Charity Ball & Kate

It's not how much we give but how much love we put into giving.

Élveteg-, szinte már Disney mesékben, a gonoszok által villantott, kétes mosolyra görbülnek vörösre festett ajkaim, amint a mellettem ülő férfi arcát, vonásait, mimikáit fürkészem. Még akkor is, ha nem tudok kiolvasni belőle semmit sem, vagy legalábbis valamit, egy aprócska, árulkodó jelet, rezzenést, ami elég lenne, hogy megtudjak róla valamit. Bármit.
Az érdekes az, hogy alapvetően nem érdekel a férfi. Nem érdekel, mint ember. Mint férfi, mint esetleges partner, kaland – kizárólag egyéjszakás -, nos... annak a gondolata, hogy az ágyába kerülök az est végeztével, valahogy felvillanyoz. Arról pedig napokig, ha nem hetekig, vagy hónapokig vitatkozhatnánk, hogy úgy, amúgy, teljesen mellékesen, mégis ki használt ki, kicsodát. Garantálom, hogy egyikünk sem adná be egykönnyen a derekát, és nem ismerné el, hogy bizony a másik kihasználta. Tehát a lényeg: valaki ki fog használni valakit. Kihasználjuk egymást. Mert, bár nem tudok Leonardról sokat, annyi bizonyos, hogy legalább olyan keményfejű, és makacs, mint cseppet sem szerény személyem. És legalább úgy falja az ellentétes nemet, mint én.
A másik, egyébiránt módfelett érdekfeszítő téma, amiről beszélnem kell – de csak önöknek, csak és kizárólag akkor, ha köztünk marad -, az az, hogy valójában nem utálom Leonardot. Még akkor sem, ha úgy tűnik. Nem kedvelem, de semmi esetre sem közömbös számomra. És ez jól is van így. Jól lenne, feltéve, ha nem éreznék valami mást is, ami itt motoszkál a koponyám hátsó felében, egy rejtett zugban, vagy üresen kongó mellkasomban, esetleg sötéten dobbanó szívemben. És ezt az érzést, bármilyen érthetetlen is, nem tudom hova tenni.
És ilyesmi velem egészen idáig soha nem fordult elő.
- Fogalmam sincs, miről beszél – kajánul mosolygok a képébe, amolyan mindent tudó-, cseppet fondorlatos-, ugyanakkor kétes mosollyal. Úgy érzem magamat, mint Jon Snow – nem tudok Washingtonról semmit. És ez kurvára nem tetszik. Tehát nem csak én lepleztem le őt...
Vegyes érzelmek keringenek bennem, már, ami a férfit illeti. Nem tudok rajta kiigazodni, nem ismertem ki azonnal, szinte csak azt tudom róla, amit a kórházban suttognak a háta mögött, titokban – amiről így, nyilvánvalóan, mindenki tud. Mindenesetre hat rám, meglehetősen intenzíven. A nyers stílus, amiben beszél hozzám, cseppet sem zavar. Őszintén szólva, még élvezem is, hogy újfent kezdi levetkőzni a jól szituált úriember maszkját – mint a múltkor, a liftben. Bár, az cseppet sem zavar, hogy eddig nem húzott be a falnak. Indokolatlanul, vagy indokoltan, egy másik egyénnek.
- Az igazgató ellenben, természetesen, kérné, hogy adjam a nevemet a sérült-, majd kezelt kezéhez – sokatmondóan vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet, mosolyra rándult ajkakkal. – Az a szerencsénk, hogy nem adok kevesebbet a nevemnél, tehát, nem adok kevesebbet a tökéletesnél – kacsintok rá, magam sem tudom, miért teszem ezt, de még mielőtt magyarázkodnom kellene, vagy újfent beállna a kínos csend közénk feszülne valamiféle megmagyarázhatatlan, pulzáló energia többlet, táncolni hívnak.
Én pedig megyek, szinte menekülök, ugyanakkor nehezemre esik magam mögött hagyni az asztalt, és a holló hajút.
Nem sokkal az után, hogy véget ért a tánc Peterrel, majd Jamesszel, előbbi Woodwardot haza kell fuvaroztatni. Mivel velem jött, és egyikünk sincsen abban az állapotban, hogy vezessünk – nem, mintha én nem ajánlanám fel, mert de, csak éppen James nem enged volán mögé ülni -, így taxival kell hazamennie Peternek. Kikísérem az utcára, ahol besegítem a fivérével egyetemben a bérelt autóba, és a címet megadva, még kint maradok egy szál cigarettára. Egészen idáig nem gyújtottam rá, szóval most kettőt is elfüstölök, mielőtt visszatérnék.
Visszatérve az impozáns helyiségbe, a női mosdó felé veszem az utamat. Nem púderezem be az orromat, és nem igazítom meg a sminkemet, sem a hajamat. Tűzvörös tincseimre pedig igazán ráférne...
Amikor tánctól túlfűtötten lépek csapos barátomhoz, majd a hideg itallal telt pohárral, karcsú ujjaim között vissza, az asztalunkhoz, Leonardhoz, magam sem tudom, mit akarok.
Ki akartam józanodni mostanra, hogy haza tudjak vezetni. Abban bíztam, hogy, ha James még itt van, sikerül elsunnyognom, a nélkül, hogy észrevenne. Vagy, hiú ábránd, tudom, de tényleg hittem, hogy mostanra józan leszek.
Kurvára részeg vagyok. Megint.
Villanásnyi kételyt, vagy meglepettséget látok átsuhanni a férfi arcán, mikor magammal invitálom a hűvös utcára. Jót fog tenni az enyhet adó, csípős, hajnali levegő – gondolom -, lehűt.
Mert bizony részegen elszabadulnak az érzelmeim, úgy csordulok túl, mint egy vulkán. Ilyenkor robbanékony vagyok. Mindig egy kicsit túl sok vagyok. Túl közönyös, vagy túl nyitott. Túl hangos, vagy túl halk. Soha nincs középút. Részegen pedig elbillen az egyik irányba a mérleg nyelve: most túl pozitív vagyok.
- Nagyszerű! – rikkantok, szinte örömmámorban úszva, még egy ilyen apróság miatt is. Boldog vagyok. Ezért iszok olyan sokat, ezért használom a különböző szereket. Mindezek segítenek felejteni, érzelemmentesnek maradni, vagy éppenséggel a felhők fölött röpködök, mint egy bedrogozott csillámpóni.
Karomat összefonom az övével, és hagyom, hogy a lépcsők felé vezessen, majd ki a hűvös éjszakába. A bejárattól tisztes távolságban – nehogy már nem csináltam semmi balhét (nem verekedtem, nem kiabáltam, nem hánytam, nem bőgtem, nem firkáltam a vécéfülke ajtajára (sem máshova), nem estem el, nem kiabáltam (azt hiszem...), nem gyújtottam fel semmit sem, és nem vezettem részegen. Ja, de. Kapd be, jard!), most meg megbüntetnek azért, mert a bejárathoz túl közel gyújtottam rá! – előveszek egy doboz cigarettát a kis, kézitáskámból. A férfi felé nyújtom a tüdőgondozót, és a piros öngyújtómat, majd én is veszek egy szálat és, miután ő meggyújtotta, én is így teszek.
Hátamat a kívül is impozáns épület hideg falának vetem, bőrömre libabőr fut, arcomat az ég felé fordítom, oda fújom a füstöt is. A csillagok miriádnyi apró, ezüstösen ragyogó ékkövét figyelem a tinta kék boltozaton.
- Tudta, hogy vehet magának egy csillagot? A nevére írják az égitestet. Bizonyos újabb összegért cserébe pedig kap hozzá egy dossziényi iratot, amolyan csillag törzskönyvet, benne a csillag kódjával és adataival. Ha beírja a Google Mapsbe, vagy a Stellariumba, megnézheti – magyarázom, majd a halálrúdba szívok. – Ötven dollár, papírokkal, és mindennel. El tudja ezt képzelni? Sullivan Csillag, hát nem nevetséges? – nevetek fel őszintén, ugyanakkor keserédesen. – És, ha vörös óriás lesz belőle, és megszűnik létezni? Szörnyű lenne... – valószínűleg ez a téma józanon nem foglalkoztatna, mert orbitális marhaságnak tartom, hovatovább nem szomorítana el a ragyogó égitest végességének ténye, hiszen a csillagok kihunyása az élet rendje, a csillag életének velejárója. Mint az emberek halála... megszületünk, élünk, aztán meghalunk. Ezért születünk. A vége mindig, minden esetben ugyanaz. – Tudja, nem akarok meghalni – szívok mégis a cigarettába, mert én magam egy kibaszott, két lábon járó, élő paradoxon vagyok. – És nem akarom, hogy meghaljon – tekintetemet az égről, a férfire vonom, nem most vagyok vele teljes mértékben őszinte, és nem most először valódi a mosolyom, amit felé küldök. A félig égett halálrúdból veszek mérgezett levegőt. – Menjünk haza – és ezt a lehető legkomolyabban gondolom.
Most-, és többé már nem tudom kontrollálni magamat. És mondok még valamit.
Nem is akarom korlátozni saját magamat.
Még visszamegyek viszont a bálterembe, mert a saját csekkemet elfelejtettem mostanáig az adománygyűjtő ládába dobni, és ezt most megteszem – fogalmam sincs, hány nullát írok a kedvenc számom, a hetes mögé, de nem is érdekel.
Leonard nem engedi vezetni a SAJÁT autómat, szóval az anyósülésre vagyok száműzve. A tetőt felhúzom, és rágyújtok, a házamig navigálom a férfit. Közben beszélgetünk: az eseteinkről, a gyökér beosztottjainkról, az idióta családunkról, és az időjárásról.
És már nem akarom kontrollálni magamat.
Képszakadás.