Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Hétf. Feb. 22, 2016 1:07 am Keletkezett az írás



Pain
Bree & Sebastian



Már aznap este nem tudtam aludni, amikor haza értem a parti házamból, azon járt az eszem, hogy mennyire összevesztem Breevel. Attól még hogy racionálisabban gondolkodom másoknál, nem kéne feltétlenül ezzel együtt még szívtelenül is viselkednem. Legalábbis, ezt a követeztetést voltam le ebből az egészből. A tenyerének még másnap is látszott a nyoma, azt hiszem mintegy egyfajta emlékeztetőül azért, hogy tudjam, emlékezzek arra, hogy nincs sok keresnivalóm Bree mellett. Mert, csak lelki fájdalmat vagyok képes neki okozni. Egy ideje szokatlanul nagy csend volt viszont az apja körül, nyomozgattam és mászkálgattam a városban is, eljártam arra amerre a haveri körével szokott találkozni. Kiderült, hogy nehezebb dolgom lesz mint gondoltam, mert ennek a fazonnak van pár ismerőse a bíróságon és a rendőrségen is. A legrosszabb. Ezeket utáltam a legjobban, csak kerülgetik az elkerülhetetlent, hiszen én sem fogom hagyni magamat. Ha kell, nyilvánosságra hozatom a legutolsó bántalmazásról készült videókat, a médiában, aztán hajaj Mr. Sanderson.
Eközben Camillet is hívtam, sőt találkozgattunk, és beszélgettünk is persze hogy én voltam a terítéken, és pár kéretlen tanács mellett, még nem állallott kritizálni is, hogy milyen vagyok párkapcsolatok terén! Bree-t csak megmentettem, semmi több, ez nem párkapcsolat, arról tudnom kéne, és egyébként is fájdalmat okozok neki, szóval jó lesz így, neki is meg nekem is.  Tartalmas beszélgetéseink vannak , meg kell hagyni és azóta segít is a feladataimban. De cserébe meg kell hallgatnom, hogy milyen jó hogy épp egy moziból rángattam el, vagy le kellett mondja a párjával a közös ebédet... Aznap este, csatakosan riadtam az álmomból, Breetől kaptam még egy pofont, és elhordott mindennek, mindent tudott rólam, a szememre vetette, hogy csak egy mocskos kísérleti patkány vagyok, aki arra jó, hogy tönkre tegye az ő életét. Azt hittem megfulladok, de kiderült ,hogy csak azért mert a párnába fordítottam az arcomat és úgy vettem egy darabig a levegőt, de így a kétségbeesett ordításomat sem hallhatták, remélem. Végül is, senki nem jött panaszkodva, hogy mit csinálok. Kapkodtam a levegőt, és alsónadrágban ücsörögtem az ágyam szélén, hogy csillapodjon a légzésem, a hold ezüstösre festette a szobám falát és azt a csíkot is, amiben én is éppen feküdtem, ettől sápatagnak és betegesnek tűnt a bőröm színe. Kirázott a hideg nyirkos érintése a bőrömön, a hajamba túrtam és a telefonomért nyúltam, bocsánatot akartam kérni, de csak pörgettem a kezeim között a telefont. Nem tettem semmit nem mozdultak az ujjam, hogy felhívjam Breet. Nem gyávaságból, de igen! Csak nem akartam bevallani magamnak, hogy gyáva vagyok, hogy bocsánatot kérjek tőle, mert megbántottam. Különben is, múlt időben beszélt, sosem akart megismerni sem.  A telefonom mégis csörgött, ezért meglepetésemben majdnem eldobtam a kezemből.
- Na mi van Nagyfiú? - búgott a fülembe Camille.  Mire halkan felszusszantottam, tudhattam volna, hogy ő az, hívhatott volna korábban is, hogy ne álmodjam azt amit.
Felkeltem az ágyból, és elindultam a nappalimba, szép lassan haladtam, kicsit még fáztam az álom utóhatásaitól.
- Semmi, miért hívsz ilyenkor? - tudakoltam kíváncsian. Az voltam, mert ritkán hív általában….
- Mégis van valami, mert pár napja folyamatosan hibázol! Nem tudom, hogy hogyan de megfigyelik a házad a parton, profi, ne aggódj. Annyira. De készülődj!
- De, te… mindegy. Hívom őket, másfél órán belül viszem őket, foglalj három jegyet, kettőt az én nevemre, és egyet Hilari Lokwood névre, hopp! Egyet pedig egy macskának még szintén az én nevemre .- ott térdeltem a kis táskám előtt, amit ilyen esetekre állítok össze, eddig még sosem kellett használnom a hamis útleveleimet, de most szükségem van rájuk.A macskának pedig egy elkészített oltási könyv is utazásra, és utazási engedélyekre, meg a karantén idő letöltését engedélyező papír, és egy terápiás célzatú igazolás, miszerint a feleségem, mert jelenleg Bree a feleségem lesz. A feleségem, pánikbetegséggel küzd, aminek a lekűzdésében a szőrős macskája, akit alig két hete fogadott örökbe csak úgy, fog segíteni neki lmegbírkózni az utazás fáradalmaival. Ezért a pszichiátriai szakvélemény szerint a macska utazhat velünk, hordozóban, fent a fedélzeten a lábain alatt. Csak meg ne karmoljon! De ezek után nem mondhatja senki azt, hogy nem készütem arra, hogy ha bárhova is kell ne adj isten menekülni, akkor az a szőrösség nem jön velünk.
Egy Bree-nek, Isabella LeBeu néven, engem úgysem ismernek, úgysem tudják hogy ki vagyok, és a parti házam is másnak a nevén fut. De ki lehet az aki figyeli a házamat? A rendőrnő nem lehet! Mégis… hogyan? Rá kellett jönnöm!
De mindenek előtt le kellett fürdenem, és felöltöznöm. Köszönés nélkül kinyomtam a telefonomat, és elindultam gyorsan letusolni, meg megfürdeni.
Ami pedig ezután történt, álmomban sem hittem , hogy megfog történni!
Camille tudja, hogy utálom Olaszországot, és mindazt aminek kicsit is köze van Svájchoz, ráadásul a "kiránduló" jegyeinket pont oda kellett megvegye, Olaszországba. Biztosan vannak meglepetései a számomra, mint például... nem, inkább nem megyek bele, nem lovallom bele feleslegesen magamat, elég lesz szembesülni mindezzel ott majd akkor, ahová érkezünk.
A táskát bedobtam az anyósülésre, és elindultam Breeék háza felé, pontosabban a sajátomhoz, de most ők laktak ott jelenleg. Mindig foglaltat jelzett, amikor hívni akartam őket, ezért vártam, végül nem hívtam őket, már doboltam a kormányon, amikor felkanyarodtam a bekötőútra. Útközben ellenőriztem, hogy követnek -e de nem volt senki mögöttem. Négy óra volt, fél órával ezelőtt hívott Camille.
- Megvannak a jegyek Nagyfiú, irány Olaszország! - hallottam, hogy mennyire örül magának Camille, én csak felnyögtem ennek hallatán. - Hétkor indul a repülő.  
Bontottam a vonalat, majd újra tárcsáztam Breet, és most Olaszország! Közel van Svájchoz! Soha a büdös életben nem szerettem volna újra ennyire közel kerülni hozzá. Még Portugália is túl közel lett volna, vagy Egyiptom, bármi közel lett volna Svájchoz, ami európai ország, ezen továbbra sem tudtam felülemelkedni. A hangom mégis nyugodtan csengett, amikor Breevel kezdtem beszélni, nem hallhatja meg ,hogy mennyire feszült , és bosszús vagyok.
- Én vagyok, Sebastian. Jól figyelj Bree, fogd meg a macskád, tett be a hordozóba, és ébreszd fel édesanyádat, nagyon jó lett volna ha be tudjátok festeni a hajatokat indulás előtt, de most nincs időnk ilyesmire. - toldottam hozzá a saját gondolatomat. Ideges voltam, hogyne lettem volna az, amikor megtalálták Breeéket? Tudni akartam, hogy ki és azt is, hogy miért! Utáltam hibázni, nehezen viseltem. És… egyáltalán nem volt jó érzés. De nem adhattam fel itt, most ennyi nehézség árán. Jobban oda kell figyelnem a jövőben, és arra is,hogy jobban megtervezzek bizonyos dolgokat. Egészen biztos, hogy azért találtak rájuk, mert valamit rosszul csináltam!
- Bree? Hallasz? Tedd amit mondtam kérlek, nincs időnk másra, csak csináld amit mondok, ha összeszedted anyukádat és a macskát, menjetek ki a hátsó ajtón, de ne oltsatok fel egyetlen villanyt sem. Emlékszel, hogy merre voltunk amikor a mólóknál sétálgattunk, és azt néztük az oszlopok alján, hogy mennyi kagyló tapad fel azokra? Annak a mólónak a bejáratánál leszek. Ha úgy jobb, nem rakom le a telefont, csak siessetek! Vigyázzatok magatokra! -a telefon a tartójában pihent, kihangosítva, rányomtam a gázra, miközben a motor felbőgött és igyekeztem úgy haladni,hogy nehogy elkaszáljanak. Most az a legfontosabb, hogy Breeéket elszállítsam innen. Minél távolabb az apjától. Ahol nem érheti utol, ahol nem bánthatja őket, és nem kell amiatt sem aggódni, hogy eltűnt kőrözést ad ki ellenük. Nem hivatalos tanúvédelmi programban vettek részt nálam. Mert van amire nincs ideje az államnak.
Talán túl nagy falatot vállaltam magmar, túl nagy cél tűztem ki magamnak, hiszen nem lehet mindenkin segíteni, de én akartam. Akin csak tudtam. Egyéként, kíváncsi voltam, hogy mennyire fog haragudni rám Bree a múltkori este után.
A jelenleg helyzetben félre kellett tennem minden elhatározásomat, hogy nem jövök a közelükbe, hiszen… most az ő sorsuk forgott kockán. Tényleg nem nyomtam ki a telefont, ha ezen múlott, így hallhattam, hogy készülődnek. Majd a parkolóban fogom várni őket. A nap a saját tempójában, nyugodtan kelt fel, máskor talán magam is megnyugodva figyelem a krémszínű lila és a narancs egyvelegét a horizonton, de most? Csak azon járt az eszem, hogy minél hamarabb ott legyek a mólónál.
Amikor pedig megálltam ott, nem a sirályok károgásával, és a tenger morajlásával foglalkoztam, s azzal, hogy a móló végében már , vagy még mindig horgásznak, nem, a házak felé kémleltem, hogy látom-e a homokban feltűnni Breeéket. Kiszálltam az autóból, és nem bírtam egy helyben maradni, az orromra biggyesztettem a napszemüvegemet, és az egyik utazóárustól vettem egy corndogot és idegességemben azt kezdtem majszolgatni. Nem, nem vagyok orálisan fixált, de kellett valami ami legalább azt a látszatot kelti, hogy egy majdnem nyugodtnak mondható járókelő vagyok errefelé. Aki csak gyönyörködni jött ki a felkelő nap fényében, és a tengerben. Csak most kezdett beindulni a part, néhány szörfös már waxolta a deszkáját, vagy már kint volt a tengeren. De kint lennék én is velük. Felsóhajtottam, és továbbra is a távolt kémleltem. Leraktuk a telefont, legalábbis úgy emlékszem, hogy kicsit szétszórt vagyok? Breeről van szó! De, ennek nem kellene olyan nagy dolognak lennie, elvileg. Tudtam, hogy bizonyos esetekben a bántalmazók képesek elmenni a végletekig is. A menedékház ötletét egy ehhez hasonló eset után találtam ki. Akkor még nem ott laktam, ahol most, a kertvárosban Sydneyben. Mindig is szerettem volna egy olyan házat, aminek van kertje, aminek a füvét én nyírhatom és öntözhetem, hangulatos hely, ahol a szomszédok ismerik egymást. El is felejtettem, hogy nincs rajtam a karórám, így anélkül ácsorogtam a, könnyednek tűnő testtartással a korlátnak támaszkodva fél kezemben a reggelimmel.

• • Music:See You Again• • Ruha: • • Megjegyzés:    


[/b]
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Feb. 25, 2016 12:21 am Keletkezett az írás



Nem kellett volna olyasmiket mondanom Sebastiannak. Biztos, hogy azért ment el olyan hirtelen, mert szörnyen megbántottam. Egyáltalán nem olyan mint az apám, nem is értem miért mondtam ekkora butaságot. Tudhattam volna, hogy ezzel túl messzire mentem hiszen hisz olyan zárkózott. Nem kellett volna így elragadtatnom magam, sosem voltam én ilyen, nem értem mi történt. Csak olyan nagyon bosszantott, annyira megbántott hogy úgy beszélt velem. Pedig… áh, még mindig nem érti, hogy mennyire fontos nekem, mennyire szeretnék a barátja lenni. Ha több nem is, de legalább a barátja, és még mindig nem látja?!
Nem értem viszont, hogy miért hozta azt a sok sok macska holmit. Mármint, tényleg rengeteg a játék, kaparóka, alom és ilyesmi. Nem is érdemeljük meg, se a cica se én. De nem hívott fel, napok óta semmit nem hallottam róla. Aggódom és igazán nem is magunk miatt hiszen itt biztonságos, hanem azért mert félek többet nem jön meglátogatni minket. Fel kellene hívnom, azonnal fel kellett volna hívnom de nem mertem. Mégis mit mondjak? Egy egyszerű bocsánatkérés nem lenne elég, de nem tudom mi mást tehetnék még? Hiszen… annyira zárkózott, falakat emelt maga köré és képtelenség bejutni mögéjük. Napokig nem tudtam mit kezdeni magammal, csak a cicával foglalkoztam. Elpakoltam Sebastian ajándékait, mindennek kerestem helyet. Még egy hámot is vett, amivel sétáltathatom a kis tappancsost itt a környéken. Figyelmes volt, mint mindig. Egyre jobban hiányzik nekem Seb, nem értem miért. De valahogy amikor beszélgettünk, vagy eljött hozzánk megnyugodtam. Ha pedig nincs itt, akkor minden összeomlik.
Éjjel nem tudtam aludni, mint már egy hete minden nap. A konyhában ücsörögtem egy bögre kakaóval, és bámultam ki az ablakon. Az érzéseimet próbáltam kibontani, megfogalmazni vagy megnevezni. Haragudtam is rá, de hiányzott is, és egyre erősebben lüktetett bennem ez a különös, kellemesen meleg érzés. Aztán, miközben merengtem, egy elemlámpa fénye vonzotta a tekintetemet. A fenébe is! Ránk találtak, biztos, hogy ránk találtak. A mobilt kerestem amit Seb adott vészhelyzetre, de sehol sem találtam. Kétségbeesetten túrtam fel a fél házat, mire valahonnan meghallottam a csörgését.
Azonnal felvettem, és megkönnyebbülten sóhajtottam a telefonba.
- Sebastian! – hangom csak elfúló suttogás, parányi kis motyogás. Aztán, teljesen maga alá temetett a pánik. Elmenni? Vigyem Bolyhoskát? De hát mi történt és miért kellene befesteni a hajunkat?
- Itt vagyok. – bólintok is, miközben teszem amit mond, a macska a hordozóba, hátizsákok elő a szekrényből. Rég össze vannak már készítve, hogy ha futnunk kellene, csak fel kelljen kapni egyet. Anya lassan ébred, alig tudom kirángatni az ágyból. De rögtön felfogja mi történik, szalad a ruháihoz és már sietünk is a hátsó ajtó felé. Bolyhoska hangosan nyávog, fél, ideges. Nem szereti a hordozót, és azt sem, hogy mi is idegesek vagyunk. Aztán, amint kilépünk az ajtón, megdermedek.
- Sebastian? – kérdezek előbb, hogy itt van-e még, majd kétségbeesetten folytatom. – Nem emlékszem a mólóra. Nem emlékszem! – elöntött a pánik. A fenébe is, hol volt az a móló?! Tudom, hogy valamerre a háztól keletre, de hol? Eldugott egy hely, leginkább a helyieknek, nem a turistáknak. De hol a pokolban?!
- Nem tudom megcsinálni, nem fog menni! – suttogom a telefonba könnyeimet visszanyelve. Aztán, amikor Seb elmondja merre haladjunk, szinte futva indulunk el a keskeny ösvényen, ami a part felé vezet. Csak érjünk oda, egyben és biztonságban.
Minden körülmény ellenére a szívem kihagy egy ritmust amikor megpillantom a móló korlátjánál.
- Szia! Itt vagyunk. – igyekeztem nem különösebb feltűnést kelteni. Féltem, hogy milyen lesz majd újra látni, de semmi tragédia, vagy dráma. A macska a hordozó kis rácsain próbálja kidugni a mancsát, és hevesen nyávog. Hiányzott neki is Sebastian, ebben biztos vagyok. Nem kérdezek semmit, nem akadékoskodom. Teszem amit az őrangyalunk mond, és próbálom a lehető legkevesebb vizet zavarni, miközben ő azon van, hogy megmentsen minket, megint.
A reptérhez érve várom az utasításokat, és igyekszem is mindent jól csinálni. Csak egy gondom volt.
- Szóval anya nem úgy utazik velünk mint az anyám? De… de így egyedül lesz és baja eshet és… - de anya csendre intett. Azt hiszem, ő felfogta egyből, hogy különválva jobbaék az esélyeink, és végül is, az úti célunk ugyanaz. Majd ott megint együtt leszünk, mind biztonságban. – És én ki leszek? A húgod? – nézegetem az útlevelemet. Ugyanaz a vezetéknevünk, kézenfekvő lenne, ha a testvére lennék papíron. Aztán belegondolok, hogy mennyire különbözünk, hogy képtelenség lenne, ha mi testvérek lennénk és nagyot nyelek. –Értem. Akkor, menjünk és csekkoljunk be. – motyogom bátortalanul, miközben megragadom Sebastian kezét. Valami tetoválás szerű dolog van a csuklóján, eddig még sosem láttam. Épp csak egy pillantásra méltatom, majd nem kérdezősködök, lesz arra még idő bőven. A pult felé veszem az irányt, hogy minél előbb elmenekülhessünk a városból.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Márc. 02, 2016 11:02 am Keletkezett az írás



Pain
Bree & Sebastian




Ideges voltam, nem bírtam megenni a pálcikás kaját, ha belegondolok korábba sem igen ettem még ilyet, de nem ez volta lényeg, hanem az, hogy mikor érnek ide végre Breeék. Türelmes voltam vele a telefonban, mindent elmondtam neki részletesen a mólóról. Megrémített engem is, hogy nem emlékszik rá, hogy itt sétálgattunk, pedig olyan hülye cukros akármit is vettem neki, vattacukrot, még a haja is tele volt azzal a ragacsos szörnyűséggel, rengeteget nevetett, én pedig néztem őt a délutánba forduló napfény árnyékában. Először láttam akkor igazán boldognak és nyugodtnak, gondtalannak, amióta elhoztam őt otthonról. Szerintem sosem lehetett igazán gyerek, nem élhette ki a gyermeki vágyait és az a fajta őszinte öröm tetszett benne, amikor mesélt nekem, akár csak egyetlen napjáról is. Nem sokat beszéltem, miután beszálltak Breeék az autóba, egyfolytában azon járt az eszem, hogy milyen közel leszek Svájchoz, közelebb mint eddig bármikor. Nem lehetne, hogy csak feldobom őket a gépre és én innen intézem tovább az ügyüket? Tudtam, hogy nem,mert nem hagyna nyugodni a gondolat, hogy odaát viszont nem találnák a helyüket, vagy olyat tennének ami miatt felfigyelnének rájuk a rendőrök, vagy bárki… Kiszálltunk a kocsiból, és elindultunk a reptéren, a terminálok felé. Menet közben kiszúrtam Camillet, és felé kanyarodtam, egy táskát lökött felém, egy már volt a kezemben a kézitáskám, amiben a kp-m volt.
- Ő Camille, egy régi ismerősöm, ő fog nektek segíteni, míg elindulunk a géppel, kell egy kis változás ugyanis… - mutattam be az intézetből szabadult ismerősömet nekik, ismerős, ennyi elég lesz. Nem akartam ,hogy többet tudjon meg Bree arról, hogy honnan származom, éppen elég lesz számomra az ,hogy Camille ilyen közel hozott Svájchoz. Zárkózottan pillantottam rá, látszott rajta, hogy majd kicsattan a boldogságtól, hogy rossz fát tett a tűzre, hogy az életemmel az életünkkel játszik.
- Ó, ugyan Nagyfiú, barát, régi barát, még gyerekkorunkból. -
egy testhez álló bőr nadrágot viselt, bőr fűzővel, és csizmával, szerette a feltűnést ha arról volt szó, egyébként meg úgy festett akár egy modell, aki épp most lépett ki a divatfotózásról, a haja pont úgy volt beállítva mindig, mintha épp most jött volna a fodrásztól. Nagyon adott a külsőségekre. - Öltözz át -
a kezembe nyomott egy papírzacskót, majd Breeék felé fordult. -  igazítok egy kicsit a hajadon, és befestem, a tiedet is és a mamádét is.-vágott a közepébe azonnal Camille.
Hamar végeztem, megszabadultam a baseball sapkámtól, és ott ücsörögtem fekete farmerben és egy mintás pólóban, idegesen pillantgattam a mosdók felé, és vártam, vártam ,hogy Breeék megérkezzenek.
- Hívj csak Camille-nak, befestem a hajad, mondjuk vörösre, és teszek rád egy kis sminket is, a smink dob rajtad, idősebb leszel tőle. Elfedi a valóságot édesem, és azt, hogy úgy festesz mint egy múmia aki hetek óta nem evett rendesen.  
Nem tudtam, hogy miről beszélgetnek a készülődés alatt, de abban biztos voltam, hogy a lábam mellett nyávogó macskára is rá férf volna valami, fürdés…vagy… vagy nem tudom mi, nem tetszett, hogy a nyávogása felém vonzza a tekinteteket.
- Maradj már… otthon kellett volna pisilned…- dünnyögtem a doboznak. Nem értem, hogy miért jön velünk ez a macska is, miért pont ez, és miért veszett vele össze rajtam Bree, csak egy macska. Igaz nekem nem volt állatom sohasem, így szerintem nem is érzem át ezt az érzést rendesen. Reméltem hogy Camille megfelelően elváltoztatja Bree külsejét, annyira,hogy azért ne lehessen túlságosan felismerni, de látszódjon az útlevélből, hogy mégis ő. A ruhát tekintve, szerintem mindegy volt, hogy milyet választ Breenek, a lényeg hogy nyári legyen, ott is elég meleg van ilyen idő tájt.
- Hallottam a veszekedésetekről… -
kezdett bele Camille, miközben a mosdóban amelyet elfoglaltak egy épp takarítás van táblával, így biztos volt benne, hogy nem zavarják meg őket. - Lehet, hogy sosem fog a viselkedése miatt bocsánatot kérni, de ne hibáztasd ezért, ő… csak egyszerűen más mint a többiek. Hajlamos az esze után menni, és figyelmen kívül hagyni az érzéseit. Pedig… vannak neki is, csak valahol mélyen. -
Bree anyukája egy megözvegyült jómódú asszony volt, ehhez illő ruhákat is kapott,  így belefért, hogy miért utazgat egyedül egy másik országba.
- Egyébként, Sebastian felesége leszel, az iratok szerint, két napja házasodtatok össze, gyorsított eljárással kaptad az útleveledet, mert annyira szeretted volna hogy az ő nevén utazz a nászutatokra. Az édesanyád pedig egy özvegy asszony, aki a megörökölt hagyaték után elkezdett utazgatni szerte a világban.
Tényleg érdekelt, hogy Camille mivel tömi Bree fejét, de csak nem ronthattam be a női öltözőbe, ismertem , tudtam hogy azért Svájcról nem fog beszélni, de azt igen hogy nagyon szeret pletykálni, bármiről. Főleg most hogy elemében érzi magát amiatt, hogy segíthet, én… aki sosem szoktam segítséget kérni, arra fanyalodtam, hogy felkeressem őt, és igénybe vegyem a szolgálatait. Ingyen természetesen , mert pénzt nem volt hajlandó tőlem elfogadni. Felsóhajtottam és vártam, úgy tettem, mintha nem zavarna a macska vartyogása, a tabletemet kezdtem el olvasgatni, hogy milyen időjárás lesz Olaszországban, megnéztem, hogy hova szól a foglalásunk, Róma, túl nagy város, de most már késő volt lemondani a foglalásainkat, majd ha nem tetszik akkor ha oda értünk korrigálok. Türelmetlen voltam, ezért doboltam a lábamon az egyik kezemmel, azon agyaltam, hogy mit és hol rontottam el, meg egyáltalán miért? Miért nem tudtam jobban odafigyelni? Távol kell tartanom magamtól Breet, így módosítottam a szobák mergrendelésén, lemondtam a nászutas lakosztályt és három szobát kértem helyettük. Az enyémet a lehető legtávolabb a Sandersenektől. Csak most esett le,hogy nincs rajtam az órám, és láttam, hogy Bree tekintete odatévedt, hol az órám?! Nem jó, ha a reptér bármely biztonsági kamerája észreveszi! A táskáimban kutattam az órám után, hátha észreveszem, hogy hova tehettem, vagy… egyáltalán otthon hagytam? Drága óra volt, az volt az első órám amit magamnak vettem, pont azért, hogy eltakarja a csuklóm.
Camille miközben szépítgette Breet, az ő csuklóján is feltűnhetett a közös tetoválás, bárkód az is, akár csak az enyém, ő ékszereket hord azon a részen,  tudtommal ritkán veszi le, de a hajmosáshoz meg szárításhoz nagy valószínűséggel szüksége lesz rá, hogy ne piszkolja össze az ékszereit. Korábban még amikor beültünk az autóba, azt hittem meg fog ölelni Bree de aztán rájöttem, hogy butaságot képzeltem, hiszen irtózik az érintéstől, én pedig nem erőltettem ezt egyáltalán.
- Ezt keresed Nagyfiú? - - jelent meg előttem a jól ismert bőr nadrágos láb és felemeltem a tekintetemet, a kezében volt az órám, gyorsan felé kaptam és megkönnyebbülten csúsztattam fel az órámat a csuklómra.
- Ők, hol vannak? - álltam fel, és pillantottam el Camille feje felett, aki épp most állt neki a hajamat birizgálni.
- Mindjárt jönnek, de jobban is odafigyelhetnél magadra, kész bozont a fejed... - és azzal a mozdulattal áttúrta a hajamat, beigazította, a mániája volt, holott tudja ha nem szeretem különösebben ha nem úgy áll a hajam ahogyan széttúrtam.


• • Music:See You Again• • Ruha: • • Megjegyzés:    


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Márc. 02, 2016 2:38 pm Keletkezett az írás



Anya azt szokta mondani, hogy gyengék az idegeim. Pedig nem, egyáltalán nem erről van szó. Csupán csak… nehezen kezelem a stressz helyzetet, azonnal leblokkol az agyam, és túlélő üzemmódba kapcsolok, minden erőm és agyi kapacitásom arra megy el, hogy fizikálisan biztonságba helyezzem magam. Miközben Sebastiannak azt mondom, hogy nem tudom merre van a móló, folyamatosan az kattog a fejemben, hogy valaki ránk talált; valaki ránk talált és apa újra bántani fog. Összehúzom magam, miközben a macska hordozóját szorongatom az egyik kezemben, a telefont a másikban. Azért, hogy ha ütés ér, a lehető legkisebb felületen találjon el. Bárcsak el tudnám hagyni ezeket a szokásokat, bárcsak a hátunk mögött hagyhatnánk mindent!
A mólóhoz nagy nehezen oda találtunk, ha Seb nem lett volna ilyen figyelmes, türelmes és előrelátó, egészen biztosan ránk találnak, és elhurcolnak a házából. Furcsa volt, hogy mennyire szótlan. Semmi magyarázatot nem adott, ennek ellenére bíztunk benne mindketten, így nem is volt rá szükség. Nem rángatott volna ide minket az éjszaka közepén, ha nem lenne komoly oka rá. Csendben maradtam hát, és a kocsiban végig a macskát csitítottam. Részeredményeim azért voltak ezzel, mert már sokkal halkabban nyivákolt, kevésbé kétségbeesetten.
A reptéren találkoztunk egy lánnyal, akit Camille-ként mutatott be. A modora, és ahogy Sebastianhoz beszélt… és olyan gyönyörű nő! Megszeppenve hajtottam le a fejem. Szóval ilyenek Seb barátai? Ilyen gyönyörűek és ennyire… magabiztosak? Nem csoda, hogy nem tetszem neki, egyáltalán nem meglepő, hogy nem akar tőlem semmit. Lehet, hogy ez a lány a barátnője, vagy az volt egyszer. Ők illenek egymáshoz, mindketten erősek és önállóak, magabiztosak és kiemelkedően különleges a megjelenésük. Hogy is gondolhattam, hogy Sebastiannak én valaha is..?! Buta voltam, szörnyen buta.
Tiltakozás nélkül követtük Camillet a mosdóba. A vörös nem az én színem, de nem tettem szóvá, igazság szerint tényleg meg se szólaltam. Egy bizonyos pontig. Anya épp a festéket mosta le a hajáról, az övé holló fekete lett; illik hozzá, megfiatalítja, és lágyítja is a vonásait. Apa mániája volt ez a halovány, semmilyen barna szín, amilyen anya és az én hajam is. Azt hiszem, eredetileg talán sötétebb barna lehetett, de nem vagyok benne biztos. Tizenkét éves korom óta van erre a barna színre festve, mert apa így határozott, neki ez tetszett. Az életünk minden apró kis részletét uralta, irányította. Még a hajunk színét is.
- Nem veszekedtünk. – tiltakoztam halkan, de a lány sokat mondó tekintetére inkább befogtam a szám. De igen, veszekedtünk. Megbántottam Sebastiant, pedig nem akartam, nem tudom mi ütött belén, nem tudom miért csináltam ilyesmit. Bolyhoska miatt, az igaz, de… de ennyit tényleg nem ért a dolog. – Nem tudom, hogy vannak-e érzései. De ha vannak is, azoknak semmi köze hozzánk. Ő nem…  mindegy. Ő sem ért engem. – sóhajtottam csalódottan. Már így is túl sokat mondtam Camillenek. Biztosan mindent elmond majd a barátjának, és szemlátomást ő jobban eligazodik az érzelmek világában, valószínűleg nem kerülték el a figyelmét a jelek. Azok a jelek, amik azt mutatják, hogy mennyire fontos nekem Sebastian, hogy én igenis érzek iránta valamit, csak ő olyan fafejű, hogy nem veszi észre.
- Nászutasok??? Ugye csak viccelsz? Seb és én mint nászutasok? Hiszen hozzám se szól, rám se néz. Senki sem hinné el, és én se vagyok valami jó színész, ez őrültség. – inkább nekiállok én is lemosni a festéket a hajamról. Azt hiszem, erre az árnyalatra mondják azt, hogy ír vörös. Meglepően jól áll, bár sokkal feltűnőbb mint hittem. És sápaszt, rettenetesen sápaszt. Nem ártott volna az utóbbi napokban ennem vagy aludnom ez igaz, de képtelen voltam rá. Csak arra tudtam gondolni, hogy megbántottam az egyetlen embert akiben bízhattam,az egyetlent aki a mamámon kívül fontos volt nekem. Sminkelni sem tudok valami jól, csak ahhoz értek, hogy hogyan kell elrejteni alapozóval a lila foltokat, a többi nekem ismeretlen dolog. Azok a színes porok, a ceruzák meg a szempilla spirál azok valami nagyon fura dolgok, sosem használtam olyasmit. Össze akartam fogni a hajam, de Camille nem hagyta, azt mondta úgy szebb, ha szépen a vállamra omlik. Fogalmam sincs miről beszél, nem értek ehhez sem. Sosem akartam még tetszeni senkinek, és el se kellett játszanom, hogy tetszeni akarok valakinek. Ez sokat nehezített most a dolgomon.
A lány csuklóján hasonló tetoválás volt, mint Seb karján. Talán, együtt csináltatták. Nem fogom firtatni, mert valószínűleg olyasmit találnék ami csak fájdalmat okozna. Nagyon úgy tűnik, hogy össze passzolnak ezek a tetoválások, talán együtt csináltatták, talán akkor amikor jártak egymással, és szerelmesek voltak. Talán még most is azok. Összeszorult a torkom a gondolatra. Ezért nem vett észre Seb semmit, mert van jobb dolga is, van egy sokkal szebb és okosabb nő az életében; olyasvalaki aki a társa lehet. Nem úgy mint én, ez az elcseszett kétbalkezes kis láthatatlan lány, aki csak gondot okoz neki. Bárcsak tudtam volna ezeket a dolgokat, még azelőtt, hogy ennyire megkedveltem, még azelőtt, hogy elkezdték volna a mellkasomat feszíteni ezek az érzések. Azelőtt, hogy fontos lett volna nekem, és... szipogtam egy kicsit, ez most nem a sírás ideje. Próbáltam elnyomni magamban a csalódottságot, hogy mennyire reménytelen ez az egész. Az egyetlen ember, akitől nem félek, és akivel el tudnám képzelni a jövőmet valószínűleg már másé, és én soha nem fogom megtalálni azt, akiben bízhatnék. Nem lehet az enyém Sebastian bármit is teszek, és ez rettenetesen fáj. Rendes dolog ettől a lánytól, hogy nem dörgöli az orrom alá a dolgot, hogy nem nevet ki amiért az ő pasija tetszik nekem is. Magabiztos, tudja, hogy nem jelentek veszélyt rá, hogy semmi esélyem nem lenne felvenni a versenyt vele, hiszen elég csak egymás mellé állítani minket. Bármelyik férfi inkább őt választaná; megértem, hogy nem gonoszkodik velünk, bizonyára tudja, hogy amint biztonságban leszünk, kikerülünk a képből és ő visszakapja a párját. Én pedig elveszítem őt végleg.
Miután Camille alaposan kimázolta az arcomat, előre ment anyával. Neki a váróban kell lézengenie egy kicsit, iszik egy kávét és távol marad tőlünk, hogy ne keltsen feltűnést. Szörnyen aggódom érte is, de most nem gondolhatok ilyesmire. A ruhát bámultam, amit a lány adott, és a cipőt. Sosem volt még rajtam ilyen cipő, ki fogom törni a nyakamat is, két lépés után ez biztos! De felvettem. Nem viseltem még ilyen ruhát, ennyire szellőset és nőieset. Két vékony spagetti pántja volt, és szív alakú dekoltázsa. Az anyag egészen a testemhez simult, le egészen a csípőmig, ahol pedig úgy terült szét, mint egy virág szirmai a térdemig. A pillekönnyű, krém színű anyag minden lépésemnél hullámzott, mint a tenger, a szoknya több rétege pedig egyszerre mozdult, ahogy a fűszálak a nyári szellőben. Tényleg szép volt, és semmi extra, semmi csicsa nem volt rajta. Leültem egy kis padra, hogy felvegyem a kakaó színű, puha bőrből készült tűsarkú szandált, aminek hosszú szalagját a lábszáram köré kellett tekerni, egészen magasra. Meglepően jól tartotta a bokámat, talán mégsem fogok orra esni benne. A szintén barna nagy táskába beledobáltam a holmimat, de még észrevettem az élénk burgundi szín rúzst, amit Camille a pulton hagyott nekem. Na ne, ez már tényleg… nem illik hozzám, de végül is, ez volt a lényeg. Óvatosan színeztem ki vele a szájam, próbáltam úgy csinálni ahogy Camille mutatta, és szerintem sikerült is. Minden mozdulatomnál halkan csilingeltek az ékszerek, ilyesmim sem volt eddig, de ezek is mind passzoltak a ruhához és a cipőhöz. Ez a lány nagyon ért az öltözködéshez! A csuklómra is kerültek karkötők, bőrből és fából, a nyaklánc is ezekből az anyagokból készült, és a fülbevaló is.
Bizonytalanul léptem ki a váró területére, a gyomrom icipicire zsugorodott az izgalomtól. Én magam sem ismerném fel ebben a ruhában és ezzel a hajjal Bree Sandersont, nemhogy bárki más! Orromra nyomtam a divatos napszemüveget, és megindultam Sebastian és Camille felé. Nagyokat kellett nyelnem, és minden lépést megfontolnom, hogy úgy tűnjön mintha már ilyen topánkában tanultam volna járni baba koromban. Nem kerestem anyát, mert tudtam, hogy nem szabad, de azt is éreztem, hogy ő néz engem. Amint a közelükbe értem, a hordozó elé hajoltam le, hogy megbizonyosodjak arról: Bolyhoska rendben van. A napszemüveget a hajamba illesztettem, miközben a rácsok közt kidugott mancsát simogattam meg ujjaimmal.
- Köszönöm a ruhát, Camille. Honnan tudtad mi a méretem? – mormoltam halkan, hogy csak mi halljuk, na meg persze ez a kis szőrcsomó.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:39 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Bree - Sebastian
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Vöröske és szöszi szobája - Iz és Bree
» Nem láttál semmit! ~ Christian és Sebastian
» Ma éjjel bízd rám magad!- Lia és Sebastian
» Daniel & Sebastian & Marcus Treadaway
» Ragyogás (Sebastian és Joshua)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: