- Nehogy azt mond, hogy ezt komolyan gondoltad - George olybá' tűnik, osztatlanul ugyan azon a véleményen van, mint Marc két nappal ez előtt, még az arca is megmásíthatatlanul ugyan azokat a grimaszokat produkálja csak sokkal bravúrosabb látványt nyújt a nyomokban redősödő fejével. Nincs mese, ez a középkorú, nyúzott képű hímegyed se lesz már fiatalabb és a gondjának milliói, otthoni vétkek és a munka velejárója, szadista felettes és a szerencsétlenül kretén beosztottak, rányomják a bélyegüket az életére. Kicsit olyan érzetét kelti szerencsétlen még így öltönyben is, mint az a nyomorult, elfuserált képű ork a Gyűrűk Ura harmadik részének vége felé. Még a vigyora is hasonlóan bájos főleg akkor mikor meglepetésében neveti el magát. Annyi a szerencséje, hogy barna lötty legalább nem folyik a szájából ami a fogorvosok rémeként számon tartott, elszíneződött förmedvényeket keretezi.
Azt viszont tudja, hogy mire a grimasz... még csak véletlenül se tetszik neki a gondolat, hogy a dózis csökkentése helyett inkább emelje azt, hisz még mindig bizonytalanok afelől, hogy mit fog csinálni Rick agyával a méregként számon tartott áttetsző, sárgás pirula. Nem hiszik el, hogy miért akarja megkísérelni minden áron kihozni az agykapacitásának maximumát és nem értik, hogy miért akar még ennél is eszesebb lenni?! Lassan úgy fog járni mint a "Virágot Algernonnak" című filmben Charlie. Átvariálják az agyát és bár nem műtenek ki belőle semmit, hisz nincs egy agysebész se a programban, aki ezt megtenné, mégis olyan, mintha feszegetni akarná a határait melynek az lesz az eredménye, hogy... na hát ez az amit még senki se tud és talán jobb is így.
Úgy akarja kihozni magából a maximumot, hogy senkinek fingja nincs arról, hogy mit fog ez eredményezni. Mekkora károsodás fogja érni az elméjét vagy a testét? Mi lesz vele, vagy épp belőle? Innentől lefelé vezet az út, vagy csak még tovább előre? Ettől függetlenül viszont tisztában kell lenni azzal, hogy amit az élet ad, abból idővel el fog venni... már csak az a kérdés, hogy mit?
Halvány mosollyal pillant fel a nagyító hatalmas lencséje mögül az előtte ácsorgó, kezeit a mellkasán karba tett férfivel aki megállás nélkül, hangos sóhajokkal és idegesítő, érces krákogással adja Rick tudtára, hogy nem tetszik neki az amit csinál vagy csinálni akar.
- Válaszolnál? - dobbant egyet bakancsba bújtatott lábával, mire Alarick szemébe játékos fény költözik és megáll a kezében a kis ecset, amivel egy régi ereklyét tisztogat.
- Pedig nagyon is komolyan gondoltam. Kíváncsi vagyok, hogy mit csinál ha nem csökkentem hanem növelem a dózist. George, én vagyok az első talán az egyetlen tesztalany, ha már elkezdtem akkor csináljam tisztességesen. És amúgy is mi bajom lehet belőle?... vállalok minden kockázatot és ki szeretném próbálni! - a hangja határozottságából sejthető, hogy tényleg komolyan gondolja és nem fog tágítani az elképzelése mellől akkor se, ha disznópörzsölővel fenyegetik, esetleg pöröllyel.
- Tudod jól, hogy komoly gondod lehet belőle és ezzel minket is veszélybe sodorsz!
- Én titeket? Nem is tudom kik tukmálták egyáltalán rám... talán a szomszéd cukros bácsi?
- Marc mit mondott?
- Ugyan azt, mint te, csak kicsit higgadtabban és sértetten, de basszus ne csináljátok már! Most gondolj bele, hogy mennyivel könnyebb lenne a tovább haladás. Itt papoltok nekem arról lassan egy hónapja, hogy halvány lila nadrágrecsegtető fingotok nincs arról, hogy mégis hogyan tovább, mert nem látjátok a fejlődést vagy a hátrányokat. Tessék, mikor meg bevállalom, hogy tovább tesztelek, már visítotok mint a disznók újévkor. Most már találjátok ki, hogy mi a francot akartok! - szemét forgatva, kelletlen fújtatással fejezi ki nemtetszését és azt, hogy lassan agylobot kap ettől a kettőtől, de többre nem is méltatja a másikat, inkább visszafordul a nagyítóhoz, hogy kiporoljon és kikapargasson néhány beragadt porszemet az egyik vésetből, amit az ereklye rejt.
- De ígérd meg, ha bármi gond van, rögtön szólsz és orvosoljuk a dolgot!
- Ígérem - vigyorodik el pimaszul ezzel kivillantva makulátlanul fehér fogsorát.
- Utálom mikor így nézel, ez a "aztmondommerteztakarjákhallani deamúgy kurváraleszaromőket fej".
- Pontosan.
- Fú... ne akarj megőszíteni már most, még örülök, hogy full fekete a séróm.
- Tévedsz, ránézésre is látni lehet, hogy őszülsz. Két év alatt négy árnyalatot szürkült a hajad és a szakállad is látványosan ősz. Gondolom ezért is szoktad leborotválni. Tudod, a nők többsége vonzónak tartja a szakállt főleg akkor, ha az kezd ezüstösbe hajlani. Bölcsességet, férfiasságot és erőt sugároz. Az ilyenekből válik az elsődleges, potenciális vezéregyén is.
- Már megint kezdi - fordul sarkon George, hogy a hűtőhöz lépjen amiből kikap egy üveg sört. Hozzákoccintva a konyhapult széléhez, lepattan róla a kupak amit a földön hagy ahelyett, hogy kidobná, az üveg csőrét pedig a szájához emeli, hogy kortyolhasson a keserédes nedűből. Már épp indulna vissza a nappaliba, mikor Rick ráparancsol.
- Á-á! Azt szedd fel onnan, nem hagyunk szét semmit mert Zoya kiherél ha hazaér. Nem mellesleg most vendégségben vagy, az a minimális, elvárható magatartás, hogy nem hagysz szemetet magad után - legyinti a kis durva sörtéjű ecsetét a földön bucskázó kupak felé mint egy jelzésértékként, hogy a másiknak fel kellene onnan szednie.
- Ha nem ismernélek azt hinném, hogy rossz hatással van rád ez a lány.. de mivel tudom, hogy alapjáraton is ilyen tip-top vagy, már meg se lepődök - hajol le a kupakért amit bezsákol a szemetes kosárba, majd elégedett pofával Rick felé fordul.
- Jól van, ügyes fiú. Remélem nem várod, hogy megpaskoljam a bucidat - a nagyító által hússzoros méretűre torzított szemek tulajdonosa meglehetősen gúnyos hangvétellel somolyog az orra alatt, le se lehet törölni azt a széles vigyort a képéről, ami az imént elterült rajta.
- Van valami ötleted?
- Mivel kapcsolatban? - tekintetét le se veszi az egyre inkább aranynak, mint sem bronznak ható, egész nagy méreteket képviselő egész melles nyakláncról. Nem elég, hogy az ékszer leköti a figyelmét, de még a férfi tekintetét is igyekszik kerülni. Ahogy ő, úgy senki más nem tud nézni... mint egy ideges de kíváncsi kisgyerek. Finoman szólva is szánni való.
- Hogy mi lehet ez?
- Van. Az elejétől fogva tudom, hogy medál. Ezeket a fáraók fiai, a hercegek viselték, Javarészt hónaljtól hónaljig tartott, szín aranyból kovácsolták. Egyéb írásokat rejtett, amolyan "szentségeket". Közepére pedig drágakövet tettek.
- Ami hiányzik...
- Ami hiányzik. Nyilván sírrablók szedték le róla.
- De miért nem vitték el az egészet? Ha már egyszer arany.
- Mert nem volt mivel lemaratniuk, fogalmuk se volt róla, hogy arany. Ebben a korban sok ékszert bepiszkítottak csak, hogy ne tűnjenek felettébb értékesnek. Ugye azért tették be ezeket az értékeket a piramisok, masztabák belsejébe, hogy a túlvilági élete is felemelő, királyi legyen az adott fáraónak, fáraónőnek. Ott is kell a jómód, így kamránként más-más dolgot halmoztak fel. Valahol ételek és italok voltak, van ahol kincsek, a másikban pedig az életében is használt ereklyéi. Na most volt egy kivált szokás, mikor roncsolták fémeket csak, hogy a sírrablók ne vigyenek el mindent. Ezért maradt fent a medál jelentős része és vitték el a drágaköveket.
- Drágaköve...ket?...
- Igen, több nyom van itt, nem csak egy nagy volt.
- De hát akkor miért nem vitték el az egészet? - háborodik fel értetlenül, mire Rick csak megvonja a vállát.
- Ne háborogj már! Honnan tudjam? Nem voltam ott!
- De te vagy a történész, tudhatnád.
- Nem, mi csak szokásokat, írásokat, nyelveket ismerünk a leírtakból következtetve. De nem látunk a múltba ezzel bele az emberek fejébe. Abból építkezünk, amink van.
- Jó-jó felfogtam. Mit csináljak?
- Hagyj békén végre, ezt be akarom fejezni, utána pedig...
-... elugrasz valahova? Nagyon helyes, rád fér végre egy kis kikapcsolódás anélkül, hogy a sok lomod között vernéd a farkad - a megvető pillantás láttán viszont rögtön elhallgat, barna szemei nagyra kerekednek, majd sarkon fordul háta mögött összefogott kezekkel - holnap benézek, de ne várj rám, nem tudom mikor jövök, majd csörgök.
- Ha egy mód van rá, akkor ne este nyolc és reggel nyolc között, akkor Zoya már pihenni szeretne.
- Óhátnézzenek oda milyen becsületes unokabáty lett belőled te haszontalan, te - ezzel már zárja is maga után a színes ajtót, amire még Rick vet egy pillantást, de innentől kezdve csak az amulettel foglalkozik és egy pimasz mosollyal veszi tudomásul, zárja le az elmúlt egy órát amit Geroge társaságában töltött.
A további húsz perce még abból áll, hogy a maradék még látható porszemeket eltávolítsa a kisebb-nagyobb mélyedésekből és rovátkákból, de tekintettel arra, hogy a részletes takarítást - amit már szabad szemmel nem lehet látni - különböző anyagokkal kell eltüntetnie, így az későbbre marad. A húsz perc letelte után viszont gyorsan lezuhanyzik, rendet rak maga után - nagyjából - majd talpig fekete "egyenben" ül be a fehér Camaroba, hogy azt később leparkolhassa egy szórakozóhely hátsó parkolójában.
Délelőtt még nem volt tervbe véve, hogy lepattan valahova inni és csörögni valamelyik hosszú combú macával, viszont azután, hogy George betolta a seggét hozzá, ellenállhatatlan vágyat érzett ahhoz, hogy változtasson a véleményén, így csak bent ücsörög már a nagy tömeg ember forgatagában akik közül egyetlen nő van, aki felkeltette az érdeklődését.
Acélos színben pompázó íriszeit végigfuttatja a hozzá meglehetősen közel kerülő lány arcvonásain, s bár elidőzik a pillantása egy kis időre a fényeknek hála karmazsin árnyalatot kapó ajkain, mégis a szemei azok, melyek a leginkább magával ragadják. Átható pillantása van, mintha egy élet bölcsességét rejtené magában. Sejti, hogy nem egy buta fruskáról van szó aki egy kelleténél is rövidebb szoknyát vett magára csak, hogy pasit tudjon fogni magának a segítségével.
- Hello - ismétli meg a hallottat sejtelmes mosollyal, majd félrebiccentett fejjel simítja tenyerét a nő hátára valahol a feneke felett kicsivel, hogy ezzel közelebb is tudja magához, még mielőtt a tömeg tova sodorná.
- Már azt hittem megőszülök, erre tessék - utal a hölgyemény egész lényére, hogy ő lesz ma az a személy, aki megmenti őt a korai öregedéstől.

- És ne felejtsd el, hogy holnap be kell jönnöd! Nem kapsz mindig szabit, mikor épp nyűgös vagy, mert....
Az amúgy fél perccel ez előttig vidámnak ható, kék tekintete egyre bosszúsabbnak hat, ahogy az előtte lévő kocsi pirosan világító seggét figyeli és hallgatja a saját járgánya doromboló zaját lassan tizenhatodik perce. Igyekszik a tőle és a forgalomtól telhető leggyorsabban tempót diktálni, de az már más kérdés, hogy ötpercenként haladnak egy métert hisz szerencsétlensége épp bevitte a város legnagyobb dugójába, amiből ki tudja, hogy mikor fog kikecmeregni. Még az az őrült nagy mázlija, hogy nem siet sehova ahonnan elkéshetne így hát veszély nem fenyegeti, egyszerűen csak utál hosszú ideig egy helyben ücsörögni a nagy semmittevés közepette.
Nem elég, hogy a dugó a világ legunalmasabb dolga főleg akkor, ha nem szól a rádiód valami égből pottyant, senki által nem ismert zárlat miatt és ha nincs a közeledben legalább egy fél literes üveg, hogy bele brunyálj ha úgy tartja szükség. Igaz ez utóbbi esetében inkább izgalomról beszélhetünk, hisz próbára tesz a "könnyíts magadon helyben" harca a pofátlanul erős késztetéssel,miszerint dugd ki az ablakon a pömpölődet és szó szerint "hugyozz a világra de úgy... ablak magasból".
Ha megteszed, jobbára két dolog történhet... a szomszéd kocsiban ülők nagy valószínűséggel két kisgyerekkel kucorognak várva a csodát egy pici Fordban, ami maga után vonja következtetésképpen azt, hogy a szülők undorító perverz disznónak fognak titulálni, olyannak aki megrontja a gyerekek tiszta, harmatos lelkét és rád szabadítják a rendőröket akiktől egészen addig védve vagy, míg bent ülsz a kocsidban százezer másik járgánnyal védve. Mint valami elektronikai, fém, gumi és műanyag alkatrészekből kirakott, színes vázzal erősített erőd. De ez még a jobbik eset, talán még a rendőröket is értékelni fogod, mert van még egy olyan lehetőség, hogy a jó képességű, dugóban is könnyen haladó, kocsik között szlalomozó motoros lekapja a helyéről a szerszámodat ami ugye hát... elég csúnya balesetnek számít a tömegben amivel aztán meg kell küzdeni hisz mentő az ugyan nem fog ide bejutni.  
Ricknek a legnagyobb szerencséje most az, hogy jelen pillanatban csak a folyamatosan tülkölő, hisztis p*csák - tök mindegy, hogy férfi vagy nő, akkor is az! - játszadoznak az idegeivel amik egyre lassabban és lassabban működnek, pedig már huszonnyolcféle módon kiszámolta, hogy miként kellett annak a bizonyos kamionnak lerobbannia ahhoz, hogy egy egész főútnyi, négy sávos autó utat lezárjon mind a két irányból úgy, hogy kettőt-kettőt szalagkorlát választ el egymástól. Úgy néz ki, hogy így nap vége felé mikor kiürül belőle a pirula, és a hatása alábbhagy, akkor a számolgatással és az agyának tornáztatásával a folyamatos gondolkodással és mérlegeléssel se képes olyan mértékű nyugalmi helyzetet teremteni az elméje számára, ami ideális lenne. Mintha kis elektromos töltetek cikáznának és zizegnének a fejében, folyamatosan zúg és csöng a füle, némiképp homályosabban is lát a kelleténél és talán ez az ami a leginkább idegesíti.
Lassan huszadik perce folyamatos a dudaszó, mintha az bármire is vezetne vagy csak segítené a haladást. Mit gondolnak majd átdudálják magukat a kamionon vagy mit akarnak...? A gond csak az, hogy valahonnan érezte, hogy ha csak negyed órával később indul el a megszokottnál és kötelezőnél, - nyavalyás medál - akkor be fog ragadni és valószínűleg nem moccan el onnan túl könnyen. Érezte, hogy azt az utolsó kis simítást már hagynia kell későbbre, úgyis hosszú, álmatlan éjszakák állnak előtte az új helyen, különben egész éjjel szívhatja a fogát. És hát, nem csalódott mert tudta, hogy mi fog történni. Mindenki megy haza, jön dolgozni, nyaralni ami más kontinensen élők számára telelés, épp ezért fokozott lassúságra kellett számítania. Még a híradóban is bemondták, hogy az elkövetkezendő napokban, így az ünnepek elmúlásával semmi nem megy olyan egyszerűen mint kellene vagy ideális lenne. Útzárak mindenütt, balesetek és lerobbanások. Szar lehet így kezdeni az újévet.
Neki viszont jelenleg egyetlen egy dolgon jár az esze. Valamin, ami ködössé és euforikussá varázsolja a tudatát. Ez pedig nem más mint a gyógyszer, amit szed és amit csökkentenie kéne napi szinten, különben kikattan az agya... viszont be kell vallania magának, hogy a puszta gondolattól is agyhúgy követ kap. Nem akar szót fogadni se Marcnak se pedig Georgenak! Épp olyan ez, mintha egy két éves kisfiút próbálnának irányítani és ide-oda pakolgatni. Olyanok, mint az apja aki bár tudja jól, hogy milyen piszok eszes gyereke van, mégis úgy viselkedik vele mintha csak egy tizenéves kis suhanc pondró lenne akinek este tíz előtt haza kell mennie, különben térdepelni fog a sarokban... legókon!
Pedig ő csak a javukat akarja szolgálni a gyógyszer kísérletével, épp ezért se érti, hogy miért verik olyan nagy dobra a dolgot és miért nem bólintanak rá. Először megkérik őt arra, hogy próbálja ki, majd elkezdik lebeszélni mondván túlzásba viszi és még csak véletlenül se rendeltetésszerűen szedi. Hogy mi? Akkor hogy kéne egy gyógyszert szedni? Nem egy korty vízzel felgurítani, hogy aztán nyelv csattogtatva undorodj a hátramaradó kesernyés íztől? Valami különleges rituálés eljárás kell hozzá? Esetleg valami törzsi tánc tábortűznél, seggpelusban, azték királyi maszkkal? Ha ez kell akkor mondják és ő megcsinálja, csak ne azt mondogassák lassan második hete, hogy hülyeséget csinál és azt is látványosan... na de azért ha ilyen táncra kerül sor, nem kér látogatókat!
Megérti ő az aggodalmukat, és a folytonos veszekedések melyek lezajlanak hármójuk között noha komédiába illőek és kifejezetten élvezhetőek - főként Rick számára - mégis valamire utalni akarnak, csak még nem tudja, hogy mire. Persze sejtése az van, ráadásul három is! Többek között: A) tesztelik másokon is, náluk viszont folyamatosan romló tendenciát mutat a szer ami miatt féltik Ricket B) vannak kísérleti patkányok, akik folyamatosan elhullanak bármit is csináljanak, de titkolják, mégis bűntudatuk van emiatt C) rájöttek a zsaruk, hogy mi folyik abban a bizonyos gyárban és visszavontak minden jogot, minden lehetőséget ami a továbbiakban segíthetné őket a fejlődésben.
És akkor mi van az egészségüggyel? Lényegtelen, ezzel nem neki kell foglalkoznia, ő csak egy tesztalany aki élvezi a változást és a fejlődést, elvégre Marc valamint George az aki marketingért felelős. Ők a tervezők és a lebonyolítók míg a gyógyszerészek, kémikusok és vegyszerészek a gyógyszer alkalmasságáért felelnek. Neki csak szednie kell a holmit és élvezni az általa kapott plusz észt, amit nem osztanak minden utcasarkon... még.
Kék tekintetét átvezeti a kesztyűtartóra s lepattintva annak védő fedelét előrehajol, hogy kivehesse azt a maradék egy szemet amit betett magának. Egy nap alatt két bogyó? Mit számít, maximum jól fog aludni az éjjel, vagy éppen nem fog? Miután ajkai közé csípi, rögtön megérzi az ismerős kesernyés ízt, ami kísérteni szokta minden egyes adag után, mégis elhanyagolhatónak véli a hatás miatt...
... a kocsik vad, észveszejtő dudálása lassan alábbhagy, ő pedig teljesen ellazulva, lehunyt szemekkel ücsörög a folyamatosan dörmögő kocsi volánja mögött. A kormányról levette a kezét így az az ölében pihen s egyszeriben meghökkentő nyugalom veszi át az irányítást mindvégig görcsös teste felett. Már nem tikkel a szeme, nem rágcsálja a szája szélét de főként nem dobol a kormányon mint valami idegbajos nagyi, aki egy fakanál és egy fazék segítségével igyekszik elhessegetni a varjakat a kertjéből, mielőtt elcsipegetik a zöldséget. Nem érdekli őt az otthoni ereklye amit a Louvre küldött át neki még a reggeli órákban. Nem érdekli a tudat, hogy mekkora rendetlenséget hagyott otthon amivel Zoyának meg kell birkóznia mint ahogy az se, hogy fogalma sincs, bezárta-e a bejáratit. Talán emiatt tényleg félnie kellene, hisz nem akármilyen értékeket őriz odahaza, de ha most feltennék neki a kérdést, hogy érdekli-e, ő csak megvonná a vállát és rávágná, hogy "sorry de nem!"
Úgy érzi... mit érzi?! Tudja, hogy jelen pillanatban nincs az az LSD, Kokain vagy Speed, ami felérne ezzel a cuccal. Tömheti ő két pofára a füvet ha egyszerűen nem éri el azt amire szüksége van. Ez a bogyó viszont a többivel ellentétben felpörgeti. Nincs idegesítő, kómás bizsergés, nincs zsibbadás a nyelvében és a lábujjaiban, egyszerűen csak két, három perc alatt gyorsul 165ről 200ra, mint egy jól tuningolt sportautó. Épp olyan, mint amiben ül, csak szerencsétlent nem tudja kihasználni ezeken az utakon... az ő agya is épp ilyen. Túl jó, túl gyors és túl eszes de nem lehet eléggé kihasználni.
Színesebbnek, szebbnek látja a világot. Nem kívülállónak érzi magát a gyógyszernek köszönhetően az emberek végtelen kavalkádja között, nem hiszi azt, hogy ő a világ legokosabb harminc emberének az egyike aki csak vesztegeti az idejét és a tudását, pedig mennyi de mennyi megoldatlan rejtély áll előtte a kvantumfizikában vagy csak a csillagászatban. Míg mások azt se tudják, hogy mire képes - munkatársain kívül - hisz nem vág fel vele, nem hirdeti, addig ő csodákat vár magától. Túl magasra tette a lécet amit nem tud megugrani, pedig csak egyetlen egy jó fogásra lenne szüksége...
Szempillái meg-megremegnek ahogy a klíma fújja rá a hűs szellőt, majd a műszerfalra erősített és kihangosított telefonjának vad kiabálása téríti magához, azon túl is a főnöke mély baritonja.
-... mert a kérdéses esetek nem oldják meg magukat mint ahogy a papírmunka se. Rick, figyelsz te rám egyáltalán? Szerinted a falnak beszélek?
- Nem mert nincs körülöttem fal...
- Akkor a műszerfalnak! Le fogom vonni a fizetésedből a mai napot is hallod?! Holnap gyere be mindenképpen mert az asztalodon tornyosulnak a papírok és nem fogja senki megcsinálni őket helyetted. Ha ennyire nem szereted őket akkor ne oldd meg olyan gyorsan az eseteket.
- Akkor mostantól mindig megvárom, hogy heteket tököljetek vele jó? Majd meglátjuk, hogy fog állni a szátok utána - mosolyog a telefon kijelzője felé amin a főnöke egyre inkább vörösödik pulyka mérgében.
- Ne feszítsd túl a húrt, kölyök! Attól még, hogy ekkora elméd van még nem jogosít fel arra, hogy...
-... hogy visszaszóljak akinek csak akarok, tudom. De Főnök egyelőre még szabin vagyok.  Ha úgy látod jónak, vond le a mai napot, nyilván nem ettől fogok tönkre menni. Most viszont ha megbocsájtasz, felgyorsultak a dolgok és tudod, vezetés közben nincs telefonálás. Kijelentkezek! - teszi hozzá még utólag majd nemes egyszerűséggel bontja a vonalat amin tovább haladva kikapcsolja a készüléket. Az este, az éjszaka az övé és nincs szüksége arra, hogy két percenként rezegjen a hátsója miközben valamelyik hölggyel ropja a szenvedélyes, tüzes tangót.
Fogalma sincs, hogy miféle késztetést érez a latinos zenék és bárok látogatásához, mégis egyre többet és többet fordul meg ezen a helyen amit már a pultosok is megjegyeztek. Mit tud tenni, ha egyszer itt vannak a legdögösebb, hosszú combú és mindenre kész nők, akik ideig-óráig eltudják terelni a figyelmét minden rosszról a puszta tánctanaikkal? Jól érzi magát itt, a vérpezsdítő zene közepette, ahogy izzadt bőrfelületek találkoznak egymással, csípők simulnak egymáshoz. Igazán élvezheti az élet mámorító netovábbját amibe vasmarokkal próbál kapaszkodni. És ehhez még csak véletlenül se kell túl nagy ész! Hisz miért van itt? Azért, hogy kikapcsolódjon és szórakozzon vagy, hogy kiszámolja, hogy mennyi az egy négyzetméterre jutó vonagló emberek száma és, hogy egyenként majd összesítve hány liter vizet veszítenek izzadtság formájában? Még szép, hogy a kikapcsolódás a cél, de az, hogy bevette a dupla adag gyógyszert, most mégsem zavarja. Sőt, még csak elemezgetni se akar mint egy jó helyszínelő.
Mint ahogy az sincs ellenére, hogy a hozzá tévedő hölgyemény olyan közel simul a mellkasához és csípőjéhez, hogy tisztán érezheti ez által szívének vad, lüktető tempóját.
- Mivel világosabb lenne a hajamnál, olyan lennék mint egy tarka tehén. Itt-ott világos, másutt meg sötét - szélesedik vigyorrá az imént megjelenő mosolya. Tetszik neki a nő. A külső giccs amit magára vont a rúzs és miniszoknya álcájával mégis elfedi azt a valakit, aki valójában lehet. És, hogy ezt miből szűrte le? A szeméből. Hisz a szem a lélek tükre és nagyon erős kettősséget érez a külsejét és való énjét illetően. Talán most épp erre van szüksége neki is... arra, hogy ne önmagát adja egy olyan ember társaságában, aki szintén nem akar önmaga lenni.
Játszunk! Játszunk hát szerepet.
- Élni jöttem. Remélem a te értelmezésedben ez belefér a "valami más" kategóriába. Ha beszélgetni akarnék akkor nyilván nem olyan helyre száműzném magam ahol bőg a zene és izzadt mellek csapkodnak az arcomba miközben próbálom átverekedni magam a hatalmas tömegen, és még egy gyufaszálat se lehetne leejteni mert két csípő fenntartaná, míg azok egymáshoz dörzsölődnek. De abból a szempontból jó megközelítés, hogy beszélni nem csak hangkifejezés útján lehet - vonja fel a szemöldökét miközben félrebillentett fejjel tanulmányozza az érdekes körülmények között, hozzá pimaszul közel kerülő nőt, akinek még csak a nevét se tudja, de talán nem is szükségeltetik a ma estéhez.
Kékjei egy pillanatra a zenészek felé lesnek, ahogy egy ismerős, Paso Doble ritmust kezdenek el játszani. A szórakozóhelyen nincs megszabva, hogy mindenki tisztában legyen a táncok lépéseivel, egyszerűen csak azért vannak itt, hogy jól érezzék magukat ők viszont latinos létükre adják az alap hangulatot és az illő zenét.
Jelen pillanatban egy olyan tánc ritmusát, ami bikaviadalt testesít meg egy nő és egy férfi érzéki táncával. Míg a férfi a matador, addig a nő piros kendője, körülöttük pedig ott van a láthatatlan bika. Flamenco lépéseket egyesítenek olyan elemekkel, melyek leginkább egy arénabeli küzdelemre emlékeztetnek. Ritmikus haladó lépés ahol a sarok és a féltalp kap hangsúlyt. Hatvankét ütemet kell végiglépkedni egy perc alatt. Hogy honnan tudja mind ezt? Foglalkozott a spanyol szokásokkal, táncokkal és népi hagyományokkal, hisz megannyi fontos ereklye származik az ő országukból. Szüksége van az alapok lefektetésére nem? Viszont a legtöbbet mégis azon gyönyörű hölgyek taníttatása nyomja a latba, akik most is itt vannak a soraikban, mint tüzes latin táncosnők. A hely sajátossága, hogy minden éjjel két-három fiatal nő és férfi tanítja a vendégeket táncolni.
- Esetleg a pingvintotyogást ismered?... fokozottan élvezetes, ha a két lába között tojást cipel - teszi fel a kérdést pimasz mosollyal, majd a ritmust elkapva egyszerűen csak megforgatja a lányt s négy határozott fordulást követően már a körülöttük lévő táncosok útján járnak. Nem finomkodik, hisz pont ez a tánc nem engedi meg azt, hogy óvatosak legyenek egymással...

A dudaszó megfosztatott abban a pillanatban, hogy nagy nehézségek árán átevickélte magát az autótengeren amit egy oldalán fekvő kamion tartott fel kőkemény háromnegyed órán keresztül. Már csak az a kérdés, hogy mi a rosseb történt, hisz se fagy - mily meglepő - se pedig olajfolt nem volt az úton, amitől az a nagy, böhöm szörnyeteg csak úgy megcsúszhatott volna, hogy aztán oldalával, a rakterének legnagyobb részével az úton fekve kössön ki.
Biztos úgy gondolta a sofőr, hogy közelebbről megvizsgálja az aszfalt minőségét és hőmérsékletét, csak épp arra nem gondolt, hogy ha kiszáll a monstrumból, minden könnyebben történik és még őt se viszik be a kórházba ki tudja, hogy milyen végtagtörés miatt. Mákja van, hogy ennyivel megúszta, hisz történhetett volna ez másként is.
Viszont azzal, hogy nem játszanak különböző, összeegyeztethetetlen szólamot az autókürtök, új hangszerek léptek be az életébe ezzel is izgalmassá, tüzessé varázsolva az éjszakáját. Egy kis gitár pengetés izgatón és csábítón, kasztanyetta kattogás mint tangó és paso doble alap...tuba és harsona, csörgős hangszerek és dobok. Kell is ennél több?
... kell hát... díszes kiegészítők, az éjszaka gyémántjai szűzies de hazug fehérbe, tüzes bordóba vagy szenvedélyes feketébe öltözve. Kecses vonalak, elbűvölő idomok és fekete, izzadságtól átnevesedett csillogó hajkoronák.
Acélkék tekintetét le se veszi a bárban csörgő, formás idomaikat vad ritmussal rázó táncosokról, kik úgy pörögnek és forognak körülötte, mintha legalábbis forgószelet akarnának feltámasztani, ezzel némi levegőt préselve a fülledt melegbe, ami leült a bár közepére... pontosabban a tánctérre, ahol nem is érti, hogy miért toporog, hisz nincs az a felfújt mell vagy karmazsinra festett csókra hívogató száj, ami most letudná őt kötni.
Meglehet, hogy a barnítóval bekent vagy épp természetes színű hosszú, izmos combok felkeltik az érdeklődését és akaratlanul is végigvezeti a tekintetét egy-egy szőke esetleg éjfekete hajú teremtésen akik hívogatón, csalogatóan méregetik őt, de semmi késztetést nem érez afelől, hogy egy lépést is tegyen feléjük. Miért tenné? Nem holmi sületlen szövegelés miatt jött ide egy-két buta fruska társaságába akik csak arra jók, hogy nap végeztével illedelmesen közelebb vonja magához kecses csípőjénél fogva, hogy aztán a bár hátsó szobájában vagy épp a mosdójában hámozza ki díszes öltözetéből és hangos sóhajok, nyögések sorozatában élvezzék a latin táncok igazi tüzét.
Neki jelen pillanatban olyan nőre van szüksége - és általában ilyen kell neki mindig - akinek látja a szemében az értelmet, mégis kihívások elé állítja olyan módon, ahogy az élet soha nem szokta. Olyan titokzatos kis kapukat nyit ki előtte, amit még egy őskori szerszám vagy azték sír se, pedig ha valaminek a szerelmese, akkor az ereklyéknek és a régi, történelmi, művészettörténeti kincsek egyvelegének biztos. Valamint ha nagyobb titka van, mint amilyen titkot annak a nyavalyás órának a leállítása rejt, amit Zoya tett le neki az éjjeliszekrényre... ma reggel példának okáért, fogalma nem volt, hogy kell kikapcsolnia és csak csilingelt fél órán keresztül míg el nem jutott odáig, hogy határozottan a földhöz vágja. Ezzel a barbársággal megszűnt létezni a vad csörgés és még csak heringszagú száj se kellett hozzá vagy vörös arcszőrzet, mint régen a vikingeknek.
Na ha ezt a titokzatosságot valaki átlépi, megugorja, mint amit a csodálatos ezüst "ruhába" öltözött, de ma már romjaiban a kukában heverő óra rejtett, akkor nyert ügye van az adott hölgynek.
Ajkait a magával hozott pohár pereméhez érinti, hogy egy korty Brandy-t letudhasson ám ahogy egy hosszú, manikűrözött ujjakban végződő női kéz végigsimít a karján majd az oldalán, egészen le a nadrágja öléig, profilba fordítja a fejét a mögötte ácsorgó, melleit a hátához feszítő nőhöz, hogy az láthassa  reakcióit.
- Nem ellened irányul, de ez a nadrág ma a helyén marad, Rose.
- Nem kívánsz? Akkor legalább csörögjünk egy kicsit, vagy talán... túl sok volt ma már  a szórakozás?... Nyomozó? - ugráltatja meg szépen ívelt, egész vékonyra szedett szemöldökét mely az orra felé szélesedik. Műszempillái akár a bogár lábai merednek kifelé a szeméből az összeállt, nagy mennyiségű sminknek köszönhetően, sőt a piros táncos ruhája a fekete pöttyeivel együtt ténylegesen egy katicabogár érzetét kelti.
- Hol hagytad a csápjaidat, szivi? - újabb korty ital, kérdésre reakció gyakorlatilag semmi, még egy vállvonás sem. Nem kívánja? Nem hát! Bogarakkal nem szokott hálni, inkább galádul eltapossa őket, táncolni pedig főleg nem maximum eszeveszett csapkodásba kezd és körbefutja a házat, ha épp darázs kergeti. A fogócska pedig aligha nevezhető táncnak. Most pedig nem is kelti más érzetét a lány Rickben, mint, hogy ő egy darázsderekú katica.
- Nézd, ott jönnek! - mutat el az amazon füle mellett a feléjük közeledő nagyra nőtt táncos gyerekre, akinek igazi pödörnivaló latinos bajszai vannak. Csápoknak tökéletesen megfelelőek. És azzal, hogy Rose elfordul tőle egy másodperc röpke töredékére, ő már sarkon is fordul, hogy beolvadhasson a tömegbe. Szabad kezének ujjaival fürgén kiold még egy gombot az ingén miközben a pohár a pultra kerül, őt pedig magával ragadja a tömeg, hogy új ismertséget kössön egy még soha nem látott csinos arc tulajdonosával.
Már a pillantása is sokkal több izgalmat rejt, mint amivel a mai napon Rose, vagy bármelyik táncosnő szolgálni tudott volna. Kicsit olyan érzés van benne, mintha bordélyba jött volna. Ennyire rajonganak a nők az eszes pasikért, vagy mi a fene? Az utóbbi napokban a fekete dámát és a négy barátnőjét alig tudja levakarni magáról, ehhez pedig szimplán annyi kellett, hogy megtanítsák neki az alap tánclépéseket amit kíván a latin. Ha már gyorsan tanul, akkor biztos ő az Isten? Vagy mi a jó eget várnak? Nem meglepő hát, hogy már második alkalom, hogy megpróbálja őket lepattintani s míg tegnap ez kicsit sután, inkább kisfiús szégyenlősséggel volt csak kivitelezhető, ma már bevetette csalafintaságát, csak kicsit többet kellett innia, mint egy nappal ez előtt.
Utoljára két évvel ez előtt látott ilyen tekintetet, mikor még teljesen józan volt, nem állt semmilyen szer hatása alatt, de ennek ellenére akkor még nem tudta értékelni az ilyen idéző, sokat sejtető pillantásokat, mint ahogy a nőt sem, aki hónapokon át küzdött azért, hogy Rick végre észrevegye őt. Egy eltékozolt tehetség volt, egy művész, aki a festményeivel kereste a pénzét miközben jógát tanított az anyja tánctermében. Egy fiatal de gyönyörű lány, aki nem tudta teljesen kiélni a vágyait a szenvedélyében... eladta magát az életnek és hagyta, hogy a kegyetlen, piszkos lelkek magával ragadják őt s az a kedves, bájos teremtés akit Rick olyan jól ismert, - mint a szomszéd lányt - megszűnt létezni.
A férfi már nem látta többet a nyári lenge ruháiban, melyekben leginkább egy kis tündérnek hatott kint a kertváros rózsái között. Természetes aranyszőke haját tinta feketére festette és kleopátra frizurára vágatta, hogy aztán öltözetét is lecserélhesse necc és bőr holmikra. A titka és a kérdések miértje, melyek tömegestül merültek fel Alarickban, soha nem derültek ki és valószínűleg már nem is fognak, hisz a lány azóta Sydney temetőjében nyugszik mellette ugyan akkor elhunyt két éves kislányával, szerelmének gyümölcsével...
Csillogó szemek, igéző tekintet... kellemetlen mégis kérdéses modor. Furcsa nő, s még annak ellenére is, hogy jó emberismerő, lát benne valamit amit ő nem tud megfejteni. Amit még(!) nem tud megfejteni de próbálkozni fog, hisz a felcsendülő zene pont jó arra, hogy a kettejük között keletkezett, vagy még be nem töltött űrt valamilyen módon megtölthessék. Mind ezt anélkül, hogy olyan sokszor kellene érintkezniük... talán a mozdulatok mindent elárulnának?
Rick szeme sarka megrándul a csípős szó hallatán s halkan fel is szisszen, mintha legalábbis megégette volna őt a jelentésének súlya.
- Nem illik az arcodhoz a trágárság - kellemes, szép arca van, inkább becsületes és önérzetes vonásokkal, sem mint közömbösséggel és pofátlansággal. Furcsa ellentétek keverednek benne egymással, épp ezért is érdekli őt annyira a folytatás. A mai nap legnagyobb talánya talán ez a nő lesz... és, hogy hol fognak kikötni? Fene se tudja!
- De amíg nem úgy beszélek mint ahogy te, nem fogok elnézést kérni. Túl sokáig hallgattam ma, elzsibbadt a nyelvem, sajnálom - valójában nem mosolyog, de a szeme mégis. Sunyi! Ravasz tekintet ez, amit a jeges kékek még inkább kiemelnek és még akkor se segít elhitetni a másikkal azt, hogy nincsenek hátsószándékai, ha annyira próbálkozik, hisz ez az arc képtelen a hazugságra. Gyakorlatilag még a gyarló, embert próbáló gondolatok is kiülnek rá és csak erőnek erejével tudja elérni azt, hogy egy közömbös maszkot húzzon fel a saját, és mások érdekében.
A paso doble az ő zenéjük... valami, ami kíváncsian puhatolózik az oldalukat böködve, hogy mégis mit tennének egymással? Mit tehetnének, ha ez egy másik műfaj lenne, így csak egymás kisugárzására, lelki és mentális erejére és tanultságára támaszkodhatnak, hogy mennyire vannak otthon a műfajban. Kíváncsi arra, hogy a nő miként reagál a mozdulataira, hogy fognak megbirkózni a sokszori érintetlenséggel, hisz van ám, hogy csak úgy keringenek egymás körül, mintha egy láthatatlan anyaggal lennének bevonva, ami komoly fájdalmat szül, ha hozzáérnek a másikhoz.
Mind ezek ellenére épp olyan szenvedélyesnek kell lenniük, mint amikor ízületek találkoznak ízületekkel, combok fonódnak combok köré. Ha közel is kerülnek egymáshoz, olyan pontosnak és ügyesnek kell lenniük, könnyűnek de határozottnak, mintha egy vékony héjú fürjtojást rejtettek volna a csípőjük közé, aminek nem szabad leesnie, különben kiesnek a játékból.
Féloldalas mosollyal, halk szusszanással veszi tudomásul, hogy kénytelen hátrálni egy-két lépést a lendülettől, ahogy a nő taszít rajta egyet. Válla és a háta egy másik pároshoz ér, de nem tülekszik tovább és azok nem is reagálnak rá, csak folytatják elkezdett táncukat nem is törődve a külvilággal. Jelenleg Rick sem csinál mást, csak figyeli az előtte álló nőt, aki egy pördülést követően rögtön a ruhája megcsonkításába kezd. Erre nem is reagál, inkább csak félrebillenti a fejét, hogy úgy figyelhesse az érdekes műveletet.
Micsoda temperamentum!
Legközelebb ő maga csak akkor mozdul, mikor a névtelen hölgyemény elég közel kerül hozzá ahhoz, hogy hosszú ujjait a csuklójára fonja és annak tartásával olyan határozottan pörgesse meg egymás után többször is, mintha legalábbis gyakorlott táncos lenne akinek az a feladata lévén férfiből van, hogy vezesse a nőt aki most a vörös posztó. Ha pedig ezt veszi alapul, akkor nem szabad finomkodnia, nem óvatoskodhat még akkor se, ha megfogalmazódik benne a gondolat, hogy esetleg fájdalmat okoz.
Mindvégig egyenes háttal áll, nem pillant le idegesen, félve a gondolattól, hogy mikor tapossa meg partnernője vagy esetleg más párok lábát, elvégre igazán szűken mozognak a kemény, sötétvörös parkettával kirakott területen.
- Nézzük meg mire vagy képes - utal itt arra, hogy jelen pillanatban csak a hölgy személyén múlik az, hogy milyen állat lesz az, aki elősettenkedik Rick lénye mögül. Egy "násztáncot járó" páva? Esetleg egy megtermett, erőtől duzzadó tigris? Talán egy származását meghazudtoló latin csődör? Minden a nőn múlik és a közöttük lévő tűzön, harmónián, összhangon.
Beszédes pillantása láttán előrébb lép, hogy immáron együtt pörögjenek a táncoló párok között gyors léptekkel, szenvedélyesen tekeregve egymás körül. Egyetlen érintkezési pontjuk van. Ez pedig nem másik mint a kezük csak, hogy ne tudjanak elszakadni egymástól és, hogy közösen tudják tartani az iramot valamint a formációt. Fekete bőrcipőjének sarka dobban egyet mikor egyenes háttal megáll, s felhúzza a csípője magasságába a nő lábát így hátradöntve annyira, hogy a földet érintő lába az övé mentén egyenes maradjon, de az amelyik a levegőben van, Rick ösztönzésére a csípője köré fonódjon. Innen nézi végig vágyódó pillantásokkal, ahogy a kecses vállak és mellkas megfeszül, ahogy a mellei kissé hátra buknak a nyaka irányába... gyönyörű látvány!

Zene, mozdulatok

Hogy mi számít igazi nehézségnek és hajtépésnek egy átlagos ember életében?... többek között az, hogy nem tudod kitörölni a seggedet mikor a budin ülsz, ugyanis a dolgod végeztével döbbensz rá arra, hogy elfogyott a wc papír, amiből emlékeid szerint még két gurigával lennie kellene, amennyiben nem a budiszörny zabálta meg aki történetesen a kutyád. Méghozzá abból a fajtából kell neked a papír, ami puha és kellemes illatú, nehogy véletlenül felsértse az érzékeny kis hátsódat a nagy hévnek köszönhetően... és nem utolsó sorban jó vastag is - ezúton ugyebár puha is az imént említettek miatt -, nem az a sötétszürke vacak, ami épp, hogy kicsit átnedvesedik de már azt sasolod, hogy a kezeden van a motyó, nem is a papíron.
Irritál, ha a fogkrémet a közepéről nyomják nem pedig a végéről ahogy az illendő lenne és hagyják odaszáradni a kis kupak alatti részhez aminek köszönhetően te a csipáid tengerében úgy nyomod be a szádba a fogkrémes fogkefét, hogy utána prüszkölő sárkányként okádod ki magadból a kis csomós, kemény darabok miatt amik elborzasztanak... mint ahogy az is, hogy ez a fogkrém és nyálegyveleg a frissen takarított tükrön köt ki.
Ugyan ilyen izzasztó a reggeli kelés, mikor nem bírod kidörzsölni a szemedből az álmot még akkor se, ha már huszonhatodik alkalommal ébreszt a telefonod - a kedvenc számoddal amit már nem is szeretsz annyira - mivel öt perces szundit állítottál be. És akkor még nem beszéltünk az üres kávéfőzőről, amit tegnap éjjel csak azért indítottál be ezzel is használva a drága áramot, hogy másnap reggel legyen kávéd és ne úgy kelljen a halálod előtti utolsó pillanatban kiimádkozni a fekete, életet jelentő nedűt a kis csőrből ami természetesen akkor dugul el, mikor a legjobban sietsz. Ennek ellenére mégis elitták előled nem is gondolva arra, hogy milyen kemény nap áll előtted a munkahelyeden, ahol leginkább a szemét főnököd az aki megkeseríti az életedet mert az se mindegy neki, hogy melyik tolltartóba teszed be a kedvenc gravírozott tollát. Az aranyba avagy az ezüstbe?
Bordádba könyökölnek a metrón, megmarkolja a hajadat egy rakoncátlan gyerek aki az anyja karjában ücsörög és nem engedik át neki a helyet a közlekedési eszközön, mégis valahogy egy magasságba kerültél vele így ez tökéletes út ahhoz, hogy egy adag hajcsomó a kicsi kezében maradjon mikor hirtelen fékez a metró vagy épp a busz, és a te tök fejedet találja a legalkalmasabbnak ahhoz, hogy kapaszkodjon. Mert ugyebár nem azért fogja az anyja.
De még ezeken is túltesz az a két dolog, aminél nincs idegesítőbb és amivel kivétel nélkül mindenki találkozik... sötétben belevered a kislábujjadat amit utána vissza is kell tenned miután meggyőződtél arról, hogy megmaradt, minden olyan élbe és bútorlábba, amiket az éjszaka folyamán forgatott oda valamelyik sötétben lapuló szörny, mert te holt biztos vagy abban, hogy az előtte X éven át nem volt ott. Ennél már csak az a jobb, mikor a pénzérme vagy a körömkefe, egyéb nem kívánatos dolog beleesik a wc kagylóba, neked pedig azzal a tudattal kell onnan kihalásznod puszta kézzel, feltűrt ingujjal, hogy nemrégiben még a kis és nagydolgodat végezted abba a vízbe.
No, hát ezzel kell egy átlagos embernek napi szinten farkasszemet néznie miközben felhúzza a bokszkesztyűt, de mi van azokkal akiknek jóval több IQ-t adott a nem létező jó isten?
Az ő legnagyobb ördögük tagadhatatlanul az elvesztegetett idő, amit nem tudnak semmire se fordítani. Se a tanulmányaikra se pedig a tanaikra, amitől jobb lenne a világ. Kis híján kiesnek az üregükből a lélektükreik, miközben kamillázva, már-már kínjukban fulladozva próbálják elnyomni legótvarabb káromkodásukat is ha valamelyik kretén hülyeséget pofáz a tömegközlekedési járműveken mind ezt olyan határozott és ellentmondást nem tűrő arckifejezéssel, mintha legalábbis téged, a nálánál 3x olyan értelmes ember gondolatait akarná meghazudtolni és kifigurázni.
Hülyének nézik őket az emberek ha valami logikus és magától értetődő dolgot mondanak vagy esetleg a legegyszerűbb módon akarják megoldani azt, amit más inkább körbejár és öt különböző módszerrel közelít meg, de eredménye még a hatodik után sincs...
Ricky viszont leginkább attól tud meghülyülni, mikor egy másik észbombával kell együtt dolgoznia, aki apró cseppenként és porszemenként igyekszik letakarítani az ereklyékről a koszt, esetleg hülye szokásai vannak amitől ő inkább fojtja magát bele a lekapirgált porkupacba és amőbába mint, hogy folytassa a vele való munkát. Hogy mit utál? A cüppögést, a csámcsogást és azt ha valaki rágja a száját, tépkedi róla a bőrt. És a szipogás! Atyaég! Igyekezz ne szipogni mellette, különben akkora jobbhorgot kapsz, hogy a tulajdon anyád se fog megismerni, akkorára fog dagadni a képed.
Ám ha ez utóbbiakba jobban belegondolunk, akkor csak arra tudunk következtetni, hogy bármilyen zseni és nagy agy legyen, ő is csak egy egyszerű ember, akit a hétköznapi dogok készítenek ki a leghamarabb, így az idegesítő emberi szokások. Nem véletlen, hogy nem tudott a volt társaival egy fedél alatt élni.
Az egyiknek olyan büdös volt a rossz fogai miatt a pofája, hogy komolyan megváltás lett volna mindenki számára, ha a nadrágja hátsófélteki recsegése lett volna csak fele olyan szorgalmas, mint amennyire ő a beszéd terén. Egy másik állandóan rágta a körmét így csak az örökös nyálcsattogást és körömpattogást hallgatta ahogy a kemény fogak áttépik a szintén kemény körmöt. És akkor még nem is beszélt a harmadikról aki még főzés közben is az orrjárataiban matatott nem foglalkozva azzal, hogy abból a moslékból más is enni óhajt. Ezek csak épp olyan undorító szokások, mint amikor a kutyád vagy a macskád a seggét nyalogatja, aztán meg a fagylaltodat vagy a szádat. Á lá guszta!
És ha már a primitív szokásokat hajszolja, akkor sajnos rá kell ébrednie arra is, hogy a nők értéke zuhanó tendenciát mutat, ami kimerül az olcsó fruskák életvitelben amit bárokban és egyéb szórakozóhelyen szoktak kamatoztatni nem kevés jattal. Ilyen helyeken lehet megtalálni a férfiak azon jelentős hányadát, akik alkalmi kapcsolatra vágynak... pusztán egy éjszakás kalandokra, melyekben kiélhetik a vágyaikat és egy-egy olyan csinos, szép arcú vagy épp csinos de kevésbé szép nőt tudhatnak a magukénak néhány óra fülledt erotika közben, aki egy éjszaka erejéig nekik adja az egész világot. Az a baj, hogy túl sok ilyen akad.
Mert erre a szenvedélyre, erre az unalom űzésre és a vágyaik hajkurászására van szükségük, nem másra... Miért is állapodnának meg valaki mellett, ha egyszerűen nem érzik magukat késznek rá, mégis szükségük van a nőkre, a szexre és a kalandra?! Valamint miért töltetnének el azzal rövidebb és hosszabb órákat esetleg napokat és heteket, hogy megtalálják a nekik valót? Mert ugyebár sokan nem kivárják, hogy a nagy Ő betoppanjon az életükbe, egy igazán elegáns, hajdobálós mutatvány közben, inkább kapuzárási pánikra hajazó légszomjjal keresik azt, aki majd a gyerekei anyja lesz. Pasik...
Na várjunk, hisz ő is pasi! És nem véletlen, hogy ő maga is noha hajkurássza az életet és élvezi, ha egy-egy dögös spiné betámadja őt hosszú dajdajozásátt követően, mikor már azt se tudja magáról, hogy fiú avagy lány, mégse sorolható azon hímek körébe, akik ennek szentelnék minden idejüket. Nem azért lóg a melóból, hogy egy újabb szőke bugyijában turkálhasson vagy, hogy valamelyik feketét csöcsöréssze... általában kikapcsolódásnak számít neki, hisz a felhevült agya ami a munkába fektetve megállás nélkül csak kattog, kalapál, csörög és csattog, ilyen alkalmakkal válik végre nyugodttá. Nem kell azon agyalnia, hogy milyen elmélettel fejtse meg a titkos írást amit egy ki tudja, hogy milyen módon nyíló ereklye rejt, mint ahogy azon se, hogy mit jelent egymás mellett huszonöt különböző féle madárból vésett írás, amit már látott annak idején valahol, csak halvány lilája sincs, hogy hol?
A napja fénypontja mégis egy nő..egy nő, aki se nem buta, se nem ugyan olyan mint a legtöbb... de persze részben ő is olyan, van neki szép hosszú lába, formás melle és keskeny csípője, hozzá pedig őszinte mosolya amit vöröses rúzzsal emelt ki. És lám, még a fogai se sárgák pedig köztudott, hogy a piros szín tompítja a fehéret, sárgássá vagy épp kicsit zöldessé. Nem olyan ékszer ez a szépészeti cikk, mint az arany és az ezüst együtt, melyek nemesítik egymást, hisz minél természetesebb egy nő, annál többet ér..külsőleg persze!
Be kell látnia, hogy ez a végzetasszonya  feeling amit éreztet vele a vörös ajkú, koránt se olyan visszataszító, mint amit Rose szokott felhozatalként kiteregetni elé. Ez az ismeretlen nő tudja használni a szépségét és az adottságait, nem tűnik mesterkéltnek és egy olyan próbababának amit nyolc árnyalattal sötétebb színnel festettek be, mert a nyolcast hármasnak olvasták. Olyan pedig főleg nem, akit úgy lehet "becézni", mint ahogy a táncos társai szokták Rosiet:  "Ha már szép nem vagy, legalább hülye ne legyél! " ... mert tényleg nem számít szépnek bármennyire is azt képzeli magáról, ám annál hülyébb főleg ha azt hiszi, hogy Rick a nap bármely percében vehető az ő kis "ajánlataira".
- A szomorkás mosolyod... valamiért nem hiszek a boldogságodnak, amit próbálsz eladni másoknak - szűkíti össze a szemét, hogy ezzel is jelezze, igyekszik megfejteni őt a legjobb tudása szerint, de jelen pillanatban csak arra jutott, hogy rejteget valamit amihez neki talán semmi köze. Ezért se kérdez rá, sokkal inkább átvándorol a tekintete egy pillanatra a mellettük illegő furcsa kinézetű párra. Jó ideje már ropják mellettük, csapkodnak a kezeikkel és úgy mozognak, mint egy-egy angolkóros darumadár, de legalább jól érzik magukat, míg sokaknak olyan savanyú az arckifejezésük, mintha most nyalattak volna velük egy jókora citromot.
- A normálishoz képest - vágja rá, könnyedén, de máris a kattogó kasztanyetta hangja az, ami elvonja a figyelmét a témáról. Minek olyat fenyegetni, amiből amúgy se kerekedik ki értelmes beszélgetés?! Nekik talán most nem is beszélgetniük kell, sokkal inkább felvenni a ritmust a zenével ami nagy csattogások és gitárpengetésekkel invitálja őket tüzes, parázsló vágyaihoz.
- Ha állandóan elnézést kérnék, akkor azzal a többi embert degradálnám le, nem magamat - ugyanis ha egy alapjáraton 165ös IQ-val rendelkező ember hülyének tartja magát, akkor mi van azokkal, akiknek még a 100at se haladja meg?
Ahogy a zene egyre tüzesebbre vált, úgy változik meg az ő arckifejezése is. A mindig hideg, kicsit álmatag, edzett acél színére emlékeztető szemei megtelnek élettel és ezzel együtt tűzzel is, mely akkor válik nyilvánvalóvá mikor nemes egyszerűséggel csak megszelídíti ellentmondást nem tűrő matador szerepében a vörös posztót ami úgy lebeg, ringatózik és táncol előtte, mint egy folyamatosan de lassan sodródó folyó felszínére fektetett selyem lepel. Makulátlan, hosszú fehér ujjai végigsiklanak a harisnya ellenére is sima lábon, mikor azt felhúzza a csípőjéhez, hogy utána hátrabillenthesse a nő egész alakját amit egy lassú álló pózba való visszaédesgetés követ.
Leheletnyit elnyílt ajkakkal nézi végig a drámai jelenetet ahogy a  kecses alak megemelkedik, majd leszegi a fejét és igéző pillantással, némán formálja nevét kéretlenül, mégis bizalmasan. Nem kért ő nevet, illetve.. még nem kért, hisz idővel biztos tudni akarta volna, de megelőzték. Okos!
Ujjai egészen addig vidám táncot lejtenek a csípőjén, noha ugyan akkor határozottan tartja, míg ismét szét nem rebbennek, hogy a gitár pergő szólója kifejezhesse a közöttük tátongó hatalmas űrt ami mégis halványodni látszik. Áttáncolják ők a közöttük lévő távolságot, nem is erről van szó, kérem!
Egy pillanatra noha meglepi a mozdulat ahogy a másik leguggol elé, ő mégis tovább él a zene vadító lüktetésével és Crystal pillantásának mondandójával, előrehajol, hogy ujjait a tarkójára simítsa kicsit belemarkolva a puha tincsekbe s ezzel ösztönözze őt arra, hogy nőiességének legnagyobb kecsességével ismét szemmagasságba kerüljenek.
Újabb pördülés, ám ez félben marad így az izmos, ugyan akkor vékony hát a mellkasának csapódik, miközben keze a köldöke környékére simul, onnan pedig a combja felé vándorol hogy aztán megtartva a súlyát átölelje és egy spárgára buzdítsa. Hajlékonynak véli, így a két lába között könnyedén hátra nyújthatja az egyik lábát, míg a másikat előre, persze nem kényszerítené olyanra, ami esetleg meghaladja a képességeit. Ekkor már csak azt veszi észre, hogy többen figyelik az ő párosukat, mely erőről, kitartásról, rejtett és kimondatlan érzésekről, fájdalmakról árulkodik. Amilyen szenvedélyesek, épp annyira rettegők is, ki-ki a maga problémája miatt, amit egy rövid időre talán a másik fog orvosolni.
Mikor visszahúzza magához, ajkait a füléhez érintve súgja a nevét félve attól, hogy bárki meghallhatja főleg olyan akinek semmi köze hozzá.
- Rick.

Az ember mint olyan, önző, makacs, arrogáns kivetülése és létformája az életnek akit nem hajt más, csak a saját önös érdekei és vágyai. Az már más kérdés, hogy miként jut hozzá az áhított, vágyakozott tárgyhoz vagy személyhez, jogosan vagy anélkül, tisztességgel vagy csalással?
Az emberek zöme végtelenül kiszámíthatatlan de ugyan akkor épp ennyire kiszámítható is, hangulata pedig mindenre rányomja a bélyegét, még mások kedvére is. Épp olyan ragályos a rosszkedv és a harag, mint amilyen a pestisjárvány volt évszázadokkal ez előtt, ezért is szokta Ricky azt mondani, hogy az emberiség a saját maga járványa, a pestise mely kipusztítja az idő végezetével az életet. És vallja ezt még úgyis, hogy tudja magáról, ő is beletartozik az önző és sűrűn rosszkedvű, már-már hanyatló emberek végtelenített körébe, egyszerűen csak jól leplezi és megtanulta, miként érje el a céljait egyedül, minden háttértámogatás nélkül... mind ezt úgy, hogy sokszor nagyon jól jönne neki egy kis segítség, egy aprócska kis jelzés, hogy tudja, állnak mögötte, hogy nincs egyedül.
Az emberiség sokszor nem ismer lehetetlent, főként akkor, ha épp meg kell szereznie azt amit ő akar magának, alantasan és kapzsi módon, viszont épp ilyen könnyedén legyint és mond le arról, amit mások kérnek tőle, neki viszont nem fűlik a foga ahhoz, hogy meg is valósítsa. Nem szeretnek kívánságokat teljesíteni mint ahogy nem szeretnek szívességet tenni úgy, hogy ez idő alatt a saját drága idejükből kell gazdálkodniuk, nem máséból. Arról már nem is beszélve, hogy ilyenkor él a szólás-mondás: Jó tett helyében jót várj!
Fenét!... Ha csak az emberiség egytizede képes lenne arra, hogy szívességet tegyen a másiknak önzetlenül és követelések nélkül, már megmenekültünk és méltók vagyunk arra, hogy éljünk! De míg sokak úgy tesznek szívességet, hogy jó pofizva és mosolyogva bólintanak rá a kérésekre, de ettől függetlenül látni lehet a szemükben a kelletlenséget és az unalmat, a maró gúnyt és pofátlanságot, addig veszendőnek tűnik minden.
Ezért se szeret Rick szívességet vagy segítséget kérni. Egy részről azért, mert tudja, hogy az esetek kilencven százalékában csak magára számíthat... másrészről azért, mert a saját gyengeségének tudja be azt, ha másnak kell megoldania az ő problémáit, amit akarva akaratlanul de kikényszerít. És ott van még a legnyilvánvalóbb is, miszerint noha az empátia mint olyan kezd kihalni belőle is, mégis ha meglátja a szemekben a kétkedést és eljut a tudatáig, hogy a kimondott szavak tökéletes ellentétei annak mint amit a szemekben lát akkor legszívesebben egy péklapáttal csapná nyakon az illetőt mondván: Ha nem akarod akkor nem kell, de ne jópofizz nekem az anyád úristenit már!
A kétszínűségnél nem is utál jobban semmit, és komolyan ki is kéri magának, ha őt is ekként állítják be. Igen, van egy nagyon furcsa stílusa, a szeme és a szavai ellenkezőn beszélnek az embereknek. Míg a hangja és a mondandója őszinte, addig sunyi ravaszság csillog a szemében ami bárkit, még a legjobb emberismerőket is megijeszti, visszakozásra készteti. De ettől függetlenül nincs benne rossz szándék, arról meg nem tehet, ha ilyen pofázmánnyal kell élnie. Viszont épp ezek a feltételezések juttatták el odáig az évek leforgása alatt, hogy sajnos nem tud úgy tekinteni az emberekre, mint egykoron... akkor, mikor még ő is hiszékeny, butuska gyerek volt akinek eleinte csak az volt a legfontosabb, hogy legyenek végre barátai. Idővel viszont megtanulta, hogy a magaféle csodabogarak javarészt csak ellenségekben bővelkedhetnek sem mint, barátokban, legyen bármilyen jó természete és nagy szíve.
Sóhajában ott rejlik minden mi kimondható s kimondhatatlan, csak jelenleg nincs az az erő mely szóra bírná őt... és amúgy is miért tenné, ha itt van egy tánc mely segít neki az önkifejezésben még akkor is, ha a Paso Doblet nem kifejezetten a saját műfajának vallotta... Egészen addig, míg meg nem jelent egy, belőle mérhetetlen mennyiségű kíváncsiságot kiváltó nőszemély, aki hozzásegítette őt ahhoz, hogy a véleménye megváltozzon. Lehet, hogy Rose tényleg nem volt neki elég ahhoz, hogy megszeresse ezt a fajta érinthetetlenségen és vágyakozáson alapuló táncot, de most Crystal ahogy betört a "köztudatba", úgy ő maga is élvezi a tiltott szenvedélyének erejét ami mindkettejük testéből sugárzik.
Ahogy ide-oda lépked s a nő kezét fogva többször is megpörgeti őt egymás után, rá kell ébrednie arra, hogy az egész élete olyan, mint egy tánc... csak forog körbe-körbe hol lassabb, hol pedig gyorsabb léptekkel melyek eljuttatják őt A-ból B-be épp úgy, mint itt e parketten, ahol a legfőbb cél minden egyes alkalommal a nő megszerzése és posztóként való szenvedélyes mozgatása. Viszont ahhoz hogy elérje, meg kell tenni azt a kis távolságot, ami normális élet esetén a nehézségeket és az áthidalhatóságot jelenti. Lassan de biztosan rá kell jönnie arra, hogy nem mindegy, hogy milyen "tánclépésekkel" kell kiviteleznie az életet hisz épp olyan ez, mint egy versenytánc döntője... ha a tangó helyett jive lépéseket csinálsz, pontlevonás jár, ő pedig ha kelleténél több kokaint juttat a szervezetébe így vagy úgy, nem pontlevonásban fog részesülni, sokkal inkább a kórházban fog magához térni, ahol épp hogy visszatudták hozni őt az életbe komolyabb károsodás nélkül.
Ennek tudatában kíváncsi arra, hogy milyen lépései vannak még az életben, milyen tánclépéseket kell megtanulnia vagy tökéletesítenie ahhoz, hogy könnyen és fájdalommentesen élhető jövőt tudhasson a magáénak? Esetleg egy keringőt ami körbe-körbe halad, megállás nélkül ugyan azzal a ritmussal?... nem is rossz ötlet hisz szokás mondani, két pont közötti legrövidebb út, nem mindig az egyenes. Így hát úgy juthat el valahova, hogy kihívásokkal és váratlan eseményekkel tarkítja az útját mert nem a kikövezettet, jól ismert egyenest jelenti hanem azt ahol újabb és újabb tapasztalatokat gyűjthet magának.
És ugyan csak egy nagy talányon alapul a kérdés, hogy vajon mekkora mókuskerék kell ahhoz, hogy ezt a körforgást fenn tudja tartani anélkül, hogy túl gyorsan tekerné a kereket amíg egyszerűen csak kicsúsznak a lehetőségek és a biztos pontok a lába alól, ő pedig a földbe döngöltetik, és elveszíti az uralmát az élete felett és csak halad, halad és halad kietlen utakon?
Rengeteg, több milliónyi kérdése van még, mint drogfüggőnek aki eközben bizonyítottan a világ egyik legokosabb embere... tudja, hogy mire képes, hogy mit kezdhetne az életével, a gond csak az, hogy kivitelezhetetlen minden terve, mert vagy nincs szükség a tudására lévén mi lenne abban az izgalmas, ha első ránézésre rájönne az ember arra, hogy mi a problémája annak az űrrakétának, ami nem tudott felszállni? Olyan ez mint a gyógyszeripar és az egészségügy. Ha feltalálnák a rák és az egyéb gyilkos kórok ellenszerét, akkor miből lenne pénz a kórházaknak? Miből fizetnék az ott dolgozókat?... ha megelőzhető lenne ez a burjánzó szörnyeteg, akkor mi lenne a gyógyszeriparokkal akik nem egy dolgot fejlesztenek ki, mint túlélés esszenciáját, sokkal inkább húsz másikkal tömik az embert csak, hogy talán meggyógyuljon? Egyiket felírják erre és arra, míg a többit azért, hogy az előzőek mellékhatását tompítsák... és akkor kellenek olyan gyógyszerek amit a mellékhatás mellékhatására írnak fel. Ha valami, akkor ez az igazi ördögkerék, nem is maga az élet, amit Rick annak lát.
Fél, hogy már nincs mit elérnie az életben, hogy nincs miért küzdenie... fáj neki a tudat, hogy azzal, hogy marékszámra kezdte el szedni a gyógyszereket és egyéb hallucinogén anyagokat, megfosztotta magát attól, amiért az emberek jelentős része áhítozik. A boldog, békés elmúlástól és az ahhoz vezető hosszú úttól ami a szeretetben, a családban és az valós életben nyilvánul meg. Tisztán emlékszik arra a mostani nyomozó zsenire, aki két, három éve még nem ért el annyit, mint most, de megállás nélkül próbálkozott.
Arra, aki vidám szemmel nézett az új napok elébe, aki imádta ha a napsugarak csiklandozzák az arcát, vagy ha valaki olyan ébred fel mellette, akit szeret... egy fiatal lány, egy nő, akinek a gyerekét a sajátjaként szerette és nevelte őt legjobb tudása szerint. Emlékszik a boldog pillanatokra, a mézédes csókokra és a vágyakozó tekintetre, mikor végre hazaért a munkából és a fiatal, törékeny kedvese a kanapén ücsörögve várta őt halkan suttogva mondván: végre elaludt a gyerek, miénk az éjszaka!. Ritka, de boldog pillanatok egyike volt mikor végre igazán együtt lehettek, mint ahogy az is, hogy olyan emberért élhetett, aki nem várt tőle többet annál mint mit nyújtani tudott.
Nem lehetett mindig mellette, nem vihette el minden héten egy menő, több michelin csillagos étterembe, de a lány nem is várta el. Nem költhetett milliókat ékszerekre, de még  kacsalábon forgó palotát se tudott neki biztosítani csak egy egyszerű kertvárosi házat három szobával, otthonos légkörrel. A lány pedig csak azt kérte tőle, hogy reggelente kedves szavakkal és csókkal becézze, hogy néha napján egy általuk főzött vacsorával kedveskedjenek a másiknak. Azt szerette volna, hogy legyenek olyan napjaik, mikor együtt vannak ketten, vagy épp a kislánnyal, hárman. Ő pedig nem volt rest eleget tenni a kéréseinek így a legváratlanabb alkalmakkor főzött neki éttermi színvonalú vacsorát, pezsgőt vett és illatos gyertyát - Saoirse kedvencét - és koccintottak az egészségükre és az együtt töltött időkre.
Ezek az idők viszont elmúltak és mindkettejük életét egy hatalmas változás alapozta meg.
Talán ez a harag, ez a szomorúság és az élet ezen szakaszának gyűlölete az, ami benne van a mozdulataiban s noha szenvedélynek hat, mégis inkább visszafojtott, sértő düh az, ami jellemzi. Ő rá emlékezteti ez a nő! Ugyan az a tekintet, ugyan azok a mozdulatok és csinos mosolyok, pimaszkodó hangnem, titkos, ki nem mondott mégis nyíltan érezhető szavak amiket egy-egy mozdulatába rejt. Ahogy pedig ez a felismerés eljut a tudatáig majd a csontvelejéig hatol mint szúró, bizsergető fájdalom, arcizmai megfeszülnek de nem löki el magától a nőt, ki megtanította már csak a puszta jelenlétével és arcjátékával emlékezni. Most már van egy sejtése arról, hogy mi lehet az a furcsa csillogás a szemében és az az álarc amit felvett csak, hogy más ne vegye észre amit ő tud, de amin talán már nem tud változtatni.
Mikor Crystal ismét visszaindul hozzá az előbbi szétrebbenésüket követően, egyszerűen csak megragadja a csuklóját, kicsit talán meg is szorítja nyomatékosítva benne a ragaszkodását és az érzéseit, majd a zene utolsó ütemeire olyan közel rántja magához, hogy ki híján az ajkuk is összeér. Már csak az számít igazi csodának, hogy a homlokuk nem koccant össze s most nem virít két jókora púp unikornis szarvként a közepén.
Egyszerűen nem tud elszabadulni tőle, vonzza a látványa, vonzza az érintése és az, ahogy a testük tökéletesen egymáshoz simul miközben világméretű titkokat rejtegetnek egymás elől. A tiltott gyümölcs, az élet esszenciája...
Mintha összekötötték volna őket, mintha tökéletes másai lennének egymásnak az érzelmek és a szenvedély szintjén... Elfehéredett de makulátlan, hosszú ujjai zongoráznak a fogvatartott csuklón, miközben kék tekintete pimaszul csillan a sárgás, derűs fényben ami a körülöttük lévő párt is egy pillanat erejéig megállásra késztet és kíváncsian nyújtogatják a nyakukat, hogy mi készülhet a színpad környékén.
Nem mondja ki amit érez, hogy legszívesebben már most leszaggatná róla a szoknya maradék kis rongydarabjait is, viszont ha Crystal elég szemfüles, akkor észreveheti nem csak a tekintetében, de a mozdulataiban is a vágyat, amit jelen pillanatban iránta táplál. Lehet, hogy imént felemlegette volt kedvesét, akinek a puszta gondolata is rabul ejtette az elméjét, de eltud vonatkoztatni... már régen történt, nem akar az agya és a szíve fogságában élni, tovább lépett. Azt viszont nem tudja, hogy képes lesz e valaha ugyan úgy szeretni. Ám neki most és kizárólag ez a nő kell és senki más!
- Nos?... palimadár? Pingvin? Mesélj, minek szentelsz fel? - billenti félre a fejét kérdőn miközben egy kósza hajtincset melynek vége a lány szájához tapad, a füle mögé igazítja, hogy még tökéletesebb legyen az összkép.
- Meghívhatlak egy italra?...kettőre? - nem tudja, hogy mennyire hallatszik ki a mögöttes szándék a hangjából, de ha Crys elég figyelmes akkor sejtheti, hogy jelen pillanatban Rick nem a szórakozóhely italáért áhítozik...

Alarick sokáig nem tartozott azon személyek közé, akik bárkihez, vagy bármihez is ragaszkodni tudtak volna, hisz nem volt olyan tárgy vagy személy az életében, aki ezt az érzést és sarkalatnyi kis ismeretet kiváltotta volna belőle... nem volt kedvenc játéka, hisz nem igényelte a plüssöket és a kisautókat amikkel a sok, vele egykorú de teljesen hétköznapi gyerek szeretett játszani. Nem volt saját kiskutyája, vagy kismacskája akit nevelhetett és szerethetett volna, aki aztán később mellette múlt volna ki végelgyengülésben, de még csak egy aranyhalat se nevezhetett társának vagy hörcsögöt, hisz unalmasnak tartotta őket. Amúgy is, mit neki egy vízben lubickoló narancssárga jószág, aminek még a neve is hazugság, mert nem arany színe van!?
Nem volt ideje megtanulni azt, hogy milyen érzés olyan emberektől függeni és ragaszkodni hozzájuk, akik nem a családjában kaptak szerepet az élettől, hanem eleinte idegennek és ijesztőnek tűnnek mind egy szálig, hisz nem tud róluk semmit. Nem tudta, hogy miként szerezzen barátokat és életre szóló kapcsolatokat, mert ügyetlen volt ezen a téren és sete-suta, azt hitte, hogy ha tíz éves fejjel matek egyenleteket és biológiai alapismereteket mesél másoknak, majd a szívükbe fogadják. Ebből adódóan nem érette, hogy miért néznek rá ferde szemmel, miért jelennek meg láthatatlan kérdőjelek a fejük felett és állnak fel mellőle mikor ő vidám, de csibészes mosollyal ücsörög mellettük mint kíváncsi szemű szőke kisfiú. Elutasították... mindig elutasították őt és csak odáig jutott minden egyes alkalommal a barátkozásra való kényszere, hogy aztán összetörve, orrát lógatva ácsorgott az osztályterem egyik sarkában újságokat és könyveket olvasgatva, miközben körülötte minden más gyerek az épp aktuális legmenőbb játékról csevegett a másikkal és felhőtlenül kacarásztak a másik szavain.
Mindig kimaradt a jóból, vele soha nem osztottak meg semmit és kívülállónak tekintették aki csodabogárnak számított közöttük. Titkolóztak előtte és hiába kérdezett, nem kapott válaszokat, egymaga volt az elejétől kezdve, míg a szülei ki nem vették az iskolából, hogy aztán minden pénzüket a fiúk további iskoláztatására fordítsák. Tudták, hogy azt az észt ami a fiúknak adatott, nem lehet egy egyszerű iskolában kamatoztatni, ahol az ötödikes kisiskolások azon az agyi szinten állnak, ahol Rick három, négy évesen állt. Még a tanárok is kirekesztették, soha nem engedték érvényesülni, hisz tisztában voltak azzal, hogy tudja a választ a feltett kérdésekre, így nem vettek tudomást arról, hogy majd kiesik a székből a jelentkezésének köszönhetően.
Egy valamit viszont mindig nagyon tudott...
... azt, hogy miként hitesse el az emberekkel, hogy mellette rettenetesen hülyének számítanak még akkor is, ha több évnyi tapasztalat van már a hátuk mögött mint ahogy azt is, hogy ha azon szerencsés emberek közé tartozott akikre a próbálkozásainak hiányában is rátaláltak az emberek mint barátra, akkor soha többet ne akarja őket elengedni. Mert belőlük lesz az igaz barát. Mindig is kevés barátja volt, de őket mindenek felett értékelte és ragaszkodott is hozzájuk.
Ilyen ember volt az akkor még csak húsz éves Saoirse is, ide s tova négy évvel ez előtt. A lány akkor lépett be az életébe mikor nem számított rá, és úgy, ahogy álmaiban se gondolta volna. Elköltözött otthonról, hogy végre a maga útját járhassa, volt munkája mellette pedig egyetemre járt, tehát azt is lehet mondani, hogy megvolt mindene amire csak egy fiatal férfi vágyhat kiindulási alapcsomagként. Pénz, kaja, ágy és iskola ahol kamatoztatni tudta a tudását.
Már csak egy olyan személy hiányzott az életéből, akinek képes lett volna lehozni az izzó Napot is az égboltról csak, hogy szebben "világítson" és csak neki. Valaki, akinek a bőre ezüstösebben csillogott mint a Hold a téli éjszakában és akinek olyan kékek voltak szemei, mint az akvamarin. Mindig vidám fény ragyogott bennük és csak akkor tűnt fel Ricknek, hogy bizony az egyik lélektükör árnyalata sötétebb a másiknál, mikor pár másodpercnél tovább tartotta az arcán a pillantását.
Egyszerűen imádta, mikor zavarában elkapja róla a tekintetét és mikor az orcája halványpiros árnyalatot öltött egy-két bók hallatán ezzel kiemelve világos szeplőit melyek bájos jegyként pecsételték meg amúgy is kislányos arcát, amit arany hajzuhataga loknis keretbe foglalt. Fél évnyi kerülgetést követően jutottak el odáig, hogy szorosabbra fonják a kapcsolatukat, hisz ha valakivel akkor Saoirsevel eltudta képzelni az életét. A lány nem nézte őt csodabogárnak, nem azt a srácot látta benne akit a legtöbben annak idején elutasítottak... nem akarta éreztetni vele, hogy felnéz arra a valakire aki lett belőle miközben azt reméli, hogy még nagyobb ember lesz és Einsteini magaslatokra tör. Tisztában volt azzal, hogy Alarick nem utált jobban semmit annál mint, hogy a körülötte lévőket lenézzék a tudatlanságuk miatt és őt kiemeljék azért, mert hatalmas elmével áldotta meg a sors. Ő már tapasztalta gyerekkorában a kirekesztettséget, nem akarta, hogy másnak is része legyen benne.
Ez a lány egyszerűen csak kimondatlanul de nyilvánvalóan hitt benne és remélte, hogy  az ő kedvese lesz az aki majd egyszer feltalálja a rák ellenszerét. Egyszerűen csak a barátnője akart lenni ennek a mosolygós, de rafinált tekintetű srácnak, aki jobban tudott szeretni, mint azt ő maga valaha gondolta volna... még az se zavarta, hogy egy teljesen idegen férfitől szült gyereket kell a sajátjaként szeretnie annak ellenére is, hogy már a kapcsolatuk elején kijelentette, nem biztos, hogy azonosulni tud majd a gondolattal, hogy van egy gyereke aki gyakorlatilag nem is az övé, de mégis úgy kell felfognia. És, hogy ennek mi volt a pontos oka? A kislány apa nélkül élt két évig, kellett valaki aki igazgatja az életét, aki férfiként is kiáll mellette és szereti, hisz néha szükség van arra, hogy igazi hercegnőnek, apa kicsi kincsének érezze magát egy apró kis tündérke is.
Megtette hát a nő kedvéért. Azért mert szerette őt és fontos volt számára a boldogsága. Saoirse az otthont jelentette neki... azt a helyet, amiből igazán soha nem tudott építkezni, mert bár szerette a családját, mégis elhúzódott tőlük. Ez a lány egy helyet megtestesítő személyt jelentett számára, akihez hazajárt meló és iskola után. Aki vacsorával várta, akivel együtt fürödhetett mikor már kimerültnek és életképtelennek érezte magát nap végeztével. Akihez úgy bújt oda minden egyes sötét éjszakán, mint egy kirakott kiskutya, akit végre befogadtak és akivel nem félnek tudatni, hogy attól a perctől kezdve, hogy az életük részese lett, nem engedik el, mert mellettük fog élni. Már ő is egy közülük. Ő jelentette számára a reggeli ébredést, a csókokat, és az éjszakai elmúlást amit újabb reggel követ... a szerelmet és a ragaszkodást, amit annak előtte nem tudott kifejezni bárhogy is próbálkozott.
Saoirse volt számára a tudás, hisz sokszor nagyobb tudomány a szeretet és boldogság hiányában önzetlenül, halálosan megszeretni valakit mint, hogy alig huszonnégy évesen már atomfizikusnak számítasz a legnagyobbak között. Ez utóbbi csak egy adottság, egy születéskori "rendellenesség", amivel együtt kell élned így vagy úgy, viszont a szeretetet a szívnek és az észnek kell megtanulnia. Te pedig testileg közvetíted azt. Úgy tartják, hogy ahol a szív, ott van az otthonod. Rick számára Saoirse jelentette a szívét és ezzel egyidejűleg az otthont is...
... melyet lerombolt egy tornádó, egy féktelen haragú szörnyeteg, ami egy halálos betegségben és még halálosabb kimenetelű balesetben nyilvánult meg.
Elvette tőle az élet azt akit szeretett, azt a nőt és embert akihez mindenek felett ragaszkodott. Azt a valakit, akit még a saját szüleinél és családjánál is többre értékelt, azt, akiért élt és aki érte élt minden egyes átkozott napon. Elátkozták hazugsággal, fájdalommal és rettegéssel hisz ez a fiatal lány nem mert színt vallani. Félt, hogy azzal ha tudatja Rickkel a betegségét, elfogja hagyni és nem lesz biztos pont a kislány életében aki majd tovább neveli és aki vigyáz rá. Mert bár önzőségnek hat, mégis hitt abban, hogy Alarick felnevelné az ő életének gyümölcsét még akkor is, ha vér nem köti össze őket, hisz mást mond az elme ha arról van szó akit szeretünk.
Agydaganat...egy gyilkos kór, mely mindent elpusztít, leépít és megbénít...
... talán az egyik legharagosabb szörnyeteg, amit ember végzeteként tarthat számon. Hogy mit ártott az életnek? Fogalma se volt róla csak abban volt biztos, hogy ki kell használnia azt a kis időt ami még adatott neki ahhoz, hogy valaki éreztesse vele, nincs is nála szebb, kedvesebb és tökéletesebb nő a világon.
Ettől a fiatal Einsteintől mindent megkapott, hisz képes volt a háttérbe szorítani mindenét ami volt csak, hogy vele lehessen, ő pedig nem volt rest megadni neki mindent, amire ez a kirekesztett, kicsit elhanyagolt és a világ szemével nem épp átlagos srác vágyott. Egyek voltak, szükségük volt egymásra, amit sajnos nem tudtak túl sokáig élvezni.
.....
Ezt a fájdalmat látja Crystal arcán és érzi a mozdulatain is, hisz ha egy olyan ember mellett élsz majd' két éven át aki haldoklik, megfogod tanulni, hogy mik azok a mozdulatok és reakciók, néma tagadások melyek kesernyéssé és kokszossá, baromira elsózottá teszik a napját. Mikor egyik reggel úgy ébredsz fel, hogy már biztosra tudod, hogy halál vár rád mert nincs donor, túl sok az áttét vagy késő lenne elkezdeni a megfelelő kezeléseket, akkor már minden mindegy. Kifordulsz önmagadból, megváltozol és próbálsz olyan lenni, amilyen nem vagy. Csak arra nem gondolsz, hogy pont ezzel okozod a legnagyobb fájdalmat, még magadnak is, hisz egy teljesen más képet fognak kapni a szeretteid arról, mint aki voltál. Fájdalmat okozol csak, hogy neked könnyebb legyen. Nem ragaszkodsz már senkihez, mert félsz, hogy fájdalmasabb lesz az elmúlás neked és nekik is. Elvégre, miért ne így lenne?... ahelyett, hogy felkészítenéd őket és együtt élnétek meg az életed hátralévő részeit. Boldogan és beletörődőn.
Minél több kérdés elé állítod őket, annál jobban aggódnak és rettegnek, félnek. Féltenek mert nem értik, hogy mi történik vagy épp mi nem történik veled, csak figyelik a reszketeg testedet és furcsán csillogó vagy épp tompán tükröződő szemedet... mintha idegen lennél, ők pedig szintén.
Halványan és életlenül ugyan de látja az álarc mögött rejtőző nőt, aki normális esetben nem itt táncolna vele egy ilyen tartalommal és erővel bíró latin táncot miközben azon jár az esze, hogy mi lesz ezután? Látja a tisztességes nőt a vörös rúzs és feltépett, rojtos szoknya fedésében csak épp arra nem akar kitérni, hogy megjegyezze, nem helyénvaló amit csinál. Pedig olyan szívesen megtenné, hisz Saoirsevel is közölte mikor arany tincseit levágatta és feketére festette, ruhatárát pedig kicserélte, hogy az a kellemes illat és szín kavalkád amit ő ismert, eltűnjön és soha ne is legyen többet.
Nincs joga számon kérni a nőt... nincs joga ahhoz, hogy ítélkezzen és nem is akar, ez az ő döntése, ő pedig részese lesz ennek. Minden sajnálat és szomorúság nélkül tenni akar azért, hogy jól érezze magát, hisz még így se biztos abban amit érez felőle. Lehet, hogy a jelek nyilvánvalók, de talán túldramatizálja a dolgot és a gyógyszer ami bő fél órával ez előtt felpörgette agyának motorját, most továbbgondolja a látottakat és az érzelmeit.
- "....csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye..." Az élete árán miközben őt hallgatja minden és mindenki? Az ember nem olyan, mint egy ilyen madár... nem a szépet látja az utolsó pillanatokban - suttogja mosolyogva, idézve ezen madarakról szóló mendemondából. Tetszik neki a hasonlat és titkon él is vele, hisz úgy érzi, életében csak egyszer énekelte bús ódáját az életnek. Akkor, mikor a párja meghalt. Azóta fél, hogy soha nem lesz még egy olyan szerelem, ami felültudna kerekedni azon, amit a nő iránt érzett egykoron, noha tudja, hogy nem szabad a kapcsolatokat az elmúltakéhoz hasonlítani.
- Egyet értek. Hosszan elnyúló lágy, torkot tüzesen mardosó kortyok amit átjár a mámor és az erő - reagál a hallottakra miközben féloldalas, ravasz mosollyal, de az imént említett tüzes tekintettel figyeli a gyönyörű arcot. Valami azt súgja neki, hogy tökéletesen egy húron pendülnek és ha lesz is italozás az éjszaka folyamán, akkor is már rég nem erről van szó.
Mikor megérzi, hogy határozottabban fogják őt a vékony de erős karok, közelebb húzza magában, hogy biztos legyen a tartása, ezután pedig hátat fordít még mindig a nő ölelésében, hogy aztán előre engedje az előttük szétnyíló emberi ösvényen. A pulthoz vezetnek mint egy csalogatón, hogy kifizethesse mindkettejük italán, de utána csak közelebb hajol a nőhöz, hogy a fülére súghasson.
- Bízd rám. Ismerek egy nagyon jó helyet, nincs messze innen - egy hotel. Egy egyszerű hotel ami nem elég, hogy megfizethető, de még szemrevaló is. Elsötétített ablakok, mámorító illatok és szaténból, selyemből készült ágynemű ami a hatalmas franciaágy díszítőelemeként - is - szolgál. Kell most nekik ennél több? Kell! Méghozzá Crystal teste ami már most is ruhán keresztül vágyakozásra késztetni. Ölelni akarja és csókolni, úgy mint senkit az elmúlt években...
... mert az az érzés amit kivált belőle, az nem hétköznapi.

2013. Február 10
Hosszú orrú cipőjének makulátlan, sötétbarna bőr bevonatán szó szerint seggre ül a horizont által félbe metszett lemenő Nap narancssárgás, mindent aranyszínbe öltöztető fénye, ahogy a családias de nem túl nagy ház kapujának mélyen ülő zárjába igyekszik némileg kómás tekintettel benyomni a kulcsát. Innen már nincs messze a bejárati ajtó, pusztán néhány lépés a lépcsőig, onnan még három fok és máris megérkezik a mahagóni színben pompázó, matt üveggel bélelt ajtóhoz, ami előtt egy "üdvözlünk kedves idegen" billoggal ékesített lábtörlő hever, rajta Kapitánnyal a tündér természetű vizslával, akit még ő vett egy évvel ez előtt.
A kutya vad farok csóválással billenti oldalra magát, hogy felkenődve az ajtóra lábait az égbe meresztve mutassa meg kedvenc gazdijának és ezzel együtt legjobb barátjának rózsaszínben pompázó, gyorsan emelkedő és süllyedő pocakját. Játékra invitálja Ricket, aki jelen pillanatban új szinteket öltő fáradtságának köszönhetően aligha tudja teljesen odaígérni magát az állatnak, de még így is leguggol hozzá miközben megtámasztja magát az ajtón és többször is megvakargatja az állat hasát és állát is. Imádja a "gyerkőcöt", hisz ő az első olyan állata akit teljesen a magáénak tudhat és aki neki köszönheti tanultságát és szófogadását, míg ő odaadó hűséggel és szeretettel biztosítja. Olyan mintha a gyereke lenne, épp ezért se érti, hogy miért ücsörög kint a teraszon, mikor ebben az időszakban már rég a neki fenntartott kanapéján szokott fetrengeni a létező legátéltebb tekintetével szélesen vigyorogva, nem törődve azzal, hogy rendellenesen tekeredik a kis teste minden irányba.  
Kapitány különlegessége amúgy a nevében rejlik. Ez a vöröses árnyalatú, kíváncsi tekintetű éber jószág egy nőstény kutya, csak amikor Rick vette őt, hiba csúszott a műveletbe. A tenyésztő összekevert két nyakörvet, mivel a kicsik a nagy játék hevében lerángatták egymásról, ő pedig mivel idő előtt érkezett - soha nem késik sehonnan -  a kedves hölgyemény nagy sietségében nem ellenőrizte a kölyköket csak fogta és odaadta neki. Így a halványzöld nyakörv a már Kapitány nevet viselő kutyára került, míg a testvére Riley a rózsaszínt kapta. Persze mikor hazavitte már tudta, hogy ki lett cserélve a két állat, de lévén az első pillanatban beleszeretett a kis rafinált, boci szemekkel bambuló kutyába, nem volt szíve visszavinni, tehát a kölyök nála maradt és a tervezett Kapitány névvel illette.
- Na, gyerünk befelé - paskolja meg a kutya bendőjét miközben ő felegyenesedik s lenyomja a lakás kilincsét ezzel szabad utat engedve az állat előtt aki még mielőtt bemerészkedne, végtelen kíváncsiságtól csillogó szemekkel mered fel a nálánál jóval magasabb férfira mint egy "biztosan mehetek?" kérdéssel a szemeiben. A néma kérdésre biccentéssel reagál ami egy amolyan "mehetsz"-et jelent a kutyának, ő pedig megértve a néma intést, máris bedugja az orrát a lakásba és meg se áll a kanapéig amin a kedvenc kockás lepedője várja őt, hogy újabb altatót meséljen neki.
Rick az ajtóban már tudja, hogy innen egyenes út vezet a nappaliig ezzel együtt kedvesének öleléséhez, aki a bőrfotelban szokott ücsörögni miközben valamelyik aktuális kedvenc regényét olvasgatja a narancssárga - fehér színű fonallal kötött takarója védelmében, mellette egy nagy bögre teával, ami az egész helyiséget illatossá, édeskés aromájúvá varázsolja.  Soha nem értette, hogy mit iszogat és, hogy őt miért nem kínálja soha, bár a szagából ítélve nem csoda hisz fogalma sincs arról, hogy mit rejthet a zöldes trutyi.
Most viszont nincs itt... nem ül a fotelban senki, főleg nem a ritka élénk, akvamarin színben pompázó, mindig vidám tekintetű lány, helyette egy olyan valaki flangál a konyhában, akit még soha nem látott. Fekete Kleopátra fazonra vágott hajának bohókásan kunkorodik előre a vége, frufruja a szemöldökét takarja ezzel apró keretbe foglalva a szép arcot, viszont elrejtve a nőies vonásokat. Ruhája szintén sötét árnyalatú, farmerja szaggatott és szűk, mély bordó topja fűző szerű de leginkább azokra a kánkán táncosnőkre emlékezteti akik mindenüket kidobták a pasik kegyeiért.
Először kis híján el is vágtázik mellette miközben kibújik a sötétszürke zakójából, de aztán még visszaszól a fogas mellől ahogy a nyakkendőjét kezdi bontogatni és a zakóra helyezi azt.
- Saoirse hol van? Ameliara vigyázol? - intézi a szavait a nőhöz inkább fáradtan, mint őszinte kíváncsisággal, az viszont meglepi, hogy kérdésére hangos csörgés-zörgés a válasz, mint sem értelmes emberi reakció. Egy porcelántányér landolt a mosogatóban néhány evőeszköz és pohár társaságában, így mikor az ingét kezdi kioldani, közelebb sétál és a nyaka nyújtogatásával veszi alaposan szemügyre a nő "termését". Két törött tányér, egy törött pohár és az a néhány evőeszköz, ami "megölte" őket a lány közvetítésével.
- Mi lenne ha kinyitnád a szemed, Rick?! - érkezik a támadó kérdés Saoirse hangján, ő pedig kis híján vág egy hátast mikor az ismerős tekintet az arcát kezdi el fixírozni. Egyszerűen nem tudja mire vélni ezt a változást, nem meglepő, hogy csak mered maga elé kerek szemekkel és még ahhoz is túlságosan döbbent, hogy reagálni tudjon.
- Mi az? Így már nem is tetszek? Csak úgy mint az a szőke kis luvnya aki voltam?
- Öhm... mi lenne ha ezt később beszélnénk meg? ... - a saját és a lány védelme érdekében kezd a nappali felé hátrálni, ahol a kutya mintha venné az adást, hogy olyan dolog történik ami nincs ínyére a gazdájának, máris odasiet mellé persze lapítva... talán bántotta őt a nő?! Mi a fene folyik itt?
Visszautasítás...
Hosszú ujjaival legyintett a kutyának, hogy menjen arrébb, mielőtt agyontapossa, ám az nem teszi meg csak ücsörög mellette kerek szemekkel, le se véve tekintetét a konyhában ácsorgó nőről.
- Hol voltál már megint ennyi ideig? Azt mondtad öt órával ez előtt, hogy még van két órád! Ezzel szemben? Ezzel szemben megint hol voltál?
- Dolgoztam, Saoirse - szinte alig mer ennél hangosabban beszélni, bár ha jobban belegondol, nagy valószínűséggel nem is jönne ki erősebb hang a torkán. Nem érti, hogy mi folyik itt! Mintha legalábbis a kandikamerára utaló embereket és kis kamerákat keresné, ami veszi a jelentet, de csak azt éri el vele, hogy alaposan megtapossa Kapitány lábát, mire az hangos szűköléssel rántja vissza a kis lábát és vonul a kanapéja védelmébe.
- Ne basztasd a kutyát! - csattan az éles hang és faltól falig verődik már- már fülsértően, kétségbeejtően visszhangozva. Rick acélszínű szemei rosszallón szűkülnek vékony réssé, miközben csak és kizárólag egyetlen kérdés több formája ismétlődik a fejében: Mi folyik itt? Mi történik?!
Rossz álom? Igen, talán... akár még az is lehetett volna amennyiben nem érzi a tarkójában és a háta közepében az éles szúrást amit a falra szerelt ruhafogasok eredményeznek. Nem képes tovább hátrálni, úgy érzi mintha két tűz között lenne. Egy kínzó fal fogassal felszerelve mely egyre csak fúródik a bőrébe míg előtte egy tajtékzó nő, aki koránt se úgy viselkedik, mint kellene, vagy ahogy azt ő megszokta.
Nem ezt a nőt ismeri, ő... ki ez egyáltalán? Hova tűntette azt a gyönyörű, szőke és mindig megértő, boci tekintetű lánykát akit ismert és mindenek felett szeretett?... hova lett az, aki mindig megértette, hogy miért kell tovább bent maradnia a melóhelyén és aki szeretettel és óvó pillantással várta őt haza érkezzen hatkor vagy épp éjjel tízkor? Mitől változott meg minden ennyire? Mit tart az éjjeliszekrényébe amitől óva intette, hogy belenézzen?!
- Mi van veled, Saoirse? - enged meg magának egy egyszerű kérdés miközben tenyerét a falhoz simítja, hogy ellökje magát tőle így közelebb kerülve a nő sötétbe vetkezett, akaratos és gyilkos tekintetű sziluettjéhez mely leginkább a végzetasszonyára emlékezteti. Jól láthatóan kezdi felfújni magát az előbbi kérdésen, amit az előzött meg, hogy Rick nem ismerte fel.
- Velem mi van? Hogy velem mi van?! Szállj már magadba, Eric! Egész nap nem vagy itthon! Ameliat nem hozta haza senki a nővéremtől, úgy csörgött ide idegesen, hogy hol vagyunk már? A kutyád bent döglött a kanapén egész álló nap, már majd megfulladtam a szőre bűzétől, nekem pedig nem volt mit ennem! És látom most se hoztál semmit, pedig még sms-t is dobtam! És még te kérdezed, hogy velem mi van? ... veled mi van te szerencsétlen?
... ő pedig csak áll a nő vallatása előtt kétségbeesetten, mintha legalábbis pisztolyt fogna a fejéhez mely kibiztosítva ketyegi rémesen vigyorogva, hogy bármelyik pillanatban elsülhet.
- Nekem nem jött semmi sms - nyújtja át a telefont neki amit menet közben előhúzott a vasalt nadrágjának zsebéből.
- A hűtő tele van kicsim... és amúgy Alarcik... nem Eric - rázza meg a fejét felvont szemöldökkel, majd elkezd kicsúszni a fal takarásából, hogy a lépcsők felé vegye az irányt.
- Most meg hová mész?
- Átöltözni, te... te addig próbálj meg lehiggadni, öt perc - vadul kalapáló szívvel rohan fel az emeletre kicsit botladozva a siettségtől a néhol megnyekkenő, laminált parkettával burkolt lépcsősoron mely rögtön az ő szobájukhoz vezeti. Amint átlépi a küszöböt és az ismerős illatú hálószoba teljes nagyságában kitárulkozik előtte, gyorsan becsukja az ajtót és ráfordítja a kulcsot csak, hogy ne tűnjön fel a nőnek a hangzavar, miközben kupászkodik.
Mindig tiszteletben tartotta a kérését és soha nem kezdett el kutakodni utána, most viszont betelt a pohár. Nem elég, hogy teljesen megváltozott külsőleg, de a személyisége is mintha ellentétese lenne annak amit ő megismert. És akkor már nem is kell beszélni a név tévesztésről, a számonkérésről és mi az, hogy nincs itthon kaja, mikor előző nap voltak a nagyiéknál ahonnan egy egész hadseregre elegendő kaját hoztak haza? Ilyen hús meg olyan hús, zöldségek és köretek, sütemények garmadája!
Vadul rángatózik a szeme alatt egy ideg, miközben az apró, ezüsttel díszített míves virágban végződő kulcsot kihalássza az ágy alatt lévő cipős dobozból, amit aztán a barna kisszekrénybe dug, hogy kattanhasson a zár. Először nem meri kihúzni a mély fiókot, hisz fél attól amit láthat benne... más pasira utaló bizonyítékok? Ugyan már!... így hát amint lerázza a gondolatot, határozottan kirántja és egy gyógyszertárra való jelzett dobozzal, fiolával és zacskóval, papírokkal találja szembe magát. Van ami régebbi és van olyan ami fiatalabb, attól függ, hogy a bontottat vagy a még bontatlanokat nézegeti?
- Mi a .... picsa - húzza ki az egyik vaskosabb fiolát, amiben a rátett címkéből ítélve orvosi marihuána lehet. Nagyot rándul a gyomra, kis híján belefullad a hirtelen érkező légszomjba ahogy a következő gyógyszeres dobozokat is előkapkodja, hogy szemrevételezhesse őket. Mind olyan szer, amit rákra szoktak felírni...
Kezelhetetlen...
Orvosi receptek, diagnózist és megannyi vizsgálatot, orvosok által is elutasított beteget illető eredmények. Szinte felfordul a gyomra, ahogy reszketeg kezekkel tartja az összecsatolt, aláírt és bélyegzett lapokat.

2012. December 2.
Kórisme: első vizsgálatok, 2012. November 25.
Szövettan eredménye: Glioblastoma multiforme.
Onkológiai kezelési módok kombinált alkalmazásával se gyógyítható.
Várható élettartam megfelelő gyógyszeres kezeléssel 4 hónap.

Mély sóhaj, visszatartott lélegzet, szinte fájdalmas levegőt vennie. Mintha tűz karistolná a tüdejét. Szeme könnyezni kezd ám nem hagyja lecsordulni az arcán, inkább gyorsan letörli őket mielőtt végérvényesen is elveszítené a büszkeségét. Helyette lapoz és tovább olvas.

Erős, migrénes fejfájás. Gyógyszerek szedésével agresszió, elidegenedés és név, szó, szám tévesztés. Idegrángások, görcsök. Fokozódó hányinger, állandó rosszullét, szédülés
2013. Január 12. Erősödő migrénes fejgörcsök, szemre átterjedt időszakos rángatózás, görcsök. Megváltozó menzesz, hányinger és ideggyengeség.
Új észrevétel: hallucináció, lebénuló arcizmok, nehézkes mozgás a nap első szakaszában.
2013. Február 9. Hátralévő idő kevesebb, mint egy hónap. Zuhanó tendenciát mutató egészség.

Ezen sorokat olvasva a jól ismert, leginkább a nyomdagépekére hasonlító betűtípus teljesen felfordítja a gyomrát s ha lenne benne valami, nagy valószínűséggel maga mellé hányna a vastag perzsaszőnyegre, melyet a lány évek óta szemefényeként őriz. Olyan mértéktelen fájdalom hasít az agyába, mintha a saját kórismeretét olvasná. Egyszerűen nem tudja felfogni, hogy nem vette észre?! Hogy lehetett ennyire vak és miért gondolta úgy, hogy jobb nem eleget tenni a kíváncsiságának? Benézhetett volna a fiókba, rájöhetett volna már korábban is. De egyszerűen nem volt képes rá, mert ígéretet tett... mint ahogy ígéretet tett a lánynak akkor is, mikor hűséget fogadtak egymásnak. Együtt, egészségben és betegségben. De akkor miért nem mondta el neki?


Napjainkban
Úgy érzi, mintha az egész teste lángolna, hisz áhítozva vágyakozik azért, hogy végre ott is érinthesse a nőt, ahol eddig nem volt rá alkalmuk hisz bármennyire szenvedélyes és vad volt a paso doble, mégis tilt olyan elemeket mint ami egy tangónak a léte... nem beszélve a nem épp táncparkettára szánt érzelmes koreográfiáról amit normális esetben két ember csinál egy ágyban lepedők és párnák között. Mert az az ő parkettjük...
Érezni akarja testének melegét, bőrének bársonyosságát és illatát, ahogy végighúzza az orrát az arcélén és a nyakán. Azt, hogy a szenvedélytől átizzadt haja az arcába lógjon és odatapadjon, majd egymás ölében ringatózva tudassák a másikkal egy mélyen összefonódó pillantás útján, és forró, tüzes csókok egyvelegében, hogy az amit csinálnak tökéletes. Mert mind a két félt boldoggá teszi és erején túl, feltüzeli.  
Magáénak akarja ezt a nőt, ha nem is örökre, hát egy kis ideig. Addig, míg boldoggá tudja tenni őt, aztán csak hagyni elhalni azt ami kialakult közöttük ezen a forró, fülledt éjszakán. Talán nem egy közös sors íródott meg nekik, viszont egy kis időt boldogan élhetnek egymás társaságában, csak hagyniuk kell esélyt adni ennek a kibontakozásnak.
Nem vágyik ő sokra és inkább adni szeretne mint kapni... Adni, hisz éreztetni akarja a nővel, hogy számít, hogy van akinek fontos... mint ahogy azt is, hogy ha tényleg csak olyan kevés ideje van hátra mint amilyen Saoirse esetében volt, akkor az a kevés idő ne jelentéktelen és gyászos legyen hanem vidám, boldog és felhőtlen. Sajnos élete szerelmének nem tudta megadni ezt, hisz a nő teljesen kifordult magából, megváltozott és elfelejtett szeretni és azt, hogy milyen szeretve lenni. Ezúton is reméli hát, hogy Crystal nem egy emberbőrbe bújtatott gépezet aki képtelen az érzelmeinek kifejezésére.
- Vagy épp arra, hogy az aki szereti a lehető legkevesebbet tapasztaljon meg abból, ami valójában történik körülöttük. Mert fél a ragaszkodástól, attól, hogy fokozott fájdalmat okoz. Ezen felül önző és tisztességtelen, hisz nem engedi, hogy mások is osztozzanak a fájdalmában vagy épp együtt érezzenek vele... mert ő maga is fél. Attól, hogy nehezebb lesz elmennie. Ezúton is nem tövismadár lesz belőle hanem egy mártír aki noha elsírja utolsó énekét, az mégis rapszodikussá és lemondóvá, siralmassá válik. Nem gyönyörűvé - tapasztalatból beszél, hisz emlékszik, hogy milyen volt Saoirse életének utolsó néhány napja és elmúlása. Hogy a fenébe ne emlékezne a nagy csattanóra, melytől megmentené az összes haldoklót széles e világon.
Az érintésre furcsán megvonaglik az arca, de sokkal inkább érzi most kíváncsinak magát mint értetlennek. Mert ugyebár a kettő teljesen más. Szemeit le se veszi Crys arcáról, olyan, mintha legalábbis egy hatalmas, általa még nem ismert nyelvvel íródott ódon könyv volna, aminek sorait csak úgy tudja megfejteni, ha még mélyebbre ás. Elég mélyre ahhoz, hogy minden kis titok, minden kis érzelem és félelemmel átitatott melódia előkerüljön és végre megértésre találjon. Már pedig ha valaki, akkor ő megfogja fejteni ezt a titkos könyvet. Meg akarja érteni a nőt és a fájdalmát, változásainak okát.
- Amennyire ragaszkodunk a közös estéhez. A mohósághoz azért messze van, de ha esetleg nem bírnád, tágas a kocsim utastere is - pimaszkodik miközben ujjaikat összefonják és azután, hogy kifizeti az italaikat már indulnak is a parkoló felé ahol megérkeznek a fehér Camaro ördögi sziluettjéhez mely igazi monstrumként villogtatja láthatatlan izmait a többi kis olcsó tragacs vagy egyszerű külsővel megáldott BMW között. Igazi amerikai izomautó.
Halk pityegés jelzi, hogy a zár feloldódik benne mikor Rick lenyomja a kocsi kulcs egyik gombját és már nyitja is az anyós felöli ajtót, hogy Crys beszállhasson. Az előbbi ingadozásaiból ítélve végig ott áll mellette viszont nem segíti be és nem is igazgatja, hisz nem akar messzire menni az óvatosság és az érzelgősség terén. Ez a nő nem azt akarja érezni, hogy sajnálják és gondoskodni akarnak róla. Szórakozni akar és egy felejthetetlen estét amihez szükségeltetik az erő és a vágy is... az akarat!
Ezen gondolat tudatában ül be mellé és indítja be a kocsit, hogy az szelíd kismacska módjára doromboljon alattuk, ám ahogy kiérnek a főútra egy vadul dübörgő szörnyeteggé változzon.