Egy újabb hosszú napnak nézek elé, mint mindig. Sokadik napja jövök kora reggel, és megyek haza késő este. Sajnos ezzel jár a helyettesítés, hiszen pár másodéves rezidensre aligha hagynék itt egy teljes műszakot. Sajnos, akire rá merném bízni, szabadságon van, és így inkább én vagyok az a merész, aki napok óta hajtja az igát. Igazából talán bizalmatlan vagyok ezzel a pár rezidenssel, de egyelőre én nem látom őket késznek arra, hogy egyedül legyenek. Nem, nem féltem a betegeimet, és nem vagyok paranoiás, csak szimplán a hozott szokásaimat érvényesítem itt is, öt éve már. Ráadásul úgy tapasztaltam, hogy a rezidensi képzés félidejében állnak készen a teljesen önálló munkára, de akkor sem mindig. Mindez egyénfüggő. Természetesen nem skatulyázom be a rezidenseket, csak tudom, hogy ki az, aki hajlandó tanulni. De a mai nap igen kevés idő volt bárkit is tanítanom. Kettő problémamentesnek induló szülés fordult át sürgősségi császárrá, mert a babák életjelei gyengültek. Szerencsére mindkettő megmenekült, habár a kislány nagyon megijesztett minket. Mikor már azt gondoltam, hogy nem tudom megmenteni, az anya aggódó hangja mintha életre keltette volna. Talán ez hozta vissza, talán érezte, hogy nem altathatjuk el, és meg is tiltotta. Így csak érzéstelenítéssel hajtottam végre a műtétet, aztán szerencsére utána minden simán folyt a maga medrében. Habár az újszülöttet megfigyelés alatt tartjuk, remélem, nem eshet nagy baja.
A napom jól indult, ám reggel tompa fejfájás jelezte, hogy jobb lenne, ha végre lassítanék, még el is határoztam, hogy ma korábban lelépek, de sajnos mikor kiléptem volna az ajtón, az egyik nővér szólt, hogy délután ötkor még vár rám egy programcsászár, egy igen kedves, ám mindent túlaggódó kismamával, aki ikreket vár. Így nem indultam haza, mert ha megtettem volna, minden bizonnyal elalszom, és akkor nincs ember a földön, aki fel tud ébreszteni. Így csupán annyit tehettem, hogy lemegyek a pihenőbe, és megpróbálom nem munkával elütni az időt a vizit után, de ahogy megebédeltem, a fejfájás erősebbé vált. Próbáltam minden létező természetes módot, de egyik sem vált be, felkutattam a kocsimat, és minden zsebemet, de nem találtam egyetlen darab gyógyszert sem, így a George rendelését diszkréten megzavarva kértem meg, hogy írjon fel egy dobozzal a legerősebb gyógyszerből, ami erre a migrénes fejgörcsre használ.
- Wes, nem igazán kellene neked ez... Felírok egy gyengébbet, de ez ki fog ütni - hallok aggódást a férfi hangjában, miközben a halántékomat dörzsölöm.
- Geogre... Tudod, hogy a gyengébb szart sem ér... - pillantok fel rá, miközben lassan már csillagokat látok a fájdalomtól.
- Miért nem mész haza pihenni?
- Ma még vár rám egy program császár... Sajnos nem lehet - sóhajtok fájdalmasan. Eközben  a magas ébenhajú férfi a gépen kezd el dolgozni.
- Három hete írtam fel neked egy dobozzal... Nem írhatok fel ennyit ebben a hónapban - húzza el a száját, én pedig kezdem felkapni a vizet.
- Ne már... Tudod, hogy nem kérnélek, ha nem kellene - felnyögök, miközben lemondtam arról, hogy gyógyszert kapok. Pedig nem vagyok függő, csupán tehetetlennek érzem magam a fájdalomtól. Ha nem múlik, így elég nehéz lesz végig vinnem azt a műtétet. George feláll, majd a szekrényhez lép, és percekig kutakodik benne, mikor egy fiolával a kezében ül le velem szemben.
- Tessék, de két hónapig meg se lássalak - a kedélyes arc megkomolyodik, én pedig felsóhajtok.
- Köszönöm... Életmentő vagy, jövök eggyel - állok fel a székről, miközben kiveszek a kis dobozból egy szemet, és bekapom. A férfi egy pohár vizet ad, amit elfogadok.
- Wes pihenned kell, a fejfájásod egy jel... és itt van egy beutaló a laborba, szeretném látni a vérképed a jövő héten - nyom még a kezembe egy papírt búcsúképpen, én pedig rosszallóan megforgatom a szemem.
- Igenis anyuci - tisztelegtem előtte, majd a park felé vettem az irányt. Muszáj volt egy kicsit csendesebb helyre vonulnom. Pihenni akartam. Legalább addig, ameddig elmúlik a fejgörcs, és elég jól leszek ahhoz, hogy rendbe szedjem magam. A kis dombot vettem célba, amin egy pad van, körül veszik a fák, és a nap elég meleget ad ahhoz, hogy a fejem alá tehessem a köpenyem, és ne fázzak a szél miatt. Kényelmesen helyezkedtem el, a szokásos pózban, miközben a bal kezemet a homlokomnak támasztottam. A szemeim lecsukódtak, én pedig nem elleneztem. Az igazság az, hogy fáradt voltam. Az éjszaka nem volt túl kellemes, valahogy nem tudtam aludni, így most a langyos szellő, és a nap melege miatt ellazulok, talán el is alszom. Fogalmam sincs, mennyi ideje fekszem a kényelmesnek aligha mondható padon, mikor a napot eltakarja előlem egy árnyék, egy emberalak lehet? Nem tudom. Csak azt, hogy kirángatott a félálomból, amelyben oly szívesen rostokoltam volna még. Mégsem nyitottam ki a szemeimet, csupán összeszorítottam egy pillanatra, majd ismét elengedtem az izmaim. Reméltem, hogy majd elmegy, bár fogalmam sem volt, kicsoda, a szél az orromba csempészte különös illatát. Hangja összekeverhetetlen volt, néhányszor, ha súlyos gondok adódtak, akkor ő jött altatni a beteget. Talán pontosan azért emlékszem rá, mert a legutóbb, mikor szükség volt altatóorvosra, a páciensem bepánikolt, és ő volt az, az ő hangja volt az, ami lenyugtatta az első szülése előtt álló nőt. Különleges elbánásban kellett a fiatal nőt részesíteni, hiszen betegesen félt attól, hogy úgy vágjuk meg, miközben ő ébren van. Ritka eset, nem mindennap találkozik vele az ember, és talán pontosan emiatt is ragadt meg bennem a nő arca, finom mozdulatai. Nekem nehéz megjegyezni arcokat, mindig kötöm valamihez őket, és a nevekkel még inkább bajban vagyok. Ezért először nem is reagálok a szavaira, de nem azért, mert nem akarok, hanem mert össze kell szednem a gondolataimat. És persze elég kínos, hogy nem emlékszem a nevére, de erről híres vagyok, szóval talán ő is tudja. Végül csak résnyire nyitom a szemeimet, hogy végigmérjem alakját, majd nagy nehezen ülő helyzetbe varázsoljam magam, ami nehezen megy. Elgémberedtek a végtagjaim, és még mindig érzem azt, hogy sikerült elaludnom itt kinn a padon. Megdörzsölöm fél kézzel a két szememet, majd odébb ülök, és csak a fejemmel biccentek, miközben lassan mosolyra húzódnak ajkaim.
- Ugyan, nem haragszom... - csendül fel hangom rekedten, ahogy felnézek rá ismét egy mosollyal az arcomon. - Foglaljon helyet nyugodtan. Örülök is, hogy erre járt, ki tudja, meddig aludtam volna... Itt nem hiszem, hogy keresnének, mindig ide jövök, ha el akarok kicsit tűnni - beszélek, miközben kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Próbálom felrázni magam, és összeszedni a gondolataimat, lassan vége a napomnak, és úgy néz ki, a fejfájásom is tompult végre.
- És ön, Dr. Brennan, mi járatban itt? - kérdezem kedvesen, majd visszaülök a padra. Egy fokkal jobban vagyok. Azt hiszem, kibírom a napot, hála George közreműködésének.  

Elbújni, eltűnni és elrejtőzni. Hihetetlenül hangozhat, hogy még én is, aki szereti a maga körüli káoszt és pörgést, mégis szükségem van olykor a magányra. Arra a magányra, amikor senki nem zavar meg, amikor magam lehetek. Ki hinné el, ha mondanám? Az ikernővéremen - Deenán - kívül azt hiszem senki. De nem is kell, hogy elhiggyék. Igen nehéz olykor elvonatkoztatni a káosztól és a pörgéstől, ami körül vesz. Hiszen amikor bevállaltam az egyetemen a heti két órát, akkor még nem volt a drágs kolléga folyton szabin, vagy betegállományban, de azt hiszem aligha fogom elvállalni megint a műszakjait, mert képtelen vagyok feltöltődni. Egyszerűen nem megy. Egyre több lesz nekem ez a munka, és azt hiszem, ha tovább húzom, akkor hibát vétek, olyat, ami nem egy szimpla szekrényfelborítás, hanem nagyobb, és azt nem élném túl. Annál én lelkiismeretesebb vagyok. Sokkal jobban szeretem a munkámat, de azt is, ha van szabadidőm. Amikor tudok élni a szenvedélyemnek, és ki tudok menni a parkba a kutyámmal, ahol csak fekszem a füvön, és nem gondolok semmire. Tény, hogy nagyon szeretem a munkámat, és ez egy életre szól, de olykor hajlamos vagyok belefeledkezni, túlzásba vinni a dolgot. Olyan régen olvastam a kedvenc könyveim egyikét, vagy néztem meg úgy egy filmet, hogy ne aludjak el rögtön az elején. Igaza volt George-nak. Pihennem kell, ezt én is tudom. Főleg azért, mert ilyenkor jön elő a kétbalkezességem, amikor is török-zúzok. Ilyenkor amihez érek, abban képes vagyok kárt tenni bármiben. Mint például abban a szerencsétlenül járt ivókútban, de ez az én mázlim. Mindig ez történik. Talán rossz csillagzat alatt születtem, vagy a sors keze van benne. Már nem is nagyon mozgat. De legalább, ha elkezdek kárt tenni a tárgyakban, tudom, hogy nem szabad tovább folytatnom. Olyankor csak pihennem kell. Ez a jel, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagynom. Pontosan ezért indultam el a parkba, hogy összeszedjem a gondolataim, hogy elmúljon a fejfájásom. És ne romboljam porig a kórházat. Persze ez nem történhet meg, de nálam soha nem lehet tudni. Csak egy pillanatra akartam lehunyni a szemem, mert olyan jól esett. Nem égett többé, kellemes nyugalom ölel itt kinn körbe. A szél kellemesen simogat, és úgy érzem, én magam is a természet  részévé válok. A madarak, a tenger távoli nagyon halk morajlása jut el hozzám, ami lehetetlenség, de most mégis érzem. Mintha hirtelen a parton lennék én magam is. Érzéki csalódás, de olyan élénk, hogy beszippant egyfajta álomtalan álom. Sötét, olykor fájó, máskor megnyugtató. Magával ragad, messzire visz. Benne akarok ragadni ebben a valótlan világban, ami oly könnyedén elvarázsol. Csak azt akarom, hogy mindig ilyen békés lehessen az olykor háborgó lelkem, de ez lehetetlenség. Az életben sok olyan inger ér, mely felzaklat, és örök emléket hagy maga után. Egyes ingerek erősek, és olyan intenzívek, hogy maguk alá gyűrnek, és fogva tartanak. Persze ez nem feltétlen rossz, hiszen lehet jó is, de egy bizonyos idő után átfordulhat minden. Más ingerek viszont gyengék, és csak ritka pillanatban jutnak ismét az eszünkbe. Furcsa gondolatok ragadnak magukkal, miközben megfeledkezem az idő múlásáról, vagy arról, hogy hol is vagyok. Igazából, ha hazamentem volna, akkor minden bizonnyal úgy elaludnék, hogy két napig fel sem tudnának kelteni, és talán itt sem keresne senki, ezért lep meg a tény, hogy eltakarják előlem a napot.
Nem szándékoztam társalogni, vagy egyáltalán kedves lenni, mivel a hölgy felébresztett, de valahogy, ha eszembe jut Dr. Brennan arca, akkor mindig azt érzem, hogy a személyét egy szóval tudnám körülírni. Titokzatosság. Megfoghatatlanság. Igen, ez már kettő. Soha nem beszéltem vele többet annál, mint amennyit az időnk engedett a sietség miatt, hiszen egy műtétnél nem az a legfontosabb, hogy megismerjük a másikat, hanem az, hogy megmentsük a beteget. A műtét után mindig kedves volt, elköszönt, majd eltűnt, akárha angyalként szállt volna alá az égből. Nem is tudnám, hogy itt dolgozik, ha nem láttam volna párszor ezelőtt. Illatát felém hozza a szél, csak ezért ülök fel, majd kínálom hellyel, miközben kinyújtom elgémberedett tagjaimat. Valahogy kipihentebb vagyok. Bár nem sokkal, csupán annyira, hogy a szülést levezessem. Aztán pedig megkeresem a felettesem, hogy szabadságra mehessek. Rám fér. Szükségem van arra, hogy kimozduljak a monotonitásból, amit piszkos módon utálok. Soha nem is fogom megszeretni, de közel a negyvenhez is várható el a változás.
 - Dehogy zavart meg. Még hálás is vagyok, hogy erre járt. Azt hiszem, nélkülem sokkot kapna az a két elsős rezidens, ha egyedül kellene a programcsászárnak nekiállniuk... - mosolygok rá, ahogy a szemeit kutatom. Valami különös csillanás látszik benne, olyan, amitől emlékezetes marad mások számára. Megfoghatatlanság. Ez a leginkább rá jellemző szó. A hangja kellemes, lágy, léptei könnyedek, mégis olykor fáradtak. Sovány, talán betegesen is. Nem tudok róla semmit igazából, de ez nem gátol meg abban, hogy beszédbe elegyedjek vele. Közvetlen vagyok, előítéletek nélkül. Természetesen nekem is van épp elég folt a múltamon, amitől lehetnék bunkó, vagy mogorva, de nem vagyok. Soha nem is tudnék. Na, jó ez azért tévedés. Hiszen azért én is van úgy, hogy ideges vagyok, és én sem kedvelhetek mindenkit, de ez szerintem teljesen normális.
- Crystal... Akkor ön pedig hívjon Wes-nek - biccentek, és abban biztos vagyok, hogy az ő nevét nem fogom elfelejteni. Annyira egyedi. Talán még soha nem találkoztam senkivel, akit így hívtak volna. Aztán a köpenyem felé pillantok, és csak elmosolyodom.
- Tudja, legalább három tiszta köpeny mindig lóg a szekrényemben, mert folyton leeszem magam, de a nővérek már nem mernek szólni, az egyikük pont a legrosszabbkor talált meg a múlt héten... Holott én ritkán vagyok morcos - hátradőlök a padon, miközben lassan visszatér belém az élet. A fáradtság elszáll a tekintetemből, már nem akar folyton lecsukódni a szemem. Így minden figyelmemet Crystal felé tudom fordítani, hallgatni csendes szavait.
- Eltűnni? Dehogy... Najó, jelenleg magányra vágytam. Furcsa lehet ez pont tőlem, de kicsit azt hiszem megint elszaladt velem a ló... Szóval, ha úgy vesszük, el akartam tűnni minden, és mindenki elől... Ilyenkor azt képzelem, nem is létezik Dr. McGregor. Butaság ugye? - fordulok felé, hogy a szemébe nézve mondhassam a gondolataimat. Közvetlennek tűnök, mert az is vagyok. Nem szeretek mogorva lenni, vagy rideg. Talán olykor túl közvetlen is vagyok.
- Hogyhogy nem láttam még erre? Mostanában elég sokszor jártam erre, bár ha jobban meggondolom, a héten először fekszem a padra. Inkább a nagy öreg tölgy tövében sziesztáztam... - válaszolom meg a kérdésemet szinte egyből. Habár ennek ellenére számtalan alkalommal voltam itt kinn. Minden bizonnyal elkerültük egymást. Teljesen lényegtelen kérdés volt tőlem, ami azt jelzi, még mindig fáradt vagyok.

Egyszer régen volt egy lány. Elvarázsolt. Számomra ő volt a tökéletesség megtestesített mindent, amire egy magamfajta férfi vágyott. Boldog voltam, és felelőtlenül helyeztem az életem, a lelkem és a szívem a kezeibe. Felnézett rám, büszke volt a sikereimre, és mellette éreztem először azt, hogy amit teszek, az jó, mert segítek vele. Az égig emelt, és azt éreztem, hogy helyem van ezen a földön. Mellette kibújtam apám rosszallásának fájdalmas árnyéka alól, a világ új színt kapott, és nem akartam, hogy ez megváltozzon. Önző voltam, csak magamnak akartam azt az érzést, és talán nem is belé voltam szerelmes, hanem a felém irányuló rajongásába. Talán soha nem is őt láttam, hanem azt, amivé tett, amivé válni akarok. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy valaha olyan szerelmes leszek. Hazudnék, ha azt mondanám, nem szerettem soha, mert őrületig rajongtam érte. Talán ezzel rontottam el mindent, talán mikor először dicsért, vagy mikor utoljára tette? Elszálltam magamtól, és az addigi alázatos viselkedésem nagyképűvé alakult át. Nem voltam önmagam. A tükörképem idegenül nézett vissza rám, és akkor még nem tudtam, de elvesztettem az irányítást. Talán az én hibám volt, de megeshet, hogy az övé, bár én mindig is azt vallottam, hogy egy kapcsolat két emberen múlik. Mégis a mi kapcsolatunkban hárman voltunk. Évekig voltam vele, ő pedig évekig csak eljátszott volna mindent? Hitten benne, bennünk, az életben, amit elterveztem. Messze szaladt velem a ló, és észre sem vettem, mennyire egyszerűen vezettek az orromnál fogva. És mikor a legboldogabb vagy, mikor azt gondolod, megérdemelten élvezed azt a sok jót, amit kapsz, elragadják tőled. Orvul ellopják, és te hiába ragaszkodsz hozzá, hiába kapaszkodsz két kézzel, mégis kirántják a talajt a lábaid alól, te pedig csak zuhansz. Majd földet érsz, fájdalmasa, a lelked darabokra hull, és te magad is vele együtt. Majd a másik fél, a harmadikkal jót röhög rajtad, hogy így tönkretettek. Azt mondják, csak egy lecke volt, hogy megérdemeltem. Hogy az én hibám az egész. Elvették a világom, romba dőlt minden, és a mélyre kerültem.
Megtanultam, hogy az élet akkor ad az embernek akadályt, ha nem számít rá, és akkor taszít a mélybe, amikor a legmagasabban vagyok, mert onnan lehet a legnagyobbat esni. Fogalmam sem volt, mivel is érdemeltem ki azt a lelki fájdalmat, amit akkor kaptam, de nem tudtam aludni, levegőt venni, és élni sem. Fojtogatott a levegő, az összes emlék, az életem. Gyűlölni kezdtem magam, mert végre láttam, mennyire elszálltam pár dicsérő szótól. Megvetettem a viselkedésemet, és megértettem, hogy miért néztek ki. A legjobb voltam a rezidens éveim alatt, messze a többiek fölött teljesítettem, de közben megaláztam őket. Megvetettem akármelyiküket, ha egy véletlen nyelvbotlás miatt rossz szakkifejezést használtak, és nem szégyelltem megalázni őket mások előtt. Büszke voltam magamra, mert azt hittem, ez a helyes viselkedés. A szerelem, és az a rajongás, ami Suzy által körülvett, elidegenített mindenkitől, elzárt a világ elől, én pedig hagytam magam megvezetni. Egészen addig észre sem vettem, mit teszek, ameddig ki nem derült a csalárdsága, az árulása, mintha egy szemellenzővel éltem volna. Aztán hiába próbáltam helyrehozni az életem, hiába próbáltam beszélni az ismerőseimmel, a társaimmal, nem mentem semmire. Túl késő volt, pedig anyám mindig is azt mondta, hogy soha nincs túl késő. És mégis, mert mikor összetörtem, és nem láttam a kiutat a fájdalom tengeréből, egyedül voltam. Senki nem állt mellettem, senki nem fogta meg a kezem, hogy kihúzzon a gödörből. Azt mondták, jobb lenne nekik nélkülem, mert elveszek előlük minden lehetőséget. ÉS igaz volt. Ezt tettem. Évekkel később belegondolva egy nagyképű senki voltam, aki felvágott, mert folyton tanult, mert az elméje oly könnyedén szívta magába a tudást, mint nekik soha, és ezzel elvágtam magam. Tehettem volna másképpen, lehettem volna kedvesebb, de akkor azt gondoltam, én vagyok a legjobb, hogy más a nyomomba sem érhet.
Szentül hittem, hogy soha nem érnek a nyomomba. Rosszabb voltam, mint a nővérek, akik a szabad perceikben áskálódnak, kibeszélnek, és gyűlölködnek. Ha akkor nem derül ki az átverés, hogy soha nem volt a kapcsolatunk közös, hogy végig osztoztam rajta a saját tulajdon, kitagadott bátyámmal, akkor sanyarú, és magányos sors várt volna rám, akkor minden bizonnyal egy lélektelen senki lennék most, aki csak elvégzendő feladatnak tekinti az összes betegét.
De az élet pontosan akkor kínál fel új lehetőséget, amikor nem is számítunk rá. Tudom, hogy mikor a legmélyebben voltam, anyám elintézett nekem egy állást a tudtom nélkül Los Angeles-ben, én pedig elfogadtam. Tudtam,
hogy anyám látott mindent, tudta, hogy nem jó nekem úgy, ahogy vagyok, és bár eleinte nem akartam magára hagyni őt, nem volt már semmi Bostonban, ami visszatartott volna. Elmentem, új helyre kerültem, és az akadályok, amik elém gördültek, hatalmasabbnak bizonyultak nálam. Emlékszem, hogy ugyanolyan elánnak próbáltam dolgozni, ugyanúgy, a hozzáállásomon semmit nem változtatva, mikor felkaroltak, mikor Dr. Page vett az szárnyai alá. Megtört, betört, de nem volt könnyű dolga. Ellenkeztem, dacoltam, és mindent bevetettem, mert azt hittem, hogy el akarja venni azt, amitől én én vagyok. De nem ez volt a terve. Látta bennem a tehetséget, látta, hogy mire lennék képes, ha eldobnám a nagyképűséget, és a ridegséget, és elengedném a múltat. De nem akartam. Sokáig nem, és ő ezt tudta. Türelmesen kivárta, míg végül feladtam. Ő erősebb volt, több tapasztalattal, és türelemmel. Engedtem, és hallgatni kezdtem rá. Eleinte nehéz volt, mert az első benyomás alapján gyűlöltek, és kirekesztettek, de én megtanultam a leckét. Dr. Page volt az, aki felnyitotta a szemem, és megmutatta, milyennek kellene lennem, és akkor nem vétek túl sok hibát. Akkor nem fogom elzárni magam, ha mosolygok. Akkor nem fogom elzárni magam, ha kicsit nyíltabb vagyok, és elkezdem a betegeimet emberként kezelni.
- Olyanok számomra, mint anyának a gyermeke. Felelősséggel tartozom irántuk, és szeretném a lehető legjobban átadni nekik a tudásom - tekintetem a messzibe réved, ahogy eszembe jutnak Dr. Page szavai. Ő volt, aki megmutatta, milyen is igazi orvosnak lenni, ahelyett, hogy sarlatán lennék, egy mészáros, egy robot. Ő tanított, és végül ő volt az, aki magával vitt New Yorkba. Elhagytuk az angyalok városát, én pedig mellette akartam lenni. A tudása, a személye elérte, hogy szomjazzam a szavait, hogy még többet akarjak belőlük. Mindamellett segített helyretenni a lelkemet. A barátommá vált, egyféle pót-apává, olyanná, aki nekem soha nem volt. Eltévedtem a helyes útról, de visszatértem. Miatta vagyok ma ilyen, miatta vagyok más, mint a többiek, mert élvezem, amit csinálok, és nem anyázok lépten-nyomon, és nem szenvedek minden áldott reggel azért, mert dolgoznom kell jönni. Azért már szenvedek, mert korán kell kelni, de senki nem lehet tökéletes. Már tudom. Majd negyven évesen, körülbelül tíz évet egy kiváló orvos mellett töltve megtanultam a leckét.
- Hogy szoktam-e? Előfordul, bár ritkán hagyom láttatni, de megesik... - mosolyodom el, miközben eszembe jut az eset, amiről ő beszélt. Ritkán rettegek, hogy elvesztek egy beteget, hogy nem tudom megmenteni, és az öröm percei helyett tragédia lesz belőle, de akkor a gyomrom akkora lett, mint egy dió, és nem igazán lehetett hozzám szólni a műtét alatt. Ha akkor és ott csak egyetlen hiba csúszik a számításaimba, akkor... Ki tudja mi történt volna akkor.
- Majdnem elvesztettem őt... Aztán az egyik csecsemő majdnem a kezeim között halt meg a köldökzsinór miatt. Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy segíthettem, hogy megmenthettem. Tettem a dolgom, az anyának pedig szerencséje volt... De nem tudtam, szerintem csak tettem a dolgom, de köszönöm. Tudja számomra ez nem csak egy munka... Ez a szenvedélyem is - az arcom megváltozik, ahogy szóba hozom az esetet. Megkönnyebbülés volt, mikor mindkét csecsemő rendben volt, ahogy az anya is. Arcom talán felragyog, és meglep, hogy csodált azért, amit tettem. Ritkán mondanak ilyet, és jól esik. Már nem szállok el, ha dicsérnek, már nem képzelem azt, hogy megváltó lennék. Ember lettem, ember vagyok. Nem állok senki felett, soha nem is álltam, soha nem is fogok. Ezt soha nem felejtem el, csak olykor túlhajszolom magam.
- Valahol meg tudom érteni, hogy így érez. Olykor nekem is eszembe jut, milyen lenne, ha más lennék, ha a másik utat választom, ami nem az enyém - tekintetem a távolt figyeli, de nem hagyom figyelmen kívül, amit mond. Mégsem kérdezek rá. Nem hiszem, hogy a legillőbb az lenne, hogy faggassam, hiszen most ez így, ahogy beszélgetünk, olyan törékeny, múlandó. Számomra ő azon kevés idő alatt olyan megfejthetetlen volt, és igazából kezd érdekelni a személye. Figyelni kezdem az arcát, a vonásait, a fáradtság jeleit, a sápadt bőrét, mely kicsit talán beteges. De nem tudhatom igazán, és nem tisztem mindent megtudni róla. Mégis kevés ember vonja magára így a figyelmem, kevés ember képes rá, hiszen néha olyan vagyok, mint a hurrikán. Érzelmek nélküli, heves, és oly hamar tűnök el valaki életéből, ahogy megjelentem benne. De örök nyomot hagyva úgy, hogy én is emlékszem. Egyetlen apró emléket őrzök mindenkiről, aki valaha számított, aki valaha mély nyomot hagyott.
- Nincs miért szabadkoznia, olykor mindenki túl fáradt, és olyankor könnyedén beszélünk olyanokról, amit nem mindig érthetünk. Tudja, a fához akkor járok, ha fel szeretnék töltődni kicsit. A természet gyógyítja a lelket, és a testet is. Néha fél óra elég a fa tövében, hallgatva a szélincselkedését a levelekkel, miközben elképzelem, hogy én is a természet része vagyok. Aztán rövid idő múlva feltöltődöm, mintha egy egész napig aludtam volna egy huzamban - néha egy részem tényleg elhiszi azt a sok sületlenséget, amit a nővérem magyaráz folyton, mikor látogatóba jön kis családjával. A férjét elvarázsolta vele, szinte már olyanok, mint egy nagy dilis bagázs. De valahol igazuk van.
- Látja, beszélek itt össze-vissza, a nővérem nagyon hisz a természetgyógyászatban, és a természet erejében, talán megfertőzte vele a túlterhelt agyam - nevetek fel röviden, miközben csak remélem, hogy nem ijesztem el.

Amikor kitépnek egy darabot a szívedből, amikor a lelked ismét kevesebb lesz egy apró - számodra hatalmas - darabbal, az rosszabb lehet bármilyen halálnál. A sebezhetőséged fordítják ellened, hiszen kitárod a szíved valakinek. Mert hiszed, hogy nem bánt, hogy nem töri össze, aztán egy nap rádöbbensz, hogy hazugság volt. Hogy minden szava csak arra volt jó, hogy elaltassa a kételyeimet, a gyanakvásomat, és a legóvatlanabb pillanatban törjön össze. Ő ezt tette velem. Elvette a szívem, majd darabokba törve adta vissza. Én pedig ott maradtam, egyedül, fájt mindenem. A lelki fájdalom fizikaivá átcsapva kísértett, és nem akartam talpra állni, mert annyira ragaszkodtam a sérelmeimhez, hogy nem láttam át, önző vagyok. El kellett engednem. Egyedül kellett lennem hozzá, mikor a csend a fülemben zajongott, mikor már elviselhetetlen volt a magány. Gondolkodni kezdtem, és rájöttem, hogy nem éri meg. Mégis minden egyes nappal hiányzik az, ahogy felém fordult, még akkor is, ha hazugság volt, ha csupán illúzió volt, és én pedig beleestem a csapdájába. Szerettem, vagy nem? Nem tudhatom már, de tanított valamit. Hogy soha ne bízzak senkiben, hogy soha ne engedjek közel senkit többé. Megtanultam, hogy egyedül is vihetem valamire, lehetek valaki. Mert ezt tanította nekem.
A maga kifacsart módján rávilágított a hibáimra, és elindított az úton, amin most is haladok előre. Mert tapasztalatok nélkül nem élhetünk, mert az életnek néha pofonokat kell adnia. Pofonokat, melyek néha letepernek, és napokig csak a helyét tapogatjuk kétségbeesve, és amikor a legmélyebben vagyunk, nem látva a fényt, akkor is hinnünk kell, hogy van kiút. Apám erős jellem volt, határozottságra nevelt, hogy mindent megoldjak egyedül, anyám pedig főzni tanított, ha egyedül élnék is, ne kelljen a fizetésemet műkajákra elköltenem. Soha nem tudok elég hálás lenni a nőnek, aki világra hozott, aki megmutatta, hogyan bocsássak meg. Nem volt gyenge asszony soha. Nem volt tipikus családom, hiszen anyám soha nem félt apám haragjától, és nem bújt el a sarokba, ha védenie kellett minket, nehogy apánknak eljárjon a keze. Ritka az ilyen, de mind a mai napig kiáll értünk, és ha kell, mind a mai napig képes felemelni a hangját, ha úgy érzi, nem figyelünk rá. Talán egy időben irigyeltem is a házasságukat, pedig sokat megélt emberek ők, sok vitával, anyám többször válni akart, de végül nem történt meg. Mind a mai napig hiányolom a mindennapos sürgésüket a lakásba még akkor is, ha apám soha nem mutatta ki, hogy büszke lenne rám. Pedig minden egyes napom azzal telik, hogy neki bizonyítsak, hogy lássa, igenis jól választottam, hogy nem dacból lettem orvos, hanem mert szülész akartam lenni. Nem pusztítani akartam, hanem segíteni a születésben, mikor először egymásra néz anya és gyermek. Azt akartam mindig is, hogy apám tudja, ez az életem, és szeretem, legalább annyira, mint hajdanán ő szerette a munkáját, de nehéz.
Mikor folyton falakba ütközöm, mikor ledegradálja a munkám, mikor női munkaként emlegeti, akkor legszívesebben lekevernék neki, ott hagynám, és nem érdekelne, mi van vele. Hiszen egész életemben ezt tette. Soha nem volt megelégedve a munkámmal, azzal, amit teszek. Egy időben gyűlöltem érte, főleg akkor, amikor az egyetem első éveiben folyton duruzsolt, győzködött, hogy hagyjam abba. Mikor kudarc ért, és rosszak lettek az eredményeim, ő folyvást azt mondta, rendőrnek kellene lennem, mert a mi családunk férfitagjai mind a törvény embereinek születtek generációk óta. De megtörtem a hagyományt, amely generációk óta a családunké volt, apám sokáig árulónak tekintett. A rosszallása miatt fel akartam adni, mert nem hittem volna, hogy valaha elérek bármit is úgy, hogy pont az az ember nem támogat engem, akire a legnagyobb szükségem lenne. Soha nem állt mellettem, én pedig minden tettemmel a figyelmét akartam, de mikor figyelt, akkor én nem figyeltem, és talán mi ketten megkésve érünk oda egymáshoz, vagy ahol találkoznunk kéne, és soha nem érjük el egymást. Soha nem leszünk egy nevezőn, de az életemet ő irányítja. A felé érzett tiszteletem mozgatja minden tettem, ahogy az emberekhez állok, ahogy a hivatásom felé fordulok.
Már nincs szükségem szerelemre, már csak önmagamra vagyok utalva, és a társaságom egy labrador, aki mindig képes mosolyt csalni az arcomra. Jobb, mint egy ember, hiszen meghallgat, mellettem van, és jobban örül nekem, mint bárki más. Nem hiába mondják, hogy az állatok hálásabbak, és sokkal többet érnek, mint némely emberek. Ha tanácsolhatnék valamit az embereknek, az az lenne, hogy tartsanak kutyát, és akkor soha nem lesznek egyedül, és soha nem késnek el sehonnan sem. Egy kutya sokkal okosabb, tudja, mikor van szükség egy kis kikapcsolódásra. Kis bűntudatom is támad jelenleg, hiszen dolgozom, mint egy gép, és minden este hozza a labdáját, hogy menjünk a parkba, hogy végre ki akar szabadulni a kert, vagy a négy fal fogságából. Én pedig a helyére küldve bontok ki egy sört, amit félig sem iszom ki, már alszom is a kanapén, kényelmetlen pózba, farmerban, és néha még a cipőt sem dobom le magamról. Rossz gazdája vagyok olykor, és tudom, hogy nem kellett volna örökbe fogadnom, de ha ő nem lenne, egyedül lennék teljesen.
Crystalt figyelem, ahogy beszélni kezd. A vonásain állapodik meg tekintetem, majd egy pillanatra belém fagy a válasz, ahogy köhögni kezd. A pad mellől felveszem a vizet, és felé nyújtom.
- Kér egy kis vizet? - kérdezem, miközben összeráncolom egy pillanatra a szemöldököm, majd ha nem kér, akkor leteszem a padra a vizet. Csak figyelem őt, nem tudom, mit is tehetnék. Talán csak félrenyelt. Igazából nem nézek rá szánakozva, hiszen bárkivel előfordulhat, hogy kicsit kiszárad a torka. Mikor elmúlik a köhögése, ismét felidézem a szavait, és mély levegőt veszek.  
- Kedves, hogy ezt mondja, olykor magam sem tudom, miért is teszem, de aztán rájövök, hogy erre születtem, hogy orvos legyek, még akkor is, ha vannak olyan személyek, akiknek ez nem tetszik, ugyanolyan munka ez, mint a többi, csak én élvezem is -
szavaimmal csak utalok arra, hogy van olyan a környezetemben, akinek nem tetszik, hogy mit is csinálok, de nekem ez a szenvedélyem. Ahogy másoknak a saját szakmájuk. Tudom, vagyis hiszem, hogy talán apám mégis büszke rám, csak nem akarja kimondani, nem akarja, hogy tudjam, de lehet, hogy ez is csak egy ábránd, mint az, hogy itt a helyem. De mégis, szeretem Sydney-t. Az időjárást, az ételeket, sőt még a kengurukat is. Igazán otthonossá vált a lakásom, a kis kert, melyben helyet kapott egy grill sarok is, még akkor is, ha alig van időm ilyenekre. Pedig örömmel tenném, jó családi szokásokat őrizve, de tényleg nagyon ritkán kapcsolok ki mostanság. Pedig Dr. Page folyton azt mondta, hogy a munka mellett önmagunkra is időt kell szánnunk, mert ha elhanyagoljuk a magánéletünket, akkor az megbosszulja magát majd a munkában. Ahogy most is történt. Hiszen elaludtam a padon, ami a gyógyszer mellékhatásának is betudható, de én inkább a kimerülésre fogom. Mert már rég nem volt szabadnapom. Nem baj, még két nap. Csak ennyit kell kibírnom, aztán két hétig a kórház felé sem akarok nézni. A szabadságomat kellemesen akarom eltölteni majd, a lehető legjobban kipihenni magam.
- Nem kell szabadkoznia, a fáradtság olykor furcsa tüneteket produkál - mosolyodom el, majd biccentek, hogy megerősítsem abban, hogy a munkám a szenvedélyem. Az, amit mindig is csinálni akartam, mert ez az igazság. Nem szokásom hazudni, csak a magánéletem titkolom, őrzöm, mint egy kincset, ahogy mindenki itt a kórházban. Próbáljuk külön választani, de csak akkor nem megy, ha magunk is betegek vagyunk. Remélem, egy ideig nem leszek beteg. Bár évtizedek óta nem voltam, ami a nővérem szerint azt jelenti, hogy rendben van minden, de nincs így. Az már más kérdés, hogy miért, nem szokásom erről beszélni.
Aztán jobban magára vonja a figyelmemet, ahogy kiegyenesedik, végigmérem őt, arcát, tekintetét. Keresek benne valamit. Kimondatlan szavakat a mondatai mögött, valamit, ami sokkal több, mint a többi kolléga üres csevegése. De ez a nő már a puszta jelenlétével árulkodik, kimondatlanul, mintha arra várna, hogy valaki olvasson a jelekből. De milyen jelekből, és hogyan?
- Ebben igaza van, de egyet kell értenie, hogy olykor nem elég túlélnünk, hanem meg is kell élnünk a pillanatokat, hogy maradandóak maradjanak - most én dőlök előre. Egy pillanatra a tekintetem megtelik valami különös tartalommal, mintha egy pillanatra kiszakadtam volna a vicces doki szerepből. Különös érzés, kissé hirtelen jött, nem tudtam uralni ezt, így inkább a térdemre támaszkodom, egészen addig, ameddig hangja újra elér. Felnézek rá, és ismét kiegyenesedem.
- Ezek alapján mi is lehetnénk kuruzslók, azért, amit teszünk... Nem vagyok az a tipikus doki, vannak olyan részei, amiben hiszek. Hiszen miért lesz jobban egy súlyos beteg csupán a gyógynövényektől? Nem csak a hit miatt. Orvosként sokat megtapasztaltam már, és van valami ebben az ágban, valami rejtély, ami miatt sokszor működik. Persze nem hangoztatom, de nem vagyok földhöz ragadt. Az unokahúgom most öt éves, és soha nem volt még beteg... Csak arra támaszkodhatom, amit látok, amit nem, abban pedig nem igazán hiszek... Ön nem hisz benne? - dobom vissza a kérdést, majd felé fordulok ülő helyzetemben. Figyelem az arcát, van benne valami különleges. És talán ő is észrevette, hogy amikor a családomról beszélek, a hangom megváltozik. Ahogy akkor is, mikor az orvoslás kevésbé elismert ágáról beszélek.

Nem voltam én mindig egyedül. Olykor voltak nők, akik ideig-óráig mellettem éltek, velem éltek. Többször visszaéltem azzal a képességemmel, hogy igen könnyedén be tudok férkőzni a nők bizalmába, könnyen el tudtam csábítani őket. Nem hittem soha, hogy olyan jóképű lennék, vagy mindenki álma, de mindig is úgy vallottam, hogy a nők megérzik a magabiztosságot és a kiegyensúlyozottságot. Rám pedig mindig jellemző volt ez a két tulajdonság. Dr. Page csak segített, hogy ne uraljon el a kétségbeesés. Nem csak szakmai segítség volt nekem a mentorom. Emberileg is sokat tett értem. Barátokká váltunk, felnéztem rá, mint ember, és mint orvos egyaránt. Talán egyetlen dologban nem tudott segíteni soha, az pedig az, hogy adjak esélyt magamnak arra, hogy újra szeressek. Nem egyszer tartott beszédeket amellett, hogy ez milyen jó érzés, hogy nem kerülhetem el, hogy szeressek, és viszont szeressenek, de én csak azért is azt akartam bebizonyítani, hogy elkerülhetem, hogy számomra felesleges érzés, hogy nekem nem kell. És eddig sikeresen el is kerültem, hiszen játszottam. Több mint nyolc éve már, nem egy nő fordult meg az ágyamban, vagy mellettem, de egyik sem volt tartós. Úgy éreztem, hogy felesleges hazudoznom évekig. Csak a szívüket akarom, majd porba tiprom mind azzal, hogy véget vetek valaminek, ami el sem kezdődött. De miért is teszem? Miért éri meg megannyi női könnyet, fájdalmat látnom, ha egyszer szeretni könnyebb? Mert valahol mélyen legbelül félek szeretni. Félek megnyílni, félek attól, hogy megint kivetkőzöm magamból, hogy megint elvesztem az eszem, és vele együtt azt is, akivé váltam. Akihez olyan görcsösen ragaszkodom, mint haldokló abba a minimális remény pislákoló sugarába. Mert tetszik  az, akit a tükörben látok ébredéskor. Tetszik az, aki visszanéz, akire visszamosolyognak. Megtanultam alázatos lenni, fejet hajtva végezni a szakmám, visszakaptam azt, aki vagyok. Az önbecsülésem és a büszkeségem alacsonyabb lángon ég. Nekem ez a fontos, hogy mások kedveljenek, hogy a rezidensek lássák, hogy tőlem tanulni lehet, hogy a betegek érezzék, hogy megbízhatnak bennem, mert vigyázok rájuk akkor, mikor a legnagyobb szükségük van rám. Egy szerelemmel megváltoznék, nem látnék tisztán, egy szerelem kifordít, és nem tudnék másra gondolni. Nekem kell, hogy többfelé figyeljek, nekem az kell, hogy a szakmámban teljesítsek, hogy segítsek másokon.
Lemondtam a szerelemről. Mondhatjuk így is. Talán... Nem talán, hanem biztos, hogy így van. A szerelem vak, a szerelem fáj. Szeretni valakit annyit tesz, hogy olyankor mi magunk is megváltozunk. Én pedig nem szeretem azt az énem, aki a szerelem hatására előjön belőlem. Mert egyértelmű, hogy én vagyok az az ember is, csak én nem szeretem. Lehet, hogy talán azért, mert akkor túl kiszámíthatatlan vagyok. De azt vallom, hogy nem mindenkinek adatott meg az, hogy szerelem is legyen az életben, én pedig nem keresem, sőt el is zárom magam előle.
Egész eddigi életemben Lucy óta csak egyetlen olyan nő volt, aki képes lett volna elérni nálam, hogy megtörjön a jég. Közel járt. Barna haja volt, kék szemei, és tekintetében olyan erő volt, olyan tűz, ami másokat is képes lett volna lángra lobbantani. Szenvedett mellettem. Biztosan így volt, még akkor is, ha nem vallotta be soha. Három hónapig voltam vele, addig láncoltam magamhoz, és gyarló módon lassan, napról napra aludt ki a tüze az utolsó hetekben, mert érezte, hogy nem szeretem viszont. De érezte azt is, ha kitartó, akkor megtörik a jég, hiszen már megrepedezett. Olykor azon kaptam magam, hogy rá gondolok, vagy azon, hogy esténként magamról beszélek, a múltamról. Önfeledté váltam mellette, és könnyű volt. Csak szeretett, esténként néha megmasszírozott, és csendben volt. De nem akartam érezni. Ahogy teltek a napok, kezét ellöktem, elhúzódtam az érintései elől. Diandra nem értette ezt, én pedig sokáig próbáltam elhitetni magammal, hogy ez nem az, nem szerelem, de felnyílt a szemem. Nem láncolhattam magamhoz önzőségből, hiszen nem akartam szeretni őt, mégis elindult bennem valami, és ahogy megrepedt a jég, ő befurakodott a réseken. Menekülőre fogtam, miközben azzal magyaráztam, hogy jobbat érdemel. De igaz volt. Minden szavam. Mellette féltem szeretni, megnyílni, mert azzal visszaélnek, akkor porba tipornak, és Lucy-ból sem néztem volna ki, de megtette. Valahogy a múlt megismétlődni látszott, én pedig menekülőre fogtam. Annyiszor törték már össze a szívem, hogy nem akartam újabb sebet. Tudom, nagyon jól tudom, hogy egy nap engednem kell, egy nap egyik pillanatról a másikra fordul velem majd a világ, én pedig hanyatt vágódom. Tudom, hogy egyszer valaki képes lesz egy pillanat alatt elgondolkodtatni, és rettegek ettől a naptól. Ezért igyekszem lecsökkenteni a nőkkel való kapcsolatomat egyetlen éjjelre. Törékeny, múló, véget érő. Emlék. Mert így nem fáj, mert az alkohol segít ellazulni, olyankor más vagyok, olyankor arra a röpke kis kaland idejére elfeledek mindent, és úgy teszek, mintha az lenne az utolsó napom a földön.
Eljátszom a gondolattal, hogy más vagyok, hogy nem én vagyok Weston McGregor. Csak egy ember vagyok ilyenkor, olyan vágyakkal, amit józanon soha nem ismerek be, mert túl fájdalmas. Az ember gyarló, az ember önző. Az ember soha nem nézi, másnak mi fáj, ha részegen pillantanak a körülöttük állókra. Olyankor szerintem mindenki azt képzeli, körülötte forog a világ. Soha nem mondtam, hogy tökéletes lennék. Olykor elszalad velem a ló, messzire visz. Máskor pedig a munkába élem ki magam. Mert a szenvedélyem, mert életet adni, részt venni a születés csodájában, segíteni a fájdalmat átélő nőket nekem nem szenvedés. Erre születtem. Mindig elmondom minden egyes rezidensnek, ha nem érzi, hogy gyógyítani született, akkor nem ez a szakmája. Ha nem érzi, hogy egész életében tudná csinálni, akkor megette a fene az egészet. Vannak, akik tényleg csak azért vannak a szakmában, mert a sokadik felmenő ezt tette, mert feláldozta magát, a céljait a családja céljaiért, és egy olyan életet él, amilyet nem kellene. Én ezen nem tudok segíteni, nem tudok kedvet adni nekik a dologhoz, nem tudok többet, csak amennyit én is képes vagyok.
Olykor elbizonytalanodom önmagamban, olykor nem érzem át a szakmám fontosságát, és olykor hajlamos vagyok felelősségként tekinteni rá. Ilyenkor mindig fáradt vagyok, és képes vagyok ilyenkor olyanokat mondani, amit az imént, amit Crystal oly könnyedén észrevett, és hosszabban beszélni kezd. Minden szavára figyelek, a mimikájára, mindenre, ami ő, mert különös érzés, ha valaki megdicsér. Olykor még nem tudom kezelni, máskor pedig elfogadom, és megköszönöm. Szavai mosolyt csalnak az arcomra, ahogy egyre mélyebbre megy a témában, és azon kapom magam, hogy csak rá figyelek. Bólintok. Egyet értek minden szavával. És mindig belátom, ha tévedek.
- Igen, igaza van. Csak mikor attól nem kap visszaigazolást az ember, akitől a legjobban szüksége van, hajlamos elfelejteni azt, mennyire fontos is, amit csinál. Gyerekkoromtól orvos akartam lenni, de ezt egy több generációs rendőr felmenőkkel rendelkező, vaskalapos apa nem tudja elfogadni. Sokszor magam is elfelejtem, hogy fontos tagja vagyok ennek az egész univerzumnak, és nem is tudja, mennyire jól esik ezt öntől hallani, aki nem is igazán ismer - elmosolyodom. Őszintén, valamiféle megnyugvással. Ezekért a pillanatokért éri meg nem feladnom. Hanem folytatnom, mert ezek a pillanatok megfizethetetlenek. Habár soha nem adom fel, hogy egyszer az apám is kimondja, helyesen döntöttem. Eddig senki sem mert szembeszállni a család akaratával, én voltam az első. Talán ez csak érhet valamit. Vannak pillanatok, amikor abban hiszek, hogy így van. Tudom, hogy ostoba képzelgések ezek, de mindenki hinni akar valamiben. Biztos vagyok benne, hogy Crystal is hisz, és nem csak a természetgyógyászatban. Tudom, hogy az embereknek szükségük van valamire. Ahogy a húgom által kedvelt orvoslásról szó esik, ismét az orvos szólal meg belőlem, ő pedig ismét szót emel. Hirtelen fordulok felé, hitetlen mosollyal az arcomon, de végül megteszem. Behunyom a szemem, ahogy kéri, miért ne tenném meg? Hangja élesen hatol elmémbe, nem figyelek másra, csak rá. Majd kinyitom a szemem. Meglepve pislogok felé, és arcomra észrevétlenül kúszik egy mosoly, ahogy ő beszél és előredől. Egy pillanatra megcsóválom a fejem.
- Maga hihetetlen, komolyan mondom - csendül fel hangom könnyedebben, majd én is előre dőlök, hogy a szemeibe nézhessek. - Igaza van, elég nagy sarkítás volt tőlem az iménti. Nem csak abban hiszek, ami látható, csak olykor gyarló emberként hajlamos vagyok elfelejteni az élet apró láthatatlan dolgait... Nincs mentségem - mosolyodom el, ahogy összedörzsölöm tenyereimet. Kellemes a társasága, kevés ilyen emberrel futok össze a kórház falain belül. Hiszen mindenki siet, olykor én is. Kapkodnak, és én is elkövetem ezt a hibát. Elfelejtek örülni az apró dolgoknak, holott sokszor erre biztatok másokat.
- Megfigyeltem, hogy ön mindig olyan törődő a betegekkel, őszintén becsülöm azt, amit értük tesz. Most pedig kiderül, hogy így, személyesen is szórakoztató társaság. Mi a titka? Úgy értem, miből merít ekkora erőt, amekkorát a tekintete sugároz? - kérdezek ismét. Igyekszem olyan kérdéseket feltenni, amik engem sem ijesztenének el, hiszen én sem szeretem, ha letámadnak, hogy meséljek a gyerekkoromról így ismeretlenül, de mégis meg akarom tudni, mi motiválja őt. Hiszen a sápadtsága és a soványsága ellenére a tekintete hatalmas erőt mutat, de egyben törékenységet is. A hangja különösen cseng számomra, úgy, hogy nem felejti el az ember. Ez az, amiért megmaradt bennem, ez az, amiért nem tűnt el az elmém homályában, hiszen más, mint a többi ember. Pontosan ezért örülök a társaságának. Kikapcsol, és felnyitja a szemem. Nem átlagos, és ameddig időm engedi, vele fogom tölteni, ezen a napsütéses délutánon.