózott ahhoz, hogy újra elkezdjen élni. Mármint úgy mint a normális emberek.
- Miért ne? Én is járok ilyen helyekre, és nem dőlt még össze a ház. – letelepszek a kedvenc fotelomba, és Pánik azonnal az ölembe is mászik, kényelmesen elfészkelődik és simogatást követel. Meg is kapja, hanyagul futtatom végig ujjaim selymes, fehér bundáján.
- Költözzek be hozzád? – hát, ezzel a kérdéssel nem kicsit lepett meg. Hű. Nagyon nem jó ötlet, a kilengésekkel, és a függőségemmel ez teljességgel lehetetlen. Akkor Abe megtudná, hogy mikor és mennyi pasival kerülök intim viszonyba. Bár lehet, hogy itt lenne az ideje, hogy beszéljek neki a dologról. Még mindig jobb, ha elmondom, mint ha egyszer mondjuk rajta kapna.
- Libi csak azért lakik majd nálad, hogy szemmel tarthasd az állapotát, kedves Dr. London? – naná, hogy terelem a témát! Ki kell találnom, hogy miért nem költözök oda. Pech, a fekete macskám épp az asztalra ugrik fel, és a tányérjainkat szaglássza.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne az a költözés. Itt van a két macskám is, és mint látod meglehetősen elevenek. Te sem akarhatod, hogy összekarmolják a kanapédat és a reggelidet megnyalogassák. Vagy igen?