From Angelica to Everybody

   

   A gyönyörűen feldíszített teremből halk zongoraszó mellett emberek duruzsolása hallatszik ki. Oldalamon a nagyon is fess Leonarddal lépek a lépcsősor tetejére, hordozom végig tekintetem az elegáns báltermen, majd indulok lefelé, hogy elfoglaljam az asztalunknál a helyünket. Furán érzem magam ebben a gyönyörű ruhában a hozzáillő nem mellesleg méregdrága cipőben, kicsit feszélyezve is. Nem az én stílusom, de az unokabátyám megkért, hogy legyek ezen az estélyen a kísérője, és megpróbálja előkészíteni számomra a terepet is, hogy a kórházban is tudjak kicsit szabadabban mozogni, így természetesen nem mondtam nemet. Persze, sok győzködés kellett hozzá, de végül csak fejet hajtottam. A ruhát ő választotta, szerinte ez volt rajtam a legszebb, de én nem tudom valóban jól áll-e. Utoljára ilyen gyönyörű ruha talán az esküvőmön volt, aminek azóta csúfos válás lett a vége. Óhatatlanul jut eszembe újra az az idegen férfi a parkból és a bárból. Vajon, ha most látna, mit gondolna rólam? Megismerne egyáltalán a csodás ruhakölteményben, a laza, egyszerű konttyal? Csókjának íze még mindig ég az ajkamon, a gyomrom megremeg, ha rá gondolok. De elhessegetem a gondolatot. Feltételezem, ma is egy hasonló bárban ül, ölében egy másik cicababával, és eszébe sem jutok, így nincs okom sem jogom utána sóvárogni. Ma este Leonardé a figyelmem.

Kissé megemelve a ruhám alját, hogy rá ne lépjek a gyönyörű, lágy esésű selyemre, elindulok lassan lefelé haladva a bársonyszőnyeggel borított lépcsősoron kísérőm erős karjára támaszkodva. Leonard testvéri gyengédséggel vezet, óvva minden lépésemet. Oldalra pillantok, és felmosolygok rá, zafír tekintetem ragyogása, mosolyom fénye mind az övé. Milyen jól néz ki ma este! Tekintetében izgatottság, és végre mintha mosolyogna is. Sosem voltunk ennyire közel egymáshoz. A kezdeti nehézségek, amelyekkel megküzdöttünk, a falak, amiket az élet és a távolság állított közénk, leomlottak. Szeretettel fogadott be, és lesi minden kívánságomat, pedig sosem kértem tőle. Lakhatok a házában, nem engedi, hogy lakbért fizessek, ha bármit vásárolok, majdhogynem megharagszik érte. Én cserébe, ha időm engedi segítek a lovak körül, a kutyáknál, megetetem Lucifert, a macskát, vagy megteszem azt, amit ő vagy Tom kér. Igaz, lóra gyerekkorom óta nem ültem, de ez nem akadályoz meg abban, hogy távolról imádjam őket. Már van is egy kedvencem. Luna. Leonard pedig jó házigazda, és nem parancsolgat nekem. Tudja mit csinálok, és én tudom, mit csinál. Ismerjük egymás dolgait, de nem kényszerítünk ki semmit a másik félből akarata ellenére. Csak békességben élünk egymás mellett, egymással, ahogy a jó testvérek, ott vagyunk, ha kellünk. Ennyi pedig épp elég.          
A lépcsősoron leérve a már lent álldogáló vendégek közt haladunk el. Finoman biccentek és köszönök, dicsérem meg a hölgyek csodás ruháját, s fogadom a kézcsókokat az elegáns úriemberek részéről. A bókokra enyhe pír önti el arcom hamvasságát, és igyekszem nem tudomást venni a lenéző pillantásokról, amelyek a feltételezésnek szólnak, hogy fizetett konzumhölgy volnék feltehetően. Azt hiszem unokabátyám híres a távolságtartásáról, de ez belefér. Ha távolabb megyünk kicsit másoktól, gyengéd szeretettel simítok végig Leonard vállán át a karjáig szabad kezemmel.
- Tudom, hogy már mondtam, de akkor is megismétlem: nagyon fess vagy ma este, drága bátyám! - mosolygok rá szeretettel, majd lelkesen hordozom végig a tekintetem a bálterem csodás miliőjén, az asztalokon, a csilláron, a festményeken. Mosolyom széles és őszinte. - Gyönyörű ez a hely, nem gondolod? Igazán illik az eseményhez. Évek óta nem voltam ilyen estélyen, szinte elfelejtettem, milyen is ez. - mondom, majd belekortyolok a kezemben gyöngyöző aranyszínű pezsgőbe, majd a felém köszönő jóvágású úriember felé emelem poharam.
S valóban, a bálterem igazán impozáns látványt nyújt ennek a nemes eseménynek. Az adománygyűjtő báloknak meg szokták adni a módját, ezt tudom, de itt Ausztráliában talán kicsit másként megy, mint odahaza, Amerikában. Én is készültem, természetesen. Leonard nem tudja, de úgy éreztem, szükséges. Én sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy milliókat adományozzak az alapítvány javára, de azért a tőlem telhető maximumot én is szeretném a jó cél érdekében felajánlani. Táskám mélyén lapul egy csekk, ötszáz ausztrál dollárral kitöltve. Nem akarok én senki előtt felvágni, sem pedig bárkinek imponálni. Egyszerűen csak így érzem helyesnek.
Sorban érkeznek a vendégek, fantasztikus ruhákban tündöklő hölgyek és elegáns úriemberek lassan megtöltik a termet. Én csak állok, és várakozok, unokabátyám karján pihentetve kezem. Izgalmas estének ígérkezik. Remélem nem hozok szégyent Leonardra.

   

Egy hét. Egész pontosan ennyi ideje kerüljük egymást a leendő feleségemmel. Ennyi ideje nem tudok rájönni, mi történt velem akkor, és miért vágyom vissza abba a fullasztó közegbe, amit együtt teremtettünk, én mégis kerülöm őt. Ami valljuk be, nem nehéz, tekintve, hogy nem kicsi a ház, és az első nap közölte, milyen gyakorisággal van itthon. Olykor némán figyeltem, ahogy elhagyja a házat, de volt, hogy szándékosan én mentem el előbb. Amikor egymás mellett ébredtünk, más volt minden, úgy éreztem, ostoba döntés volt, mégsem bántam meg egyetlen percét sem az együtt töltött időnek, habár tudom, hogy túl veszélyes játékot játszottunk akkor mi ketten. Közel engedett, és ugyanezt tettem én is vele, valami összekötött minket, mely azóta sem enged, mely azóta is vonz hozzá, de nem engedhetem. Tisztán kell gondolkodnom, mert nem csak magamért vagyok most itt. Mily meglepő, hogy a nagybátyám hónapokkal ezelőtt tett ajánlata pont akkor ért célt, mikor ide jöttem, hogy megismerjem azt, akit elveszek. Milyen meglepő, hogy a Kayaval töltött éjjel után mocskosnak éreztem azt, hogy a húgom is úgy házasodjon, ahogy nekem is kell. De nem mondhattam ellent, és ha tiltakoztam volna, akkor Joseph jött volna el, és fertőzte volna meg ittlétével azt, amit átéltem. Nem vagyok kész arra, hogy ilyen hamar elengedjem azt, amit kaptam, nem hiszem, hogy valaha kész leszek rá, hiszen első alkalommal is kiöltek belőlem valamit azzal, hogy ráébresztettek, a mi világunkból nincs menekvés. Ha lenne, Kaya nem tudna rólam, akkor nem lenne a menyasszonyom, ha lenne menekvés, nem kellene hozzám jönnie. Azt hiszem beletörődtem, hogy ezzel a különös érzéssel kell majd élnem, és kerülnöm őt. Veszélyes játékot űztünk, és tudom, hogy soha nem lesz vége, hogy egyszer majd nem lesz a menekvés.
Ezért is érzem azt, hogy el kell mennem a jótékonysági bálra, holott inkább tölteném az estét a tengerparton, mezítláb a homokban sétálva, ahogy eddig minden este tettem, de ez a kötelességem. Angol földön híres a nevem, az adományok sokaságától, melyeket gyermekeknek adok, vagy betegeknek, hogy jó színben tűnjek fel. Nem áll távol tőlem a fényűzés, a rideg elegancia, és nem esik nehezembe megjátszanom, hogy mennyire élvezem az efféle ostoba rendezvényeket, de nem most és nem ma. Nem akarok ott lenni, valójában ez csak egy újabb rendezvény, és bár nemes a cél, mégis kissé úgy érzem, az emberek majd megint azon fognak csámcsogni, hogy igazából ez csak arra kell, hogy a nevem fenn maradjon. Bár nem mintha ez bármikor érdekelt volna engem, csak teszem, amit teszek, a többi, hogy miért teszem, az már az én dolgom marad.
Nagyot sóhajtva kászálódok ki a kádból, hogy végigmérjem kissé nyúzott arcom. talán egyszer végre igazán pihennem kellene, ha menne, de képtelen vagyok rá. Lényegtelen. Rendbe szedve magam a ruháim között sem kell kutakodnom már, rég ki lett készítve, mit veszek fel erre az eseményre, és stílusomhoz mérten sötét szmokingot veszek fel, az inget is ilyen színben választottam. Valahogy jobban vonzott az efféle öltözet, és mivel nem otthon vagyok, ahol a fehér ing a család szerint kötelező, így én eltekintek ettől. Lassan készülök el. Nem sietek, időben vagyok, és minden bizonnyal Kaya még készülődik. Ezért, miután felvettem a ruhadarabokat, még egy cigarettát elszívtam kinn a kocsinál, hogy addig se kelljen benn várakoznom. Talán kedvesebbnek kellene lennem, ki tudja? Nem, nem akarok, azzal megint magamat csalom tőrbe, és azt ma végképp nem akarom. Így szótlanul ülöm végig az utat, olykor a telefonommal babrálva, nem mintha annyi mindenről tudnék beszélgetni, de még nem is érett meg bennem a gondolat. Nekem ahhoz több idő kell. Mikor megérkezünk, nagyot sóhajtok, mert észreveszem a tömeget, a sorra érkező embereket. Ahogy kinyitja a sofőr az ajtót, kiszállok, hogy Kaya felé nyújtsam a kezem, majd a karomat felkínálva induljunk el a bálterem felé.
- Szerencse, hogy anyám nincs most itt, számára túl sivár lenne ez a rendezvény - jegyzem meg kissé epésen, ahogy befelé haladunk, mégis túl giccsesnek találom. az egyik pincér pezsgővel teli tálcával közelít felénk, én pedig elveszek két poharat, az egyiket felé nyújtva. - Milyen kár, hogy a zongorista több hangot is félreütött... - sóhajtok fel, majd beljebb sétálok a teremben, miközben végignézem a benn levő tömeget. Nem ismerek fel senkit, ami igazából jó dolognak számít, de persze nem biztos, hogy ez fordítva is igaz lesz majd.
- Remélem, kedvesem egész este élvezhetem kiváló társaságod - engedek meg egy bókot. Nem szokásom túlzásba vinni, a magam különös nyelvén dicsérem, habár indulás előtt kellőképpen válogatott szavakkal illettem a tökéletes ruhaválasztását. Ennek ellenére még mindig szívesebben múlatnám az időt máshol, de ha kötelesség, akkor arra nem mondhatok nemet.

~Fodrászhoz kellett volna mennem! És rámfért volna még pár óra a konditeremben. Leállok a hamburgerrel, esküszöm! Holnaptól! És fánkot sem eszem, ha belehalok is! Nem áll hülyén a nyakkendőm?~
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben, miközben elegáns szmokingomban feszítve besétálok az elegáns és impozáns épület hatalmas bejáratán. Mellettem Olivia lépked egy eszményi ruhakölteményben, karomat nyújtom neki segítségül, ahogy illik. Amikor elindultam érte, még nagyon dögösnek és elegánsnak éreztem magam. Amióta megpillantottam, mindig attól félek, hirtelen rádöbben, hogy nem érti mit evett rajtam eddig. Még mindig alig hiszem el, amiket akkor hallottam tőle.
S most? Mit mondhatnék? Rég kijöttem már a gyakorlatból, de randira hívtam Oliviát, és nagyon szeretném, ha jól érezné magát. Amióta csak megkértem, hogy jöjjön velem, úgy érzem magam, mintha kivégzőosztag elé készülnék. Nem tudom miért? Hisz Oliviát ismerem már nagyon régóta, a kezem alatt vált rezidenssé. Mégis, ez a helyzet most nagyon más, mint amiben eddig valaha voltunk. A legutóbbi komolyabb, kissé ittas kifakadásunk óta érezhetően megváltozott a viszonyunk azt hiszem. Az este után a kórházban is másként néztem rá, és mintha ő is másként állt volna hozzám. Persze próbáltam tartani a két lépés távolságot, hisz nem akartam, hogy miattam esetleg hátrányos helyzetbe kerüljön a kollégák vagy a rezidensek és gyakornokok előtt, de bevallom, a kelleténél többször támadtak nagyon szép, nagyon romantikus, és nagyon...bűnös gondolataim vele kapcsolatban. Olykor már megengedtem magamnak, hogy finoman megérintsem a kezét, végigsimítsak a hátán, vagy miközben a kórház folyosóján mentünk, a derekára tegyem a kezem néhány röpke másodpercig. Tudom, butaság, de őszintén megmondom, hogy nem tudom mit lehet és mit nem. Az amit akarok ugyanis köszönőviszonyban sincs azzal, amit a kórház enged, vagy amit talán Olivia szeretne, ebbe pedig szép lassan úgy érzem belehibbanok. Egyszer megkérdeztem Mayát erről a témáról, erre a kezembe nyomott egy doboz óvszert, hogy három napom van, hogy ellőjem, ne tököljek már annyit. Az öcsém közölte, hogy meg sem kell szólalnom, a sármom mindent elintéz helyettem, Shane meg azt mondta, ha nem bírok el a nőmmel (aki nem is a nőm), akkor egy szavamba kerül, és csupa baráti jóindulatból előkészíti nekem. De nyugodjak meg, utálni fogja minden percét. Magyarán megint csak magamra lettem utalva, és szerintem ezek a kis mocskok még élvezték is a kínlódásomat és a random kitörő pánikrohamaimat.
Ilyen segítségek után csoda hát, ha nem kicsit érzem a lélegzetelállítóan gyönyörű Olivia mellett magam idiótának?
Míg az épület impozáns bejáratát átlépve illendően biccentek az ott lévőknek, megcsodálom a díszítést, és a megjelent vendégeket. Már jócskán vannak, a zongorista lágy dallamokat játszik a billentyűkön.
- Sok pucc, még több parádé. Mintha enélkül nem is lehetne adományt ajándékozni egy alapítványnak. - hajolok oda Livhez, miközben elkapok két pezsgőspoharat, és az egyiket felé nyújtom. Tovább lépve egy pillanatra megállok a lépcsősor tetején, hogy megcsodálhassuk a táncteret, az elhelyezkedő asztalokat, a már lent várakozó vendégeket. - A segítség nem segítség, ha nem kerülsz vele címlapra. A felsőbb-osztálybeliek egyes számú törvénye. - mondom mosolyogva, és kicsit megemelem a poharam a lent állók felé. Látok pár ismerős arcot, Leonard Washington egy bájos, és csinos nővel álldogál. Még mindig nem tettem túl magam a Van Helsinggel történt incidensen, de egyelőre nem vagyok kész róla beszélni. Azért a minap megint beugrottam hozzá, és vittem Van Helsingnek egy kis almát meg répát, hogy lekenyerezzem, hátha legközelebb nem akar majd elevenen felfalni. Arrább ha jól látom a konkurens kórház igazgatója egy híres festőművésszel társalog, távolabb egy szőke modellalkatú nő fehér ruháját csodálja meg minden pasas. Dámák és Urak estje ez, bár a legtöbbje csak a rongyot rázni jött.
Anyám révén nagyon is otthonosan mozgok az efféle eseményeken, bár őszintén megvallva, nem vagyok oda értük. Azért jól ellehet szórakozni itt is, például hosszú évek alatt, de sikerült megtanulnom táncolni is anélkül, hogy a partneremet az öcsém kezeire kéne bíznom a sürgősségin. Látom a sóvár tekinteteket, ahogy gyönyörűséges partnerem felé fordulnak, és szinte látom a gondolataikat, ahogy azon agyalnak, vajon ki lehet az a nagyon fiatal és nagyon csinos nő mellettem. Hisz eddig mindig egyedül érkeztem, most van először, hogy társaságom is van.
- Ha akarsz vicceset látni, figyeld azokat, akik a puncsos tálból isznak. Lefogadom, hogy az öcsém ahogy megérkezik, ha eddig még nem jött meg, telenyomja hashajtóval. Vagy belecsempész egy cuki kis varangyot. - vigyorodok el. Igen, az öcsémtől kitelik ilyesmi, ahogy volt idő, amikor én is szívesen tréfáltam meg a rongyrázó népséget. Mi erre csak annyit mondunk mindig: klasszikus Woodward. Anyánknak meg az lenne a meglepő, ha semmi ilyesmi nem történne. De legjobb tudomásom szerint a kedves mama valahol Seattleben siratja két gyermekének ádáz sorsát, hogy olyan hamar, harminc éves korukra kirepültek a biztonságos szülői fészekből. Meg vagyok róla győződve, hogy anyám, az a drága asszony azt képzeli, hogy Sydney gettójában egy papírdoboz és egy kerek olajos hordó adja az öcsémnek és nekem az otthont, jobb esetben egy penészes, fűtés és légkondi nélküli lepukkant garzonlakás.
S hogy lesz-e tréfa vagy sem? Megjósolni sem tudom, mivel kedves öcsém hangulatingadozása labilisabb, mint a kávé és narancsültetvények árfolyama mostanában. Egyszer úgy vigyorog, mint akit épp öt perce facsart ki egy technikás thai éjszakai pillangó, máskor meg tör, zúz, és egy ültő helyében benyakal két üveg töményet, aztán meg hajnalban bemászik az ágyamba és érhetetlen magyarázatba kezd valami bárról, meg a bűnéről, meg mindenféle csacskaságról, és aztán addig üti a párnával a fejem, mag nem vadászok neki a föld alól is epret. Minden esetre, ha megérkezik tutira kikérdezem készül-e valamire, hogy tudjam, mit kell kerülnöm. Livre pillantva ajkam mosolyra húzódik, majd akaratlanul is feszélyezve kezdem igazgatni a nyakkendőmet és lazítani az ingem gallérját. Annyira gyönyörű, hogy még ránézni is félek. Csak nekem tűnik úgy, mintha a pokolban sülnék épp? Vagy tényleg annyira stresszelek, hogy már kihat a hőháztartásomra is? Elvonom a figyelmem, és inkább Oliviára koncentrálok.
- Ugye tudod, hogy te vagy itt ma este a legszebb vendég? Nagyon örülök, hogy itt vagy ma velem. Remélem nem bántad meg, hogy eljöttél. - mondom kicsit sután, aztán jól bele is vörösödök a saját bókomba. Koccintásra emelem a pezsgőspoharam, és ha az övével egyetemben dallamosan csendül, a pezsgőmbe kortyolok. Hisz ma nem csak azért jöttem, mert kötelességemnek éreztem, és mert meghívtak. Hanem mert szerettem volna a kórház falain kívül is eltölteni egy kis időt azzal a nővel, aki érdekel. Zavarban vagyok, lerí rólam, de azért próbálok jó képet vágni mindenkihez. Ez az este róla szól és rólam. A többit...majd meglátjuk holnap. Baszki, ölni tudnék egy fánkért!

Ladies & Gentlemen

A gyermekek is legalább olyan fontosak mint az állatok, így nem tehettem meg, hogy nem feledkezem el róluk sem, máskor talán szívesen elmentem volna, de most kicsit ódzkodtam az egésztől, a nemrégiben kiderült eljegyzésem, a szorongás hogy bármikor találkozhatok a jövendőbelimmel, vagy a családjával, kicsit elvette a kedvemet a dologtól, és rányomta a hangulatomra a bélyegét.
Hosszú idő óta ismét úgy éreztem, hogy fel kell vennem a kapcsolatot egy escort céggel, és azt választottam, amelyben az a holland lányka is volt, de nem őt kértem, nem kérhettem őt. Jegyesség ide vagy oda, mégsem jelenhetek meg egyedül, ráadásul hivatalosan sem volt bejelentve az esemény, hogy eljegyeztem, így még nem éreztem szükségét, hogy egyedül jelenjek meg bárhol is. Pietrora hagytam mindent, még az utolsó pillanatban is játszottam Cesarével, hogy aztán végül elvonuljak fürdeni, és rendbe szedni magamat. Egy órával később a megadott helyen szedtem fel az escort lányt, majd tudattam vele a szerepét, és csendben tettük meg az utat az Operaházig. A kellő helyen hagytam, hogy néhány kamera villogjon ránk, majd elindultam alkalmi párommal a vörös szőnyegen.
A bejelentés óta egyébként sem találtam a helyemet, csak lézengtem, kerestem önmagamat, elhozhattam volna a húgomat erre az estélyre, de ő egy érdekesebb partit talált magának a parton rendezik, sör, pia pasik, ahogy ő fogalmazott, nekem is jót tett volna egy ilyen part menti fáklyás örömtüzes kiruccanás, még ha csak a távolból is figyeltem volna az eseményeket, Cesare társaságában, jött volna velem ő is hiszen nem akartam volna otthon hagyni egyedül, én vagyok most már az aki gondoskodik róla, és el sem hiszem ,hogy olykor igaza van a húgomnak, hogy egy fiatal harmincas pasi létére teljesen begubózott, szinte már-már magába zárkózott fazon lett belőlem. S mindezt miért? Mert egy zsinóron húzgálnak, és azon keresztül mozgatnak, tervezik meg a lépéseimet, mindent centiről centire.
Olyan pokróc volt a hangulatom is, hogy meghagytam az escort lánynak, hogy ha bármikor úgy szólok hozzá, akkor nyugodtan menjen haza, a testőröm haza viszi, én egyelőre még nem terveztem haza menni, hiszen most érkeztem.
Viszont, reméltem, hogy legalább Kaya Larrabeevel találkozhatom, a múltkor a parton a szörf területen igazán jól éreztem magamat vele, Kaya más volt, olyasvalaki akivel annak ellenére, hogy nemes hölgy, el lehetett menni kikapcsolódni. Legalábbis szabályos szörf verseny lett a végén, az öreg kapuőr is odajött hozzánk, hogy pontozzon minket, ki milyen bufkencet tud, vagy végig tud-e menni a hullámon mielőtt még lefordulna újra a vízbe? Izgalmas volt, és örülök, hogy találkoztunk, kiderült , hogy ki kicsoda, és nem bántam. Remélem most is összefutunk, de nem tudtam, hogy kivel fog érkezni, illetve sejtenem kellett volna, de még nem tudtam, egyelőre a szőke hajkoronát szúrtam ki, és a meghívóm átadása után szép lassan elkezdtem arrafelé lavírozni, kellemes volt a berendezés, a világítás, és úgy egyáltalán minden,  egy kisebb csoport előtt haladtam el, mire megkerültem a kiszemelt célszemélyt, és kissé lefagytam amikor megláttam életem megkeserítőjét is, Garethet. Torok köszörülve álltam a párossal szemben. Kínos volt? Persze, Gareth miatt mindenképp, persze gondolhattam volna, hogy Kaya most már nem fog nélküle megjelenni ehhez hasonló eseményeken.
- Ms Larrabee, Gareth! - biccentettem az előttem állóknak. Az escort lány profi volt, megérezte, hogy nem igen szeretném bemutatni így eltűnt, hogy hozzon italt nekem, nekünk. Esélyem sem volt elbujdosni, most hogy a tömeg felvillantotta előttem a párost, a zongora játék sem tudott lekötni, máskor hívogató lett volna a desszertes asztal, de a legkevésbé egy Grantwoodal akartam volna találkozni ezen az estén. Nem igen szoktam ilyen földbegyökerezett lábbal állni, nem is volt jellemző rám. Lopva félre pillantottam az egyik nagy tükör irányába a fal mentén, és láttam, hogy az öltözékem kifogástalan, fekete csokornyakkendő és fekete öltöny, a mai este egyébként is a hölgyek tündökléséről szólt, mint ahogyan azt Kaya tette ebben a gyönyörű ezüst szín estélyiében.

• Zene: Hymn to the sea •Megjegyzés:

• •

Charity Ball

Megállunk egy pillanatra a lépcsősor tetején, mindenki máshoz hasonlóan mi is gyönyörködünk a teremben, hagyjuk magunkat elvarázsolni a zongora lágy hangjai által. Látod, nem is olyan nehéz ez… - mondom magamnak biztatásképp, holott… Nehéz. Nagyon nehéz. Ha egymagam vagyok, én nem állok meg. Nem érdekel, hogyan néz ki a terem. Az egész estéből csak az adománygyűjtő láda foglalkoztat. Szégyellem néha, hogy mennyire sok pénzt keresek. Nincsen gondom semmire, engedhetek szórakozásomnak és még marad is, amit nem tudok mire költeni, így mindig eladományozom. Nincsen feleségem, nincsen örökösöm… Ha esetleg elütnek, az is előfordulhat, hogy anyám tenné rá a kezét, aki hozzácsapná a „családi örökséghez”, vagy venne egy százhatodik birtokot valahol. Nem… A pénzt sokkal jobb módon is fel lehet használni.
Szenvtelen arckifejezéssel, minden figyelmemet és kedvességemet Angie felé fordítva sétálok le a lépcsőn. Csak futólag pillantok körbe, és azonnal feltűnik nem egy ismerős arc a kórházból. A legtöbben elkerekedett szemekkel vagy rosszul leplezett meglepettséggel igyekeznek másfelé nézni és közben rájönni, hogy ki lehet a párom. Soha nem láthattak még nővel együtt megjelenni egy eseményen. Mindenki tudja rólam, hogy egynél többször sohasem fekszem le senkivel, és ezt az egyet is csak élvezetből teszem. Az emberek ismernek, vagy legalábbis azt hiszik. És nem foglalkozni az ilyenekkel, akik csak pletykára éhesek… Csodálatos dolog.
Érzelmek nélkül, szigorú biccentéssel köszönök az ismerős arcoknak, szúrós-tüskés sündisznóként viselkedve – már megint. Angie balja jobbomba karol, ő azonban ebből semmit sem érezhet. Mert ő…
Igazából magamnak is nehéz megmagyaráznom. Vagyis… A magyarázat annyira egyszerű, hogy emiatt tűnik kicsit kevésnek: unokahúgomra édestestvéremként tekintek. Szeretem, olyan hévvel, mint ahogyan Marie-t szerettem; csak a hozzá fűződő érzelmek mások. Angelica végtelenül jó ember, akinek nem csak a családja adott pofont. Balom ökölbe szorul a gondolattól, hogyan halt meg Alex…
Dühös vagyok, olyan mértékben dühös, hogy azt nem tudom elmondani sem. Bármennyire is nem akartam, rá kellett jönnöm, hogy unokahúgom felnőttebb nálam. Igazából vele… Megőrülök. Eszembe jut, hogy milyen voltam és milyenné lettem. Valahol szomorú látni, hogy kivé váltam, mert sohasem akartam volna ilyenné válni. Marie sem akarta volna, hogy ilyenné váljak.
Hogyha nem tudnám, hogy Angie a legkeményebb nő, akit ismerek, sohasem mondanám meg róla, ahogyan halvány pírral az arcán mosolyog ebben a halványkék ruhában. Testvéries büszkeséggel és szeretettel pillantok végig rajta. A lágy esésű, finom anyagba burkolt teste akárcsak egy szoboré; könnyű loknikba tűzött haja kislányos bájt kölcsönöz neki. Ugyan még gondolatban is furcsa bevallanom, de ha nem lenne az unokahúgom, nem tudnék elmenni mellette a folyosón szó nélkül.
Amióta Marie meghalt, nem szerettem úgy igazán senkit sem; de most a belém karoló nőért az életemet is odaadnám. Meglep saját hevességem, és a magammal való őszinteség, így csak még dühösebb leszek. Igazából saját magamra vagyok dühös – ami ugyancsak haragot szül bennem.

Elveszünk egy-egy pohár pezsgőt, majd a táncparkett széle felé megyünk, hogy helyet adjunk az újonnan érkezetteknek. Ahogyan fogynak az emberek körülöttünk, úgy válok egyre nyugodtabbá. Gyengéden megszorítom Angie karját, és akarom, hogy értse. Értse a mit…?
Nem tudom… Azt talán, hogy szeretem? Hogy örülök, hogy itt van? Hogy nagyon jól csinálja, és tökéletes személyiséget épít fel magának a nyomozáshoz? Nem tudom…
Gyengéden simít végig a vállamon, majd elmondja, mennyire jól áll nekem az öltöny. Igazából nem nagyon érdekel – mert nincsen miért érdekeljen -, de tisztában vagyok azzal, hogy nem egy nő szeretne most Angie helyében lenni. Valójában kissé karikás szemeim és mogorvaságom elég sokat ront az összehatáson, de tudom, hogy férfiként igenis jól nézek ki. Legalább valamit „jól csinálok”.
Visszamosolygok rá, majd elismerően mutatok végig rajta. – Drága húgom, a terem összes férfija utánad fordult. Ragyogásod mezsgyéje világít csak meg engem – felelem játékosan. Sohasem beszélnénk így egymással, de… Egy előkelő esten vagyunk, nem? Egyikünk sem túlzottan a szavak embere, és így sokkal egyszerűbb elmondani a világ legalapvetőbb egyszavas mondatát: „szeretlek”.
Szavaiból ítélve tényleg jól érzi magát, és ha ez a giccses arany terem segít neki abban, hogy egy kicsit elfeledhesse a mindennapok sötétségét, nem én leszek az, aki ezt elrontja neki.
- Igen, nagyon szép terem. Nézd csak a csillárt! – mutatok rá az egyetlen dologra, amit tényleg varázslatosnak tartok. – Kíváncsi leszek a fényére, amikor felkapcsolják majd az összes égőt rajta. – Gáz vagyok, és tudom. Most komolyan egy csillárról beszélek? Igyekszem lelkes lenni, de már az első pillanattól tudom, hogy Angie átlát rajtam. A fenébe is!
Beszéd helyett inkább pezsgőmbe kortyolok, majd a keleténél gyorsabban lesz üres a poharam. Lassan sétálunk a teremben a zongora irányába, amikor egy pincér megszabadít minket a poharaktól.
- Tudtad, hogy egyszer egy projekt kapcsán nagyon súlyos beteg afrikai gyerekeket akartak idehozni, de végül mégsem sikerült? Egy amerikai kórház kapott támogatást - ellentétben velünk -, és végül én is ott kötöttem ki. Volt egy lebénult kisfiú egy hatalmas gerincvelői tumorral… - Beszélek. Olyan vagyok, mint egy gép, akit felhúztak. Azt vettem észre, hogy unokahúgomat érdekli az orvoslás, így elkezdek neki beszélni egy műtétről abban a fennmaradó öt percben, amíg a még a vendégek érkezése tart. Nem tudom pontosan, hogy miért kezdtem bele, de a kínos csendnél minden jobb. Illetve neki tényleg örömmel mesélek. Hogyha látom az arcán, hogy érdekli mondandóm, akkor egészen az est szervezőjének felszólalásáig beszélek, ellenkező esetben azonban rövidre zárom egy perc alatt azzal, hogy a gyerek végül tudta használni a lábait. A picsába is, Washington! Szörnyű színész vagy ma! – szól be a kis hang, és igazat kell adjak neki. Nem vagyok képes az otthoni nyugodt hangulatban kommunikálni Angie-vel, zavarnak az emberek. Nem vagyok társasági lény, és esetlenségem miatt őrülten dühös vagyok magamra. Egyetlen pozitív pontja az estnek a mellettem tündöklő hercegnő a halványkék ruhában.

In the Hell

Egy dolog az, hogy random felvetem az ötletet egy unalmas ebédnél: menjünk együtt a bálba. Tudod, csak úgy viccből. Teljesen másik azonban az, hogy igent kapok válasznak. Igazából nagyon bírom Kate-et. Talán több, mint bírom. De ahányszor belenézek azokba a jeges kék szemekbe, istennőmet látom drága kolleginám helyén. És ez zavar, mert nem tudom elfelejteni. Így persze igyekszem jóképet vágni, aztán heavy metalt kapcsoltatok a műtőben, miközben egy végtagok amputálok, és jól érzem magamat. Te idióta barom! Ne hisztériázz, hanem húzzál haza, mert el fogsz késni! – szól rám a kis idegesítő hang. És igaza van. Mindig igaza van. Hogy bassza meg! – és magamnak beszélek. Gratulálok, Woodward… – és még a száját is húzza az a kisköcsög…
- Nővér, kérem nézze meg, hogy válaszolt-e már Dr. Sullivan.
Mert ja, igen. Hogy hol vagyok? A kettes műtőben, könyékig egy emberben. Vagyis csak majdnem. Kezemben csavarhúzó, és éppen rögzítem a szilánkos törést. Mert ha jön egy trauma, én pedig rosszkedvű vagyok, akkor elvállalom. Így szerencsétlen ördögnek levágtam az egyik lábát, a másikon pedig autószerelői tanfolyamot tartok. Tartanék. Elkergettem magam mellől minden rezidenst, így a rockzene alatt a műtősnővért kellett megkérnem, hogy írjon SMS-t Kate-nek, mikor és hol találkozunk. Mert ezt persze már nem beszéltük meg.
Jamie már vagy nem tudom hanyadjára hív, de eddig mindig kinyomattam a telefont; pontosan úgy, ahogyan most is utasítok. Úgyis látod még a szép pofim ma, Braty. Nem fogok elkésni. Nagyon.
Befejezem a csavarozást, majd felkiabálok a galérián duzzogó képpel ülő rezidensnek, akinek ezt a műtétet kellett volna csinálnia.
- Jöjjön, zárja be! – szólok ellentmondást nem tűrő hangon, majd miután megemeli azt a nagy, szőrös seggét (a fickó egy kész medve, esküszöm), elindulok kimosakodni. A telefonomat visszaszerzem, és – mivel még mindig semmi hír Kate-ről -, elindulok haza.
Na igen, haza… Továbbra is Jamienél lakok. Mert rendbe kellene hoznom az ő életét, aztán miután újra boldog, kinyögnöm neki, hogy megcsaltam a halott feleségével… Sssz! Ez fájdalmas lesz, már most tudom. De én, Peter Woodward, Mr. Idióta… Szóval én mit csinálok? Belebotlok egy nőre a kikötőben, aki úgy csókol, mint szerintem senki más sem a földön. Tényleg, van csókolózási VB? Szeritnem biztosan ő lenne az abszolút győztes, megnyerné az egészet egy balról jövő hurkos nyelv-kiütéssel, K.O.-val…
És persze nem elég az, hogy egyszer találkozok vele, és azóta zabálom az epret tonnaszám, csk azért, mert eperízű volt a szája…. Neeeem! Én marha állat elmegyek egy bárba, ahol megint csak összefutunk. Ahol ő éppen orosz prosti pincérnőt játszik, aztán öltáncot ad nekem, és ott hagy a szűk nacimban. És persze én összeveretem magam, hogy aztán egy eltűnő láb látványától ötéves módon bőghessek az éjjeli utcán… Te jó ég, ha belegondolok, hogy egy teljes hétig magyarázkodtam Jamie-nek ezért…
És éppen elfelejteném – amúgy rohadtul nem -, amikor Kate leül hozzám ebédelni. Mert néha csinálunk ilyet, de azóta, hogy a zafírszemű Svetlana megőrjített, nem volt ilyen. Így persze eszembe jut…
Egyetlen dolog vonz úgy istenigazából a bállal kapcsolatban: az alkohol. De az nagyon. Nem érdekel, hogy mit, de inni fogok. Sokat. Mert ugyan nem tudom, hogy Afrodité mivel foglalkozik, és valószínűleg kormányügynök és ki fog nyírni; vagy valami rossz kis kurva, aki menekül a pénzes pasija elől… Szóval a lényeg: nem lesz ott. Nincsen az a gonosz égi lény, ami úgy rendeltetné, hogy ő ott legyen.

Éppen hazaesek, amikor végre kapok némi életjelet Kate felől. Igazából örülök annak, hogy nem csak én vagyok késésben. Bár nekem az ötperces zuhany után másik öt percig tart felöltözni, szóval… Nevermind.
Szmokingomban feszítek a járdaszegélyen, amikor a vörös hajú amazon berobban. A fenébe is, de valami fenomenálisan néz ki! Majdnem leesik az állam, de valahogy mégis sikerül fegyelmeznem magam. Meg amúgy is, Kate… Részeg? Kérdőn nézek rá, majd úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy nem igazán volt stabil a talaj alatta. Biztops valami miniföldrengésbe került…
- Szia! – köszönök neki, és az alkohol gondolatától vidáman mosolyra húzom a szájam. – Nem is gondoltam, hogy meghagyom a hölgynek a sofőrködést – nézek rá farkasvigyorral, rendkívül tisztelettudó fejemet elővéve. Még az anyósülés felöli ajtót is kinyitom neki. Mert azért na… Ettől olyan férfinak érzem magam. Nem egy balfasznak, akit otthagyott valami holmi nő fájó tökökkel. Valami holmi Afrodité. Hülye vagy, öcsém, legalább beszélni tanuljá’ má' meg!

Útközben nem beszélünk sokat, igazából mindketten igyekszünk szerintem rendbe szedni a gondolatainkat. Pontosabban… Férfiból vagyok, és ahogyan Gungor megmondta: nekünk van „semmi dobozunk”. Ugyan ez nem túl jó taktika vezetés közben, de élvezem az érzést, hogy ösztönösen éppen csak majdnem ütöm el a bicikliseket, és csak harminccal túllépve a sebességkorlátozást száguldok át az éppen „érő” lámpán, ami amúgy már kurvára nagyon piros.
Karambol nélkül érkkezünk meg a bál helyszínére, majd hamarosan már a bálterem lépcsősorának tetején találjuk magunkat. Mivel az utolsók között érkeztünk, így már nem kellett a kocsisornál sem várakozni, sőt mi több, azonnal volt parkolófiú, aki elvitte Kate járgányát.
Arany, kis feketével és fehérrel. Igazából szerintem egész jól szolgál a esemény helyszínéül. Bár nem tudom, én nem értek ehhez. Csak annyiban vagyok biztos, hogy a matt arany táncparketten nagyon szívesen megfektetnék most… Őt. Senki mást, csak őt.
- Alkoholt – válaszolom Kate-nek a tömeget fürkészve. Észreveszek sok ember a kórházból, és legnagyobb örömömre Jamie-t Olivia oldalán látom. Aki nem a vár ura, meg nem vendégli Edward királyt, csak szimplán névrokon. Ja.
Fürkésző tekintetem tovább halad és Leonard Washingtonon állapodik meg, amikor kihúzzák alólam a talaj. Szó szerint.
Elvétem a lépést a lépcsősor tetején, így pattogva, pontosan úgy, ahogyan az a nagykönyvben és a vígjátékokban elő van írva gurulok végig a vörös szőnyegen, egy halványkék ruhaszegély előtt földet érve. Az előtt a halványkék ruhaszegély előtt.
Kate valószínűleg a lépcső tetején szitkozódik és ad hálát az égnek, hogy nem rántottam magammal, miközben erős kezek segítenek talpra, és öten kérdezik egyszerre, hogy jól vagyok-e. És mit teszek? Na mit? Én, Peter Woodward? Az elismert sebész? Az orto feje? Na? Nézek bambán előre, egyenesen bele abba a hihetetlenül zafír szempárba.  

Egy újabb bál. Rengeteg ilyenen vettem már részt, ez mégis más volt. Nem volt annyira túlcicomázott, csak a maga egyszerűségével csábította a részt vevőket. Ami azt illeti, rengetegen jöttek el, sokan minden bizonnyal orvosok, vagy olyanok, akik szívügyüknek érzik a gyermekek segítését. Hazudnék, ha azt mondanám, teljesen érdekből teszem, hiszen már látom, valahol a jég alatt van szívem. Nem, nem leszek ettől még irgalmas szamaritánus, de a gyerekekre mindig is másként néztem. Soha nem akartam egyet sem, de segíteni mindig is segítettem rajtuk. Természetesen nem örömmel jöttem el ide, és nem csak azért húztam a szám, mert egy újabb puccparádén kell részt vennem, hanem mert nem kerülhetem többé látványosan a leendő feleségem. Pedig nem rám vall. Nem én vagyok, aki kerüli a másikat, de tulajdonképpen úgy éreztem, ő is ugyanezt teszi. Pár nap után tudatosult bennem, milyen erővel képes maga alá gyűrni a puszta jelenlétével, és ha engedek a vonzásának, akkor elvesztem önmagam. Vagy akkor vagyok az, akinek lennem kell, mikor vele vesztem el a fejem? Tudni akarom, mégis kerülöm. Kettősség vett körül egész héten, minden nap, sokszor még éjjel is. Tudni valamit sokkal ijesztőbb lenne, mint találgatni, és ismét előjön belőlem a származásom ridegsége. Nem siettem el a készülődést, ahogy Kaya sem. Majd nem terveztem megtörni a közénk beálló csendet, ahogy ő sem. Talán ő is érzi, hogy akkor soha nem jutunk el a bálra, ahol meg kell jelennünk. És még itt is, több ezer kilométerre angol földtől, bábok vagyunk, a saját szüleink bábja. Úgy érzem, nem szabadulhatok a láncoktól soha, mert aki le tudná tépni őket, kerül. Most pedig itt áll mellettem, túl közel, de mégis távol. Talán nem gondoltam át jól. Hivatkozhattam volna rosszullétre, ahogy a húgom is tette, de igazából annak következményei lettek volna. Vagy csupán nem akartam kihagyni a találkozót Kayával, és most mondvacsinált okokkal próbálom magam győzködni az ellenkezőjéről. Nem tudom, hogy éri el nálam azt, amit eddig elért, de pillanatok alatt képes vagyok önmagam megkérdőjelezni. Nem értem ezt a furcsa fordulatot, de nem is akarom. Talán, ha megérteném, túl durva lenne, amire ráébredek, és túl valós. Így inkább nem fejtegetem, nem akarom fejtegetni, csak jól érezni magam, már amennyire egy ilyen bálon az lehetséges. Szavaira elmosolyodom, ahogy a poharat a számhoz emelve kortyolok belőle egyet, és valahol örülök, hogy képesek vagyunk kommunikálni egymással.
- Ezzel egyet kell értenem. Van ebben a bálban valami egyszerű, amitől anyám minden bizonnyal rég kifordult volna az ajtón, hogy egy pohár vodkamartinival nyugtassa magát - sóhajtok fel színpadiasan, miközben az érkező tömeget szemlélem. Az embereket, és mindenkit, aki számomra nem ismerős. Itt sokkal több ilyen arccal találkozom, hiszen ez nem Anglia, nem a megszokott terep, ismeretlen, és számomra új. De nem zavartatom magam, sőt valahol örülök, hogy nem rohamozott meg pár újságíró a húgom új hódítása kapcsán, mert semmi kedvem nem lenne most az ilyen ostoba kérdésekkel foglalkozni. Már most kedvelem ezt a várost, hiszen nem kell minden utcasarkon előre küldenem valamelyik emberemet, ha sétálni akarok, hanem megtehetem. Kaya szavai azok, amik ismét visszatérítenek, igen, határozottan belém fagy a szó, és a mosolyom is eltűnik arcomról.
- Minden bizonnyal nem ül mellette olyan valaki, aki képes elvonni a figyelmét, Kedvesem - azt mondják, jó kifogás sosem rossz, és bár próbálom őt hibáztatni, valójában a hangom és az arcom is elárulja, hogy ez nincs így. - Talán játszhatnék, ha hazaértünk - jegyzem meg, inkább magamnak, de valahol neki is. Nem tudom, mit akarok ezzel, de ha ő képes felhozni, akkor én is meg tudom tenni. Ám a húgom említése kicsit meglep, felé fordulva kutatom tekintetét egy ideig, majd ismét kortyolok egyet a pezsgőmből a tömeget fürkészve. Egy ideig nem válaszolok a kérdésére, majd végül megteszem.
- Az első tánc jogával élnék, mielőtt valaki elrabolna, ha nem bánod? A húgom pedig a hivatalos verzió szerint rendkívüli migrén gyötri, így sajnos nem tudott eljönni erre a rendezvényre - biggyesztem le ajkaimat egy fél pillanatra, hogy utána ismét mosolyogva nyugtázzam szavait. - Ó igen, azt hiszem, már csak az hiányozna ide. Elég volt egyszer, hogy belementem abba, hogy én várjam az ajánlatokat a korosodó grófok feleségeitől... - rázom meg a fejem. Felidézvén az egyik zavaró emlékemet. Soha nem léptek annyiszor a lábamra, mint azon az estén, pedig reméltem, hogy idős lévén tud táncolni, hiszen elvárásnak számít a mi köreinkben.
Mély levegőt véve fordulok az új társaságunk felé, majd kezet nyújtok neki.
- Damiano, örülök a viszontlátásnak - eresztek felé egy barátságosnak ható mosolyt, majd elvonja a figyelmem a csend, ahogy az igazgatónő beszélni kezd. Nem annyira érdekel a beszéde, szinte minden rendezvényen ugyanaz, de mégis végighallgatom, majd ugyanúgy tapsolni kezdek, ahogy a többiek, miután egy felénk közeledő pincér tálcájára teszem a poharamat. Ez után ismét a karomat nyújtom Kaya felé, ha elfogadja, vele együtt induljak el az egyik mosolygós pincér felé. Érthetően kiejtve Kaya nevét, majd az enyémet hagyom, hogy az asztalunkhoz kísérjen, majd végül elérjük a célt, és helyet foglalok az egyik széken. Valójában nm vagyok éhes, d mégis a étlapot böngészem.
- Megkönnyebbülés egy olyan est, ahol nem bukkanhat fel bármelyik pillanatban valamelyik rokonom azt figyelve, hogyan lépek, talán megfontolhatnánk a maradást, az eljegyzés még úgy is messze van, kedvesem - fordulok végül Kaya felé. Nem tudom, miért mondtam ezt, de igen elgondolkodtat ez a hely, és a kezdeti undorom semmivé foszlott. Inkább maradnék, és itt tölteném el az időmet, itt is van elég érdekesség...

From Angelica to Everybody

   

Lefelé indulunk unokatestvéremmel, hogy helyet adjunk a többi érkező vendégnek. Csodaszép szandálom ezüstje olykor előbukkan, karcsú bokám látni engedi az alant figyelőknek. Sokan vannak, de azért nem vagyok akkora szám, hogy elaléljanak a látványomtól. Nem is nagyon zavar. Nem vagyok az a tipikus címlaplány, és ez nekem épp így jó. Az arcom felejthető, a testem azt hiszem túl sportos, és hosszú évek óta nem volt rajtam semmi olyan, aminek nincs legalább két szára. Mégis, Leo oldalán, az aranyló pezsgőt rejtő poharak énekét hallgatva nem tudok mást tenni, csak mosolyogni. Hogy miért? Mert nem érdekel, hogy furán érzem magam a ruhában, hogy a szandál bár csodálatos, de kicsit töri a lábam, hogy az egyik hajcsatom elmozdult és szúrja a fejemet. Az érdekel, hogy Leonardnak végre, ha csak egyetlen aprócska dologban is, de segítségére lehetek, és még csak nem is esik nehezemre. Látom rajta, míg elhagyva a lépcső alját félrehúzódunk, hogy feszeng. Ismerem már annyira, hogy tudjam, nem ez a legkomfortosabb helyzet számára. Zafír tekintetem körbehordozva nem kerüli el gyakorlott figyelmem a tény, hogy sok szempár minket figyel, és bírálva vagy épp kíváncsian vizslatják a kettősünket. Sejtem mit gondolhatnak, azt hiszem arra gondolnak én is amolyan escort girl vagyok. Valahol talán még jól is esik, hogy tartanak annyira szépnek, hogy ilyen munkára alkalmasnak ítéljenek. Pedig ha tudnák, hogy a csodás ruha alatt, combomon egy tokban éles késem pihen, kézitáskám egy csinos kis Zoraki M906-ost rejt magában, és pár mozdulattal képes vagyok megölni valakit puszta kézzel...
De nem tudják, és ennek így is kell maradnia, mert itt és most, mindenkivel el kell hitetnem, hogy közéjük tartozom. Hiszen hamarosan (ál)orvos leszek, aki Leonardhoz érkezik a kórházba, hogy tanuljon a Neurológiai osztály főorvosától mindenféle orvosi dolgot. El kell hinniük, hogy aztán ha meglátnak, ne kérdezzenek sokat, s ha kérdeznek, legyen mibe kapaszkodnom. Komoly felkészülést igényel, de megteszem ami tőlem telhető. Muszáj bejutnom abba a kórházba, valami van ott. Egy titok, ami lapul, megbújik a sötétben, a kartonokban, a néma falakban, és amíg nem engedem ki a fényre, nem léphetek tovább, hogy megtaláljam Alex gyilkosait, és megfizessenek azért amit tettek. A szimatom nem csap be, érzem, hogy oda kell mennem.
Szerencsémre Leo nagyon megértőnek bizonyult, és azon felül, hogy tulajdonképpen beszögelt a házába, és minden támogatásáról biztosított, még ebben is segítségemre sietett. Meglepő, de tulajdonképpen ő javasolta, hogy jöjjek el vele a bálra, és alapozzuk meg az elkövetkezendő vendégszerepléseimet. Néha úgy érzem magam, mintha holmi szappanopera szereplő lennék. Arculatot váltok jóformán hétről hétre a nyomozás érdekében, van, hogy napjában többször is. Fárasztó. De nem cserélném el semmiért.
Míg a lágy zeneszó mellett beljebb lépkedünk, akaratlanul jut eszembe az a fura pasas a bárból, a parkból. S bár nem felejtettem el, sőt, nagyon is sokszor gondolok rá, elterelem róla a figyelmem, most Leoval kell foglalkoznom. Séta közben megszorítja a kezem, én csak finoman rámosolyodok, és megpaskolom a kézfejét. Értem, szólnia sem kell. Én is örülök, hogy mellette lehetek, mert tudom, hogy neki ez mennyire nehéz. Nem szereti az emberek közelségét. A betegségeket szereti, amiket meggyógyíthat, a daganatokat, kóros sejteket, amelyeket kivághat, elpusztíthat. A betegeket, akiknek reményteljes jövőt adhat a biztos halál helyett, a keze alatt szereti látni kivirágozni a feltörekvő új nemzedékét az orvostudománynak. A szabadságot szereti Van Helsing hátán, együtt dolgozni a lovai körül Tommal. A bosszantó, váratlanul betoppanó lófóbiás kollégáját szereti, akivel pár kórházi eset, és csekély magánéletet taglaló mondat után egy órán keresztül némán ülnek a teraszon egy-egy sörrel a kezükben, a lábuknál heverő kutyákkal, és a közelben doromboló Luciferrel. A műtőt szereti, a szikét, és az otthona békés nyugalmát. De nem ezt a felcicomázott bájgúnár tömeget, a felfuvalkodott arisztokráciát, a kígyószívű dámák és a rothadó lelkű monopoly-figura utánzat gavallérok sokaságát. Kedvességgel próbálok segíteni neki, témát adva a beszélgetéshez, hogy tudja, nincs egyedül, és jól csinálja. Bókot kapok cserébe jutalmamul. Majdnem felnevetek. Annyira anyámra és apámra emlékeztet ez a jelenet, hogy a gyomrom egyszerre fordul fel az undortól, sajdul bele az emlékek fájdalmába, és késztet eszeveszett, hahotázó nevetésre, amit nagyon ügyesen szorítok vissza magamban. Imádom Leot, fantasztikus ember, és olykor már nevetni is szoktam látni, Tom szerint mióta ott vagyok, egyre gyakrabban, de tudom, hogy sosem beszélne így velem. Mindegy, mert valójában tudom, hogy ha tőlünk szokatlan is ez a fajta beszéd, így is tudjuk, mit jelent. Hogy örülünk egymásnak, és szeretjük a másikat. Megköszönöm a bókot egy mosollyal, és ragyogó tekintetemmel derűsen figyelem a környezetem. Jól érzem magam, tényleg. Még a kényelmetlenségek ellenére is, jól esik végre nem hibbant hősszerelmesnek vagy sztriptízmacának álcázni magam. Tetszik a ruha, tetszik a hangulat, a zene, a pezsgő és a kellemes, bár dolgos, de azért még élvezhető szabad este ígérete. Nem várok váratlant, nem várok semmi meglepőt, csak egy nyugodt, bemutatkozós estét, ahol pár ember hallhatja a nevem, ami nekem bőven elég az induláshoz.
Leonardnak lelkesen mesélem milyen régen volt az utolsó hasonló bálom, és hogy mennyire tetszik a terem, mikor felhívja a figyelmem a csillárra, aztán elhallgatunk. Szép, szép, érdekes, de nem vagyunk hibbantak, hogy ez legyen az egyetlen témánk, Leo pedig tudhatná, hogy nem vagyok az a kényszeresen pofázó fajta. Vagyis de, de nem így, és nem kérem ugyanezt a partneremtől, elég jól értek a testbeszéd olvasásához. A pezsgő gyorsan elfogy, s a zongora felé haladva, biccentgetve és mosolyogva a vendégeknek az érkezőket kezdem figyelni. Korunkbeliek is szép számmal érkeztek az eseményre. Egy hosszú, fehér ruhás nőt jóformán szemmel taperolnak a megjelent férfiak. Légies szépség, olyan, akár a mozdulatlan, fagyott téli levegő. Mellette a partnere hasonló érzetet kelt, ahogy az odaérkező másik férfi is, az igéző kék tekintettel. Ismerős valahonnan, azt hiszem láttam már az arcát egy újságban. Vagy nyomozati aktában? Hirtelen nem emlékszem, de tudom, hogy B betűvel kezdődik a neve. B, mint Baromi Befolyásos Bunkó. Ez utóbbiban vagyok a legbiztosabb. A hármasukról elvonva a figyelmem tovább sétálgatunk, egy gyönyörű, tűzpiros ruhás fiatal nő lépked most lefelé, oldalán Leo kollégája. Nem ismer, de én tudom ki, ő a gyerekosztály főorvosa, Van Helsing áldozata, de a mellette lévő nőt nem ismerem. Most ő lesz a céltáblája az éhes férfiszemeknek, és a pletykára kiéhezett irigy keselyűknek. Örülök, hogy nem én vagyok terítéken végre. Illedelmes mosollyal pillantok feléjük. Épp megszabadulunk a poharaktól, amikor a lépcső közelében megállunk. Leonard egy esetéről kezd el beszélni. Izgatottan hallgatom.
- Olyan fantasztikus dolgokat tesztek nap mint nap! - lágyulok el, és leplezetlenül csodálom őt. - Mérhetetlenül büszke vagyok rád! - mosolygok, majd lelkesen lépek közelebb. - Na, de mesélj még nekem, milyen érdekes eseteid voltak még ezen kívül? Úgy hallottam nemrég itt is volt egy agydaganatos lány, akit operáltál...- mondom, s ha belekezd, én csillogó szemmel hallgatom. Mosolygok, ha vicceset mond, nevetek, a hozzánk odalépkedő vendégekkel bájolgok, s a betanult szöveget ismételgetem lelkesen. S mint már említettem, nem számítok váratlan eseményre. De Murphy csúnyán megtréfál, mert egyik pillanatról a másikra riadt sikkantásokat hallok, kisebb morajlás fut végig a tömegen, s mire felfogom, hogy mi történt, hirtelen a semmiből...előttem áll. Ő. Ő, a fura pasi a parkból, a bárból...A szentségit. Nyomkövetőt rakott a seggembe, vagy mi, hogy folyton megtalál?
A környezet megmerevedik, néma lesz, legalábbis számomra. Meglepetten pislogok rá, némán merülve el a zavart, igéző zöldeskék szempárban, s ha tompán neszező elmém higgadtságra is sarkall, szívem...a szívem nem hazudik. Ujjongva toporzékol bordáim börtönében, sikongatva rázza a csontok rácsait. Reszketve eresztem ki a tüdőmben ragadt levegőt, s megszólalnék. Köszönnék. Mondd már neki, hogy üdv, te mafla! Nem tudok megszólalni, csak elnyílnak ajkaim. Emlékek sora záporozik, de mire megszólalhatnék, ujjak fonódnak rám, s vontatnak arrébb tőle. Vonszolom csak magam, vállam fölött újra visszanézek rá. Hát itt van? Nem káprázat? Mi ez? A sors? A Párkák kegyetlen játéka? Vagy valami felsőbb hatalom akarata? Miért van itt? Mi a fenét keres egy lepukkant, másodosztályú sztriptízbár után egy olyan estélyen, ahol csak a felsőbb tízezer és a neves, szakmájukban kiemelkedően elismert emberek vehetnek részt?
- Jól vagyok, persze, csak...mindegy, semmi baj. Remélem az úriembernek sem esett baja. - bambán válaszolok a kérdésre, azt sem tudom ki kérdezi. Lefagytam. Míg körülötte zsongnak az emberek én tompán meredek magam elé, de a szám sarkában ott bujkál az a kislányos mosoly, amely mindig megjelenik, ha nem figyelek az arcmimikámra, és izgatott vagy boldog vagyok. Szédülés fog el, és melegem lesz.
A meglepődésem után azonban a zongora elhalkul, fények váratlanul kialszanak, s ez váratlanul érint. Leonard karját keresem, támaszték kell, mert úgy érzem, leesek a saját lábamról. A rendezvény szervezőjének beszéde alatt végig Ő jár a fejemben, és ahogy rám nézett. Harag? Düh? Csalódottság? Mi játszódhatott le a fejében? S engem miért érdekel? Vajon csak nekem tűnt olyan végtelennek a pillanat, mikor ránéztem? Leonard kiszúrta vajon? Biztos kiszúrta, Leonard ebből él, hogy megfigyeli az emberek reakcióit...
Gondolkodás nélkül tapsolok, s kábán engedem, hogy unokatestvérem az asztalhoz kísérjen.
- Alig várom, hogy leüljünk, egy oroszlánt is fel tudnék falni. - sóhajtok, bár ez nem teljesen igaz. Csak menekülni akarok az esély elől, hogy kérdőre vonjon. -Te is éhes vagy? Ha jól sejtem, megint nem ettél egész nap! - beszélek hozzá, miközben agyam száz felé kattog. Kicsit félve gondolok arra, hogy ha most a pasi botrányt rendezne, mindent elszúrhatna nekem. Menekülnöm kell, gondolkoznom, kell egy kis idő. Az asztalhoz érve fel sem fogom a csodás látványt, a hangulatos asztaldíszítést, a terítékek eleganciáját. Pánikszerűen ülök le, kapom el az étlapot, majd magam elé emelve, akár egy várfalat,elbújok mögé. S bár nem látom jóformán mi van ráírva, mikor azt kérdik, mit kérek, találomra bökök rá az ételekre, és szigorúan tartva magam a diétámhoz, Martinit követelek. Sokat. George Clooney nélkül.
Hogy ki ül le mellénk? Fogalmam sincs. Nem is vagyok benne biztos, hogy tudni akarom. Ám mikor végre leadom a rendelésem, a pincér el akarja vinni az étlapomat. Hiába kapaszkodok a laminált könyvecskébe...kérlelhetetlenül kitépi a kezemből, s én szembe találom magam újra...Vele. Gyönyörű végzet asszonya kinézetű, vörös szépség ül mellette. A szívem belefacsarodik. Talán ő a barátnője? Megérteném, hiszen annyira szép. Szépek együtt. De azért elég pocsék érzés erre gondolni, bevallom őszintén.
Az előétel elfogyasztása alatt szisztematikusan számolok meg minden egyes szövetszálat az abroszon, de egy idő után már kénytelen vagyok felpillantani. Hisz beszélgetnem kell, jóformán némán ültem ezidáig, márpedig nem ezért jöttem. Beszélgetésbe elegyedek a mellettem ülő nővel, a partnerével, Leonarddal is jókedvűen csacsogok, ha igényli s elfogadja a közeledésemet, s bár nagyon igyekszem, nem mindig vagyok képes uralkodni magamon. Újra és újra a férfi felé pillantok, ha esetleg felém néz, zavartan mosolyodok el, s kapom el a tekintetem, majd ismétlem a kört újra és újra, egy-egy pillanatig engedve a csábításnak, s engedélyezve a szemkontaktust, ha adott a lehetőség. A vacsora hasonló szellemben telik, a hangulat eléggé oldott, hála a rengeteg alkoholnak és a valóban első osztályú kiszolgálásnak. Az ételek kiválóak, bár őszintén, néha azt sem tudom, mit eszek. A vacsora végeztével jóllakottan, és már kissé lenyugodva állok fel az asztaltól.
- Leonard, azt hiszem targoncát kell hívnod. Nem fogok elférni a saját bőrömben. - kuncogok fel rá derűsen, majd lépek ki a többiek után, ha azok elindultak. - Ha holnapra elpatkolok, akkor valamelyik kaja tehet róla. - mosolygok, majd kissé közelebb hajolok Leonardhoz, és ahhoz, aki mellettem lépked. - A harmadik fogás isteni finom volt, de abban sem vagyok biztos, hogy legális, amit felszolgáltak. Vagy, hogy egyáltalán, Földi eredetű étel. - mormogom, miközben újra  tánctér felé vesszük az irányt. Ideje lemozogni a vacsorát hamarosan. Remélem Leonard nem akar egész este a sarokban állni, mert akkor bizony kénytelen leszek másik táncpartner után nézni. Mert ha waltzert vagy keringőt hallok....
   

A szokásos emberek, a megszokott, impozáns, gyönyörű, de túlságosan kirívó díszítés, a megszokott zene. Még a pezsgő buborékjai is ugyanolyanok, mint bármely másik bálon, amin voltam eddig. De most...most végre van mellettem valaki. Valaki, aki nagyon fontos nekem. Valaki, akinek mámoros pillanatomban voltam csak képes bevallani, amivel nem mertem eddig szembenézni, valaki, aki már nagyon hosszú ideje jóval többet jelent, mint amennyit jelenthetne. Akiről azt hittem, sosem viszonozná az érzéseimet, hisz már túl sokszor bántottam, túl messzire mentem. De kiderült, hogy Olivia Montgomery nem az a fajta nő, akit ez elijeszt, és a pillanat hevében kitalált ötletemre, hogy ismerkedjünk meg jobban, kezdjük ezzel a bállal, igent mondott. Azt hittem, könnyű lesz. Hisz minden nap találkoztunk a kórházban, ugyan, miért lett volna nehezebb most beszélgetni, mint máskor. Mégis, mióta csak megpillantottam, alig vagyok képes értelmes mondatot kinyögni a számon, mintha megbabonáztak volna. Ránézek, és kész vagyok, végem van. Még mindig alig hiszem el, hogy van esélyem nála, és mindig attól félek, mondok vagy teszek valami olyat, amivel elriasztom és örökre elveszítem. Hogy mióta van bennem ekkora félsz? Mióta megtudtam, hogy érthetetlen oknál fogva vonzódik hozzám, és hogy ki akart lépni a programból. Miattam.
A csillogó ékszerek, márkás estélyi ruhák, szmokingok és elegáns órák, kékvérű arisztokraták és felfuvalkodott újgazdagok közt elhaladva zavartan fulladozok a saját bizonytalanságom pocsolyájában, a féltékenységem csónakjába kapaszkodva. Olivia meseszép ebben a ruhában is, olyannyira elbűvölően tüzes, mégis bájosan elegáns, hogy szinte felfalják a szemükkel az itt lévő vendégek férfitagjai, amitől nekem meg kedvem támadna vállamra kapni a törékeny kis testét és elrohanni vele oda, ahol csak az enyém lehet. De közben az eszemmel tudom, hogy ezt nem szabad, mert Olivia csodás ma este, és igenis minden joga megvan ahhoz, hogy bezsebelje a nagyon is jól megérdemelt pillantásokat, az éheseket és az irigykedőket egyaránt. Viccelődéssel próbálom megtalálni a saját hangom, de minden olyan...nem is tudom milyennek tűnik. Zavarban vagyok. Nem azért, mert szégyellném bájos partnerem, épp ellenkezőleg, úgy érzem, azok után, ahogy bántam vele(mellékesen, csupán azért, hogy fejlődjön és azzá váljon, akivé szeretném hogy váljon), nem érdemlem meg a kegyet, amelybe befogadott. Feszül köztünk a távolság, a múltam árnyai, és a tény, hogy idősebb vagyok jóval nála. Míg befelé lépkedünk a tágas térben, biccentve és mosolyogva köszöntve a vendégeket figyelmeztetem Oliviát a puncsos tál és az öcsém közti olthatatlan vonzalomra, de szinte azonnal meg is bánom.
- Semmi nem biztos, nyugi, ha az öcskös jól viselkedik kivételesen, megtámadom neked azt az asztalt, és ha kell, az egész tálért megverekszek bárkivel. Ha azonban mégis kiderül, hogy jobban járunk, ha kordont húzunk köré, akkor én magam gondoskodom arról, hogy nehogy kiszáradj nekem. A kérésedre bármilyen italt kerítek neked rögvest, csak egy szavadba kerül. - mondom, próbálva menteni a menthetőt. Igazán nem akartam elkeseríteni, csak próbáltam oldani a hangulatot. Ránézve azonban a szavam megint bennem reked, melegem lesz, és feszülten kezdem igazgatni a nyakkendőmet. Miért nem lehet az adománygyűjtő bálokat egy...nem is tudom, pikniken megtartani? Miért kell állandóan ez a flancolás? Jó kis házi hamburger, sült kolbász, friss pékáru, zöldséges saláták, kockás abrosz és egy nagy park, ahol le lehet teríteni a plédeket a fűre. Szmokingok és fullasztó ruhák nélkül, csak egyszerűen melegítőegyüttesben. A pénznek nincs szaga, és az afrikai gyerekek, ha megkapják belőle az oltásukat, vagy azt, amire szükségük van, nem fogják azt mondani, hogy csak akkor hajlandóak bevenni a gyógyszert, ha az adományozó részt vett egy méregdrága partin is, ahol csak a cipőjének az árából egy hónapig ehetett volna a családja a harmadik világban. Feszengésem azonban megváltozik, mikor Olivia elém lép. Lepillantok rá, ahogy kis keze megigazítja a nyakkendőmet, ahogy olyan közel áll előttem...Szeretném megérinteni, magamhoz húzni, csak egy percre. Milyen gyönyörű! Egyszerűen nem tudok betelni vele. Ahogy alsó ajkába harap, miután megdicséri küllemem, kicsit zavarba jövök, bár igyekszem leplezni. Szeretném elmondani neki, hogy boldog vagyok, hogy ilyennek lát, ahogy azt is, hogy legyen nyugodt, ezentúl szmokingban fogok fürdeni és aludni is.
- Köszönöm Olivia, én...- kezdek bele, és elmosolyodok. - Igazán kedves vagy.
Nem tudok többet mondani. Hisz látom, mennyire izgatott. A szeme csillogása beragyogja a termet, elhomályosít minden más fényforrást. Visszafogja magát, de ismerem már ezt a fajta nézést. Gyerekekkel foglalkozom hosszú évek óta, és bár Olivia messze nem gyerek már, de azért benne is, mint általában minden emberben, benne van a gyerek. Észreveszem a lelkesedést, ha látom. És nagyon tetszik. Bókolni próbálok, de be kell vallanom, már nagyon régen nem csináltam úgy igazából. Sok dolog van, amit régen nem csináltam. Amit mondok, azonban tényleg igaz. Számomra ő a legcsodálatosabb nő, aki csak létezik ebben a teremben, és azon kívül. A pezsgőspoharak csendülve kezdenek dalba, ahogy koccintunk a gyöngyöző pezsgőt rejtő kristálypoharakkal. Örülök, ha szívesen jött el velem, egy percig sem szeretném, ha azt érezné, hogy bármire is kényszeríteni akarom, vagy akartam valaha a magánéleti szféránkban.
Mikor felhívja a figyelmem, épp csak körbevizslatva nézek az embereken végig. A lent állókra, a galérián sétálgatókra, az épp érkező párosokra a lépcső tetején, majd mikor azt kérdezi, van-s valami a ruháján vagy rajta, elnevetem magam. Nem akarom kigúnyolni, egyszerűen csak édes ez a bizonytalanság, és megnyugtat. Talán mert ettől úgy érzem, neki is számítok, számít ez az este, épp annyira, mint nekem. Kicsit felszabadulok.
- Nem, nem, nincs semmi baj. Csak csodálkoznak, hogy egy ilyen átlagos fickó, mint én, hogy vehetett rá egy ilyen csodálatos és gyönyörű nőt, hogy partnere legyen ezen az estén. - fogom meg lágyan a kezét, és ha engedi, finoman kezet csókolok neki, majd felegyenesedve a szemébe nézek, és kicsit elkomolyodok. - Tudod...eddig mindig, kivétel nélkül egyedül érkeztem ide, ahogy minden más eseményre is. Sosem tudtam elképzelni, hogy bárkit elhozzak magammal. Sosem volt senki, akit magam mellett szerettem volna tudni, azóta, hogy...
A mondatot befejezni nem tudom. Pedig szerettem volna, ha tudja, hogy legyen lehetősége igazán tudni arról, ki és mi vagyok. Hogy ha akar, menekülhessen. Ha akar, akkor maradjon. De ha marad, értem maradjon, az igazi, őszinte énemért. A sebeimért, a hegekért, amik a szívemen vannak, minden rossz és jó tulajdonságomért. Azonban a pillanatot félbeszakítja egy váratlan esemény, hangzavar. Körülöttünk felmorajlik a tömeg, és valaki felsikkant. Nem látok semmit, csak azt, hogy az emberek meglepetten, riadtan mozdulnak. Körülnézek, a lépcső tetején megpillantom Katerine M. Sullivan doktornőt, szeretett kollégámat, a lépcső alján pedig...
- Peter?! - vágok nagyon értetlen arcot, mikor észreveszem, hogy drága öcsémet talpra állítják Leonard és a partnere előtt. Oliviát kézen fogva diszkréten kezdem el húzni feléje, hisz biztos vagyok benne, hogy valami poén az egész már megint, ám aztán megtorpanok. Értetlenkedve nézem pár lépés távolságból az öcsémet, és azt a nőt, majd pillantok fel Kate-re. Peter és Leo partnere úgy bámulnak egymásra, mint a borjú az új kapura pár pillanatig, aztán hirtelen véget ér. Oliviára pillantok értetlenül.
- Ezt...láttad? - kérdezem, és most nagyon-nagyon furcsán érzem magam. Katerine zseniális sebész, ráadásul nagyon vonzó és határozott, erős nő, és az öcsémmel érkezett? Valamiről lemaradtam volna? Még inkább összezavar az, ahogy bámulják egymást a türkizszínű ruhás nővel. Látom, hogy Peternek kutya baja, de ezt a jelenetet nehéz volt nem észrevenni, ahogy szinte falta a szemével azt nőt. Legalábbis nekem, mert én mindenkinél jobban ismerem az öcsémet, és nála ez a viselkedés nagyon nem hétköznapi. De mindegy, végtére is jól van, azt hiszem legalábbis, ez pedig bárkivel előfordulhat. Talán lefeküdt a nővel nemrég, és meglepődött, hogy itt látja. Vagy a nő a betege, és a ruha alatt az egyik lába műláb, az öcsém kezelte, vagy...mittudomén. Bármi lehet, nem vagyunk összenőve, bár a tény, hogy Katerine-nel érkezett talán méginkább meglepett.
Pár perc után az emberek megnyugszanak, helyreáll a rend, majd hirtelen elalszanak a fények, én pedig el is vonom a figyelmem az öcsémről, hogy a szervezet elnökének beszédét hallgassam. Míg a félhomályban állunk, igyekszem jófiúnak lenni, de ha engedi, örömmel fonom Olivia karcsú derekára a kezem, és vonom közelebb magamhoz. Apró gyengédség, nem jelent többet, mint ami: örülök, hogy itt vagy. A beszéd végeztével pedig partnernőmet az asztalunkhoz kísérem, majd miután a hölgyek helyet foglaltak, én magam is leülök. Egy asztalnál az öcsémmel, Katerine-nel, Leonarddal, és a partnerével, valamint egy másik, számomra ismerősen idegen párossal, és természetesen Oliviával. Ha Katerine leül, közel hajolok hozzá.
- Nagyon csinos vagy ma este, Dr. Sullivan. Remélem tartogatsz számomra is egy táncot az este folyamán, és nem hagyod, hogy a drága öcsém kisajátítson magának. - mosolygok rá. Bírom Kate-t, jó orvos, kegyetlen és kissé rideg, de tudom, hogy szívén viselni a betegei sorsát. Dolgoztunk már együtt párszor.
A vacsora alatt Oliviával kedvesen beszélgetek, ahogy az asztaltársaság többi tagját sem hagyom ki a társalgásból. Leonardot az új kutatásáról kérdezem, Katerinte-t arról a gyerekről, akinek nemrég új arcot varázsolt a semmiből, Oliviát a terveiről faggatom, és a kedvenc ételeiről. Igazi úriemberként viselkedem, ahogy mindig is teszem ilyen alkalmakkor. De a szemem időről-időre elmélázva lesi a testvéremet, Oliviát, Katerine-t, Leonardot, és kissé talán féltékenyen, Olivia mellett a férfit, akivel olykor-olykor olyan jól elnevetgél. Caleb, ismerem, a konkurens kórház orvosa. Jó doki, előrelátó, nem egyszer kérte a segítségem, ha akadályba ütközött, és azt hiszem nála jobban nem ért senki a ritka fertőző betegségekhez. De túl jóképű és túl magabiztos. Nem igazán tetszik, ahogy Oliviával egyből ilyen bensőséges a kapcsolat köztük. Az alkoholnak hála a hangulat oldott, az ételek kiválóak, s a vacsora végén jóllakottan, elégedetten, és kellően ellazulva segítem fel Oliviát az asztaltól, hogy az irányításnak megfelelően a másik teremne kísérjem. Ha jól sejtem, most tánc következik, amit én otthon, nagyon sokáig gyakoroltam a tükör előtt(remélem az öcskös nem látott meg) mert már hosszú ideje nem táncoltam. De nagyon várom, hogy megtáncoltassam Oliviát, Katerine-t, Angelicát(mint kiderült, így hívják Leonard kissé furcsa partnerét, akiről egyelőre nem sok mindent tudtunk meg.
- Remélem ízlett a vacsora és jól laktál, mert most bizony le kell táncolnunk a felesleges kalóriákat. - mosolygok Oliviára, ahogy kifelé megyünk. Jól érzem magam, és egyáltalán nem bántam meg, hogy eljöttem. Hisz segíteni jó dolog, és a sznob társaság nagyon is elviselhető, ha olyan emberekkel vagy körülvéve, akik kedvesek és jófejek tudnak lenni a munkahelyükön kívül is. Én főorvos vagyok, nekem könnyű, de remélem Olivia, és Angelica sem érezte úgy, hogy megkülönböztetve lenne, mert ők nem azok még. Hisz mi is indultunk valahonnan, és ezt sosem felejtettem el.

Charity Ball

Lenne kedvem elhúzni a számat, és kimondani, hogy ”Nem, nem mindenki szerint teszünk csodás dolgokat. Csak azok tartják csodásnak, akiknek túléli családtagja a műtőt”, de nem teszem. Mert nem hiányzik ez Angie-nek. Főleg, hogy… A francba is, de ha ez csodálatos, akkor az is az, amit ő csinál. Még magamban is furcsa és félelmetes dolog bevallani – mert férfias önérzetemet nagyon sérti -, de nem biztos, hogy mások életéért fel tudnám áldozni a sajátomat olyan módon, ahogyan egy rend őrei teszik.
Hogyha megkérdeztek volna húsz évvel ezelőtt, hogy szerintem mi lesz a legdrágább unokahúgom foglalkozása… Mindent mondtam volna, csak ezt nem. Erre tessék… Csodálom, amit tesz, és azon túl, hogy rendkívül mulattat az emberek reakciója a partnerem miatt, tényleg örülök, ha tudok neki segíteni. Azt még nem beszéltük meg, hogy egészen pontosan milyen orvosnak fogja kiadni magát, de látva érdeklődését tiszta szívből szóló örömmel várom, hogy kicsit kiokosíthassam az adott szakirányt illetően.
- Igen, volt – hagyom rá, félretéve sötét gondolataimat, és mesélni kezdek az operálhatatlannak minősített lány esetéről. Mert elvégre élvezhetném is az estét, nem?

Beszélek, Angie figyelmesen hallgat, amikor hirtelen a teremben megáll az idő, partnerem tekintete pedig elkalandozik.
A lépcső tetején Kate Sullivan áll, és bombasztikusan jól néz ki. Tudom, hogy ettől a másodperctől fogva estém sorsa megpecsételődött, hogy nem fogom tudni élvezni, amikor… Amikor mi?
Igazság szerint fogalmam sincsen. Mert semmi értelme az amikornak. A múltkor beragadunk egy liftbe, ahol megmutattam neki, hogy mennyire szörnyen vagyok csak képes kordában tartani az indulataimat. Beleöklöztem a lift falába, így ő – ha látszólag nem is, de szerintem biztosan – önelégülten látta el a kezemet. És hogy miért érzem, hogy mellkasom összeszorul ahogyan a nadrágom is, amikor meglátom? [/i]Nem tudom…[/i]
Sokkal később tűnik fel Peter Woodward, aki fejjel előre, egy dupla triplaszaltó után ér földet a lépcső alján, pontosan a lábunk előtt. Ejj, te barom…, gondolom nehezen megállva a röhögést, majd felsegítem. Amikor ránézek, és meglátom a mellé lépő Kate-et, esik csak le, hogy ők együtt jöttek. Úgy engedem el Woodward karját, mintha tüzes vasat fognék, majd lépnék hátra, de Angie továbbra is ott áll egyhelyben.
- Jól vagy? – kérdezem finoman megérintve a vállát, majd óvatos, gyengéd mozdulattal magam felé húzom a kezét. Nem értem, hogy miért néz úgy legidiótább kollégámra, mintha magát az ördögöt látná; de abban biztos vagyok, hogy ez nem egy jó jel. Ha valaki, akkor Angie az, aki teljes ura  a saját testének, így nem értem a reakcióját.
Válasza koránt sem nyugtat meg, az arcára kiülő mosolyt és pírt pedig végképp nem tudom hová tenni. Ismerik egymást? Igazából nagyon érdekel, de a tudat, hogy Woodward Kate-tel érkezett, megakadályoz abban, hogy érdeklődjek utána. Most valahogyan a gondolatától is kiráz a hideg, holott a kórházon belül már majdnem mondhatnám, hogy kedvelem. Ugyan még nem találkoztunk, és nem jött még el hozzám inni a bátyjával, de alapvetően semmi bajom vele. Nem volt.

Hosszú, gyönyörűen felépített, manipulatív nyitóbeszéd következik, mely után eleget téve Angie kérésének a tömeggel együtt indulunk el az asztalunk felé. Rosszallása teljesen jogos, így jobbnak látom nem is válaszolni rá. Nem szoktam meg, hogy bárki is kérdőre vonjon ilyen téren; ahhoz pedig túlságosan ingerült vagyok, hogy normálisan tudjak erre válaszolni. Így helyette inkább csak kissé megadóan és bosszúsan elhúzom oldalra a szám; teljesen biztos vagyok benne, hogy érti, mit akarok ezzel mondani.
Már akkor elfog az a szörnyű érzés, hogy valami nem lesz jól a kajánál, amikor messziről kiszúrom azt a vörös koronát; és hasonlóan a többihez, ez a megérzésem is bejön.
Helyet foglalok Kate és Angie között, miután utóbbinak kihúztam a székét, és látva Woodward arcát, és belegondolva a mellettem ülő gyönyörű nőbe (természetesen unokahúgom is az, de nem rá gondolok ilyen módon), tudom, hogy ez az este rohadtul hosszú lesz.
Fogalmam sincsen, hogy mit rendelek, egyedül a whiskey az, amiben teljesen biztos vagyok.

Nem erényem az udvariaskodó bájolgás, de tudom, hogy most muszáj leszek vele élni.
- Hogyan is festhetnék másképp ilyen gyönyörű hölgyek társaságában – mutatok rá a lényegre, egyszerre bókolva és… Ééééés mi, Washington? A gond az, hogy nem tudom. Fogalmam sincsen, hogy mit akarok elérni ezzel, de valamiért úgy érzem, hogy nagyon rossz irányba kezdek haladni… Mert hiába ül az asztalnál három csodaszép nő... Apropó, három. Elsőre nem ismertem meg a James mellett ülő Oliviát. Fogalmam sincsen arról, ami köztük folyik, de valamiért örülök, hogy ivócimborámat boldognak látom mellette.
Kate egyszerű ruhája, a stílusa a földhöz szegez, egyszerre érzem magam mellette ülve a mennyben és a pokolban.
Nem tudom már, hogy kivel és mit, de egész étkezés alatt beszélgetek, saját magamhoz képest teljesen szokatlan módon még majdnem jól is érzem magam közben. Odáig azért nem jutok el, hogy szenvtelen arckifejezésem lecseréljem egy emberibbre, de – hála a borostyán színű italnak – sokkal közvetlenebb vagyok, mint akármikor máskor.

- Köszönöm, jól – válaszolom Kate-nek, és majdnem mosolygok is mellé. Talán ez az a pont, amikor leesik, hogy mennyit ittam és hogy ez mit tett velem, így felhajtom poharam tartalmát, majd nem rendelek újabbat. Angie felé fordulok, és folytatva az egyik esetről való beszélgetést, megint az agyakról kezek dumálni. Mert én vagyok az agyas csávó, yeah!
Egészen gyorsan eltelik a vacsora, de rá kell jönnöm, hogy a folyékony táplálékból sokkal többet fogyasztottam, mint a szilárdból. Hülye!
- Igen, finom volt – hagyom Angie-re, és csak remélem, hogy nem tűnik fel neki, mennyi irracionálisan viselkedek. Bár eltekintve az előző incidensét, szerintem egyikünk sem róhat fel semmit a másiknak. Néha… Talán jobb a csend.

In the Hell

Széles vigyorra húzódik a szám, ahogyan megkaparintom a kulcsokat.
- Eszem ágában sincsen semmi ilyet tenni – dorombolom, majd alig fél perc múlva élvezettel hallgatom a kicsike dorombolását. Szép cica, okos cica. Gyors cica. Száguldj, cica!
Néha eszembe jut, mit ígértem, így közúti baleset nélkül jutunk el a bála, hogy aztán én magam változhassak azzá.

Talán vicces, talán gáz… Nem tudom. Szóval inkább ironikus az, hogy miközben gumilabda módon pattogva gurulok le a lépcsőn, nem az jár a fejemben, hogy mondjuk hogyan érkezzek, vagy hogyan állítsam meg magam; esetleg hogy mennyire kínos ez az egész szituáció. Nem. Az én fejem azzal a gondolattal van tele, hogy esés közben a kékszemű istennő meglátja, hogy mégsincsen annyira jó seggem, mint ahogyan ő azt elképzelte. Ez pedig… Barátok közt szólva is csak szimplán kurvára nagyon gáz. Szerencsére legalább az nem jön ki belőled.
Azonban amint a világ újra nem fejjel lefelé áll, a seggem helyett azon kezdek el gondolni, hogy… A gond az, hogy semmin. Csak bámulok abba a kék szempárba, és ennyi. Áramszünet, nincsen tovább. Képtelen vagyok megszólalni, vagy megmozdulni, még azt sem veszem észre, hogy feltámogatnak és elengednek. Csak az a két kék pontot figyelem, mintha az életem múlna rajta.

Kate beszél hozzám, talán ő is segített felállnom, de egészen addig, míg ki nem mozdít egyensúlyi helyzetemből; míg Washington el nem mozdítja Afroditét; addig nem szakad meg ez a kapcsolat. Majd az egésznek vége lesz, pont olyan gyorsan, mint ahogyan elkezdődött. Figyelmeztetni akarom Leonardot, hogy vigyázzon ezzel a nővel, de nem vagyok képes utánamenni. Én már a rabja lettem, valamiért jó azt gondolni, hogy nem egyedül vagyok rabszolja egy másik dimenzióban.
Fogalmam sincsen, hogy hol vagyok, akkor térek észhez és kezdek el újra érzékelni normálisan, amikor a whiskey végigcsorog nyelőcsövemen. Kuytamód kicsit megrázom magamat, majd hálásan partneremre nézek. Valahol sajnálom, hogy beégettem őt, de igazából megérte azért az egy pillantásért is. *Rózsaszín köd vízesés*
Nagy nehezen leesik, hogy már a megnyitóbeszéd tart, sőt mi több, mire ezt felfogom, már felvillannak a lámpák az asztalok felett.

Közel állunk a terem étkező felöli oldalához, így az elsők között kísérnek minket az asztalunkhoz. Elrévülten rendelek valamit – fogalmam sincsen, hogy mit -, majd asztalunkhoz csatlakozik drága bátyám és Olivia, aki nem a vár ura. Rájövök, hogy mekkora tapló vagyok, és hogy egy ismeretlen nő után siránkozok ahelyett, hogy azt tenném, ami miatt a világ túlfelére költöztem. Végül – talán az ital hatására -, de megbékélek a gondolattal, hogy a beavatkozásom nélkül is boldog a testvérem. Elvégre csak utóbbi a lényeg, semmi más nem számít.
Cseberből vederbe – szokták mondani, és talán most értem meg, hogy mit is jelent ez valójában. Bár én ugyanabból a kurvavödörből esek bele ugyanabba, de ez nem számít.
Velem majdnem szemben foglal helyet Afrodité, akiről a másfélórás zabálásom közepette megtudom, hogy rendelkezik földi névvel is: Angelica. Krétával írom fel tudatalattim falára a szó, majd körberajzolom azt rózsaszín szívecskékkel és megtűzdelem az egész kompozíciót pár állatkás matricával, hogy aztán továbbra is lélekben nem teljesen jelen léve beszélgethessek a fogalmam-sincsen-miről a fogalmam-sincsen-kivel.

Abban teljesen biztos vagyok, hogy óvodás módon vigyorgok – bár ez alapvetően nem túlságosan furcsa tőlem – és hogy ettem mindenből. De szó szerint mindenből. Úgy érzem, hogy egy fél tehenet vagy inkább dinoszauruszt fogyasztottam el, így halkan elnézést kérve Kate-től elsomfordálok a mellékhelyiségbe, hogy könnyítsek magamon.
Mikor visszatérek jövök csak rá, hogy partneremmel – annak ellenére, hogy nem hagyott ott és tagadta le, hogy együtt jöttünk – nem igazán foglalkoztam. Bár ez barokkos tűlzűs arra, hogy egyáltalán nem foglalkoztam vele.
- Kedves hölgyem, táncolna majd velem? – kérdezem, de csak azért, mert eddig még nem tettem meg. Fogalmam sincsen, hogy ki Afrodité valójában, de már nem akarok hinni semmit sem. El kell felejtened, kutyafejű! Igazat kell adjak magamnak, így szentül elhatározom, hogy figyelmemet ezentúl csakis egyetlen nő felé fogom irányítani az est folyamán. Bár már akkor tudom, hogy ez kudarcba fog fulladni, amikor rájövök, hogy azért nem emlékszem arra, hogy kivel mit beszélgettem, mert az asztalnál elhangzott szavak közül csak azok maradtak meg, amiket ő ejtett ki szép ívű, eperízű száján.

From Angelica to Everybody

   

Egy századmásodperc alatt fordult meg velem a világ, ahogy megpillantottam Őt. Mintha az Égiek valami perverz és érthetetlen bábként dobálnának, s rendeznék az életem mozzanatait úgy, hogy biztosan valami kellemesen kellemetlen helyzetbe keveredjek vele. Hogy lehet itt? Hogy kerülhetett megint az utamba? Minden út Rómába vezet, mondja a bölcs mondás. Ezek szerint nekem minden utam valahogy hozzá fut? De miért mindig akkor, amikor valami fontos munkát végzek? Persze, mondhatnánk, hogy ez egy estély, itt az adományozáson van a hangsúly, de számomra ez ettől függetlenül, munkaterület is. Bár, az is igaz, hogy Alex halála óta tulajdonképpen a sarki kávézóba sem véletlenül megyek, a nap minden percében dolgozom az ügyeimen, sőt, még pizsiben és rénszarvasos mamuszban is valami fontos dolgot csinálok, otthon, a négy fal között is. Lucifer (a bundás-karmos és kevésbé ijesztő, ellenben doromboló verziója) a megmondhatója, hogy még álmomban is intézkedek. Amikor épp nem valami...másról álmodom. Na jó, nem kell itt túlkomplikálni a dolgokat, éhes disznó makkal álmodik, én meg ugyan konnektororrú nem vagyok, de attól még éhes lehetek.
Dús hajú lovagom bűvköréből könnyebben sikerül kikerülni, mint végiggondolni azt, miért is nem voltam képes legalább úgy tenni, mintha ura lennék a saját testemnek és tudatomnak. Ha nem lennék biztos benne, hogy lehetetlen, fontolóra venném, hogy a daliás hercegfinek a tekintete hipnotikus erejű, az én agyam meg visszafejlődött a késő jura időszakba, egy diploducus szintjére. S míg Leonard kimenekít a megrekedt pillanatból, én visszavedlek bakfis lánykává, aki először szabadult ki az internátusból és látott férfi egyedet. Nem tudom véka alá rejteni arcom pírját, mosolyom is elárul (a szemét), és arra sem igazán vagyok tekintettel, hogy mindezen jelekből kinek mi jutott, s mindezekből milyen következtetést von vagy vont le. Miért is foglalkoznék vele, én, a következetesség koronázatlan királynője, a tervezés magasfokú bajnoka, az előrelátás császárnéja? Miért is venném számításba? Mikor olyan kifürkészhetetlenül sokféleképpen nézett, ami tekintve, hogy neki is csak kettő darab igen szép szemecskéje van, elég nagy teljesítmény. Hányan tudnak még ennyi szemmel egyazon időben ennyiféleképpen nézni, ha? De nem lebeghetek ebben az állapotomban a végtelenségig, mert félő, hogy lányos zavaromban még felszolgálnám magam a svédasztalon, vagy megbotlanék a saját lábamban, ami ebben a cipőben nem is lenne olyan nehéz. Az elhangzó beszéd után jóformán az asztalhoz menekítem magam, és ugyan beszélek, hiszen mindenki beszél, de jóformán csak magamnak. Leonardon is érezhető némi változás, amit ugyan nem tudok hová tenni, de már ismerem annyira, hogy ne most kérdezzek rá. Nem, mert itt van lehetősége menekülésre, egy pillanat alatt csusszanna ki a titkos információval a kezeim közül, mint egy csillogó pikkelyű kis halacska. Ennél nekem agyafúrtabb ötletekre van szükségem, a meglepetés erejére, és arra, hogy így vagy úgy, de sarokba tudjam szorítani anélkül, hogy ezt ő idő előtt észrevenné. Így mivel nem tudok az őt érintő kérdéseimmel addig foglalkozni, míg a sajátjaimra nem találok választ vagy megoldást, így elnapolom ezt is a megoldandó feladataim listájához. Az asztalunkhoz érve Leonard alám tolja a kényelmes széket, én pedig jóformán elbarikádozom magam az étlappal. A kiérkező pincértől azt sem tudom mit rendelek, random olvasom fel a hangzatos nevű ételeket, anélkül, hogy fogalmam lenne arról, mit is rendelek. Agyamban ezernyi kérdés és gondolat kavarog, kezdve azzal, hogy a többszörösen kitüntetett titkos társam, aki nem is tud róla, hogy a titkos társam a vészben akár le is buktathat. A rózsaszín, púderillatú köd felszállta után bizony a józanabbik felem és érvényesülni kíván, és nem is aprózza el, rémképek tucatjait festi le, miként is tudna keresztbe tenni nekem, ha elkezdene az elmúlt találkozásaink körülményeiről beszélni fűnek-fának. Ide céllal érkeztem, és nem is vagyok hajlandó lemondani róla. De kell pár perc, mire ésszerűen tudok gondolkozni.
A vacsora alatt eleinte csak az abrosz szövetszálainak számlálásán fáradozok, de egy idő után muszáj vagyok beszállni a bizniszbe. Tekintélyes mennyiségű martinit leöntve a torkomon pedig nem is olyan nehéz terep a társalgás. Megtudom, hogy a nagyon bájos és igencsak feltűnően szép hölgyemény Olivia, aki rezindens és szereti az anyukája spagettijét, és Afrikába akar utazni, hogy segítsen a gyerekeken, és...asszem, hogy elhozzon párat magának. Vagy ilyesmi. Én is mesélek magamról, érdekességekről, semmiségekről, persze tartva magam a tervezethez. Az alkoholnak hála sikerül kicsit ellazulnom, s bár nem igazán szeretem ezt az állapotot amikor éles lőfegyver van nálam, azért még tudom, hogy képes vagyok a testemet kontrollálni. Az ételek kiválóak, és a vacsora végeztével jó pár kilóval nehezebbnek érzem magam, szerencsémre az anyagcserém elég gyors, nem aggódom amiatt, hogy a ruha hirtelen lepattan rólam. A felhívásnak megfelelően pedig némi kedélyes, üres csacsogás után visszatérhetünk a tánctérre, hogy megcsodáljuk a fellépők előadását, én pedig elmenekülhessek az oly csábítóan vonzó lovagomtól. Az alkohol mennyiségének növelésével csak felerősödött bennem az irányába kívánkozó figyelmem, és az érzés, hogy szeretnék megtudni róla, gyakorlatilag bármit. A vacsora alatt csak egy nevet hallottam, Peter. Nem tudom milyen Peter, ahogy azt sem, mit csinál, mivel foglalkozik, hiszen annyian voltunk egy asztalnál, képtelenség lett volna mindenkire egyszerre figyelni. Az sem biztos, hogy így hívják. A táncosok egy időre legalább elvonják a figyelmem róla. Csodás látványvilággal kápráztatnak el bennünket, engem legalábbis mindenképpen, ámulva és mosolyogva iszom a látványukat, hogy az előadás végeztével hangosan tapsolva mutassam ki elégedettségem. A táncosok elvonultával azonban már nem kényszeríthetem a háttérbe a gondolataimat. Bécsi keringő következik, s mire észbe kaphatnék, már a forgatagban vagyok. A lépéseket jól ismerem, elég jó táncos vagyok, mégis, most valahogy egész más ez a tánc. Időről időre lopva az idegen férfi felé pillantok, lesütött pilláim alól a távolból emelem rá zafír tekintetem. Az este előrehaladtával pedig a táncok alatt olykor kénytelen vagyok a közelébe menni. Nem akarok. Nem szabadna. De hiába próbálok ellenállni, néha tétován indul meg a kezem felé, hogy az első érintés után azonnal visszavonulót fújjak. Nem tudom mit mondhatnék neki. Pedig tudom, hogy valamit mondanom kéne. Mégsem tudok mást, csak lopott pillantásokkal inni a látványát, félszegen mosolyogni, táncolni azzal, aki felkér addig, míg már szédülni nem kezdek, egy röpke szünet alatt, bedobni a gyűjtőládába a saját adományomat, hogy aztán visszatérhessek a táncoló tömegbe. Hülyének, bolondnak érzem magam. Hisz egy gyönyörű, rendkívül sikeres nővel érkezett ide, aki nem mellesleg káprázatosan szép hozzám képest, mi a fenéért csorgatom a nyálam utána? Ki tudja? Talán már régóta együtt vannak, lehet, hogy úgy szeretik egymást, hogy Cupido a kettősük képével dekorálja a névjegykártyáit. Mégis, mikor elbúcsúzom unokabátyámtól, fáradtságra hivatkozva elköszönök és már hazafelé tartok, fáradtan, kicsit azt hiszem részegen, magamba zárkózva mélázok a taxi hátsó ülésén. Az üléstámlára hajtva a fejem lehunyom a szemem, és félálomban elképzelem, milyen volt az a bizonyos első találkozás, az első pillantás, az első csók, és milyen lett volna, ha csak egyetlen táncot kért volna tőlem...
   

A puncsostál helyett ásványvizet kerítek bájos partneremnek, ami a sok ólálkodó pincér közt nem is nehéz művelet. Aztán feszengek mellette és kiver a víz. Élvezem a társaságát, nem arról van szó, nagyon is tetszik, egyszerűen csak olyan régen nem volt már hivatalosan randim, hogy mondhatni elfelejtettem mit lehet és mit nem. Nem akarom megijeszteni, de azt sem szeretném, ha azt érezné, csak kényszerből hívtam el, mert nem erről van szó. Úgy érzem valamiért, sok forog kockán, és nem akarom elszúrni. A kórházban, a műtőben rettenetesen magabiztos vagyok, de ha a magánéletemről van szó hajlamos vagyok szétcsúszni, elbotlani a saját lábamban, vagy rosszabb. Ezért izgulok. Olivia káprázatos nő, minden férfi kezét-lábát törné, hogy vele lehessen, én pedig azt szeretném, ha örömmel gondolna vissza erre az estére. Csak pár percig élvezhetem a kitüntető figyelmét, mikor a nyakkendőm igazítja. Olyan természetesnek hat, hogy ilyen közel van hozzám, mégis a szívem kicsit vadabb vágtázásba kezd a pillantásától. Tetszik, hogy hatással van rám, mégis frusztráló. S a megkezdett mondatomat folytatnám arról, hogy egyedül érkeztem az eddigi bálokra, mikor egy váratlan esemény félbeszakítja a mondatom és a gondolatmenetem is. A lépcsősort szisztematikusan végigölelgető öcsém ugyanis szemen keresztül kommunikál Leonard, a csúcsneurológusunk partnerével igen hosszú ideig. Magam után húzom Oliviát, de ettől a látványtól még én is megzavarodok, és cseppet sem ad közelebbi támpontot a tény, hogy közben aggodalmas arccal érkezik mellé Dr. Sullivan, vagyis Kate, nagyra becsült kollégám. Most akkor mi van? Az öcsém...meg Leonard partnere...és Leonard, aki úgy néz Katere, mintha megakadt volna a torkán egy csont, Kate meg Leonardra...mi a jó fene folyik itt?
- Hogy? Mi? Ja, persze, hogy láttad, bocsáss meg. Csak...ez...hú, ez annyira szokatlan viselkedés tőle... - mondom elgondolkozva, majd elmosolyodok. - Bár tény, hogy egy pillanatig azt hittem, hogy pár perc múlva készülhetek a nagybácsi szerepre, mert itt fognak...na, érted. - mosolygok. Igen, szó se róla, pár éve ismerem már az öcsémet, de ilyet...hát nem szokott sűrűn csinálni. Mindegy, ha akar mesélni, majd úgyis fog, ha meg megtartja a titkait, ahhoz is joga van, én biztos nem fogom nyaggatni. (Holnap reggelig, amikor is az első adandó alkalommal rávetem magam, leteperem, és a hátára ülve addig szorítom hátra a karját, míg be nem vall mindent a türkizruhás csajról...)
A figyelmem elvonja az alapítvány elnökének beszéde, és ennyi épp elég ahhoz, hogy máris túllendüljek a furcsa jeleneten. A beszéd után az asztalokhoz vonulunk, és megrendeljük a vacsoránkat. Az étkezés jól alakul, beszélgetünk, nevetünk, illedelmesen és baráti hangulatban. Némi feszültség azért érezhető, és ha valaki jól figyel, megtapasztalhatja a sarkalatos pontokat. Az öcsém, és az Angelica névre hallgató nő, Kate és Leonard, Olivia és én, Caleb és én, az öcsém és én...hoppá, azt hiszem túl sok mindenbe ártom bele magam. De mit tegyek, nem tudok kicsit nem féltékenynek lenni Calebre, hiszen fiatalabb és azt hiszem jóval dögösebb, mint én. A vacsora alatt Olivia sem finnyáskodik, sőt, jóízűen eszeget, aminek kifejezetten örülök, bár desszertet nem kér. Nem baj, ennyit kért, a lényeg, hogy jól érezze magát. Nem szeretem az olyan csajokat akik egyfolytában a diétájukról beszélnek, a súlyukat taglalják, és állandóan dicséretet erőszakolnak ki azért, hogy igazolják magukat. Egyáltalán nem szexi szerintem. Persze, fontosnak tartom az egészségvédelmet, a nyers zöldségek és gyümölcsök fogyasztását, de azt is bírom, ha egy nővel le lehet ülni a kanapéra egy tálnyi nachossal, vagy el lehet menni egy mozi után hamburgerezni. Csak haloványan idéződik fel bennem az emlék, amikor Victoriával vattacukorevő versenyt csináltunk a vidámparkban. Olivia fénye mindent elvakít számomra.
A vacsora végeztével a táncparkettre vonulunk. Oliviának jelzem abbéli szándékomat, hogy táncolni szeretnék vele, és olyan édesen reagál, hogy a szívem beleremeg. Hogy lehet valaki ennyire édes? Megszorítja a kezem, én pedig kicsit előre hajolva megemelem a finom kezét, és megpuszilom a kézfejét.
- Szerinted én az vagyok? - mosolygok rá. - Nyugalom, ez nem egy gerincvelődaganat-műtét egy három hetes csecsemőnél. Csak egy tánc. Nem lesz baj. Csak bízd rám magad. - mondom, majd miután a műsor után elkezdődik a keringő, Olivia elé lépve meghajolok, és kezem nyújtom neki. Ha pedig partnerem, közelebb lépek hozzá, karcsú derekára fonom a kezem, megfogom a kezét, és keringőzni kezdek vele. nem vagyok egy Fred Astaire, de azért egy keringővel még elbánok. A tánc alatt pedig alig bírom elszakítani a tekintetem tőle, hogy aztán újabb és újabb táncot kérjek, gyorsat és bolondosat, romantikusan összebújósat, közben jót beszélgetőset. Ha lekéri valaki, csak akkor vagyok hajlandó lemondani a társaságáról, nem kevés féltékenységet lenyelve. Megtáncoltatok pár ismerős hölgyet, alapítványi tagokat, anyám kötelezővé tett barátnőit, aztán Katet, akivel jókat nevetgélek, és beszélgetek. Angelicát is a táncparkettre vonszolom, akiről megtudok pár érdekes tényt, például hogy hamarosan találkozhatok vele majd a kórház folyosóin, mint kutatóorvos, vagy valami ilyesmi, és megfigyelhetem, hogy míg táncolunk egyfolytában egymást stírölik az öcsémmel, azt remélve, hogy senki nem veszi észre rajtuk. Ha tehetném és nem lenne annyira kínos, felkérném Leonardot is egy tánc erejéig, hogy megtudjak valami pontosabbat, mert majd megöl a kíváncsiság, hogy mi folyik a gyönyörű kvartettjük körül, de jobbnak látom, ha egyszerűen csak megvárom a hétfő reggelt míg szisztematikus magánnyomozásba kezdek. Aztán újra Olivia után kezdek futni, kérem a táncokat, hozok neki italt ha kéri, kísérem oda, ahová csak kívánja, addig, amíg azt nem látom, hogy már menni szeretne. Az utolsó táncunk után kedvesen elbúcsúzunk mindenkitől, és elhagyjuk a termet.
Az autóban ülve már azt hiszem nagyon is oldott hangulatban beszélgetünk, az este elején érezhető félszagség mintha tovasuhant volna, és ha engedi, nem eresztem el a kezét. A hangulatom? Feldobott vagyok, és kicsit be vagyok csiccsentve, de nagyon is tisztán vagyok képes gondolkodni. Felismertem végre, hogy odavagyok ezért a nőért, és harcolni is hajlandó vagyok érte. Akár önmagam ellen is. Oliviát hazaviszem, és mikor az otthona elé érünk, kiszállok, és kinyitom neki az autóm ajtaját.
- Remélem jól érezted magad ma este. Igazán köszönöm a csodás estét, szavakkal nem lehet leírni, mennyire örülök, hogy itt voltál velem. - mondom, míg az ajtóig kísérem, és ott szembe fordulok vele. Odakint sötétség van még, de hamarosan hajnalodik, az én szívem viszont még sosem száguldott ennyire, mint ahogy most rá nézek. Néma pillantással tartom fogva a tekintetét, ha rám néz, majd szó nélkül az álla alá nyúlok, és ha engedi, óvatos, finom érintéssel veszem birtokba édes ajkait. Az első csók a legédesebb, azt szokták mondani. Talán igaz, talán nem, de ha megkapom, az biztos, hogy az első után akarok másodikat, harmadikat, és századikat is. Mert Oliviából azt hiszem nekem sosem lehet elég.
A búcsúzás után hazafelé pedig madarat lehetne velem fogatni, és nem tudok mást tenni, mint hangosan énekelni vezetés közben a rádióból szóló DALT, miközben nem tudom levakarni a képemről a vigyoromat. Azt hiszem kicsit megbolondultam. Nem baj, mert azt kívánom, hogy pár órán át még tartson ki ez a bolondság érzés, aztán jöhet a lelkiismeretem, a bűntudatom, leküzdöm a hétfejű sárkányt, bebetonozhatnak a műtőbe, vagy elköltözök Afrikába sárkunyhókat építeni és oltást vinni a harmadik világ gyerekeinek három évre. Csak egy kicsit, egy egészen kicsit szeretném még maradéktalanul boldognak érezni magam. Mert ez az érzés az, ugye? Ez a boldogság....


// Drágáim, egy élmény volt, imádatom mindenki felé! *.* <3   //

Charity Ball

Elsőként hízeleg, aztán jeges vizes zuhanyt zúdít rám. Ennyire átlátszó lennék? Kate Sullivan már megint elgondolkodtat, hogy a fene is vinné el. A dög.
Egyrészről határozottan bántó élmény, hogy ennyire átlát rajtam, másrészt pedig hízelgően hat, hogy végre valaki nem annyira hülye, mint az átlag, és „megért”, vagy valami ilyesmi. Nem mintha erre vágynék, de valahol jó érzés, hogy van más is annyira sötét lelkű, mint én.
Majdnem kiröhögöm magamat: hiszen Kate-tel idegenek vagyunk egymásnak. Nem láthat a maszkom mögé, mely valójában már nem is létezik önállóan, mint maszk. A fejem felett lebegő sötét felleg már régen egybeolvadt velem, már nem tudok külön, levehető álarcként gondolni rá. Már én vagyok ez a hideg, visszahúzódó, egoista pöcs.
Büszkeségem mélyen sérti, de tudom, hogy anélkül, hogy beszélgetni kezdenék vele – amit határozottan nem akarok – nem mondhatok semmit sem. Így halványan elmosolyodom, majd szenvtelenül, már-már pimaszul válaszolok neki:
- Nem átlátszóbb a sajátjánál, Ms. – Olyan vagyok, mint egy fogvillantós-mosolygós cápa. Vagy egy kapás paraszt. Vagy talán valahol a kettő között. Esetleg szimplán csak hülye, amiért már majdnem flörtölni kezdek azzal a nővel, aki amúgy is a fejemben, fa… jár.

Talán mindketten egyszerre jövünk rá, hogy ez a beszélgetés nem fog sok jóra vezetni, így saját partnerünknek szenteljük, szentelem figyelmemet. Mivel nem nézek hátra - Hátra ne nézz, Hülye! -, így nem láthatom a vörös démon arcát. Bunkó.
Angie-vel beszélgetünk, majd nem lesz elég hamar vége a vacsorának ahhoz, hogy ne kelljen újfent Kate szemébe nézni. Előbb finomat közölte, hogy nem állok „álarcom” megtartásának magaslatán, most meg szimplán, kerítés nélkül hülyéz le… Azt hiszem, jó úton haladok…
- Nem is kérnék ilyet – felelem fürkésző tekintettel, kivárva, hogy a kék tekinteteink egymásba fonódhassanak. Röntgenként, vagy sokkal inkább MRI módjára próbálom átvilágítani, olvasni arcának apró rezdüléseiből, miközben valószínűleg ő is ugyanezt teszi. Vagy csak egyszerűen rosszul érzi magát, mert nagyong áz kezdek lenni és ő semmi ilyenre sem gondol. Megeshet.

Végre valahára kezdetét veszi a tánc, így unokahúgom finom kezével a kezemben lelhetek némi megnyugvásra. Nem vagyok nagy táncos, így kissé megörülök, amikor James Woodward és egy pár másik kollégám elkérik Angie kezét, aki szemmel láthatóan imádja az egészet.
Csekkemmel a bedobó láda felé indulok, hogy igazi, mélyről fakadó örömmel csúsztathassam a háromhavi jövedelmemnek megfelelő összegű csekket rejtő borítékot át a kis résen. Dolgom végeztével az asztalunkhoz sétálok, azzal a jóleső érzéssel, hogy igazából éhes vagyok. A pincérek által felszolgált éjféli ételből kedvemre válogatok, és korábbi italomat lecserélem színtiszta vízre.
Szemem láttára lesznek többet kotta részegek, Peter Woodwardot testvére küldi haza taxival, miután szerencsétlen ördög már világáról sem tud. A férfi partnere a jónál is jhobban érzi magát, ekkor jut eszembe, hogy korábban eldicsekedett az ortopédsebész az asztalnál, hogy ők sofőr nélkül jöttek. Elnézve Kate-et… Ő nem fog hazavezetni. Ugyanakkor a szeme fényeként védelmezett autóját sem fogja itt hagyni, ezt szerintem már a takarítónő is tudja. Mert Kate Sullivan és az autója… Fejemet csóválom, majd mosolyoghatnékom támad. És miért? A fenébe is…!
Az idő gyorsan telik, hamarosan hajnali hármat üt az étkező falán lévő antik óra. Angie a tánctól kipirulva tér vissza asztalunkhoz, majd szerencsére nem kell magyarázkodnom – ami halálosan kínos lenne -, a megbeszéltektől eltérően egymaga indul haza a kocsinkkal (és természetesen sofőrünkkel).
Hogy miért maradtam itt? Igen, címeres barom vagyok. Kate a csapossal is iszik, majd mintha csak tudná, hogy min gondolkozok, az asztalhoz indul.
Lélegzetelállító látvány ruhájában, és az alkoholtól kissé felszabadultabb, ami határozottan jól áll neki. Nem lehetsz szerelmes. Egyszer megdugod, és kész. Nincsen tovább.
Kérdése meglep, igenlően válaszolok neki. Második kérdése váratlanul ér, nem hittem volna, hogy pont engem hív ki egy cigire.
- Nem dohányzom, de most egy szál jól esne. – Valójában nagyon ritkán mérgezem magam ily módon, de nem látom az okot, hogy miért ne lehetne ez az alkalom is egy kivétel a nem túl sok közül. Felállok, karomat nyújtom Kate-nek, hogy felkísérhessem a lépcsőn, egészen a kapu előtti hídig, a csillagos éjszakába.

In the Hell

Vicces, de nem sokra emlékszem. A vacsora jó volt, Kate-et táncolni hívtam, aztán ennyi. Az első tánc után bedobtam a csekkemet – már nem emlékszem, mennyi pénzt írtam rá -, aztán célirányosan az italpult felé mentem. Hogy egyedül-e? Fogalmam sincs…
Vacsora alatt is ittam – ugyancsak fogalmam sincsen, hogy mit és mennyit -, de az első tánc után szoros barátságot kötöttem egy üvegnyi abszinttal. Felejteni akartam, nem akartam rágondolni a tánctéren elsuhanó gyönyörű nőre, nem akartam gondolni arra sem, hogy egyáltalán miért nem Seattle-ben élek.
Be akartam rúgni, ájulásig inni magamat. Összességében azt hiszem, sikerrel jártam. De nem emlékszem, így nem vagyok biztos benne.
Halványan rémlik, hogy egyszer leestem a székről, majd a lépcsőről (vagy az előbb volt?), aztán onnantól sötétség. Következő emlékképem az, amikor behúzok a taxisofőrnek, így Jamesnek újat kell hívnia, majd… Csak remélem, hogy nem öleltem át testvéremet bőgve. Nem lehettem ennyire gáz, ugye? Te jó ég…
Az autó rázkódása beindította a reflexeimet, így lerókáztam a második taxi hátsó ülését meg magamat… Aztán valahogyan bejutottam a házba is. Szerintem egy órába biztosan tellett. Vagy bevitt valaki? Valószínű, mivel egyedül aligha tudtam volna bejönni…

Fekszem a… Min fekszem?! Megtapogatom az alattam lévő szőrös valamit, majd rájövök, hogy a szomszéd kutyájának bundáját fogom. És hogy a szomszéd kutyájának házában vagyok, aki nagy kegyesen eltűr ott engem. Utolsó erőimet összeszedve, számomra is hihetetlen módon kimászok, majd elkúszok James házának ajtajáig; valahogyan még az előszobáig is eljutok. Az ajtót fekve, lábammal csukom be, majd elterülök azzal a gondolattal, hogy Jamie hasra fog esni bennem. Innentől képszakadás.