Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég

Adalbert Von der Anderle, Dimitri Grigorenko, Lena E. Winfield, Shay Kieran

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Riley, Joe & Ray - Why are you here?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szer. Jan. 20, 2016 11:12 pm Keletkezett az írás



Riley & Raymond

Kisebb grimasz szalad át arcán, ahogy viszonylag lassú, megfontolt mozdulatokkal dől hátra, hogy a kanapéba süppedve, végre eltölthessen pár szabad percet, amire annyi ideje vágyik. Noha az orvos javasolta, hogy még több időt fordítson a pihenésre, elvégre test szerte zúzódások, hegek és karcolások borítják, emellett a lába sincs a legjobb állapotban. Arról az oldaláról már nem is beszélve, ahol a legnagyobb ütődés érte. Ehhez mérten csak néha enged a kanapé okozta csábításnak, amúgy meg mindig talál magának valami elfoglaltságot, elvégre mind idáig aktív életet élt, tipikus minden lében kanál ember volt, aki mindenhol, minden pillanatban szeretett ott lenni, és mindent száz százalékosan csinált. Most viszont úgy érzi, mintha be lenne zárva a házba, elkülönítve a külvilágtól, mindezt belátástalan ideig. Már akkor sejtette, hogy kínkeserves időszak vár rá, amikor szembesült a ténnyel, hogy a teste milyen mértékben károsodott. Gyakorlatilag az egyetlen hely, ahova beteheti a lábát, az a kórház, és az éppen aktuális orvosok, akiket társaságával megörvendeztethet. Ebben pedig ki is merül az ő jelenlegi létformája, ingázik a kórház rideg falai, és az otthona közt, ami még mindig idegennek hat számára. Még mindig nem tértek vissza lényeges emlékei, csak egy pár másodpercig tartó kis kép várta, amikor legelőször betette a lábát a házba, és megpillantotta a nappaliban heverő játékokat. A gyerek okozta rendetlenség tűnt fel neki először, ami az általa szétszórt kellékekben merült ki, máskülönben a ház maga patyolat tiszta volt, sehol egy porszem, szétvetett mosatlan edények, vasalatlan ruhák… semmi, minden a maga katonás rendjében volt elhelyezve, mint ahogy most is. Ő maga, noha egész nap a házat rója, általában csak szemmel méreget mindent, mert a rend olyan mértékben uralkodik a ház fölött, hogy félő, akár egy mozdulattal megtörheti az összhangot. Mintha legalábbis egy olyan lakásba csöppent volna, ahol azelőtt még nem járt, és az idegen környéket feltérképezve „mindent a szemnek, semmit a kéznek” alapon jár-kel. Már napok teltek el hazajövetelének első momentuma óta, viszont még mindig nem tudott teljesen összeszokni a környezettel. Nem azzal van problémája, hogy rideg, nem neki való, elvégre takaros, igen családias otthonnak mondható. Maga a gondolat zavarja, hogy tudja, ide köthető minden emléke, csak olyan helyre vannak elzárva, amit még nem talált meg, és már kezdi elhagyni a reményét, hogy valaha is megtalálja a rejtett zugot. Soha nem volt rá jellemző, hogy könnyen felad akármit is, most viszont úgy érzi, hogy az amnézia egyre erősödik fölötte, és lassan, de győzedelmeskedni fog.
- Apaaa! –ez az egyetlen szó visszarántja a gondolataiból a valóságba, és magához térve veszi észre, hogy a türelmetlen kis törpe, a maga kissé kócos, szőke tincseivel és rikító szempárjával, egy egész játékhadat a kezeiben szorongatva áll fölötte. – Kimehetek a hátsó kertbe játszani? –tekintete egyből felragyog, ahogy észreveszi, Ray most már minden erejével rá koncentrál, nem kalandoznak a gondolatai kietlen vidékeken.
- Menjél –halvány mosoly jelenik meg arcán, majd hosszú, zongorista ujjaival végigsimít lánya kissé pirospozsgás arcán. Sophie egy mindennél többet jelentő mosolyt ajándékozva neki rohan el mellette, mintha legalábbis kergetnék.
- Később majd te is kijössz? –szökik ki a kislány ajkain a gyámoltalan kérdés. Ray halkan sóhajt egyet, majd homlokára simítva kezét hunyja le zöldjeit.
- Igen, nemsokára utánad megyek –szinte már csak suttogja a szavakat, mert előtte hallotta, hogy a kopogások a hátsó ajtóhoz vezetnek, majd az hangosan csapódik be a kis tornádó hatású lurkó után. A házra pillanatok alatt teljes, már mondhatni fülsüketítő csönd telepszik, de ez szabad teret ad ahhoz, hogy ismét gondolataiba feledkezhessen. Szemét szinte görcsösen lezárva tartja, hogy a világosságot kizárja, és próbálkozásának hála már szinte átesik a pihenés egy második fázisába, de ebben a csöngő ismerős hangja akadályozza meg. Pár magában elmormolt szitkozódás után ül csak fel, hogy eleget tegyen az illetőnek, akinek kizárásos alapon ilyenkor kell érkeznie. Hiszen miért is ne akkor, amikor egy olyan ember is a házban van, aki alkalmas a társalgásra, és emlékszik is arra, akivel a beszédet folytatja. Kissé lassú folyamatnak mondható, amíg átkel a nagy nappalin, és az előszobán, de végül a kezében tudhatja a kilincset, és azt lenyomva tárja fel az ajtót, hogy az ismeretlennel nézzen farkasszemet.


A hozzászólást Raymond T. Cole összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Feb. 12, 2016 11:55 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Jan. 21, 2016 8:32 pm Keletkezett az írás



A börtönnek köszönhetően úgy nézek ki, mint valami albínó kecske. Az udvaron sokat voltam kint, de ez nem azt jelenti, hogy kifeküdhettünk napozni. Mondjuk már előtte se voltam valami barna, de most tényleg olyan vagyok, mint Hófehérke. Az meg csak rá tesz még egy lapáttal, hogy a napsütést vagy órába tellett megszoknom. Kiléptem a kapun, és azt hittem, hogy menten megvakulok. Buzi napsütés. Buzi börtön.
Gyűlöltem a bent létet. A kaja szar, a rabtársak még szarabbak, és aki nem akar megölni, az rád mászik. Vagy még rosszabb, meg akar ölni miközben rád mászik. De legalább nem úgy volt, mint a filmekben, hogy a börtönőrök gennyládák, és a börtönigazgató a fő genya. Nem, ilyesmi nem volt, de ettől függetlenül utáltam minden egyes kurva napot. Öt év. Elég sokáig tartott ez az utálkozás. A rabok egy része ennyi idő alatt átgondolja az életét, tanul bent, lediplomázik meg minden szar. Eh?! Ki a halálnak van kedve ott tanulni? Barmok. Aki sitten ült, azt kb. sehova se akarják majd felvenni melózni. Parklea. Ezt a nevet soha többé nem akarom hallani. Inkább hangzik egy kurva nevének, mint egy börtönének. Utálom. Utálom. Kibaszottul utálom! Egy hülye verekedésért és késelésért kellett lehúznom öt évet. Ötöt! A pedofilok nem kapnak ennyit! Komolyan, jobban jártam volna, ha molesztálok egy óvodást. Mindenki olyan rohadt korrupt. Igazából nem teljesen értem ennek a szónak a jelentését, de akkor is. Korruptak.
Szóval ja, kilépve a börtön kapuján az első dolgom volt halálra enni magam. Még mielőtt lecsuktak, volt nálam valamennyi lóvé, így nem haltam éhen már az első szabadlábon töltött napomon. Vegemite mániás vagyok, ezért - na meg azért, mert nem vagyok valami gazdag - először ebből faltam be egy jókora mennyiséget. Nem kell nekem kaviár meg kagyló. Fúj.
Öt év az nem is olyan sok idő, de mégis úgy éreztem, hogy belecsöppentem a Vissza a jövőbe világába. Emberek mindenhol. Bent is eléggé zsúfoltan voltunk összezárva, de ez más. Ezek vadidegenek. Irritáló volt, ahogyan nekem jöttek miközben mentem végig a járdán. Hozzámért a válluk, brr. Nincs emberundorom, de ez szar érzés.
Emberek. Öhm. Igen. Nos...hol is lakik Joy? Eszméletlenül tökéletes memóriám cserben hagyni látszik. Több pénzre van szükségem, mert van egy régi tartozásom, illegális ügy, drog ügy, csak a szokásos. Még nem simítottam el, és nem akarok újra visszakerülni a börtönbe, vagy esetleg a hullaházban találni új otthont. Joynak van pénze. Na meg hiányzik is, perszeee. De a köcsög férje az nem. Mindegy. Túlélem. Remélem szakítottak. Ray-nek amúgy is olyan "megcsallak" feje volt mindig is. A lányukat nem tudom hová tenni. Sophie az unokahúgom, de a gyerekeket alapból nagyon utálom. Kicsik, ugrálnak, karmolnak, harapnak, visítanak, behugyoznak, eszik a taknyukat. Kinek kell ez?
- Há! - Elégedetten néztem a bejárati ajtót, hiszen végre valahára megtaláltam a "kiccsalád" házát. Már nem haragszom Joy-ra, pedig elbaszta az életem. Remélem ő se haragszik azért, hogy nem kerestem. Most itt vagyok, örüljön. De a börtönről nem tudhat. Nincs rajtam semmi dutyis életre utaló jel.
Becsöngettem, de valamelyest azért izgultam, hiszen nem láttam már őt ezer éve. Az ajtó kinyílt, én fokozatosan mosolyodtam el, de amikor megláttam az előttem állót, rögtön elkomorodtam.
- Te még élsz? - Csalódottan sóhajtottam egyet, és megforgattam a szemeimet. Hurrá. Jól kezdődik. - Rég jártam már itt, fel se tűnt az idő múlása, de ahogy rád nézek már látom, hogy telik az idő, öregszünk. Öregszel. - Pff. Raymond. Ray. Sátán. Minden baj okozója. - Joy nincs itthon? - Tettem fel a kedves kérdésemet, majd a választ meg sem várva próbáltam bejutni a házba őt megkerülve. Közben folyamatosan méregettem az öreget. Vajon még mindig szexelnek? Mármint ezer éve házasok már. Nekem ugyanazzal az emberrel háromszor lefeküdni is kínszenvedés.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Jan. 21, 2016 9:53 pm Keletkezett az írás



Riley & Raymond

Apa… még mindig furcsán cseng számára ez az ártatlan szó, aminek csodás jelentése van, ő viszont nem tud még azonosulni vele. Teljesen idegen a számára, és bár tudja, hogy hat éve viseli ezt a jelzőt, most mégse emlékszik rá, egyszerűen nem tudja magát az általa felkínált szerepbe beleképzelni, annak ellenére se, hogy hosszas pályafutásának köszönhetően már számos címszereplőt megalkotott. Ez viszont más, ennek nem csak holmi színjátéknak kéne lennie, ő ennek ellenére mégis úgy kezeli. Ugyan érzi magát, hogy amennyivel több időt tölt Sophie-val, annál inkább érzi, hogy talán mégis van abban valamit, amit Joy mondott még neki a kórházban… az emlékeit elfelejthette, de a cselekedetei, ami szívből jön, az megmásíthatatlan, és kitörölhetetlen. Szinte reflexből, úgy is mondhatjuk, hogy emlékezetből bánik úgy a gyerekkel, ahogy ennek ellenére mégse érzi azt a feltétel nélküli szeretet, aminek benne kéne lennie. Olyan számára, mintha egy jó barátja gyerkőcére kéne már ki tudja hányadik alkalommal vigyáznia. Csinálja, amit kell, de még mindig kissé esetlennek hat, amikor a törpe megjelenve játékra invitálja, mondván, hogy neki most teapartit van kedve szervezni, és az apja lesz a díszvendég. Persze, soha nem utasítja vissza, még akkor se, ha minden végtagja sajog, a feje széthasad, és legszívesebben csak bedőlne az ágyba a kis pirulái társaságában, és addig aludna, amíg jól esik neki. Megtehetné, elvégre a kislány is tisztában van a helyzetével, ő viszont mégse teszi. Már csak kötelességből is meg kell tennie, hiszen Sophie ahhoz van szokva, hogy az apja szinte minden szavára azonnal ugrik, és mosolyogva csinál bármit, amit csak kér tőle. Ezt pedig nem veheti el tőle, mert tudja, hogy nem hanyagolhatja el a lurkót, még ha neki úgy is esne jól. A jó gyerekkorról van itt szó, amit az ő balesete és alkalmi emlékezetkiesése nem vehet el tőle, hiszen ha a legnagyobb akadályozó tényezőt nem figyeljük, attól ő még az apja, akinek a boldogságért kell felelnie a családon belül, legyen szó a feleségről, vagy a gyerekről.
Ennek ellenére nem ugrik a lánya első szavára, lehunyt szemmel helyezkedik kényelembe a kanapén, ami megadja neki a lehetőséget a pihenésre, az ellazulásra, amiért már szinte minden porcikája sóvárgott, ő viszont megálljt tudott nekik parancsolni. Most viszont, ahogy fekszik, egyre inkább formálódik a fejében a gondolat, hogy a gyerek el van azzal, amivel játszik, nem feltétlen kell hozzá ő, az eddigiekben szorgosan tette a dolgát, ezért elérkezett a kiérdemelt henyélése, aminek már csak a fogalmát is egy halvány mosollyal konstatálja. Pillanatok alatt éri el a határt, amikor is már beköszöntene nála a bizonyos, „szunyókálás” időszaka, minden megfeszült izma elernyed, már a fájdalmakat is éppen hogy érzékeli. Erre pedig ebből a kellemes állapotból a csengő irritálóan magas és egyben fülsüketítően ordító hangja rugdossa ki, mondván, hogy akármennyire is szeretné, ez most nem az a pillanat, amire annyi ideje készül. Legszívesebben a szitokszavakat ingerülten, felbőszült bika módjára ejtené ki, ehhez mérten csak a nem létező bajsza alatt morogja őket, miközben átvergődi magát az előszobába. Kis híján vág egy hátast a játékoknak köszönhetően, amit figyelembe se vett, hiszen célirányosan indult meg az ajtó irányába. Ő maga se tudja, hogy a talpa milyen dolgokkal került bizalmasabb kapcsolatba, de a, még mindig jelenlévő, kómás hangulatának köszönhetően szinte nem is érzékeli, amikor egy barbie baba keze léket akar vájni a lábába. Csak törekszik előre, elvégre, ha gyorsabban beengedi a személyt, akkor hamarabb is el fog menni, és ismét élvezheti a kellemesebb állapotokat. Ahogy kitárja maga előtt az ajtót, méregzöld tekintetét a vele szemközt álló srác barna szempárjába mélyeszti. Összevont szemöldökkel nézi végig, ahogy a mosoly, ami az arcán letelepedett, szép lassan tovább áll, és egy komor arckifejezést villant felé, egy ehhez méltó kérdést szegezve a mellkasának. Elmondható, hogy Ray szinte köpni-nyelni nem tud ennek hallatán, csak elkerekedett szemekkel, résnyire nyitott szájjal mered az ismeretlenre. Mert természetesen fogalma sincsen arról, hogy ki is az, aki olyan bőszen áll a küszöbén, és szórja felé a kedves szavakat.
- Néha nem úgy érzem… -hangja a szokottnál is mélyebb, és tipikus „most ébredtem” hangulatot áraszt, ami hát, természetesen a jelenlegi helyzetre való tekintettel nem mondható véletlennek. – Köszönöm a megjegyzést, de magamtól is észrevettem –elvégre, mikor felébredt, a tükörbe nézve nem arra a látványra számított, ami végül is fogadta. A tizenegy év alatt nem személyiségileg, hanem fizikailag is változott, magára szedett némi izmot, megemberesedett, de ez az arcán nem változtatott. Nem feltűnően ugyan, de megjelentek rajta az öregedés jelei, ami főleg a pár őszes hajszálban nyilvánul meg, de természetesen nem ez az egyetlen jellemzője az évek múlásának. És, ő arra számított, hogy majd a fiatal, vidámságot árasztó arckifejezése lesz az, ami a számos seb alatt meglapul, ehhez mérten tizenegy évvel idősebb önmaga pillantott vissza rá. Ez viszont elenyésző probléma az amnéziája mellett.
- Attól tartok, hogy nincs –szemei elkerekednek a puszta arroganciától, ami a srácból árad, de nincs mit tenni, enged a taszításnak, és a kilincset továbbra is szorongatva tesz hátra pár bizonytalan lépést. – Figyelj, maradjunk annyiban, hogy nekem nem kötelességem elviselni a lélekemelő személyiségedet, lévén fogalmam sincs, honnan szalasztottak. Ha akármit is szeretnél Joy-tól, javaslom, bárhol máshol meg tudod várni. Bár, téged elnézve ajánlanám, hogy inkább nagy ívből kerüld el... –az ajtót továbbra is tárva nyitva hagyja, ezzel felkínálva a lehetőséget a távozásra. Azonban, fizikai jelenlétét tekintve nem tudja azzal is megerősíteni az előbb hangzottakat, pedig, ha régi formájában lenne, már kérés nélkül kirakta volna a szűrét, az egyszer biztos. Addig is, felhergelt kutya módjára ő maga is szemrevételezi párszor a nem túl bizalomgerjesztő csávó fizikumát.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 22, 2016 6:19 pm Keletkezett az írás



Melyik volt a rosszabb, Japán vagy a börtön? Jó kérdés. Idegen ország, idegen emberek, fura kultúra, fura nyelv, fura kaják. Ugyanez a börtönnél is, csak vegyük ki az "ország" szót belőle. Mindkettő szar volt. De Japánban nem voltam bezárva. Amúgy meg faszság, hogy minden ázsiai kicsi. Sok japán ember tényleg az, de voltak nálam magasabbak is. Utáltam ott lenni. Részben szép, de nekem túl nagy ott a tömegnyomor. A magasság elmélettel szemben van, ami igaz. A nők tényleg olyan hogy is mondjam...a japán nők valószínűleg kisebb méretekre vannak tervezve mindenhol. Ezzel el is mondtam a lényeget. De ha már nők, akkor inkább távol maradnék a vágott szeműektől. Nem vagyok rasszista. Csak ők egy teljesen más világ.
Ausztrália sem mindig egy paradicsom. Régen Európába akartam költözni, vagy az Egybesült Állatokba. Ehelyett jött Japán, és a lesittelés. Ez utóbbira nem tudom azt mondani, hogy megbántam. Mármint persze, szívesen kihagytam volna a börtönt, de az a görény megérdemelte amit kapott. Nekem öt év bezárva, amin majd túlteszem rajta, de az ő sérülései valószínűleg élete végéig látszódni fognak. Hehe.
Joy-al tökéletes ellentétei vagyunk egymásnak. Ő normális, kedves az emberekkel, kitartó, okos és mindent túl komolyan vesz. Én általában nem vagyok kedves az emberekkel, hamar feladok dolgokat, de tudok laza lenni. De még így is kijöttünk egymással. Az esetek túlnyomó részében. Tíz évvel idősebb nálam, ami meg is látszik. Egyfolytában anyáskodott. Sokszor kerültem bajba és balhéztam is, de azt nem mondhatja senki sem, hogy nem vagyok egy igazi túlélő. Nincs szükségem babusgatásra. Az öccse vagyok és nem a csivavája.
A családja...igen. Sophie még úgy ahogy elmegy, hiszen csak egy kölyök, és legjobban a zsírkréta evéshez érthet csak. De Joy férje. Ő. Szerintem akkor is utálnám, ha nem a nővérem lenne a felesége, és teljesen máshonnan ismerném. Vannak azok a fapofájú emberek, akik semmin se tudnak nevetni, és mindenben csak a rosszat látják. Na, Ray pont egy ilyen ember. Ebben ugye a kora is közrejátszik, de azért na...még nem halt meg, nem kéne úgy viselkednie, mintha máris fél lábbal a sírban lenne. Biztos vagyok benne, hogy ő sokkal jobban utál engem, mint én őt. Ez egy ilyen megérzés. Ahogyan mindig is viselkedtem vele, az lenne az érdekes, ha kedvelne. Engem nem szoktak kedvelni. Max csak olyanok, akik ugyanolyan hülyék, mint én. Ray nem hülye. Attól még, hogy utálom, nem tartom hülyének. Csak bolondnak.
Nagy "szerencsémre" pont ő nyitott ajtót. Az a kómás fej mindent elárult, gondolom felébresztettem. Ó. Régen is próbálta figyelmen kívül hagyni a beszólásaimat, de most a válasza olyan....érdekes volt. Azért ennyire sose hagyta magát. Na mindegy. Biztos alva jár.
Joy nincs itt. Pech.
- Akkor megvárom. - Beengedett. Beengedett? A döbbenettől egy pillanatra megálltam a küszöbnél, de aztán beljebb léptem. Oké. Máskor simán rám csukta volna az ajtót, még úgy is, hogy a lábam már bent van.
- Mi? Kerüljem el? Sose volt valami jó a humorérzéked. Az öccse vagyok, nem fogom kerülgetni. - Sikeresen ráléptem valami játékra, amit elegánsan arrébb rúgtam. - Nem megyek el, csukd be az ajtót mert bejönnek a legyek. - Megvárom Joy-t, bármennyire is nehéz lesz.
- Igazán megkérdezhetnéd, hogy hogy vagyok. - Felé villantottam egy kényszeredett mosolyt, aztán tovább haladva elkezdtem keresni valami székfélét, amire ledobhatom magam.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Jan. 28, 2016 9:44 pm Keletkezett az írás



Riley & Raymond

Legszívesebben továbbra is henyélne a kanapén, annak ellenére, hogy a csengő jeléül adta, ez a lehetőség most nincsen számára felkínálva. Megtehetné ugyan, hogy teljes némaságba burkolózva próbálja meg elhitetni a küszöbön toporgóval, hogy márpedig nincsen itthon senki, de ha ő nem tenné meg az illedelmes gesztust, hogy kinyissa az ajtót, akkor biztos, hogy Sophie-nak is feltűnne egy idő után a fülsértő sipákolás, és akkor ő tenné meg helyette. Azzal sincsen senki előrébb így mérgesen ugyan, de átvergődik a játékok hadán, amik minden egyes lépténél valahogy a talpa alá kerülnek. Szinte biztos benne, hogy amikor nem néz oda, a bizonyos babák és mi egymások önálló életet élnek, és önként kúsznak be a lába alá, hogy még csak véletlen se könnyítsék meg a dolgát. Kis híján felbukik bennük, de végül épségben tudja megragadni a kilincset, hogy nagy lendülettel tárhassa fel az ajtót.
Maga se tudja, hogy mi volt az első benyomása, mikor meglátta a srácot az ajtó túloldalán. Soha nem volt egy előítéletes ember, mindenkivel szót tudott érteni, maga volt a kedvesség megtestesítője, mindenkihez volt egy jó szava. Most viszont… teljesen kivetkőzve magából, a megérzésére hagyatkozva máris elítélte a férfit. Nem az öltözködésével vagy a kiállásával van a baj, sokkal inkább az arroganciával és a beszédével, a hangnemmel, és a szájából ömlő hülyeségekkel. Ez az érzés pedig percről percre erősödik meg benne, ahogy csak nézi azt a barna szempárt, és legszívesebben egy grimasszal adná tudtára, hogy minden vágya az, hogy rácsapja az ajtót, és többet ne kelljen látnia. Nyilvánvaló a számára, hogy a másik fél tisztában a kilétével, és a hangvételéből azt meri következtetni, hogy a viszonyuk soha nem volt jó, de még csak nem is törekedtek arra, hogy ezen változtassanak. Ennek ellenére esze ágában sincs a gondolat, hogy ezen most változtasson, lerí az arcáról az ellenszenv. Azt viszont tudja, hogy jelen esetben hogy türtőztesse magát. Tény, hogy legszívesebben elküldené egy szebb helyre, bizonyos szóhasználatokkal tarkítva ezt, de csak összeszorított állkapoccsal tűr, és megkísérli, hogy a tőle telhető legnagyobb tisztelettudással reagáljon a bizonyos mondatokra. Lehet, hogy anno ilyen körülmények közt beszéltek, és ő is adta a másik alá a lovat, de most, hogy nincsenek meg az emlékei róla, felettébb irritálóan hat a számára, hogy egy olyan ember szapulja, akinek a kinézete már bizonyítja, hogy nem tisztességes körökből szalasztották. Aztán az, ami még jobban kiveri nála a biztosítékot, hogy már csak látszat alapján is meg lehet mondani, hogy kettejük között minimum tíz év korkülönbség ékeskedik, és nyilvánvalóan ez Ray előnyére válik. Már ha jelen esetben lehet ezzel a szóhasználattal élni. Hiszen, az eddigi pár mondatos párbeszéd után úgy véli, hogy nem a saját oldala felé dől a mérleg, és nem véletlenül gondolja ezt így.
- Örülök, hogy ilyen otthonosan mozogsz itt, de úgy vélem, hogy ahhoz talán az én beleegyezésem se ártana, hogy betedd a lábadat a házba –noha sokkal inkább a tettek, mintsem a szavak embere, most mégse tud azzal mit csinálni, hogy a másik se szó, se beszéd, kiszolgálva magát lép be a félhomályban úszó előtérbe. Az egyetlen fényforrás az ajtóból és a nappali irányából szűrődő napfény, de ez se ad elég világosságot ahhoz, hogy betöltse a viszonylag nagynak mondható teret.
Ahogy pökhendiséggel ejti ki egymás után a szavakat, az szinte csak holmi maszlagként hat a számára, megfeszített állkapoccsal hallgatja végig, és próbál belőle valami értelmesnek mondható mondategyveleget alkotni, amire illedelmesen tud reagálni. Az viszont nem mondható el, hogy jelen esetben a vendéglátása a tető fokára hágna. Még egy jött-ment, utcáról összeszedett, koszos figurát is szívesebben fogadna… az legalább biztos tűrhetőbb hangnemet ütne meg vele szemben. Azon már meg se lepődik, hogy a játék taszítás hatására ütközik bele a falba, csak fél szemöldökét felvonva réved el annak látványában, majd lassan az idegenre irányítja zöld tekintetét, ami egyre inkább sugallja, hogy a fájdalmai ellenére mégis ki fogja penderíteni valahogy a másikat. Nem tudja még, hogy hogyan, de megoldja…
- Az öccse…? –hangja halk, szinte csak magának mormogja az orra alatt, a szó végét felfele kunkorítja, aminek kissé kérdő jellege van, de ő maga se tudja, hogy annak szánta-e. Összevont szemöldökkel fürkészi pár pillanatig a srác arcát, és hát, hogy őszinte legyen, kinézetből adódóan is van ebben az állításban valami, ami talán még igaznak is mondható. Ez viszont még mindig nem jelenti azt, hogy szívesen látja a ház falain belül. Nem tűnik egy megbízható figurának, de már ezek alapján le tudta szűrni, hogy Joy tökéletes ellentétével áll szemközt.
Az ajtót egy halk sóhajtás és fejrázás kíséretében löki meg, hogy puffanással és a zár kattanásával jelezze, hogy bizony egy hosszú pár óra áll előtte. Fáradtan simítja hosszú ujjait a tarkójára, és lassan, de megfontolt mozdulatokkal ered a másik után, hogy a nappaliba vakító fényébe léphessen.
- Hogy őszinte legyek, nem érdekel, hogy te hogy vagy… ha emlékeznék rád, talán még meg is kérdezném… -morogja mély baritonján, ami már inkább basszusnak mondható, és ellépve mellette, a játékok közt szlalomozva, kisebb szisszenések kíséretében helyezi kényelembe magát a kanapén. Ép kezével int a dohányzóasztal túloldalán elhelyezkedő fotelra, hogy felkínálja neki az ülőhely lehetőségét. Legalább ennyi jóindulat beleszorult a másik fél irányába.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 29, 2016 6:50 pm Keletkezett az írás



Régen sokat jártam ide, és néha itt is aludtam Joyéknál. Nagyon néha. Ray olyan nekem, mint tej a tejérzékenynek, helikopter a tériszonyosnak, csirkecomb a vegának, macska a macskaszőr allergiásnak. Persze őt eszem ágában se lenne megkéselni mondjuk, ennyire azért még én sem vagyok gonosz. Ha nem lenne ilyen izé, ha nem a nővérem lenne a felesége, akkor talán még bírnám is. De ehhez ugyebár mindkettőnknek újra kéne születnünk. Illuminált állapotomban néha még sajnáltam is, hogy ilyen fasz vagyok vele. De aztán kijózanodtam, és rájöttem hogy a pia hülye gondolatokat vált ki belőlem.
- Ez a második otthonom, miért kéne engedélyt kérnem? - Néztem fel rá ártatlan arccal. Nem fogom felgyújtani a házat, nem lopom el a TV-t. Akkor meg miért ne jöhetnék be csak úgy? Sokszor voltam itt, és megtanulhatná már végre, hogy én ilyen hívatlan bejövős típus vagyok. A félhomályban nem sok mindent láttam, és csomó játékféleség nehezítette meg az utamat az előrehaladásban.
- Ja. Mi az, máris elfelejtetted? A szenilisség is a korral járhat, bár én nem értek az ilyesmihez. - Ray végre becsukta, bebaszta az ajtót. Szuper, megértette, hogy én itt maradok. De miért tűnt úgy, mintha meg lenne lepve a ténytől, hogy Joy öccse vagyok. A humorizálás nem neki való.
- Fejezd már be. Először vicces volt, de most már kezdem unni. Amúgy meg csak azért is elmondom, hogy jól vagyok. Na és te? - Milyen udvarias vagyok! Hűha. Ő leült a kanapéra, én meg ledobtam magamat a fotelba. - Itt semmi sem változott... - De igen, csak ezt szokták mondani a filmekben, amikor valaki hosszú idő után meg lát egy ismerős helyet.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 30, 2016 6:05 pm Keletkezett az írás



Riley & Raymond

A gondolat már meg se fordul a fejében, miszerint esetlegesen egy kellemes beszélgetésnek nézhet elébe a kétes személlyel. Ez már akkor nyilvánvalóvá vált, amikor meghallotta a degradáló szavakat, amik csőstül ömlöttek ki az idegen szájából. És hát, lévén mindenkivel új viselkedik, ahogy vele bánnak, kapva kapott az alkalmon, hogy megszüntetve a bájolgó énjét egy kis időre más személyiséget öltsön magára, amit nagy valószínűséggel a másik is sokkalta jobban ismer. Az viszont már most megmondható, hogy hosszú idő óta tényleg ez az első, őszinte érzelem, amit mutat, és nem csak megjátszás gyanánt ül ki az arcára is, ami sugallja a másik felé a gondolatait. Az arca már percek óta kisebb grimaszba torzult, ezzel is jelezve, hogy már most, zsigerből a jelenléte ellen van és ha tehetné, akkor közelebbi viszonyba taszítaná az ajtó felületével. Csak annyi szerencséje van, hogy nincs annyira hidegvére, hogy ezt tényleg megtegye. Helyette már gondolatban párszor elküldte bizonyos tájakra. A lényeg az, hogy ő végletekig kedves házigazda nevében áll… hát, most ennek az ellenkezőjét fogja megcsillogtatni a jövevény irányába, és a kisujját se fogja mozdítani annak jóléte érdekében. Már csak azért se, mert ahogy betette a lábát a házba, egyértelművé vált, hogy teljesen otthonosan mozog, mindenféle akadály nélkül. Az egyetlen, ami gátat szab elé, az a sok szétszórt kacat, amit Sophie játék gyanánt széthullajtott. Persze, hiszen a gyereknek nem elég csak egy játék, amit nyüstölhet egész nap… nem, neki percenként ki kell hoznia valamit a szobából, hogy azzal üsse el az időt, és végül másodpercek múlva már arra is ráun. Ennek köszönhető, hogy úgy tűnik, a ház maga a rendetlenség, de csupán ezek jelenti a kosz forrását. Amúgy minden, mint mindig, makulátlan tisztaságban, és a kintről betörő fényáradatban úszik.
- Mert mi van ha, teszem azt, nem óhajtalak a házon belül tudni? Hiszen akadna sokkalta jobb dolgom is, mint hogy a „kellemes” társaságodat élvezzem, mindaddig, míg Joy haza nem ér… -persze, akárhogy is próbál ellenkezni azzal kapcsolatban, hogy betegye a lábát a lakásba, mégis ő marad alul a veszekedésben. Üvölt az arcáról, hogy amennyiben nem lenne most olyan rossz a kiállása, aminek most örvend, már a srác rég nem tartózkodna a telken sem, nem hogy a házban. Tény, hogy lassan felette is eljár az idő, de még ereje teljében lévő, harmincas férfi, akit nem riaszt vissza, hogy egy kis szarost eltegyen láb alól, még ha az ellenkezik is. Magasságát és kiállását tekintetbe véve is ő lenne a toppon, de most csupán a szavak maradtak neki, amit hivatottsága ellenére most nem tud olyan jól forgatni, mint a balesete előtt. Szinte cserbenhagyja saját magát, ezért kissé csalódottad, ugyanakkor ettől eltekintve rendíthetetlenül, de lemond arról, hogy akármit is tegyen az ügy érdekében.
Az ajtót erősen taszítja el magától, hogy hangos csattanással adja mindenki tudtára, hogy, bár nincs ínyére, de az idegen mégis bent marad a házban. Ő mindezt egy halk sóhajjal konstatálja, és megfontoltan sétál át a nappaliba, erősen koncentrálva arra, hogy ő ne kerüljön semmi illetéktelen tárgy a talpa alá. Nem hiányzik neki, hogy még abban is kitörje a nyakát, miután már egy kissé sikerült magát összeszednie, viszont még mindig nincs jó állapotban. A következő megnyilvánulásnak köszönhetően csak feltűnően forgatja meg a szemeit, ahogy kikerülve leveti magát a kanapéra, és onnan nézi tovább a vendégét, kissé sem bizalomgerjesztő tekintettel. Ha szemmel ölni lehetne, az biztos, hogy már hátul ásná a gödröt…
- Most őszintén, úgy nézek ki, mint aki viccel? És köszönöm a kérdésed, de rohadt szarul –hangját kissé megemeli, de próbálja megtartani a hidegvérét. Lassan már kezd összeállni a kép a fejében… elvégre, amennyiben rendszeresen tartotta velük a kapcsolatot, nyilvánvalóan már értesülnie kellett volna a balesetéről. Most viszont a reakcióiból ítélve meri feltételezni, hogy fogalma sincs arról, hogy egy hónapja még kómában feküdt, azóta pedig a családja létezését is csak elfogadja, mintsem tudja, hogy tényleg így van. Úgyhogy, ha úgy gondolta, ez a párbeszéd nehéznek ígérkezik, hát akkor még nem gondolta végig, hogy lehet ennél rosszabb is…
- …szia –hangzik a kanapé mellől a gyermeki megszólítás, ami Sophie-tól származik, és egyenesen a nagybátyjának szánja. Halvány mosoly bujkál a kislány arcán, ahogy nézi a kissé sem bizalomgerjesztő figurát, de ahogy szorongatja magához a különféle játékokat, Ray nincs arról meggyőződve, hogy szimpatikusnak tartja a számára is idegennek vélhető személyt. Ahogy tesz felé pár lépést, Ray apai indíttatásokból ragadja meg a kis kezét, és kis bíztatás hatására húzza magához közelebb. Kedvesen mosolyog rá, ahogy kislánya szemébe mélyesztheti saját tekintetét, és hosszú ujjaival kisimítja kócos fürtjeit az arcából.
- Menj be a szobádba, jó? –sokkalta kellemesebb hangot üt meg most, hogy kislányával beszél, mert ezzel is tudtára szeretné adni, hogy ő maga is jobbnak ítéli, hogyha egyelőre nem nyit az idegen felé. Ugyan válasz nem érkezik, csak egy kissé tétovázik, de ahogy hátat fordít apjának, egyértelművé válik neki, hogy nem vonja kétségbe a döntését. Tekintetével egy darabig kíséri, majd ismét a vele szemközt ülő férfira pillant, acélost tekintettel.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Jan. 31, 2016 6:29 pm Keletkezett az írás



Nem állt szándékomban elmenni az esküvőjükre. A szobámban ücsörögtem aznap, és amit fel kellett volna vennem, az a székemen hevert, mint valami gyászruha. Gyászoltam is. Először talán nem is Ray-t utáltam, hanem az egész helyzetet. Azt, hogy így Joy kevesebbet fog velem foglalkozni, kevesebbet segít, ritkábban véd meg anyáméktól, kevesebbet fogom látni. Az esküvőn már Raymondot is utáltam. Olyan...túl jó, túl kedves, túl izé. Normális? Nincs semmi jogom beleszólni a nővérem életébe, de ezt nagyon elcseszte. Dög unalmas családi életük van, rosszabb mint egy dokumentumfilm. Én mindig izgalmas dolgokat csinálok, sosem unatkozom. Na és ők? Hányás feltakarítása, főzés, alvás, TV-nézés, vasalás, veszekedések. Kiakasztó. Lebabáztak, még unalmasabbak. Én nem akarok ilyen életet. Megszületünk, felnövünk, találunk valakit, családot alapítunk, meghalunk. Eh, és élni ki fog? Fogadok, hogy ezer éve nem mentek már el kettesben valahová. Elnyelték őket a szürke hétköznapok, ahelyett, hogy egymást nyelnék el. Ha Ray valami izgalmas ember lenne, akkor esküszöm, hogy kedvelném. Megpróbálnám kedvelni!
Sophie, a lányuk már egy fokkal elviselhetőbb, de nem nagyon rajongok a gyerekekért. Hiába a rokonom, nem érzek késztetést arra, hogy babusgassam és mesét olvassak neki. Az én mesémben Hófehérke egy kurva lenne, akit hét strici futtat, aztán az öreg Madame megeteti egy LSD-s almával.
- Akkor megmondom Joy-nak, hogy a kistesóját kizártad a házból, és még bunkóztál is vele. Nem fogok az ajtó előtt szobrozni, amíg haza nem ér. Pff. - Hiába fura most, Ray akkor is Ray. Régen sokszor álmodtam vele, ő volt a főgonosz a rémálmaimban. Egyszer mondjuk elmentünk sörözni, és vicceket meséltünk egymásnak...hmm, aznap biztosan be voltam állva, és ezért álmodtam ekkora ökörséget.
Nyugisan ücsörögtem a fotelban, és igyekeztem ignorálni Ray "mindjárt megöllek" nézését. Mit csináltam? Csak ülök baszki.
- Nálad nem lehet tudni, hogy mikor viccelsz és mikor beszélsz komolyan. De ha nem viccelsz, akkor mi a jó isten bajod van? Joy kirakott a hálóból, vagy mi az oka? - Na végre egy kicsit hangosabban beszélt, bár nem mondtam még semmi kiakasztót neki. Öregszik, nem bírja a nyomást. Még mielőtt folytattam volna a kedves megjegyzéseim végtelen sorát, megjelent Sophie.
- Szia. - Köszöntem vissza neki mosolyogva. Gondoltam, hogy odavágok egy "cső"-t, de lehet hogy nem is tudja a kiscsaj mit jelent. Unott arccal néztem a családi jelenetet, és örültem, hogy Sophie hallgatott Ray-re, és a szobájába ment. Nincs kedvem egy gyerekhez sem.
- Mi van a fejeddel? - Most, hogy ül, észrevettem valami furát. Fura Ray-en valami furát. Valami izét. Nem látom innen, hogy mi az. Hmm. Félrecsúszott a paróka? - Szomjas vagyok... - Nyöszörögtem halkan, hátha megszán az égimeszelő és hoz nekem valamit.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Jan. 31, 2016 8:33 pm Keletkezett az írás



Riley & Raymond

Csupán percek kellettek ahhoz, hogy belefáradjon az értelmetlen eszmecserébe. Valamiért kénytelen megérteni a srác gondolatmenetét, a mondatait, a szavait. Egyszerűen mind hülyeségnek hat a számára, és magát még nagyobb címeres ökörnek tartja, amiért készségesen belehajszolta magát a beszélgetésbe, ami lassan, de biztosan veszekedésbe kezd váltani. Elvégre, mindkettejüknek eltérő a nézőpontja, de minduntalan próbálják megértetni a másikkal, hogy ugyan miért is jobb és ésszerűbb az, amit ő hangoztat, és miért baromság az, amit a másik mond. És, természetesen egyik se tudja meggyőzni a másikat, hiszen mindkettő elég domináns személyiség, és nem engednek a saját igazukból. Legalábbis, ez Ray-re egyértelműen igaz, lehet, hogy a kívülálló már csak megszokásból tesz úgy, ahogy, és próbálja az idősebbik minden egyes szavát meghazudtolni, és kétségbe vonni. De hát, Raymond se hülye, nem adja könnyen magát, és kora ellenére mégis leáll felesleges vitatkozásba, bár tény, hogy ami az agyi kapacitását illeti, csupán huszonöt évesnek mondható. Ezzel csak az az egy baj van, hogy akkoriban se volt forrófejű, most mégis előjött belőle ez az énje, amit nem sokszor tett láthatóvá, és még az ital se ezt hozta ki belőle. Még a mostani partneréhez hasonló, buta emberekre is csak mosolyogva tekintett, mikor azok különböző szitokszavakkal küldték el az anyjába. Egyszerűen nem lehetett olyan mértékben kihozni a sodrából, hogy lesüllyedjen a szintjükre… de most különleges csoda folytán mégis sikerült.
- Hát, ez aztán felettébb férfias magaviseletre enged következtetni. Tipikus formája, amikor a sértett kisfiú az anyja szoknyája mögül mutogat a másikra. Talán itt lenne az ideje felnőni, nem? –halvány, mondhatni arrogáns mosoly jelenik meg az arcán, ahogy tekintetét gyorsan végigszántja a srácon. – Na meg lássuk be, rád férne egy kis szín… szerintem vedd fontolóra –próbálja meg az utolsó lehetőséget, amivel kint tudná tartani szerencsétlent a házából, de percekkel később becsapódik az ajtó. És, természetesen az idegen mögött, és nem az orra előtt. Pedig, megtehette volna, hogy rázárja az ajtót, joga úgyse lehetett volna, hogy engedély nélkül hatoljon be. Bár, ha úgy tetszik, most se tett másként, hiszen Ray nem bólintott rá arra, hogy betehesse a lábát, szimplán önös indíttatásokból tett úgy, ahogy. És neki ezt el kell viselnie, hiszen, ha tényleg igaz, amit mondott, mégse teheti meg azt, hogy a felesége öccsétől megtagadja a jogot, hogy bejöjjön a nővére házába. Még akkor se, ha nem kötött jó viszonyt annak férjével. Ez önmagában elég visszataszító ok lenne, de hát, vannak még olyan hülye emberek, akik nem érzik az isten adta sugallatot.
Néma csönd telepszik a beszélgetésükre, ahogy mindketten helyet foglalnak, egymással szemben. Ray felbőszült kutyát megszégyenítő tekintettel méregeti, mintha legalábbis attól félne, hogy bármi kárt tesz majd a házában, amit napról napra őriz. Mert, akárhogy is nézzük, az utóbbi időkben már csak ez a feladat jutott neki, ha már az apai kötelességeitől a balesete megfosztotta.
- Ilyenkor megfordul a fejemben a gondolat, hogy ennyire vak, vagy esetleg ennyire hülye emberrel van dolgom –hangzik a szájából a kicsit se barátságos mondat, de természetesen a kérdésre nem válaszol. Meri feltételezni, hogy ha már a felesége öccsének vallja magát, akkor tartják a kapcsolatot, és lényegében tudja, hogy mi is a nagy büdös helyzet, csak személyiségéből adódóan szeretné a bolondját járatni vele. Hiszen, nem lehet tisztában azzal, hogy mi is lappang a háttérben, hogy mennyire rendszeres a család azon részével az információáramlás.
Minden vonása meglágyul, ahogy Sophie feltűnik mellette, és, bár jónéven veszi, hogy szeretné megismerni az ismeretlent, mégse ad neki szabad utat, és határozottan, de barátságosan tudatja vele, hogy jobb lesz, ha a szobájában folytatja a játszást. Elégedetten konstatálja, hogy a lánya hallgat a mondandójára, és ahogy eltűnik az ajtó mögött, mintha mi se történt volna ebben a fél percben, Ray ismét felvéve előző arckifejezését, visszaszegezi tekintetét a másikra. Lassan hátradől, ép kezével kissé rámarkol az ágy kárpitjára, és ahogy a fájdalmak eloszlanak, ujjai ezzel egyenesen arányosan ernyednek el.
- Ha te azt tudnád… -simít végig az arcán éktelenkedő pár folton, és hegeken, ami a varratoknak köszönhetően maradt ott. De, ennyi kényelmet biztosíthatott magának, amint meghallja a „varázsszót”, reflexből szenvedi magát álló helyzetbe, és a konyhához indulva tárja fel maga előtt a hűtőt.
- Üdítő, sör, víz..? –unottan sorolja a lehetőségeket, és amennyiben kap választ, az említett folyadékot kikapva, és magának vizet öntve szolgáltatja oda a vendégjének. A két poharat elhelyezi a dohányzóasztalon, és megkerülve azt foglal ismét helyet. Kortyol párat a saját magának előkészített italból, majd egy sóhajtás közepette könyököl a térdére, poharában forgatva a vizet.
- Autóbalesetem volt, kicsit több mint egy hónapja –hangzik végül a szájából, a fodrozódó folyadék felületéről az idegen szempárba mélyesztve a tekintetét. Most már reméli hogy éppen eléggé kielégítő válasszal ajándékozhatta meg, és most már némileg elviselhetőbbé teszi ezzel a beszélgetésüket.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Feb. 01, 2016 8:04 pm Keletkezett az írás



Kíváncsi vagyok, ahogy majd anyámék mit fognak szólni a felbukkanásomhoz. Az fix, hogy hamarosan megtudják, mert vagy Joy fog szólni nekik, vagy a szerencsés véletlen hoz össze velük az utcán. Szeretem a balhékat, de a családi drámáktól a falra tudok mászni. Mindenki vinnyog, kiabál, nem hallgatja meg a másikat, már csak a tányér dobálózás hiányzik. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy a fiatalságom miatt kis kedvenc vagyok, vagy pedig valami izé...aki sosem lehet olyan jó, mint a nővére. Nem is akarnék Joy nyomdokaiba lépni. Inkább maradok hülye, de boldog, mintsem okos, de unalmas életű, átlagos családos ember. Blöeh. Tipikus szülők, akik terelgetik a kölykeiket, leszarva az ő akaratukat. De én nem leszek senki kibaszott birkája, már azt is bánom, hogy Japánnál hagytam magam. El kellett volna szöknöm a picsába, vagy mit tudom én.  
- Csak nem féltékeny vagy? Én legalább kapok támogatást és segítséget, ha szükségem van rá. Felnőttem. - Kissé vicces ez a kijelentés, miközben Ray ott tornyosul felettem a Godzilla magasságával. Nem bújok senki szoknyája mögé, ahj. - Az öregeken kívül senki más nem beszél így. - Ideje felnőni, blablabla. Mintha bármi köze is lenne hozzám. Engedjen be, ne itt prédikáljon nekem az ajtóban. - Gyanús vagy te nekem, Raymond. Nagyon gyanús! - Most már a színemmel is baja van. Hm. Mintha valami potenciális szexpartnert jellemezne, de...fúúúúúj. Jó, oké, nem, ezt nem...ebbe nem akartam belegondolni. Jézus.
Csak ültem egy helyben, de Ray úgy nézett, mintha valami halálos bűnt követnék el éppen.
- Bekaphatod. - Annyira próbálok nyugodt lenni, de ez egyre nehezebben megy. Hülye az anyja! Joy hogy képes ezzel együtt élni? Ezzel az élőlénnyel? Wááh, ki fog borítani. Bezzeg a lányával nem beszél így. Nagyon megható volt ez a szép kis jelenet, most már még biztosabb vagyok abban, hogy én nem akarok családot.
- Hm. - Remélem el fogja mondani, mert már kíváncsi vagyok. Mondjuk hazudhat is, végtére ő is utál engem. Vártam, hogy azt mondja menjek és szolgáljam ki magam, vagy hogy haljak szomjan, de nem ez történt. - A sör jó lesz. - Vágtam rá rögtön, vizet ittam már elégszer. - Kösz. - Elvettem a poharamat az asztalról, ittam egy kicsit a sörből, aztán visszatettem az asztalra.
- Komolyan? Hát, ezért kell mindig használni azt a hosszú fekete izét, ami az ülések mellett van. Szóval kirepültél a szélvédőn? Ki fogom ám deríteni, ha hazudsz. - Érdekes. Ha ez igaz, az szívás. Hiába utálom, és sokszor küldöm el magamban a fenébe, vagy akár hangosan is, nem ugrálnék örömömben egy ilyen baleset miatt.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Feb. 06, 2016 11:59 pm Keletkezett az írás



Riley & Raymond

Minden porcikájával és megnyilvánulásával hangsúlyozza, hogy nejének öccse ellenszenves a számára. Nem állt le vele a felesleges jó pofizásra, a bájcsevejre, inkább rögtön kimutatta foga fehérjét, elvégre, noha nem minden esetben, de most mégis előtört belőle az, hogy ő is úgy beszél a másikkal, ahogy azt ő is megkapja. Jelen esetben, mintha az idegen a seggéből rángatta volna elő, és olyan pillantásokat vet rá, mint egy véres rongyra. Ray nem fogja azzal terhelni saját magát, hogy meggyőzze, hogy nincs ok a felesleges szájtépésre, meg tudnak lenni ők egymás mellett békében is, hiszen reakcióként legfeljebb egy képen röhögést kaphatna, felesleges próbálkozást meg miért tenne. Élvezettel lovallja bele magát a felesleges, értelmetlen veszekedésbe, ami alig pár perc alatt alakul ki kettejük közt. Az érett, felnőttes gondolkodása pillanatok alatt illan el, és úgy záporoznak a szájából a szavak, mint amikor kiskorában a más temperamentumú, viselkedésű és habitusú osztálytársával kellet megértetnie magát, azt is hiábavalóan, hiszen végül mindig ő maradt alul. Hiszen, ő volt az okosabb, ezért egy idő után, bár ő tudta a saját igazát, mégis elengedte a témát, elvégre a hülyéknek áll a világ, és mindig ők győzedelmeskednek az olyanok felett, akiknek helyén van az eszük. És most, bár még javában benne van a vitában, már látja a végkifejletet, amikor is ő fog a vitában alul maradni.
- Rád? Mégis mi okom lenne arra, hogy féltékeny legyek rád? A házam küszöbén állok, jól kereső állásom van, biztos a családi hátterem, feleségem és gyerekem van, akik szeretnek. Te pedig itt állsz az ajtómon kívül, szakadt göncökben, lepukkant ábrázattal és feltételezhetően nulla IQ-val. Egy szóval nem, nem irigykedem –arrogánsnak ható mosoly bújik meg arcán, ahogy ismerteti jelenlegi helyzetüket. Bár tény, hogy jelen esetben az állításának egy része nem igaz, hiszen a munkahelyéhez jelen pillanatban egy cseppnyi köze sincsen, a családjára nem emlékszik, de egy kis sarkítás itt-ott még belefér.
- Dehogynem, aki már elért valaha valamit is az életben, bebizonyította, hogy jó abban, amit csinál és nem csak feleslegesen tépi a száját, és osztja az okosságokat. Ezek szerint nem véletlen, hogy te ilyen kijelentéseket nem szoktál tenni… -vállát megrántva tudja le részéről a beszélgetés ezen részét. Tény, hogy hangneme egyre inkább kioktatóbbá válik a percek múlásával, de nyilván nem véletlen.  – Még én vagyok neked gyanús? Hát nem én nézek ki úgy, mint akit éppen egy sikátor aljából gyűjtöttek össze, és nem én állítok be feslett ruhákban az első lehetséges helyre, ami éppen eszembe jut –és ezzel a mondatával egyidejűleg tárja szélesebbre az ajtót, hogy beengedhesse azt, akit perceken keresztül csak szapult és különböző jelzőkkel illetett. A mai nap ezek szerint tele van ellentmondásokkal, mert egyik tettével mond ellent a másiknak, és akárhogy hitegette, hogy már pedig nem fogja őt beengedni a házába, most mégis vele szemben ül a fotelban, és a beszélgetésükre ennek köszönhetően néma csend száll. Csak ülnek egymással szemben, és hosszú másodpercekig néznek egymásra. Ray ábrázata kezd egyre inkább egy felbőszült pitbullra hasonlítani, aki félti a területét, és ugrás kész állapotban van, minden eshetőségre. Pedig, látszólag semmi rosszra nem készül, mégis úgy érzi, hogy akármikor kieszelhet valamit… ezek szerint kezd kiújulni az előítéletessége.
Következő megnyilvánulására csak egy halk nevetéssel reagál. Velős, és lényegében semmit mondó, ezért nem is tud rá másként válaszolni, csak szélesen vigyorogva ingatja a fejét. Már el is felejtette, hogy mennyire jó a hülyéjét járatni az emberekkel, kihozni őket a sodrukból. Hosszas élete alatt nem sokszor tette meg ezt, sokkal inkább a tinédzseréveire volt jellemző ez a magaviselet. Ettől független nem teszi meg azt a luxust, hogy vendégét elküldi kiszolgálni magát, kissé lassan ugyan, de mégis felszolgálja neki az italát. Elvégre eleget cseszegette már szerencsétlent. Na meg, ki tudja, hogy az italon kívül még mi mással szolgálná ki magát. Nem venné jó néven, hogyha esetleg egy csirkecombbal a szájában baktatna vissza, hogy helyet foglaljon a szép bőrfotelban, amit, természetesen minden egyes folt és kosz meglátszik amennyiben az nincsen rendesen ápolva.
A csöndet, és pótcselekvésként történő mozdulatait végül azzal töri meg, hogy végre valahára elmondja neki az igazságot. Hozzá volt már szokva ahhoz, hogy amikor valaki látogatóba jön hozzájuk, már tisztában van a történtekkel, és nem neki kell előállnia a történtekkel. Ő maga nem is tudja rendesen elmesélni, csak azt tudja tovább adni, amit az orvosok feltételeznek, és amilyen helyzetben a mentők rátaláltak. Ami, lássuk be, akkor nem volt túl rózsás…
- Heh, nagyon vicces vagy… -zöldjeit megforgatva hallat egy mély sóhajt. Nem is számított másra, de azért egy kis megértésben és együttérzésben ennek ellenére is reménykedett. – Nem tudom, és ez a legnagyobb bajom. Nem emlékszem semmire, csak azt tudom elmondani, amit az orvosoktól hallottam, miután felébredtem a kómából. Három hétig voltam kómában, több bordám törött, a karom, test szerte zúzódások és hegek borítanak, ami a szélvédő betöréséből adódó üvegszilánkok okoztak. Szinte csoda, hogy életben maradtam… -ahogy ledarálja a kisebb monológot, nagyot kortyol a vizéből, majd hátradőlve teszi le a poharát az asztalra. – És kérdésedre válaszolva nem repültem ki a szélvédőn, mert használtam azt a hosszú fekete izét, ami az ülés mellett volt –a felületi sérülések mellett viszont ott van még az a bizonyos, megbújó tényező, amit még mindig nem mondott ki, de a másik fél már nagy valószínűséggel rájött a lényegre. Legalábbis, csak reménykedni tud abban, hogy tényleg nem olyan hülye, hogy magától már nem kapizsgálja, mi is a balesetének a legnagyobb hátulütője.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Feb. 07, 2016 10:21 pm Keletkezett az írás



Nem bánom, hogy Ray ennyire nem bír engem. Az lenne a gáz, ha kedvelne, és próbálna haverkodni velem. Brrr. Ez a kölcsönös utálat teszi oly speciálissá a mi különleges "kapcsolatunkat". A szülinapjára vehetnék egy "Remélem ebben az évben már megdöglesz" feliratú pólót. Nem, nem kívánom a halálát, de...vicces ajándék lenne. Sokkal idősebb nálam, de akkor sem kéne úgy viselkednie, mintha ő valami aggastyán lenne, egy keleti bölcs aki mindent tud és mindenkinél okosabb.
- Uncsi, uncsi, uncsi! Mégis mi a jó ezekben a monoton hétköznapokban? Mindig ugyanazt csinálod, egy befásult, szürke kisegér vagy. Én erre nem lennék ennyire büszke. A ruhám szar, de legalább az én életem nem abból áll, hogy veszekszem a nőmmel és elviszem a játszótérre a gyerekemet. - Mosolyognia se kéne, jobb lenne ha elsüllyedne és próbálna valami izgalmat vinni az életébe. Oké, én csóró vagyok, szar cuccokban járok, de nem vagyok egy ilyen kis zombi, mint amilyen Ray is.
- A lényegen ez semmit sem változtat, öreg vagy. Öreges dolgokat mondasz, ami senkit se érdekel. Ha ennyire nem tartasz semmire, akkor meg pláne hogy nem kéne erre pazarolnod az "okosságaidat". - De utálom az ilyen embereket. Beszélnek össze-vissza, okoskodnak és kurvára idegesítőek. Én tényleg nem vagyok féltékeny Ray-re. Sose akarnék így élni, és nem akarok egy okoskodó vénember se lenni. Bele se merek gondolni, hogy mi lenne ha tudna a börtönről. "Tudtam, hogy ott fogod végezni", "Bezzeg az én időmben...", szóval ja, a szokásos öreg dumák.
- Csak a melegek vannak ennyire rákattanva a ruhákra. meg a kinézetre. - Még gyanúsabb! Szegény Joy leszúrná magát, ha egyszerre derülne ki a férjéről és az öccséről is, hogy biszexuálisak, vagy melegek. Én biztosan röhögnék, de nagyon.
Beengedett, leültem, kaptam sört, ez Raytől igazán meglepő. Kedvességének határtalanságát nem fogom megköszönni.
- Tudom. - Szeretek humorizálni, de sokan nem értik a poénjaimat. Ray barátomra emiatt nem haragszom, hiszen nem egy korosztályba tartozik, ő csak a tankos vicceket értheti maximum. Csöndben hallgattam végig a mondandóját, nem szóltam közbe. Nem tudtam eldönteni, hogy most igazat mond-e, vagy csak hülyít. Újra a számhoz emeltem a sörömet, amit aztán vissza is tettem az asztalra anélkül, hogy beleittam volna. Kezd összeállni a kép, már ha az igazat mondja. Ha tényleg nem emlékszik rám, akkor az a baleset miatt van.
- Bírnám, ha arra se emlékeznél, hogy hogyan kell gyereket csinálni. Hehe. - Vigyorodtam el szélesen. Valamennyire sajnálom, de sose fogok a nyakába borulni sírva, hogy részvétem, remélem rendbe fog jönni. - Ez nagy szívás. De élsz, örülj neki. Mondjuk most Joy simán elhitethetné veled, hogy Sophie a te lányod, holott nem is az. - Á nem, ennyire csak én lehetek köcsög, a nővérem jó fej.
Egyik kezemmel a fotel karfáját kaparásztam, aztán megittam a poharamban lévő alkoholt.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Feb. 07, 2016 11:19 pm Keletkezett az írás



Riley & Raymond

Szemöldökét felvonva, karba tett kézzel hallgatja a másik értelmetlen agymenését. Megérti ő a nézőpontját, nem arról van szó, mert tudja, hogy milyen az, amikor az ember a háta közepére se kívánja a családot, a családalapítást, a házfenntartást és a felnőtt léttel járó egyéb ínyencségeket. Neki is volt olyan időszaka, amikor úgy vélekedett, hogy mi értelme van ennek az egésznek, inkább csak lenne a maga ura, kötelezettségtől mentes, boldog életet élne. Aztán, ezek a gondolatai megváltoztak, mikor már húszas évei legelején nem csak részmunkaidőben dolgozott, és amikor először megpillantotta Joy-t. Akkor jött rá, hogy van olyan ember, aki miatt ezt kétszer is át kell gondolni, és élete legjobb döntése volt, amikor elhatározta, hogy felhagy a „kicsapongó” életmóddal. Soha nem volt az a fajta, aki a problémás életéről lett híres, de azért nagy kanállal merített az életből, és nem volt hiánya izgalmakban. Joe-val való kapcsolata megváltoztatta, és az ő viszonyuknak különböző lépcsőin mindig formálódott a személyisége, amikor eljegyezte, már akkor felelősséget érzett iránta, mikor elvette, akkor tudatosult benne, hogy ő az, aki a nadrágot hordja, akinek a fennmaradásukért kell törődnie, és amikor megszületett a lányuk, akkor pedig, hogy mindemellett vissza kell nyernie egy keveset a régi, bohókás énjéből. Harmincas évei elejére egy érett, jól kereső, Ausztrália szerte híres és elismert ember lett belőle, aki a kiegyensúlyozottságot magában hordozva viszonyul feleségéhez, gyermekéhez és munkájához. És mindez, amit tíz év alatt felépített, egy kis figyelmetlenség miatt romba dőlt, és ismét kezdheti önmaga keresését.
- Igazad van, lehet, hogy monotonok a hétköznapjaim, hogy a munka és a családom mellett nem jut semmi másra időm. De legalább én felküzdöttem magamat odáig, hogy országszerte elismert legyek, tető van a fejem fölött és az átlagnál jobb körülmények között élek. Erre sokan irigyek lennének, és ez az, ami büszkeség, nem pedig az, amit te magad a huszonéves fejeddel annak tartasz –grimaszba forduló arckifejezéssel méregeti az előtte állót, miközben ismerteti, hogy mi is az, ami normálisnak mondható gondolkozással elvárható lenne. Lehet, hogy fásult a gondolkodása, de az is biztos, hogy amit a másik próbál megértetni vele, az se a normális kategóriába tartozik
- Nem, nem öreg vagyok, csak szimplán érettebb a gondolkodásmódom. Nem azt mondom, hogy az én életvitelem a fixaideál, de nagyjából ez és ehhez hasonlóak lennének a normálisak. Na most, gondolj bele, mennyivel élhetőbb élet ez, mint ami lerí rólad. De nyugodj meg, előbb utóbb csak kinövöd, mindenki onnan kezdi, csak akinek helyén van az esze, idővel rájön, hogy nem a szórakozás és a semmittevés az, aminek ki kell tenni az életedet –tény, hogy jelen esetben ő maga is nagyjából azon a szinten áll, hogy a családi életét kétszer is fontolóra veszi, de a munkával kapcsolatos szavai igazak és megmásíthatatlanok. Mindig is imádta a munkáját, soha nem olyan érzéssel kelt fel, hogy megint el kell indulnia, hanem élvezte, hogy amit a közönségnek nyújt, ők azt élvezik, és szeretik. És, ha belegondol abba, hogy nagyjából agykapacitásukat nézve egy koron állnak, hát… azt kell, hogy mondja, hogy mérföldek választják el őket egymástól.
- Meg akik a rendes látványú és ápolt külsejű emberek társaságához van szokva. És te, barátom, egyáltalán nem ezt árasztod magadból… más viszont annál inkább… -fintorogva ugyan, de végül helyet kínál fel a számára. Mondjuk, az eddigi pár perc után szinte biztossá vált neki, hogy akkor is kényelembe helyezte volna magát, ha a házigazda nem kínálja fel neki a leülés lehetőségét. Elvégre, szinte magától értetődő, hogy az etikett és az intelligencia valahogy kimaradt az életéből. Nem is érti, hogy a feleségével hogyan viselhetik ugyan azt a nevet, hiszen ég és föld kettejük közt a különbség. Joe kifinomult jelleméhez nem tudott elképzelni egy ilyen arrogáns és öntelt fószert, mint testvére.
Sörrel kínálja, köszönést viszont nem kap cserébe. Mondhatná, hogy meglepődött, de nem kenyere a felesleges hazudozás. Nem várt tőle mást, az már túlontúl kedves gesztus lett volna tőle. Ezáltal már az se furcsa a számára, amikor a balesetének bejelentése következtében nem kap mást, csak egy általa humorosnak tartott megjegyzést. Nem akad fent rajta, nincs értelme, csak elengedi a füle mellett, és ha már úgyis belefolytak a beszélgetés ezen formájába, akkor röviden és tömören ismerteti, hogy mi a fenéért is viselkedik úgy vele, ahogy.
- Hogy te még ebből is képes vagy viccet csinálni –egekbe szökött szemöldökkel ingatja meg párszor a fejét, de ezzel kapcsolatban több szó nem hagyja el a száját. – Ajánlom, hogy ne legyen igaz, amit mondasz… bár, magam se értem, mi okom lenne arra, hogy elhiggyem akár egy szavadat is -sziszegi a fogai közt, zöld tekintetei a szokott nyugodtság és kedvesség helyett szinte szikrákat szórnak a másik fél irányába, aki ezek után is kellő nyugalommal dől hátra a fotelban. Minden egyes mozdulata irritálja, ahogy felveszi a poharat, és elfogyasztja a tartalmát, ahogy hallja a bőr kapirgálását, és az abból eredő, nyikorgó hang.
- Az egyetlen jó része az amnéziának, hogy a magad fajta embereke se emlékszem. Csak hát, ugyan úgy visszapofátlankodnak az életembe –hangjával tettetett higgadtságot áraszt, miközben ő is elnyújt az asztalon heverő pohár vízért. Nem iszik bele rögtön, kicsit megforgatja a folyadékot, majd mindet kiissza. Egyértelmű, hogy lassan le kell magát nyugtatnia…
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Feb. 08, 2016 9:01 pm Keletkezett az írás



Family Thing

Mindkét fülemben a headset bogara, amikor némi bénázás után a könyökömmel nyitom ki a bejárati ajtót – ugyan a gyerek nem pattog a látóterembe, hogy a szájmozgását lássam ugyan, de egy szót se halljak a még mindig aktív telefonvonal, és annak túlvégén beszélő hangja miatt, de automatikusan elhagyom az eddig sűrűn használt baszdmegeket, és áttérek a virágnyelvű káromkodásra; Nincsenek illúzióim afelől, hogy a lányom ilyen téren nem rendelkezik valamiféle kezdetleges szókinccsel, esetleg nem fog tizenhat évesen úgy káromkodni mint a kocsis, vagy hogy minket nem hallott már káromkodni... de azért igyekszem, oké? A kutyafáját.
Méretes, barna papírzacskók takarják el előlem a kilátást – nehéz megmondani, hogy azért haladok-e lassan, mert került már gördeszka a lábam alá egyszer, vagy a tűsarkak tesznek bizonytalanná (de milyen nagyot nőttem a világ szemében! 163+8cm!), vagy mert a suttogva üvöltözés automatikusan magával vonja a lassított tempót.
- ...üzenem annak a fa...szamárnak, hogy dugja fel oda az ajánlatát, ahová nem süt be a Nap, és törődjön bele abba amit aláírt, ellenkező esetben olyan pert akasztok a nyakába, hogy... – Valami bekerül a platform és a sarok közé (ha tippelnem kellene a padlón súrlódó hang alapján, baseball ütő), feláldozom az egyensúly oltárán az eddig stabilan tartott pakkot – persze, hogy a tojástartó és rajra való tojáskái bázisugranak egy kiválót, attól meg csúszik a lábam alatt a laminált padló – úgyhogy fél lábon ácsingózok keveset, mint valami nagyon feldúlt flamingó, közben válogatott halálnemeket ajánlok a fent nevezett szamárnak, végül sasszé megoldom a saját továbbjutásomat, és elérek a pultszigetig a kertitörpe méretű nőkre tekintet nélkül gyártott zacskóóriásokkal, hogy felszabaduló kezeimmel most már gesztikulálhassak is a saját megnyugtatásomra, lévén a telefonvégen leledző beszélgetőpartner ebből semmit nem érzékel.
A bejárati ajtó felé tartok, a heti egyszer esedékes bevásárlás nyilván nem állhat két nagy zacskóból, a többi a kocsiban – Ray szintén nem törpebarát kocsijában vár.
Beszéd közben pillantom meg a férjem, akinek én nem vagyok ugyan a felesége, és aki ennek jegyében nem a sógorával beszélget éppen – úgy nézek Rileyra, mintha kísértetet látnék.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Feb. 08, 2016 10:23 pm Keletkezett az írás



Nem is figyel rám, nem is érdekli az amit pofázok. Eh, engem is hidegen hagynak az ő hülyeségei, így ez is kölcsönös köztünk. Leszarjuk a másikat, vagyis olyan, mintha a falnak beszélnénk. Velem már történt ilyen. Mármint izé, egyszer annyira bebasztam, hogy elkezdtem veszekedni a fallal. Lehet, hogy aznap este nem csak alkohol került a szervezetembe, mivel a fal konkrétan visszabeszélt. Vagy azt már csak álmodtam, passz. Kemény vitát folytattunk le, küzdöttem az igazamért, de végül ő nyert. Faltörőkost játszottam, nem volt jó ötlet. Azt se tudom már, hogy mivel idegelt fel a fal. Egy fal! Raynél még az is értelmesebb volt. Feleslegesen tépem a számat, de annyira fel tud húzni, amikor ilyen fasz. Ő mindig ilyen. Szóval mindig felhúz. Hogy tudja Joy elviselni? Ja hát igen, már ő is belesüllyedt ebbe az unalmas családosdiba. Berúgni is csak almalével szoktak már.
- Felőlem azt gondolsz, amit akarsz. - Vontam végül meg a vállamat, és ezzel lezártam ezt a témát is. Ha neki ez a boldogság, akkor nagyon tudom szánni és sajnálni szegény embert. Én utálom a munkát, utálom a kölyköket, utálom a hosszú, tartós kapcsolatokat. Isten ments, hogy én egy valakivel éljem le a hátralévő életemet. Kiismerném az összes helyet, ahova mindig pattanás nő, el kéne viselnem a hülye szokásait, fúj. Egyfolytában veszekednénk azon, hogy ki mosogasson el, ki vigye iskolába a kölyköket, ki menjen el előbb zuhanyozni. Kinek kell ez? Egy év után fix, hogy szívem döfném magam egy kanállal.
Ray szülinapjára kap tőlem egy Káma Szútrát, talán attól felpezsdül kicsit az életük a hálószobában. De Sophie. Na, még egy ok, hogy miért vagyok ennyire kibaszottul gyerekellenes. Mindenbe bekavarnak, miattuk nem lehet semmit se csinálni.
- Te nem innen kezdted, tizenhét éves korodban is csak tejet mertél inni a haverokkal. - Elképzelem Ray-t olyan fiatalnak, mint amilyen most én  vagyok. Felettébb érdekes. Nem, nem, ő gyereknek is jófiú volt. Maximum az volt az egyetlen lázadós megnyilvánulása, hogy tíz helyett tizenegyre ért haza. De rossz! Mellesleg hiába mondja, hogy ő nem öreg, mert kurvára öreg. De ezt nem kifejezetten a korára értem - bár abból is látszik, hogy nem egy mai csirke - hanem a viselkedésére. Így csak a vének beszélnek, meg a Dalai Láma.  
- Vetkőzzek le? Ez a vágyad? - Néztem fel rá teljes komolysággal az arcomon. Ha ennyire szúrja a szemét a ruhám meg a szagom, tegyen ellene. Pff. Ha hozzámérne egyesével tördelném el azokat a hatalmas ujjait.
- Nézzük csak...én emlékszem mindenre, te nem. Ez nem elég ok? Egy szóval se mondtam, hogy ez igaz, csak...mi van ha mégis az? Nem tudhatod. Az is lehet, hogy direkt nem mondja el, mert azt hiszi így elölről kezdhet mindent. Bármi megtörténhet. - Nem akarok rosszat a tesómnak, de ezt megérdemelte Japán miatt. Na meg ha annyira fantasztikus ez a házasság, akkor Ray le fogja szarni amit mondok neki. Nem hiányzik egy családi dráma, nekem pénz kell, de ha összeugrasztom őket Joy hamarabb és kegyetlenebbül fog kinyírni, mint a drogdíler.
- Ez most nagyon fájt, tényleg. Nem lennék a nővérem helyében. Miért nem tudtál azután amnéziás lenni, hogy szakítottatok? - Ez nem az ő hibája, de akkor is! Ha miatta zuhan depresszióba a nővérem, akkor kicsinálom Raymondot. Tudtam, hogy egyszer bebasz a gebasz, de eh. Fasza. Elmegyek hat évre, erre meg mindenki kómába esik, amnéziás lesz, meghal, megőrül, világvége stb.
Ray idegelésével fel kellett hagynom, mert végre megérkezett az, akire vártam. Viszonoztam Joy "miafasz" nézését a fotelből ülve, hát őt is rég láttam már. Haragudhatnék még rá, de nem teszem. Elsősorban azért nem, mert ha rosszban vagyunk akkor azt én szívom meg a legjobban. Lassan, de biztosan mosolyodtam el, aztán elindultam megölelni a rég nem látott tesót.
- Ne nézz már így, nem egy halott vagyok aki feltámadt. - Megpróbáltam kiszorongatni belőle az életet is, örülök hogy nem kell több időt kettesben eltöltenem a férjével.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Feb. 11, 2016 3:54 pm Keletkezett az írás



Riley, Joe & Raymond

Egyre inkább érzi, hogy szavai értetlen, süket fülekre találnak. Akárhogy is igyekeznek, ugyan azt szajkózzák már percek óta, mindezt olyan hevesen téve, mintha legalábbis azt sejtenék, hogy ezzel jobban tudják nyomatékosítani a másikban a gondolatukat. Nyilvánvalóan mindkettejüknek mást jelent az élet és a boldogság, mert sokadik alkalommal tesznek felesleges próbálkozást a maguk megértésével. Konkrétan elbeszélnek egymás mellett, nem is zavarja őket, hogy közben a másik is ismerteti a saját nézőpontját, és amennyiben meg is hallgatják egymást, csak rácáfolnak a hallottakra. Hosszas, és idegőrlő időszak áll előttük, hogyha minden felhozott témát tekintve ellent fognak mondani egymásnak, és újabb feszültséget generálnak maguk közt. Mindketten elég domináns típusúak, nem véletlen, hogy egyik se hódol be a másik által elhangzott szavaknak. Mind addig, amíg Ray hosszú monológját követően megkapja a várt mondatot. Igen, mind idáig ezt tette, azt gondolt, amit akart, és ami kétség kívül igaz is. A hülye is megállapítaná ránézve a csávóra, hogy nem a tökéletesség, a szorgalmasság és a problémamentes magánélet megtestesítője, hát még akkor, amikor ezt be is ismeri. Elvégre, aki azt mondja, hogy arra büszke, hogy mindig más partnerek kegyeit élvezheti, munkakerülő és ki tudja milyen helyeken fordul meg alvás gyanánt… hát, az már egy kissé elszomorító, de sokkal inkább dühítő. Ha nem lenne a családja egyik tagja akkor nagy valószínűséggel csak megvetését tükröző arckifejezéssel menne el mellette, miközben magában elmormol pár keresetlen szót, de így, hogy a felesége testvéréről van szó, sokkalta másabbnak érzi a helyzetet. Úgy is mondhatjuk, ha nem intelligensen akarjuk magunkat kifejezni, hogy rontja a család fényét, és lefelé húzza a színvonalat. A Cole családban mindenki tisztességes úton jutott munkához, maguknak építették fel a semmiből a karriert, ahogy ez az előtte lévő srác nővéréről is elmondható. Akkor, vele kapcsolatban mégis mit cseszhettek el annyira a szülők, hogy most nyilvánvalóan maga elé kitűzött, nagy valószínűséggel nem jó szándékokkal toppant be? Ezek után megérti, hogy felesége miért is nem tartott beszámolót arról, hogy van egy nem jó modorú, suhanc öccse, aki végül is, akármikor felbukkanhat. Ő maga valamiért ezt nem tartja mellékes információnak, ezért nem csak kisbetűs bekezdésként tartja megemlítendőnek. Ehhez mérten most teljesen nulla tudással, és feltételezésekkel állhat előtte, és oszthatja az észt a maga idegesítő módján. Sokan mondták már neki, hogy mindent túlkomplikál és túlmagyaráz, és úgy érzi, hogy most jött el az a pillanat, amikor erre még ő is rábólint.
- Hát persze, pontosan így történt… -arcán egy halvány mosoly jelenik meg, amitől egész lénye tenyérbe mászónak hat, mégis képes vele ütésre hajlamos reakciókat kiváltani. Mindezt tetőzi mellkasa előtt karba tett kézzel, és szög egyenes tartásával. Köztudott, hogy a művészek rétege képezi azt a csoportot, akik egymásra halmozzák az élvezeteket, minden este más helyen, más hölgyek körében gyűlnek össze, és annyi szeszes italt fogyasztanak, amennyit még nem szégyellnek. Hát igen, rá is ez volt a jellemző, kicsit enyhébb formában, de ő maga se volt rest magához édesgetni pár szép, fiatal hölgyet, akik készségesen elégítették ki igényeit. Csak mindenki életében eljön az a pont, amikor ezt elkezdi bánni és szégyellni, és mikor már érezte, hogy a pénz sokkal fontosabb holmi italozásnál, akkor felhagyott a kicsapongó életmódjával. Akkor vált úgymond „begyöpösödötté”, és kezdett el tényleg komolyan dolgozni, és az életén javítani. De hát, az eddigi tapasztalatai alapján a másik fél aligha fog átlendülni a ló másik oldalára ilyen téren. Viszont ez nem is az ő felelőssége, ő ismertette vele, hogy mi vár rá, és ha nem elég meggyőzőek az érvei, akkor nem tud már mit tennie ellene.
- Isten ments –enyhe fintorral az arcán fordít neki hátat, hogy értelmetlen eszmecseréjüket a nappaliban, kellemesebb körülmények között folytathassák. Ha már el kell viselnie a társaságát mindaddig, míg felesége haza nem ér, akkor legalább ne a küszöbön szobrozva ugorjanak egymás torkának.
- Tény, hogy az életem lényeges részéről fogalmam sincs, de azt hiszem, ezzel kapcsolatban te lennél az utolsó ember, akinek hallgatnék a szavára. Ha a nyitómondatod és beszédeid alapján nem az jött volna le, hogy utálsz és legszívesebben kiátkoznál a házból és nővéred köréből, akkor talán még fontolóra is venném ezt a lehetőséget. De barátom, ezt ezúttal nagyon elcseszted… -széttárt karokkal dől hátra a kanapén, és hitetlen arckifejezéssel méregeti a másikat. Nem mondja, hogy nem bujkál benne a gondolat, miszerint mégis igaz lehet az állítás… elvégre, nem ismeri sokkal jobban a feleségét, mint a sógorát, ezért, bár nagy valószínűséggel a srác minden második szava hazugság, ki tudja, lehet, hogy hirtelen mégis rájött a hajlam, miszerint elönti az őszinteség.
- Valamiért az eddigiek alapján úgy vélem, hogy a házasságunk sose állt olyan rosszul, hogy a válás esélyét latolgathattuk volna, ezért az általad emlegetett szakítás még így is, szinte teljesen lehetetlennek tűnik. Más különben a nővéred nem maradt volna velem, és az első alkalmat megragadhatta volna arra, hogy eltűnjön innen. Szóval azt hiszem a jogos a kérdés, hogy vajon miért nem tette? –és erre nyilván a drága öcsi is tudja a választ, csak nem akarja beismerni magának. Önelégült mosoly jelenik meg arcán, ahogy a beszélgetésük ismét csöndbe torkollik, és csak feszülten méregetik egymást. Azonban a csendet a bejárati ajtó felől érkező kisebb zajok hada töri meg, majd feleségének apró sziluettjét véli felfedezni a konyha irányába haladva. Felvont szemöldökkel figyeli végig, ahogy lassan araszolva próbál kitekinteni a zacskók mögül, miközben szokásához híven ingerült, de káromkodástól mentes beszélgetést folytat. Ray ajkait lapnyi vastagságúra szorítja össze, ahogy végignézi, miként billen ki egyensúlyából, majd végül bravúrosan ugyan, de biztonságban érkezik meg a konyhába. Azonban a világvége hangulatot akkor érzi meg, amikor Joe megpillantja a fotelban vígan üldögélő öccsét, és ennek hatására arca felveszi a ház nagy részét uraló színt, a fehéret.
- Pedig bár úgy lenne… a feltámadás részt leszámítva –halkan, de éppen olyan hangnemben jegyzi meg magának, amit nagy valószínűséggel még a nappaliban tartózkodó két fő is tökéletesen hall. És ettől a pillanattól kezdve érzi azt, hogy mostantól külső szemlélőként figyelheti végig, amint a drága jó testvérpár átkokat szór majd egymás nyakába.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Feb. 12, 2016 7:23 pm Keletkezett az írás



Riley, Joe & Raymond

Nem is olyan régen, a nem túl távoli galaxisban a nappaliban ”kinekvannagyobbfasza” versenyt játszó úriember a nyakát törte volna, hogy segítsen a csomagokkal. Félreértés ne essék, nem esik le a karikagyűrű az ujjamról attól még, hogy cipelnem kell, esetleg többet fordulnom, hogy minden bent legyen az autóból: nem vagyok feminista, nem vagyok mindenáron az egyenjogúság elkötelezett harcosa, csak szimplán jól esne a felém tett gesztus, ha esetleg öt perccel hamarabb ülhetnék le egy pokolian szar nap után – de hát ember tervez, a férfi mint állatfaj pedig végez.
Búcsú nélkül nyomom ki a headsetet, ahogy az öcsém megindul felém – átölelem ahogy magához szorít, válla felett nézek Ray arcára: a baleset előtt némajátékkal beszéltünk meg néhány dolgot ehhez hasonló pillanatokban – most a bajsza alatt elmormogott mondatból szűröm le, hogy milyen hangulatban telt az édeskettesük az érkezésemig.
Lekeverek egy olyan pofont az öcsémnek, hogy kilazulnak a fogtömései – de legalábbis a tenyerem nyomát ha nem akarja magával vinni, akkor borogatnia kell majd.
Istentelenül jól esett.
- Hat év. – Szűröm-sziszegem a fogaim közt, nem vagyok telhetetlen: időrendi sorrendben fogom elővenni őt, de neki hat év kihagyás után sem kell bemutatkoznom – ha tényleg, engesztelhetetlenül és nagyon-nagyon haragudnék rá, akkor nem ütöttem volna meg, hanem kidobom a házból, mint macskát szarni.
Hogy mit kap majd azután, hogy esetleg a fülembe jut amivel tömte Ray fejét, az még a jövő zenéje. Baseball ifi-válogatott voltam, pontosan tudom, hova üssek, hogy ne okozzak maradandó sérülést – vagy, hogy hova üssek, hogy megnyomorítsam.Wicks-vér.
- Szia Ray. – Küldöm mosolyomat hitvesem felé, és mivel a gyerekem nem keveredik elő, a népszerűségi indexem mellett a testmagasságom is apadni kezd – tangapapucsra cserélem a tűsarkút, és folytatom a napi rutint: a cuccok nem másznak be maguktól az autóból.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Feb. 13, 2016 12:07 pm Keletkezett az írás



Raymond Fal Cole-al vitázni igazán felemelő érzés, de egy idő után kurva unalmassá válik. Lehet, hogy az öregeket hanyagolnom kéne, mert mindig mindegyikük ugyanazt szajkózza. Raynél legalább a "bezzeg az én időmben" nem jelenik meg annyira. Egyelőre csak azért jöttem, hogy pénzt kunyeráljak a nővéremtől, de arról fogalmam sincs, hogy hol fogok lakni. Anyámékhoz nem megyek, nincs az az isten, hogy oda én még egyszer betegyem a lábamat. Még most se tudják felfogni, hogy a kölkük huszonnégy éves, és nem tizenhárom. Itt már inkább laknék, de nem tudom...Sophie, meg Ray. Őket nem tudnám hosszútávon elviselni, és ez fordítva is így van. Velem együtt lakni felér a hidegháborúval. Főleg úgy, hogy a három emberből csak egyet szeretek. Nagyjából. Ha ő nincs, akkor Japán se jutott volna a szüleink eszébe, szóval Joe sem egy angyal.
A kedves férje meg maga az ördög. Ezt az amnézia dolgot sem tudom elhinni teljesen, mert miért ne hazudhatna nekem? Van akkora görény ő is. Én is benyöghetném azt, hogy találkoztam az angol királynővel, gerincre vágtam a márványpadlón és most az ikreinket várja. Fúj....mintha egy fonnyadt, összeragadt salátába nyúlnék bele. Eh. Mikor már úgy éreztem, hogy még egy jó darabig kell Ray-el kettesben ücsörögnöm, hazaállított az idősebbik Wicks. A fotelből lesve figyeltem az ügyetlenkedését. Nem változott semmit.
- Baszki, milyen lovagias vagy, Ray. - Nem nagyon érdekelt a nővérem lefagyása, és az a nézés, mintha zombit látna. Siettem megölelni, és én hülye azt hittem, hogy majd most jön a könnyes, megható egymás nyakába borulás. Hallottam Raymond megjegyzését, de nem reagáltam rá. És én majdnem, ismétlem majdnem megsajnáltam az autóbalesete miatt! De csak majdnem! Most már majdnem se lesz!
A pofonra nem számítottam, meglepetésként ért. Gyorsan léptem egyet hátra, miközben az egyik tenyeremet a fájó pontra simítottam.
- Normális vagy? - Kérdeztem Joy-tól, kissé ingerült hangon. - Japánban voltam, te akartad, hogy odamenjek...hát ott is maradtam. - Vontam meg a vállamat, miközben figyelemmel kísértem a gyors lábbeliváltást. - Segíthetnél neki, Raymond. De amúgy mi ez a hideg hangulat? - Amnézia bácsi tönkretett mindent, hm? Ledobtam magamat a fotelbe, és a hideg pohárral helyettesítettem a tenyeremet. Tud ütni. Nem segítek becipekedni, ha ennyi erő van benne akkor a cuccokkal is elbír. Na meg itt van a drága férje, aki nagy, és erős, és hülye. Jó kezdés, asszem nem a pénz kéréssel fogom folytatni, megvárom míg a nővérem leül és levetkőzi ezt a Terminátorságot.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Feb. 14, 2016 12:56 pm Keletkezett az írás



Riley, Joe & Raymond

Az értelmetlen beszédük minimálisra csökken, mikor helyet foglalnak a nappaliban, a lehető legtávolabb egymástól. Egyáltalán nem tűnik úgy, hogy meg akarnák törni a kialakult csöndet, csak megfeszült idegszálakkal figyelnek egymásra, mintha legalábbis tekintettel ölni lehetne. Bár tény, Ray ezt hosszas perceken keresztül próbálgatta már, de egyszer se vezetett eredményre a kísérlete. Zöldjeit csak alkalom adtán emeli el a sógoráról, és szimplán azon gondolkozik, hogy mivel érdemelte ki a társaságát, és miért tudott pont akkora időzíteni, amikor az általa keresett személy nem tartózkodik a házon belül. Magában véve talán még nem is lett volna problémája azzal, hogyha beteszi a lábát a házba a fiatalabbik Wicks, hát tegyen úgy, de nem vette volna rossz néven, ha először is tud a létezéséről, másodszor egy használati útmutatót és ismertetőt nyomhattak volna a kezébe. Így magának kellett feltérképeznie az ismeretlen „elmét”, és saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy még továbbra se bírja a hozzá hasonló mentalitású egyedeket, akik meggyőzhetetlenek és a végtelenségig makacsok, nem adnak mások szavára, és a saját fejük után mennek. Bónuszként talán még a nevéhez lehetne írni, hogy a célját még nem ismertette, hogy miért is döntött úgy, meglátogatja drága nővérét. Mert Ray szinte mérget venne rá, hogy nem csak egy átlagos, tea vagy más ital mellett folytatott beszélgetésről van szó, miszerint megtárgyalják az élet nagy kérdéseit, a családdal kapcsolatos problémákat.
A kettejük közt kialakult csöndet, és a néhány alkalommal elkövetett beszédet az ajtó nyitódása, majd a magas sarkú kopogása töri meg. Pillanatokkal később a zaj forrását keltő alakot is megpillanthatják, és az általa végbevitt manővert is. Nem, az udvariasság és tettre készség nem köthető a nevükhöz, a két férfi a háznál konkrétan csak az ülőalkalmatosságokba süllyedve nézik végig, amint Joe kis híján bemutatja, hogy márpedig ő mesteri szaltót tud vágni, miközben megpróbálja egyensúlyozni a kettő zacskót a kezében. Mentségükre szóljon, nyilván mindketten segítettek volna neki, csak hát, a jelenet olyan gyorsasággal ment végbe, hogy mikor feleszméltek, a vörös ciklon már rég a konyhában lépdelt. Igen, biztos ez a jó magyarázat…
- Miért, te talán a fotelodba vagy szögezve? –veti oda a kérdést mindhiába, elvégre ezek után egy roppant kedves, családi összeborulásnak lehet a szemtanúja. Állát az öklén megtámasztva mélyeszti tekintetét Joe élénk kék szemébe, de ez a felettébb romantikus pillanat se tart sokáig… a következő pillanatban már csak a csattanást hallja, és sógora arcán éktelenkedő tenyérnyomot, ami a másodpercek múlásával egyre élénkebb vörös színt vesz fel. Ray szemei elkerekednek, ajkai résnyire távolodnak el egymástól, azt azonban nem bírja ki, hogy egy halk röhögést ne hallasson. Tudja, hogy ez nem a vicc helye, de végre eredménye lett annak, amiért ő is sóvárgott már lassan fél órája.
Továbbra is hökkent arckifejezéssel nézi végig, amint felesége kecses lábait a tűsarkú fogságából megszabadítva egy papucsba dugja bele, majd, mintha mi se történt volna, egy kedves mosollyal üdvözli őt, és hátat fordítva indul el kifelé. Ray-nek se kell ennél több, felemelkedve a kanapéról, egy kárörvendő mosoly következtében lapogatja meg a pohár segítségét igénybe vevő srác vállát.
- Remélem rohadtul fájt –csupán ennyit mond, ahogy elhalad mellette, kérdésére nem is válaszol, de ahogy vet egy pillantást a továbbra is bordóban pompázó arcára, akaratlanul is kiszökik belőle egy kisebb nevetés, ami egészen a bejárati ajtóig kitart. Jobbját zsebre vágja, ahogy megközelíti a kocsifelhajtón álló autót, és a csomagtartó mellett megállva méri végig feleségét.
- Szóval van egy öcséd… -kezdeményezi a beszélgetést, ahogy ép kezével megragad két zacskót, és tesz hátra két lépést, tekintetét le se véve nejéről. – Hálás lettem volna, hogyha esetleg egy kósza mondatot ejtesz róla. Van még valami, amit nem mondtál el a családodról? Vagy holnap mondjuk egy eltitkolt húg, nővér vagy báty fog bekopogtatni az ajtón? –hangja, bár kérdőre vonó, mégis teljesen nyugodt, arcán egy irritáló félmosoly helyezkedik el. Nem akar ő most vádaskodni, vagy további vitát elindítani, csak szeretné tudni, hogy a közeljövőben esetleg még mennyi Wicks-hez lehet szerencséje. Mert, számára már ez az egy is bőven elég volt, sőt, sok is…
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Feb. 14, 2016 4:03 pm Keletkezett az írás




Riley & Ray

- Egy évig voltál ott barátom, hát a többi ötben? – Tárom szét kissé a karjaimat, míg tekintetem vonásainak a látványát issza be – legszívesebben megrugdosnám puszta szeretetből, de nálunk ez amolyan családi szokás; Az pedig kettőnk szokása, hogy őszinte hozzám, lévén a családból én vagyok az egyetlen, aki kiszúrja, ha hazudik. Márpedig hazudik.
Ezzel együtt örülök, hogy végre látom a rusnya fejét, mert pokolian hiányzott már. És ki hitte volna, hogy közvetve bár, de Rayből is előcsal valami nevetésfoszlányt?
- Mi lenne, február van. A gyerek előtt nem káromkodhatsz, stimmt? – Költői kérdés, nem pedig eldöntendő – parázs haragomnak pedig jót tett a kiosztott pofon: ha valaki fiútesókkal nő fel, annak óhatatlanul elcsökevényesedik a hisztis-sírós-toporzékolós hajlama, és a pusztakezes harcban lel megnyugvást. Gondolom Riley emellé összeszedte a kisebbségi komplexus egy csúnya mutációját – ő a legkisebb Wicks (ameddig el nem kezdenek szaporodni), neki ott volt már a kitaposott út, de a korkülönbség miatt egyedül kellett végigmennie rajta. Az ikrek megmásíthatatlanul csapatot alkottak, de az öcsém – kétszer olyan szívós szemétláda, mint mi hárman „nagyok” együttvéve. Be kellene mutatnom a Choi csajnak...
Meglep, hogy hallom Rayt nevetni. Attól pedig majdnem lemegyek hídba, hogy kijön segíteni – basszus lehet, hogy most letompítják a fájdalomcsillapítók, de nem kellene ezt erőltetni. Mondjuk a könnyű zacskókat választja, úgyhogy nem töröm le a kedvét.
- Jahm, úgy fest előkerült hat év után. – Bólogatok egy keveset, utána fellövi a vérnyomásomat a világűrbe a folytatással, de kitart még a házassági fogadalmunkból szőtt fényességes páncélja – nem fogom letépni a fejét, mint az imádkozó sáska nősténye – mondjuk azok legalább szexelnek.
- Tele van a ház családi fényképekkel. Egyszer sem kérdezted, ki van rajta. – Én meg ugyebár nem erőltetem, mert a migrénes fejfájás kimeríti a kínzás fogalmát, ami pedig a családon belüli erőszakot – türelmem van, hitem viszont egyre kevesebb.
- Van két bátyám, ikrek... ritkán látjuk őket, mert nem itt élnek, de ők kedvelnek téged. Riley-ról ez soha nem volt elmondható. Apám rendőr, anyám növényversenyekre jár, nem tudom van-e hivatalos neve, de lényegében háztartásbeli. Ők is kedvelnek. Telefonálnak, mielőtt betoppannának. Mennyire szállt rád az öcsém? – Nyúlok én is két zacskóért – mielőtt újabb körre jönné(n)k ki a kocsihoz, még Riley ölébe ejtek egy negyedkilós mirelit borsót és a hajába puszilok.
Utána már csak el kell pakolni ezt a rengeteg cuccot, és végre leülhetek.


Joe

p.s.: All of these lines across my face tell you the story of who I am, so many stories of where I've been and how I got to where I am... But these stories don't mean anything, when you've got no one to tell them to...♩♬♪♫

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Feb. 14, 2016 4:55 pm Keletkezett az írás



Örültem a nővérem hirtelen jövő hazatalálásának, de nagyobb örömre számítottam. Csak így pofozkodunk? Az eszkimóknál az orr összeizélás az üdvözlés egyik formája, Wicks-éknél meg a püfölés. Szia! -durr- hogy vagy? Gyakorlatilag nekem lenne okom és jogom arra, hogy agresszívkodjak, hiszen ha ő nincs, Japán se lett volna. De nem bántom a nővéremet, rosszabb, mint egy férfi. Tuti, hogy előző életében ketrecharcos volt.
Köpni nyelni nem tudtam, mégis honnan veszi ezt? Honnan tudja? Fasza, egyre jobb ez a nap. - A többi ötben is ott voltam, rosszul vagy informálva. - Vontam meg a vállamat közönyösen, miközben a pirosló pofámat dörzsöltem a kezemmel.
- Mi is hallottunk káromkodást kölyökkorunkban, mégis felnőttünk. - Jó, eléggé debilek lettünk így a végére, de az most nem számít. Nem akartam többet Joe közelében ácsorogni, ezért inkább visszamásztam a jól felmelegített fotelembe.
- Nem, de te vagy a férje, neked kéne ugranod. - Néztem rá bosszúsan, aztán letettem az arc hűtőnek használt poharat az asztalra. Neki fogom dobni, komolyan. És majd a kicsi szilánkocskák belefúródnak a szemeibe.
- Remélem sose fognak visszatérni az emlékeid. - Emeltem fel a fejemet,  hogy az előttem elhaladó Ray-re nézhessek. Istenem, de utálom. Megvártam, míg kimennek a cuccokért, és utána indultam hallgatózni. Megálltam a fal mellett, hogy ne lássanak. Megy a halál az ajtóhoz, nyitva van, így is hallom őket. Az ikrek, őket már vagy ezer éve nem láttam. Pelenkás koromban találkoztam velük utoljára, akkor még egy gügyögő kis izé voltam. Nem is emlékszem már, hogy hogy néznek ki. Persze vannak képek, de azok nem a legfrissebbek.
Közben Joy nagy kedvesen adott nekem egy másik arcgyógyítót, miután először visszatértek a kocsitól. Egy ideig a borsókkal hűtöttem az arcomat. A bosszú édes lesz. Sophie szereti az állatkerteket, ugye?
Meg akartam várni Ray válaszát Joy kérdésére, de sejtem, hogy mit fog mondani. Elindultam hát körülnézni kicsit a kecóban, amire hamar rá is untam; itt semmi se változott. Kibaktattam végül a még mindig szatyrokat összeszedő pároshoz, és igyekeztem minél jobban ignorálni Raymondot.
- Itt maradhatok pár napig? - "Kaphatok 25000 dolcsit, hogy rendezhessem a tartozásomat?" Nem, ezt kérdezhetem meg. Valószínűleg nincs is a nővérem zsebében ennyi pénz, szívás. Majd ha lenyugodott, és nem akar megverni, akkor talán rákérdezek. Nem segítettem nekik, ezek nem az én dolgaim. Még hogy a bátyóék kedvelik Ray-t, pfff. Őt? Inkább utálják, nem szabadna ilyen gyenge egyedekkel keverni a génjeinket, ez árulás.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Feb. 14, 2016 8:17 pm Keletkezett az írás



Riley, Joe & Raymond

Magától értetődő, megkönnyebbült sóhaj tör fel belőle, amikor tudatosul benne a tény, hogy mostantól nem kell közvetlen párbeszédbe elegyednie felesége szeretett öccsével. A háttérbe húzódva figyeli végig a filmbe illő, nagy egymásra találást, de ennél kicsattanóbb örömre számított. Jó, a maga módjában ez is annak mondható, de lássuk be, nem ez lenne a megszokott. A beszélgetésük alkalmával viszont minden kezd értelmet nyerni, és logikusabbá válni, ahogy Joe ismerteti a helyzetet, bár sokkal inkább kérdőre vonja vele öccsét, aki nem túl meggyőző érvekkel próbálja mindezt hárítani. Tagadni se tudná, hogy egyre inkább kezd ínyére válni a helyzet, mert amennyi időt ő próbált azzal tölteni, hogy csőbe húzza sógorát, azt Joe alig pár perc leforgása alatt tette meg. Hiába, talán ő az egyetlen, aki kiismeri a tulajdon öccsét, és csupán az arcának rezdüléseiből képes olvasni.
A beszélgetésük egyes részeihez lenne egy-két hozzáfűznivalója, főleg a fiatalabbik Wicks kijelentéséhez, miszerint felnőttek. Tagadhatatlan, hogy így vagy, azonban ő maga, aki hallatta ezeket a szavakat, az agyi kapacitását tekintve valahol mégis megakadt a tinédzser éveinek közepén. Legszívesebben már szólásra is nyitná a száját, hogy a tulajdon véleményét is közölje, de úgy véli, hogy ez már nem az ő pályája, akármennyire is szeretne az idegeire menni. Bár tudja, hogy már a szimpla jelenlétével, és kósza levegővételével is képes elérni ezt a hatást, amit tetőz azzal, hogy fogkrémreklámba illő vigyorral konstatálja az ismét helyet foglaló egyed arcán elhelyezkedő, rikító vörös foltot.
- Miért, talán az öccse nem csillogtathatná meg az udvariasságát, ha már hat éven keresztül úgyis elhanyagolta? –széttárt karokkal, meglepett arckifejezéssel pillant rá, de a szája szegletében továbbra is ott ül egy halvány mosoly, ami még mindig a pofon következményének tudhat be. Az utóbbi időben nem is várt másra, csak, hogy láthassa, milyen a srác, hogyha nem ő akar a domináns egyed lenni. Hát, úgy is mondhatjuk, hogy ilyen. És csupán egy testvéri pofon kellett ahhoz, hogy kibillentse a „vezérhím” szerepből.
- Ne is álmodozz –veti még oda neki, ahogy elhaladva mellette megcélozza a bejárati ajtót, aztán pedig szemügyre veszi a zacskókat. Találomra választ ki kettőt, és magához ragadva őket elegyedik könnyednek szánt beszélgetésbe a feleségével. Oldalra állva pillant rajta végig, de arcán állapodik meg tekintete, amikor is látja, hogy a beszélgetés következő részére miként is reagál. Szóval igen… Ray-ről elmondható, hogy amilyen kedves és udvarias az esetek túlnyomó többségében, olyan tapintatlanul tud érdeklődni bizonyos dolgok felől.
- Titkon reménykedtem benne, hogy előbb-utóbb majd magadtól rázendítesz a velük kapcsolatos témára… -rántja meg érdektelenül a vállát, és egekbe szökött szemöldökkel hallgatja végig a mesedélután további részét. Szóval hogy nem is csak kettő Wicks van…? – Reméltem, hogy Riley-val rövidre zárod a témát, de hát ezek után már semmin nem lepődök meg. Akkor további két Wicks… és őket hány éve nem láttad? Gondolom az ő érkezésükről se tudsz, de ha az öcsédet vesszük példának, csak úgy érzés szerint kinőnek az feljáróból, és majd vígan csöngetnek be egy délután. És legalább őket is ilyesmi, kicsattanó jókedvvel fogod üdvözölni? –fordul felé további kérdések tömkelegével. Ennyit arról, hogy nem akar veszekedni… bár, ez lényegében még nem nevezhető annak, csak egy kezdetleges formájának, amikor is nem a düh hallatszik Ray hangjában, hanem egy kicsi, arra utaló jel. – Mondanám, hogy nagyjából elviselhető volt, de nem szeretnék hazudni. Mondhatjuk úgy is, hogy legszívesebben kivágtam volna a házból, de hát, olyan információk tudatában, miszerint a feleségem eltitkolt öccse, nem tehettem meg –ezzel a mondattal tesz egy fordulatot, hogy Joe-t követve megszabadulhasson a kezében annyira bőszen tartogatott zacskóktól. Vet egy futó pillantást a kényelmesen üldögélő egyedre, és egy elvétett szemforgatás közepette lép ki az ajtón, hogy ismét felpakolhassa magát egy újabb adaggal. Már ismét megközelítené a házat, amikor is szembe találja magát Riley-val és az általa feltett kérdéssel, minek hatására szemei elkerekednek, szemöldökbe pedig a homlokába szalad.
- Hogy mi van? –teszi fel végül a kérdést, és tekintetét átvezeti nejére. Hiába reménykedik nemleges válaszban, „a család az első” alapon nagy valószínűséggel hosszas napokon keresztül kell majd elviselnie a legfiatalabb Wicks lélekemelő társaságát.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Feb. 15, 2016 9:20 pm Keletkezett az írás




Riley & Ray

- Hazudozz csak, ameddig jólesik. – Legyintek felé sóhajtva, hiszen felesleges volna rápirítanom vagy akár veszekednem vele: ha megmakacsolja magát, harapófogóval sem lehet vallatni. Mondjuk makacskodásból nem csak ő diplomázott jelesre – ujjaimmal ezért összecsippentem mellkasán a felső anyagát, és kicsit elhúzom, hogy értse mire gondolok: apánk nyomozó, ezek a rongyok meg a hülyének is szemet szúrnak – kizárt, hogy most esett haza a polippornó szigetéről.
- Nincs káromkodás. – Zárom rövidre a témát, hiszen Sophie még csak hat éves! Majd káromkodhat ha hét éves nagylány lesz.
Akkor hagyom ott őket, amikor harmadik személyben kezdenek el beszélni rólam – hahó, itt vagyok – és arról, hogy melyikük a nagyobb fasz, hogy nem segít nekem. Fel kellene hívnom a homoszexuális Albertet, aki lehet, hogy minden levegővételével feminimebb és lágyabb jelenség mint én, de mégis elmondhatnám: férfi van a háznál, nem pedig... Ehh, megyek a cuccokért.

- Néma gyereknek... legközelebb csak mutass rá valamelyikre. – Évődök mosolyogva, hiszen én vagyok az aki nem erőltet semmit: a kicsinek viszont nem tiltottam meg, csak azt, hogy ugráljon az apján, ameddig rendbe nem jön.
Lobot vet a tekintetem a beszólására („rövidre zárod a témát” - anyádat, Cole!), de realista módján állok hozzá a dologhoz: Riley percek alatt kihozza bárkiből az állatot.
- Ne törj pálcát felettük, Ray. Bent voltak a kórházban, amikor még kómában voltál, de igen, ha kihúzzák a gyufát, akkor őket is lepofoznám. – Hallatok valami halk nevetést, közben azon gondolkozok, hogy mióta hazajött nem volt hozzám ennyi kérdése: üdítő változatosság, mert a tököm tele van már arról tárgyalni, hogy milyen rossz most ez a helyzet mindannyiunknak. Az élet változatlanul megy tovább, nem stagnálhatok egy helyben – ha másért nem is, de a gyerek miatt sem.
- Pedig megvárt volna a tornácon. Ez pont úgy a te házad is. – Vonok vállat: ha ennyi év után pont az én ajtóm előtt kötött ki, nem ment volna el, ameddig nem beszélhet velem – akkor sem, ha történetesen kidobták az imént. Az egyébként megérne egy misét, hogy Hayden miként reagálna, ha megköszönném a részvételt és becsapnám az orra előtt az ajtót – de mindenesetre nagyon örülök, hogy legalább a rokonság egyik felét nem pszichopaták teszik ki. Az érkező Riley kezébe nyomom az új körrel felvett cuccokat, közben Rayt fürkészem – beszédes arca van, színész lévén nem is lehetne másképp, de az öcsémnek válaszolok miközben visszafordulok az utolsó csomagért, és bezárom az autót.
- Ha két óra múlva is életben leszel, meggondolom. – Idejön, molesztálja a férjem, a pofámba hazudik és még legyek jó fej? Küzdjél meg érte, kispofám.
- Küldtem körüzit a Wickseknek. Apa idejön. – Lépek el az urak mellett derűsen, és a pultszigetre rakodom le a terhemet: ideje feltakarítani a padlót fogott tojásokat.


Joe

p.s.: All of these lines across my face tell you the story of who I am, so many stories of where I've been and how I got to where I am... But these stories don't mean anything, when you've got no one to tell them to...♩♬♪♫

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Feb. 17, 2016 7:06 pm Keletkezett az írás



- Egyre jobban hasonlítasz a faterra. - Sóhajtottam egy nagyot, aztán leesett, hogy Joe mire is gondol pontosan. Megigazítottam a felsőmet, ami valóban nem néz ki valami biztatóan. Eh, ha ezt nem veszi  be, akkor kitalálok valami mást. Ha kiderül a börtön, akkor élve fog felgyújtani, de csak azután, hogy a szüleink kibeleztek. Ahhoz képest, hogy azt terveztem kedves leszek és nagyon "aranyos", kezdek kiesni a szerepemből. Túl hamar húzom fel magamat dolgokon, de Ray jelenléte erre most rásegít. Legközelebb majd elütöm, de akkor már nem amnéziája lesz, hanem lakhelye egy koporsóban.
Nem kommentáltam inkább ezt a ruha dolgot, mert ha magyarázkodom azzal csak még jobban gyanúba keverem magam. Nem is értem, hogy Joy miért nem zsaru lett. Alig látott meg, már is kételkedik a szavamban. Ez a baj a családdal, túlságosan ismernek.
- Nem, mert a férje dolga a pakolás, nem a testvéréé. És ne kötözködj már, ez nem illik az öregekhez. - Szóltam neki még utoljára vissza, de az arcfájdalmaim miatt egy ideig kellemetlen érzés volt a beszéd. Basszus, ha a nővérem ilyen, akkor szerencsés vagyok, hogy a bátyáim nem errefelé élnek. Kiskoromban simán visszaüthettem, de most már nem. Rögtön idecsődülne a feministák vezére, aztán felnégyelnének a főtéren. Ennyit az esélyegyenlőségről, tűrnöm kell, hogy baszogatnak. Mármint nem szó szerint.
- Értettem, nagysasszony. - Zártam le a témát gúnyolódva. Pár év múlva már úgy is keményen fog anyázni, meg baszdmegolni. Utána jön a pornó nézés a neten, ráugrik minden srácra. Miért ne hallhatna már most pár csúnya szót? Nem halna bele. Gyűlölöm a gyerekeket.
Ne álmodozzak, Ó, az álmok sokszor valóra válnak. De ha már itt tartunk, csodálom, hogy Joy ilyen nyugodt. Nagyjából nyugodt. Én biztos ki lennék akadva, ha a csávóm nem emlékezne dolgokra.
Kibaktattam hozzájuk a kocsihoz, közben megkaptam párat a bevásárolt cuccokból. Nem ezért jöttem ki, de felőlem. Túlélem.
Ray kérdése hallatán gyorsan felé fordultam, és gonoszul elmosolyodtam. Nézze csak a nővéremet, nézze csak. Joy ismer engem, de én is őt, potyára nem jöttem volna ide. Száz százalék, hogy a válasza nem ez lesz: "húzzál innen, nem érdekelsz". Szegény Raymond.
- Miért, mi lesz két óra múlva? - Hát nem pont erre a reakcióra számítottam, de ez is megteszi. A következő megszólalására majdnem elejtettem a kezemben lévő szatyrokat. - Hogy mi van?! Minek? - Már csak a nővérem kéne, és mindhárman túl esnénk ezen az igazán kulturált kérdésen. - Minek? Nem vagyok elég én? A férjed már tőlem is majdnem szívrohamot kapott, ezt nem bírná ki. - Nem akarom apát, se anyát, se senkit! Nem kell megünnepelni a megérkezésemet, ne jöjjenek ide! A házba visszaérve lepakoltam én is a kezemben lévő terheket, és mérgesen visszamásztam a fotelembe. Ez nem jó..kurvára nem jó. Ajánlom Ray-nek, hogy beszélje le erről a kedves feleségét, nem kell idecsődíteni mindenkit.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Feb. 21, 2016 11:25 pm Keletkezett az írás



Riley, Joe & Raymond

Tipikus, jó testvérekhez méltó beszélgetés az, amit a kettő Wicks folytat. Csak hát, mint mindig az idősebb áll nyerésre, mert nincs itt egyik szülő se, hogy bevédje a kisebbet, ezért a nővér előtt szabad a pálya, hogy a végletekig idegesítse legkisebb fivérét. Ray pedig mi mást tud csinálni, ebben a helyzetben ő lenne a pártatlan személy, aki mindkettő fél szavára bőszen bólogat, ezzel generálva a további veszekedést, és gerjesztve őket arra, hogy még csak véletlen se hagyják abba egy ideig. Ehhez mérten csak felesége szavának hisz, és mint az elmúlt fél órában, a neje drága öccse csupán a mimikáival és megszólalásával gyűlölködésre hajlamos ingereket vált ki belőle. Ezeket pedig nem is rejti véka alá, minden egyes kiejtett, nagy valószínűséggel hazudás után grimaszba torzul az arca, forgatja a szemeit, és a kelleténél talán hangosabban szusszan fel. Hát, ha másként nem tud hozzászólni a beszélgetéshez, akkor legalább ezzel degradálja a kisebbik Wicks-t, hiszen tudja, hogy ez a „már a puszta jelenléted is irritál” mentalitást nem csak magánál működik, sokkal inkább kölcsönös.
- Ja, mert azzal a tudattal, hogy csupán a testvére vagy, az udvariasság, mint olyan, máris elenyésző tényezővé válik? –költői kérdésnek szánja, választ nem is remél, bár inkább elmondható, hogy nem akar erre semmilyen visszavágást hallani, és ezt azzal adja tudtára, hogy egy cinkos megjegyzéssel ugyan, de elsétál mellette, hogy az imént boncolgatott téma rejtett hátterének eleget tegyen. Kiérve az autóhoz rögtön magához ragad két szatyrot, de nem hagyja elveszni az isten adta lehetőséget. Ha már így alakult, és egy második Wicks felbukkanása kellett ahhoz, hogy tisztázzák Joe családi hátterét, hát akkor legyen így. Bár, ha úgy vesszük, Ray sokkal inkább örülne annak, hogyha ez egy felfedezetlen terep maradna azzal a velejáróval, hogy Riley teljesen ismeretlen marad a számára. Mennyivel barátságosabbnak hangzik…
- Azt hiszem ezek után már nem lesz legközelebb… vagyis, nagyon tudom remélni –oldalra állva várja meg, hogy felesége is magához vegyen a bezsákmányolt cuccokból, és ezzel egy időben fejtegeti a további véleményeit. Akárhogy is vesszük, most, hogy találkozott az öccsével, elég szkeptikusnak mondható a további családtagjaival szemben is.
- Igen? Szóval a végén kiderül, hogy a családotokban csak egy szégyenfolt van? –nyilvánvalóvá teszi, hogy az eddigi tapasztalatai alapján nem a legjobb véleménnyel van a drága öcsivel kapcsolatban. Persze, ezt egy fokkal finomabb formában is kifejezhetné, de ha akarná se tudná most kulturáltabban tudatni nejével, hogy már pedig a szeretett testvére egy számára nem kívánatos személy, és ha tehetné, egy kiskanál vízben fojtaná meg.
- Azt mondod? Hát, akkor vele kapcsolatban valami nevelési degeneráció csúszhatott be a képbe, mert hogy a szép szóból nem ért, az egyszer biztos. Nehogy azt hidd, hogy nem próbáltam meg vele megérteni, hogy nem vagyok hajlandó eltűrni a személyét. Magától értetődőnek vette, hogy a nővére házáról van szó, ezáltal neki szabad bejárása van ide –ezzel lépi át másodjára is a küszöböt, mit se törődve azzal, hogy a szóban forgó személy nagy valószínűséggel még mindig hallja a beszélgetésüket. Úgyis tudja, hogy a sógora még véletlen se rajong érte, és ebben a cselekménysorozatban ő volt az egyik főszereplő, szóval teljesen tisztában van azzal, hogy ez miként is ment végbe.
Már az újabb körrel felszedett szatyrokkal indulna el az ajtó irányába, amikor is az eddigi beszélgetés főtémáját generáló egyeddel találja szembe magát. Az elé táruló látvány elég lenne ahhoz, hogy hátrahőköljön, de az imént feltett kérdés az, ami kiváltja belőle ezt a reakciót, még ha csak az arckifejezésében teszi is meg. A feleségétől származó kérdés viszont mégse kielégítő a számára, hiszen ezzel konkrétan kimondja, hogy csupán az ezt követő magaviseletétől függ az, hogy maradhat-e, avagy sem.
- Szóval jól értem, hogy most idecsődíted az egész Wicks famíliát? –szegődik neje után, kifejezetten neki címezve ezt a kérdést, Riley megszólalását pedig figyelmen kívül hagyja. De, ahogy feltűnt neki, mindketten ez ellen vannak. Amióta betette a lábát a házba, nagyjából ez az első, amikor hajlandóak egyetérteni a másikkal.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:09 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Riley, Joe & Ray - Why are you here?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
 Similar topics
-
» Riley, Joe & Ray - Why are you here?

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: