»Csüt. Okt. 12, 2017 2:55 pm Keletkezett az írás

- Na jó, legyen akkor kék, de csak mert ennyire ajánlgatod, és bízok az ízlésedben. – adom meg magam, mert tény, komolyra fordítva a szót, tényleg nem rajongok különösebben a rózsaszínért, de egy fürdőpamacsnál annyira nem létkérdés a szín. Pizsamánál valószínűleg kevésbé díjaznám a hasonló színválasztást...
- Lehet, Cloe... De akkor is kegyetlen a sorstól, hogy pont azokkal történnek ekkora szerencsétlenségek, akik – szerintem – meg sem érdemelnék. Miért van az, hogy a gyilkosok, és bűnözők sokszor megússzák? Téged meg, aki senkinek sem ártottál, így büntet? – kérdezek vissza, ám miközben tovább hallgatom a szavait, hálás mosolyra görbül a szám széle – Rendben, akkor nem kicsinyítem le. Örülök, ha segíthettem neked, ahogy azért is hálás vagyok, hogy te is ilyen sokat szánsz rám a szabadidődből. – mondanám, hogy csak viszonzásból nem szükséges, de az igazat megvallva, nála egyáltalán nem érzem azt, hogy ilyen kicsinyes okból látogatna csupán. Hisz a sok látogatás során mondhatni, mi is előrébb léptünk, és bár ennek indult, a végére barátság lett belőle. És mire valók a barátok, ha nem arra, hogy ott legyenek az ember mellett, amikor szüksége van rá?
Kár, hogy így kitolt velem a sors, hisz tudom, hogy bár Cleot kiengedték a kórházból, de azért még előtte is hosszú út áll, mire az élete visszatér a megszokott mederbe.
- Az tény. Nem hiába mondják, hogy sokkal könnyebben hisz az ember a hazugságoknak, az igazság sokszor kegyetlenebb. De talán még mindig jobb, mint szürke ködben tapogatózni, vagy álomvilágban, hazugságok közt élni, nem? – kérdeztem vissza. Mint amikor mondjuk az orvos a beteg állapotáról beszél... Nehéz téma, az biztos, kinél melyik használ többet, de azt hiszem, én inkább szeretném az igazságot tudni, legyen az bármilyen kegyetlen is, mintsem a kórházból kiderülve sokkoljon a hír, hogy mégsem dolgozhatok tovább, mint tűzoltó. No de tovább a szerepjátékra!
- Biztosan finom lesz. Egész nap nem ettem semmit, úgyhogy most még a vasszöget is képes lennék megenni! Annyira elrontani meg csak nem sikerült... – jegyzem meg, próbálva beleképzelni magam Daniel életébe, közben pedig Cloe arcát fürkészem, ha esetleg nagyon rossz irányba próbálkoznék...
- Kicsim, nem lehetne később? Most értem haza, egész nap alig ettem, hulla fáradt vagyok... Majd máskor, oké? – kérdezek vissza, kíváncsian várva, na vajon erre mit lép a másik? Beletörődik, vagy felemeli végre a hangját kicsit, kiállva maga mellett?