Clement atya a kis eldugott parókia csendes magányában ücsörgött, ujjai között egy csöpp, régi időkből itt maradt szárított margarétát szorongatott és azt morzsolgatta. A múltba révedt ezen a könnyed és fülledt nyári délelőttön, amikor nem kellett a kis kápolnába sietnie. Nem kellett senki lelkét ápolgatni, megtehette, hogy egy kicsit a sajátjával teszi ugyanezt. A por kavargott a feltámadó szélben, a száraz fűcsomók zörögtek alatta, ahogyan átfutott felettük, a ház oldalában álló futórózsa bokor apró rózsaszín virágai is megremegtek. Az atya alatt nyekkent a hintaszék ahogyan mozdult benne. Barnás sárga, borostyánból készült olvasóját morzsolgatta, éppen a negyedik Üdvözlégynél tartott, amikor az imádságos könyvéből kihullott az a régi virág. Az amelyről eszébe jutott minden….minden ölelés, minden pillanat, minden bűnös vágy, amit egykor érzett, és melyet olyan könnyedén eldobott. Titka, melyet immáron harminc esztendeje keservesen hurcol magával egyre jobban nyomasztja, és egyre többször jut eszébe Kornelia és a szíve alatt hordott gyermek. Újabb nyekkenés, egy újabb mozdulat után, és a pap felveszi a földről a lehullott, évtizedek óta őrizgetett virágot, melynek a párja egykor ott maradt a lánynál….a lánynál, akit szeretni tudott volna, aki miatt elbizonytalanodott Isten útjában, a hivatásában és mindenben amit ez jelentett a számára. És akit mégis elhagyott, mert úgy érezte belefullad önnön, mocskos lelkületének minden felszínre kívánkozó nyomorába. Segíteni akart rajta, egy ideig még azt is gondolta, hogy meg tudná tenni, hogy fel tudná vállalni, hogy a gyermek, akit ez az egyébként ártatlan teremtés a szíve alatt hordott az övé. Egy ideig még ott volt benne a gondolat, hogy kilép, hogy maga mögött hagy mindent amiért addig küzdött, félresepri Isten iránti buzgó és szinte elvakult szeretetét. Mindent…mindent ennek a kávébarna hajú lánynak akar adni. De végül nem tette meg, nem tette, mert gyáva volt, mert nem volt elég erős, és szégyenszemre elbukott. A hitében is megtört, a lelkiismeretének zokogó nyomorultja lett, egy félnótás a hívők között, aki mégis arról papol nekik, hogy szent az Isten, és az ő szolgálja vétek nélküli. Miközben hagyta elsétálni Korneliat, és hagyta, hogy egyedül nevelje fel a gyermeküket. Gyakorta jut eszébe imái közepette, a hátán csattanó ostorcsapás közepette, hogy vajon hol van most ez a gyermek, hogy fia vagy lánya született. Szemeit és ajkait összeszorítva, bőrén érezve az ostor végén csillanó fém szegecseket, ahogyan belehasítanak a bőrébe, vért fakasztva. De harminc esztendő véráldozata sem volt elegendő, hogy azt a fájdalmasan sötét bűnt elmossa, amit tett, amelyet elkövetett egykor, egy ártatlan lelket árvaságra ítélve talán. Apa nélkül kell felnőnie, az igazi atyja nélkül. Szégyenteljes, keservesen magányos életének közepén járva egyetlen dolog jelentett számára valamiféle vigasztalást, ez a virág, amelyet a lánynak hozott, akinek honvágya elviselhetetlen szomorúságot varázsolt az arcára. - Miért vagy szomorú, Nélia? – Csak arra gondoltam, hogy mennyire hiányzik az otthonom. Berlin kis kertvárosi utcája, amelyben most nyílnak a margaréták. Azok az apró kis sárga és fehér színű bolondos kis virágok, amelyek között gyerekként szerettem elrejtőzni, és azt gondoltam, hogy egy tündérbirodalomban vagyok. Távol mindentől ami rossz. Nekem ezt jelentette anyám virágoskertje, benne a bólogató nyári virágok. Tudnál nekem hozni, Clement? Tudnál szerezni margarétát?- és szerzett….egy egész csokorra valót, hogy Kornelia, vagy ahogyan ő hívta, Nélia el tudjon közötte rejtőzni, ő pedig csodálhassa azokat a mély és őszinte szemeket, amelyekben egy hét múlva olthatatlan tűz gyulladt, és amely az utolsó pillanatig reménykedve fordult hozzá. Ő aki minden léleknek menedéket adott, aki segített mindenkin éppen azt tolta el magától, akire neki lett volna szüksége. És most itt ragadt a végtelen vidéki pusztaságban, amely éppen olyan kihalt és élettelen volt, amilyenné az ő lelke vált azon a napon, amikor egyetlen szó nélkül maga mögött hagyta Sydneyt és egy ifjú leány utolsó reményét is magával hurcolta.
***
Csak ültem az ágyamon, merengve szorongattam a kezemben egy margarétát, amely száraz volt és törékeny. Olyan törékeny, hogy két üveglap közé kellett rejtenem úgy tíz éve, hogy megmaradhasson. Egy virág, amelyet egykor a körém tekert plédbe rejtett kis szütyőben találtak, egy virág amelynek nem volt története, amely mégis valamiért fontos volt annak az asszonynak aki megszült, hiszen miért hagyta volna nálam, ami mások számára értéktelennek tűnik? Én sokáig gondolkodtam miért van nálam, hogy miért olyan fontos, miért kötődik ennyire hozzám? Aztán azt vettem észre, hogy egyre többször veszem elő és csak nézegetem, és amikor az első középiskolai bálra készültem az engem kísérő teológus hallgató papnövendék megkérdezte, hogy miből legyen a karcsokrom, gondolkodás nélkül rávágtam. – Margaréta. Tudnál szerezni margarétát?- nem tudom miért lett ez a kedvenc virágom, ahogyan azt sem tudom, hogy miért őriztem meg a tengerkék szalaggal átkötött kardíszt és miért őrzöm még a mai napig is. Még a nevelőanyámat és mentoromat is Margarite-nak hívták, aki egyszer azt mondta nekem, hogy Isten akarta mindez, hogy a gondolatot elültette a fejemben, hogy fontos legyen ez a virág a számomra, hogy valamiért jelentősége legyen az életemben. És talán majd egyszer rájövök, hogy ez miért is van így. Mennyire ironikus, hogy eddig nem sikerült kiderítenem, és úgy tűnik Isten nem is akarja, hogy megtudjam, mert már nincs annyim hátra, hogy ezt megtudhassam, már nincs annyi időm, hogy rájöjjek miért fontos nekem ez az apró, Sydney-ben egyáltalán nem őshonos, inkább Európára jellemző kis növény. Jackson minden alkalommal ezt vett a születésnapomra, és minden évfordulón teleszórta margaréta szirmokkal a hálószobát. Tavaly volt utoljára ilyen….idén elmarad, azt hiszem. Indulnom kellene, hiszen nem akarok elkésni, és őszintén remélem Rick sem fog. Nehezen szántam rá magam erre a találkozóra, de annyira üresnek éreztem magam, miután valahogyan hazajöttem a hotelből. Mintha történt volna valami, mintha Alarick olyan dolgokat szabadított volna a felszínre amiket jobbnak véltem elrejteni, és amik mégis szüntelen visszajöttek, akár a gyógyszer, amit fél órája vettem be, és nagyon nem akart bennem megmaradni. De én csak feküdtem az ágyon egy szál fehérneműben, és beszúrtam a harmadik injekciót is, kell legalább fél óra, hogy hatni kezdjen, és addigra talán az émelygésem is elmúlik. Többször belegondoltam, hogy jó ötlet volt azt az üzenetet elküldeni? Nem lett volna jobb hagyni Ricket egyszerűen kisétálni az életemből, annak az estének az utolsó olyan emlékével ami még szép volt? Amit még fel tudtam idézni, fél óra múltán is, ahogyan a selyem ágyneműben hemperegtem, ujjaim kegyetlen erővel markolták az ott maradt lenyomatát az együttlétünknek. Kellett nekem, mint a tüdőmbe zárt orvosság, amely még életben fog tartani egy ideig. Kellettek az emlékek amiket olyan könnyedén hagytam elsiklani, olyan magatehetetlenül, a saját fájdalmamban vergődve. Szégyen és szomorúság és egy beteljesületlen kívánság minden ígéretét éreztem legbelül, amely miatt itthon is szorongattam még azt a névjegykártyát amit adott. És eltelt jó pár nap, eltelt egy hét, mire tegnap az egyik pihenőm alkalmával rászántam magam arra az üzenetre. Nem reméltem, hogy válaszolni fog, nem is tudom egyáltalán volt e bennem olyan gondolat, hogy mégis…vagy az is lehet, hogy nem akar emlékezni rám. Olyan dolgokat szabadítottam fel benne amely gyönyörű és veszélyes volt egyszerre. Az a paso doble…talán magunk sem tudtuk, de törékeny üvegpoharak felett táncoltunk, és a végén roppantak alattunk. Végzetes csattanással, ahogyan Alarick mögött koppant a hotelszoba ajtaja. Kíméletlenül magamra hagyva. Büszkeség, vagy félelem tartott ott még másfél óráig? Az emlékezni vágyás, az itt hagyott illatok, mindaz ami még szép volt ezen az estén. Hiszen említettem, hogy tolvaj vagyok, érzelmeket lopok magamnak, hogy azokkal maradjak életben. Fuldoklottam benne napokig, és tudtam, hogy azon az éjjelen olyan igazságokat kaptam, olyan mélységes mély kábulatból rázott fel engem amelyből sem a hitem, sem a hónapokig érzett önsajnálatom nem volt képes. Hiába tisztítottam meg a lelkem másnap, vasárnap a hajnali mise előtt, hiába kértem akkor már őszinte feloldozást Adamtől….tudtam, hogy elvesztem, elbuktam. Alarick elvitt tőlem valamit akkor éjjel amit nem tudom hogyan szerezhetnék vissza. Elvitte azt amivel képes voltam az embereket meglopni, amivel a lelküket zsigereltem ki hamis álmok között tartva őket. Elvitte tőlem azt a lányt, akivé váltam, és üres, mélységes üres űrt hagyott maga után. – Őszintén bánom amit tettem atyám, oldozz fel kérlek! – Hallom a hangodon Crystal, hogy valóban…most először valóban bánod. – Valóban….mert…megismertem valakit, akinek a szavai arcul csaptak, és azóta is fáj. És nem tudom meg tudom e bocsátani magamnak amit vele tettem. Igazságtalan voltam és meggondolatlan. Olyat tettem… - Akkor tedd jóvá! - Hogyan? - Azt neked kell tudnod! Azt hiszem már tudtam….tudtam, hogy meg kell neki mutatni azt az embert aki vagyok. Csak félek, rettentően félek, mert ezzel egy ajtót nyitok magamhoz, egy ajtót, amelyen könnyedén besétálhat, és a világom haldoklik. A csend vesz körül, a hangok elülnek, lassan elolvadó melódiában teljesednek ki, hogy aztán csak ez a nyugalmas, jövőtlen elmúlás maradjon. De ahol van fény….igen ahol van fény, ott előtte sötétség volt, és előtte megint fény. A dolgok állandó váltakozás, Isten állandó álmai mozgatják a világot, melyben nekünk meg kell találnunk a szerepünket. És meg kell tanulnunk fényt gyújtani a sötétben, meg kell tanulnunk látni. A Kék Kanáriban beszéltem meg vele találkozót, egy apró tea és kávéház a belváros egy kis mellékutcájában, törött macskakövekkel kirakott kacskaringós járda vezet oda. A korallkékre festett ajtaján belépő embert kellemes trilla köszönti, egy apró, három harangos csengettyű, vidáman érinti meg az ember lelkét. A falakon mélykék selyem tapéta, és mindent beborít a buja zöld növényzet, a párás légkör, a finom indiai illatok, a füstölő….Különös talán, hogy egy magamfajta vallásos ember éppen egy ilyen helyet nevezett ki törzshelyének. A tulajdonosnőt ismertem, egykor a betegem volt, illetve az ő műtétje volt az első amelynél segédkeztem kezdő orvosként. Közel állt, hogy feladjon mindent, aztán rábeszéltem, hogy valósítsa meg az álmait….ő pedig megnyitotta a Kék Kanárit úgy hét évvel ezelőtt. Itt volt az első randevúm Jacksonnal, de soha senki mással nem találkoztam ezen a helyen. Fontos volt számomra, éppen ezért csak olyannal jöttem ide, akit engedni akartam egy kicsit közelebb magamhoz, és akivel nyugalmasan akartam beszélgetni. Vagy olyannal akit már ismertem. Korábban érkeztem úgy negyed órával. Egy könnyű nyári fehér, fekete pettyes ruha volt rajtam, a lábamon könnyű szandál, és csak annyi sminket viseltem amelyet szükségesnek éreztem, hogy a sápadtságomat eltakarja. Hajamat hátul lófarokba kötöttem, a fülemben egy helyes kis fehér, diszkrét kristály fülbevaló csillant. Florance, a tulajdonos egy széles mosollyal lépett ki a pult mögül amikor megpillantott, arcán őszinte öröm sugárzott. – Édes Istenem, ezer éve nem láttalak itt, Crystal! Ó, el sem hiszem! Mennyire örülök neked, és mennyire….mennyire…hm…csak nem találkozol valakivel?- mozgatta meg vidáman a szemöldökét, ahogyan végigmért. Negyvenes évei végén járó apró, termetű, nevető szemű asszony volt. Haját hirtelen vörösre festette, és feltupírozta, a ruházata szinte mindig sárga színekből állt. Olyan volt mint egy repkedő, tarka madárka, ezen a kék és zöld színekben burjánzó helyen. Magamhoz szorítottam, és egy mély sóhajt követően néztem rajta végig – Neked sincs okod panaszra Florence. Gyönyörűbb vagy mint valaha. Találkozóm lesz, de ez nem….nem randevú. Csak egy kedves…egy férfi.- bólintottam végül, és ráhagytam. Teljesen mindegy mit mondok. Tudta mi történt Jackson és közöttem, ahogyan a betegségemről is tudott. És azon kevesek közé tartozott, aki ugyanilyen vehemens kedvességgel fogadott. Semmi nem változott. Még ha tudtam is, hogy sajnál, tökéletesen leplezni tudta, és ezért hálás voltam neki. A hátamra simította apró kezét, és a hátsó, leginkább kis függőkertre hasonlító kis rész felé terelgetett, melynek egyik oldala nyitott volt és a parkra nézett, a másik egy zöld növényekkel beültetett kis kertre. – Gyere. Szerintem szabad lesz az asztalod. És mondd csak kit vársz? Ki az akinek ma meg kell érkeznie? Csakhogy tudjam, hogy felismerjem, ha befut. – kacsintott rám vidáman, és egyszerűen magával ragadott a jókedve, a belőle áradó pozitív energia. Ezt a helyet elnézve gondolom senki nem lepődne meg miért szerettem. Telve volt élettel….amire nekem nagy szükségem volt. A megszokott asztalomnál helyet foglaltam és magam mellé tettem a táskát, végül felpillantottam rá. – Ő egy….ismerős. Tényleg, Florance. Magas, eléggé és olyan furcsa, szomorú szürke szemei vannak. De neked mindig tökéletes érzéked van megérezni az ilyesmit. Hátra vezetnéd ha befut? Addig nem rendelnék semmit, megvárom, ha nem gond. – Florance bólintott és mosolyogva táncolt el, alakját nem lehetett szem elől téveszteni, hol itt hol ott tűnt fel a helységben a vörös hajkorona, vagy éppen a sárga ruhácska. Összefűztem a kezemet az asztallapon, és mélyen beszívtam majd kifújtam a levegőt, és a kert felé fordultam. Adam azt mondta tegyem jóvá, és hogy nekem kell tudnom miképpen. És még mindig azon gondolkodtam mennyire vagyok felkészülve erre….ahogyan írtam Ricknek nem vagyok, és soha nem is leszek, de ha tovább várok, akkor elfogy az időm, lepereg az utolsó homok is az életem homokóráján, és akkor már nem lesz mit tenni….akkor már nem fogom tudni visszapergetni erre az alkalomra. Nekem most kell megélnem azt, hogy ostoba voltam, ahogyan azt is, hogy ezért bocsánatot kérek. De ez nem lesz elég. Olyan súlyos szavak után, jól tudom, hogy nem lesz elég. Nem tudom, hogy fel fog e így ismerni, hiszen más vagyok, mint akkor éjjel, ahogyan én sem vagyok benne biztos, hogy én fel vagyok rá készülve. Ideges voltam, zaklatott, és a szervezetemben dolgozó ezer gyógyszer sem volt képes ezt az egészet lecsillapítani bennem. Mert ez máshonnan jött. Onnan, a mélységes mély ürességből, amit akkor éjjel teremtett bennem.
Vendég
Vendég
»Hétf. Jan. 25, 2016 7:40 pm Keletkezett az írás
Crystal and Alarick
"...Az egyik legnehezebb és talán legfontosabb feladat, hogy az élet különféle kacatjai közül időben ki tudjuk választani, ami igazán fontos a számunkra, és rájöjjünk, hogy konkrét és egyedi lényként mi az, amire mindenképpen szükségünk van a boldogsághoz..."
"Kívánság? Igen van! Margaréta. Tudnál szerezni margarétát?" - futják át szürkés szemei újra és újra a telefonjának kijelzőjén illegő, néhány sorba szedett rövid kis mondatokat egyszer, kétszer és háromszor... sőt, még huszadik alkalommal is vet rá egy pillantást, miközben hátradől a hatalmas, bőr irodai forgószékben melynek egyik kiálló kerekét bökdösi fekete cipőbe bújtatott lábával. Mintha azt remélné, hogy miértekre majd a sorok mögött lel válaszra de ezzel csak az a gond, hogy ez a válasz nem, hogy nem érkezik, de még talán túl is komplikálja azt, amit ő maga kezd el összetenni mint rejtélyes képet. Mint általában, most is hosszú, kacskaringós úton jut el a megoldáshoz ami nem is olyan meglepő, hisz ez az ő elméjének sajátossága és talán legnagyobb csodája is. Egy hatalmas vassal övezett áthatolhatatlan labirintusból készül útvesztő tele M.C Escher munkáira emlékeztető érzéki és optikai csalódással, dimenziótöréssel és végtelen, kietlen sivárságon átívelő magánnyal, amiből valamennyi irányba új ösvények nyílnak... Mindenhol egyedül van. Teljesen egyedül, épp ezért van ideje és lehetősége komplikálni. Mindig csak komplikál és edzi az agyát... Kiskora óta a létező legbonyolultabb módon értékeli és tartja szemmel a világot, ám mióta komolyabban foglalkozik a műkincsekkel, történelemmel és tudománnyal, ráébredt arra, hogy semmi sem olyan egyszerű mint gondolnánk, épp ezért lenne furcsa, ha egyszerűek lennének a gondolatmenetei vagy szimplán csak logikusak. Miért ne lehetne ő a legnagyobb bonyodalom ebben a világban, ha már ő az aki megfejti a világ legnehezebb kérdéseit? Példának okáért - csak, hogy ne maradjunk teljesen értetlenek - annak is megvan a maga miértje, hogy Mária miért kék lepelben van ábrázolva mind ahányszor megjelenik egy festményen ölében Jézussal. Ilyenkor egy hétköznapi ember talán azt adná válaszként, hogy " meeert nem volt más színe a festőnek vagy ez illett legjobban a környezethez". És ez talán igazi is, viszont számolni kell a felötlő problémákkal, melyekkel csak a történészek, régészek és művészettörténészek foglalkoznak. Azokban az időkben, a képek keletkezésének századában meg kellett küzdeni mindenért így a festők festékanyagáért is. Ennek a problémának a legnyilvánvalóbb kérdése nem más, mint a vagyon és a luxus, hiánycikkek. Mikor a Mária képek nagy része készült, minden drága volt, már-már megfizethetetlen főként a kék festék amit egy tengerben élő, bizonyos csiga nedvéből állítottak elő és ami nem jutott el eleinte akárhova. Ez a festék - is - jelezte az előkelőséget, a felsőbb hatalmat, hisz csak a jómódúak, tehetős családok és előkelőségek voltak azok akik megengedhették maguknak kifizetni. Ha olykor csak egy kevés is de mindig megjelent a rózsa ablakokon, a freskókon, stukkókon és az egyszerű festményeken is a császárok, királyok és királynék lakosztályaiban, palotáiban. Hosszú idők múltával azonban a ruháikat is ezzel színeztették, tehát elkezdte értékét veszíteni ahogy egyre többet és többet tudtak a tengerektől távol eső országokba, tartományokba is importálni. Később, mikor rájöttek arra, hogy másként is előállítható a szín, már jelentést is tettek az árnyalat mögé, elértéktelenedett a fontossága, helyette érzelmekkel és világképpel ruházták fel. Így kapta a kék pongyolát az Anya, ezzel jelképezve a fia iránt érzett önzetlen, végtelen szeretetét. Már nem a pénz és a gazdagság felszólító jele volt, sokkal inkább az érzelmeké és a hité. Olyan komoly mondani valója van ennek a színnek, mint a fehérnek. A fehér galamb, a fehér liliom és a fehér menyasszonyi ruha. A tisztaság, a szűziesség... Minden bonyolult, főleg a művészettörténetben és a régiségek terén, így Rick agya ráállt arra, hogy semmit se a legegyszerűbb megközelítésben zárjon rövidre. Most is nyugodt szívvel rávághatná bárki, hogy "azért margaréta mert ez a kedvenc virága"... ő viszont inkább a mélyebb jelentésén kezd el agyalni. Azon, amivel összeköthetné ezt a csepp kis növényt Crystal személyével. Miért pont margaréta? Mit is jelent ez az aprócska fehér virág? Ártatlanság, tisztaság, finomság és méltóság...úgy tartják, hogy a margarétával őszinteséget ajánlunk a megajándékozott személynek. Őszinteséget amire mindig számíthat... Miképp csócsálja az agyába dekódolt szavakat, úgy tekintete egy pillanatra elidőz a szemközti világos mogyorószínűre festett falon és annak egyik jókora méretekkel megáldott Turner festményének festett másolatán. Téméraire hadihajó utolsó útja a Temzén... Egy festmény, mely Napóleon legyőzését, bukását és végét ábrázolja. Egy festmény, amiről ordít a magány, a reményvesztettség. A lenyugvó Nap pontosan ugyan azokat a fényeket és látványt idézi, mint amit ő szokott látni innen az irodájának ablakából minden nap hat és hét óra között. Aranyló és vörös vérben úszó fátyolos színek, túloldalon már az alkony sötét azúr egével. Igen... ezt érzi ő is. Lefegyverezték és legyőzték épp, mint Napóleont a franciák híres vezérét, császárát. És ugyan ilyen elmúlás jellemzi Turnert is, aki ugyan csak a Temzénél veszítette életét hosszú, tartalmas éveket követően... és, hogy mik voltak az utolsó szavai? A legendák szerint: The Sun is God... és igen, talán Rick istene is a Nap lesz, hisz ez az amit mindig lát. Ez az, ami mindig biztos és bizonyos. Mert mindig felkel és mindig lenyugszik... és ha másnak, hithű embereknek egy elképzelhetetlen mitikus személy áll a hite mögött, az ő éltetője miért ne lehetne a Nap? Ahogy ennek hadvezérnek egykoron, úgy neki is be kell adnia a derekát és ugyan színt vallott már a nőnek önnön felindultságában, bevezette az életébe nagy vonalakban, most mégis úgy kell kitárulkoznia előtte, mint még azoknak se, akiket mióta csak az eszét tudja, ismer. Teljesen le kell meztelenítenie a személyét előtte, ki kell tárulkoznia s el kell hitetnie vele azt, hogy márpedig ezen rideg tekintet mögött egy érző szív dobog. Megfogja tenni! Mert képes rá még annak ellenére is, hogy gyakorlatilag idegenek egymásnak. Mert mit tudnak a másikról, mit?! Azt, hogy az egyik halálos beteg és reményvesztett, addig a másik... életunt, kétségbeesett és....reményvesztett. Végül is tényleg csak igaz az a tükör, amiről Crystal beszélt? Olyan, mintha tökéletlen, csorba tükörképei lennének egymásnak. Már csak egy probléma van ezzel. Mégpedig az, hogy az ugyan olyan emberek taszítják egymást, míg ők fizikailag tökéletes tűzben égtek órákon át. Viszont ezek után tényleg helyt álló ez a margaréta, hisz a mai nap alapköve az őszinteségre fog épülni ahonnan talán egy palotát, de az is lehet ,hogy csak egy düledező viskót fognak tudni felhúzni. Az sms-el bebizonyosodott, hogy őszintének kell lennie, csak így tudja megvenni az emberek bizalmát. Ezzel együtt pedig bizonyítania kell a rátermettségét, hogy képes túllendülni a múlton, képes rászánni magát arra, hogy az óvatos de szerény, kétségbeesett és reményvesztett férfi felszínre jusson. Az, akire talán mindenki vár és számít mert a szarkasztikus természet és az olykor sokat sejtető tekintet egy ilyen férfit rejt. - ...Alarcik! - csattan egy jókora köteg papír az íróasztalán mire összerezzen s zavarodott pillantással keresi meg Noelle sötét szemeit. - Azt mondtam, hogy jó reggelt és azt kérdeztem, hogy nem arról volt szó, hogy ma nem fogsz bejönni mert találkozód van? Megint lemondtad te eszement? - értetlen pillantása felér egy kabaréval főleg azután, hogy a férfi meglehetősen nyugodt hangvétellel reagál, ez pedig teljesen elködösíti az agyát, néma haragra gerjed, ami nem lesz hosszú távú hisz ha ennek a nőnek egyszer az agyára megy valami, annak hangot is ad. - Még van egy kis időm. Jennifert várom, hogy sikerült-e találnia margarétát de nem kell kiabálni és csapkodni, korán van még hozzá - nyomkodja meg orrnyergét fejét ide-oda ingatva ezzel próbálva kiűzni a fáradtságot belőle. Hajnali háromkor még ugyan itt ült és az elmaradt papír leadandót körmölte azok helyett, akik lusták ahhoz, hogy aláírjanak és dátumozzanak majd pecsételjenek. - Margarétát? Sydneyben? Ne őrjíts! És mi az, hogy ne csapkodjak és ne kiabáljak mikor a huszadik kérdésre se óhajtasz válaszolni? És különben is akkor kiabálok amikor akarok! Elegem van mindenkiből aki csak egy évvel is fiatalabb nálam! Egész éjjel nem aludtam mert a gyerekek visongtak és hisztériáztak és még a lábujjamba is belevágtam körömvágáskor mert a két kölyök ölte egymást... - Most komolyan... én visongtam és hisztériáztam egész éjjel? Arról már nem én tehetek, hogy nem vagy jó passzban, és nem tudsz gyereket nevelni. Amúgy is, ne rám vetítsd ki az otthoni problémáidat. Egy gyereknek szüksége van az apai szigorra, főleg ha ketten vannak. Ha múltkor nem dobtad volna el a gyűrű lehetőségét és egy pasit aki szeret, akkor talán most nem lennél olyan, mint egy vasorrú bába aki beleült a seprű nyelébe - tolja ki maga alól a széket miközben megigazgatja fekete ingujjait. Soha nem szerette, ha Noelle nekiáll károgni, eleve magas vékony hangja van de ilyenkor olyan frekvenciákat képes megütni amiről még Rick is azt hitte, hogy nem létezik. - Ez övön aluli volt! Vigyél inkább neki egy csokorba kötött kaktuszt, hogy emlékezzen rád később is. Tuskó! - az ajtóból még utólag vet egy pillantást a puffogó viperára emlékeztető nőre jól ismert széles vigyorával, ezért is lehetséges az, hogy a szőkeség az eddigi szigora ellenére csak röhög. Nem szoktak ők úgy összeveszni, hogy az komoly nézeteltérést vagy szócsatát eredményezne hisz tudja, hogy Rickkel szemben nem nyerhet. Több mint hét éve dolgoznak együtt, megtanulták már, hogy kinek milyen háttér sztorija van és azt, hogy mivel lehet felvidítani a másikat. - Este egy kávé? Meghallgatlak - ajánlja fel mint egy "bocsánatkérésként" a vasorrú bába megjegyzés miatt, hangjának őszintesége és lágysága pedig nem hagy maga után semmi kivetni valót. - Rummal, hatkor! Átjöhetnél, Tiana már nyíg utánad... - Jól van, ott leszek - zárja rövidre és már szedi is a lábait a recepció felé, hogy az ott ücsörgő vöröske elé könyökölve tudakolja meg, hogy szerzett-e valahonnan margarétát, vagy megint neki kell rögtönöznie és az ígéretek ellenére megvalósítani úgy... úgy mindent? Meg se lepi persze a nemleges válasz és a biztatás, hogy "úgyis sikerülni fog, tudom én", így nem is reagál a hallottakra csak a szemeit forgatva sarkon fordul, hogy elkezdje a margaréta beszerző tortúráját. - Az Arany Szirom Esküvői Szalon és Rendezvény Központban mindig vannak virágkülönlegességek, így gyanítható, hogy margaréta is lesz - ez már az ötödik virág és növénykertes bazár, ahonnan tovább küldik lévén nem tartanak ilyen növényt, sokan még azt se tudták, hogy mi a fene az, eszik-e avagy isszák? Igaz érthető, nem épp a legjellemzőbb virág Ausztrália szerte s épp ezért is csillannak fel a szemei mikor belépve abba a bizonyos "Arany Szirom Esküvői Szalon és Rendezvény Központba", megpillantja a hatalmas kaspókba pakolt hófehér kis növényeket. Apró kis nemes virág, Ausztráliában pedig szinte alig található ilyen, most mégis itt van előtte nem is egy, de kapásból három hatalmas csokorral, így immáron teljesen biztos az, hogy nem fog üres kézzel megjelenni Crys előtt. - Segíthetek? - egy kecses, nála jóval alacsonyabb hölgy táncol elé rózsaszín lenge ruhába burkolózva hosszú, egyenesszálú gesztenyebarna fürtökkel és igazán kislányos, bájos tekintettel. Gyermeteg külalakjához az orrát és szemeit körbevonó apró, alig észrevehető szeplők segítik hozzá és hatalmas barna szemei melyeket a hajszínénél is sötétebb, egészen fekete szempillák kereteznek. Ebből a távolságból még az is megállapítható, hogy mentes mindenféle pacsulitól és vakolattól amit a nők szépségük kiemelésére szoktak használni. Egy természetes szépség egy természetes közegben világos fényekkel keretezve tündéri jelenségét. - Igen, köszönöm! Az egyik kaspó margarétának a felét szeretném csokorban. - Valamilyen apróvirágot szeretne hozzá? - Nn.... nem tudom, így is szép nem? - Igen, valóban gyönyörűek, de talán egy kis zölddel feltudnám dobni - ajánlja fel miközben elkezdi kivarázsolni a nagy csokor felét a vázájából s lecsöpögtetve azokat máris egy csinos kis bokrétába köti egyéb zöld növénnyel és halványsárga, áttetsző celofánnal - így jó lesz? - Köszönöm - egyszerűen csak biccent majd odaadja neki a fizetendő összeget, ám még mielőtt elhagyná a díszes, gyöngyház színű üzletet, az egyik szélső margarétát kihúzza a csokorból s a nő mellé lépve átadja neki. Az apróság először reagálni se tud csak nagyokat pislogva fürkészi a szürke szemeket végül előhúzza a háta mögül apró kis kacsóit, hogy füle hegyéig pirulva egy kislányos mosollyal elvegye tőle. Rick részéről még egy kacsintás, de a következő pillanatban amilyen gyorsan érkezett úgy el is illan, hisz nem szokása késni, de lassan kicsúszik abból a tíz perc türelmi időből amit ő engedni szokott magának egy találkozón és amit elvár a másik féltől is. Minek után leparkolja a kocsit nem messze a Kék Kanáritól, megszaporázva a lépteit, egyik kezét zsebre vágva, másikban a csokrot szorongatva nyit be az épületbe ahol kis híján kiveri a szemét egy talpig sárgába öltözött nőszemély. Kezdi megérteni, hogy miért "Kanári" a hely neve. Echte kanári! Épp olyan mint Zoya Csőrikés pizsamája vagy kezeslábasa. Ám még mielőtt körbenézhetne, hogy itt van-e már Crys, kanárinéni szeme felcsillanni látszik ahogy találkozik a tekintetük... - Óh! A szomorúszemű! Gyere csak gyere, Crystal már vár téged! - Hogy...szomorúsze....tessék? - szöknek a szemöldökei a homloka közepébe de ezzel egyidejűleg már lépnie is kell, hisz az ismeretlen viszont annál vidámabb nő máris belé karol és elkezdi maga után húzni egy függőkert szerű részhez. Minden zöld, világos és növénnyel teli, ettől függetlenül hangulatos és kellemes. - Crystal, meghoztam az urat - simítja Rick hátára a tenyerét majd alig érezhetően de taszít rajta egyet jelezve, hogy "menjmármenjmár!". Noszogatás.... mindig csak a noszogatás és a siettetés. Elnyílt ajkakkal fordul hátra a távolodó de orra alatt somolygó nőre s némán artikulálja az "én is tudom!" szavakat. - Ha eddig nem éreztem magam kényelmetlenül, akkor majd most - hogy miért? Mert olyan érzése van mint amikor az iskolástársak lökdösik egymást, hogy csakugyan menjen már oda ahhoz a lányhoz aki tetszik neki. - Ne haragudj, hogy késtem, de - nyújtja felé halvány, de annál is csibészesebb mosollyal a kis bokrétát - meg kellett küzdenem ezekért. A belépő. - Mert míg ő szoknyát kért, addig Crys margarétát...
Vendég
Vendég
»Kedd Jan. 26, 2016 3:06 pm Keletkezett az írás
Alarick & Crystal
Csak egy találkozó és semmi más. Ezzel nyugtattam magam miközben várakoztam a Kanáriban, és a gondolataimat a várakozás közben eltelő időre bíztam. Valahogyan nem akartam most semmivel sem foglalkozni, ami egy kicsit is nyomasztott volna. Nem akartam a betegségemre gondolni, nem akartam arra gondolni, hogy tulajdonképpen annyira kevés alkalom adatott már meg számomra, hogy eljöjjek Florance mesebirodalmába, hogy érezzem egy kicsit a növények illatát, hallgassam a fali csobogók kellemes hangját, és a falakból áradó megannyi emlékemet felidézve elmerengjek egy régen volt élet szépségein. Ez voltam én. Hét éve járok ide, mikor megnyitott a hely. Sőt én még láttam miképpen görnyed a színpaletták végtelen kéksége fölé, ez az asszony, ez a törékeny, de gyönyörű asszony, kinek életét megannyi dráma és kusza fájdalom szőtte be, akiből mégis annyi melegség és energia áradt az emberek felé. Nem tudom mi volt a titka, vagy volt e egyáltalán, ahogyan csak felszínesen ismertem a történetét, amit meg akart velem osztani. Alig töltve be a tizenhetet, szülői engedéllyel hozzáment gyermekkori szerelméhez, és élhettek volna boldogan, mint a mesében, de végül nem ez lett a vége. Esküvői ruhaszalont nyitottak, vettek egy kis házat nem messze az óceántól, és mindketten dolgoztak azért, hogy sikeresek legyenek. Olyan nagyon dolgoztak, hogy nem vették észre, hogy elsétál velük az élet, szépen lassan maga alá temetve mindkettejüket. Nem lehetett gyerekük, ez már elég korán kiderült, éppen ezért döntöttek úgy, hogy örökbe fogadnak egyet. De mivel még mindig az idővel ápoltak a legkevésbé jó viszonyt, hát egy idősebb kislányt fogadtak az otthonukba, aki tizenhárom éves volt, gyönyörű, és nagyon okos. Öt év múlva már annyira okos, hogy kikezdett a saját nevelőapjával, aki nem is tiltakozott ellene. Talán tetszett neki a fiatal teremtés hamvassága, talán egyszerűen a bűnös viszony zamata vonzotta magával, talán nem is érdemes kutatni mi vitte arra, hogy beszennyezze a lelkét, az életét, és tönkretegye az addigi családi boldogságot. Persze mindez illúzió, hiszen sosem voltak igazi család, mert hiányzott az összetartó erő, a közösen eltöltött idő, amelyet egymásra szoktak áldozni az emberek, és amit ők nem tettek meg. Florance fél év után jött rá az egészre, és ez is csak annak volt köszönhető, hogy aznap, amikor éppen vidékre igyekezett, az utolsó pillanatban mondta vissza a beszállást a repülőre, mert erőteljes hátfájás vett erőt rajta, és egyszerűen képtelen volt megmozdulni. Csigolya becsípődés....haza kellett hát mennie, és ott találta a férjét, meg a nevelt lányukat a saját hálószobájukban. Sokkos zokogások közepette csomagolta össze minden holmiját és átköltözött az addigra özveggyé vált édesapjához. Teljesen összetörtnek, megalázottnak és kifosztottnak érezte magát, mint akit az életének minden addig felépített kis remekművétől megfosztottak, mint aki úgy érzi képtelen innen talpra állni, mert egyszerűen nem fog menni. Semmit nem akart, csak a megtakarított pénzét megtartani, hogy új életet kezdhessen, noha fogalma sem volt róla hogyan fogja ezt megtenni. Mit érezhet egy nő, akivel így bánnak el, mit érezhet egy nő, közel járva a negyvenhez, akit kíméletlenül csaptak arcul. Dolgozott, hogy mindenük meglegyen, sokszor még a kelleténél is többet vállalt, utazott ha kellett....mindeközben pedig a család másik két tagja sárba tiporta őt, sárba tiporta mindazt amit értük tett. Csak nézem ezt a gyönyörű asszonyt, ahogyan most is tesz vesz a pult mögött, ahogyan a haja élénk vöröse ide-oda libben és eszembe jut az az összetört szürke madárka akit én egykor megismertem, amikor műtétre feküdt be a Saint Claire-be. Két nappal azelőtt, hogy kiengedték volna, ott ültem az ágya mellett és fogtam a kezét, mert azon túl, hogy a teste is megadta magát a sok éve tartó örökös rohanásnak, még a lelkét sem volt képes romjaiból egyáltalán csak kitakarítani. Még ott hurcolta a megalázott nők keserves fájdalmát. Túl jól ismertem az ilyen arcokat, kivált abból az otthonból, ahova helyenként segíteni jártam magam is. - Nem tudom mit csináljak, fogalmam sincs hogyan kezdjem újra az életemet. Mindent a családomért áldoztam fel...a férjemért az ifjúságomat, a hitet a boldogságra...az időnket arra, hogy mindenünk meglegyen, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt....végül a pénzt a kislányunkra, aki így elárult. Mondd meg nekem Crystal kiben bízhatok ezek után? Ki az aki nem fog elárulni az első adandó alkalommal? Csak kérlek....kérlek Istennel ne gyere! Ezek után ne...ha lenne Isten akkor nem engem büntetne ezzel!- az egészben talán az a különös, hogy én mégis az Úrhoz fohászkodtam azért, hogy ennek a törékeny asszonynak az élete egyenesbe jöjjön, hogy újra képes legyen mosolyogni, hogy egy olyan világot tudjon magának teremteni, amelyben ismét boldog lehet. Talán soha nem lesz olyan ragyogó pillantása mint egykor, talán ott csillog majd benne a sokat tapasztalt emberek fájdalmas ragyogása, talán minden de minden megváltozik majd körülötte, de én hittem abban, hogy a mi Urunk nem engedi elveszni az igazán jó lelkeket. Hogy mindig van számukra kiút még a legnagyobb sötétségből is. Ezért imádkoztam hát, ez volt minden reggeli és esti lelki gyakorlatom egyik fő pillére, hogy Florance számára a mi Urunk adjon feloldozást, mutassa meg neki jóságos orcáját. És amikor végignézek most rajta és a helyen amelyet a tulajdon két kezével épített ilyenné, néhány ember segítségével, mint amilyen én is voltam....rájöttem, hogy mégis van Isten, mégis tud jó lenni. Hogy velem nem az, annak pedig bizonyosan oka van. Ez a hely....annyi gyönyörűséges pillanatot töltöttem el itt, annyi olyan emlékemet köszönhetem neki, hogy talán ennek az asszonynak fogalma sincs róla, hogy a Kanárival nem csupán ő kezdett új életet, hanem nekem is reményt adott vele. Egy hely, ahol soha nem voltam egyedül, még azután sem, hogy már nem volt ott az életemben Jackson. A színekkel két dolgot akart kifejezni: az egyik, hogy a természet nyugalma semmihez sem fogható, hogy neki is hamarabb kellett volna erre rátalálnia. A másik, hogy ez a két szín jelképezte számára az életet: a kék a levegő, a zöld a minket körülvevő világ, a nyugalmas közeg amelyet betonházakkal, rohanó élettel takarunk el, miközben nem vesszük észre, hogy az idő az nem több lesz hanem kevesebb a számunkra. Nem volt véletlen, hogy egyetlen találkozómat sem szerveztem ide, Jackson óta kizárólag az atyával tértem be ide, egy-egy frissítő mellett elbeszélgetve vagy éppen órákig hallgatva a csendet, vagy éppen a kellemes lágy zenét, amely a délután folyamán beúszott a helységbe az elrejtett hangszórókból. Többnyire klasszikus zene volt, főleg hárfán játszva. Most csend volt, az a fajta amelyben csak az életet lehetett hallani: az összecsörrenő teáscsészéket, a kávégép önfeledt sziszegését, Florence nevetését az egyik asztal felől, ahol kedélyesen szolgálta ki a vendégeket. A szél rezzenését a virágok között, a fák bólogató lobjának sötéten átsuhanó, billegő árnyékát. Belefeledkeztem a látványba, az emlékekbe, időnként kaptam csak fel a fejem, amikor hallottam az ajtó csengettyűinek kellemesen vidám hangját. Onnan ahol ültem nem lehetett látni a bejáratot, így aztán nem is vehettem volna észre, ha bárki érkezik. Egykor ez volt a kedvenc asztalom, pontosan ezért....mert itt el lehetett kicsit bújni. Florance mindig próbált rábeszélni, hogy ne tegyem, hogy ne rejtőzzek el, hogy próbáljak az a lány lenni, akit ő egykor megismert. Én azonban görcsösen kapaszkodtam abba akivé váltam, akiről úgy gondoltam már csak ez az énem képes arra, hogy életben tartson. Őrült rohanásom közepette minden alkalommal el tudtam szabadulni, minden alkalommal ki tudtam lépni, még akkor is ha közben azt éreztem, hogy nem helyes amit teszek, hogy nem így kellene....miért volt mégis más az az éjszaka? Talán azért mert önnön magam összetört mását láttam meg azokban az elgyötört szemekben, amelyek arról igyekeztek meggyőzni, hogy lakik ott valaki mélyen belül neki is, ahogyan nekem is, és mindketten valamiféle módon rejteni próbáljuk. A végtelen üresség nem csillapodott sem aznap, sem másnap, sem később, mert szüntelen ott kopogtattak elmémben a szavai, amelyeket hozzám vágott kíméletlenül. És olyan igaz módon, ahogyan még magammal sem tettem volna. Hát valóban ez lennék? Egy üres és lelketlenné vált szörnyeteg, aki próbálva az utolsó kis szalmaszálba kapaszkodni akár a fuldokló, a másikat nyomja le a víz alá, pusztán, hogy ő életben maradjon? Duruzsoló vendégsereglet érkezik, újabb hangok a pult felől, ahogyan Florance tejet gőzöl, hallom a kis csészék egymáshoz koccanását, a fütyülő teavíz hangját, és a könyökömön támaszkodva mintha csak imádkoznék összekulcsolt ujjaimra helyezem a homlokom és mosolyogva hunyom le a szemeimet. Várok...türelmesen, nem számít mennyi ideig kell itt ülnöm, és az sem számít ha végül nem jön el. Nem neheztelnék rá miatta...valóban nem. Az ajtó dallama mégis másképp zenél nekem amikor kinyílik, mintha valahol mélyen legbelül egy hangocska kelne életre, amely arról beszél, hogy megérkezett. De még nem nézek fel, csak amikor már eljut hozzám Florance kedves csacsogása, és hallom a lépteket is közeledni. Hogy meglepődöm? Igen, és ez azt hiszem az arcomra is van írva. Mintha nem azok lennénk jelenleg akik a szórakozó helyen találkoztak, mintha nem azok lennénk, akik aztán a hotel kellemesen hívogató szenvedélyében megmerítkeztek....mintha valamiféle furcsa és megmagyarázhatatlan időutazáson estünk volna át, mintha kaptunk volna talán egy új esélyt a sorstól. De mire is? Azt hiszem pontosan arra, hogy azt, ami akkor történt képesek legyünk megbeszélni, lezárni. Nem akarom, hogy így maradjon...nem vagyok képes azzal a tudattal élni, hogy akkor olyan fajta sebeket szakítottam fel benne, amely miatt nekem vannak fájdalmaim, nekem van olyan érzésem, hogy itt legbelül szétfeszít valami, valami megmagyarázhatatlan erő, amit én bűntudatnak hívok, de abból is a leg kínkeservesebb. Érzelmekkel játszottam, olyan fajta érzelmekkel, amelyek forrását nem ismertem és amelyek által egy olyan pontra jutottunk el, ahonnan nem volt visszatérés. Florance a maga lendületes vehemenciájával taszít egyet Alarick-on, kissé talán komikus is a helyzet, és mindenképpen szürreális, ahogyan az apró vidám és színes kis asszonyka a magas, kissé talán szürkébb színvilágba burkolózó férfit arra indítja el, amerre mennie kell. - Igen Florance, látom. És köszönöm.- bólintottam mosolyogva, majd pillantásom a felém nyújtott virágra esik, és a vonásaim ellágyulnak. Nem is tudom mit mondjak. Egy éve, hogy utoljára kaptam margarétát, a virágot, ami megnyugtat, amit szeretek....az egyetlen az összes közül. Felálltam az asztaltól, hogy elvegyem, és közben magammal szemben helyet mutassak. - Mint láthatod én is mellőztem a nadrágot. Bár nekem nem kellett küzdelmet folytatnom ezért csak a ruhás szekrénnyel, ami jól elrejtette egy ideje előlem ezeket a holmikat.- pillantottam végig magamon, majd visszaültem az asztalhoz, de még nem tettem le a csokrot, hanem valahogyan szinte önkéntelenül is elbújtam mögötte az arcom elé tartva. A mozdulat belülről jött, mintha ezt már átéltem volna, mintha pont ezért szeretném ezt a virágot, az egyetlent az összes vágott virág közül. Mert elrejtőzhetek benne, mert ártatlan és tiszta, amilyen én már soha nem leszek. - Egyébként ne érezd magad kényelmetlenül!Minél több időt töltesz Florance társaságában annál inkább rájössz, hogy a szomorúság unalmas....a vidámság meg kiismerhetetlen. Ez az asszony pedig mindkettőt tökéletesen ötvözi, mégis elég csak ránéznie az embernek, hogy tudja nincs olyan helyzet amelyből felül ne lehetne kerekedni. A küzdőszelleme irigylésreméltó, és ennek a legékesebb bizonyítéka ez a hely.- pillantottam finoman körbe, és szinte alig fejeztem be a mondanivalómat az említett vidám asszony odapenderült az asztalunk mellé és jelentőségteljesen állt meg Rick háta mögött, különös, letörölhetetlen mosolygással. Még mindig nem fogta fel, hogy ez nem egy randevú, de nem én leszek az aki itt és most ezt ismételten elmagyarázza neki. Egy vázát is hozott. Kéket természetesen, apró, pici zöld levelekkel telepettyezve, friss víz volt benne és az asztalka közepére helyezte, hogy belerakhassam a csokromat. Ezután összedörzsölte a kezeit és először Rick-re nézett, majd rám. - Jöhet a szokásos, Crystal? És a kedves...fiatalembernek mit hozhatok? - Igen nekem jöhet a szokásos, de most ha kérhetem akkor nádcukorral. A többi fajtát nem viselem túl jól. – pillantottam fel az asszonyra kissé talán a szokásosnál is erőteljesebben, keserűen rándultak meg az ajkaim, majd a virágjaimat a vázába állítottam és finoman átsimítottam a szirmokat, ahogyan visszahúztam a kezemet, vártam, hogy Alarick is elmondja a rendelését, Florance csak ezután távozott az asztaltól, magunkra hagyva bennünket ismételten. Zavarodottan kezdtem játszani a szalvétával, néha azt nézve, néha felpillantva a szemben ülő Rickre. - Én...most azért egy kicsit zavarban vagyok, mert nem tudom mit mondhatnék, hogy hol is kezdjük el ezt a beszélgetést. Nem tehetünk úgy mintha most ismertük volna meg egymást....de....tudod annyira könnyű volt elképzelni, hogy mit akarok mondani amíg készülődtem vagy amikor várakoztam, de most, hogy itt vagyunk, valahogyan annyira nem megy, annyira nehéz. Tartozom egy vallomással, illetve kettővel ha már itt tartunk, és tudom, hogy nem nyugszom meg amíg ezt el nem mondom, szóval csak hallgass meg....kérlek, jó?- ráncoltam a homlokom ahogyan felnéztem rá, és egy mély sóhajt követően kezdtem bele.Pokoli nehéz volt. - Nem cél nélkül mentem arra a szórakozó helyre....és nem is csupán egy éjszakás kalandot kerestem. Kellett valaki akivel egy hónapot eltölthetek, kötöttségek nélkül, mindenféle magyarázat, külön kérés nélkül. Aki nem akar tőlem semmit, akitől én sem akarok többet, pusztán azt az egyetlen hónapot. Hiszen nem először csináltam. Azt hittem megint egyszerű lesz, ahogyan egyszerű volt korábban is....nem akartam rosszat, én tényleg nem. De valamiért most először azt éreztem, hogy olyan valamibe tenyereltem bele, ami nekem talán nagyobb fájdalmat okozott. Arcul csapott a múltad és nem tudom megbocsátani magamnak. Szóval, én igazán és valóban őszintén sajnálom amit tettem.- egyre hevesebben tekergettem a kis zöld damaszt szalvétát, a gyűrődések szinte már beleékelődtek az ujjaim nyomán. Felnéztem rá a virágokon át, és próbáltam megértetni vele mit is szeretnék, hogy mire vágyom. - A megbocsátásodra vágyom, mert amíg ezt nem teszed meg, addig hiába kérem Istent, hiába oldozna fel alóla, ez tudod....ez mindig itt marad benn.És addig nem tudok rendesen beszélgetni sem.- mutattam másik szabad kezemmel a szívem irányába. Pokoli érzés volt, de már valamivel könnyebb most, hogy beszélhettem róla.
Vendég
Vendég
»Szer. Jan. 27, 2016 12:28 am Keletkezett az írás
Crystal and Alarick
"...Az egyik legnehezebb és talán legfontosabb feladat, hogy az élet különféle kacatjai közül időben ki tudjuk választani, ami igazán fontos a számunkra, és rájöjjünk, hogy konkrét és egyedi lényként mi az, amire mindenképpen szükségünk van a boldogsághoz..."
A világos iroda kellemes, lágy fényben úszik ahogy a halványkék égbolt megvilágítja és fátyolos derengésbe vonja miközben a szemközti épületek ablakai apró kis csúcsfényeket domborítanak az üvegtárgyakon és porcelánokon melyek a polcokon pihennek lassan negyedik éve. Csak akkor borul némi borongós homály a helyiségre, mikor Noelle tíz centis sarkakon egyensúlyozva, mellben szűk, derékban bő blúzban és hosszú combjait, kecses lábbeli idomait kiemelő fekete csőnadrágban becsörtet az ajtón és megveszett hárpiaként kezdi ontani magából a szót épp olyan vehemensen mint alkoholista az ebédjét. Minek után kis híján kettétöri a vastag tölgyasztalt az arra lehajító vaskos papírkupaccal, csak elégedetten bólint ezzel szemrevételezve a művét ami kimerül Rick rémületében és elkerekedő szürkéskék szemeiben. Ekkor már nem is tartja olyan fontosnak a telefonjának szöveget tartalmazó kijelzőjét, mint ahogy a falról lelógó festményt se aminek olyan szépen levezette az elemzését épp úgy, akárcsak a margaréta és Crystal viszonyát. Egyszer tényleg a merengése és a gondolatai, a gondolkodás fogja őt a sírba vinni aminek esélye rohamosan nő azzal, hogy a kolléganője is a környezetében tartózkodik, hisz biztos, hogy meglepetésszerű hanghatással rántja vissza a jelenbe. Már akkor feltűnt neki, hogy ideges, mikor reggel telefonon váltottak néhány szót munkaügyben. Noelle mindig egy volt azon emberek közül aki ha beledöglik se képes elrejteni az érzelmeit, így próbálkoznia is felesleges, most pedig ahogy az asztal szélére támaszkodva, némiképp előredőlve fürkészi a férfi arcát és hangot ad minden létező nemtetszésének, csak még valószínűbbé válik ez által a haragja és idegessége. Ajkainak széle meg-megrándul, néha tikkel a szeme de a leginkább aggodalomra okot adó mozzanata így is a keskeny állkapcsok meg-megfeszülése. Szürke tekintetét akárhányszor végigfuttatja így pár centis közelségből ezen a gyönyörű arcon, a hatalmas csillogó de nyomokban sűrűn véreres és szomorkás szemeken, hosszú pillákon és fáradt, meggyötört vonásokon, annyiszor jut eszébe az az időszak, mikor a férjét gyászolta talpig fekete kosztümben miközben egyedül maradt a két kislányával, Tianával és Rebeccaval. Nem maradt neki más csak ez a két aranyfürtös vidám tekintetű, pirospozsgás pufók arcú kis angyalka, szerelmük gyümölcse akikhez úgy ragaszkodott, mint senki máshoz. Egy elveszett, tengődő szomorú lélek lett belőle, pedig előtte épp olyan vidám volt, mint az az idétlen kisnyúl kora reggel a gyerekcsatornán amit általában Rick két LSD adag között szokott nézni nagy vidáman, fülig érő vigyorral. Igen, ez a kisnyúl tökéletes mása annak a Noellenek aki egykoron volt és aki reményei szerint egyszer még vissza fog térni valamilyen úton módon, mert ott bujkál valahol nagyon mélyen elásva. Nincs olyan, hogy ne találná meg ismételten a boldogságot. Lehet, hogy Bob volt neki a nagy ő, élete szerelme és a lelki társa, de talán rendeltet az élet mellé még egy valakit aki mellett igazi nő lehet, akit szerethet és aki viszont szereti. Lehet, hogy már nem húsz éves, amire utal az is, hogy nyomokban kezd őszülni a haja és némi szarkaláb virít a szeme sarkában amit tökéletesen ellensúlyozni tud azzal a nagy mennyiségű festékkel amit nap, mint nap felvakol az arcára, de ettől függetlenül jól állnak neki, hisz elhiteti az emberekkel, hogy ő maga is halandó és ezek a kis szem melletti ráncok megvonják a robotos, gépezetes beütését amire olyan sokan figyelmeztették már. "Élj már, az Istenért! Élj a lányaidért és önmagadért ne csak dolgozz!" Ezeknél a szarkalábaknál is szembetűnőbb, hogy a mellei megereszkedtek így a negyven felé haladva, de még mindig nem úgy csüngenek, hogy egy-egy jól irányzott mozdulattal átdobhatná a vállain, mert épp nincs hova tennie és csak lógnak bele a nagyvilágba mint két csomag hús, minden létező fizikai törvénynek ellentmondva. Mind amellett, hogy ezeket az apró, mulandóságra utaló kis "hibákat" vagy velejárókat magáénak tudhatja, még mindig bomba nő karcsú derékkal és kerekded csípővel, kívánatos csókos ajkakkal... egy nő, aki két gyerek ellenére is tökéletes kordában tartja a testét a korához képest, mert nem maradt neki más csak a kislányai és a munkája amit minden reggel edzéssel kezd csak, hogy ugyan olyan sportos és fitt maradjon, mint mindig is volt. Furcsa lenne légszomjjal kergetni a bűnözőket nagy rohanás közben nem igaz? Épp ezért is miért ne találna rá újra és újra a szerelem?... igaz aki sorra kidobja azokat a pasikat akik némi hajlandóságot is mutatnak az irányába, talán lassan de biztosan tényleg megszűnik igazi szerető nő lenni, helyette megmarad befásult háziasszonynak aki mackónadrágra váltja szűkített farmerokat és fakanálra a pisztolyt. Volt ideje Ricknek ezen rövid öt év alatt rádöbbennie arra, hogy talán épp ezért is érzik olyan jól magukat a másik társaságában legyen szó ebédről, kávézásról egy kis kikapcsolódásról vagy épp munkáról. Rokonlelkek lettek ugyan olyan fájdalommal, véget nem érő kínnal a történetükben amit ha akarnának se tudnának átírni vagy csak elfeledni, hisz ez már a létük, az életük része. Hozzájuk nőtt a gyász a szomorúság és a reményvesztettség amit már csak a depresszió koronázhat meg. Mindketten tudják jól, hogy nem nőhetik ki ezt a vérmes összest, de talán elnyomhatják új élményekkel és új érzelmekkel, csak akarniuk kell. -... tudod kölyök - szipogás - nálad pofátlanabb, mégis ezzel egyidejűleg édesebb sráccal még életemben nem találkoztam... egyszerre paprikázod fel az embert, csinálsz belőle címeres ökröt és vigasztalod meg miközben jókedvre is deríted a szarkazmusoddal - ezek voltak azok a szavai a nőnek öt évvel ez előtt férje, Bob temetésén melyeket Rick felé intézett mikor végső kiborulását követően hazavitte őt és a lányokat, Noelle pedig nem volt rest behívni magukhoz egy kávéra. Az már koránt sem meglepő, hogy ott marasztalták vacsorára sőt, még késő éjjeli desszertevésre is amit a kis Tiana könyörgött ki még tőle, mielőtt kilépett volna a bejárati ajtón, hogy elinduljon hazafelé. Mert ugye éjjeli két óra magasságában már illett volna távozni... Mondjuk most így belegondolva talán nem is kellett sokáig unszolni, elég volt ránéznie azokra a könnyes szemekre, orrfújástól pirossá és duda méretűvé lett orr-ra miközben újabb adag sós könnycseppek szántották fel az arcát. Noelle ajka lefelé görbült s már-már ismeretlenné pöffedtek a szemei a sok sírástól, amit még annak ellenére se akart véka alá rejteni, hogy egy munkatársa, egy hímnemű egyed tartózkodott a házában. Rick egyszerűen nem volt képes ott hagyni a két kislányt egy olyan nővel akinek esetében nem volt biztos egyetlen egy lépése és mozzanata se. Féltette a gyerekeket, a négy éves Rebeccat és a tízet épp betöltő Tianát. Nem elég, hogy elveszítették az apjukat, de még az anyjuk is használhatatlan volt pedig erősnek kellett volna maradnia... erősnek a lányaiért és legyűrni minden kétségbeesését. Az ilyenre esetekre szokták mondani, hogy "egy anya is sír. Csak ő éjjel a párnák között mikor senki se látja vagy hallja". Igen, ezt akarta Rick is. Hogy a lányai előtt erős legyen de kimerje mutatni az érzéseit melyek esetében mások fogják megvigasztalni. Mert kijárt neki. Aznap míg az édes olasz süteményt, egy-egy tányér tiramisut majszoltak, többek lettek ők, mint munkatársak... ott voltak egymásnak, úgy szerették és szeretik is egymást mintha testvérek lennének és bár lehet, hogy néha hajba kapnak, ez a veszekedés soha nem tart túl sokáig. Fontosabbak ők egymásnak annál mint, hogy harag üljön közéjük főleg olyan témák érintésével, melyek nem tűrnek halasztást, viszont annál nagyobb tapintatot és elfogadást igen. Lehet, hogy haraggal és kétségbeeséssel, Noelle esetén sipákolással és sírással szokott először nyilvánvalóvá válni a baj, mégis ha később leülnek és beszélgetnek, mindent érthetően és egyenes háttal vázol fel csak mert tudja, hogy Ricket mindenek felett a hisztérikus nők tudják kikergetni a világból. Egyszerűen allergiás a túl érzékenységre és az állandó jajongásra, a csipogásra. A minap is hamar elül ez a kezdetleges kis vita amit ő csak a maga flegmaságával és természetes, vele született szarkazmusával zár rövidre, végül engesztelésképpen kávéra hívja, hogy beszélgetni is tudjanak egy kicsit. Egyiküknek se fog megártani egy kis beszélgetés és egy jó nagy adag tömény fekete, esetleg jegeskávé... még nem döntötte el, hogy melyik. Épp ezért csak, hogy gyorsabban kiléphessen az ajtón - mert tudja, hogy ha tovább marad egy-két percnél, akkor nem fog hamar szabadulni pedig dolga van - vet még egy pillantást a falon lógó William Turner festményre, mely a mai nap egyik legnagyobb reménysugarát ígéri neki, de ezután máris jobbra tart, s meg sem áll a hatodik boltig ahol végre megtalálja azokat a bizonyos margarétákat. Puszta szimpátiából és udvariasságából egy szálat még a virágkötő lánykának is átnyújt ezzel is boldogabbá téve egy vadidegen, szemrevaló hölgy napját... mert igen! Megtanulta, hogy apró kis tettekkel is boldoggá lehet tenni bárkit. Egyszerűen csak ki kell nyitni előtte az ajtót, felvenni a földről amit elejtett, vagy ha már a kezedben van egy csokor virág, akkor ne légy olyan zsugori és szakíts ki egy szálat amit aztán átadsz neki. Ezek az apró kis gesztusok teszik az embert emberré és kivételessé azokat, akik gondolnak is rá, nem csak vállvonogatva lerázzák magukról a témát mondván, mi a fenéért legyen jó fej, ha más se képes rá? Talán azért, mert mi van, ha egyszer te leszel az a valaki, aki egy pici kis jószívűségre vágyik, de nem adja meg senki, mert te se voltál képes rá? És inkább ezt a jószívűséget és segítőkészséget, másokkal való törődését bizonyítja a bokrétára való margaréta is, amit átad Crystalnak mihelyst Florance taszít rajta egyet jelezve, hogy menjen már. - Nem is értem miért - jegyzi meg egy pillanatra elidőzve a nő alakján s ruháján de csak, hogy ne tűnjön túl idétlennek, még hozzáteszi mikor helyet foglal - nagyon csinos vagy! Mert tényleg az! Ezt már akkor megállapította, mikor a szórakozóhelyen egyszerűen csak felszaggatta a szoknyáját, hogy az ne feszüljön rá formás, kerekded fenekére és combjára. És milyen jól is tette, hisz ezután csak még erősebb vágyat érzett az irányában, hogy markába fogja a pont tenyérbeillő fenekét ezzel magához húzva őt annyira, hogy egy hajszál se férhessen közéjük. Megvolt közöttük a tűz, szinte élt és égetett a szenvedélyük, tagadni is felesleges s talán épp emiatt érzik most olyan kényelmetlenül mindketten magukat. Mert tudják, hogy mi volt akkor, hova jutottak és mit kell most megbeszélniük. Erre szokták azt mondani, hogy egyszer fent, másszor pedig lent? Talán igen. - És a ruhája. Embert nem láttam még ilyen rikító holmiban - s mintha rossz fát tett volna ezzel a megjegyzésével a tűzre, behúzza a nyakát mikor meghallja maga mögül az ismerős, csicsergő hangot amint a rendelésüket firtatja. - Rég voltam már igazán kedves, de legyen egy fekete tea minden nélkül - majdnem azt fűzi hozzá kiegészítésül, hogy "tisztán", de aztán csakhamar rájön, hogy nem whiskyt kért vagy hasonló tömény alkoholt. - Pedig talán pont ez lenne a jó választás nem? Azt gondolni, hogy nem ismerjük egymást... - a hangja épp olyan lágy s kicsit talán becézgető, mint a frissen csepegtetett akácméz. Még akkor se hallhatta ilyennek, mikor a fülcimpáját súrolta ajkaival finom, édesgető szavakat suttogva neki azon a bizonyos éjszakán. Kicserélték... teljesen más lett mint volt s most érzi először azt, hogy talán felesleges úgy felfogniuk a helyzetet, mint ahogy aznap a hotelban. Talán el kellene dobniuk maguktól a szexet és a szenvedélyt, a gond csak az, hogy olyan erősen ragaszkodik hozzá és annyira fűti a vágy még mindig, hogy egyszerűen képtelen rá. Inkább csak előbányássza azt az énjét, akire Crystal vár. Mert azt szeretné, hogy megnyíljon előtte, hogy végre úgy beszéljen mint az az ember akit valójában rejt az álarca. Ezután viszont tökéletes csendben marad, míg a nő végig nem mondja amit szeretne, hisz erre kérte... arra, hogy hallgassa meg, nála pedig ez egyet jelent azzal, hogy ne szóljon közbe. És nem is áll szándékában csak azután, hogy úgy érzi, ő következik. Halvány mosoly kúszik a szája szegletébe s most először azok a szomorú szemek is megtelnek élettel. Komolyan csillogni kezdenek az íriszei s ez nem múlik el akkor se, mikor halk nevetést hallatva megrázza a fejét. - Nincs szükség a megbocsátásomra, Crystal, hisz nem haragszok. Igen, tény és való, hogy olyan dolgokat szedtél elő belőlem kéretlenül és akaratlanul, amit nem szeretek hangoztatni, eddig összesen két ember tud róla... veled együtt három. De talán erre volt szükség ahhoz, hogy mindkettőnk szemét felnyissuk. Te az enyémet és én a tiédet. Nem tudom, hogy benned mit érintett meg ez, vagy mire ösztökél, de én biztosan érzem, hogy meg kell változnom, csak még nem tudom pontosan, hogy miként kell kezdenem. Tudod... mindig is kirekesztett gyerek voltam, egy kis szürke folt a megannyi színes között, nem tudtak velem mit kezdeni, még a tanárok számára is egy hatalmas talány voltam. Csodabogárnak tartottak amit nem, hogy a maguk előnyére használtak volna a korombéliek, inkább nem foglalkoztak velem. Barátok híján nem alakult ki bennem semmi emberi kötődés, igazi szeretetre utaló érzelem vagy ragaszkodás. Csak azt láttam, hogy nem kellek mint barát és nem kellek mint ember, ami felnőtt koromban is így volt. A családom is csak azt látta, hogy egy baromi magas IQ számmal megáldott kölyök vagyok akinek az iskola a tanulás a legfontosabb, hogy legyen belőle valaki, ezért bentlakásos iskolába járattak. Ez pedig egyenlő volt azzal, hogy tényleg megszűnt minden létező emberekhez köthető kapcsolatom. Azok akikkel még beszélni tudtam távol voltak tőlem, mások pedig hosszú ideig nem kértek belőlem bárhogy is próbálkoztam... ezért látod úgy, hogy rideg vagyok és távolságtartó, hogy támadok. Persze, hogy támadok mikor csak a negatív emberi érzelmeket tudtam megtapasztalni és tapasztalom a mai napig - húzza el a száját s bár a hangja szomorú, a szája szélén mégis ott van a kis csibészes mosolya. Egy valami viszont megváltozott. A szeme. Az előbbi derűnek és fénynek nyoma veszett, helyét szépen lassan átveszi a szomorúság és a kirekesztettség. - Azt írtad az sms-ben, hogy "... Megfigyelted, hogy ha egy beszélgetés, legyen az életbeli vagy éppen mint most egy üzenet, akkor egy idő után támadsz? Talán nem veszed észre, talán nem is ez a szándékod, viszont a másik embert védekezésre vagy éppen meghátrálásra készteted. Lehet az ember őszinte, de ennek is fokozatai vannak és finomságai..." - idézi szóról szóra. - Emiatt vagyok olyan, amilyen. Megszoktam, hogy ha valaki megemeli a hangját velem szemben vagy ellenségesebbé válik, akkor nekem védekeznem kell és ki kell állnom az igazamért. És sokszor a legjobb védekezés a támadás. De ez tényleg nem az ember személyének szól, és nem is neked szól. Nem megsérteni vagy megbántani akarlak, egyszerűen olyan ez nekem mint egy kódolt és beépített üzenet az agyamban amit nem lehet kitörölni. Épp úgy mint a fotografikus memóriám vagy a jó nyelvérzékem. Mind olyan dolog ez amit nem én választottam de kaptam... valamiből túl keveset, valamiből túl sokat osztottak mikor sorban kellett állnom értük - újabb kis pimasz mosolyra görbül az ajka, immáron sokkal szélesebbre és vidámabbra - sok észt kaptam, jó logikát, kiváló memóriát és nyelvkészséget, megoldó készséget, de keveset a szeretetből, a ragaszkodásból vagy épp a finom kis emberi javakból. Ezért is szoktak sokan gépezetnek nevezni, ami eleinte sértő volt számomra de ma már nem érdekel. És tudod, az a valaki aki néha, nagyon néha és azon az éjszakán is megmutatkozott, az a személy volt, akit "faragtak" belőlem. Mert Saoirse így fogalmazott "Rick, te egy gyalulatlan, kezeletlen fa vagy, egy mindennek ellenálló tölgy, aki csak a vihar idején tud meghunyászkodni és meghajolni a nagyobb akarat előtt. Csak szépen le kell csiszolni, levágni a vadhajtásaidat és tökéletes leszel..." Ő elkezdte ezt a folyamatot. Olyan lettem a szárnyai alatt, mint az előtt soha. Életemben először éreztem, hogy valaki azért szeret aki vagyok, csak épp finomítani kell. Embert faragott belőlem a fából, én lettem Pinocchio... valaki, aki képes volt szeretni és elfogadni másokat. De elveszítettem őt és ezáltal mindent, aki lettem és aki lehettem volna. És itt jön a következő kérdésed. "Tudod azon gondolkodom miért van benned ennyi düh, miért érzed azt, hogy csak haraggal lehet elérni bármit...ugyanakkor hova zárod ilyenkor az érzékenységed és a törékenységed?"... haragszok, dühös vagyok mert nem vettem észre a nyilvánvalót és azt, amiről már korábban is sejtettem, hogy befog következni. Tudtam, hogy Saoirse anyjának genetikai eredetű a betegsége, mégse küldtem el kivizsgáltatni. És már akkor se vettem észre, hogy baj van, mikor az nyilvánvaló volt. Ez a harag pedig eredményeket szült és megfeszített munkatempót, amibe kapaszkodhattam miután ő elment Amelievel együtt... ezzel együtt pedig elveszett az érzékenység és az alapvető törékenységemet, félelmemet és kirekesztettségemet haraggal, gépezetté válással fedtem el. A munka... ez tart engem egybe és a drogok, amire rászoktam, mert általuk emlékezhetek rájuk. Vázolja fel hosszan az sms-ben feltett kérdésekre a választ, s ez még mindig csak az eleje hisz annyi minden van még itt amit el kell - vagy épp nem kell - elmondania.
Vendég
Vendég
»Szer. Jan. 27, 2016 9:01 pm Keletkezett az írás
Alarick & Crystal
Isten útjai kifürkészhetetlenek. Mondogatják gyakran a lelkipásztorok, és mondogatta gyakorta Margarite nővér is. Talán csak abba nem gondolnak bele, hogy Isten útjai gyakorta nem kifürkészhetetlenek, hanem járhatatlanok. És vannak eleve elrendelt sorsok, egymásba futó, láthatatlan kéz által rajzolt vonalak, melyek átfutnak időtlenül egymáson, szakadatlan, mintha nem lennénk képesek abbahagyni. Vannak sorsok, melyek összefonódnak, és amelyek valamiféle különös szisztéma szerint ismétlődnek. És vannak ilyen találkozások is, amikor mindegy hol vagyunk az időben, mindegy milyen úton járunk, hogy léptünket mennyire fogtuk vissza vagy éppen mennyire rohanunk előre meg nem állva önsorsrontva, mégis van egy pillanata az időnek, amelyen az Úr homlokon csókol két árva lelket és megállítja őket ebben a kavargó örvényben. Lehetőséget ad számukra látni, és lehetőséget ad számukra, hogy láthatóvá tegyék magukat. Alig húsz esztendősen talán még nem így láttam volna, akkor még teljesen más dolgok voltak fontosak a számomra, akkor a múlandóság egy olyan dolog volt, amely szüntelen ott volt a közelemben, de valahogyan elkerült, sötét árnyéka nem vetült rám olyan erőteljesen ahogyan most szinte agyon nyom. Akkor még készültem az első randevúmra, és olyan elbizakodottan álltam a tükör előtt és néztem magamon végig. A bőröm porcelán fehérségén, amelyet majd a múló idő erőszakos ujjaival ráncol erőteljesen össze…a hajam barna selyme, akár a sártól maszatos folyó, melyet majd az idő kopott fésűje kócol össze belemarva az ezüst szálakat. Ajkam teltsége, a szemeim csillogása az arcomon megülő remény megannyi apró kis ragyogó rezdülése, amely miatt akkor szinte múlhatatlannak véltem magam, és nem sejtettem akkor még, hogy pár órán belül megismerem az emberi gyarlóságot, önhittséget és gyalázatot. Boldogan készültem, levendulaszín ruhám selymesen simult alakomra, a lábamon halk léptű kis topán, mely alig vert visszhangot a kápolna folyosóján. Nem akarták hogy elmenjek, Eliza főnővér hevesen tiltakozott, még azzal is fenyegetőzött, hogy el kell hagynom a zárdát, ha úgy térek vissza, hogy már nem vagyok érintetlen. Nem bízott a fiúban akivel találkozni akartam, én azonban oly elvakult voltam önnön érzelmeimtől vezérelve, hogy nem hallgattam intő szavaira. Élni akartam, a döntésem után végre szabadon, mert valahogyan úgy éreztem a nehéz és súlyos falak ráomlanak törékeny alakomra. Én nem tartoztam ide, nem éreztem ebbe a világba valónak magam nem éreztem, hogy itt lenne a helyem még akkor sem ha hitem erős volt és megingathatatlan. Éreztem, hogy vár rám a nagyvilág, hogy még rengeteg dolgot kell megvalósítanom, és noha már akkor is ott voltak Margarite intő szavai, valahogyan annyira elszánt voltam, bár nem tudtam honnan van bennem ennyi élet, ennyi tűz, ennyi kitartás. Aznap más jelentőséget kapott a könnyű tavaszi este, aznap más jelentőséget kapott egy elolvadó csók, más jelentőséget kapott, az ujj ahogyan libabőrössé váló karomon végigfutott, és alig hallhatóan rebegtem: Ne….nem akartam, nem ott akartam, nem úgy akartam. Már azt sem tudom, hogy fel voltam e rá készülve, ahogyan azt sem tudom megmondani hogyan történt….egyszerűen belebódultam a virágok illatába, az óceán sejtelmes hullámain átfutó hold fényében láttam viszont arcom a gyönyör elbódult pillanataiban. Az autó nyitott hátsó része fölött elterült a csillagos égbolt, súlyos és vádló takaróként, mintha ott láttam volna a végtelenből rám nézni az Urat. Mit tettem? Nem tudom, én azt sem tudom hogyan történt meg, ahogyan mai nap is fel tudom idézni az utolsó mondatát is, az utolsó elrebegett, rezgő hangú kérlelő imáját, hogy még egy kicsit…még egy kicsit jobban….csak hagyjam magam. És én odadobtam az egyetlen kincsemet, az egyetlen olyan dolgot amelyet még őriznem kellett volna egy arra érdemesebbnek. Másnap a bűntudat gyötört és égette minden porcikámat, hetekig nem voltam képes megbocsátani magamnak, azt sem tudom hogyan voltam képes ezt a szégyent túlélni, mintha ott lett volna a homlokom közepén a szégyenbélyeg a vétkesek skarlátbetűje, hirdetve a világnak, egy tékozló lélek érkezését. Nem voltam akkor különb egyetlen más lánynál sem aki nem a zárda falai között nőtt fel, nem voltam több egy átkozott és könnyűvérű lotyónál, akinek még talán maga Krisztus sem bocsátana meg, hiába kúszna lábai előtt zokogva a porban. Úgy gondoltam, hogy az életben ez volt az egyetlen olyan dolog amit nem lett volna szabad vesznem hagyni, a tartásom és a büszkeségem, és ez volt az amit aztán hosszú heteken keresztül építettem magamban újra. Megerősödtem a hitemben, megerősödtem abban, hogy többé nem fogok senkit a saját közelembe engedni úgy, hogy előtte ne érezném magam biztosnak önmagamban. A hűség az egyetlen amit többé nem vehetnek el tőlem. Hűséges lenni egy férfihoz éppen úgy, ahogyan hűséges vagyok az Úrhoz, az én Istenemhez. Jackson….az érzelmek tökéletes színes szivárványa. A hősszerelmes, a bonviván, a kegyetlen csábító, a megbocsátó, az atyai….ó mennyi arca volt, és mennyi lehetett még akit nem is ismerhettem, mert már nem volt rá lehetőségem, mert egyszerűen hagytam, hogy a betegségem legyőzzön, legyőzzön az…. amely még a ráknál is elevenebben fal fel: a kishitűségem és a lemondásom. De nem hittem, hogy képes lenne arra, hogy a legvégsőkig kitartson. Hogyan is hihettem volna, hiszen színész volt a színpadra született, és nem arra, hogy az életéből esetleg olyan hónapokat áldozzon fel értem amelyben minden idők leggyönyörűbb szerepeiben remekelhet Európában. Én pedig nem tarthattam volna vele. Vannak az életben találkozások, melyek hiába is jönnek létre, nem tarthatnak tovább néhány röpke évnél, néhány hónapnál, hétnél vagy egyetlen éjszakánál. Mindezt akkor tanultam meg, amikor tudatosult bennem a halál gondolata, amikor mindegyre csak néztem a napok váltakozását, a naptáram lehulló lapjait, néztem miképpen változik a tengeren az apály és a dagály, miként nyílnak el, majd virágoznak újfent azok a gyönyörű sárga virágok a házam előkertjében. Vajon mennyi ilyen szirombontást láthatok még? Vannak helyzetek amikor a találkozás egyben búcsú is. Vajon ez is egy ilyen találkozás volt Alarick és közöttem? Vajon a hely ahova megérkeztem, itt Florance kis teázója, ahol annyira szerettem lenni mennyi olyan dolgot fog most elrejteni a kék falak közé, amelyek már így is temérdek titkot őriztek? Súlyos szavakat, reményeket, egykor volt szertefoszlott kéréseket, a másikhoz való kötődést, majd lemondást. Egyszerűen azt akartam, hogy temesse be azt az ürességet amit okozott bennem, temesse be és adjon új célt….de aztán rájöttem, amíg várakoztam rá, hogy már adott. Felnyitotta a szemem, hogy amit teszek abba nem csupán én fogok belepusztulni, hanem mindenki akihez csak hozzáérek. Mintha egy ragályt terjesztenék azáltal, hogy közel kerülök valakihez, hogy érzelmeket ébresztek benne, hamis illúziókat, és hiába hazudjuk egyetlen hónapig, hogy ez ennyi volt, hogy nem lesz tovább, talán tudjuk, valahol a lelkünk mélyén, hogy nem lehet nyom nélkül távozni. Ott maradunk a másikban, minden kimondott szóval minden öleléssel, minden imádsággal amit érte ejtettünk, minden könnycseppel amely fájdalmasan pergett végig az arcunkon amikor láttuk távolodó alakját. A lámpák reszketeg fénye között úgy vonult el, akár egy délibáb, tündérmese és illúzió. Sohasemvolt ígéret valami jobbra. És ott maradnak a vidám napok, amikor el tudtam feledkezni arról, hogy merre is tartok, el tudtam feledkezni arról, hogy az életem egyetlen egy lineárisan kijelölt irányba halad. És Isten útjai nem kifürkészhetetlenek többé a számomra, hanem félelmetesek. Mégis voltak az életemben férfiak, voltak emberek akik egy időre ezt el tudták velem feledtetni. Délutáni sétákkal, hétvégi piknikekkel a hegyek lábánál, egy élményparkban tett látogatással, egy olyan kiállítás megtekintésével amit már nagyon régóta szerettem volna látni, szabadtéri koncertekkel, sőt volt olyan aki az operába is elvitt a Varázsfuvolára, mert nagyon szeretem. Megannyi olyan pillanat amit jó felidézni, amely talán kis reményt is adhat a számomra, hogy lehet másképpen is. Ugyanakkor figyelmeztet egyben, hogy merre is tartok, hogy az irány rossz, hogy azoknak az embereknek a lelkébe taposok szüntelen, akiktől ezeket az önfeledt perceket kapom. Zenét, táncot, szerelmet, üdítő nyugalmat, nevetést, napfény ízét a számban, a csókok között megbújó vallomásokat, amelyeket csak nekem adnak. És aztán én elengedem őket….nem érdekelve mi marad meg bennük. És mindez talán soha nem tudatosult volna bennem, ha nem találkozom Rick-el, ha nem vágja hozzám nyersen őszintén a szavait. A végtelent jelképező fektetett nyolcasokat rajzolok a szalvétára, miközben hallgatom őt. Igaza van…az lenne a legjobb ha újra kezdhetnénk, ha lenne időm arra, hogy másképp csináljam….de ha lenne időm, talán most nem lennénk itt, nem beszélgetnénk. Ha lenne időm, sosem ismerem meg. Nem szólok közbe, csak időnként pillantok fel a tengernyi, láthatatlan nyolcas kuszaságából és hallgatom a szavait, melyek éppen olyan fáradtan fájdalmasan mint amilyenek voltak akkor éjjel. Csak most mégis érzek benne valami mást is. A virágok szirmai megrezdülnek ahogyan beszívom majd kifújom a levegőt és felpillantok rá. Kicsit sután, kicsit félve, kicsit talán, még ízlelgetve a szavait. Meglepődve pislogok, elkerekedő szemekkel, amikor szó szerint visszaidézi az üzenetem szövegét. Kívülről megtanulta volna? De hát miért? Nem teszem szóvá nem is mondok erre semmit, nem is tudnék. Mit is lehetne? Csak óvatosan, alig észrevehetően vonom meg a vállam, és kicsit talán a szám széle megremeg, ahogyan összeszorítom és apró gyöngyfogaimmal az alsó ajkaimat finoman beharapom. Saoirse említése a mellkasomon üt mély sebet, ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan módon kezdek sorsközösséget vállalni a nővel, aki elhagyta ezt az árnyékvilágot, ki talán már az Úr szerető ölelésében van és onnan néz le gyermekével a férfira akit magára hagyott, akire már nem vigyázhat. Végig kell néznie, hogy miképpen teszi magát tönkre azzal amit csinál, hogy miképpen hagyja elporladni a testét, és ezzel együtt kicsit mindent amit felépített benne egykor…. - Nem lenne rád büszke. Gondolom sejted. Ahogyan talán azt kell látnia onnan fentről, hogy te mindazt elfecsérled, ami még az utolsó pillanatokban a számára fontos volt. Mindent elhagysz amiért ő küzdött. Ha valaha fontos volt neked, ezt nem szabadna….- észbekapok, és visszamenekülök a virágok mögé, a rajzolt fektetett nyolcasok kusza és egyre kivehetetlenebb, láthatatlanul formált tengerébe. Felemelem a fejem és látom, hogy megérkezik a rendelésünkkel Florance. Erre az időre hallgatok el csupán, és nézem ahogyan lassú, és egyezményesen visszafogott kedves mosollyal helyezi el Rick előtt a rendelését, előttem pedig a kellemes illatú csipke teát, apró kis zöld-kék színű, absztrakt mintás porcelán cukortartóval, benne ezüst kanál csörren. Egyetlen szó nélkül távozik. Ennek az asszonynak veleszületett képessége van arra, hogy megérezze mikor a legfontosabb a csend és a gyorsaság a maga részéről. - De igen Rick, nekem szükségem volt rá. Nem feltétlen azért mert te haragudtál, hanem mert én nem tudtam ezt hova tenni. Tudod igazad van…vannak végzetes és megismételhetetlen találkozások. És akkor értjük meg a fontosságukat, amikor betöltetlen űrt hagynak maguk után. Én csak egy éjszakát akartam tőled, vagy egy hónapot, de végülis olyan mindegy már.- megráztam a fejem és talán a szokásosnál is keservesebben nevettem fel. Nyelnem kellett mert ne tudom miért lett hirtelen minden szó ennyire nehéz. Talán azért mert most valóban súlyuk volt. A kanálért nyúltam és a cukorból tettem bele három egésszel a teámba, majd finoman érintve a csészéhez kevertem össze benne. Még forró volt, a gőze kellemesen csiklandozta az orromat. Florance csipke teája egyszerűen fenséges volt, fogalmam sincs honnan szerzi be. - Nincs jogom sok dologhoz, leginkább ahhoz, hogy sebeket szaggassak fel benned, bár én inkább úgy vélem, hogy igazából soha nem zártad le, ahogyan még nekem sem sikerült ugyanez a saját életemben. De egy dolgot mindenképpen köszönhetek neked, bár talán nem ezt akartad adni azon az éjszakán, ahogyan én sem ezt vártam el. Mégis megtörtént.- picit, féloldalasan görbültek meg az ajkaim, hogy egy szomorú mosollyal fojtsam vissza a könnyeimet. Borzasztóan nehéz volt. – Nem dobhatok el embereket, azt gondolva semmit nem hagyok bennük, hogy képesek csak úgy elfelejteni. Hiszen nem tudhatom, hogy nekik mennyi veszteségük volt már eladdig, és én számolatlanul teszem magam hozzá. Nincs jogom egyedül dönteni, ahogyan a te esetedben sem volt. Látod, én nem tudok felajánlani semmit, nincsenek hosszútávú terveim, még csak rövidtávúak sem.- lassan engedtem vissza a kanalat, finoman megkocogtattam majd kiraktam a csésze mellé. - Ne legyél számomra fa, nem formálni akarlak. Legyél lágyan leomló selyem, ami az ujjak között szabadon szalad, és szépsége akkor is megmutatkozik, amikor még formálatlan. Nem tudok a múltad lenni Rick…nem tudok a jövőd lenni, ahogyan mondtam. Csak a jelened. Én nem kérem, hogy most adj választ, azt is megértem ha nem is adsz választ. Nem kértem semmit, csak a margarétákat. Tudod miért? Mert az embernek mindig van hová rejtőznie, leginkább önmaga elől…de örökké nem futhatunk. Egyszer meg kell állni és szembe kell nézni magunkkal. De nem beszélhetek magamról neked amíg nem tudom, hogy maradsz egy félkész, fa, egy magára hagyott Pinokkio, vagy a selymemmé válsz.- óvatosan fogtam meg a csészét, és az ajkaimhoz emeltem, annak pereme felett néztem őt, egyetlen másodpercre sem véve le róla a tekintetem. A válaszára vártam. És nem tudtam mi lesz az. Én tényleg nem tudtam.
Kezdőlap 
