Robin & Natalie

Utolsó napjaim egyikét töltöm már csak a kórházban, ez pedig rendkívül boldoggá tesz. Habár még közel sem gyógyultam meg, s továbbra is rendszeresen vissza kell majd járnom kemoterápiára és egyéb vizsgálatokra is, nyugtat a tudat, hogy végre elhagyhatom ezt az épületet.
Éppen ezért fellázadni készültem. Újabb nap, újabb ehetetlen étel került elém, így igazából nem is maradt más választásom. Ráadásképpen pedig megfogadtam magamnak, hogy amint visszakerülök a normális körforgásba, találok egy embert, akinek a segítségével megreformálhatom a kórházi étkeztetést, mert ez egyszerűen borzasztó.
A déli vizit után magamra kapom a melegítő felsőmet, előhalászok pár dollárt a táskámból és már is célba veszem az egyik automatát. Persze ezt nem úgy kell érteni, hogy futólépésben el is indulok, hanem inkább úgy, mint egy csiga. Lassú léptekkel haladok, mert tudom, hogy rettentő hamar el tudok fáradni, fél méterenként pedig nem szeretnék leülni, mert akkor estére sem érek el a célomig. A szüleim dolgoznak, az öcsém suliban van, reményeim szerint Jamie sem tervezte azt, hogy ma meglátogat, így bátran kószálok az épületben. Szerencsémre az infúzióm is lefolyt már, így nem kell még azt a görgős állványt is huzigálnom magam után.
A folyosóra kilépve már is megállítanak és kíváncsiskodnak, hogy hova megyek. Tény és való, rezidenskedésem ideje alatt én is ezt tettem, ha egy beteg sétálgatott, pláne, ha nem éppen jó állapotban volt. Viszont mivel én itt dolgoztam, engem tényleg az összes ápoló és orvos ismer, így még úgymond sunyiban sem tudtam elbújni és sétálni kicsit, hiszen valaki biztosan kiszúrt már az első másodpercben.
Mivel látta rajtam, hogy nem szökni készülök és igen biztos lábakon is álltam, tovább engedett. Végre semmi és senki sem állta el az utamat az automatától. S habár igyekeztem, hogy mihamarabb odaérjek, mégis úgy éreztem, órák alatt tettem meg ezt a pár métert. Az automata előtt azonban csalódottan elszomorodtam.
Ez most tényleg üres?
Szerencsére gyorsan kapcsoltam és elindultam a lépcsőház felé. Reményeim szerint az még nem lesz kifosztva, habár én is a lehető legrosszabb időpontban indultam kajavadászatra, mivel éppen delet ütött az óra. Kilököm az ajtót és már azonnal dobom is be a pénzt az automatába. Alig van benne valami, csokoládéból például csak az az egy darab Snickers, amire nekem éppen szükségem van. Pénz bedobva, kód beütve, már ki is esik a csoki a tálkába.
Legalábbis az utolsó lépésnek is meg kellene történnie ahhoz, hogy végre megkaparinthassam magamnak az édességet. Az viszont egy millimétert se mozdul, azaz nem esik ki abból a kis műanyag lapátkából, hogy a kiadótálcában végezhesse.
- Ne már! - Szólok a gépnek, mintha ez nagyon meghatná (már ha egyáltalán élőlény lenne), sőt, még két ütéssel buzdítom is, hogy odaadja nekem a csokoládémat, de semmi.
- Ez nem igaz... - Csalódottan hátat fordítok az ördögi masinának és dühösen neki is dőlök. Addig bizony én innen el nem megyek, míg nem szerzem csokimat. Ez lenne az egyetlen jó pillanatom a mai napban és igen is nagyon szükségem van rá.