Kaya and Nathaniel

 

Mindig voltak célok, amiket kitűzhetett maga elé, viszont egyiket se nevezhette olyan sokat mondónak, mint azt, ami most alig negyed óra alatt a maga bonyolult, de annál tökéletesebb mivoltában megfogalmazódott benne. Eddig csak napokra maximum rövidebb hetekre lebonyolított célokat vitt véghez, melyek inkább tervek és ötletek, lehetőségek voltak. Viszont most tervezhet és talán akkorát tud majd durrantani, amire mindenki emlékezni fog azok közül, akik részt vettek benne. Persze nem akarja túl nagy dobra verni, nem akarja mindenkivel, kutyával, macskával megosztani az élményeket. Azt akarja, hogy csak az övé legyen és még valaki másé... valakié, aki most itt áll előtte teljes valójában. Akivel talán nem is találkoztak volna, ha aznap nem hívják le a barátai abba a bárba, és akivel talán nem itt tartanának, ha aznap nem mondott volna kakukkot a szíve. Túl sok a talán, azt pedig észre kell venni, hogy lehet, hogy kicsi a világ és ott találkozunk egymással ahol nem is számítunk rá, viszont az ő életük annyira különbözik, annyira más utakon jártak mind idáig és járnak még mindig, hogy talán nem lett volna az a sors ami összehozta volna őket más esetben. És lehet, hogy ez így lett volna jól, ha hagyják, hogy a dolgok folyjanak tovább a saját medrükben mert most újabb és újabb elágazásokat keresnek.
De ha így is történt volna akkor se biztos, hogy túlzottan érdekelték volna egymást már csak azért se, mert Nate tudja jól magáról, hogy nem ingerküszöbe a sok nagy névnek, ő pedig nem is kezd azokkal akikről lerí, hogy nem az átlag középosztályt képviselik.
Most végre látja, hogy van jövője, azt, hogy nem kell berozsdásodott vénembert játszania aki nem csinál mást, csak az otthona és a munkahelye között ingázik, olykor pedig levonul kocsmázni. Jó, az ő esetében ez bárokat jelent, kocsmába nem szívesen jár egy ideje. Nem túl kulturáltak, neki pedig szüksége van a tisztaságra, arra, hogy fiatalabbakkal legyen összezárva ne vén, cefre szagú faszikkal kik csak a fröccsöt vagy a konyakot ismerik. Egyszerűen nem akar azzal foglalkozni, hogy mi lett volna akkor, "ha...?" Pont ezek azok a gondolatok melyeket most messzire kell űznie. A múltról le kell mondania, a talánokat el kell temetni valahol mélyen, míg a jelent megtörténtként, a jövőt pedig lehetőségként felfogni. A lehetőségek adottak már csak azt kell eldöntenie, hogy él velük vagy inkább nem?!
Ő élni akar vele és ajándékként tekinteni az előtte lévő fél évre. Ajándékként Kayára is, aki talán angyalaként fog szolgálni neki ez idő alatt. Esetleg ezért küldték ide hozzá? Hogy legyen valaki aki felnyitja végre a szemét, hogy az idő az idő és megszabott, de hasznosan is el lehet tölteni emlékekkel, boldogsággal, célokkal és csodával fűszerezve. Annyi viszont biztos, hogy ő lesz a következő fél éve.
Célja pedig nem más, mint világot látni és élni. Persze Sydneyben született és itt is nőt fel angol és spanyol felmenőkkel, így lehetett volna neki Ausztrália a világ... jelenthetne számára egy olyan mindenséget, ami vadregényes és csodálatos, de van ami így se elég. Rengeteg olyan hely van még ezen a hatalmas szigeten, amit nem látott még. Nem járt még ott, ahol az ismerőseinek zöme igen, noha hívták már, hogy ő is menjen, de egyszerűen nem merte bevállalni. Tudta és tudja a mai napig, hogy a szíve nincs olyan állapotban amivel megengedhetné magának a hosszabb utakat legyen az sík, kicsit sivatagosabb helyszín vagy barlangos, kúszó-mászó esetleg hegyvonulati. Nem akarta, hogy fél úton meg kelljen állni miatta vagy cipelni keljen. Bár ha jobban belegondolunk, lehet, hogy csupán az lebegett a szemei előtt, hogy "túlságosan megszeretném és még többet akarnék, inkább maradok itthon." Csak kellett valami amivel takarózhat a tartózkodása mellett, mert igen ez talán tényleg csak az volt és nem merte bevallani, hogy nem attól fél, hogy egyik út közben érné utol a vég, hanem attól, hogy ezek után nem lehet több ilyenben része. Hogy egy buta örökletes betegség miatt ennyi mindenről le kell mondania.
Mind ahogy arról is le kell majd mondania, hogy így ölelhesse Kayát. Csak egyszerűen, viszont sokat sejtetően, odaadóan. Kezei a hátát simogatják, érzi hajának kellemes illatát, mint ahogy a parfümének lágy, számára oly' kedves aromáját.
- Ezt kérdezned sem kell. Ha tehetném, még annál is díszesebb dobozban kínálnám fel neked, amiben a fürdőruhádat hozta az a kétajtós szekrény. Viszont ennyi minden nem férne bele. De talán elég, ha én vagyok a saját magam, és életem csomagolása. Így is megfelel? - mosolyodik el halványan. Talán megelégszik Kaya azzal a "csomagolással", amit Nate egész teste, lénye nyújthat, mert e nélkül nem lennének meg azok, amiket felsorolt. Hátának simogatását akkor hagyja abba, mikor nyom egy puszit a homlokára és felveszi a pultról a tányért. Egy kis ideig tartja előtte jelezve, hogy vegye el.
Érzi és tudja is, hogy mindennek amit mondanak és tesznek, súlya van. Egy fajta súlya annak ami a kimondatlan szavakra nehezednek... kis melankólia, a tudat, hogy az aminek most próbálják alávetni magukat, nem lesz olyan hosszú életű mint szeretnék. Talán az életminőségük miatt, talán azért, mert az a fél év nagyon hamar el fog érkezni bármennyire is próbálnak távolodni tőle.
Ha visszavonulót nem is fúj, de annyi ideig félre vonul a konyha egyik távolabbi pontjába, hogy bevegye a gyógyszereit, majd a teákkal kezdjen el bíbelődni ami sajnálatos módon zsákutcába üldözi őt.
- Legalább valakinek ízlik, és meg is eszi - ő nem tudja sajnos megenni. Amennyire imádta kiskorában a karamellt, mostanra annyira megundorodott tőle. Talán azért, mert túl sokat evett már élete során, talán azért, mert egyszer valaki nagyon trehány munkát adott ki a kezei közül szegény alapanyaggal.
- Hát, ha nekik egyfajta biztonságérzetet jelent, hogy a cukrász nem eszi meg a sütit, akkor állok elébe - akaratlanul is elneveti magát - de azt is hozzá kell tenni azért, hogy csak egy lelkes amatőr vagyok, akinek néha jól sikerül egy-két munkája. Még, hogy én nívós cukrászdába?! - hangja inkább hat kérdésként, mint bármi másként, s egy pillanatra a plafonra emeli a tekintetét. Amúgy is, jobban szereti a munkáját annál mint, hogy felmondjon neki és a cukrászatot válassza. Ez egy szép hobbi és bár sokat hallotta már életében, hogy az az ember a legboldogabb, aki a hobbijából él tudja, hogy ez rá is igaz. Nem munkaként és kötelességként fogja fel a gyógypedagógia és a fizioterapeuta szakirányt, hanem hobbiként... a gond csak az, hogy nem mindig a boldogság az, ami eszébe jut róla. Olykor sokkal több a dráma, feladás és kétségbeesés mint a boldogság, de ez is benne van a pakliban.
- Ó valóban? - vet egy lopott pillantást Kayára, ezután pedig elkezdi sorolni hogy milyen teákkal tud szolgálni. Egyiket se szereti túlzottan, de magának kikap egy citromosat, annál rosszabb már csak a narancsos-fahéjas lehet, amivel szinte biztos, hogy kikergetné saját magát a világból. Egyetlen egy alkalommal se vetemedett még arra a borzalomra, hogy csináljon magának, mindig csak kínálták vele és egyszer próbálta csak ki. Egyszer.
Ettől függetlenül lelkesen ajánlja mikor van itt valaki, mert kidobni nem dobhatja és hátha olyan ember jön aki szereti, vagy kíváncsi arra, hogy milyen!
- Akkor te nagyban nyomod. Csak én maradtam olyan gyermeteg kisfiú, hogy lefekvés előtt teát vagy kakaót, cukros tejet iszok? - somolyog vidáman az orra alatt miközben beteszi a teafőzőbe a vizet forrni. Volt mikor alvás előtt megivott egy kis pohár whiskyt vagy valami más erőset vagy annál is erősebbet, viszont reggel arra ébredt, hogy a feje úgy zakatol mint egy ősrégi gőzmozdony. Nem szerencsés az ő esetében alkohollal megkísérelni az elalvást. A kávé viszont annál jobbat tesz.
- Whisky, vodka, bor vagy likőr. Ezekkel tudok szolgálni - kicsit megcsappant a készlete a két év alatt, inkább elosztogatta őket mikor vendégségbe ment mint, hogy hagyta volna őket itt megromlani. Régen volt, hogy egy-egy este leült filmet nézni egy pohár pezsgő társaságában vagy, hogy rumos kávéval indította a reggelt. Viszont lemondott a szokásokról a remélt egészségjavulása miatt ami csak nem történt meg.
Egy pillanatra megáll benne az ütő, mikor meghallja a zenét. Egyszerűen imádja az ABBA-t a mai napig, viszont egy ideje nem hallgatta őket pont azért, mert a kedvenc száma pont arról szól, amitől ő mostanában a legjobban fél. És most Kaya mégis bátorkodott elindítani.
Néhány másodpercig felhagy a tea filter csomagolásának bontogatásával, csak bámul maga elé meredten. Ha jobban belegondol van valami titokzatos ebben az egészben, valami ami kíváncsivá teszi, nem ijedté. Most jutott el arra a szintre, hogy már azt se érti, hogy miért úgy fogja fel, hogy az utolsó fél évével kell farkasszemet néznie? Talán... talán még van esély arra, hogy idő előtt megkapja a hívást, hogy van szív. Talán nem olyan értelemben lesz ez az utolsó nyaruk, hogy aztán búcsút kelljen venni tőle és ezzel együtt egymástól is... csak ilyen módon kell az utolsóként tekinteni rá. Mert olyan nyár, mint amilyen a mostani, nem lesz még egy. Változatos és vágyakozással, reménnyel teli.
Halványan elmosolyodik mikor megérzi derekán Kaya kezét, majd azt, hogy nekitámasztja  a fejét a hátához.
- Nekem is nagy kedvenceim, nem tudnék lemondani róluk, viszont az utóbbi időkben nem hallgattam őket, ezt a számot pedig főleg nem. Túl sokat sejtet és kicsit talán meg is ijeszt - vonja meg a vállát. Egy ideig nem kezd újra beszélni fél, hogy megbicsaklana a hangja.
- Angyallal egy héttel ez előttig nem találkoztam, szóval akár énekelhetnél is. Biztos nincs olyan rossz hangod. Vagy talán poharakat törsz vele? - hangjában van valami pimaszság, s noha ő maga sokat énekelt fiatalabb korában és azóta is gitározik, zongorázik, mégse egy Caruso. Pedig biztos benne, hogy annál nincs is nagyobb ajándék, mint ha egy kincset rejtenek el az ember torkában. Az ének és a zene az önkifejezés egy, ha nem a legjobb, legszebb módja. Neki csak zenében adatott ez meg. Lehet, hogy tud énekelni, és annyira   nincs rossz hangja, mint eleinte gondolta, de ettől függetlenül nem állna énekesnek.
Gyorsan beleteszi a felforrt vízbe a filtert ami még mindig az üvegfalú kancsóban buborékozik, majd megfordul, mikor Kaya odébb lép. Zöldjei elidőznek Helenén, de nem elég sokáig ahhoz, hogy észrevegye annak jelzését, mivel máris a szőkeség felé fordul.
Mondani se kell, hogy milyen mértékű meglepetés éri Kaya felajánlása vagy inkább kérdése közben. Először nem is tud reagálni rá, s mielőtt meg is szólalna, megköszörüli a torkát.
- Nem messze innen van egy kis sziget, ahova annak idején a testvéremmel nagyon sokat jártunk ki ketten, a nagy korallzátonyoknál van. Utoljára akkor voltam ott, mikor kiderült, hogy beteg vagyok. Nem túl nagy, épp csak akkora, hogy egy kellemes, több személyes partyt  meglehessen tartani rajta. Van egy nagyobb erdős része, a másik fele viszont homokos, kagylós. A vize ragyogó kék és gyönyörű a korallzátony is... éjszaka pedig csak a csillagok és a hold az, ami segít a tájékozódásban - szeretett volna oda kimenni a napokban, de egyszerűen nem volt rá lehetősége. Most pedig, hogy Kaya felajánlotta, kapva kap az alkalmon. Miért utasítaná vissza, hisz erre vágyott nem? Arra, hogy az emberektől távol legyen, viszont Kayához elég közel ahhoz, hogy maga mellett érezhesse, hogy beszélgessen vele és még többet megtudjon róla.
- És mit szeretnél? Jófiú vagy rossz fiú legyek?... rajtad áll - vonogatja meg a szemöldökeit miközben közelebb lép hozzá s két oldalt megtámaszkodik Kaya dereka mellett a pulton. Elég közel kerül hozzá ahhoz, hogy kék íriszeiben minden apró kis részletet pontosan, tökéletesen kivehessen. Mindig is szerette a világos szemű nőket főleg akkor, ha ez a világos szem nem rideggé, sokkal inkább vidámabbá, közvetlenebbé teszi az arcukat. És ez rá is igaz.
Lehet, hogy van valami birtokló a mozdulatában, ettől függetlenül arc kifejezése és tekintete ugyan olyan, mint eddig volt. Vidám, közvetlen és kedves de van bene némi szomorúság is. Mint egy kiskutya...
- És mi van ha azt mondom, hogy a te konyhádba sokkal jobban vágyok, mint egy cukrászatéba? Biztos sokkal ízlésesebb és kellemesebb közeg - szinte automatikusan nyúl Kaya arca felé, tenyerét rásimítva cirógassa meg makulátlan bőrét. Nem tud neki ellenállni.  

Kaya and Nathaniel

 

2 évvel ez előtt.
- Jól van Nate, csak próbáld tartani a tempót. Ha nagyon nem bírod akkor szólj, és leállunk - veregeti meg a hátát a doki miután ráköti meztelen felsőtestére az utolsó kis tappancsot is. Megigazgatja az orrára és szájára tett fekete maszkot mely két pánttal rögzíti azt a fejére, hogy ne essen le onnan miközben fut. Jelen esetben úgy néz ki, mint egy bányász akit így igyekeznek leküldeni szenet bányászni, de ha nem is a maszk miatt, hát azért, mert szemei alatt termetes szénfekete karikák teszik kontrasztossá fehér, sápadt arcát. Betegnek, nagyon betegnek hat, mint amikor negyven fokos lázzal küzd az ember és próbálja azt lábon kihordani. Ajkai egészen kékesnek tűnnek, bőre szürke már-már fal fehér, de nem csak az arcán és nyakán hanem az egész testén.
Nagy fekete karikák csúfolkodnak a szemei alatt napok óta, s verejtékek homlokán, halántékán. Nem elég, hogy az utóbbi időkben sokkal fáradékonyabbnak és tompábbnak érzi magát, de a mellkasából kiinduló lüktető fájdalom se akar szűnni ami egyre csak sugárzik a végtagjai felé és éjjelenként sem engedi pihenni. Olykor már úgy érzi, hogy a veséje is bajban van, szúr s többször ment orvoshoz vese problémákkal amit nem tudtak az orvosok mivel és hogy kezelni. Rémálmoktól és egyre sűrűbben jelentkező légszomjtól szenved, ami nem csak nap közben, de éjszakánkét is gyötrik.
Először asztmára gyanakodott amiért tüdőgondozóba ment, de ott nem találtak semmi asztmára vagy más tüdőbetegségre utaló jelet... "A tüdejének semmi baja, hipochonder."
Ennyi az ami a zárójelentésében áll. Kezdi úgy érezni, hogy bekerült egy mókuskerékbe amit egyszerűen nem tud megállítani és csak pörög benne és pörög, mert a futásra nem képes... fél, hogy ebből nincs kiút, hogy nem tudja meg mi az, ami okozza a tüneteket mert az orvosok is csak értetlenkednek. Mikor először nézték a szívét, nem láttak rajta semmi eltérőt, semmi különlegeset ami említésre méltó lenne.
Ettől függetlenül hosszú napokon át kellett visszavennie a munkájának intenzitásából, szabadságot kért, mert három óra eltelte után verejtékezve támaszkodott meg a térdein s úgy löktek alá egy széket, mielőtt felbillenne. Idővel kezdte elhinni, hogy tényleg hipochonder, de az egyik betege tanult a nagyanyja esetéből és javasolta, hogy keressen fel egy másik kardiológust, mert ha nem rák, akkor szívproblémái lesznek.
Egy méretes futógépen áll lassan ötödik perce és várja, hogy elkezdődjön végre a vizsgálat, mert dolga lenne. Egy számítógépből induló elektróda köteg van rákötve a testére mely mutatja az EKG-ját miközben ő fut a gépen. Ez a negyedik vizsgálat az utóbbi rohama óta, - amit már nem lehet ráfogni arra, hogy hipochonder! - s ebbe már kezd belefáradni. Mintha arra játszanának, hogy minden alkalommal előtudják idézni a rohamot, mintha csak azzal lehetne kitalálni, hogy mégis mi baja van és az mennyire súlyos.
- Akkor indítom - először csak szép lassú séta tempót diktálnak ami alatt nem történik változás, a szíve tökéletesen egyenletesen ver még akkor is, mikor kocogásra ösztönzik. Miután a szívében nem találtak változást, először az orvosok cukorbetegségre, autoimmun betegségre gondoltak és egyéb vérképző problémákra de egyiket se tudták bizonyítani. Ezután a stresszt nevezték meg okozó tényezőnek de Nate rögtön megcáfolta, hisz egész életében stresszben él, nem rosszabb most se a helyzete, mint eddig volt. Szűrték rákra, megjárta az MRI-t és a CT-t is, de semmi. Arra pedig nem lehet fogni a futás közbeni légszomjat és gyors zihálást, zavaros látást, hogy túlsúlyos lenne, elvégre jól láthatóak az izomkötegei, egy csepp felesleg sincs rajta. A legutóbb rögöt kerestek a tüdejében, de ödémára is negatív lett. Ha most sikerül valamit a terheléses vizsgálattal kideríteni, akkor átutalják egy másik kardiológushoz, aki alaposabban szemügyre veszi őt, hátha lát valamit.
Akkor kezd el változni az EKG vonala, mikor gyorsabb, már sietős tempót diktáltatnak vele. Ütemesen szedi a lábait s pár percig teljesen normális a légvétele, addig két perc elteltével már úgy zihál, mint aki a maraton-t futja és lassan már a célnál jár és nem bírja tovább. Kilengő, folyamatosan változó értéket mutat a gép is, ami egyre kétségbeesettebb csipogással adja az orvosok tudtára, hogy talán jó lenne leállni.
Nathaniel homlokán elkezdenek kiserkenni a verejtékcseppek ahogy a hátán is, ujjai közben görcsösen szorítják a futópad karját amit eddig fognia se kellett.
- Márpedig ez a szíve lesz - súgja oda a nő a mellette ülő másik orvosnak, ki rögtön nyúl a telefonért, hogy szóljanak a kardiológiának, várjanak egy betegre aki nem szimplán egy beteg de a kórház orvosa.
És ez volt az a nap, mikor az élete összedőlt, kiderült, hogy több billentyűje rosszul működik. Nem jól keringetik a vérét ami visszafolyik a szívébe, az pedig többszöri roham után elkezdte feladni a szolgálatot. Azt hitte, hogy rosszabb nem jöhet. Egy-két műtét amitől jobban lesz bár sok időbe fog telni, míg teljesen rendbe jött. Ám nem véletlenül szokták mondani, hogy "hinni a templomban kell", mert ez csak a kezdet volt...

Napjainkban.
... hisz mára ott tart, hogy félti a saját nyüves életét, fél meghalni, egyszerűen rosszul van tőle, hányingere van a gondolattól főleg azért, mert egy olyan nővel hozta össze a sors, akit nem adna semmi pénzért, akit meg akar tartani, akit szeretni akar és azt szeretné, hogy ő viszont szeresse. Azt akarja, hogy közös jövőjük legyen, hogy egymás mellett éljék le az életüket így vagy úgy. Persze tudja, hogy ha nem lenne beteg, akkor talán közük se lenne egymáshoz és most is unottan fetrengene a kanapéján miközben Demetrius ráncait gyűrögeti maga mellett, Helené pedig a lábánál szuszogna. Tehát van amit köszönhet életének nyavalyás keresztjének is. Méghozzá egy nőt!
- Csak nehogy idővel meggondold magad. Megrögzött kakaó és meleg, cukros tej mániás vagyok... és rémes beteg, szóval ha megfázok akkor kettő közül valamivel mindig kénytelen leszel kedveskedni. Omlós keksszel... áhh, nincs is jobb ennél. Úgy hallottam nektek angoloknak híres a keksz hagyományotok - gondolkodik el egy pillanatra majd hátra hőköl és elvigyorodik mikor Kaya megpöcköli az orra hegyét.
A szívének betegségét hősiesen viseli kezdetektől fogva, egyszerűen nem tudja olyan szinten megrendíteni, hogy megállásra késztesse. Arra, hogy csak feküdjön és unatkozzon miközben a sok hülyeséget bámulja a TV-be. Tudja, hogy van veszteni valója, meg kell élni minden percét az életnek. Bezzeg mikor megfázik vagy influenza kínozza, tipikus hisztis, rossz beteg pasas aki egész nap csaj jajong, morog és szenved, szipog és hümmög. Talán azért, mert tudja, hogy ezek nem ölik meg, míg a szívelégtelensége igen.
Már épp nyúlna az egyik whiskyért, mikor megáll a mozdulatban, kezét visszaejti a teste mellé s vidáman csillogó szemekkel, mosolyogva figyeli a lányt, hogy az miként adja le a rendelést. Tökéletesen úgy, ugyan olyan hangnemben, mint a bárban.
- Hát kislány, te aztán tudsz valamit. Én nem válogatok ennyit, pedig egykor rengeteget ittam. Akkor remélem scotch jó lesz? - tarkóját vakarva neveti el magát és már nyúl is a scotch-ért, hisz mondandójából azt vette ki, hogy jobban kedveli ezt - ezer szerencséd, hogy van a fagyasztóban, nem sokszor használok jeget - mondjuk azt nem tudja, hogy miként fogja kivadászni a kis jégkockát a tartóból mert lassan második hete, hogy bent pihennek. Így rögtön azzal kezdi. Amint kiszedi a fagyasztóból, forró víz alá nyomja, hogy egyszerűbben tudja kiszedni a tartóból, így egy közepes - nem nagy! - méretű jégkocka kerül az egyik tökéletesen tiszta, csillogó üvegpohárba amit hamar eláraszt az arany színű de piszok erős ital. Ő maga ellenzi a whiskyt, noha fiatal korában rengeteget ivott, nem is sűrűn volt józan azokban az időkben. Csak nagyon ritka alkalmakkor iszik, mikor már nem bírja ideggel a kialakult helyzetet, mikor elege van mindenből, de akkor is keveset, hisz hamar a fejébe száll és leginkább hígítóra emlékezteti az íze. Ugyan így van a vodkával. Nem elég, hogy úgy érzi, felrobban utána a nyelőcsöve és a gyomra, de még az íze is szar és ha már tud hígítót is inni, minek költsön drága italra?
- Viszont ki kell, hogy ábrándítsalak. Egyszerűen utálom azt a filmet, nem beszélve Mr. Cruise-ról. Úgyhogy ha nincs ellenedre, akkor inkább maradok saját magam, nem pedig Flanagan - jót mulat persze a szitun. Van valami abban a fazonban, amit nem tud elviselni... elég ránéznie a fejére és már szinte biztos, hogy utálni fogja a filmet, amit amúgy szeretne, ha nem ő lenne benne a főszereplő. Nem beszélve a hülye vallásáról vagy micsodájáról amit szcientológiának neveznek...
Amint kitölti a whiskyt a pohárba, a még teli üveget visszateszi a vitrines konyhaszekrénybe nehogy kárba vesszen, emellett pedig szereti ha minden a helyén van. Nem mániákus, egyszerűen megszokta a rendet maga körül, hisz mindennek megvan a helye ahonnan nem mozdulhat el az adott tárgy hosszú időre. Visszalépve a pult mellé, a tea filtert kiveszi a forró vízből, tesz a teához némi cukrot és citromot és már indul is a szőkeség felé, hogy átadja neki azt amit kért. Ám ez nem történik meg, hisz a bögre és a pohár is  pultra kerül ahogy  megtámaszkodik mellette s mélyen búgó hangján kérdőre vonja, mit is szeretne valójában mert ezt nem közölte, csak adott két opciót.
- Nem tudod mit kérsz tőlem - pimasz kacsintással szélesedik mosolya vidám vigyorrá és tényleg nincs tisztában azzal a lány, hogy mit jelent neki "rossznak" lenni. Többször említette, hogy nem olyan jól nevelt és üde, mint amilyen most is.
Pillanatok alatt elveszik azokban a lehetetlenül kék szemekben, melyek ugyan olyan kíváncsian és jelentőségteljesen fürkészik az ő zöldjeit, ahogy azt Nate is teszi.
- Hidd el hogy nem csak oda akarnék - tekintete olykor az ajkára vándorol... szinte megbolondul még egy csókjáért, de nem akarja átlépni a határokat és hát... nem is tudná, mert a következő pillanatban Kaya kicsúszik a karjai alatt.
Fejét leheletnyit megrázva neveti el magát s kap a két pohár után miközben fülel, mi lesz az indított zene. Ez már valamivel kellemesebb számára, hisz nem emlékezteti semmire. Nincs amihez kösse, nem tud mit felidézni ami elszomorítaná. Nem kúsznak be újra életének képei a tudatába, nem kezd el tudat alatt körmöt rágcsálni, hogy milyen jó lenne, ha egy év múlva is itt hülyéskedhetnének egymással. Jelen pillanatban csak egy egyszerű zenéről van szó, ami betölti a néma csendet mely szinte ordítani képes, ha nincs megfelelő téma.
Zöld pillantását végigvezeti a ringatózó, egy szál ingbe bújtatott testén. Legszívesebben letenné a poharakat és odarobogna hozzá, hogy magához ölelje, hogy végigsimítson minden egyes domborulatán, hogy érintései nyomán újabb és újabb illatáradatot engedjen szabadjára a bőréből. Fogalma sincs, hogy mit tud ez a szőke, hogy mire képes amire a legtöbb nő nem. Mert voltak jócskán, akik kerülgették őt mint macska a forró kását. Tudott is volna mit kezdeni velük, hisz kit mi miatt kedvelt jobban. Valakit a külseje miatt, valakit pedig a természetéért. Viszont Kaya egy olyan valaki, akiben minden megvan. Úgy vonzódik hozzá, mint talán Michellehez se annak idején... már most ragaszkodik hozzá és talán nem is lenne képes arra, hogy elengedje. Szüksége van rá, kell neki! Birtokolni akarja hisz vágyik rá.
Menet közben ahogy halad felé, belekortyol a teájába s átadja neki a whiskyt.
- Ahogy kérted. Scotch, közepes jéggel... már, ha ez annak számít - néz bele a poharába. Sejti, hogy mit jelent a pici és azt is, hogy milyen a nagy, azt viszont nem tudja, hogy ez jó-e neki még ha nem is a jég teszi az italt.
- Nos?... mennyi van még benned? - megvárja, hogy Kaya kortyol-e  az italból. Ha megteszi utána ki is veszi a kezéből és a dohányzóasztalra teszi a whiskys poharat a saját bögréjével együtt. Ezután lassan de megközelíti a szőke szépséget, megfogja a kezét s pörgetve rajta egyet, egyszerűen csak közelebb vonja magához. Olyan közel kerül hozzá, hogy nem férne be közéjük nagy valószínűséggel még egy  vékony papírlap se. Orra a haját érinti, érzi kellemes illatát, de közben a zene ritmusára táncol karjai között Kayával egészen addig, míg véget nem ér a pörgős zene melynek helyét ezután egy kellemesen lassú dal veszi át. Imádja Van Morrison-t, főleg EZT a dalát ami talán tökéletes megkoronázása lehet az estéjüknek egy kis lassúzással együtt. Reméli Kayának nincs ellenére.

Kaya and Nathaniel

 

Tisztán emlékszik arra a néhány órára, ami napokra, olykor pedig órákra lebontott vizsgálatok között és a diagnózis közlése között telt el. Hosszú, kínzó percek voltak amit ujjtördeléssel töltött és mind ahányszor megjelent egy doki vagy egy nővér, úgy érezte, hogy egy lépés előre és nem kettő, de kapásból három hátra. Anthony és Leah két óránként váltották egymást várakozás szempontjából, egy percre se akarták magára hagyni Nathanielt aki a végén ragaszkodott ahhoz, hogy menjenek haza. Épp ezért se lehettek ott, mikor közölték vele, mi is a baj.
Egyre csak úgy érezte, hogy a másodpercek lajhár tempóban döcögnek, mint amikor a munkahelyén ül az ember. Ránéz az órára, ezután dolgozik tovább szorgalmasan de annál is inkább unottan, s mikor ismét a kakukkosra téved a tekintete,  kétségbeesetten veszi tudomásul, hogy csak két perc telt el pedig ő úgy érezte, hogy vagy negyed órát letudott már. Bezzeg mikor reggel csörög a vekker, lenyomja a szundit - amit általában ő tíz percre állít be - épp, hogy behunyja a szemét, már újra ébresztőt fújnak. Talán erre szokták azt mondani, hogy az idő relatív? Attól függ a gyorsasága vagy épp lassúsága, hogy mit csinálunk, hogy az mennyire érdekel minket vagy épp untat. Mondjuk Nate ide sorolná azon órákat is, melyeket úgy tölt el az ember, hogy annak érdembeli eredménye is van.
Emlékszik, hogy az orvosok fáradt, több, mint húsz órázás szolgálatban léte miatt ráncos és kétségbeesett arca feszültségről árulkodott, mind ahányszor látta őket elhaladni maga előtt vagy a folyosó végén tanakodtak párosával. Haragosak és elképedtek voltak egytől egyig, de főleg a főorvosok, amiért nem voltak képesek idejében rájönni arra, hogy mi lehet baj. Csak írták fel neki folyamatosan a gyógyszereket melyeket nem kellett volna szednie, hisz a pirulák csak még inkább megterhelték beteg, fáradt szívét. Sokan már azt mondogatták, hogy csoda, hogy egyáltalán életben maradt lévén olyan gyógyszereket is kapott melyeket normális esetben nem írnak fel szívbetegeknek.
Ezután, hogy kiköszörülhessék a csorbát, többször is átnézték a leleteket és a röntgen képeket, több orvossal is összedugták a fejüket, két órán át konzultáltak és felkészültek mindenre de legfőképpen arra, hogy Nathaniel feljelentést tesz. Hetekig csak lökdösték innen oda aztán a harmadik helyre is beutalták, gyógyszereket fizettettek ki vele melyek nélkül még jobb esélyei lettek volna. Közben pedig ráakasztottak egy olyan betegséget, ami meg se közelítette az övét. A kétségbeesés másik tárgya pedig az, hogy a gyógyszerekkel megnőtt a szívrohamok kockázata amivel elveszíthetnek egy beteget, egy társat, sokaknak jó barátját.
Viszont neki esze ágába se volt bírósági ügyet csinálni ebből, hisz úgy vélte, hogy emberek, ők is tévedhetnek még akkor is, ha orvosok. Valamint barátai, munkatársai, nem akarta kiszúrni a szemüket egy idézéssel se.  Egyszerűen csak azt akarta, hogy kezeljék. Kezeljék és ne csak a tüneteket de az igazi okot is próbálják meg kiküszöbölni, mert tisztában volt azzal, hogy milyen következményeket vonhat maga után egy billentyű hiba. Mondani se kell, hogy mennyire félt. Lehet, hogy férfiből van és sokat megélt már élete során, de azért egy ilyen mértékű szervi betegség még őt is megrémisztette noha mostanra úgy ahogy elfogadta.
Nate nem csak a várakozásra de arra is tisztán emlékszik, hogy mi volt a véleménye mikor kiderült, hogy nagy valószínűséggel műtétre lesz szüksége, mert anélkül nem élné túl. Bár nem lett volna szabad, de az apját hibáztatta. Utálta őt. Jobban, mint valaha, elvégre tőle "örökölte" ezt a betegséget s ha belegondol abba, hogy ő belehalt akkor nagy valószínűséggel az ő sorsa is hasonló lesz.
Az orvosok viszonylag korán elkezdték már az egyeztetést, hogy a komolyságra való tekintettel mikor kellene lebonyolítani a műtét előkészületeit és, hogy ki lesz az aki a beavatkozást végzi. Ez idő alatt ő csak ült és nézett ki a fejéből azon gondolkozva, hogy teljesen egyedül van. Egyedül, hisz bár vannak barátai akik mindig ott voltak neki mikor szükség volt valaki támogatására, viszont egy-két családtag nagy segítség lehet az embernek a bajban még ha akad, hogy a háta közepére se kívánja őket.
A jelenre és jövőre való tekintettel Kayat természetesen nem azért akarja maga mellett tudni, hogy legyen mellette valaki a nehéz időkben, hogy ne csak egyedül kelljen ücsörögnie mikor hazajön a munkahelyéről. Nem kihasználni akarja, nem várja el tőle, hogy dajkálja és gyermekként babusgassa. Egyszerűen nem tud elszakadni tőle, szüksége van a jelenlétére hisz már most, alig egy heti ismertség után is úgy érzi, hogy függ tőle, hogy szüksége van rá. Annak ellenére pendülnek egy húron, hogy olykor hajba kapnak, mely alapjáraton sem azért történik, mert nem tudnák elviselni egymást, egyszerűen mindkettejüknek van olyan dolog az életükben amitől nem tudnak még harcok árán se szabadulni. Mindkettejüknek szüksége van alapvető dolgokra ami az eddigi életükből maradt meg, amiről nem mondanak le. Viszont nem felejthetik el azt se, hogy talán egymásba kapaszkodva fogják tudni ezt a fél évet valamilyen módon túlélni annak tudatában is, hogy sírás lesz a vége.
Örül annak, hogy megtudta érinteni a Kaya szívét. Örül annak, hogy bár csak egy pasi lehet a sok közül, ettől függetlenül mégis ő mellette van, vele van együtt, vele szórakozik és vallotta be az imént, hogy a Nate, Kaya által táplált érzései egyeznek az övével csak még nem tudja, miként fejezze ki. Annak ellenére érzi magát különlegesnek és meg nem ismételhetőnek, hogy olyan szinten egyszerű amit a legtöbb ember el sem tud képzelni. Tudja persze, hogy milyen értékeket képvisel, azzal viszont nincs tisztában, hogy ez milyen módon hat a szőkeségre mint ahogy azt se, hogy meddig fog ez tartani. Csak remélni tudja, hogy sokáig.
Leheletnyit lebiggyeszti a szája széleit mikor meghallja, hogy márpedig a kisasszony nem fog neki se kakaót se pedig kekszet készíteni még akkor se, ha nem egy nagy ördöngösség a dolog.
- Jól van, értem én. Majd meglátogatom néha ezt a bizonyos filippínó mindenest. Bizonyára nagyon csinos hölgyről van szó - a végén pedig kiderül, hogy egy vén, szottyos asszonykáról van szó, bár biztos benne, hogy olyat Kaya nem igazán tudna elviselni és nem is így beszélne róla. No de aztán ki tudja?
- Persze, minek után a szádba lett rágva - nevet fel, de aztán gyorsan hozzá teszi - hidd el nekem, hogy megfogod tanulni, hogy kell sütit sütni anélkül, hogy egy kupac szagos koksz lenne a sütődben - bele se mer gondolni abba, hogy Kaya miként mocorog a konyhában, vagy hogyan gyúr meg egy leveles tésztát. Azon kívül, hogy nyilván egy gyakorlott tésztagyúró a haját tépné, még viccesen is elsülhet a dolog. Mikor ő először, még gyerekkorában bekerült a konyhába, csak a szerencsének lehetett betudni azt, hogy nem égette oda a tojásrántottát. Nagyon sokat figyelte az anyját, hogy az miként kevergeti, hogy fordítja meg, mit tesz hozzá s lévén mindig jó megfigyelő volt, csak az emlékeiben bízott. Abban, hogy majd annak képére fog emlékezni mikor megpillantja a saját, tökéletes tojásrántottáját és  végre megállhat a sütésben.  
És ha jobban belegondol, ez most sincs másként. Az emlékekben bízik mind a mai napig, hisz azok segítik hozzá ahhoz, hogy úgy érezze, él. Mit érne az ember a múltja nélkül? Lehet, hogy nem tudja biztos pontként felfogni, hogy nem tud bele kapaszkodni de ettől függetlenül ott vannak és az énünk, egész lényünk egy részét képezik. Nem felejthet el semmit se a rosszat se a jót, inkább azok segítségével kell elérnie azt, hogy a jelent és a jövőt ne rontsa el. Az emlékei biztos útján tud tovább haladni és építkezni egy szebb jövő felé.
- A végén még én fogom megköszönni, hogy nem kértél tőlem extra pontos paramétereket, égne a pofám  mert a felét nyilván nem tudnám teljesíteni - egyszerűen nem tudja visszafojtani a feltörni kényszerülő halk, de annál szórakozottabb nevetést. Hihetetlen, hogy mire képes ez a nő és hova juttatja el Nathanielt.
- Jól van majd körülnézek az egyik boltban, hátha van kisállat figurás, vagy hercegnős. Az ugye jó lesz? - csak egy egyszerű jégtartó tálja van, az is tökéletesen elég neki ahhoz, hogy hiányosság nélkül élje az életét.
- Nem, azt nem ihatok, de nyaranként belefulladok a limonádéba, ahhoz is dukál a jég. De eddig hat éven át tökéletesen elboldogultam ezzel és a párjával, ami szebb napokat is látott azóta, hogy mérgemben földhöz vágtam. Fagyott állapotban - igen, szerencsétlen tartó eszköz már rég valamelyik szemétdomb legalján csücsül, de ez az egy azóta is tökéletesen szolgál.
- Nem akarok én mindent arra fogni, hogy szar a szívem, Kaya. Egyszerűen nem láttam értelmét annak, hogy vegyek még egy jégdobozt vagy esetleg olyan hűtőt vegyek, ami jégkészítőként is funkcionál. Ha szükségem van egy kis jégre, az mindig ott van a fagyasztóban, ebben a kis műanyagban. Ha pedig nincs, akkor ott marad és fagyoskodik tovább - pimasz hanglejtése és intő tekintete inkább mulatságosnak hat, mintsem túl szigorúnak vagy eltökéltnek. Természetesen eszében volt már, hogy kellene venni egy új hűtőt, mindig leenged és vizet ereszt a mostani, így kéthetente egyszer biztos, hogy a hűtő előtt gubbaszt és próbálja rendbe tenni, csak még nem jutott el odáig. És, ha már adatik rá, hogy vegyen egy olyat ami képes jeget sajtolni akkor miért ne vehetne olyat? Na talán ez lesz a legközelebbi terve... új hűtőszekrény.
- Egészen biztos. Nem szeretem a whisky-t. Olyan íze van mint a hígítónak, annak meg azért drága - ettől függetlenül mikor Kaya megemeli a poharát, biccent egyet jelezve, hogy ő is hasonlókat kíván.
- Akkor én meg köszönöm a rosszfiús bájamnak, hogy egy titkon rosszkislányt megtudtam vele fogni. A margaréta formát pedig megjegyeztem... aztán nehogy meglepődj, tudok ám bőven meglepetéseket okozni, ha hiszed, ha nem - emelgeti a szemöldökeit ezzel is jelezve, hogy rosszban sántikál. Ezentúl lesni fogja Kaya minden kívánságát s igyekszik még az elejtett szavakat, kéréseket is úgy felfogni, hogy talán meglepetés erejeként fog hatni azzal, ha cselekszik. Így holnap első dolga lesz, hogy vegyen egy hűtőt és egy jég.... jégmargaréta tartót. Igaz biztos abban, hogy hülyének fogják nézni, ha a boltban eljátssza, hogy "egy margaréta formájú jégtartóért jöttem", de mit számít?
- Talán egy kis klór nem fog megártani. Vagyis biztos vagyok benne, hogy nem fog ártani úgyhogy ezt le is vehetjük a listáról - ezzel már vonja is közelebb magához jót vidulva azon, ahogy lebiggyeszti a szája szélélt. Volt, mikor ő egy betege miatt kis híján az egész medencét kiitta, de még mindig itt van.
- Ne nézz már így rám, a végén megsajnállak! Nem megittam előled, csak elvettem - suttogja a fülébe miközben vigyorogva kezd el táncolni karjai között Kayával a zene ütemére, mi szépen lassan átvált egy kellemesen lágy, lassúzásra tökéletesen alkalmas ritmusra.
Ujjai finom táncot lejtenek a lány derekán miközben illata többször is befészkeli magát az orrába. Egyszerűen nem tud elszabadulni tőle, olyan, mintha magát a levegőt jelentené számára az, ahogy parfümje és bőrének kellemes aromája elegyedik egymással. Talán ez az ami a földön tartja, s ennek köszönheti azt, hogy még nem lépett át akaratlanul is egy olyan határt amit nem lett volna szabad.
Zöld tekintete elidőzik egy kis időre a kanapén ücsörgő kutyán, kinek annyi mindent köszönhet már azon kevés két éve alatt amit mellette töltött. Fontos számára a négy lábon járó, de talán egy embernél is értelmesebb állat, ám be kell látnia, hogy nem tudja betölteni azt a hatalmas űrt, ami keletkezett a lelkében és ezzel együtt az életében is, mint ahogy azt egy ember tudná. Lehet, hogy feleannyira se tartja a legtöbb emberi lényt, mint némelyik állatot, viszont most ahogy a karjaiban tartja Kayat, úgy érzi, hogy ezt a lyukat el lehet tüntetni csak megfelelően kell nekikezdeni. Kellő magabiztossággal, szerénységgel és óvatossággal. Lehet, hogy mind idáig csak az lebegett a szeme előtt, hogy túl sokat csalódott már az emberekben, de be kell látnia, hogy nem lehet általánosítani mert nem minden ember egyforma és koránt sem biztos, hogy megint olyanokat fog ki, akiket nem tud elviselni, vagy akik megint lóvá teszik.
Érzi ahogy Kaya minden mozdulatával egyre lazábbnak hat. Nem feszeng, egyre közelebb és közelebb kerül hozzá, mozdulatai finomak, óvatosak és lágyak. Ez pedig számára egyfajta jelzés, hogy mégse csinálja olyan rosszul vagy tolakodóan.
- Tudod... egy hete még nem gondoltam, hogy ma itt fogunk egymás karjaiba borulva ringatózni miközben a háttérben Van Morrison dalol - suttogja miközben élvezi a tarkójára sikló kéz érintését és ujjak masszírozását - el nem tudod képzelni, hogy ez milyen jó érzés nekem. Mikor azt hiszi az ember, hogy végleg elbukott, hogy már nincs miért... nincs kiért élnie. De aztán jön valaki, aki mindent megváltoztat. Úgyhogy javaslom, mihamarabb ejtsük meg azt a bizonyos hajó utat mert úgy döntöttem, élni akarok még! Mit szólsz?
Ajkai beszéd közben a haját súrolják. Lehet, hogy így is kihallatszik a hangjából a hála és az, hogy milyen jól érzi magát, viszont leginkább tekintetéből vehető ez ki, amit most egyedül csak Helené láthat. Ettől függetlenül van benne még valami, amit talán gyermeki lelkesedésnek nevez az ember. Azt akarja, hogy végre tényleg csak ketten legyenek. Kaya és Nate. Hogy kizárjanak mindent ami ma nehézséget okozott, a világukat és az egész életüket. Bár ma már kapott betekintést abba, hogy milyen Kaya amikor csak tényleg egy lány a sok közül, de őszintén kíváncsi arra, hogy milyen meglepetéseket rejt még, és mi az amiből többet enged Nathanielnek és mi az, amiből nem.

Kaya and Nathaniel

 

Van, mikor az ember nem tudja elfogadni a múlandóságát. Tisztán emlékszik arra, mikor kicsi volt és álmatlan éjszakái közepette verejtékezve forgolódott akcióhősös paplanjának tengerében, nem egyszer gondolva arra, hogy mi lesz, ha meghal? Vajon lesz utána valaki, akiről azt mondhatja, hogy: Igen, én vagyok és tudom ki voltam egykor! Lesz a halála után megint élő? Vagy teljesen megszűnik, mint egykoron létező személy?
Sose fogja elfelejteni, hogy volt, mikor zokogva trappolt át az anyja szobájába és próbálta kitudakolni tőle, hogy van-e megoldás arra, hogy ne haljon meg?! Ekkor persze mint butuska, parányi gyereket nem nyugtathatott másként az anyja mint, hogy: Mire eljutunk odáig, hogy félned kellene a halált, úgyis kifognak találni valamit aminek köszönhetően az emberek örökké fognak élni. Csak ki kell várni a bejelentést.
Ez hatalmas megnyugvást jelentett számára, hisz ki lehetett bölcsebb egy kisgyerek édesanyjától? Legalábbis az ő szemében nem volt más, aki okosabb lett volna. Mindig adott az anyja szavaira, ha kellett mások torkának is neki ment volna aki megcáfolta azokat.
Hosszú éven át sejlettek fel a halált övező gondolatok a fejében, akadt olyan időszak is mikor egyáltalán nem is gondolt rá, később pedig nagyjából tizenöt-tizenhat éves korában elfogadta az ember mulandóságát. Nem gondolkozott azon, hogy mi lesz utána, hogy mi lesz vele, hisz remélte, hogy a lélek egy másik síkon él tovább, túléli a fizikai valót... elvégre egy egészséges tizenéves srácnak miért kellett volna ezen az ostoba dolgon gondolkoznia állandóan?  A folyamatos rettegés csak befeketíti a mindennapokat, levon az értékekből és félve éli a maradék életét általa.
Idősebb korában persze minden megváltozott,  legfőbb gondolta az volt, hogy milyen lenne már az örök élet?! Unalmas, túl sok gyötrelmes év állna az emberiség előtt, lehet, hogy fejlődne minden viszont ezzel együtt az emberek egyre butulnának. Hogy miért? Már most a 21. században is mekkora káosz él a Földön? Mindenki hadban áll mindenkivel, mindenki a másikra mutogat, utálkoznak és gyűlölködnek nincs semmi elfogadás. béke vagy tolerancia noha mindenki piszok toleránsnak vallja magát. Mi lenne kétszáz év múlva, mikor már nem egyszerű tankok és pisztolyok lennének mint bevethető hadi szerkezetek, hanem más-más technológiai eszközök melyeket manapság csak egy sci-fi filmben láthatunk? Nem csak egy egyszerű atombomba jelentene hatalmas veszélyt, hanem maga az ember... mert bár minden változik, de az ember nem. Mindig marad az ostobaság, a gyűlölet, mindig mindenki okosabb akar lenni a másiknál, mindenki más eszmét vall ami nem összeegyeztethető a másik nép eszméivel.
Egy a biztos, hogy Nate nem akar és soha nem is akarna örök életet, egyszerűen csak még néhány évet. Még párat, hogy valaki mellett élhessen, hogy gyermekei szülessenek és azt mondhassa, hogy végre van családja kinek tagjait feltétel nélkül szereti és bármit megtenne értük. Csak szeretne kérni még pár évet, hogy majd kedvese mellett megöregedhessen és gyermekei legyenek azok, akik sírva toporognak sírja felett majd gondolnak vissza az együtt töltött hosszú, boldogságtól gazdag életre. Ennél többre nincs is szüksége, csak még egyszer ugyan annyi, mint amennyit eddig megélt.
Hogy mi a boldogság? Úgy ácsorogni egy szőke hölgyemény előtt, hogy minden gondja füstbe ment tervnek tűnik... nem érdekli a fél évnek számító halálos ítélete, nem érdekli az, hogy ki milyen értéket képvisel az életben, mint ahogy az sem, hogy teljesen máshol állnak a tabellán, legalábbis pénzbeli ügyek terén. Hidegen hagyja az, hogy mit von majd maga után ha esetleg a kapcsolatuk bevégeztetik, ha tényleg sikerül elérniük azt, melyre most akkora hangsúlyt fektetnek még ha nem is utalgatnak rá, nem lépik át a határt. Neki nem kell senkivel se elfogadtatnia a lányt, hisz nincsenek szülei - persze van egy anyja akit már nem tart annak - csak barátai, akik a modern, 21.század világában élnek és inkább tartják úgy, hogy a szívére hallgasson az ember, mint az eszére. Az már más kérdés, hogy mi lesz akkor, ha tényleg elég komolynak gondolják ezt, hogy Kaya bemutatná őt a családnak... De talán ennyire még nem is kell előre szaladni.
Pimasz, de annál is inkább kíváncsi tekintettel fürkészi Kayának kedves, mégis határozott, karakteres vonásait. Egyszerűen imádja mikor teljesen átszellemülve beszél valamiről, szinte megváltozik az egész arcszerkezete, sokkal mesebelibbnek, sokkal kislányosabbnak hat általa s a grófi komolyságnak nyomát se véli felfedezni rajta. Már csak a két, rózsaszín masnival díszített copf hiányzik és tökéletes lenne az összkép... legalábbis ha tényleg kislányt akar belőle faragni.
- Akkor tényleg ő a tökéletes mindenese az ember lányának. Többre nem is vágyhatnál ezek után - mert mi a jobb annál, aki lesi az ember minden gondolatát, tudja, hogy mit kell neki küldeni, tudja, hogy mit érez, mire gondol ráadásul jó az ízlése, jól főz és még csinos is  - már csak az a kérdés, hogy ő olyan határozott, hogy kiáll az elvei mellett és nem engedi, hogy lecsábítsák, vagy a pimasz "felettese" akasztja fel őket a töküknél fogva, mikor próbálkoznak? - arckifejezéséről és hangjából is ordít a szarkazmus. Persze nem ilyennek ismeri Kayát, de ki tudja? Lehet, hogy odahaza egy két lábon járó diktátor akit nem lehet elviselni mert komoly elvárásai vannak mindennel és mindenkivel szemben.
- Tökéletessége megkérdőjelezhetetlen. Már csak azt nem értem, hogy képes ilyen névvel élni szerencsétlen lány? - egyszerűen nem tud a neve felet napirendre térni. Soha nem értette, hogy hogy képesek a szülők ilyen nevet adni a gyereküknek, valamint tudat alatt rögtön azon kétségbeejtő tény kezd vulkánszerűen a felszínre törni, hogy van egy Conchita nevű úriember aki nőnek öltözve énekelget pucéran egy fürdőkádban, megannyi rózsaszirom között. Persze soha nem volt rasszista, nincs ellenére ha valaki férfiként nőnek vallja magát. Viszont vannak bizonyos határok, amiket átlépve már Nate esetében is túlzásról lehet beszélni. Oké, nincs baja a nénibácsival hisz eleve az elfogadásról szól nem csak egy dala hanem az egész élete, mégse szeretne vele szembetalálkozni az utcán.
- Persze, hogy az vagy, ha meg se próbálod. A leginkább alapnak számító dolgokat azért gondolom megtudnál tanulni... és mivel olyan jótét lelket fogtál ki magadnak, mint amilyen én is vagyok, se perc alatt megtanulnád, milyen egy jó palacsinta, vagy egy sajtos rántotta. Talán még egy szakácskönyvet is mellékelek hozzá. Az abban leírtak alapján még egy magadfajta főző analfabéta is finom ebédet tud rittyenteni.  Vagy megszoksz vagy megszöksz. Ezen elv alapján fogunk élni jó? - csillan fel a szeme, hisz számtalan kép megjelenik előtte ahogy próbálja a szőkeséget bevezetni a konyha rejtelmeibe. Lehet, hogy otthon mindent az orra elé tesznek amit kinyög, de nem olyan rossz az, mikor eltudunk készíteni valami igazán finomat, amivel akár még kedveskedhetünk is valakinek. Egyrészt jól esik, mikor valaki örül annak amit saját kezűleg elkészít az ember, másrészt biztat minket arra, hogy még többet foglalkozzunk ezzel. Így kezdte ő is a sütögetést. Először nem mert még egy egyszerű piskótát se megsütni, mert félt, hogy odaég, letapad, nem tudja kiszedni vagy egyszerűen íztelen, szagtalan furcsa tapintású és állagú cucc lesz belőle. De aztán addig-addig próbálkozott és készített el minél több finomságot, hogy ma már egy bonyolultabbat is kiráz a kisujjából.  
Már épp szóra nyitná a száját mondván nem tűr el semmi ellenkezést, mikor változik Kaya véleménye. Ezt csak egy egyszerű vigyorral nyugtázza, hisz felesleges bármit is mondani rá, helyett táncba hívja őt.
Próbál nem arra gondolni miközben egyik lépését egy újabb majd még újabb követ, hogy mi lesz holnap? Az már szinte biztos, hogy itt fogja tölteni a lány az éjszakát, csak ki tudja, hogy mi lesz reggel mikor felébrednek? Mindketten előmásznak álmot hozó fészkükből, megdörgölik a szemüket ezzel kiűzve minden álmosságot belőle, egymásra néznek... és? Folytatják ott ahol az éjjel abbahagyták? Titokzatosan, kíváncsian és lelkesen csipkelődnek tovább? Huncut mosolyra húzódik majd az ajkuk, bohóckodnak s olykor egy-egy kósza, lopott de alig érezhető, viszont annál többet sejtető csókot is megengednek maguknak? Megvárják míg a másik végez a fürdéssel? Kávét készítenek együtt s még pizsamában csattognak fel alá? Kiülnek együtt a teraszra és megnézik a napfelkeltét miközben úsznak a kora reggeli, hókatag fényben? Vagy csak legyintenek egyet ezzel tudomásul véve a másik jelenlétét, feszültek lesznek és szorongani fognak, Kaya pedig kétségbeesetten hívja a kétajtós szekrényét, hogy jöjjön érte?
Nate minden bizonnyal az elsőhöz ragaszkodik, ahhoz viszont mindenek felett. Tudja, hogy ez az este nem ámításon vagy átverésen alapszik, hisz a vak is láthatja és érezheti, hogy van valami a levegőben mikor ezek ketten egymásba gabalyodva táncolnak, vagy szimplán pimaszkodnak egymással. Nem olyan ez, mikor két barát ugratja egymást, vagy mikor két egymást fizikailag vonzó ember leül a bárban a pulthoz és beszélgetésbe elegyednek. Ennek a kapcsolatnak már most súlya és jelentése van és lehet, hogy nem akarják, hogy ez elillanjon de nem is szabad hagyniuk!
- Ó, persze, hogy él még. Hetven év körül van már a művész úr - vágja rá rögtön, elvégre szó sincs arról, hogy elhunyt volna. Viszont egy ideig nem reagál a továbbiakra, legalábbis szóban biztos nem, helyette csak lágy, kellemes mosollyal figyeli azokat a pompás kék íriszeket, melyek egyre több érzelemről árulkodnak. Mikor először találkozott vele a bárban, még egy igazi jégkirálynő érzetét keltette Nathanielben, egy megérthetetlen, meg nem értett szépséget látott benne aki még a szemeivel is ölni tudna. Most viszont? Mintha teljesen megváltozott volna. Egyszerre tűnik érzékenynek, elvarázsoltnak, közvetlennek és határozottan erősnek.
- Nem, tényleg nem vagy az... annál is inkább bonyolult, akaratos és talán kicsit rideg. Legalábbis ilyennek tartottalak akkor, mikor a bárban elkezdtünk beszélgetni. Viszont most.... figyelj, én örülök, hogy elő tudtam csalogatni belőled azt, aki most vagy. És visszatérve a nap eleji kis vitánkra. Nem akartam, hogy ilyen légy, nem én akartalak megváltoztatni... bár más vagy mint akkor voltál, de ez is te vagy. És örülök, hogy megmutatod nekem ezt az énedet - hangjában nincs semmi akaratosság, vagy sértettség tekintve arra, hogy mit rendeztek le itt órákkal ez előtt. Sokkal inkább egy ismeretlen, komoly mélysége van amúgy is kellemes baritonjának, végtelen mennyiségű empátiával és szeretettel fűszerezve azt.
- Én is tudom, hogy mi vár rám, mi vár ránk. De ... hogy is szokták mondani? Egyszer élünk nem? - immáron látni azt a jól ismert pimasz mosolyt melyet bár jól tud rejtegetni, mégis nyilvánvaló. Örül annak, hogy végre megtud nyílni valakinek. Valakinek, aki megérti, és akinek annak ellenére számít valamit, hogy túl sokat várna el tőle. Mert az ő esetük nem azon alapszik, hogy mit várnak el a másiktól vagy mit nem...
Élvezi, hogy befészkelte magát az agyába a tudat, hogy akarjon még élni és ne adja fel csak úgy, ne legyintve gondoljon erre a félévre. És ezt is csak Kayának köszönheti, nem pedig azoknak akik évek óta mellette vannak, mert azok mit csinálnak? Nap nap után közlik, hogy mennyire sajnálják és, hogy mennyire nem hiszik el, hogy X idő múlva nem láthatják majd. Ebből építkezzen egy beteg ember? Rossz taktika.
Mikor megemlíti a hajó utat, valamiféle csillogás költözik a szemébe főleg akkor, mikor meghallja Kaya lelkes hangját amit csak tetézni tud a lelkesedése és nevetése. Talán most érzi először azt, hogy talán hosszú évek állnak még előtte, hogy kinyílt előtte egy titokzatos ajtó, amin átlépve egy teljesen új világot fedezhet fel.
Ez a világ pedig nem más, mint az előtte ácsorgó játékos tekintetű, gyönyörű szőkeség akibe annyi hitét fekteti, akinek már most annyit köszönhet, hogy talán soha nem tudja meghálálni. A soha pedig piszok hosszú idő.
- Azt azért még megsúghatnád nekem, hogy miért ez a neve... azóta voltam már rossz fiú, szóval - ugráltatja vidáman a szemöldökeit, elvégre megígérte, hogy ha rossz - vagy jó - fiú lesz, akkor elmeséli neki ezt a kis titkot.
Közben pedig Mr. Morrison teljesen elhalkul a háttérben s helyét a lejátszó halk sistergése veszi át.

Kaya and Nathaniel

 

Látja maga előtt a szépen faragott, talán még egy dollármilliókat érő jachtnál is drágább vitorlást, mely rendíthetetlenül halad előre az ismeretlen sziget felé, ami pont a hatalmas korallzátony felett terül el maga szerény közegében. Pálmafák és egyéb, az ég felé meredő növények díszítik zöldellő koronájukkal, aljnövényzete dús és vadregényes, talán jobban jár az ember, ha a legszéléig se merészkedik, nem lehet tudni, hogy milyen veszély leselkedik bent egy apró rovar vagy valami nagyobb állat képében.
Az utánozhatatlanul kék, nyomokban persze zöldes derengést idéző víz fehér habot hagy maga után a hajó iramától, nyomukban pedig kisebb-nagyobb örvényeket és hullámokat képez, mely egyenlő lehet talán a maguk mögött hagyott útnak, és ugyan akkor egy bizonyos, de megváltoztatott életútnak is mely a feledés homályába merül pusztán azzal, hogy körbe-körbe kering, majd eltűnik.
Nate szeretné, hogy az eddig élete amit maga mögött tudhat, szintén ilyen lenne noha vele ellentétben sokan ragaszkodnak hozzá... már döntött. Nem akarja megtartani őket, eddig imádta és függött mindentől ami az elmúlt kicsivel több, mint harminchárom év alatt történt, de már van kiért küzdenie akiért érdemes minden másról lemondani!
Nem vágyik most másra, csak egy örvénnyé formálódott zavaros tölcsérre, amibe kivétel nélkül minden emlékképe, minden kellemetlen de talán még a jó sztorija is bekerülnének és ezzel nem csak elnyelné őket végtelen, de reméli, hogy többet nem is láthatja őket viszont. Új fejezetet akar nyitni életének könyvében új, tiszta lapot kell maga elé vennie, hogy a kezdőbetűt odafirkantva folytathassa az útját egy teljesen más szereposztással, reménnyel és hittel. Mert ugyebár ez utóbbi kettő kéz a kézben jár. Megakarja alapozni a jelent követő jövőt, amit bár nem láthat előre, de reméli, hogy nem egyedül fog élni...barátok ide vagy oda, talán felejthetők és süllyesztőbe küldhetőek talán nem. Ez mind függ attól, hogy mennyire ragaszkodik hozzájuk, kitől mit vár és ők mit várnak tőle.
Fontos, hogy nyisson az új dolgok felé és ne zárkózzon el, mint ahogy eddig tette. Mind idáig rettegett attól, hogy új barátságokat kössön, hogy olyan embereknek engedjen betekintést az életébe, akiket megkedvelhet, akiket a kelleténél is jobban szerethet. Eleve nem mondott el magáról semmit sokaknak, csak igazán kivételes személyeknek. Inkább szerette volna nap nap után elfelejteni azokat is, akikkel osztozik örömén és szomorúságán egyaránt, hisz itt már nem csak róla van szó. Nem csak arról, hogy szembe kell néznie a halállal, hanem arról, hogy szembe kell tudnia szállnia a tudattal, hogy mennyi embernek fog fájdalmat okozni azzal, hogy elmúlik akárcsak egy álom, melyre egy ideig emlékszik az ember, de hamar elfelejti vagy azért, mert túl jó volt vagy pedig azért, mert épp olyan felejthető mint amilyen jó. És itt van a másik aggodalmának az oka, hogy nem tudja, csak egy álomkép akar-e lenni miután a sírköve a helyére került a temető egy kellemesebb pontján, valahol az apja mellett, de nem túl közel hozzá. Egy emlék, akit egykor Nathanielnek hívtak és bár siratják napokig, talán nem tudják elképzelni, hogy fognak boldogulni a hiányában, de aztán... sajnálatos módon minden változik, ezért elfogadják a tényt, hogy nincs már. Nincs, és nem is lesz, meg kell tanulni élni nélküle, és míg eleinte hetente többször is kimennek a temetőbe, hogy virágot vigyenek, kifejezve vele a törődésüket és fájdalmukat, ezek a napok és hetek így vagy úgy de elfognak múlni. A megfáradt, rogyadozó sírkőn készült kővázákban elhervad a virág mígnem elszárad és az enyészetté válik a földben nyugvó testtel együtt, aztán már nem is lesz ott többet egyetlen egy szál virág se, mert nem lesz ki vigyen.
Tudja, hogy nem aggodalmaskodhat emiatt, és miértjére egy egyszerű komikus válasz van csupán: Mert a halála után már oly' mindegy nem? Úgyse fog tudni semmiről, megszűnik létezni. Viszont be kell látni, hogy nem csak ő van ezzel így, nem csak ő fél... hisz az elmúlást említve talán sokan rettegnek attól, hogy nem lesz aki emlékezni fog rájuk, elfelejtik. Az ember önző és szüntelen magára gondol még halála óráiban is.
Épp ezért is akarja, hogy legyen az életében egy hely, ahova kijárhat lepakolni azt a sok gondolatot, fájdalmat és kellemetlenséget, amivel együtt kell élnie. Kell egy biztos pont, ahol tudja, hogy pihenhet, ahol nem keresi ő senki és csak egyedül van, vagy azzal akit szeret. Erre a kis szigetre kimehet lerázni magáról minden atrocitást ami a munkahelyén éri vagy csak odahaza, hogy aztán egy új emberként távozzon és lépjen vissza szerettei körébe.
Egy parányi kis sziget, nem nagyobb a saját telkénél, de maga a megtestesült nyugalom, ahol nincs más csak a színtiszta puha, pergő homok mely akkor okozza a legnagyobb gyönyört, mikor az ember mezítláb lépked benne és lábujjai közé csúszva simogatja azokat.
Csak most jön rá igazán arra, hogy mind idáig mekkora élni akarás volt benne mind azok ellenére is, hogy olykor eszébe jutott, talán jobb lenne mihamarabb túlesni ezen az egészen. Ennek okát pontosabban nem tudta volna megmondani, csak nemes egyszerűséggel a maga lazaságában rávágta volna, hogy: utál várakozni, túl akar esni rajta. Nem akarta sose kivárni, hogy mi lesz mikor elérkezik odáig, hogy ki kell x-elnie életének ablakát a hatalmas computeren. És hülye lenne nem bevallani, hogy a mai napig irigyli azokat akik már átléptek a túlvilágra, lévén túl vannak rajta.
Viszont ahogy Kaya mellette van, tudja jól, hogy mit veszíthet azzal ha lemond magáról, lemond az életről és ezzel együtt kettejükről is... már nem akar túl lenni rajta, nem akar túl lenni semmin csak egyszerűen élni akar a mának. Egyszerű férfiként akar jelen lenni aki dolgozik, aki eltartja magát, és aki meglátogatja a kedvesét, akinek apróságokkal kedveskedik. Talán ez alatt a fél év alatt megadatik ez neki, és biztosítani is fogják afelől, hogy ez az élet megmásíthatatlanul az övé lesz így vagy úgy.
- Hidd el, erre ez a kettő mamlasz is képes. Elég rájuk nézni, máris bűnbánóan veszi az ember tudomásul, hogy kimaradt az aznapi séta, pocak vakarás vagy épp a beígért jutalom falat. És még csak nem is kell hozzá, hogy belelássanak a fejembe - mutat a két kutyára, kik közül Helené körülöttük lábatlankodik komolyan örülve annak, hogy vendégük van. Figyeli a két fiatal minden egyes mozdulatát, Demetrius pedig a háttérbe húzódva fekszik a szőnyeg kellemes meleget jelentő szőrme felületén. Szemei mind ezek ellenére elárulják azt amiről most beszélnek, hogy képes egyetlen pillantásával kiváltani az emberből a bűnbánatot. Azt persze nem tudja, hogy most mit felejtett el vagy mit nem csinált meg.
- Jaj, tényleg kérdezni is akartam a vörösről. Ő tényleg olyan komor és mogorva, ijesztő alak mint amilyennek kinéz, vagy azért van egy kis szíve, ami érez is? Bevallom legszívesebben egy lapátra tetettem volna le a magával hozott csomagot csak, hogy ne kelljen megközelítenem őt. Elég szigorú pillantása van, és dupla olyan széles a válla, mint az enyém - lehet, hogy túl gyorsan tér el a tárgytól, de ettől függetlenül tudni szeretné, hogy viszonyuljon a nagydarabhoz. Nem szeretné azon kapni magát, hogy akkora pofon csattan az egyik arcféltekén, hogy a tőle két méterre lévő fal adja a másikat... tudni kell a súlycsoportbeli különbségeket és talán ennek a legtökéletesebb módja az, hogy attól kérdezi meg, aki elég jól ismeri őt. És ez nem más, mint Kaya.
Ezután viszont egy pillanatra elkomorodik, hisz végig akarja hallgatni a szőkeséget. A beállt csend "hallatán" kicsit megijed, de aztán csak nem tudja meg, hogy mit is gondolt, mert nem ilyen módon folytatja Kaya a válaszadást, talán kicsit kitér a téma elől.
- Nem, nagy valószínűséggel nem olyanban, viszont valahogy életben kellett maradnom mind idáig, szóval volt honnan merítenem - egyszerűen csak megvonja a vállát, majd egy halovány mosoly kíséretében finoman megérinti a lány arcát, hogy végigsimíthasson a puha, makulátlan bőrén. Szinte belepusztul mikor nem érintheti. Olyan ez, mintha úgy tett volna cölibátusi fogadalmat, hogy több száz bombázóval van körülvéve.
- Ha a pókot és a legyet kihagyjuk, akkor még szépen is hangzik a történet - lehet, hogy férfiből van, ettől függetlenül retteg mindenféle ízeltlábútól, legyen az pók, hangya vagy egyszerűen csak egy légy. Tudja, hogy Ausztráliában mekkora veszély leselkedik az emberre nap, mint nap és ezt mi sem bizonyítja jobban mint, hogy két héttel ez előtt egy kisbabát vittek be rohammentővel a kórházba pókcsípés miatt. Ráadásul csak nagyon nehezen jöttek rá arra, hogy milyen ellenanyagot kell adni annak a szerencsétlen babának, hisz nem találták a pókot ami történetesen egy fekete özvegy volt. Csodával határos módon úszta meg a csúnya balesetet, ez pedig ráébresztette arra, hogy olykor jobb lenne nem ezen a vidéken élni. Undorodik a bogaraktól.
- Amennyiben nem égeted kokszkockára és nem rí le róla, hogy "megdögleszhamegeszelúgyhogyóvatosan!!!". Mind ezt egybe írva, sok felkiáltójellel! Ha ezektől megkímélsz, ígérem, hogy az egekbe magasztalom. Így is áll a dolog? - félrebillentett fejjel próbál leolvasni bármit is a csinos arcról, reménytelenül - mondd meg nekem őszintén, hogy a francba vagy képes ilyen határozottan és komolyan beszélni még akkor is, mikor a legnagyobb hülyeség hagyja el a szádat?
Ő maga pedig meglehetősen jól szórakozik a látottakon és a hallottakon is egyaránt, tehát lehetetlen küldetés volna nem vigyorognia, de minimum mosolyognia. Közelsége pedig ismét megrészegíti, elég annyi, hogy közelebb lép hozzá és átkarolja a nyakát. Kezét csinos, nőies csípőjére simítja, miközben bólint egyet.
- Hogy a fenébe hagynék egy ilyen nőt veszendőbe, de komolyan? Ha kell, visszarángatlak csak, hogy magam mellett tudhassalak. Remélem jó válasz - túrja ujjait Kaya dús, selymes fürtjei közé, hogy így cirógathassa nyakát és tarkóját, majd végigsimít a hátán, hogy ezzel is jelezze, itt van. Imádja mikor egyszerre mutatja magát határozott, talpraesett nőnek, valamint egy sebezhető kislánynak, aki védelemért kiált.
Mr. Morrison lassú dalára ringatózva fonódnak egymás karjaiba s emleget fel Nate legnagyobb hibájára egy olyan témát, amit talán tényleg nem kellene, nem véletlen, hogy Kaya megállítja.
- Még szép, hogy én is akarom... és Kaya! Komolyan mondom neked, hogy nem tudom eléggé kifejezni a hálámat, hogy megtudod mutatni, milyen is vagy valójában. Mert ha hiszed ha nem, én tényleg kíváncsi vagyok mindenre... mindenre ami te vagy. Hogy milyen az életed, kik vesznek körül egy átlagos napodon és kik akkor, mikor valamiféle díszgyűlést vagy krokett vagy milyen partyt tartotok - talán krikett? Mindegy is...
- És kikérem magamnak, a férfi ing nagyon is szexis. Láttad már magad egy teljes alakú tükörben? - utal itt arra, hogy gyakorlatilag az egész lábát látja teljes hosszában és formájában, még térd felett is amit sokszor takarnak a női ruhadarabok, viszont egy ing... az nem.
- Ha te köszönöd, akkor én még a két kezemet is összetehetném, mert az utóbbi időkben nem sok ilyenhez volt szerencsém - suttogja majdnem az ajkára, de aztán elhúzódik tőle, nem akar meggondolatlanul cselekedni amit talán akaratlanul is megtenne.
- Tudok, de ki mondta, hogy akarok is az lenni? Talán nem tudod mit kívánsz - köti az ebet a karóhoz, tekintetét le nem véve a hosszú pilláiról és jég kék szemeiről, melyek már az első pillanatban, pontosabban a bárban elcsavarták a fejét.
Hirtelen éri az apró csók, amit kap így lehetősége sincs arra, hogy viszonozza bármennyire is szeretné lévén Kaya egész hamar el is húzódik. Beharapja az ajkait annyira, hogy ezzel elmentse magában az emléket, mely talán az első lépések egyike a jövő felé. Az ilyet megakarja őrizni, soha el nem feledni, hogy évek elmúltával ha talán tényleg sikerül elérniük azt, amit most még csak kerülgetnek, jó lesz visszaemlékezni az első napokra. Az első érintésekre, az első csókra, melyet a konyhapultnak támaszkodva adtak egymásnak és nem is bonyolították tovább, mert van amit nem érdemes elkapkodni.
Egyenes háttal áll a nappali közepén miközben végignézi ahogy Kaya a lejátszóhoz sétál majd a kanapéhoz aminek felületét paskolva jelzi, hogy várja oda. Nem is teketóriázik sokáig, leül mellé és engedi, hogy a lány hozzábújjon, mely talán az éjszaka legbensőségesebb pillanata mindazok ellenére is, hogy több, apró és lágy csók is elcsattant már közöttük. Az ilyen egyszerű, talán mesébe illő dolgok teszik a találkozásokat a legszebbé és legemlékezetesebbé. Miért kapkodni? Minek kell rohanni, hisz... van idő!
Kaya a mellkasára csúsztatja a kezét, amit ő az idő alatt míg a lány mesél, megállás nélkül simogat lassú, óvatos és gyengéd mozdulatokkal, tekintetét le se véve a szőnyegen hosszan elnyúló Helenén, ki mélyeket szuszogva jelzi, hogy elaludt vagy csak közel jár ahhoz, hogy pár perc múlva halkan elkezdjen horkolni. Igen, mindkét kutyája hajlamos rá.
- Filmbe illő történet. Nem gondoltál még arra, hogy megkeress egy jó rendezőt vele? De most tényleg, minden viccet félre téve. Nem mindenkinek van ilyen bölcsességgel és meglátással teli története, melynek van egy tárgyi hozzávetője is. Az a hajó igazi nevezetesség lenne - bár ha jobban belegondol, az ő sztorijuk úgy ahogy van könyvbe vagy filmbe illő, felesleges lenne tagadni.
- Szeretném látni azt a hajót, egyre kíváncsibbá teszel - hangja őszinte, mély és kellemesen rezonáló. Viszont rátérve a titokra, fogalma sincs, hogy azon sok közül ami a tarsolyában van, mit mondhatna el. Épp ezért halványan elmosolyodik.
- Odáig vagyok Josh Grobanért... nem csak a hangjáért, de az egész jelenség magával ragadó, színpadra született és az egyetlen olyan előadó, akiért komolyan rajongok. És ne kérdezd, hogy miért nem meséltem erről senkinek. Egyszerűen azért, mert minden ismerősöm utálja az ő általa képviselt műfajt - ennél persze mondhatott volna sokkal komolyabbat is, mert tudna. De csak akkor fogja ezt megkísérelni, ha Kaya igényli...