Crystal and Mark

What can I help you?

Különös kettősség jellemez, és olykor magamon sem vagyok képes kiigazodni. Az emberek segítségért jönnek hozzám, mert tudják, hogy bennem bízhatnak, és olykor én magam is tovább gondolkodom a problémájukon, mikor már régen elhagyták a rendelőmet. Mindig is lelkiismeretesen végeztem a munkám, már az elején is, már akkor tudtam, hogy ez az én szakmám. Segíteni akartam, ahogy apám is tette. A férfi, akire egész életemben felnéztem. Tette a dolgát. Egy alkoholista apa mellett nőtt fel, miután elvesztette az anyját, átment mindenen, hiszen drogok és alkohol már akkor is létezett a földön. Mélyen volt, semmivel nem tudták kirángatni onnan. Emlékszem, mikor mesélt, folyton a zongorához ült le. Elmesélte, hogy a nővére folyton játszott, hogy ezzel próbálta megnyugtatni, megmutatni, hogy ő is szenved. De apám makacs volt, és önfejű. Sokáig nem ért semmit. De aztán a zene mégis használt. Ez által kommunikált a testvérével, és elsajátított pár trükköt. Ahogy mesélt, mindig a szemembe nézve tette, mindig úgy, hogy lássak mindent, hogy megértsem az olykor előforduló megtörtségét, és ráébredjek, hogy nem minden habos torta. Hogy az alkohol csak menekülés, mely ideig-óráig gyógyír, ahogy a nyugtatók is. Őt követtem, amikor a gyógyítás felé kezdett irányulni az érdeklődésem, és róla akartam példát venni, hogy megmutassam, gyógyszer nélkül is képes vagyok gyógyítani. Sokan kinevettek, és azt hiszem az elején falakba ütköztem. Kudarcot halmoztam kudarcra, hiszen nem értettem meg a tragédiát,  nem értettem meg a veszteséget, a depressziót. Nem éltem át azt, milyen, mikor kirántják a lábam alól a talajt.
Nem egyszer vágták a fejemhez, hogy ameddig nem tapasztalom meg a földi pokol legmélyebb bugyrait, nem fogom megérteni a betegeimet, és csak a levegőbe beszélek majd. Nem hittem ebben, mert azt gondoltam, nem ez határoz meg. Tévedtem. Azt gondoltam, én soha nem fogok sem gyógyszerekhez, sem pedig alkoholhoz nyúlni, legyen akármekkora is a fájdalmam. Ez egy ostoba, és felelőtlen kijelentés volt, hiszen megtettem. Olyan mélyre zuhantam, ahonnan sokak szerint nem volt kiút. A saját apám mondta ki rám a végítéletet, azt mondta, túl gyenge leszek ahhoz, hogy elengedjem a fájdalmaim. Meg akartam neki mutatni, hogy téved, de a függőség erős volt. Tényleg vasmarokkal láncol magához, legyen akár gyógyszer, drog, alkohol, gyűjtögetés, vagy fóbiák. Azt mondta apám, hogy onnan, ahol én voltam, nem szabadulhatok ki gyógyszerek nélkül. Én is elhittem, de a megfelelési kényszer, a büszkeségem apró maradéka nem engedte, hogy elbukjak. Sokat tapasztaltam abban a két évben, és sokat vesztettem. A gyógyulásom után pár évvel elvesztettem a legnagyobb támaszom, apámat, de még megérhette, hogy gyógyultnak nyilvánítsanak, hogy a fejéhez vághassam, meg lehet csinálni. Csak akarni kell. A küzdőszellemet tőle örököltem, hiszen az utolsó éveiben mást sem tett, csak harcolt a rákkal. Soha nem adta fel. És ezt teszem én is minden egyes nap. Küzdök magamért, küzdök a családomért, és nem utolsó sorban a betegeimért. Mert tudom, hogy mindenki képes felállni, akiben meg van az akaraterő. Aki tudja, és felfogja, a helyzete kellemetlen neki. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, és olykor túl kegyetlenek a szavak, amiket hallanak, de szükségük van rá. Mert az emberek, a környezetük kímélni akarja őket, mert azt gondolják, ezzel tesznek jót. Holott ezzel csak mélyebbre taszítják őket. Mégis mit ér a család, ha nem vagyunk képesek őszinték lenni egymással? Mégis mit ér az élet, ha elfelejtünk élni? Ha kapaszkodóként használunk különféle tudatmódosító szereket, vagy fóbiákat.  Akár önmagamtól is kérdezhetném ezeket, hiszen hazudok. Hazudok Cissy-nek, magamnak, a gyermekeimnek, miközben tudom, hogy semmi sincs rendben. El kellene fogadnom, hogy vannak dolgok, amiken nem tudok javítani, amit nem lehet helyre hozni. Ennek ellenére mégsem apaként, vagy férjként próbálom az életemet helyrehozni, hanem pszichiáterként, külső szemlélőként, mintha nem az én életem lenne. Talán így védekezem, talán majd egy nap sikerül kimondanom azt a piszkos szót, de addig másokon segítek. Mert ehhez értek. Mert tudom, hogy a munkámban nem vallok kudarcot, mert itt magabiztosnak érzem magam. Az irodám otthonos, kávé és fehér kellemes harmóniája között érzem már igazán otthon magam. Nem a legmegszokottabb iroda, de a célom az, hogy a betegeim jól érezzék magukat, hogy azt lássák, bennem megbízhatnak. Minden berendezési tárgy az én ízlésemet tükrözi, ahogy a zongora is, ami a kanapéval szemben van, pontosan az erkélyajtó mellett. Mintha nem is egy rendelő lenne. Az egyetlen jel, ami azt jelzi, hogy ez nem csak egy lakás, az a bejárati ajtó melletti ajtó, mely egy irodát rejt, aktákat, rengeteg könyvet a falra fúrt polcokon, ezen kívül egy asztalt, a titkárnőm asztalát, és még egy ajtót, mely az én irodámat rejti, ahonnan könnyedén a nappaliba mehetek.
- Miss Marshall - emelem meg a hangom feszülten, ahogy leteszem magam elé az egyik papírt. Egy levél, melynek tartalma kicsit felidegesített. - Miss Marshall, hol a fenében van? - tolom hátra a gurulós székemet, hogy magam keressem meg a harmincas éveiben járó nőt.
- Itt vagyok... itt vagyok, és már ezerszer elmondtam, a nevem Julia. Na de mi ez a nagy gond? - emeli fel a hangját, ahogy az irodám felé tart. Az ajtóban majdnem összeütközöm a nálam fél fejjel alacsonyabb nővel, így hátrálok egy lépést.
- Ez a levél mikor jött? - lobogtatom meg a papírt, amit Julia kikap a kezemből. Sietve átfutja, és arcára kiül a felismerés, miért is vagyok olyan bosszús.
- Talán tegnap... Ójaj Istenkém. Ez a nem normális beperelt? - kérdez vissza a szája elé tartott kézzel.
- Nem, üdvözlőkártya a születésnapomra.. Nincs elég gondom e nélkül sem. Na, figyeljen Julia. Hívja fel Petert. Az ügyvédemet, és beszéljen meg vele egy találkozót holnap délelőttre. Ha akadékoskodik, mondja meg, hogy fontos. És meg lesz fizetve érte - teszem hozzá, majd a kabátomért nyúlok.
- Rendben. Most hova megy?
- Kávézni, a feleségemmel, aztán haza - felelek szűkszavúan, miközben indulni készülök.
- Elfelejtette, hogy mára van még egy páciense? Crystal Brennan. Már át is kértem az orvosi anyagát. Az íróasztalára tettem - ahogy kiejti a szavakat, éles tőrként hatol belém a felismerés. Teljesen megfeledkeztem a nőről, mert annyira felidegesített az az idézés. Nem is tudom, hol áll a fejem.
- Mikorra jön? Kérem, mondja, hogy van időm kávézni a feleségemmel, mert halott ember leszek, ha a héten hatodjára is lemondom - teszem össze a kezem, arcomon pedig könyörgés jelei tűnnek fel, ahogy hangom is esdeklővé válik. Már ötször lemondtam a közös kávézásunkat a héten valamilyen fontos dolog miatt, ha most is megtenném, feleslegesen veszekednénk, ami jelenleg nem hiszem, hogy jó hatással lenne a munkámra.
- Nyugodjon meg kérem, kettő teljes órája van arra a kávéra - emeli fel a kezét, kinyújtva a mutató-, és középujját. Én pedig elindulok. Fogalmam sincs, mit várok ezektől a találkozóktól, de valahol még él bennem egy kis remény, hogy talán csak én vagyok az önző, és az a szerelem, amit megtapasztaltam, csak a függősségeim felnagyította illúzió volt. De miért pont én ragadnék meg annál, ami van, mikor a betegeimnek is azt mondom, hogy ne elégedjenek meg a jóval, a legjobbat akarják. Csak én nem törekszem a legjobbra a magánéletemben, és a munkámmal kompenzálom. Természetesen nincs okom a panaszra, hiszen a feleségem ma is gyönyörűen fest, halvány rózsaszín ruhában jött el, kellemes virágillat lengte körül. Hangja olyan lágy volt, mint mindig. Jobb feleséget nem is kívánhatnék. Mielőtt haza indult, félve közeledett, mert tudja, mennyire nem szeretem a testi kontaktust. Mégis engedem, hogy nyakam köré fonja vékony karjait, és ölelésébe rejti minden kételyét, minden szerelmét. Én pedig hagyom. Gyarló vagyok, és jól esik a szerelme, a törődése. Ez az egyik gyengém. Ragaszkodom hozzá, hiszen mégiscsak huszonnégy éve vagyunk egymás mellett. Talán ez tesz emberré, ő tesz emberré. Ahogy a kocsimba szállok, majd elindulok, ismét körülötte forognak a gondolataim. Aztán, ahogy leparkolok a rendelő előtt, ismét eszembe jut az idézés, és a mai betegem. Még nem járt nálam, és én pedig ezért is indulok az irodám felé, hogy a lekért papírokat átnézhessem. Nem szokásom a betegeim életében vájkálni, és soha nem hozom fel, csak ha úgy érzem, hogy feltétlenül szükséges. Mégis tudnom kell legalább a gyógyszereiket, miket szednek rendszeresen, hogy tudjam, honnan is indulunk.
- Julia kedvesem, feltenne egy kávét, és bekapcsolná a vízforralót, ha megkérhetem? - lépek ki az irodámból, majd egy mosollyal az arcomon beszélek a nőhöz. - Kimegyek a hátsó kertbe, kérem, ha elkalandoznék, szólna, hogy megérkezett Miss Brennan - választ sem várva indulok el a kert felé. Nem nagy az egész, pont akkora, hogy egy kiülős rész elférjen, ahová én is leülök. Szeretem ezt a helyet, csendes, nyugalmas, és távol van a város zajától, mely számomra fontos, hiszen az emberek a tömegben feszültebbek. Itt nem, itt sokan könnyebben feloldódnak. Számomra ez a hely olyan,mint a nyugalom szigete.

Crystal and Mark

What can I help you?

Amikor elmondta apám, hogy rákos, láttam a szemében a félelmet. Láttam, hogy rettegett attól, hogy megint összeomlok, hogy majd az italhoz nyúlok, mert nem bírom el majd a terhemet. Emlékszem, hetekig titkolta. Láttam rajta, hogy valami baj van, éreztem. Másként csillant a tekintete, félve nézett a szemembe, mert a kapcsolatunkat mindig is őszinteség jellemezte. Én maradtam neki egyedül, és láttam a rettegést a tekintetében, hogy összeomlok. Hogy a számára legfontosabb ember nem tud majd mellette állni, és nem lesz miért küzdenie. Nem tagadom, sokkolt a hír, és tényleg összeomlottam. Hiszen alig hoztam helyre az életem, a karrierem is alig indult be, emlékszem, Sydney-be költözött, hogy segítsen elindulni az úton újra. Végig mellettem volt, én pedig nem akartam őt elveszíteni. A hír hallatán mégis olyan csábító volt a bárszekrényben sorakozó megannyi tömény, nyugtatóval párosítva. Zokogtam. Nem akartam elhinni, amit hallok, nem akartam egyedül maradni. Anyám már régen meghalt, gyerek voltam még, így nem érhette meg azt, hogy lássa a sikeremet.
Apámat akkor láttam másodjára megtörni, mikor látott a földre rogyni a hír hallatán. A lábaim felmondták a szolgálatot, ő pedig odalépett hozzám, és magához volt. Sírva könyörgött, hogy álljak mellette, mert nélkülem képtelen lesz küzdeni. Szüksége volt rám. Tudtam, hogy nem omolhatok össze, de elviselhetetlen volt a fájdalom, hogy meghalhat. Hogy bármelyik nap, bármelyik pillanatban elveszíthetem őt, azt a személyt, aki olykor durván, de mellettem állt. Ott volt velem mindig. Elfordulhatott volna tőlem, mikor az alkohol gőze mögé rejtőztem, mikor ittasan olyanokat vágtam a fejéhez, amit nem is gondoltam komolyan. Megtehette volna, hogy szimplán kisétál a pofon után, ami az arcomon csattant akkor, mikor őt hibáztattam az életemért, hogy olyan korán el kellett dobnom magamtól a függetlenségemet. Nem tette. Pontosan azért nem, mert akkor az volt a célom, hogy mindenkit elüldözzek magam mellől, de legbelül igazából arra vágytam, hogy mentsenek meg. Ő tudta ezt. Ahogy tudta Cissy is. Soha nem hagyott el. Ők ketten a támaszaim voltak, mindenki elhagyott, de ők nem. Ezért fájt annyira, hogy apám halálos beteg. Hogy az élet, hovatovább Isten olyan kegyetlen, hogy elveszi tőlem őt. Hogy meg akarja fosztani a világot apámtól, aki ezer és ezer próbáját kiállta, töretlen hittel.
Mindig is Istenfélő volt, hatalmas hittel, és erre nevelt minket is. Holott már akkor megrendült a hitem benne, mikor anyám beteg lett. Hetekig jártunk a kórházba, én pedig éjjeleket imádkoztam át öt évesen, hogy bármit megteszek, hogy anya jobban legyen. Könyörögtem neki, hogy ne vegye el tőlünk az anyánkat, de nem ért semmit. Isten nem hallgatott, de nem is válaszolt. Egy öt éves gyereknek ez nagy törés, abban az apró, törékeny kis világában, amit alig épített fel. Évekig nem imádkoztam, de mikor az öcsém a frontra ment, ismét bűnbocsánatért esedezve kulcsoltam össze a kezeimet. Reméltem, hogy most hallgat rám, hogy vigyáz az öcsémre. Nem kértem választ, nem kértem én semmit cserébe, csupán azt, hogy Isaac egyben hazajöjjön, hiszen hiába voltam én a fia hivatalos gyámja, hittem, hogy látni akarja majd. Hogy egy napon az apja akart lenni. És mire alapoztam ezeket akkor? Csupán a tanult anyagokra, a viselkedés pszichológia tanaira, és a szülői szeretetre. Akkor hittem, mind Isten gyermekei vagyunk, céllal születünk a földre. De milyen cél az, mikor Isten fiatalon ragad el embereket, gyermekeket? Milyen cél az, ami háborúhoz vezet, amiben emberek halnak meg? Mikor a levél jött, tudtam. Ki sem bontottam, de tudtam, hogy Isaac halott. A bontatlan levél mellettem hevert a kanapén, emlékszem, Cissy éppen az óvodába vitte Xaviert. Én korán reggel ittam, majd csak annyit mondtam neki: "Isten nem létezik. Ha mégis, akkor semmiképp sem jó isten. Az az isten nem lehet jó, aki elveszi apát a gyermektől, gyermeket az apától, testvért a testvértől"
Elfordultam az Úrtól, többé már nem hittem benne. Elhagyottnak éreztem magam, akit megfosztottak a hitétől, aki magára maradt. Pedig én voltam az, aki megfosztottam magam ettől a hittől, mert nem akartam egy nem létező Istenben hinni. Egy olyan hatalomban, amely elviszi a jókat, a rosszakat meg a földön hagyja, hogy mérgezzék a társadalmat. Hiába imádkozott tovább apám, hiába kért szépen, már nem érdekelt. Úgy gondoltam, értem nem kell az imádság. Hogy a lelkem eleve elkárhozva született, és akik elkárhozottak, a földi pokolban élhetnek büntetlenül. Akkor tanultam meg, hogy az életben nincs Istennek nevezett erő, nem várhatom, hogy egy nem létező valami - vagy valaki -, oldja meg a problémáimat. Ráébredtem, hogy egyedül saját magamban kell hinnem.
Apám még a betegsége alatt végig hitte, hogy majd meggyógyul, ott voltam vele, még tisztán emlékszem, ahogy inkább próbált több időt velünk tölteni, az unokáival, mert nem akart a gyógyszerektől legyengülve, ágyhoz kötve feküdni. Az orvosok csak fél évet jósoltak neki, de az élni akarása sokkal erősebb volt. Három évet élt le úgy, hogy tizenhét műtéten esett át, mikor azt mondta, hogy elege van. Nem ment többet, és ezt a kevés időt velünk akarta tölteni. Kilenc hónap. Ennyi adatott meg nekünk a műtétek elutasítása után. Én pedig ez alatt az idő alatt úgy keltem, és úgy feküdtem, hogy bármikor elveszíthetem őt. Úgy indultam munkába, hogy nem tudhattam, élni fog-e még, mikor haza indulok. A halála nagy törés volt nekem. Amikor már nem tudott felkelni, minden időpontomat lemondva maradtam mellette. Tisztán emlékszem, hogy az utolsó kérése az volt, hogy játsszam el a kedvenc dallamát a zongorán, amit a nővére is mindig játszott neki. Megesketett, hogy nem nyúlok többé káros szenvedélyekhez, hanem a magam módján dolgozom fel azt, ha elmegy.
A hiánya soha nem szűnő sötétség volt. Fájó, fojtogató sötétség, a kísértés pedig túl nagy volt. Elfojtottam, de egy nap kitörve belőlem, minden üveg töményt a földhöz vágtam, és elmeháborodott módjára tomboltam. Akkor először, és utoljára láttam rettegést Cissy tekintetében. Félt tőlem, attól, hogy elvakulva a fájdalomtól benne is kárt tehetek. Elment, magamra hagyott, talán ő volt az okosabb, hiszen nem láttam tisztán, nem tudtam, mit teszek.
Az életem akkor ismét mélyre került. Nem hittem, hogy kijövök a gödörből, de meg kellett tennem. Felelős voltam a családomért, és felelős az emberekért, akik tőlem várták a segítséget. Akkoriban több rákban szenvedő, útját elvesztett beteg is járt hozzám, melynek során megértettem azt, hogy min ment át apám. Általuk ráébredtem az újra, és újra fellobbanó önzőségem nehezen engedte láttatni, min is megy keresztül az, aki egy nap majd magára hagyja a családját. Nem akarnak elmenni, ahogy apám sem akart, mégis vannak, akik azt vallják, jobb lenne, ha a családjuk nem látná a szenvedésüket. Sokak adják fel a harcot, sokan inkább csak szabadulnának testük börtönéből, de mindenkiben ott él az egyetlen apró kis szikra, hogy talán túlélik. Én nem tudhatom, hogy tényleg így lesz, csak annyit tehetek, hogy ráébresztem őket arra, hogy ők döntik el, hogyan élnek tovább annak fényében, hogy talán velem töltik az utolsó perceiket, ahelyett, hogy a szeretteik körében elfeledve a jövőt, a pillanatnak éljenek. Apám sok mindenre tanított a rákkal való küzdelmek évei alatt, ahogy azt is, hogy felesleges a holnapon aggódni. De nem csak azok esnek abba a hibába, hogy a jövőn elmélkedjenek, hanem mások is. Közben elfelejtenek élni, és arra ébrednek egy reggelen, hogy az élet elment mellettük úgy, hogy nem is éltek igazán.
Tíz éve, hogy apám elment az élők sorából, tizenkilenc esztendeje pedig a fivérem hagyott itt minket. Csak öt voltam, mikor anyámat elragadta egy akkor még nehezen gyógyítható betegség, megjártam a poklot, elvesztettem a hitem, szóval mondhatom, hogy az életemet körüllengi a halál a nagy kaszás, aki egy nap mindenkiért eljön. Elvesztettem a családom, helyettük kaptam egy újat Cissy-nek hála. Mindig, és mindenkor kiállt mellettem, támogatott, ahogy az esküjében ígérte egykor. Soha nem hagyott magamra, csupán két hétig nem hallatott magáról, mikor tombolni látott. Elmondhatom, hogy tudom, miről beszélek, amikor a betegeimhez szólok, megjártam azokat a fokokat, amiken ők álldogálnak. Szavaim már nem a levegőbe kiáltott betanult elméletek. Őszinték, igazak, és arról árulkodnak, hogy tudom mi az a magány, amit mindegyikük érez. Tudom, és átérzem. Sokan azt gondolják, az életem tökéletes, soha nem ért fájdalom, szenvedés, de már levetettem magamról azokat a terheket, amik visszatartanak. Nem vagyok haragtartó, nem vagyok függő, és nem vagyok többé ugyanaz. A tragédiák nyomot hagynak az emberben, emlékeztetve, hogy sebezhetők vagyunk. Letördelik szárnyainkat, elveszik a méltóságunkat, mi pedig a semmire építkezünk újra, de mégis viszünk valamit tovább. Egy tanulságot, egy leckét, egy tapasztalatot.
Minden eges nap eszembe jut apám, anyám, az öcsém. Minden egyes nap hálás vagyok Cissy-nek, hogy soha, egyetlen percre sem fordult el tőlem. Tudta, mikor van szükségem magányra, mikor van szükségem társaságra, és a betegeimnek is ezt akarom megmutatni. Hogy az élet nem fekete és fehér, nem jó és rossz, hanem sokkal több. Hogy élnünk kell, és az előnyünkre fordítani az akadályokat.
- Mark, megérkezett a betege - Julia lágy hangja visszaránt. Lehunyt szemeimet kinyitom, felnézlek a mogyorószín szemekbe, majd felállok. Egy mosoly jelenik meg arcomon. Biccentek felé, majd kinyújtóztatva a tagjaimat, a nyitott erkélyajtón sétálok be. Nem kerülöm meg a házat, hanem könnyed léptekkel, határozottan indulok a hölgy felé. Arcát fürkészem, ruháját, és a megjelenését. Sajnálatot nem lát rajtam, hiszen egyetlen betegemet sem sajnálom. Öröm mosolya jelenik meg arcomon, mindig jellemez egyfajta könnyed közvetlenség, hogy lássák, bennem bízhatnak, még akkor is, ha a hátuk közepére sem kívánják a beszélgetést.
- Örvendek a szerencsének, Miss Brennan, örülök, hogy eljött - a kezemet nyújtom felé, ahogy a szavaim elhagyják ajkaimat. Mikor megfogja a kezem, csak akkor mutatkozom be. - Markos Warrington vagyok, de ha egyszerűbb, hívjon csak Marknak - kínálom fel a lehetőséget neki, ahogy mindig szoktam. Van, aki él vele, van, aki nem.
- Egy kávéval megkínálhatom? Esetleg egy zöldteával? - kérdezem, mert igazság szerint én kávézni fogok, hosszú lesz még az estém, és általában hozzám nem megszabott időre jönnek, hanem amennyit el akarnak tölteni nálam. Nem faggatom, nem vágok egyből a közepébe, hiszen azt senki sem szereti, és én is gyűlölném, ha alig ülnék le, és már személyes kérdések tömkelegével bombáznának. Csak szépen sorjában. Nem sietünk sehová, soha nem sietünk. Idővel, ha akarja, segíthetek neki, hiszen hiába hiszi, hogy az neki nincs, önmagunkra mindig kell szánnunk időt, különben az élet semmit sem ér.

Rendelő