Zoya and Hayden

 

A lépcső aljában ácsorogva mintha lelassulni látszana az idő arra a néhány másodpercre, amíg végigfuttatja a tekintetét a Hold ezüstöt ragyogó fényében, előtte oly' rendíthetetlenül haladó lány apró de ugyan akkor karcsú, csinos alakján és dús, barna tincsein melyek buja játékossággal lejtenek hipnotizáló táncot a hátát és vállát csapkodva. Imádja az egész lényének játékosságát, a nyilvánvaló örömét és a felé vetített szeretetét ami nem jelent számára semmi kivetnivalót... imádja azt, hogy nem fél kimutatni az érzelmeit, hisz megszokta már, hogy a mai világban inkább elzárkóznak egymástól még azok is, akik egy párnak nevezik magukat. Titkolóznak és ellenségesek egymással, viszont az ő kapcsolatukban a titkoknak nincs helye, mint ahogy mellőz minden rosszindulatot és bizalmatlanságot, féltékenységet is.
Soha nem tartotta magát rossznak vagy közönségesnek esetleg elfogadhatatlan természetűnek, hisz már csak a neveltetésének is köszönhető az, hogy visszafogott, türelmes mégis temperamentumos emberré cseperedett aki mindig mások életét és létét tartja előbbre valónak, nem pedig a sajátját. Neki igazából a betegei és szerettei jólléte az ami elsődleges és a segíteni, tenni akarás a bizonyítási vágy, hogy "rokkantsága" ellenére képes megcsinálni mindent amit egy teljesen egészséges ember is. Sokáig érezte azon emberek szúrós tekintetét a hátán, akik úgy érezték, hogy csak felkapaszkodott valaki hátán, hisz tanyasi gyerekként aligha lehetne a saját tudása alapján az elitben. Márpedig csoda vagy csodálatos, mégis ott van és évről évre bizonyítja rátermettségét, most pedig alig néhány hónap választja el attól, hogy végre teljes körű szakorvos váljon belőle. Valaki, aki segíti a rezidensek helyzetét és életét, megkönnyíti a helyzetüket elvégre ő soha nem azon orvosok közül fog kikerülni, akik ellenzik a gyakornokai és rezidensei munkáját.
Számára mindig is az volt a mérvadó, még most rezidensként is, hogy mennyit tud a társa vagy épp az a gyakornok aki az ő műtétéhez van beosztva mint asszisztáló és "csendben figyelő"... na igen, ez utóbbi az amin a leginkább változtatni akar és amin azóta változtat, hogy nála fiatalabbakért felel. Ugyan miért kellene egy gyakornoknak csendben ácsorognia és néznie úgy, hogy esélye sincs a tapasztalatszerzésre ez által? Miért ne kérdezhetne? Miért ne mondhatná el a véleményét és meglátásait? Elvégre csak egy frissebb és most végzett, minden tudást bezsebelő emberről van szó! Lehet, hogy a tapasztalat néha több mint a tudás, de szereti bevonni őket is a munkába ami soha nem sül el visszafelé. Nem kezdenek el pofátlanok és lenézőek lenni, ugyan úgy tisztelettel beszélnek vele, mint az előtt, sőt! Úgy is lehet mondani, hogy többre tartják azután, hogy enged, hisz megbíznak és hisznek benne.
Azt akarja, hogy fontosnak érezzék magukat ezek a tenni kész fiatalok s ennek a jó tulajdonságának köszönheti azt is, hogy Mollyval baráti kapcsolatot ápol mióta csak megismerték egymást, csak a műtétek alatt köszöni meg a Dr. Cole megszólítást neki a többi orvos előtt, de ezen kívül tegezik egymást sőt, van alkalom, hogy kemény műszak után valamelyik kávézóban vagy szórakozóhelyen futnak össze ahol megisznak egy bögre kávét, pár korty töményet vagy egy-egy koktélt, kiértékelik a napjukat aztán ki-ki megy a maga dolgára.
A legfontosabb és legbiztosabb kapcsolat viszont mégis a kedvesét illeti. Meglehet, hogy a Zoyával való szerelme nem kifejezetten a gyakornok-rezidens mivoltuknak köszönhetően csúcsosodott ki, de kétség sem fér hozzá, hogy segített. Sokkal inkább annak tudható be, hogy már a kezdetek kezdetén is, tudat alatt ragaszkodtak egymáshoz, a másik világához és eszméihez. Függtek a másiktól hisz egy húron pendültek, azonosak voltak a nézeteik amire már csak grátiszként jött a testi és lelki vonzalmuk ami mostanra vált a legvalószínűbbé.
Hiszi, hogy Zoya által jobb ember lett így amellett, hogy imádja ezt a csepp kis tündérkét aki bearanyozza a mindennapjait miközben újabb és újabb élményekkel és emlékekkel gazdagodik a segítségével, addig annak lehet csak igazán hálás, hogy olyan ember lett mellette aki mindig is lenni szeretett volna. Fontos számára ez a pozitív változás, hisz már nem csak magáért és a sikereiért valamint a betegeiért akar élni, hanem felelősségtudatra neveli a tudat hogy van mellette valaki akit szeret és oltalmaz. Úgy tartja hát, hogy nincs is nagyobb kitüntetés és feladat annál, mint szerelmesnek lenni. Ez magában hordozza a gyönyört, a fizikai vágyat a szellemi összehangolódást, lelkük suttogó szavait valamint a féltést, a csipetnyi kis önzőséget, és az idővel vívott ádáz csatát.
Mind ahányszor arra gondol, hogy talán ezzel a kellemes természetű, imádnivaló lánnyal fogja leélni az életét - mert igen, ő küzdeni fog azért, hogy ez így történjen s így íródjon sőt...! Vésődjön bele az életének nagykönyvébe kőkemény felületekre, hogy az eltörölhetetlenné váljon - annyiszor gyúl egyre erősebb és erősebb szerelem a szívében, tűnjön ez bármilyen elcsépeltnek is.
Hisz abban, hogy egy napon fekete-fehérben fognak pap elé sétálni egy gyönyörű pavilon mellett majd hosszú éjszakán át csak mulatnak a násznéppel kiknek távozását követően végre egymás karjába borulhatnak s először lehetnek együtt igazán, mint férj és feleség. Ezért áhítozik, ebben reménykedik... de addig is hálásnak kell lennie ezért a rövidke kis két hétért amit gyakorlatilag ajándékba kapott nem is kifejezetten a vezetőségtől, sokkal inkább az élettől és a saját szorgalmának eredményétől. Soha nem nyavalygott és nem húzta a száját, ha olyanra akarták megkérni, amihez nem volt kedve vagy épp idegzete, pedig atya ég, hányszor mondhatott volna nemet?! Ő mégse tette, elvállalta a túlórákat mert tudta, hogy nincs senkije aki hazavárja és akivel együtt szeretne lenni osztatlan szerelmük közepette.
Most viszont ennek is eljött az ideje. Vége a túlhajszolt időszakoknak, lelassíthat végre és csak remélni tudja, hogy annak a több, mint öt éves megfeszített, kőkemény munkának meglesz a jövő évi eredménye. Mert meg kell lennie, tovább kell lépnie, újabb szintre kell ugrania. Be kell bizonyítania, hogy érdemes a szakorvosi bilétára, amit nem kitüntetésként sokkal inkább kötelességeként fog a köpenyén hordani.
Csak akkor tér magához, akkor gyorsul fel az idő újra, mikor egy apró puszit ad Zoyácska ujjbegyére és megérzi a lány reakcióját erre. Megremeg... újra és újra... Kezdi ám felfedni azokat a pontokat, melyek érintésével mást vált ki belőle mint egy egyszerű mosoly, vagy szerelmes pillantás... egyre mélyebb és mélyebb vizekre eveznek és látszólag Zoyának sincs ellenére a dolog még akkor se, mikor vele együtt dől a hatalmas ágy oltalmazó védelmébe ahol egyre közelebb és közelebb húzza magához nem is gondolva arra, hogy talán zavarhatja őt a gondolat, hogy hasfaluk gyakorlatilag teljesen egymásnak préselődik s talán egy papírlap se férne már kettejük közé. Imádja ezt a közelséget, melegséggel és élvezettel tölti el.
- Igen, még akkor is. Lehet, hogy nem mondtam vagy nem vetted még észre, de elég nagy romantika hívében állok és a sok hímtársammal ellentétben én kifejezetten szeretem az ilyen "esti összebújós" filmeket. Egy kis bor, egy kis mámor, egy kis... "mi" - suttogja a lány ajkaira apró, szinte alig érezhető csókok lágy triumvirátusában. Triumvirátus Hayden értelmezésével... "mikor a szerelem, a vágy és a megszokás találkozik egymással."
- És nem elég, hogy puhább, aranyosabb de még olcsóbb is - pimaszkodik összeszűkített szemekkel még utoljára végigsimítva a lány csípőjén s most komolyan örül annak, hogy nem valami sokra vágyó nőszemély lakozik ebben a parányi kis testben aki gyémántokat, aranyat és milliókat követel tőle. Sajnos volt már ilyenhez szerencséje s gyakorlatilag elmenekült a kapcsolat elől hisz tudta, hogy csak kín szenvedés lenne ha ők ketten egy párt alkotnának, elvégre ha akarná se tudná megadni neki azt amire vágyik. Lehet, hogy sokáig bizonygatta a szöszi, hogy neki nincs szüksége ezekre, de tudta, hogy milyen az a lány. Bárhol jelentek meg együtt, vagy csak elment szórakozni a barátnőivel, mindig teleaggatta magát ki tudja, hány karátos ékszerekkel!? Az ilyen neki ne mondja azt, hogy nem kell a pénze mert úgyse hiszi el. Sajnos nem most jött le a falvédőről.
A lány által ígért bosszú még kegyetlenebbre sikeredik, mint amire számított és talán most látja először azokat az ördögszarvacskákat a feje búbján, melyek eddig glóriaként ragyogtak.
~ Ahha tehát ilyen vagy amikor kimutatod a fogad fehérjét igaz?~
Gondolatban csupán ennyire futja s már-már sértett sóhajjal próbálja a tudtára adni miközben két foga közé csípi alsó ajkának a szélét, hogy ez igazán nem szép csel és bár baromira élvezi, hisz dekódolni tudja ám mindkettejük testének rezdüléseit, mégis mivel tisztában van azzal, hogy nem most jött el ennek az ideje, kénytelen lesz gyorsan túllendülni ezen még akkor is, ha piszkosul nehezére fog esni. Inkább gyorsan végignyalja az ajkát meggátolva ezzel a cserepessé száradását amit a pillanat heve és az egyre gyorsabb levegővételei eredményez. El se tudja képzelni ez a lány, hogy mi megy most végbe benne s talán csak azok a vágytól izzó mégis kétségbeesett pillantások azok, melyek eljuttatják Zoya agyáig, hogy jobb lesz ha abba hagyja.
- A végén még én kérek elnézést igaz? - neveti el magát miután a lány lepördül róla s noha inkább tűnik ez a meglepő hangeffekt szűkölésnek, mégis a szemei úgy csillognak a boldogságtól, mint eddig még soha. A mostani kis manőver megerősítette abban - hisz Zoya volt a kezdeményező fél - hogy az eddigi félelme csak felesleges majré volt. Azt hitte, hogy ez a lányka még most se fog készen állni arra, hogy végre igazán együtt legyenek, mikor nem kell mással foglalkozniuk csak egymás testével, érzelmeivel és a vággyal. És tessék, most minden további nélkül adott tanúbizonyságot arról, hogy de, nagyon is készen áll, ráadásul ő is épp annyira élvezi a kialakult helyzetet melyre a teste minden pillanatban reagált, mint Hayden.
Mikor a visszavágó alkalmával elgyengülni véli a lány térdeit, határozottabban, már-már óvón tartja meg törékeny kis testét, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban felbukhatna, de végül csak az útjára engedi mint egy elreppenő kismadarat aki jelenleg a macska elől menekülve siet egy magasabb, vékonyabb ágra amiről tudja, hogy nem tartaná meg a másik állat súlyát, míg az övét igen. Így ez által védve van...
... és így Zoya is megmenekül hisz a távolság hozzásegíti Haydent ahhoz, hogy lehűtse magát. Ezernyi gondolat ostromolja megállás nélkül a tudatát, mintha szét akarná szaggatni nem csak az elméjét, de az egész testét is. Nem gondolta ám, hogy ilyen nehéz lesz uralkodnia magán.
- Jól van... higgadj le, nincs... nincs baj, csak... fúúúú a francba - sóhajtozik még egy sort nagy magányában, kétségbeesetten szántva fel ujjaival a haját miközben hol elindul az ajtó felé, hol pedig visszafordul mikor épp eszébe jut az előbbi kis incidensük. Két bolondos... tudják mitől döglik a légy csak épp szeretik még kínozni egy kicsit.
Végül csak erőt vesz magán és elindul lefelé. Az egyik lépcsőfok halkan megnyekken alatta, ahogy a korláthoz ragaszkodva szeli a fokokat és ami ismét feleleveníti a gondolatot, hogy végre pihenhet és ezzel együtt a szabadság édes ízét is, miszerint "otthon" van. Már csak egy kis szórakozás reményében is visszahelyezi a súlyát az előző fokra, hogy megint hallhassa a laminált burkolat halk sikolyát...
- Imádom - jegyzi meg sokkal inkább magának, mint bárki másnak, de ezután máris odalép a lány mellé, hogy kezébe vegye a bőröndöket és a lépcsősor alatti kis kanyarba tegye őket - ez egy okos gondolat, szerintem itt bőven jó helyen  is lesznek. Bár ha azt vesszük, hogy két hét azért elég jó kis idő, ki is pakolhatnánk... na jó tudod mit rád bízom - kavarodik bele már a saját gondolatmenetébe is, hisz tagadnia is felesleges azt, hogy még mindig az előbbi hatása alatt van. Semmiben sem biztos, mégis mindenben. Vannak elhatározásai de egyszerűen nem képes maga dönteni... Zoya lökött kis manói megfertőzték az ő agyát is és most kusza gondolatai közepette kapálózik.
- Először is tüzet rakunk ügyesen okosan anélkül, hogy felgyújtanánk bármit is. Utána szépen elővadásszuk a karácsonyfa díszeket és feldíszítjük azt a jómadarat ott a sarokban - mutat az ablak és az egyik kanapé melletti dagadt kis fenyőre ami kovácsoltvas talpba állítva illegeti magát nagy vidáman arra várva, hogy belőle is igazi karácsonyfa legyen, mint nagyobb társaiból. Azt már nem is tudja szegény, hogy mi lesz belőle később... szomorú a fenyők sorsa azért valljuk be. Néhány napnyi díszes tündöklő csoda, majd levelét hullajtó könyörtelen elmúlás.
De mielőtt még belevetné magát az este rejtelmeibe, a bőröndjéhez ballag, hogy a hátsó kis zsebéből elővegyen két kis dobozt. Általában csak egy gyógyszert kell bevennie a lábára, amit kiegészít az izomlazító krém, de most mégis kettő csúszik a kezébe a két különböző üvegcséből. Hogy ennek mi az oka? Hamarosan hárman lesznek itt a házban és ha már egyszer igazán boldognak akarja látni a lányt, akkor kockáztatnia kell. Elő hát az allergiára való gyógyszerrel.
- De előtte megyek és csinálok két nagy bögre teát. Desireének annyi teája van itt, hogy azt szerintem egy nagyobb város is megirigyelné. Van abban a szekrényben egy nagy doboz aprósütemény. Legalábbis Gale azt mondta, megnézed addig?  - indul el a hatalmas konyha felé menet közben az egyik szekrényre mutatva, miközben ő az egyik vitrinből előkap egy üvegpoharat amibe vizet enged. Könnyedén, gyorsan letudja mind a két pirulát, de aztán csak sarkon fordul, hogy a konyha közepén lévő szigetecske kapja a főszerepet. Ennek a csinos kis pultnak az egyik ajtaja rejti a számukra fontos italok filtereit.
- Nézd csak, itt olyan is van ami nem filteres - kapja a kezébe az egyik pirosas tasakot, hogy felszakítva a ragasztását beleszimatoljon - fúha - leginkább egy nemtetszését kifejező prüszkölő macskára hasonlít ahogy hátrakapja a fejét és sóhajt egyet ami macskás fújásra hajaz.
- Na hát ez valami rettenetesen büdös cucc... asszem' maradjunk a gyümölcsteáknál vagy hát... van itt még olyan is, hogy fekete tea, zöld, ír krém és még egyéb olyan dolog amin se egy citrom  se egy eper. Nem is értem - alapjáraton imádja a teát, viszont a hatalmas különlegességekért nincs oda. Még a fekete teát is csak magában issza kis cukorral csipetnyi citromlével, de tejet semmi pénzért nem tenne bele... vagy ki tudja?
- Parancsolj ez a választék - húzza ki végezetül az egész dobozt, amiben vagy negyven különbözőféle tea kap otthont - citromos, epres, almás fahéjas, téli csoda vagy mi a manó.... rebarbarás, ananászos, erdei gyümölcsös... másik tél ízű. Ez egy egész teás bolt, használd ki! Szóval? - támaszkodik meg a nagy doboz két oldalán miközben tekintetét Zoyácskára vezeti várva a válaszát. Tekintete viszont elkalandozik rajta. Azon ahogy tesz-vesz, izeg és mozog... gyönyörű!

Zoya and Hayden

 

Nem sokkal az utazásukat megelőzően volt bent egy idős néni szobájában az onkológián, akit már azóta ismer, hogy gyakornok lett a kórházban. Egy jószívű, végtelen életbölcsességgel megáldott asszonyról van szó aki felett nem elég, hogy elrepültek az évek, megöregedett és segítségre szoruló lett, de még a gyilkos kór is megtámadta őt. Ennek ellenére viszont kitartó, erős és pozitív gondolkodású asszony így nem engedi, hogy a betegség legyőzze őt anélkül, hogy ő ne küzdene ellene. Az a harc amit folytat az elkerülhetetlennel szemben, még egy fiatal szervezet számára is irigylésre méltó... mintha egy gladiátor küzdene a vad oroszlánokkal, de ő kitart addig, amíg csak tud.
Persze tagadni se lehet, hogy ez alatt a több mint hat év alatt nagyon sokat romlott az állapota. Míg eleinte testesebb volt és játszi könnyedséggel kapta volna még Haydent is a nyakába, mostanra már egy összeaszott, parányi kis nő lett belőle. Egy nénike aki már nem tud egyedül közlekedni, már a kórház udvarára is csak úgy tud lemenni, ha ez a töretlen határozottságú rezidens segítő jobbot nyújt neki és támogatja őt míg meg nem találják az első padot ahova leültetheti.
Ez alatt a hat év alatt megöregedett, sárga lett a bőre, a hosszú fekete haja kihullott a szemöldökével együtt, még a szempillái is elkoptak pedig jól emlékszik rá Hayden, hogy a kezdetek kezdetén olyan hosszú pillák díszítették a szürke  szemeit, hogy azokat még egy műszempillát hordó nő is megirigyelné. Felértek egészen a szemöldökéig, ráadásul sűrű is volt. Egy tündéri természetű idős, már hetvennégy éves néniről van szó, aki kicsit szókimondóbb a kelleténél de ezt is tisztelik benne olyan sokat. Ami a szívén, az a száján, soha nem szokott köntörfalazni, megmondja az igazat. Az a mottója, hogy "fő az egyenes út az igazsághoz!". És ez így van rendjén... egy csodálatos szív, egy segítőkész és okos, értelmes elme. Egy háromgyerekes anyuka akinek tizenkét unokája van és hat dédije. És egy megtört, mindig szomorú tekintetű néni, akihez nem járt be senki. Se a gyerekei, se az unokái.
Egyedül volt minden egyes nap, nem foglalkoztak vele a rokonai mondván: Könnyebb, hogy nem látjuk ahogy meghal. Neki is könnyebb lesz az elmúlás, és nekünk is, mert nincs kihez ragaszkodni... Hayden pedig nem értette, hogy hogy képesek ezt csinálni?Hatalmas kerek szemekkel, dühödten meredt az asszony - nevezzük nevén, Lenora - hozzátartozóira miközben egyre csak fojtogatta a méreg. Mi lesz a lelkiismeretükkel, hogy nem látják és nem beszélnek azzal az emberrel, aki több mint hatvanöt éven át mellettük volt?! Jó a fiatalabbak számára nyilván nem hatvanöt, de a legfiatalabb unokája is huszonnyolc évét töltötte be elmondása szerint az elmúlt hónapban. Miért nem tudnak arra gondolni, hogy legalább most mellette legyenek, hogy szeressék és beszélgessenek vele? Miért kell egyedül meghalnia?
Nem véletlen, hogy Haydennek mind ahányszor beszélget vele, megszakad a szíve. Ezért is lett ő az aki mindig bent volt mellette és ha napi jelleggel nem is tudta meglátogatni a rengeteg teendője miatt, kétnaponta szinte biztos, hogy bent volt nála legalább egy órát, hogy ha nem is tudja pótolni a szeretteit de legalább legyen kivel beszélgessen. Négy nappal ez előtt mikor említette neki, hogy hova viszi Zoyát és, hogy mit érez iránta, Lenora hosszan és bölcsen reagált a szavaira miközben minden szeretetével és szürke hályogos szemével az arcát nézte.
"Tudod, Drága fiam..." - mert menet közben ő lett az, akit fiának szólított már, akaratlanul is így kezdett hozzá ragaszkodni s noha Hayden tisztában van a helyzet súlyával, egyszerűen nem tudott elhátrálni a feladat elől, miszerint ennek a nőnek boldoggá kell tennie az utolsó hónapjait. És ha ehhez az kell, hogy a saját szívét is összetöri akkor megteszi.
"...talán egy élet se elég ahhoz, hogy az ember megtudja, ki az a személy akit neki teremtett az élet. Mert mindenkinek van valahol a világon egy párja, egy kiegészítő partnere, aki nélkül nem érzi teljesnek a világot. Lehet, hogy az pont az ikertestvéred akitől elválasztottak még pici korodban és mindvégig titkolták a kilétét, de az is lehet, hogy a legjobb barátod, az édesanyád vagy épp a nagynénéd. Esetleg egy idős úr akivel beszélgetni szoktál mikor lemész az újságért reggelente. Viszont mindenek felett áll egy dolog. Édes fiam, az a legszebb találkozás, mikor azt a valakit találod meg, akit nem elég, hogy ennek a bizonyos másik felednek érzel, de ő és te egyek vagytok. Ő a te szemed és füled, közös a szívetek, a lelketek és az elmétek. Ő a szerelmed, ő az akivel le akarod élni az életed! Nem tudod elképzelni nélküle az életed, mert a mosolya megérinti és cirógatja a lelked, a szeme csillogása fellobbant valamit a szívedben amihez egyre inkább csak ragaszkodsz és ezáltal rájössz arra, hogy nem akarod elereszteni csak ölelni akarod és csókolni.
Ha mellette vagy és ő melletted te őrült boldog vagy, már-már madarat lehetne veled fogatni, ha kell még a csillagokat is megpróbálod lebányászni az égről csak, hogy apró díszcsomagolásba nekiajándékozd ezzel a mindenséget. Viszont ha távol van tőled és bár egymásra vagytok hangolva tehát sose vagytok egyedül, mégis olyan mintha hiányozna valami, mintha magányos lennél, szomorú és szétszórt. Olyan számodra ez a valaki, akinek előhozza a legjobb énedet, miszerint inkább többet akarsz adni, mint hogy te többet kaphass. Nem akarsz semmit se bizonygatni mert tudod, hogy úgy vagy számára tökéletes, ahogy vagy... igen drágám, te gyönyörű zöldszemű, mosolygós kedveském! Ez az igaz szerelem és ha megtalálod, nem lesz kérdés, hogy felismered-e vagy sem. Csak hallgass a szívedre, hallgasd, hogy mit súg az agyadnak aki eleinte noha kételkedni fog, de csak hamar rájön arra, hogy bizony ennek az erős ketyegőnek igaza volt. Mert szeretni kell! Ez a legfontosabb! És ahogy elnézem az arcod, és érzem a szíved dobogását, tudom, hogy te megtaláltad! És én rettenetesen büszke vagyok rád!"
Mondta ezt egy olyan nő, akit elfelejtett a családja szeretni. Elfelejtették őt és lemondtak róla csak azért, hogy nekik ne kelljen szenvedniük azzal, hogy végignézik a halálát. De mi lesz így a közös évekkel?...
És ahogy most elnézi Zoya arcát s pimaszkodva egy-egy csók között motyog, tényleg érzi azt amit Lenore mondott. Azt, hogy ő az akit neki teremtették...azért vannak ők ketten, hogy egymásért és egymásnak éljenek.
- Ühümm - nyögi újra, de aztán elhúzódik tőle annyira, hogy láthassa az arcát. Már kezdi egyre inkább foglalkoztatni, hogy a halk, szűkölő hangocskák mellett milyen arcot vág? Végül csak egy gyors mosolyra futja, ugyanis pillanatok alatt olyanok lesznek mint egy felbolydult hangyaboly és mindketten a "menjünk amerre látunk" teória mellett döntenek talán jogosan, talán gyáván. De főként azért mert mindketten érzik, hogy nem ez volt az a pillanat mikor végre megléphetik a legnagyobb lépcsőfokot.
A nappaliban ácsorogva talán most érzi magát először zavarban a lány társaságában. Eddig minden olyan spontánnak és magától értetődőnek számított, hogy soha nem érezte úgy, hogy annak a bizonyos pírnak az arcán meg kell jelennie. Most viszont, hogy ők ketten egy helyre vannak "bezárva" ráadásul nem akármilyen intim pillanatnak voltak most részesei, még belőle is előrángatja a zavart kisfiút. Lehet, hogy eddig is voltak vidám, összebújós éjszakáik mikor többször váltottak csókot mint általában, többet simogatták a másik arcát, nyakát és hátát, de olyan mélységekbe mint ma, soha nem jutottak. Ehhez pedig nem is kellett más csak a szabadság érzése, a közelgő karácsony szelleme és az, hogy olyan légkört teremtsenek pillanatok alatt, ami a lehető legnagyobb érzelmeket váltotta ki belőlük így a zavart és a csepp kis izgalmat is.
Megvakarva a tarkóját, felnevet.
- Nem is állt szándékomban reklamálni, mostantól a ki és bepakolás is a te reszortod lesz, mit szólsz? - érdeklődik de már fordul is a szobanövényként meggyalázott fenyőfa felé.
- Hogy lehetsz ilyen?! Most lefog hullani az összes tüskéje szerencsétlennek és kereshetünk újat. Ne sértegesd! - a szigornak viszont nyoma sincs a hangjában hisz mindvégig ott ül a lelkes mosoly nem csak a szája szegletében, de mint azt Zoya is olyan sokszor mondta neki, még a szeme, az egész arca mosolyog. Igen, ezt hívják boldogságnak! Boldogságában pedig mi mást csinálhatna az ember mint önfeledten mosolyog?
- Ha mégis sikerül, majd bemutatom neked a csodálatos újraélesztési technikámat jó? - böki oldalba miközben gyógyszereivel a kezében beballag a konyhába, hogy csináljon maguknak két nagy bögre teát.
- Ööö ahajjatalán... nem tudom, szerintem a felsőben, de valószínűleg az alsóban lesz. És egyébként is, mindegyikben fogsz találni valami édeset mert a lányok is állandóan édességet majszolnak, az apjuk már ki van tőlük. Mondjuk nem meglepő, ő meg a sósért van oda - végül csak legyint egyet jelezve, hogy több szót aligha érdemel ez a téma, inkább visszafordul a nagy doboz tea felé ami esetében ismét beüt a "bőség zavara".
- Hogy mi? Harisnyás pipi? - szűköl miközben próbál leküzdeni egy feltörni készülő nevetést. Ilyet se hall sűrűn s még aközben is rázkódik a válla a visszafojtott nevetéstől, míg a teák között kotorászik.
- Csak egy "L", azt nem kell annyira megnyomni - kötözködik de aztán csak az egyszerűbb, csokis keksz felé biccent - részemről az, ezt baromi jól csinálják itt a környéken, a másikat megtarthatod, te vagy a nagy fahéjas manó. Ne is mond - mutat fel egy doboz teát - japán rózsa... Belga, Spanyol, Japán. Mi jön még? Magyar túrórudi? Vagy mit is esznek azok? Az a kis rudacska édes túróval a közepén? - gondolkozik el egy pillanatra miközben a hatalmas, egész falat betöltő ablak felé les onnan pedig a lányra, aki megállás nélkül mocorog. Talán el se tudja képzelni magáról, hogy milyen gyönyörű és, hogy milyen boldoggá teszi már csak a puszta jelenlétével is ezt a csupa szív mamlaszt. Most ő érzi úgy, hogy a furcsa bizsergés új alakot ölt a testében és már nem csak egy pontban, de az egész testében fellángol...
Az arcán cuppanó puszira először csak összerezzen, hisz egy pillanatra teljesen elkalandozott és már csak azt veszi észre ahogy a lány egyre távolodik ő pedig az arcára simítja a tenyerét egy meghatott mosoly kíséretében. Még vidáman felnevet mikor elcsípi ahogy táncolni kezd, de már fordul is a pult felé, hogy elővéve a két legnagyobb bögrét amit ez a ház - de talán a legnagyobb amit az egész világ - látott, teli töltse vízzel és a mikróba tegye őket, hogy elkezdjenek felforrni.
Míg a mikrohullámú szépen teszi a dolgát, addig ő ki ballag a nappaliba, oda ahol Zoya is tesz-vesz, hogy a hatalmas gardróbszekrény aljából elővegye a dobozokat, melyek a karácsonyfadíszeket és égőket, az angyalhajakat rejti.
- Szerintem lesz mit felpakolni erre a kis dundira - néz végig a termésen ami a nappali közepét teljesen el is foglalja. Hat doboz, ebből négy majdnem akkora, hogy még Zoyácska is kényelmesen alhatna benne.
- Mire szoktak ennyit pakolni? Nem is emlékszek rá, hogy az elmúlt kilenc év alatt ennyi dísz lett volna a fákon - kerekednek el a szemei ahogy egy halk nyögés kíséretében leguggol az egyik nagyobb doboz mellé amit kinyitva megcsodálhatják az áttetsző és fehér üvegből készült díszeket. Gömbök, jégcsapok, szépen cirádázott csillagok és angyalkák.
- Tyű, ezek üvegek. Javaslom ezzel vigyázzunk. Na de előbb a tűz, míg fel nem melegszik a víz... a fa nagy része lent van a pincében, ahova az az ajtó vezet, ami ott van - mutat a konyha felé ami mellett van egy sötétbarna nyílászáró.
- Általában egy napra elegendő elfér ebben a nagy kosárban, szóval jó kis torna lesz fel-le mászkálni és cipekedni de majd ezt intézem reggelente. Nos... ezt a kis üveglapot szépen kihúzzuk, ez védi meg a szőnyeget és igazából minden mást attól, hogy egy esetleges parázs fel ne gyújtsa. Nem szerencsés amikor kipattan egy, úgyhogy ezt mindig be kell húzni. Na most, szépen felhalmozunk ide egy kupac fát, két nagyot és több kisebbet. A kicsit gyorsan elégnek és elegendőek ahhoz, hogy a nagyok is meggyulladjanak idővel. Ezek akár egy egész éjszakán át jól ellángolnak itt magukban és kellemes melegen tartják a házat - míg magyaráz, elkezdi begyújtani a kandalló tüzét - ez a piszkavas, ha elaludna vagy úgy látod, hogy el fog aludni akkor megpiszkálod, hogy a kis lángnyelvek fát érjenek. Sajnos ez nem olyan mint abban a mesében, mi is a címe? Táncoló palota? Vagy Vándorló palota? Igen valami ilyesmi, szóval Calcifer itt nem olyan jófej, hogy magától beszedi a kis fa rönköket, megflamózza őket és máris meleg lesz - les szórakozottan a lányra - ha pedig kialszik a tűz vagy túl sok a hamu bent akkor ezzel a lapáttal kiszedjük majd újra pakoljuk. Ennyi a titka, szerintem hipp-hopp bele fogsz jönni - elégedetten csapja össze a tenyereit, hogy a kis kosz ami rákerült, lehulljon róla. És pont végszóra fejezi be, ugyanis csilingel a mikró, hogy felforrt a víz.
- Áh, a tea. Ezt sikerült megjegyezned? Reggel te gyújtod be, kis Padawanom - biccent a kandalló felé de már indul is a konyha felé, hogy összevarázsolja a teához valókat.
Mióta az eszét tudja imádja a teát, viszont a mai napig nem szokott hozzá ahhoz, hogy Zoya milyen sok cukorral issza így nem csinálja meg egyiket se, csak egy jókora tálcára ráteszi mind a két bögrét, a cukortartóval a citrommal és a kiskanalakkal együtt, hogy visszacsoszoghasson a nappaliba ahol ezt a csinos kis halmot a dohányzó asztalra helyezi.
- Nem mertem találgatni a cukormennyiséget illetően, szóval? Mennyit kérsz? - ép lábával arrébb tolva a fotelt ledobja rá magát, hogy a kérdésre választ várva elkezdje Zoya teájának az elkészítését.
- Amúgy van valami külön szokásod a fenyőfa díszítését illetően? Mármint, hogy ki rakja fel a csúcsdíszt, mit raksz fel először? Nálunk az volt a bevett szokás azután, hogy drága kicsi én bevezettem a karácsonyt, mert ugyebár tizenöt éves koromig nem ünnepeltük, ugyan olyan nap volt mint minden más, az Amerikaiak szokását átvéve a családfőre bíztuk a csúcsdíszt. Mindig John tette fel a csillagot, de csak utoljára, mert mindig veszekedés volt abból, hogy melyik legyen. Valaki az ezüstöt akarta valaki az aranyat, mígnem jött egy harmadik is, egy arany-piros cirádás csillag. Hát képzelheted milyen élet-halál harcokat vívtunk azért, hogy melyiket tegyünk fel. Az aranyat azért akartuk jobban, mert az volt a legszebb... az ezüstöt azért mert az volt a legrégebbi, még hú, valamikor a nyolcvanas évekből maradt fenn, mikor még a nagyanyámék karácsonyoztak. A piros arany viszont a legújabb volt és nyilván az újdonság erősebb volt. De csoda vagy sem, mindig az arany került fel a fára mert a hagyomány csak kötött minket - meséli vidám mosollyal, majd elkerekedik a szeme mikor az üvegdíszek között megpillantja azt a régi  de pimaszul aprólékos csúcsdíszt, ami egy az egyben ugyan olyan, mint ami a farmon is van.
- Ez az - lép a doboz mellé, hogy kivehesse onnan - ezért folyt a harc és mindig ez volt a győztes. Nem is értem, hogy mit szerettünk rajta annyira - ettől függetlenül végtelen szeretettel néz végig a csillagon, miközben közelebb húzza magához a lányt, hogy egy puszit nyomjon a feje búbjára.
- Ahogy elnézem, most is nagyobb a választék, tehát ma te döntesz.

Zoya and Hayden

 

Számára mindig John volt az a személy, aki az általa ismert legbölcsebbek közül is a legelsőként került ki és ezen még a kedves Lenore néni se tudott változtatni noha évek tekintetében bőven megelőzte az ötvenöt éves Johnt. Mindig tudott mondani valamit azokra a sűrűn emlegetett viszont annál is többször éreztetett kétségbeesésekre, amit Hayden produkált nem csak az orvosi pályafutása elején, de már akkor is, mikor még komolyan a nyeregbe szánt életen gondolkozott. Amikor még nem volt más, csak a lovak, a legelők végelláthatatlan kietlen pusztaságai melyeket a távolban kisebb-nagyobb hegyek öveznek. Olyan legelők, ahol az ég egybefüggő egészt alkotott a délibábos távollal... egy hely, ahol épp olyan szabadnak érezhette magát mint Phoenix, mikor nyereg és kantár nélkül ülte meg. Egyszerűen nem számított a távolság, az, hogy milyen messze kerül az otthonától, csak rohant négylábú társával és valamikor az éj leple alatt hazavánszorogtak mikor már mindenki az ágyat nyomta és valahol az álmok túleső partján jártak kivétel nélkül. Sokszor még Roy is elfelejtett jelezni a családnak, hogy valaki jön, máskor pedig már csak azért se vakkantott, mert hamarabb megérezte gazdájának ismerős illatát mint, hogy meglátta volna őt közeledni.
Ilyenkor csak a versenyek miatt kellett aggódnia, amiben John végtelen büszkesége mindig átsegítette. Mindig támogatta őt a bajban s mellette volt mikor úgy érezte, hogy végleg lemondott róla az anyja és az apja is. Mikor úgy érezte, hogy szégyenfolt lett a család hosszú évszázadokra visszanyúló nevében, hisz mind ahányan férfiak itt éltek, lovasok voltak vagy farmerek, John ott volt és megvigasztalta.
Ahelyett, hogy a hagyományokat követte volna, inkább azt a három eszementet akit Jonathannak, Raynek és Karennek hívnak. Mert ugyebár ők elhagyták a farmot, ketten orvosok lettek egy pedig színész, de sose kérdőjelezték meg a döntésüket és nem is kételkedtek magukban. Ezzel próbált ő maga is érvelni, mígnem feladta és úgy látta helyesnek, ha többet nem szól egy szót sem csak elfogadja a támadásokat és a szerintük helytelennek vélt döntésének a következményét.
De ekkor, mint általában, megjelent a tar kopasz, csillogó koponyájú John az ő vörös kockás flanel ingjében s borostás, olykor pedig sötétszakállú állát dörzsölve leültette maga mellé a kétségbeesett kölyköt, hogy meséljen neki. Mesélt az élet nagy kérdéseiről és a meg nem válaszolt kérdéseiről egyszerre. A veszteségekről, a győzelmekről és az erényekről épp úgy a csalódottságról, a családról. De a legfontosabbnak így is a józan ész és a szív kérdése volt nem véletlen, hogy mind ahányszor kételkedett magában ez a zöldszemű, manó orrú gyerek, annyiszor verte bele a fejébe a gondolatot, hogy márpedig amit választott az csak jó lehet!
"Hayden... mind ahányszor kételkedsz magadban, annyiszor teszel le ezerszer többet az asztalra mint amennyit az apád, édesanyád vagy bármelyik még élő idősebb rokonod valaha. Nézz körül! Ezek az emberek azért vannak még itt, mert egyszerűen belesavanyodtak a farmer életbe. Nekik ez a világ, mert soha nem jártak bent a nagyvárosban, nem tudják milyen szórakozni, milyen felpattanni az asztalra és önfeledten táncolni nem gondolva a rosszra!" - itt természetesen megjelent az a kacér vigyor a képén, ami mindig megnevettette Haydent, hisz jobb oldalt a mai napig hiányzik a "vámpírfogának" a fele és ahogy a vigyor közben nekifeszíti a nyelvét a fogsorának, azon a részen kidudorodik a nyelve.
"Figyelj rám! Orvos vagy és olyan orvos leszel, akiből nem csak, hogy ezen a kontinensen, de az egész Világon nincs még egy. Hozzásegít az eszed, a tudásod és a kitartásod, de mindenek felett a szíved, a jóságod és az együttérzésed. Mert hallottam ám arról, hogy milyen vagy amikor élesben kell valakiért küzdened. Hallottam, hogy mit csináltál azzal az égési sérüléseibe belehalt kislánnyal és, hogy milyen vagy azzal az idős nénivel akit magára hagyott a családja a legnehezebb időkben. Együtt küzdesz vele és mellette vagy... Hayden, ne akard megváltoztatni magad csak azért, mert ezeknek az önző embereknek nem tetszik az amit csinálsz. Lehet, hogy rossz érzés, hogy pont a családod kételkedik benned, de ez csak három, négy ember míg emberek milliói számítanak rád... életeket mentesz, a saját életed árán harcolsz azért, hogy az autóbalesetet szenvedett férfi hazamehessen a családjához vagy, hogy egy végstádiumos rákos asszony utolsó hónapjai szebbek legyenek. Ne emészd magad és mosolyogj végre! És vigyorogj bele a képükbe, igenis mond ki azt amit gondolsz! Hogy míg te másokért küzdesz, értük dolgozod ki a beled addig ezek itt mást sem csinálnak csak térdig túrják a ganéjt azért, mert ez az otthonuk. És hidd el, én se itt lennék már, ha nem itt dolgoznék és nem itt keresném a kenyerem. Szóval egy szónak is száz a vége, én roppant büszke vagyok rád és szerintem az a sok ember is akik nap mint nap vetik beléd a hitüket és figyelik ahogy a saját hiányosságaid és hátrányos, nem a legjobb fizikai képességeid ellenére is de többet nyújtasz mint azok, akik toppon vannak láb ügyileg. És talán nem mondják ki, de szentül hiszem, hogy titkon anyádék is örülnek neked és büszkék rád.
Menj hát el innen, fogd kézen azt a kislányt, és legyetek együtt olyan boldogok, ami a családodnak soha nem fog már megadatni! Élvezd vele az életet, az együttlétet és ne felejtsd, hogy soha ne kételkedj magadban mert hatalmasabb és őszintébb szíved van mint amit te eltudsz képzelni! Megérdemled a boldogságot... jobban, mint bárki más!"
Igen... John tudta már az előtt, hogy Svájcba indult volna, hogy nagy tervei vannak ezzel a lánnyal. A lánnyal, aki megérintette a lelkét és akiért érdemes élni, akiért lemondana a családjáról. Lehet, hogy a kettőt lehetne együtt is épp olyan értékesnek és fontosnak tartani, bevonni Zoyát is a nagy Cole-ok rejtelmébe és hosszú évszázadokra visszanyúló történelmébe, csak az a baj ,hogy ennek nem érzi szükségét. Lehet, hogy örökre az a farmer gyerek marad akinek született, de talán ezt egy olyan farmon fogja már megvalósítani és viszont megélni, ahol nincs ott az anyja, hogy az őrületbe kergesse, nincs ott az apja akinek minden szavától rettegnie kell. De legfőképpen nincs az a feszültség és elkeseredett akarás, ami lassan kilencedik éve fojtogatja a baleset miatt.
És ha mind ez nem is lesz, lesz neki egy Zoyája aki mellett olyan lehet amilyen, aki úgy szereti, amilyennek megismerte és nem várja el tőle a lehetetlent. Azt, hogy megváltozzon.
- Hát na, most.... ez is a helyiség éke, csak fel kell szépen öltöztetni. Most még... elég pucér szegény, de hamarosan szebb lesz mint valaha. Aztán mehet szegényke megint ki a hidegbe. Az a mázlija, hogy cserepes. Ahogy elnézem - billenti cseppet oldalra a fejét, hogy jobb rálátása legyen a sűrű tűlevelek által takart részre - jaja. Okos ez a család. Újrahasznosítható fenyő, Svájci módra. És nem is műanyagból van. Király - nevetgél szórakozottan miközben már a teákkal foglalatoskodik és azzal, hogy ne nyelje le egészben a szájába nyomott sütit.
- Mitgondolszmekkoraszámvaanhna? - motyogja egybe az egészet miközben az ajkaival rászorít a sütire ami épp megkísérli a szájából való zuhanást mintegy menekülő útvonalat keresve, de csak rátalálnak azok a hosszú ujjak az omlós darabra. Vidám mosollyal ingatja ide-oda a fejét miközben letudja a finom édességet. Már csak ezért is megéri Svájcba jönni.
- Amúgy tudod mi a gáz ebben a süteményben? - les Zoya irányába, miközben a kezébe veszi a belga csokoládéval sült omlós kekszek dobozát - az, hogy a svájciak csokija is meglehetősen finom, én személy szerint még a belgánál is jobban szeretem, hát itt van az alpesi tejcsoki nem? Miért pont belgát tettek bele? Hazaárulók - és ezzel már koccan is hozzá a doboz a pult márvány felületéhez, ő pedig kicaplat a nappaliba míg a víz forr a mikróban.
- Rémszarvas? Szegény - nevetgélve méregeti a mamuszt - tényleg jó fej bár én se tudom elképzelni azok között a bizonyos flitteres ruhák között. De hát, ha azt vesszük, hogy a karácsony nagy részben a csillogásról is szól, nem mindegy, hogy épp karácsonyfadíszek vagy csomagolópapírok között van ez a mamusz vagy esetleg csillogó ruhák között? Amúgy is elég extrém gazdája van, ezek után szerintem  semmin nem fog meglepődni főleg nem azon, hogy Csőrikés kezeslábast fogsz felvenni miközben Micky egeres zoknival ismerteted meg közelebbről. Igazi mese egyveleg  - de ezzel már fordul is a kandalló felé, hogy jó Jedi mester módjára megtanítsa az apró, szorgalmas kis Padawanjának azt, hogy mi a helyes használata ennek a hatalmas, tűzköpő szörnyetegnek. Igen, Gale egyik kislánya Rose rettegett tőle hosszú évekig épp úgy mint más gyerekek az ágy alatt élő szörnyetegtől vagy a wc-be költözött manótól... soha nem ment a közelébe és kétségbeesetten sikoltozott, hogy "szörnyeteg, tűzköpő szörnyeteg". Nyolc éves korára aztán csak megbékélt vele és rájött, hogy ha elég közele merészkedik hozzá akkor kellemes meleget ad egy fagyos téli éjszakán mikor még a kakaó se olyan gyors hőforrás, mint lennie kellene.
- Jó... tudod mit? Az hozza fel a fát aki hamarabb felébred. Így áll az alku? Még veszekedés se lesz belőle - köt vele alkut miközben Zoya nagy vidáman kezdi el törölgetni az orra hegyét - nézd már, a végén átmész gondos nagymamiba - pimaszkodik fülig érő vigyorral viszont az az igazság, hogy míg mástól általában idegesítőnek és ledegradálónak tartja ezt a mozdulatot, most egyáltalán nem zavarja, hisz a kandalló mellett egy csinos kis nappali közepén amit átjár a kellemes meleg, a fenyőfa és a frissen vágott rönkök illata, kifejezetten bensőségesnek nevezhető. Egy kis időre el is időzik a gondos szempáron, de aztán csak folytatja amit elkezdett.
Mikor már sokadik alkalommal pillant rá a szeme sarkából és csak azt veszi észre, hogy meredten bámulja az arcát, két tenyerét hozzácsapja a combjához nem is törődve azzal, hogy talán újabb koromfoltokat hagy a sötétkék anyagon. Mert ugye "úgyse fog látszani"... pont mint a rossz gyerekek. "Majd az automata kihozza."
- Te most figyelsz is rám, vagy épp a szóképzési technikámat elemzed? Tudom, néha kicsit fura, de mentségemre szóljon, hogy anyai ágon amerikai vagyok és nem úgy beszélem az ausztrált mint mindenki más. Talán ezért is vagyok érthetőbb - a tekintete a pillanatnyi komolyságból rögtön mosolygósba vált, majd mutatóujjával megérinti a lány állát - csukd be, mert kiesel rajta. Na szóval, mikor én kis híján felgyújtottam a házat az volt a baj, hogy rácsepegett valami ismeretlen eredetű anyag az egyik fára ami belobbant. Úgyhogy nem árt mindig megnézni, hogy teljesen szárazak-e a kis rönkök meg a gallyak, mielőtt odapörkölsz szerencsétleneknek. Ez csak biztonság kérdése és bár lehet, hogy van a házon biztosítás, de attól még nem szeretném ha akkor gyulladna fel mikor mi itt vagyunk - na meg amúgy se, de jelenleg most ezt kell szem előtt tartani. Ahol kandalló van, ott bármikor bármi megtörténhet, de addig míg itt vannak, mindennek a legnagyobb rendben kell lennie, nehogy ők legyenek a vétkesek.
- Aha... kamuzol. Na majd szépen számon kérem rajtad ne félj! - ezzel már megy is ki a konyhába, hogy összegyűjtve minden szükséges kelléket, újonnan szerzett erővel és végtelen jókedvvel dobja le magát a fotelba.
- Hogy mi? Nyolc?....tíz?! Atya világ... - sűrű pislogása a hitetlenkedésnek tudható be, hisz ő maga egy kiskanállal issza. Épp ezért is spórol le sunyiban két kiskanálnyit, mikor Zoya épp nem figyel oda rá. Mondjuk, szinte biztos, hogy észre fogja venni a hiányosságot de azért egy próbát megér nem igaz?
Nem akart ő a kis kérdésével és a rövid de tartalmas meséjével szomorú hangulatot teremteni, de tulajdonképpen ez a karácsony sajátja nem? Hogy olyan emlékeket veszünk elő a szívünk és elménk apró kis kincses ládájából, melyek soha vissza nem hozható személyekről és vágyakról, mesékről szólnak. Kíváncsi tekintettel nyújtogatja a nyakát abba az irányba amerre a lány megy, ám ez a nyakatekert manőver csak hamar alábbhagy, mikor visszasétál elé és a kezébe fektet egy aprócska gyöngy hímzett angyalkát. Zöldjei kíváncsian merednek a bájos darabra, ajkai leheletnyit elnyílnak egymástól, ahogy jobban szemügyre veszi s ezzel együtt Zoya szavaira is fokozottan figyel..a hangulatbeli változás akkor válik nyilvánvalóvá, mikor a szomorkás, mégis tökéletesen bensőséges percek elnyúlnak és ez által csak akkor ébred rá arra, hogy Zoya olyat mesél neki, amit nyilván nem mond el minden jött ment személynek, mikor meghallja a hangja remegését. Ezután már csak pár másodpercre van szüksége, hogy a szemének csillogását is észrevegye.
Szabad kezét az arcára simítja s finom mozdulattal cirógatja végig a hüvelykujjával, hogy aztán alsó ajkának szélét két foga közé csípve magához húzza. Egészen közel magához, hogy a lányka átölelhesse, amennyiben szükségét érzi. Még neki is nagyot kell nyelnie ahhoz, hogy az a bizonyos könnycsepp ami menet közben az alsó szemhéjához költözött, ki ne csorduljon onnan, így arcát a lány fejbúbjához érintve mély lélegzetet vesz, így magához ragadva a szót.
- Hidd el nekem, hogy mindig a legszebb, legtökéletesebb helyet fogom megtalálni ennek az angyalkának. Épp annyira tökéleteset, mint amilyen a te helyed idebent - utal itt a szívére miközben a lány tarkóját simogatja nyugtatásképpen, másik kezében pedig az új ereklyét tartja olyan óvatosan, mintha törékeny kristály volna. Ahány család annyi szokás... de talán ez volt a legszebb mind közül, amit élete során hallott, márpedig ez alatt a majd' harminc év alatt megélt egyet s mást.
- Hé, sírhatsz! Előttem nem kell rejtegetned. Tudod, a karácsony nem csak az ünneplésről a boldogságról és az ajándékokról szól, bár szerintem ezt te magad is tudod, hanem emlékezésről is. Arról, hogy miként emlékszünk meg azokról akik már nem lehetnek itt velünk, és bár fizikailag talán tényleg nem, de az édesapád akkor is veled van. Még ha te nem is tudsz róla, mert itt őrzöd az emlékét - érinti hozzá mutatóujját a lány mellkasához ahol a szíve veri a maga zenés ritmusát, és bár a hangja meglehetősen komoly, akárcsak az arckifejezése, szemében mégis ott csillog a boldogság és együttérzés fénye - és veled... velünk lesz még ezen a karácsonyon is - utal itt az angyalkára.
- Istenem, hihetetlenül büszke lenne rád - végül tagadnia se kell a meghatottságát és ezzel együtt a részvétét, hisz csak kicsordul az a könnycsepp ami mind idáig mardosta a szemét, csípte azt. Ő is sokat veszített már az életében, de ez a lány elveszítette az édesapját. Lehet, hogy Martin mindvégig mellette volt, de azért egy olyan kötelék ami apa és lánya között köttet, nem lenne szabad így véget érjen. Ez a lány nem tapasztalhatta meg milyen az, ha az első hőse az édesapja lesz. Mind ezek ellenére viszont épp úgy ragaszkodik hozzá és az emlékéhez, mintha mindig is ismerte volna.
- Na, jól nézünk ki komolyan... ácsorgunk itt a meztelen fa mellett és egymás ellen itatjuk az egereket. Remélem tényleg megjelenik egy - les a zokniba bújtatott lába felé, hátha felfedez egy szürke kis jószágot, de aztán csak elneveti magát s megdörzsölve a szemét, még odahajol a lányhoz, hogy egy csókot lopjon tőle, ezután pedig már fordul is a fa felé, hogy mély levegővételek között lecsitítsa a kedélyeket.
- Megtaláljuk neki a legtökéletesebb helyet, ebben biztos lehetsz! Már most felteszem, hogy ez alapján díszítsük fel, nehogy a többi elnyomja. Itt? Ehhez mit szólsz? - valamivel feljebb kerül, mint a fa közepe, viszont pont az emeletről levezető lépcsősor felé néz, így ez a kis angyal lesz az első, amit észre fognak venni a fán, ha rá néznek. Jobb helye talán nem is lehetne. Ahogy végignéz a fán és a díszen, mély sóhajjal kezd bele a mondandójába.
- Anyuék családjában mindig volt egy bevett szokás. Karácsonykor meggyújtottak egy gyertyát minden halott szerettükért, aki már nem lehet velük, hogy együtt ünnepeljenek. Ha csak egy volt akkor csak egyet, de ha húszan akkor húszat. Egy kis cetlire felírtak néhány szót, amit elakarnának mondani nekik, ha csak egy napra is de találkozhatnának, majd a meggyújtott gyertya tüzében elégették a papírt. Ezzel a jókívánságok, a ki nem mondott szavak eljutnak hozzá. Holnap, karácsony éjjelén gyújtsunk egy gyertyát édesapádért. Hogy elmondhasd neki amit igazán szeretnél - fordul felé mosolyogva - lehet, hogy butaság, de míg mi nem hiszünk Istenben, számunka ez a hit. Hogy így vagy úgy, de tudathatjuk az elhunytainkkal, hogy talán nem gondolunk rájuk mindig mert csak élnünk kell az életünket, de ugyan olyan fontosak mint mindig is voltak, és tudjuk, hogy mellettünk lesznek. Így ő is velünk lesz ezen a karácsonyon. Mit szólsz?...
Ezzel az utolsó kérdéssel pedig el is hallgat, megkoronázva némaságával a pillanat igazi jelentését.

Zoya and Hayden

 

Az első szerelem....
Igen az első szerelem mindig sokat jelent, egy pimasz kis lény aki elbújik az ember gyomrában majd a szívébe vándorol, onnan pedig az agyába, hogy minden kis idegszálát összekócolja miközben egy apró kis bödönnel viszi magával a boldogsághormonokat, hogy szétszórhassa őket aljas, galád módon. Egy kerge kis hamis aki megbízhatatlan, akinek fogalma sincs arról, hogy milyen normák szerint kell élni és miként kell tudatni a másikkal az érzéseinket mert ugyebár tanítani nem tanít, hagyja, hogy az ember maga tapasztaljon előnyére vagy épp kárára. Ez utóbbi talán lényegtelen is. Nem segít csak dirigál és elvár, egy felsőbbrendű kis mocsok, egy érzelem aminek nem tudsz parancsolni bárhogy is igyekszel.  
Amilyen bizonytalan az első rajongás, az első agyadat ködfelhőssé homályosító ismeretlen, épp annyira volt Hayden is setesuta akár egy botorkáló őzgida, hisz nem tudta, hogy miként kell kezelni az érzéseit. Nem volt benne gyakorlata és tizenhat éves fejjel először csak azt hitte, hogy egy egyszerű testi vonzalomról van szó, mert tetszik neki a lány arca, a szemének a színe esetleg a hajának puhasága, loknis vége. Igen, Roderick húga meglehetősen gyönyörű lánnyá cseperedett az évek múlásával noha kislány korában rút kiskacsának tűnt a kacska fogaival melyeket kijavított az idő, és a fogszabályozó.
Együtt nőttek fel és ragaszkodtak a másikhoz, de ez koránt se utalt arra, hogy később bármi is lesz közöttük noha a szülők már előre kijelentették, hogy ők márpedig házasodni fognak slussz-passz, ezzel pedig családegyesítés keretein belül beadják a közösbe azt, amijük van. Lovakat, vagyont, telket, földeket, még a házat is. Épp, mint a régi századokban a királyok és királynék idejében. Érdekházasság egy farmon, ennél komikusabb ma már talán semmi se lesz.
Na most ez a terv már ott hanyatlásnak indult, mikor a kisasszony kijelentette Hayden előtt ellenkezve a szülei akaratával, hogy úgy szereti mint a testvéreit mert ugye két fivérrel is büszkélkedhetett. Ekkor még ez a lökött fiú nagyban hitt az ismeretlen szerelemben, abban, hogy talán az a furcsa kis bizsergés amit érez irányába akkor fog kiteljesedni ha végre összeér az ajkuk mint a filmekben a hősszerelmeseknek és felébreszti a lányban is azt, amit a szülők elvártak tőlük. Igen, Hayden igazából szerelmes volt ebbe a lányba, és mint mondani szokták, az első szerelem nem múlik el nyomtalanul még akkor se, ha csúnyán ér véget vagy idővel felnövünk ezekhez az érzésekhez és bánni is tudunk velük, nem csak rajongunk és csodálunk. Ez a hősszerelmes suta gyerek belátta, hogy le kell mondania a lányról, amit végül nem is bánt meg, hisz hol lenne most, ha ez a szőkeség lett volna az, akit még a farmon feleségül vesz tizennyolcadik életévének betöltésével? Igen, ez is szokás volt a Cole családnál... amint a fiú betölti a tizennyolcat előkapja valamelyik rég elhunyt női családtag ezer éves gyűrűjét  és ráhúzza választottja - szülei által választott lány - ujjára. A romantika netovábbja...
... ha akkor elvette volna ezt a lányt érdekből vagy épp szerelemből - ki tudja, hogy melyik adatott volna meg nekik - akkor is orvos lenne most? Akkor is balesetet szenvedett volna és azt az utat választotta volna, amin most is robog határozottan és megannyi tervvel? Akkor is odáig jutott volna, mint ahol most is van? Már nincs messze a célja, már csak hetek, talán hónapok vannak hátra, hogy elérjen a vizsgákig ahol komoly felkészülést követően megküzdhet a szakorvosi papírjáért és kis bilétájáért amit nap, nap után ki kell aggatnia a köpenyére.
Kérdések milliói merülnek fel benne, ahogy ez a régmúltba visszavezető gondolat felötlik benne, de hamar ráébred, hogy minden egy pontba vezet. Egy pontba ahol nyilvánvalóvá válik, hogy ha akkor másként cselekszik és nem jön el otthonról tanulni, akkor ugyan az a befásult, ganéjt térdig túró gyerek lenne, aki volt... néha felkenne egy kis szmötyit az arcára, ami ha rászárad, azt csak spatulával tudja onnan lekaparni.
Ha akkor a Ryan lányt választotta volna, akkor most nem Zoyácska mellett ácsorogna a gyönyörű, hófödte Svájc hegyei között megbújó aprócska de otthonos faházban, miközben fenyőfadíszeket tanulmányoznak egy hosszasan megvitatott kandallós esetet követően, hanem otthon ücsörögne a farmon jelen idő szerint nyeregben, hogy nagy koncentrálás közepette beterelje a birkákat az istállóba.
Igen... az ember maga irányítja az életét, ő írja a szabályokat. Márpedig Hayden azon szabályokat véste kőbe, hogy eljön a farmról, új életet kezd s csak szabadnapjain tér haza vagy akkor, ha már végképp nem bír a vérével esetleg a fülét rágó betegekkel, munkatársakkal, az örökös hajtással. Lemondott a farmról, a családjáról - részben - s az állatokról akik kiegészítették az életét és boldoggá tették, de ezt nem is bánja, hisz itt áll előtte az a valaki aki a jövőt jelenti számára.
Tudja, hogy nem élhet örök életében a múltjában mivel az az ember aki egykoron volt, megszűnt létezni. Már nem foglalkozhat a versenyzéssel, nem a farm az ahol az ideje jelentős részét el kell töltenie még ha olykor oda is vágyik, hisz már Sydney az otthona. Egy város ahova kilenc éve költözött. Egy város aminek a látképe Naplementekor és Napkeltekor szebb, mint bármelyik végtelen pusztaság és kietlen, kopár síkság amely otthon fogadja a vadregényes tájakon. Meglehet, hogy nem ugyan olyan az illat, mások a hangok és nem a kakasok kukorékolása ébreszti öt óra előtt, sokkal inkább az az iskolabusz ami reggelente szedi össze a diákokat az utcában és szórakozottan pöfékel ha nem jönnek a gyerekek.
Megszokta már a bogarak más hangszínen csengő zenéjét, a szomszédok kiabálását és a kutyák örökös vonyítását. Az opera kusza látványát amit akkor szokott látni mikor munkába megy, vagy épp haza felé tart onnan. Imádja a vizet és a sós illatot a parton, a sirályok érdekes kárálását. Nehezen ugyan de elfogadta a nyüzsgést, a lökdösődést a boltokban és bevásárló központokban, ahol mindig összeér két idegen ember keze vagy válla... otthon Rogsby Downsban egyetlen nagyobb bolt volt összesen, az is bent a központban egy régi utcánál, ahol csodával határos módon tizenhat éves korában már lehetett kapni telefont is a ruhák és egyéb eszközökön kívül is. Viszont ott is csak tízesével, húszasával fordultak meg az emberek akárcsak a kisebb üzletekben, nem százezrével csömörlöttek be a parányi kis ajtón tolakodva és duhajkodva.
Már ez az "világ" az, aminek élni akar. A pörgésnek, az örökös hajtásnak és annak a csodának amit Zoya ajándékoz neki. Amitől boldognak érzi magát és teljesnek.
Kíváncsian billenti félre a fejét miközben a bájos arcot tanulmányozza, hogy az miként áll ki a maga véleménye és igaza mellett.
- Pedig pont ez volt a tervem, titokban még ősi törzstáncot is lejtettem volna a kandalló előtt miután tüzet raktam, és apró köröket, gyűrűket legyezgettem volna a füstből kifelé a kéményen, mint jeleket a szemközti erdőben lakó családnak. "Meghívás karácsonyi vacsorára"... most elvetted a kedvem mindentől - pimaszkodik, de csak ingatja a fejét - De tényleg nem kell izgulni! Nem áll szándékomban minden nap már hajnalok hajnalán ébredni, csak, hogy tüzet rakhassak. És úgyse tudnék visszaaludni aztán meg... ha már van egy kis lehetőségem arra, hogy aludjak, akkor miért ne ragadnám meg? - mondjuk azt nem tudja garantálni, hogy mindig később fog kelni vagy legalább nyolcig kihúzza azt a bizonyos "lóbőrt", hisz jócskán hozzászokott már a hat órás keléshez és ha most elhúzza hétig, nyolcig, akkor miként fog a kis szabadság után visszacsoszogni a kórházba? Még kilenc órakor is zombi üzemmódban fog fel és alá dülöngélni a folyosókon és talán az egyik betegének a vállán fogja megtalálni az édes álmot hozó puha párnát míg egy jókora maflást nem kap.
Halkan felnevet majd megdörgölve a szemét megrázza a fejét.
- Azt ne akard hallani. Annak viszont örülhetsz ám, hogy Rayéktől kezdve elkezdtük levetkőzni ezt az ízes beszédet. Mármint, vannak ugye a nagy öregek a dédik, nagyszülők akik aztán tudnak beszélni, atya ég néha még én se értem, hogy mi a fenéről harácsolnak itt nekem mikor megjelennek vagy én nézek be hozzájuk megnézni, hogy miújság. Viszont az apám-anyám korúak már kicsit finomabban beszélnek, összeszedték magukat... de hogy minek hála azt nem tudom. Ray mondjuk talán a színész karrierjének köszönheti azt, hogy kifejezetten szépen beszél, inkább amerikai akcentussal, mint "ausztrálul". Én meg... én meg ígyis-ugyis tökéletes vagyok szóval nem mindegy? - harapja rá vigyorogva alsó ajkára, majd egyszerűen csak megrázza a fejét - na jó, csak gyorsan alkalmazkodok. Ez a tíz év amit Sydneyben töltöttem, nagyvárosi kölyökké nevelt, szóval őszintén sajnálom de nem tudom megmutatni, hogy milyen az, ha egy vérbeli Rogsby Downs-i jómadár megszólal jól ismert tájszólásán max ha atom részegre iszom magam. De ne félj ám, majd ha kiviszlek a farmra akkor megismered. De előre szólok, hogy keress a célnak megfelelő szótárat vagy nyelvtankönyvet, mert nem lesz egy fáklyás menet erről biztosíthatlak - ezután pedig vet még egy szúrós pillantást a barna szemekre ezzel is jelezve, hogy nem hiszi el ő, hogy teljesen őszinte, tudja ám, hogy kamuzik úgy ismeri mint a rosszpénzt... legalábbis az arcmimikáját mindenképpen.
Mikor újabb adag cukrot pakol az amúgy is baromi édes teába, Hayden a fotel karfájára könyököve csak mosolyogva megrázza a fejét ami aztán vigyorrá szélesedik.
- Téged nem lehet átverni. Olyan vagy, mint megboldogult nagyapám egykor. Az öregnek beteg volt a mája és a veséje, emellett nem ehetett túl sósan se túl cukrosan mert már nem volt képes a szervezete feldolgozni, amúgy is csak, hogy tudd, a túlzott cukor korai öregedéshez vezet és én nem akarok egy harminc éves de hatvannak kinéző nővel együtt lenni, ezt csak úgy mellékesen - hadarja hozzá szórakozottan, inkább szemtelenkedve mintsem halál komolyan, de aztán folytatja -  no de az a lényeg, hogy nagyanyám és anyám igyekezett minél kevesebb sóval főzni. Mi tök jól elvoltunk nélküle ha kellett, még tettünk hozzá egy kicsit ha már kint volt a tányérunkon, ő viszont olyan finnyás és morcos volt mikor egy "sótlan" sült húst kapott maga elé, mint valami heringszagú tülkös viking. Na, rá emlékeztetsz... mármint a cukorimádatoddal. Külsőleg és viselkedésileg nem, de azzal, hogy utána cukrozol és grimaszolsz ha nem elég, az tökéletesen megegyezik. Azt hittem, hogy nála nagyobb fanatikus nincs, de úgy néz ki, hogy tévedtem,  mégis van. És én megtaláltam.
Ezután viszont olyan témát érintenek, amit lehet, hogy nem kellett volna előbányászni, viszont muszáj belátniuk, hogy a karácsonyba beletartozik a szomorúság és a gyász is a boldogság és a szeretet csodálatos kis csomagjába. Olyan ez mintha sok édes után sósat kívánsz, mert nem bírod gyomorral. Emlékezni azokra akik már nincsenek mellettünk nem könnyű, nem vidám viszont annál szomorúbb főleg akkor, ha az embernek nincs konkrét emléke az elhunytat illetően. Ha már nem emlékszik a mimikájára, a mozdulataira a hangjára vagy épp az illatára... mikor már nem tudja, hogy mik voltak azok a boldog együtt töltött pillanatok, melyeket eleinte annyiszor felidézett és elmesélt másoknak. Haydennek is vannak ám olyan szerettei, akiket elveszített és gyönyörű emlékek köttették hozzá, ám minél inkább éli a maga életét és zavaros forgatagát, annál inkább érzi úgy, hogy feledésbe merül az, amit megőrzött belőlük. A mosolyuk, a szemük vidám mosolygása mikor rá néztek és az ahogy példának okáért a nagyapja megpöckölte az orrát mikor elég közel ült hozzá. A nagyapja olyan volt mint a legjobb barátja. Egy idős testbe költözött gyerek. Egy vidám, szórakozott kisöreg, akitől sokak elmondása szerint a külső megjelenését örökölte. Mikor az anyja még igazán a szülője volt és mindenek felett szerette, sokszor hangoztatta, hogy: "hihetetlenül hasonlítasz a nagyapádra. Egy az egyben olyan vagy mint ő annyi különbséggel, hogy neki rikító kék szemeket adtak. De ezért vagy te különleges fiam! Mert te vagy az egyetlen, a család ezen ágán akinek zöld szeme van. Méghozzá ilyen mosolygós, vidám zöld szeme. Légy büszke rá!"
És Hayden büszke volt a zöld íriszekre melyek mindig kíváncsian néztek a világra szemüregükből s, ami anyai és apai ágon is meglehetősen ritkának  számít a mai napig.
- Néha talán egy-egy szónál többet mond egy néma, csendben megélt pillanat, egy mágikus erő ami összeforrasztja a pillantásunkat - ezen kívül nem is mond semmit csak maga megszeppentségében elmosolyodik miközben hagyja ő is kicsordulni azt a pimasz kis könnycseppet. Soha nem volt egy nagy sírós legény, de tény, hogy érzékeny lelke van még most is.
- Nem, pók az nem lesz. Őket én se pártolom - viszolygó megjegyzésével már sarkon is fordul, hogy feltehesse a fa legékesebb pontjára azt a kis angyalkát, amit még Zoya édesapja vett egykoron, most pedig ő az akire rábízza. Mindig is imádta a családi szokásokat, a sajátjaikat is noha némelyik kifejezetten barbárnak számított és volt, amiből soha nem vette ki a részét, ettől függetlenül ez teszi a családot igazi családdá. A szokások.
Mikor megérzi a derekán a lányka apró kezét, átemeli a feje felett a karját, hogy a hátára simított kezével kezdhesse el cirógatni és így nyugalomra bírni, miközben elkezd mesélni. Először eszébe se jutott ez a régi szokás és talán tényleg nem ér semmit, viszont szó se róla, hogy ha csak egy kis időre is de elhitette az emberrel azt, hogy márpedig ezáltal kommunikálhatnak halottaikkal akik meghallgatják a szavukat és ezek után békében, szeretetben fognak nyugodni.
- Nem lehet megunni, hidd el nekem - szúrja Zoya szavai közé de a mosolyát le se lehetne vakarni az arcáról még annak ellenére se, hogy sós könnyei csípik a szemét.
- Tudod, néha azok az emberek vannak a legközelebb, akikről azt hisszük, hogy soha nem fognak eljutni hozzánk. Én is ezt hittem. Eddig talán csak egy képzelet voltál, egy... egy kis gondolat valahol a tudatomban, de végül mikor aznap úgy mocorogtál a kezelőben, mint elefánt a porcelánboltban, rájöttem, hogy igen! Te vagy az... és ne köszönd, hogy elvisellek! Azt csodálom, hogy van aki nem visel el - simítja egy kósza hajtincsét a füle mögé gondosan, miközben közelebb hajol, hogy egy apró puszit nyomjon a halántékára. Nem több ez annál mint, hogy ajkait a puha bőrhöz érinti, de lehunyt szeme a bensőséges pillanatról és a kötődésről árulkodik.
- Nem vagyok tökéletes... éneklek a zuhany alatt, ilyen hibával akkor se lehet tökéletes az ember, ha tökéletesek a fogai vagy gyönyörű a mosolya hidd el nekem - mert nem felejt el akkor se hülyét csinálni magából, mikor épp a legszebb pillanataikat élik át. Jó ideje így telnek már a zuhanyzással töltött percei. Beáll az öreg zuhanyzóba, megnyitja a csapot miközben dalra fakad, s a jó akusztikának hála még ő maga is Carusonak hat... vagy legalábbis fele olyannak, az a fő, hogy jól elszórakozik amíg fürdik és aki hallgatja se unatkozik, inkább a hasát fogva fetreng a röhögéstől. Hogy hamis lenne? Nem... hogy szörnyű a hangja? Koránt sem... csak sűrűn képzeli magát dalszövegírónak ami össze nem illő szavak kavalkádjától lesz sajátságos.
Összevont szemöldökkel nézi végig a manővert ahogy Zoya felküzdi magát a fotelra, majd egész közel állva hozzá kezeit a csípőjére simítja és magához húzza.
- Látod? Ezért van olyan nagy fejem... oxigénhiányos állapotban van lassan harmincadik éve... mostantól papírt égetünk minden karácsonykor és a haláluk évfordulóján. Mit szólsz? Évi két papírral és gyertyával még nem fogunk csődbe menni - ha jobban belegondol, amennyire félt Martintól, épp annyira volt számára szimpatikus és már most olyan, mintha az apósa volna akivel együtt faragnak kint a fészerben. Viszont ebből adódóan arra is kíváncsi, hogy milyen volt az igazi, vérszerinti apja ennek az apróságnak? Ki az akit gyászolnia kell? Ki az akiért gyertyát gyújt? Talán erről majd az édesanyját kell kérdeznie, bár nem szívesen szakítana fel olyan sebeket melyekhez alapjáraton köze se lenne...
-... mhm javaslom kezdjük az izzókkal, hogy ragyogjon. Mint a mosolyod - csúsztatja egyik kezét a térdhajlataihoz a másikkal pedig megtámasztja a hátát s így kapja fel a fotelről, hogy megpördülve vele az ülőalkalmatosságra huppanjon a Zoyával az ölébe. Szabad kezével a barna hajzuhatagot a válla mögé igazítja így ahogy közelebb hajol hozzá, apró puszikkal halmozhatja el az arcát és a nyakát is épp úgy mint a kulcscsontja és válla vonalát.
- Tudod, ezt megtudnám szokni... pattogó fa a háttérben, meghitt hangulat és kellemes meleg. Valamint Te... nincs is szükségem másra, ez így most jó - fekteti a fejét Zoya vállára miközben lehunyt szemekkel csak a tökéletes néma csendet hallgatja amit néha megszakít a fa és tűz játékos pattogása a kandallóban. Nem kell neki nagy ház, sokat kereső munka és luxusautó csak egy családi fészek ahol boldogságban élhet ezzel a lánnyal.

Zoya and Hayden

 

Rengeteg embert ismer a baráti társaságában és azok között is akik barátjának ha nem is de legalább ismerősének vallhatják magukat, kik lassan mesterséget űznek abból, hogy hosszú-hosszú hónapokra vagy évekre bezárkóznak csak azért, mert nem képesek tisztességesen megküzdeni egy adott nehézséggel. Ha már nyilvánvaló a bukás, bedobják a törülközőt, meglengetik a fehér zászlót és visszavonulnak, mondván miért küzdjenek, kiért vagy épp minek, ha már egyszer lefújták az élet versenyét és ő volt az aki utolsóként, tehát vesztesként szakította át a célvonalat?!
Csak arra nem gondolnak ilyenkor a "bukottak", hogy olykor az utolsókból lesznek az elsők és ők fogják a legnagyobb sikereket elérni az életben, csak elég erősnek kell lenniük hozzá, hisz építkezniük kell... lentről csak felfelé vezet az út nem igaz? Az utolsó foknál nincs lejjebb, már nincs hova menni, viszont az egyenes út mindig az előre! Utolsó helyről lehet még első az ember, ez pedig pozitív változás. Olyan változás, amire mindenkinek szüksége van és ami mindenkinek kijár, legyen jó vagy rossz, megérdemli. Viszont aki első volt annak már meg kell küzdenie azért, hogy az egyre erősödők le ne taszítsák az egyeduralmat követelő trónjáról... mert míg utolsókból lehet első, addig elsőből is utolsó.
Sokan azt hiszik, hogy ha elérnek egy bizonyos pontot, és az élet ellenük fordul, s mint tomboló szörnyetek, gőzt és tüzet hörgő vad nekik támad, akkor már nincs miért teperni legyen szó egészségről, szerelemről vagy felejtésről. Mindenki csak menekül a kis meleg, párnázott odvába, beleburkolózik a maga kis szenvedésébe s felgöngyölíti a szerencsétlen életét mint egy túrós palacsintát amit betesz a hűtőbe hibernálodni, nehogy véletlenül a haladás útjára lépjen ezzel túllendülve a feszkón amit gerjesztett magának.
És mind ezt ahelyett teszi az ember, hogy szembenézne a lehetetlennel, az ismeretlennel és a halálossal! Hősöket csak így tud faragni az élet. Ha kockáztatunk, merünk és akarunk! Csak a sarkunkra kellene állnunk, elfogadni, hogy na igen.. egyszer fent, egyszer lent! Lehet, hogy most az élet győzött, bekapott és megrágott, hogy aztán a földre köpjön, de túléltem, élek és megyek tovább! Mert van amit soha nem szabad feladni. Hisz "nem azoké a siker, akik sohasem buktak el, hanem azoké, akik elbuktak, és ismét felálltak belőle."
Erről pedig ha valaki, akkor Hayden ódákat tudna zengeni s épp olyan mélységekben tudna mások lelkére beszélni az élet ezen kegyetlenségéről, ami a feladást és a fel nem adást illeti, hogy azt ő maga unná egy idő után és adná inkább írásba csak, hogy ne kelljen beszélnie... á, még csak véletlenül se azért mert elérzékenyülne, dehogy!
Kilenc évvel ez előtt gyakorlatilag elvették  ettől a fiatal férfitől az életét, megfosztották a szenvedélyétől az álmától és a vágyaitól. Megnyomorodott, széttiporták az egészségét, a lelki erejét és a legbiztosabb pontját az életében. Meglehet, hogy világbajnok zsoké a juniorok között és azóta is emlegetik a nevét, de épp ugyan ilyen szép időszakot futhatott volna le a profik között is, ha erősebb lett volna aznap. Annak szentelte volna az idejét amit a legjobban szeretett és a hobbija lett volna a munkája, mert ugyebár azoknál az embereknél nincs is boldogabb akik olyan munkát találnak maguknak, ami ezzel együtt a nagy vágyuk és a szórakozásuk.
Neki a lovak jelentették a legnagyobb örömöt, szinte szerelmes volt ezekbe a csupa izom, egytől egyig kivételes, gyönyörű állatokba akik nap, nap után tették boldogabbá és teljessé az életét. Vihar volt az ő nagy választottja, a legnagyobb idomítottja, a barátja... egy barát aki noha azután is barát maradt, hogy mindkettejüket "nyugdíjaztatni" kellett a versenyzés terén, de a szívük és lelkük a mai napig ugyan azt a dallamos zenét dobogja...
Akkora törés volt számára ez az időszak, hogy sokan tartottak tőle, hogy nem lesz elég ereje összeszedni magát. Ekkor nem csak a lábát veszítette el és a "munkáját" vagy az álmait és a legjobb barátját, de a családját is. A családját akik mindvégig hittek benne, akik iskoláztatták és pénzelték csak, hogy egyre jobb és jobb legyen abban amit csinál. Lehet, hogy nem volt mindig a legnagyobb a béke a Cole-ok között, viszont ha valami, akkor az összetartás mindenképpen jellemezte őket évszázadok óta. Ha bármire is rászorult az egyik, akkor ott volt a másik, hogy kisegítse még, ha épp haragban is voltak... s talán a történelmük első igazi nagy haragosa Hayden anyja és apja, akik úgy csaptak össze a feje felett mint a baljóslatú felhők. Villámokat szórtak, mennydörgést generáltak már akkor is, mikor ő a kórházi ágyban feküdt és fingja nem volt arról, merre van az arra és hogyan fog ebből kilábalni. Tanácstalan volt és nem támaszkodhatott azokra akik a legfontosabbak voltak neki. De ilyen esetekben derül ki az, hogy ki a legnagyobb barát a bajban. Ott volt John, Jonathan, Ray és Karen... ők jelentik számára a családot attól a naptól kezdve, hogy kinyitotta a szemét a fehér falak között, míg a szülei egyre lejjebb és lejjebb csúsznak a szamárlétrán. És tessék, itt van, hogy lesz az elsőből valaki az utolsó.
Ezek az emberek megfeledkeztek arról, hogy a fiúk kis híján meghalt... hogy csak a csodával határos módon maradt életben, köszönhetően a nagybátyja gyorsaságának és szakértelmének. Az a gyerek aki a szerelmük gyümölcseként született és a gyerek, aki annyi mindent letett már eléjük az asztalra, nem számított. Innentől kezdve pedig nem érdekelte őket a sorsa még az se, ha teljesen rokkant marad...
És ugyan tisztában volt a családjának helyzetével, ő mégis felállt! Már csak azért is. hogy megmutassa, hogy bizonyítson! Nem csak fizikailag, hisz eleinte képtelen volt rá, de lelkileg és mentálisan is összeszedte magát mert tudta, hogy élnie kell és harcolnia azért, hogy ha azt a kis részét ami eddig az élete javát képezte elveszítette,  mégis feltud építeni még valamit, amibe onnantól kezdve vasmarokkal, határozottan és ellentmondást nem tűrően kapaszkodhat. Lehet, hogy sűrűn gondolt a "mi lett volna ha?" kérdésre, de idővel elfeledte, helyét pedig a beletörődés és a kötelességtudat, a fejlődéssel elért cél vette át. Mert nem hagyhatta annyiban a dolog. Valamit elveszített, cserébe egy teljesen új dolgot, és jobban élhető életet kapott a sorstól, a saját akaratától és kitartásától, hisz az amit elért és amiben ma tökéletes, azt csak magának köszönheti.
De a kulcsmondat ennek ellenére még mindig ugyan az. Nem adta fel! Nem tette fel az életét a kis polcra, hogy a farm egyik kanapéjáról nézze bús szemekkel miközben csorog a nyála az unalomtól. És ugyan ez vonatkozik a szerelmi életére is. Ha az első, második, harmadik vagy negyedik csalódás után nem állt volna fel, akkor most nem ott tartana ahol...
... és te jóságos isten, hány ezer úton és ponton képes eljutni puszta gondolatok révén Zoyáig?! Mert igen, észrevette ám, hogy minden út ehhez a lányhoz vezet! Ő teszi teljessé az életét, általa lett teljes az élete... és ha eddig bármiben is kételkedett vagy volt valami amit hihetetlennek, értelmetlennek találta, akkor ezt a kapcsolatot ezt az erős érzelmi kötődést magától értetődőnek és csodálatosnak nevezheti. Az a tíz év amit Sydneyben töltött, egy valamire megtanította, de arra kegyetlenül és szerencsére fel is fogta. Kitapasztalta milyenek a nők és megtanulta, rájött arra, hogy milyen az a nő, akire neki van szüksége, akit ő akar maga mellé mert tudja, hogy általa jobb, erősebb és értékesebb lehet. Akinek reggelente a fülébe suttoghat, akit magához ölelhet és akit addig csókolhat, amíg bírják szuflával... egy nő aki nem veri ki a hisztit, ha csak tíz perccel ugyan, de később érkezik haza, mert volt még egy ellátni való személy a traumán aki nem tűrt halasztást, sokkal inkább mosolyogva - még a fáradtsága ellenére is - de magához öleli hisz örül annak, hogy látja végre.
... és az A nő most itt áll előtte. Egy minden vágyát és képzeletét felülmúló aprócska kis angyal, egy hiperaktív gyakornok aki mindent megad neki amire csak szüksége van és akivel mint agyilag, mint pedig lelkileg tökéletesen egy húron pendülnek.
- Igen ez valóban így van. De be kell látni, hogy csak a mája vitte el szegényt, mert arra se volt képes, hogy minimalizálja a számára nyilvánvaló mérgeket. Meglehet, hogy így se lett volna sokkal több ideje hátra lévén nem akart donort magának így a donorlistára se került fel, de ettől függetlenül kihúzta volna még néhány hónapig, talán évig. Igaz lehet, hogy ez csak meghosszabbította volna a szenvedését amit eleve piszok nehezen bírt... De mindegy is, ezen már felesleges gondolkozni, rég elmúlt - egy pillanatra elkomorodik, hisz az a bizonyos "rég elmúlt" nem volt olyan nagyon régen s ha a nagyapja tényleg vette volna az adást már korábban, talán még mindig élne és a kedves öreg megismerhetné azt a lányt, akit választott magának. Mert mindig azt mondogatta: "Édes fiam, ha tényleg olyan szerencsés vagy, mint amilyennek mondanak téged, akkor ugyan olyan mázlid lesz a nők terén is és hamar megfogod találni a szíved választottját! De, ha kérdések merülnek fel benned és megnehezítik az utadat esetleg mostoha lesz neked a lány akkor csak úgy fogd fel, hogy elvezet téged az igaziig, a gyermekeid anyjához!
- Az a lényeg, hogy az embernek be kell látnia, hogy minden a "valamit valamiért" elv szerint működik az egészség terén. Tudod, csak olyan orvosos hangsúllyal. "Le kell mondanod a sok cukorról, mielőtt még diabéteszt kapsz" - zárja rövidre, de aztán elkerekednek a szemei miközben kis híján visszaköpi a teát amit menet közben behörpintett.
- Mármint ezt nem azért mondom, szóval nem neked szántam csak... csak a legalapvetőbb és legnagyobb hibát hoztam fel, szóval.... érted... mindegy. Az a lényeg, hogy nem úgy mondtam, hogy te, hanem... általánosítottam na.... franc ebből már nem mesélem ki magam sehogy se igaz? - les fel rá leszegett fejjel, így sunyinak és némiképp kíváncsinak hat és  bár meglehetősen jól szórakozik a nagy makogás és dadogó beszéd közben, titkon mégis ostorozza magát a hülyesége miatt. Olykor még Hayden is meglepődik azon, hogy milyen könnyen tud nem csak másokat, de saját magát is zavarba hozni, márpedig jelen pillanatban ebből tart bemutató Zoya számára is.
- Nem, attól nem félek, hogy reggel már ráncosan és kihullott fogakkal, ősz hajjal ébredsz, de ez "valaha így lesz...." nagyon tetszik... de egyet értek. Viszont én már az elejétől kezdve tudom, hogy ez nem csak a munkának köszönhető. Mert tudod, én ilyen kis eszes fiú vagyok. Jók a megérzéseim és hiszed vagy sem, de... - kortyol egyet a teából majd ahogy ismét csak a forró gőzt érzi az arcába csapódni, némi fintorgással ugyan de visszateszi az ezüstözött tálcára a bögrét, amin behozta a nagy halmot. Talán mégse jó olyan mohónak lenni ekkora bögrével, ha abban nem hűl ki rendes ütemben a tea? - de bízok benne, hogy ez már több, mint a kezdet. Azt szokták mondani, hogy ha valakinek már első látásra is ismerősnek tűnik az arca, pedig biztos, hogy nem láttad még valamint gyorsan barátságot köttetsz vele mert nem csak, hogy szimpatikus de még egy húron is pendültök az azt jelenti, hogy előző életetekben is ismertétek már egymást és valószínűleg jó volt a kapcsolatotok. Szóval ez alapján csak remélni merem, hogy nem mondok hülyeséget ha azt mondom, hogy "ezer évig vártam rád" - mosolyog - talán... koalák voltunk... vagy kenguruk, esetleg vágott szemű kardforgatók keleten, de annyi biztos, hogy nem véletlen az, hogy ilyen erős kötelék alakult ki közöttünk. És ha nekem valaki azt mondja, hogy ez a munkának köszönhető akkor komolyan fejbe vágom egy péklapáttal - mert őt aztán nem fogják hülyeségekkel megetetni.
- Bár, ha jobban belegondolok - kapja ujjait az ajkához mint egy gondolkodást imitálva vele - lehet, hogy csak azért tűntél ismerősnek, mert már láttalak a kórház falain belül? És egész mostanáig tévedében éltem? Elvégre a lehetősége megvan, nem? - na most már tényleg csak köti az ebet a karóhoz, minden esetre nagyon jól szórakozik főként ahogy a lány arcmimikáját figyeli és annak nyilvánvaló változásait elemzi.
Ahogy Zoya elkezd beszélni a zuhanyzási szokásairól, úgy ő előre dől s a térdein megtámaszkodva egyre gyorsabb és gyorsabb ritmust kezd dobolni zokniba bújtatott lábával a padlón mely halkan, tompán visszhangzik s kúszik pimasz zajként a csendes éjszakába amit Zoya lágy, dallamos hangszíne varázsol édessé Hayden számára. Ilyenkor szokás azt mondani, hogy "túl vizuális típus vagyok!"... amit egy kérés fogad, miszerint "talán nem kéne folytatni, mert....". Ám ahelyett, hogy bármit is megjegyezne vagy kérne, csak ráharap a nyelvére ezzel magába fojtva a szót miközben gyakorlatilag megelevenedik a kép ahogy Zoyácska egy szál... habfelhőben ácsorog a zuhanyzókabinban és énekelget. Hihetetlen vagy sem de még ő is pasiból van így egy jókora sóhaj kíséretében hátradől, majd egyik lábát a másikra dobva, torok köszörülve elvigyorodik.
- Ugye ezt most direkt csinálod? - biccenti oldalra a fejét gyanakvó pillantással nagyokat pislogva, mígnem megvakarja a tarkóját - minden esetre annak örülök, hogy megtaláltam a suta másik felemet. Én is ugyan ilyen ügyes tudok lenni. Egyszer majdnem amiatt kellett kicserélni a térdemet... hú de idétlenül  hangzik, na mindegy, azért mert akkorát estem a zuhanyzóban, hogy nem viccelek de még a csempe is feltört. Igaz ez már nem nekem hanem a függönyt tartó kovácsoltvas karnisnak köszönhető. De mond, hogy nem vagyok tehetséges az esésekben?! Pont térdre buktam, bekaptam a zuhanytálca peremét vele... És múltkor mikor.. hát aznap mikor hivatalosan is pár lettünk és én a zuhanyzóból vágtáztam ki majd nagy ügyesen kis híján letaroltalak, na! Akkor is estem... Leah meg kinevetett ami igazából nem is meglepő... valami van ebben a teában, vagy mi az égtől eredt meg így a nyelvem? - értetlenkedik miközben közelebb lép a lányhoz s magához öleli karcsú alakját.
- Igaz, magamhoz képest kifejezetten arányos. De a tiédhez képest nagy - vidám mosoly ott ücsörög az ajkán miközben mutatóujjával megkocogtatja Zoyácska halántékát, amit aztán egy gyors pörgés követ mígnem lehuppan a fotelba, ölében a lánnyal.
- Ma már bolond is vagyok no meg őrült. Mi jön még?
Ezzel a kérdéssel a szórakozottságot és a jókedvet felváltja a kellemes családias és nyugalmat sugárzó légkör, amire mindkettejüknek szüksége van. Lehet, hogy jókat szórakoznak a saját és a másik hülyeségein is ami kiteszi a kapcsolatuk nagy részét, lévén mindketten ilyenek. Játékosak és lököttek... de mind emellett szükségük van a romantikára a meghittségre és az igazán szívmelengető pillanatokra is amit mi sem bizonyít jobban mint az a mozdulat, ahogy a lány füle és válla mögé igazítja a hosszú hajfürtjeit ő pedig lehunyt szemekkel élvezi az édes pillanatot. Ehhez mi sem segíti jobban hozzá őket mint a halk, duruzsoló háttérzaj, a tűz pattogása és lemezlejátszó halk kattogása ami jelzi, hogy a CD véget ért.
Egy pillanatra összerezzen mikor Zoya a nyakát kezdi el cirógatni, de sokkal inkább a kellemes lágyságtól és meghittségtől, a csiklandósságtól mint az ijedtségtől.
- Mhm? - sóhajtja mintha legalábbis tényleg választ várna pedig megszokhatta már ez idő alatt, hogy Zoyácska akkor is a nevén szólongatja, mikor épp nincs mondanivalója.
Kíváncsian vet egy pillantást a kezükre, ahogy azok tenyerüknél fogva egymáshoz simulnak. Két szép kéz egymáson... és igen, talán tényleg igaza van a nagymamájának, őket egymásnak teremtették. Erről már a kezük is beszél nem csak a mozdulataik és a szívük dobbanása.
- Hé, amíg nem hallod, hogy éneklek ne mond, hogy rémes... és látod, csak nagynak gondolod a fejem, kár is volt füllentened - neveti el magát majd ahogy leeresztik a kezüket, a sajátját a lány csípőjére vezeti, hogy közelebb vonhassa magához.
- Amúgy a nagyid nagyon bölcs asszony. Néha meglepődök, hogy a nálunk idősebb korosztályokba milyen rengeteg élettapasztalat és bölcsesség szorult... mit tudtak, mit csináltak amit mi nem? - lennének ötletei, de talán felesleges ezen gondolkoznia főleg úgy, hogy egy olyan lány van az ölében, mint amilyen Zoya, és akinek jelenleg minden figyelmét szentelni akarja.
- És ha nem akarlak meggyőzni és azt mondom, hogy nekem is jó és így maradok? - vándorol fel szépen lassan a nyakára a tenyere s egész közel húzza arcát az arcához, hogy ha már a meghitt légkör is engedi, akkor megcsókolhassa. Ez a csók viszont most minden játékosságot, minden szórakozottságot és gyermetegséget mellőz. Egy komoly, némi szenvedéllyel de annál nagyobb szerelemmel átitatott csók amit körbeleng a fenyő, a pattogó fa és a tea illata. Meghitt és nyugodt, a sárgás lámpa derengő fényében, háttérben a narancs és aranyló lángok sziluettjében mesébe, filmbe illő. Épp úgy illenek ők egymáshoz, mint Rómeó és Júlia, a Nap és a Hold vagy az ébrenlét és az álom. Mert minden ellentétük ellenére kiegészítik egymást, a hasonlóságukkal pedig megerősítik az egymás iránt érzett szerelmüket és a kialakult kapcsot ami már így is vasbetonként tartja össze őket.
- Amúgy... - húzódik el annyira, hogy megszólalhasson - talán... ha most ezt abbahagyjuk és feldíszítjük a fát - makogja sűrű csókok között - akkor hamarabb folytathatjuk. Ez mennyire meggyőző?

Zoya and Hayden

 

A Cole família soha nem volt híres az igazi romantikáról és a sírig tartó őszinte szerelemről. Oly annyira nem, hogy hosszú évszázadokon át érdekből házasodtak, hogy ezzel egyesíteni tudják a családi vagyont, mely javarészt mindig a Coleoknak kedvezett, hisz első körökben ők voltak azok akik fiú utódokat nemzettek, így vitték tovább azt a pénzt amit a beházasodó hölgy magával hozott. Vissza lehet nézni az ezernyolcszázas évek elejéig a családfát, soha nem volt rá példa, hogy lány utód született volna, így talán ennek köszönhető az is, hogy eddig fennmaradt a név és nem korcsosult el s még ma is szép számmal megtalálhatóak a Cole ifjak Ausztrália egész, de leginkább déli területén.
Nagyjából John beházasodásánál jöttek a "problémák" mikor is megszületett Karen, valamint Samantha, akik a család nevét már biztos, hogy nem tudják tovább vinni így két utód részéről máris leszakadtak az ágak a családfáról. De a legnagyobb változás még így is Jonathanék korosztálya házasságkötésénél jött, mikor már neki és Raynek is kislánya lett. Ez persze rögtön aggodalomra és fejfájásra adott okot, lévén nem a nagy öregek választottak nekik párt, hanem mentek a saját fejük de sokkal inkább a szívük után... és ha már itt tartunk, akkor Karen is egy kislánynak adott életet s most Haydenen van a "világ szeme", hogy az ő választottja mit fog szülni, elvégre neki se a szülők választották meg a szerelmet. Vagy de, csak ő nem akarta magának a szöszke Ryan lányt, így most az a kérdés, hogy kivel fogja megajándékozni a családját, őt pedig az, akit szeret? Egy mosolygós szemű vidám természetű, gyönyörű kislánnyal, vagy egy belevaló kissráccal aki épp olyan határozott, mint az apja és szeleburdi tünemény, mint az anyja?
A szerelmi kérdés pont ugyan ilyen bonyolult, talán fejtegetni se lenne értelme, hisz mint említett volt, hírből sem ismerték az igazi szeretetet és a házassággal járó szenvedélyt. Nem élvezhették egymás felettébb önzetlenségét, hisz az ilyen kapcsolatokban mindig részesét képezi a féltékenység az elvágyódás és a félrenézés. Mert igen! Nem elég, hogy Charlottenak volt már egy házasságon kívüli gyereke, de még Hayden születését követően is félrelépett... mindvégig azon a férfin jártak az agytekervényei, őt szólítgatta a szíve, aki nem lehetett az övé, aki nem lehetett mellette hisz neki is felesége volt és egy kisfia, Dorian, akit mindenkinél jobban szeretett de ugyan akkor ott volt már a szőke kislánya Karen is, aki a szerelmük gyümölcseként látta meg a napvilágot nem sokkal Hayden előtt, és aki mégis a nagy családnevet kapta. Ő is Cole lett nem Andrews, nehogy szégyent hozzanak a családra ha kitudódik, hogy a kedves filigrán asszonyka két férfivel is szórakozik egyszerre magasról téve a jól bevált szokásra...
... igen, egy hosszú, küzdelmes élet áll a szülei előtt, kik soha nem beszéltek a szerelmükről. Soha nem hallotta Hayden azt, hogy szerelmesen beszélnének egymásról vagy komoly szeretettel. Még a másik pillantását is kerülték, lesütötték a szemüket de nem azért mert zavarban voltak. Mintha idegenek volnának egymásnak, mert baráti viszonylatban is pimaszul kevés az amit empátia vagy legalábbis érzelmek terén felmutathattak egymás irányába. Mint amikor két vadidegent arra kérik, hogy "a családfenntartás érdekében csináljatok gyereket és keltsétek a látszatát a szerelmeteknek"... viszont ezen a téren mindketten analfabéták voltak hisz lerítt róluk, hogy nem, hogy szerelem nincs de még igazi, őszinte szeretet se.
Ez alapján hát nem sok jó példa volt Hayden előtt, ő mégis rálépett a saját ösvényére s noha nehezen bontakozott ki, nehezen találta meg azt a személyt akire képes lenne az egész életét építeni, végül mégis meglett. Ehhez pedig az kellett, hogy a saját kárán ugyan de megismerje a gyengébbik nem jeles képviselőit. Azokat, akikhez csak a testi vonzalom kötötte, azokat akiket már emberileg is tökéletesen értékelni tudott valamint azt a valakit, akiben minden megvolt amit ő szeretett volna, csak egy valami hiányzott. Az odaadása.
Nem volt előtte felmutatandó példa, mégis tudta, hogy mit vagy éppen kit kell keresnie... de... talán nem is így történt a nagy találkozás! Mert nem kellett keresnie... neki köze se volt a sors beteljesedéséhez hisz ez a lány találta meg őt pusztán azzal, hogy nem tudta, ki az orvos és ki a rezidens. Egyszerűen csak berobogott a kezelőbe miközben ő egy leszakadt, roncsolódott lábujjat látott el s orvoshoz méltóan, véres, kicsit visszataszító körülmények között ugyan de megtalálta az igaz szerelem. Mind ezt vér, fertőtlenítő és egyéb oldatok között miközben együtt elemezték ki a roncsolódás mértékét ahogy tekintetük meg-megakadt a kitüremkedő csonton és ezzel együtt egymáson is. Mert valljuk be. Sokkal érdekesebb és szemrevalóbb volt ez a két arc, a gyönyörű hosszú barna haj és hozzá illő sötét szem vagy épp a kisfiús de fáradt mosoly és a zöldellő íriszek.
Talán már akkor és ott a furcsán beszélő, kicsit - nagyon - kétségbeesett beteg színe előtt elkezdett kibontakozni közöttük valami amiről még nem is tudtak, de sejthető volt, hogy lesz folytatása annak a beszélgetésnek amit elkezdtek Jimmyék kávézójában és amit lezártak azzal, hogy megadta neki Zoya a telefonszámát "biztos ami biztos" alapon. És aznap Hayden talán nem is csak azt ajánlotta fel a lánynak, hogy a rezidense lesz, mert Cody képtelen kellőképpen jól ellátni a feladatát, sokkal inkább azt, hogy mellette lesz ha kell hanem és segíteni fogja ahogy az ő útját is egyengették.
Most pedig meg lehet nézni, hogy hol tartanak. Egy párt alkotnak, épp úgy dúl közöttük a szerelem, mint egy regényben a két főhős között s nincs kifogásuk az ellen, hogy ennek folytatása legyen, sőt mi több! Ha már itt ücsörögnek a Svájci hidegben és annak megfoghatatlanul de talán még leírhatatlanul is gyönyörű közegében, az már... az már több mint egy egyszerű kis fellángolás nem igaz? S ez alapján Hayden szülei példát vehetnének róla. Megtanult várni, nem rabolt rá az első nőre akivel összehozta a sors mert annak volt pénze és nagyobb a neve, mint azt sokan elképzelték volna hisz a kedves papa egy jól menő szállodalánc tulajdonosa. Igen, talán meg is veregette volna az apja a hátát, hogy "na igen kisfiam, nagyobb bukszát nem is találhattál volna!". De ezek után az a kérdés, hogy mit fognak szólni ahhoz a lányhoz, akit nem a pénztárcája miatt szeret vagy a formás hátsója miatt. Na jó ez utóbbi azért egy igazán kellemes kiegészítés, mint ahogy az is, hogy gyönyörű párt talált magának, de neki nem ez az elsődleges szempont. Ha csorbák lennének a fogai vagy elálló a füle, esetleg három mellbimbót rejtene a melltartója, még akkor is szeretné hisz megtanulta, hogy az az érzelem robbanás ami kis híján minden reggel agyi kisüléshez vezet mikor felébred a lány oldalán, mellőz minden létező külcsínre fektetett hangsúlyt. Mert a szívében és az agyában is érzi, hogy ez a lány fontos neki, mert egy a szívük és egy a lelkük.
- Nem is rossz... de ennyi erővel albatroszok is lehetnénk, hisz ezek a madarak száz százalékban hűségesek a választottjaikhoz még annak ellenére is, hogy negyven, nyolcvan évig élnek és van, hogy hosszú hónapokat is külön töltenek mikor kint vannak a vizeken. Úgy érzem, hogy épp ilyen "szabadság" jellemez minket is. Lehet, hogy távol vagyunk egymástól és nem lógunk egymás nyakán a nap minden percében sőt olyan is akad, mikor csak egy-két futó csókra vagy pillantásra futja, de tudjuk, hogy ott lesz a következő vagy épp az azt követő nap. Minden esetre legyünk farkasok vagy madarak, szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy kivételes a kapcsolatunk és ez maradjon is így - és Haydennek szemernyi kétsége sincs afelől, hogy Zoya az a lány, akit neki teremtettek és akire eddig várt, akiért ennyi mostoha körülményen és kegyetlenségen kellett átesnie. Szakítások, megcsalások és bizalmatlanságok. Az önzőség és a szerelem elmúlásának gyakorlatilag minden formájával megismerkedett épp ezért is biztos abban, hogy ezzel a lánnyal nem tévedhet. Mert a hibái ellenére is tökéletes.
- Ne pimaszkodj hé! - neveti el magát - próbálom összerakni magunkat, de nem megy. Talán felesleges is fejtegetni inkább örüljünk annak ami van - zárja rövidre, hogy aztán kényelmetlen ficánkolással előredőljön így támasztva meg magát a térdein lábával pedig ideges, gyors dobogó tempót dobolva épp úgy mint az a kisnyúl a Bambiban.... annyi különbséggel, hogy az ő orrát nem kell megérinteni ahhoz, hogy végre leálljon és nagyokat pislogva csak figyelje a lányt.
- Igen... bundát, mert a víz sérti a hab testemet. Attól félek én is - szemtelenkedik s csak hosszú percek múltával érzi magát elég erősnek ahhoz, hogy felvegye az előbbi kényelmes pózt, noha még így is keresztbe dobja a lábait.
- Na, attól azért nem kell félni, hogy jobb szórakozás híján csak dobálom a seggeseket a zuhanytálcába. Nem szoktam mindig elesni, csak van amikor rosszul lépek, vagy épp... túl korán van még - dörzsöli meg az állát -  de az esetek nagy részében felfog a fal. Mert a fal a barátom, mindig kitámogat a víz alól ha szükségem van rá - nagy komolyan bólogat noha a szája szegletében csak ott ül a szórakozott mosolyának jele. Igen, volt már rá precedens, hogy ha nincs a háta mögött a csempézett fal, akkor nagyot esik, de hát Istenem! Kinek ezzel, kinek azzal vannak problémái. Ő a csúszós zuhanyzókabinokat nem pártolja, megesik.
- Szerintem számon fogom kérni Galen, hogy mégis milyen teákat meg sütiket akarnak ránk tukmálni. Eleve úgy mondta a sütit, hogy "ott van két doboz nektek a szekrényben, még a lányokat se engedtem hozzányúlni".... hmmm ebben tényleg lehet valami, na majd kielemezzük. Vicces süti - persze biztos benne, hogy nincs semmi a süteményben, de ettől függetlenül jó eljátszani a gondolattal, hogy talán nem egymást kergítik meg ennyire és lesznek hiperaktív kecskék, sokkal inkább tárgyi okai vannak. A tea, a süti... vagy épp a fát támadta meg valami bolondgomba és ők meg belélegzik a spóráját. Nyilván.
- Most képzeld el milyen diskurzusokat folytatna a nagyid a nagyapámmal, ha még élne. Te jó ég! - bele se mer gondolni abba, hogy mekkora vitákat vagy épp reggeltől estig szóló mesedélutánokat tartanának ők pedig csak ücsörögnének és pislognának nagyokat miközben egyre zsibbadó aggyal tartják egymást.
Ezek után viszont beleesnek a saját csapdájukba. Míg eleinte csak apró, jelentéktelen kis puszikat osztogatnak egymásnak, Hayden egyetlen egy mozdulatával behajítja magukat a mély vízbe, ahol kedvükre evickélhetnek és eldönthetik, hogy épp mit szeretnének. Talán még van menekvés, talán még van visszaút, de csak addig, míg Zoya rá nem rabol az ajkaira, mely végleg elvágja a tűréshatárának utolsó kis tartószálát is. Egyszerűen innentől kezdve nem képes arra, hogy türtőztesse magát... a végtelen birkatürelme elillan, helyét átváltja a csókokat is igazoló szenvedélye, a ragaszkodása és a szerelme. Ez már az a pont, mikor minden egyes mozdulatuk a folytatásról árulkodik s a nap folyamán noha volt már hasonló bizsergés a testében és a levegőben is  közöttük, de most érzi először azt, hogy Zoya is készen áll. Készen áll arra, amire ő ennyi ideig várt... hosszú hónapok óta kapaszkodik már a kitartásába és a türelmébe. Abba, hogy a tökéletes pillanat elérkezzen és akkor váljon az együttlétük megpecsételtté, mikor a lány úgy érzi.
Szinte egész testében megremeg, még a csókba is belenyög, ahogy meztelen bőrén a felsője alatt megérzi Zoya nyomokban kifejezetten hideg kis mancsait. Ha nagyobb hasa lenne és nem a lovaglásból "visszamaradt" de jól látható izomkockák borítanák, még be is húzná, de mivel képtelen rá csak megfeszíti a hasfalát s előrébb dől, hogy a kezeit a lány hátára simíthassa így tartva meg csekély súlyát. Ez idő alatt egy pillanatra se szakad el a puha ajkaktól csak akkor, mikor ijedt rezdüléssel eltávolodik tőle az apróság, de egy bátorító, szerelmes pillantással visszaédesgeti magához s a csókok közé szúrt mondatokat is csak azért mondja, hogy a másik tudja és érezze, még mindig van választási lehetősége noha nem szívesen hagyná abba a dolgot ezen a ponton. Saját magát kínozná meg vele amit mondjuk Zoyáért még meg is tenne, de azért reménykedik a folytatásban...
- Hé - sóhajtja rekedten, az érzelmei homályában kicsit zavart, vadul csillogó tekintettel ugyan, de boldogságtól mosolyogva ahogy tenyerét az arcára simítja - nem haragszok, édes Istenem, mért is haragudnék? Ez... ez most nagyon jó, ez... - hajol ismét közelebb hozzá elharapva a mondandója végét, hogy a lány ajka szélét, az arcát, az állát és a nyakát is apró, alig érezhető de nyilvánvaló csókokkal hintse be s csak néha téved a szájához melyre finoman tapadnak rá ajkai, csókok szerelmes táncára csábítva ezzel.
Tenyerei a vékony de kerekded csípőre simulnak, kicsit a ruha felületére de javarészt a lány bőrét érintve mígnem felvezeti egészen a háta közepéig, ahol érzi a melltartójának kapcsát. Nem bontja ki. Még nem! Egyszerűen csak magához húzza, magához öleli, hogy arcát a nyakának szirtjébe temetve előrelendülve kikászálódhasson a fotelból. Érzi és tudja, hogy innen már nem fognak eljutni a szobáig de még csak arra sincs ideje - vagy inkább agya - hogy kinyissa a kanapét, így ép térdével a mellettük lévő dús, csak a két kislány miatt beszerzett szőrös szőnyegre térdelhessen amin végigfekteti Zoyácska apró alakját. Gyakorlatilag elnyeli a hatalmas szőnyeg, de Hayden csak őt látja, semmi mást, s még arról is elfeledkezik, hogy jobb lábával nem igazán térdelhetne, pedig megteszi. Nem érzi a szúró fájdalmat, nem érzi a lábszárát és combcsontját mardosó, égető bizsergést és szorítást... mert nem akarja érezni! Tudja ő, hogy ott van, most mégis ellenáll neki. Mindig is erős volt agyban és most nem a fájdalom az, amit engednie kell felülkerekednie. Majd ha eljön az ideje, akkor foglalkozik vele. Most csak Zoya van!
Mintha teljesen beszűkülne a tudata és csak az alatta fekvő lányra összpontosítana. Csak őt látja, csak őt hallja... az ő szívének vad lüktetését érzi a mellkasán mikor mellé fekszik, de nem távolodik el tőle, a hasfaluk és a mellkasuk teljesen összeér.
Hosszú ujjai két csók között vándorútra kelnek a lány felsője alatt, feltérképezi minden egyes pontját, a lapos hasát, a medencecsontját. Még a melltartójának kosarával is megismerkedik, hisz mindent érinteni szeretne amit most a lány is birtokol. Érzi a bőrén a levegővételén, a forró leheletét... hallja a zihálását, s akaratlanul is elmosolyodik mikor belegondol abba, hogy mi lesz akkor, ha már a ruhadarabok is lekerülnek róluk? De mind ezek ellenére nem kapkod... épp olyan türelmes, mint amilyen egy szülő szokott lenni a gyermekével mikor az járni tanul. Mert nekik most ez egy közös lépés lesz. Egy lépés a jövőjük felé, egy lépés a szerelmük beteljesedéséhez... de egy még nagyobb lépés Zoyának, hisz az előző mozdulataival tudatta Haydennel, hogy elveheti tőle azt, amit eddig annyira őrzött és amit normális lányok nem adnak oda akárkinek.

Zoya and Hayden

 

16+

"- Van egy furcsa varázsa ennek a Svájcnak nem gondolod?" - emlékszik vissza Gale szavaira melyet évekkel ez előtt mondott neki mikor egymás mellett ácsorogtak kint a parányi kis teraszon tekintetüket le se véve a végtelen fekete fenyvesekről melyek tövében apró kis fénybogarakként villództak a távoli belváros fényei, közöttük az elhaladó autók. Még éjjelek évadján is madarak trilláztak a fákon, s az égből aláhulló végtelen mennyiségűnek tűnő dagadt hópelyhek sokasága igazi mesebeli hangulatot keltettek amint Gale az élet bölcsességeit igyekezett megosztani unokaöccsével.
Kíváncsi zöldjeit nagybátyjára emelte miközben szorosabbra fonta magán a vastag kabátot, s ajkához emelte a nagy bögre forró citromos teát. Lehet, hogy évek óta ismerte már akkor is a svájci hideget, de megszokni talán azóta se tudta.
Nem tudta, hogy mire gondol... bárhogy is próbálta értelmezni a égszínkék szemekben villogó fényeket, fogalma se volt arról, hogy milyen jelentései lesznek a mondatainak melyek némi hallgatást és szelíd mosolygást követően hagyták el az ajkait.
"- Tudod, míg én is a farmon éltem odahaza, úgy éreztem magam mint egy beskatulyázott, kalitkába zárt szárnyaszegett madár, aki csak a lakás ablakain keresztül kémlelheti a világot de még az is a szomszédos ház falára néz, így csak a tükröződésekben lehetett biztos. A hangokban és az illatokban. Félre ne érts, nem akarom bántani azt a közeget hisz én magam is farmer gyerek maradok ameddig csak élek, aki teheneket és birkákat terelt, hiába a D&G öltöny vagy a flancos bőrcipő. De ettől függetlenül mikor először megálltam itt a gangon és végignéztem ezen a hófödte tájon, úgy éreztem, hogy kaptam valamit az élettől, amit talán később el fog venni vagy visszavesz más formában, de itt minden egyben van. Itt az ég is a földig ér, vagy épp a föld az égig ahogy elnézel a ház mellett emelkedő domb felé... itt akkora ellentétek vannak, mint otthon soha. Szélsőségek de jó értelemben és épp olyan természetesnek hatnak, mint a farmon az aszály. Egy kicsi város ez, nem beszélve erről a kis házról mely kisebb a legtöbbnél ami bent van a belvárosban, ettől függetlenül egy kis ékszer ez, ahol megannyi történetszál fut egybe. Aki itt jár, mindig itt hagy valamit. Egy arany láncot, egy ezüst fülbevalót vagy egy brosst... értsd ezt képletesen, hisz ezek az ékszerek érzelmeket és azok értékét jelölik.
Itt szerelmek szövődtek, egyezségek pecsételtettek meg, új életek születtek vagy épp hunytak ki régóta bölcselkedők. És ez csak egy ház. Egy ház aminek most is az alapkövén állsz, egy ház melynek a falai megannyi emléket és mesét suttognak mind ahányszor rálépsz valamelyik nyikorgó padlóra. Itt az ember akaratlanul is elkezdi átértékelni az életét és végigfuttatja az agyát azon, hogy mi az amit elszalasztott, mi az amire vágyik és mi az, amit meg tud valósítani." - leheletnyit elnyíló ajkakkal billentette félre a fejét ezzel is jelezve, hogy nem tudja, Gale mire akar kilyukadni. Akkor még nem értette meg az üzenetét. A szavai akár baljóslatúnak is tűnhettek de az a végtelen szeretet ami a hangjában és a pillantásában volt, sokkal inkább a nyugalomról és a testi lelki békéről beszélt.
"- Ha ebben a házban... akár csak egyszer is eszedbe jut valami, amivel javíthatnál az életeden vagy mások életén, és annak minőségén, jelentésén, akkor ne légy rest és ragadj meg minden alkalmat. Ha épp abban a pillanatban nem is állsz úgy, hogy azonnal tégy az ügy érdekében, ne vesd el a lehetőségét annak, hogy idejében mégis a megérzéseid szerint cselekedj! Ennek a háznak lelke van, itt minden első gondolat megpecsételődik abban a pillanatban, hogy az ember gondol rá. Higgy nekem, Hayden. Ez a ház elfogja hozni neked a boldog eljövendőt te pedig hinni fogsz a csodákban..."
Hisz tudni illik, Gale a család egyetlen tagja, aki kicsi kora óta vallásos, aki mindig hitt Istenben, de sokkal inkább abban a szép eszmében és elvben, amit a keresztények a magukénak tudhatnak. Mindig hitt a csodákban mely akkor vált a legnyilvánvalóbbá, mikor Desireé belépett az életébe... és hol?! Hát természetesen ezen a "szent helyen". Az ő szerelmük is itt teljesedett be, ez a ház fonta szorosabbá a kapcsolatukat. Ez a ház tartogatja az ő kis titkaikat, melyeket most ő is befog illeszteni a kandalló kövei közé Zoya szerelmével együtt.
Megértette a hosszú szónoklat üzenetét melyet idővel kiviteleznie kell. És talán tényleg igaza volt a nagybátyjának, hisz mióta csak itt van azon jár az esze, hogy mi mindent tehetne annak érdekében, hogy az anyja és az apja ismét olyanok legyenek, amilyennek ő ismerte őket. Egy szerető édesanya aki mindig csak a legjobbat akarta a gyermekeinek nem is foglalkozva azzal, hogy közben saját magára nem marad ideje. Látni akarja az édes, kislányos mosolyát mely szeretetről és csodálatról árulkodott... a csigás fürtjeit melyek ápoltan, kicsit vöröses árnyalatban verdesték vidám ringású vállát. Hallani akarja a csilingelő hangját pont úgy, mint amikor kikiáltott a gangról, hogy elkészült a vacsora s nem törődve a békés, vidám gyereksereg koszos csizmáival és kezecskéivel, ő hatalmas örömmel ölelte át őket és nyomott cuppanós puszit a homlokukra. Vissza akarja kapni az édesanyját épp úgy mint az apját, aki a világ leghatározottabb ugyan akkor a bőrkeményedéses és ezer sebtől érdes keze ellenére óvatos érintésű és gondoskodó ember volt. Valaki, aki úgy túrta fel minden egyes alkalommal a fia haját mikor az valami jót csinált, mint egy szertelen kiskutya bundáját. Sötét szemei szeretetteljesen néztek végig a fiún aki örömtől és felcsigázottságtól kipirult arccal ugrott le hatalmas lovának a hátáról és vette át az elnyert aranyérmet és a ló kantárjára akasztható bokrétát. Ismét látni akarja a nevető szemeket, amit tőle örökölt... a mély hangot úgy hallani, ahogy az emlékeiben cseng, mikor éjjelek évadján mesélt neki a régmúltról, azokról az emberekről akik a család jelentős személyei voltak de ő már nem ismerhette egyiket se... mert ezek az apróságok noha jelen pillanatban nincsenek, csak múló emlékképek ő mégis tudja, hogy talán ő az aki változtathat az idő múlásával fellépő haragos rémületen. Megváltoztatni az elmúlt kilenc évet nem tudja... nem tudja meg nem történtté tenni a balesetet és annak következményeit. De talán még egyszer úgy átölelheti azt az apró törékeny asszonyt és az erőteljes, határozott apját, hogy elhiggyék, ő küzd értük. Küzd hármukért, a szeretetükért és azért, hogy ismét egy család legyenek...
Sydneyben ő még mindig csak egy Cole, egy anyátlan és apátlan árva akinek egyedül kell boldogulnia háttér és segítség nélkül, mert mind az amit felépített itt, az csak az ő műve, csak az ő érdeme. De épp ez olyan könnyen lerombolható, mint egy kártyavár.
Viszont ahogy magához öleli ezt az apró lánykát, akivel egy a szíve és egy a lelke, tudja, hogy a közös jövő érdekében hallgatnia kell a megérzéseire és lehet, hogy mostanában a maximumot hozta ki magából a lány jelenlétében, de épp úgy otthon is cselekednie kell. Mert nem elég az, hogy őt ismeri de tudnia kell azt is, hogy milyen háttere van annak a fiúnak, akinek ő most szabad utat engedett. Lehet, hogy mesélt már Zoyának az otthoni körülményekről és arról, hogy bárhogy is igyekszik, nem javul a helyzet, viszont azt is mondta, hogy tenni fog azért, hogy mind ez változzon! Hát most bizonyíthat!
Elég erős az akarata és erős a szíve ahhoz, hogy változtatni tudjon s nem csak Zoyáért, de saját magáért. Mert igen, ezt azért kell megtennie, hogy a saját lelkiismerete a saját érzései terelődjenek végre egy olyan egyenes, rögmentes útra, amire vágyik.
Egy pillanatra félre üt a szíve, a légvétele ércessé és akadozottá válik ahogy rövid ideig ugyan de képtelen arra, hogy befolyásolja a gondolatait és az érzelmeit, miközben lefekteti a lányt a dús, szőrmés szőnyegre ő pedig elég közel húzódik hozzá ahhoz, hogy az arcát a nyakába temetve palástolja semmiből jött gyengeségét. Ez a ház tényleg beszél...
... ennek a háznak lelke van...
...ez a ház él mert élni akar és életre kelti a szívben az embert, az elmében a józanságot...
... ez a ház mindent megmutat ami te vagy és azt is, akinek lenned kéne mert küzd azért, hogy cselekedj és kijavítsd a hibáidat vagy megváltoztasd a jövőd! Mert lehet, hogy nem te írod azt, de te vagy a mozgatórugója és hinned kell, hogy újabb löketet adhatsz neki miközben az hálásan a keblére ölel és elismerően megveregeti a hátadat.
És épp ahogy a ház őt, úgy Hayden is magához öleli Zoya vékonyka, törékeny kis alakját, hogy érezhesse a szeretetét, a boldogságát és testének minden egyes rezdülését. Az elnyomott de nyilvánvaló remegését és a vágyat amit talán ő maga még nem ismer eléggé, de Hayden már érzi, ahogy egy aprócska kis csókot nyom az ajkára. Végül elhúzódik tőle és párás szemmel ugyan, de végignéz rajta. A lányon, aki noha érzelmileg és értelmileg már nő, de fizikailag és a szó szoros értelmében ő fogja nővé tenni. Most megszerezhet és a szívébe zárhat mindent, amire vágyik és ami, aki a szívének kedves. Ennek a lánynak a végtelen szeretetét és a családjának az újabb, soha ki nem haló reményét.
Szabad kezének hosszú ujjai végigsimítanak a gyönyörű arcon, egészen le a nyakáig, épp úgy ahogy azt a lány is teszi. Mintha némán akarnák feltérképezni az ilyen tűzzel soha nem érintett felületeket, melyeket mind ezek ellenére olyan jól ismernek. Ajkai leheletnyit elnyílnak egymástól, mikor a vékony kis ujjacskák megérintik azt, s érintése nyomán felizzik a bőre amit egy újabb csókkal igyekszik eloltani noha tudja, hogy csak újabb tüzet, szenvedélyt és vágyat fog általa generálni. Épp olyan ez, mintha a tábortüzet olajjal locsolnák hosszú perceken keresztül. Intenzívebb, erősebb és mindent elsöprőbb lesz... mert míg eddig mindketten csak lappangtak a felszín alatt, most végre életre kelnek és egymás ölelésében válhatnak egekig csapó aranyló lángokká. Minden amit tesznek magukért beszél épp úgy, mint az a rövidke kis mondat mely elhagyja a lány száját már-már csókba fúlóan.
Lehet, hogy elmosolyodik és szerelem ittasan elidőzik az arcán, de nem akar válaszolni. Egyszerűen képtelen arra, hogy válaszoljon, hisz van aminek bizonyításához nem kellenek szavak és ezt most az agya is elhiteti vele. Nincs szükség felesleges beszédre, nincs szükség arra, hogy a változatos szókincsével bizonyítsa be, hogy ő épp ugyan annyira, ha csak nem jobban szereti. Mert igen, a szerelemnek vannak fokozatai, mely Hayden esetében mindvégig nyilvánvaló volt, most mégis azzal kezd el kimagasodni, hogy érzi a gerince mentén futkorászó ujjakat. Minden egyes érintés egy-egy ütés az életük zenéjét játszó zongorán... talán egy szép de vidám sanzon lesz belőle esetleg egy lírai szépségű dal, mely kellemes lágysággal emelkedik mígnem elérkeznek a beteljesüléshez. Egy zene, melynek halk ütemét a háttérben metronómként üzemelő CD lejátszó  adja...
Jelen pillanatban még a vak is láthatja, hogy talán nincs is szükségük ahhoz, hogy tényleg egyé váljanak, hogy kifejezzék igazi szerelmüket, hisz így talpig ruhában is elég nyilvánvaló minden tettük és mozdulatuk, lágy, puha érintésük. Tagadni is felesleges lenne, hogy tökéletes szinkronban van a testük. Az már a hónapok folyamán is kiderült, hogy nem csak lelkileg, de mentálisan is tökéletesen egy húron pendülnek ám most ahogy egymás mellett - már már egymáson - fekszenek, az is nyilvánvalóvá válik, hogy a fizikai együttlétnek is tökéletes bábui ők. Szinkronban vannak egymással, mikor Zoya megremeg, ő maga is hasonló kis rezdüléseket produkál... a lány zihálásával az övé is erősödik, mikor pedig visszavesz belőle, Hayden is egészen elhalkul mígnem egyik lábát átvetve a lányon fölé térdel s a tarkójára simított kezével lassan felhúzza magához csak, hogy két csók között lassan de biztosan kibújtathassa a felsőjéből. Tökéletes tükörképeik egymásnak a lassú, meghitt de szép mozdulatsor közben.
Az imént szabad utat kapott hisz a lány tettei és a szavai is ezt igazolták, ő pedig nem rest élni ezzel a kivételes lehetőséggel. Most mondhatná azt, hogy "ha már eddig vártam, akkor jogosan veszem el azt amit ajánlanak", de nem teszi. Hogy miért nem? Mert számára ez nem csak egy egyszerű várakozás volt, hogy végre lefeküdhessen vele. Mert a szerelem nem ebben rejlik, sokkal inkább abban a végtelen türelemben és törődésben amit ő az elmúlt hónapok ideje alatt mutatott. Hayden odaadóan egyezett meg magával arról, hogy csak akkor fog ilyen mélységű vizekre evezni, ha már látja a lányon azt, hogy készen áll. Ő nem akart és nem is akar erősködni, nem akar követelni csak kivárja a sorát miközben olvas a jelekből. Most pedig megkapta ezt a nyilvánvaló üzenetet, egy aprócska kis jelet hófehér papíron kódolva, aminek sorai között szerepel az is, hogy bújjon ki végre a felsőjéből és tegye megtörténtté a nyilvánvalót...
Amint az ő felsője is lekerül róla, visszafekteti Zoyát a szőnyeg ölelésébe s megtámaszkodva a két füle mellett, mélyen a szemeibe néz. Ő maga is látni akarja azt, amit csak ezek az őszinte barna szemek mondanak el, még a nyilvánvaló tetteknek is ellentmondva. Csak pár pillanat az egész, míg fölé tornyosulva figyeli az íriszeit de ez épp elég ahhoz, hogy pontot tegyen az eddigi bizonytalanságának végére... ez a lány az igazi! Ez a lány lesz az, akinek gyűrűt fog az ujjára húzni és ő lesz az, akit majd oltár elé vezet. Mert ennek a lánynak kell lennie annak a valakinek aki nem megváltoztatta, csak kiegészítette eddigi hiányos életét. Aki utat mutatott, és aki most utat mutat a boldogságuk felé is.
Lehet, hogy van amit Hayden szájába kell rágni mert nem elég biztos a dolgában vagy csak bizonytalan. De az, ahogy az ujjait végigfuttatja a puha bőrön nyakától egészen a nadrágjáig most bizonyosságról árulkodnak. És nem, ő nem azért bújtatja ki a vékony lábakat a nadrágszárakból, hogy mihamarabb kielégíthesse testét és elméjét egyre elködösítő vágyait, sokkal inkább azért, hogy az a szerelem ami nekik megíratott és kőbe vésetett, most beteljesedjen.
Ahogy félresöpri a nadrágot és a két levett pulcsit, előredől, hogy ajkaik ismét egybe forrjanak. Így egymáshoz simulva, hogy már csak egy-két ruhadarab fedi a testüket de javarészt már a felhevült bőrük az, ami találkozik egymással, túl nagy távolságnak tartja azt a kis teret is ami menet közben közéjük furakodott szemtelenül és alattomosan. Szinte felrobbanni kész bombának érzi az egész testét, ahogy ajkai Zoya nyakát, kulcscsontját és vállát érintik, de nem nyilvánvaló csókok ezek, inkább egyszerű kis puszik, óvatos érintések és becézgetések ahogy egyre közelebb és közelebb édesgeti magához a lányt.
Miközben a feje mellett könyököl, ujjai vidám táncot lejtenek a hosszú hajtincseivel melyek a tűz táncoló fényében leginkább aranyló glóriának hatnak ezzel erősítve Haydenben a gyanút, hogy egy igazi angyal szállt le mellé, hogy boldoggá tegye. A selymes tincsek kígyózva tekeregnek az ujjai között, miközben egyre lejjebb és lejjebb csúszik, hogy a kis puszik a kerekded, de még melltartóval takart kis halmokat is érjék de csak, hogy ne legyen tétova, bal kezének tenyerét Zoya csípőjére, onnan pedig formás, kerekded fenekére simítja, majd egészen levezeti a lábához amit finoman megragadva felhúz magához annyira, hogy csípőjük teljesen egymásnak feszülhessen. Ezzel a mozdulattal pedig, ő az, akinek testét egy erősebb remegéshullám rázza meg és aki felsóhajt, miközben megérzi hasfalán a lapos, gyorsan emelkedő és süllyedő hasát.
Kínlódik?... talán egy kicsit, de tudja jól, hogy az ilyen dolgokra érdemes várni. Nem akar belecsapni a lecsóba, még nem... először tudni akarja, hogy mit váltanak ki az érintései lányból s azt is, hogy mi lesz rá a válasza.  

Zoya and Hayden

 

16+

"És mi van, ha feltesszük magunknak a kérdést, és azt a választ kapjuk, amit reméltünk? Hát, ott kezdődik a boldogság..."
... És mi van, ha nem is kell feltenni kérdéseket ahhoz, hogy választ kapjunk? Mi van akkor, ha ezek a válaszok olykor nem is biztos, hogy szavakban fognak megnyilvánulni bármennyire is vágyunk rájuk? Mi van, ha nem is olyan választ kapunk amit remélünk?...
Megannyi, számtalan kérdés, de ez koránt sem azt jelenti, hogy nincs válasz, egyszerűen csak hallgatni kell a szívedre, hisz olyan nyilvánvaló megfejtésekkel fogunk találkozni, amit mi földi lények boldogságnak nevezünk. Az a valami, amibe érdemes belekapaszkodni, aminek érdemes élni és ami ezek után az életünk éltetője lesz, csak rá kell kapni az ízére. Jöjjön bukás, gyász, szomorúság vagy rettegés, ha már egyszer találkoztál a legszebb érzéssel a földön, ha már egyszer gyűlt forró, sós könny a szemedbe a tested mélyén felrobbanó boldogságtól, akkor vágyni fogsz rá és igyekszel tenni azért, hogy ismét a részese lehess.
Mert a boldogság nem tárgyakban nyilvánul meg, mint ahogy a bátorság sem abban, hogy magunk keressük a bajt aminek konfliktusát és kegyetlen, tüzes pallost lóbáló gyilkosát le kell győznünk. A boldogság nem az a valami, amit egy bizonyos összegért, többért vagy épp kevesebbért, attól függ hol, de megvehetsz a boltokban és drogériákban, hogy utána henceghess vele mint az új drága kincseddel. Ezt egyszerűen nem lehet két kézzel megfogni, mert nem arany, nem ezüst, nem gyémánt vagy épp textília. Nem egy kézzel fogható fizikai tárgyról van szó amit a természet vagy az ember megteremt... vagy hát... mégis, hisz az embernek van a legnagyobb köze hozzá. Egy érző léleknek, egy szeretetet ismerő személynek.  Ezt a "valamit" a szívnek és az elmének egyaránt  éreznie kell, hisz ez az övék. Csak az övék, te pedig mint ember, egy érző lény, leszel a közvetítője. Azt pedig, hogy megtartod magadnak, vagy mások tudtára hozod, csak rajtad áll vagy bukik!
Boldogság lehet az, ha egy hosszú, nehéz nap után végre elvonszolod magad az ágyadig aminek beledőlsz az érintetlenségtől fagyos paplantömegébe miközben magadhoz húzod a párnádat, hogy legyen kit magadhoz ölelni ezen a gyászosan magányos de ugyan akkor békés néhány percen, mígnem átzuhansz az álmok végtelen, kietlen pusztaságába.
Boldogság az, ha valaki megdicsér az igyekezetedért vagy ha megköszöni a segítségedet... Hayden ódákat tudna zengeni arról, hogy milyen végtelen mértékű boldogság szokott felrobbanni az agyában, mikor egy beteg hozzátartozója kezet ráz vele, vagy épp magához öleli ezzel fejezve ki háláját és megkönnyebbülését amiért órákon át küzdött a szerette életéért.
Ugyan ilyen boldogság lehet az, ha találkozol egy rég nem látott személlyel akit az előtt mintha a föld nyelt volna el de te biztos vagy abban, hogy olyan barátság volt a tiétek, amin ez a távolság, ez a hatalmas űr nem változtathatott...
Egy érzés. Egy mélyről jövő boldog, csodálatos érzés mikor megannyi kis endorfin szabadul fel a testedben te pedig beleremegsz ebbe a felemelő érzésbe... lehet, hogy eleinte mintha jégkockákból álló vízpaplan ostromolná a tested miközben legbelül kínlódsz a tüzes láztól, de végül elkezd ez a fagyos víz kellemes melegségű lenni. Elönt a megkönnyebbülés, a forróság és a megnevezhetetlen csodálatos érzés amibe azok után csak foggal körömmel akarsz kapaszkodni, mert... mert egyszerűen csak kapaszkodnod kell!
Nem szabad elengedned mert ez lesz az életed éltetője. Mert tudod, hogy attól még, hogy egy nap keserves és kínoktól "gazdag", szomorú s gyászos, attól még történhetnek szép pillanatok is, csak meg kell látnod, meg kell ragadnod és együtt kell tudnod élni vele miközben önzetlenné válsz, mert szeretnél másoknak is adni. Ugyan mit ér ez, ha nem oszthatod meg mással?
A legnagyobb boldogság, a végtelen öröm pont ebben nyilvánul meg... hogy adni tudsz, ami cserébe ismételten kapsz. Abban, ha megtalálod azt a személyt, akit a legfontosabbnak találsz az életedben... azt a valakit, aki előtt nem félsz megmutatni a hiányosságaidat, akivel tudatni akarod, hogy a hibáid ellenére is ugyan az az ember vagy, akit ő megismert csak neked is vannak rosszabb, nehezebb és nyűgösebb napjaid épp úgy mint neki, amit te viszont elfogadsz. Be akarod bizonyítani neki, hogy a szerelmednél nincs erősebb ezen a földkerekségen s ennek bizonyítékául szolgál minden egyes mozdulatod, ahogy ujjbegyeidet végigfuttatod a bársonyos bőrén, kebleinek domborodó halmán egészen fel a nyakáig, hogy tekinteteddel ugyan elidőzve a számodra oly kedves ajkakon melyek becézni szoktak minden egyes nap, de végül hozzáérinthesd a sajátodat ezzel apró csókot lopva tőle. Ez az igazi, egész testet rázkódtató boldogság.
A szerelem.
Mikor a puha ajkak megérintik a tiédet... lehet, hogy nem dugod le a torkán a nyelvedet, de már csak ez a finom, alig érezhető érintés olyan erővel képes hatni a testedre, mint száz másik vad, szenvedélyes csók, amiben részesed volt más személyekkel életed során...
Hayden hosszú-hosszú éveken keresztül tengődött a maga kérdésektől és értetlenségtől túlzsúfolt, zajos és kellemetlenül kénszagú életében, miközben egyik lánytól a másikig verődött hisz míg ő maga képes lett volna a komolyabb szinteket is meglépni, addig ezek a nőnemű egyedek képtelenek voltak rá. Elzárkóztak a folytatástól és a kapcsolatba vetett hittől. Nekik csak néhány átmulatott éjszaka kellett, egy férfi aki kielégíti a vágyaikat. Egy férfi aki gyengéden csókol, egy férfi aki a zöld íriszeivel szinte felfalja az alatta fekvő gyönyörű teremtést és akivel elhiteti, hogy őszintén szereti... és egy férfi akinek minden egyes mozdulata izgató volt, reménykeltő és édes. Lágy, megfontolt mégis ösztönös. Hisz Hayden magában hordozza azt a fajta varázst, ami nem csak, hogy kevés férfinek, de nagyon kevés embernek adatott meg. Tapintatos, óvatos és figyelmes főként akkor, ha a másik öröméről és kielégüléséről van szó. Ezeknek a nőknek és lányoknak szükségük volt egy kis ideig valakire, aki ezt megadhatta nekik, arra a valakire akinek ölelésében igazi nőnek érezhették magukat. Egyenrangú félnek, nem alávetettnek aki az ágy rácsába kapaszkodva könnyező szemekkel próbálja elviselni azt a féktelen, állatias tempót amit a férfi felette diktál. A kedves ismeretlen ismerőst akarták aki a lassan, de annál intenzívebben fellobbanó tüzet rejtegeti magában...
... viszont ennek a kedves ismeretlen ismerősnek csak egy valaki kell és egy valakire vágyott egész életében. A lányra, akinek zihálása, forró légvétele az arcát és a nyakát súrolja. Akinek minden egyes sóhaja angyali dallam a fülében és az agyában amit elködösít. A lány akinek érintései nyomán szinte fellángol a teste, minek után kibújtatja magát a felsőjéből, és akinek a pillantása láttán a világ legtökéletesebb személyének érzi magát. Mert erre van szükség nem igaz? Hogy a fizikai, testi "fogyatékosságok" ellenére is úgy nézzen végig rajtad valaki, hogy a szíved összeszoruljon a boldogságtól... és igen, megint a boldogság! A szerelem minden mozdulatában, pillanatában és órájában magában hordozza épp úgy, mint a fellángoló vágyat és szenvedélyt is, mikor a vékonyka ujjak a csípőjét érintik és a hátát vagy a hasfalát egészen fel a mellkasáig. A simító, cirógató mozdulatokat lehunyt szemekkel élvezi halk, de egyre gyorsuló szuszogással miközben nyilvánvalóvá válik az is, hogy szívének őrületes tempója nem kíván lassulni. Hozzá-hozzáverődik a bordakosarához melynek hatalmas erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy a szorgalmas, szenvedélytől izgága ketyegőt a helyén tartsa. Igen! Ez kihívás... testi, lelki és mentális kihívás.
Becéző csókokkal édesgetik egymás testét, mintha ez lenne a legkifejezőbb eszközük arra, hogy bevallják legerősebb érzelmeiket a másiknak. És talán tényleg így van, mert ide nem kellenek szavak. Nem szólalnak meg, egy pillanatra se nyílnak el úgy az ajkaik, hogy az utána ember által is érthető beszédet imitáljon, csak a sóhajok és nyögések erőtlen sziszegése távozik belőlük. Nem kellenek szavak... azok, melyekkel kapcsolatuk eddigi szakaszát mind ahányszor bearanyozták, most feleslegesek. Hayden imádja hallani a lány kellemes, madárcsiripelésre emlékeztető, dallamos hangját, miközben butaságokról, vagy jelentéktelen semmiségekről hadovál neki. Imádja a szertelenségét, a kislányosságát és azt, ahogy a semminek is akkora jelentőséget kerít, mint az élet legkomolyabb dolgainak. Mindig van miről beszélniük és minden egyes ilyen beszélgetésnek ideje alatt csak egyre jobban és jobban szereti s egészen mostanáig azt hitte, hogy az iránta érzett szerelmét már nem lehet túlszárnyalni, nem lehet tetézni.
Ezzel szemben most pillanatok alatt változott a véleménye, új szintre lépett a ragaszkodása a csodálata és a szerelme... ez a lány, a folyton csacsogó kis hamis, a szertelen lököttke az ő kezei között, az ő ölelésében fog nővé érni és ez a gondolat, ez mardosó szenvedélyes érzés teljesen elködösíti az agyát. Most felel valakinek a jóllétéért, azért, hogy az első férfivel töltött pillanata a fájdalmak és a kellemetlenségek ellenére is tökéletes legyen. Mert egy nő ezt nem felejti el s a felejthetetlent csodálatossá akarja tenni miközben ismét magához húzza, hogy melltartójának kapcsát kipattinthassa, s lassú mozdulatokkal megszabadíthassa tőle, lévén teljesen felesleges. Először nem  néz a kedvére való halmokra, csak a csillogó íriszeket figyeli és az ajkait, helyette az ujjai indulnak felfedezőútra, mintha legalábbis az ujjbegyeibe rejtette volna a szemeit. Finoman cirógatja végig a combját, a csípőjét, a derekát majd a köldökét mígnem felcsúsztatja a kezét egészen a melleihez amiket mihelyst elér, ellágyulnak a vonásai. Még a lélektükreit is elrejti a szemhéjaival, hogy sokkal inkább az érintésre, a tapintásra támaszkodjon mintsem a látottakra. Nem kell látnia ahhoz, hogy tudja milyen gyönyörű, helyette inkább lejjebb húzódik, hogy apró csókokkal hinthesse be a kebleit és kulcscsontját miközben közelebb húzza magához...mintha legalábbis lenne még hova.
Zoya minden egyes tette magáért beszél és arról ordít, hogy készen áll és efelől megerősíti az is, mikor csípőjét Hayden ágyékához préseli ő pedig a lány füle mellett támaszkodva alkarján, némiképp előrebiccenti a fejét miközben elnyom egy hangos, már-már kéjesnek ható nyögést, hogy a testét ostromló szűnni nem akaró vágy hullámainak valamelyest ellenálljon. A gond csak az, hogy egyszerűen képtelen rá és az, ahogy a lány apró kezecskéje a nadrágjának peremét, valamint az által rejtett fenekét érinti, csak még nyilvánvalóbbá teszi, hogy eljött az idő! Felesleges, de inkább botorság tovább várni.
Lassú, de biztos mozdulattal emelkedik meg, hogy a melltartó után a bugyit is levehesse róla, magáról pedig a maradék ruhadarabjait, hisz már csak ezek azon zavaró tényezők melyek az útjukat állja a végső kiteljesedésben. A férfi és női ruhadarabok összessége nem messze a dohányzóasztal mellett ér földet halk, susogó nesszel kicsit oldalba bökve az üvegdíszekkel teli dobozt, mi angyalok csengettyűire emlékeztető csilingeléssel töltik be a nappali kellemesen halk, csak az ő sóhajaiktól visszhangzó csendjét. Szinte belefullad a gondolatba, hogy milyen tökéletes minden... a fenyőfa friss, karácsony illata, a kandallóban pattogó fa aromája ami keveredik az asztalon illatozó teáéval... alatta pedig az a lány, akinek a mindenséget szeretné ajándékozni az elkövetkezendő, előtte álló évei során.
Mielőtt még rátérhetnének a lényegre, a fotel karfáján lévő jókora kék plédet magához veszi, hogy azzal a lendülettel ahogy ismét ránehezedik a lány aprócska alakjára, csípőig betakarhassa magukat. Ezt már csak annak érdekében is teszi, hogy Zoya még annak ellenére se érezze magát kellemetlenül vagy teljesen meztelennek, hogy nyilvánvalóan az. Igyekszik tapintatos lenni és amúgy is, ez a pléd tökéletes ahhoz, hogy még közelebb kerülhessenek egymáshoz. Olyan ez mint egy sátor, egy szerelmi fészek mely minden kíváncsi szem elől eltakarja őket... még a falak, a fényképek és a pimaszul vigyorgó kujon kandalló se fogja látni azt, amit ők is csak érezni, megélni akarnak.
Halk sóhajok közepette, a takaró védelmében magára igazítja a védekezésül szolgáló, az imént még a nadrág zsebéből kicsent óvszert, hogy aztán Zoya forró öléhez fészkelhesse magát inkább kérlelőn és reménykedőn, mint határozottan vagy követelőzőn. Arcához hajolva apró csókkal illeti az ajkát és az arcát, halántékát,  ujjai még egyszer végigfutnak a csípőjén és az oldalán, hogy aztán testét meg-megrázó remegéssel ugyan, de megtehesse az első lépéseket ügyelve az óvatosságra, csípőjének mozdulataira. Nem lehet vad, gyors vagy túl elszánt... most nem ezen van a hangsúly.
Tekintetét ez idő alatt egy pillanatra se veszi le a lányról, hisz olvasni akar minden rezdülésében. Abban, hogy mi a reakciója és, hogy képes-e végig csinálni amibe belekezdtek, vagy inkább megállásra, pihenésre van szüksége? Most minden rajta múlik, ezért is áll meg egy kis időre, hogy képes legyen az apróság alkalmazkodni a kialakult helyzethez. A forrósághoz és az idegen érzéshez, de csak, hogy bátorítsa és bebizonyítsa, hogy nem lesz baj és vigyázni fog rá, szelíd mosollyal simít végig az arcán miközben lehajol a nyakához, hogy ha újabb zöld utat kap, folytathassa a ringatózó mozgást...

Zoya and Hayden

 

16+

Ugyan soha nem jutott eszébe szórakozni a gondolattal, hogy milyen lehet ezzel a lánnyal úgy igazából együtt lenni, mikor nincsen ruha ami elhatárolná egymástól a bőrüket, nincs éjszakákba nyúló nevetgélés amihez idétlen szituációk vagy a munkában látott érdekességek felemlegetései vezetnek, csak a halk, kellemes nyögések és sóhajok, egymás nevének nyöszörgése... mégis mind ahányszor reggelente kikecmergett Zoya mellőle az ágyból, ő kíváncsi tekintettel mérte végig lopott pillantások pimasz sűrűjében az alakját. Formás lábait, melyet a fölötte ringó csípője köré fonna... kerekded fenekét, amibe Hayden belekapaszkodva egyre közelebb és közelebb húzhatná magához ezzel minimálisra csökkentve a távolságot közöttük. Épp így vékony derekát amit ölelne és cirógatna mint ahogy a vállát is, ujjai pedig a rendezetlenül lógó kócos tincseket érintené és csavarná az ujjai köré majd simítaná le verejtékes halántékáról az odatapadt hajszálakat, hogy aztán egymás ölelésében hajtsák kimerült álomra a fejüket.
Az ilyen éjszakák és reggelek nem érkeztek el egyszer se, ő pedig nem is követelte, nem siettette, hisz miért tette volna? Attól még, hogy valakit igazán szeretünk, nem kell már az első adandó alkalommal puha párnák és paplanok közé édesgetni főleg nem akkor, ha látjuk, hogy az adott fél nem áll még készen rá, legyen bármekkora szükségünk rá. Nem azt mondja, hogy Zoya mind eddig éretlen volt hozzá, egyszerűen nem érezte idejét annak, hogy lemondjon a legféltettebb kincséről, amit normális nő nem ajándékoz oda bárkinek, cserébe viszont hatalmas szeretettel nyújtja át a legnagyobb szerelmének... ezt pedig Hayden mindenek felett tiszteletben tartotta, nem próbálkozott, mert fontosnak tartotta az időzítést és Zoya által küldött kis jeleket.
Persze mint minden férfinek, neki is voltak gyengébb, kellemetlenebb pillanatai mikor komolyan oda kellett figyelnie a mozdulataira és szavaira, arra, hogy milyen takarások segítségével iszkol ki a szobából reggelente, mikor még a lány az igazak almát aludta. Mind ezek ellenére túlélte... túlélte mert el kellett érkezniük a megfelelő pillanatig. Mikor nem csak ők állnak készen az együttlétre, de úgymond "a csillagok állása" is tökéletes ahhoz, hogy megtörténjen végre a csoda. A csoda amit ezek után ketten fognak dédelgetni, mint közös titkukat a fenyőfa és kandalló pajkos nevetésében akik őrzik minden mozdulatukat és tettüket, sóhajaikat elraktározzák, hogy általuk legyen mire emlékezni. Egy apró kis csoda ez, ami újabb, mérhetetlen mennyiségű és erősségű szerelmet fog ébreszteni a szívükben. A csoda, ami megpecsételi az eddig eltöltött időt és a folytatást is, ami magától értetődő lesz és nem csak pár napig fog tartani, hanem örökké.
Azok a kócos tincsek melyeken mosolyogni szokott reggelente, akárcsak az álmatag, fáradt tekintetén, most laza gyűrűként fonódnak Hayden hosszú ujjai köré ezzel megpecsételve szerelmüket. A szerelem gyűrűje ez nem nemesfémből, hanem természetes emberi anyagból, ami épp úgy kezd átnedvesedni, mint ahogy illik. Most eljött az ideje annak, hogy ujjbegyeivel lefejtse, félresimítsa az arcára, nyakára és halántékára tapadó szálakat, miközben ajkai az ajkát érintik, hogy egy lágy, de forró csókba forrjanak össze.
Imádja ezeket a puha, élvezettel és szórakozottsággal csókoló ajkakat, melyek már a maga természetességének tekinthetően édesek, hisz az a hatalmas kakaómennyiség amit reggel megszokott inni, talán - ha ténylegesen nem is de képletesen - még a vérét is cukrossá varázsolja. Megszokta már, hogy reggelente addig találkozik fáradt szemekkel, míg meg nem kapja az aznapi cukorfröccs nagyját...  eleinte elförmedt a gondolattól, hogy azt a mennyiséget, amit ő alapjáraton egy évi cukorbevitelének látja, képes meginni valaki. Eleve utálja, vagy legalábbis utálta az édes dolgokat. Ha az anyja odahaza süteményt sütött vagy valami mást aminek kicsit is édesebb íze volt a normálisnál esetleg több volt a cukortartalma, rendszerint otthagyta a tányéron vagy nem is szedett. Mindig is a sós ételek híve volt, a sós süteményeket szerette és inkább szed kényszer főételt még most is, ha van rá ideje mint, hogy desszertet pakoljon a kistányérra. Talán ez az egyetlen és legnyilvánvalóbb ellentét bennük, de hát nem hasonlíthatnak mindenben nem igaz?
De ez a reggeli kakaó extra cukrosan már épp úgy hozzánőtt, mint az édes csók ami nem csak a kakaónak köszönhetően olyan mézes, de a szívük szerelmének is. És ahogy a kakaó illata és aromája, úgy ez a csepp kis teremtés is, aki hosszú percek óta, már-már órába forduló intervallumban fekszik alatta ujjait fel és alá futtatva Hayden hátán. Rájuk nem igaz a megszoksz vagy megszöksz jelző, hisz nincs szükségük a másik megszokására és elfogadására... magától értetődő, hogy szeretik azt, amit a másik is és értékelik azt is, amit maguktól soha nem csinálnának, nem ennének vagy nem innának.  Lehet, hogy nem lesz a kedvencük, de nem kiabálnának kígyót békát rá, egyszerűen csak elfogadják kész tényként mindketten, hogy nem lesz a kedvence még a másik kérésére se.
Nem zavarja őt a lány túlzottan édes ételek és italok iránt érzett vágya, nem zavarja a játékossága és a gyermetegsége mint ahogy az se, hogy vicces grimaszokat vág miközben beleéli magát egy adott témába. Ezek a grimaszok és szokások teszik őt egyedivé. Olyan valakivé, akivel még életében nem találkozott előtte s már csak azért is szokta hangoztatni, hogy vele megütötte a főnyereményt hisz ritka kis fénypontja az emberiségnek noha biztos, hogy minden szebb és jobb lenne, ha több hozzá hasonló rohangálna és szedné a kis csülkeit a Földön.
Viszont amilyen kis fénypont a lány, épp olyan figyelmes és biztonságot nyújtó személy Hayden, akivel senki nem kelhetne versenyre ebben a kategóriában. Minden egyes mozdulata óvatos és finom, még az is ahogy csípőjével odasimul a lány öléhez és megmutatja neki az igazi szenvedély első kéjes megállóját, az első lépcsőfokot ami szokatlan, ami idegen és talán bizonytalan és fájdalmas, de a második lépcsőfokra érve már jobb lesz.
Mivel tudja jól, hogy Zoyának nem volt még ilyen aktushoz szerencséje, igyekszik minél óvatosabb és összpontosítóbb lenni már csak azért is, hogy ne ösztönből és férfias állhatatosságból jöjjenek a mozdulatai, melyeket ugyan nehezen fog vissza, mégis idővel ő maga az aki a legjobban meglepődik a lassú mozdulatokon mélységén melyek abban a pillanatban, hogy Zoya teste teljes egészében megfeszül, alábbhagynak. Nagyot nyelve, eleinte picit ijedten ugyan de sokkal inkább kíváncsian méri végig az arcát, elkerekedő szemeiben megcsillanó érzelmeket igyekszik megfejteni s bár lehet, hogy felesleges időtöltés, mégis igyekszik olvasni belőle. Meg akarja fejteni, hogy mit jelent neki az a pár pillanat.
Ajkai halk, reszelős sóhajjal nyílnak el egymástól, mintha legalábbis kérdést akarna feltenni neki, de helyette csak közelebb hajol hozzá, hogy egy aprócska csókot adhasson az állára majd az orcájára is. Kellemesebbé akarja tenni azt  a rövid időt és bizonytalan kis utat, míg nem csak a teste de az agya és a szíve is felfogja és megszokja azt, ami történik... a feszülést, a pillanatnyi fájdalmat és az újdonsággal keveredő ismeretlen érzést, amit talán nem fog teljesen megszokni a mostani alkalomadtán, viszont Hayden biztos benne, hogy ez idővel jobb és könnyebb lesz. Akkor lenne csak igazán nagy baj, ha ez másként lenne.
Érzi ahogy teste alatt a lány teste idővel ugyan de elkezd lazulni, már ő se érzi az erős szorítást, mintha kezdené felfogni és elfogadni azt, hogy jelen pillanatban egy még ismeretlen de gyönyörű táncot kell eljárnia azzal az emberrel aki szereti őt, aki úgy hívja erre a dinamikus de sokat jelentő édes táncra, mintha életük remekét kellene nyújtaniuk a gyertyafényeket helyettesítő kandallótűz színe előtt. Biztatásra vár épp úgy, mint ez a kétségbeesett lány a táncparketten aki nem biztos abban, hogy melyik lábát kell először megemelnie ahhoz, hogy lassan de biztosan tánclépések kerekedjenek a mozdulataiból ami helyettesíti az idétlen kis toporgását partnere mellett. Ám ez a partner gyakorlott és ösztönös, figyelmes és odaadó, nem neveti ki a bizonytalansága és idegenkedése miatt. Be akarja bizonyítani, elakarja hitetni vele, hogy ő maga is épp ugyan olyan jó lesz, csak egy kis időre van szüksége.
Kezét az arcára simítja, ezzel igyekszik éreztetni vele, hogy minden rendben lesz s csak, hogy el is hitesse vele, zöldjeit egy pillanatra se veszi le az arcáról, mindvégig a mogyorószínű szemeit figyeli és annak változásait, miközben leheletnyit újra meg-megmozdítja a csípőjét.
... minden egyes mozdulatukról az együtt, idáig megtett út jut az eszébe. A nap, mikor bal lábbal kelt fel, mikor hulla fáradt volt és a műszakjának végéhez közeledett, de mintha a végtelen semmiség lett volna előtte még akkor is, mikor megkapta az aznapi utolsó páciensét, egy szerencsétlen teremtést akinek a lábujját lekapta a bicikli lánca, mert a kedves megfeledkezett a papucsról vagy a cipőről. A maga harci pocok formájában pöffeszkedett a férfi mellett miközben többször is közölte az orvossal, hogy mit fog csinálni, hisz ha már ott volt mellette akkor csak tájékoztatja nem igaz? És ekkor trappolt be az életébe a lány, aki akkora csörgéssel és zörgéssel, hangzavarral volt, mintha egy kis elefántot zártak volna be a porcelánboltba. Legszívesebben fogta volna, hogy leültesse maga mellé de nem tette meg, hisz ha már mint gyakornok volt ott mellette akkor kérdezett, véleményt és meglátást kért tőle, ő pedig szépen szuperált s noha megvolt szeppenve, tudta mit kell csinálni... az a hangos és szertelen lány mintha megszűnt volna azóta létezni, bár a mindennapjaiban ugyan az maradt, most mégis szenvedélyes, csendes, sóhajai pedig egyre csak felcsigázzák Haydent, aki tenyerét szétnyitva végig futtatja azt a vékony combon és csípőjén egészen fel a bordájára fekvő kebleken, melyek egyre gyorsabb tempóban süllyednek és emelkedek a keze alatt. Mintha az érintései keltenék életre a testét.
Ahogy a hátán végigfutnak a vékonyka ujjak, egészen le a takaró által takart fenekéhez, most ő az aki egy pillanatra ívben megfeszíti a hátát s egy hangosabb nyögés kíséretében lehunyja a szemeit, hogy aztán az invitáló mozdulatra összpontosítson amivel Zoya lassan de biztosan elkezdi közelebb húzni magához. Ezzel is biztosítja őt afelől, hogy amit csinál az nem rossz és épp úgy vágyik az együttlétre ez a csepp kis teremtés is, mint amennyire ő. Eleget tesz hát a kérésnek és egyre lejjebb engedi a csípőjét miközben füle zúgása és valamiféle hátsó kattogás átveszi a tudata felett az uralmat. Meglehet, nem zavarja a háttérzaj, a CD lejátszó kattogása és búgása vagy épp a kandallóba rejtett pattogó fa, mégis olyan érzése van, mintha el kellene nyomniuk a maguk sóhajuk és zihálásuk, Zoya pihegésének erősségével ami nem rest hangosodni minden egyes mozdulattal ami ugyan még mindig óvatos, de már sokkal határozottabb és ritmusosabb.
A belőlük távozó vad zihálás által lesz hangos és visszhangzó a nappali amivel betöltik a tér egyre szűkülőnek ható közegét. Nem olyan ez számára, mintha megfojtani készülne őket a ház, sokkal inkább intimebbé és személyesebbé teszi általa... mintha csak értük, csak nekik dolgozna. Nem érzi úgy, hogy az idegen hely éket ütne a jelen folytatott helyzetbe, nem kapkodja ide-oda a fejét miközben attól fél, hogy valaki, egy itt felejtett személy lecsattog a padlásról miközben a szemét dörgöli és kérdőn néz végig rajtuk, mégis mi a fenét csinálnak? Úgy kapaszkodik egy rövid ideig a lány csípőjébe, mintha az lenne az ő legnagyobb biztonságot nyújtó pontja. Egy pont amit ha biztos kezekkel tart, nem fog elsodródni a háborgó tenger vad hullámaival, messze tőle attól félve, nem látja többet. Az érintés és a szemének biztos fénye itt tartja, a nappaliban s olykor-olykor mintha külső szemlélőként nézné végig a tettüket, visszatér a testébe, hisz meg akarja élni a pillanatot ami hamar kifog magasodni.
Ezen gyönyörű pillanat reményében nem meglepő hát az sem, hogy az ösztönzésre újra felveszi a maga ritmusát miközben arra is figyel, hogy Zoya milyen ütemet akar diktálni, mi az ami kényelmes neki, mi az, amit elbír még viselni. Egyé válnak, felveszik a tánclépéseket s tökéletes tükörképei lesznek egymásnak.
Aztán a következő emlékkép erejéig a lány vállára hajtja a fejét, gyakorlatilag elrejtőzik, hogy  lehunyt szemekkel élvezze azt a képet, ahogy ők ketten egy csúnya esetet követően kint ácsorognak a házához közeli parknál, ott vallva szerelmet egymásnak egy idős pár mellett akik hatalmas szemekkel, mégis őszinte kitörő örömmel fogadták a csókjukat, az első igazi meghitt érintéseiket melyek már nem csak barátságról vagy rezidens-gyakornoki kapcsolatról árulkodtak. Már abban a pillanatban egyek voltak, ott a színes kis étteremben, s a maival megpecsételhetik ezt a csodát. Mert eljött az ideje, már nem kell várnia, hisz élvezheti a lány nyújtotta örömöket. Ölének az egyre forrósodó közegét, kezének és ujjainak mozdulatát a hátán és a fenekén, ami mindenki számára tabu volt mind idáig. Élvezheti a sűrűn váltott apró vagy épp birtoklóbbnak ható csókokat, a simító és cirógató mozdulatokat melyet egymásnak címeznek mint elő karácsonyi ajándékot. Egy hatalmas, díszes doboz lett a házból melyet most csomagolnak ki, hogy megnézhessék, mit is rejt magában.
Arcára simuló érintést követően zöldjeit a lány arcára vezeti melyet feltérképezve némi elégedettséggel konstatálja ahogy a lobogó tűz fényében kiülnek a verejtékcseppek a nyakszirtjére és a halántékára, melyek ugyan ilyen szorgalommal teszik csillogóvá az ő hátát és mellkasát is. Apró kis semmiség ez, mégis szívének oly kedves, hogy érezheti a lány által gerjesztett forróságot, köldöke alatt a furcsa bizsergő érzést mely egyre határozottabban és követelőzőbben tolakszik előre a háttérből. Kérésre összefonja az ujjait a lányéval s egyáltalán nem zavarja a szorítást,hisz ez is jelzi szerelmük és vágyuk ragaszkodását.
Tudta, hogy tökéletes lesz, hisz amilyen képességük van a csoda megteremtéséhez, nem volt kétsége afelől, hogy az első együtt töltött alkalom is maga lesz a megtestesült földi mennyország... még jó, hogy nem hívő, mi lenne, ha az volna?! Tudta, hogy kifogástalan lesz, gyönyörű és szavakba önthetetlen. Mert mind az amit most átélnek az leírhatatlan, keressenek bármilyen jó írót hozzá, nem fogja tudni papírra vetni a gondolataikat és érzéseiket...
... bár lehet, hogy az imént Zoya gyakorlatilag könyörgött azért, hogy nézzen a szemében, most mégis elszakítja róla a pillantását, hogy a nyakához hajolva apró csókokkal hintse be épp mint a kulcscsontját és a vállát, de ez idő alatt - hisz nem felejtett - ujjai megkeresik ölének és combjának találkozását, amit az imént is érintett és kislányos, édes kuncogást csalogatott elő belőle. Igen. Az ilyen érintések teszik igazán intimmé az együttlétet és míg Zoyának ezen a ponton van az úgynevezett erogén zónája, addig  a lány is felfedezhette, hogy Haydené nagyjából ott rejtőzik, ahol az alsónadrág szokta érinteni a csípőjét gerinctájon.
Néhány apró kis cirógató mozdulat a csípőjénél, majd kezét becsúsztatja a háta alá, hogy így átölelve még közelebb húzhassa magához. Ezzel lehetővé teszi az újabban egyre gyorsuló ütemet, aminek a végén  már mindketten láthatják azt a bizonyos fényt. A csúcsot, melyek együtt fognak megmászni közös, ritmusos és dallamos tempóban amit a csípőjük vad tánca lejt sóhajuk és zihálásuk, nyögésük zenéjére.

Zoya and Hayden

 

16+

Lehunyt szemeivel mást sem lát, miközben ujjai vidám táncot lejtenek Zoya csípőjén, combján és a tenyerébe tökéletesen beleillő kebelhalmokon, egész testének puha, bársonyos de verejtékcseppektől csillogó bőrfelületén, mint a szemhéjára kivetített kis képeket melyek halkan zizgő filmtekercsként játsszák le eddigi együtt töltött hónapjaik minden egyes percét színes filmszalagon. Minden apró vagy épp szenvedélyesebb tűzben váltott csók, minden egyes sóhaj és halk zihálás, a halk pihegés ami a fülcimpájukat cirógatja a forró leheletükkel, ezzel megemelve a tarkójuk apró kis pihéit, ezeket a képeket idézi fel épp úgy, mint a lány testének meg-megrándulása, mikor Hayden egy kicsit hevesebb vagy határozottabb mozdulatot  tesz a csípőjével. Ilyenkor ugyan visszavesz a tempóból, de a szenvedély mélysége megmarad, mozdulatai ugyan olyan ritmusosak maradnak és hosszan elnyújtottak, hisz megtalálták a maguk táncát, az ütemét idejében sikerült elkapniuk amit most az égadta egy világon semmiért se szüntetne meg, hisz ennél tökéletesebben és ennél boldogabbnak még soha nem érezte magát. Az pedig, hogy látja a lány arcán is a boldogságot, szemében a szerelmes fényt épp úgy, mint a mozdulataiból kiérződő vágyat, csak még inkább elhiteti vele tettük tökéletességét.
Az persze tagadhatatlanul megmosolyogtatja, hogy még be se tették a lábukat a házba, még arra se volt idejük, hogy kicsomagoljanak vagy vacsorát készítsenek maguknak egy ilyen hosszú és fárasztó nap után, de a szabadság érzése és az, hogy csak ketten vannak egy aprócska de annál szebb és boldogabb, kellemesebb környezetű házban, megerősítette őket abban, hogy az igazi együttlétüknek most jött el az ideje két teakorty között és ha próbálnák se tudnák megfékezni a mindkettejük elméjét átformáló vágyat. Lehet, hogy már a lépcsőn is végigfutott rajtuk egy- egy szikra, fent a szobában pedig megalapozták játékosságukkal és félreértelmezhetetlen jelzéseikkel a mostani percek hangulatát, ám csak most jutottak el odáig, hogy ezt véglegesítsék is.
Ezen a "szent helyen" egy plüss szőnyegen mely finoman cirógatja a bőrüket, odaadta magát Zoya ennek a végtelenül óvatos és figyelmes de kitartó srácnak. Egy szőnyegen mely elég puha ahhoz, hogy tökéletes ágyuk legyen arra a kis időre, míg elhálják szerelmük visszafoghatatlan erejét, s most, ha eddig egy szemernyi kis kételyük is lett volna, azzal, hogy lágy ringású mozdulatokkal elégítik ki mindkettejük vágyát, elillanhat a félelemmel együtt, hisz ez a tökéletes pillanat feledtet minden rosszat és fájdalmasat. A ház pedig vigyáz rájuk, hisz mint Gale is mondta, ez az építmény érez!
Emberi érzelmei vannak épp ezért is ismeri azt, amit most ez a két fiatal él át egymás karjai között olykor elnyílt, máskor beszippantott ajkakkal gyűrve le a hangos nyögések kísértését, sóhajuk vágyát mely a mellkasukat és gyomrukat szorongatja. Vaskos tartógerendák emelkednek a magasba kik hátukon hordozzák a ház szerkezetét s biztonságot nyújt nekik, a kandalló tüze melegen tartja őket és szenvedélyes fénybe vonja a vad tengereken hánykolódó hajókat idéző, lágyan de izzón ringatózó testüket miközben a bögrében lapuló tea és a még díszítetlen fenyő megalapozza a vágyuk illatát. És, hogy mit csinál az az egy dísz  a fán? A kis angyalka? Megidézve Zoya apjának szellemét védőszentként emelkedik föléjük s ő lesz az egyetlen rajtuk kívül aki tudni és érteni is fogja, hogy mekkora szerelem szaggatja a mellkasukat és egész testüket minden egyes pillanatban. Egy védőszellem, aki a vállukat érinti és aki pimasz kis mosollyal, félrebillentett fejjel fejezi ki végtelen büszkeségét irányukba miközben vissza-visszahúzza Hayden csípőjére a takarót, mi olykor galád módon igyekszik lecsúszni onnan.
Hayden az elmúlt hónapokból egy másodpercet se felejtett el... élete eddigi talán legmeghatározóbb néhány hónapjáról van szó, ezek épp olyannyira a fejébe vésődtek, mint egy szép könyv sorai, amit többször is végigolvas az ember csak, hogy emlékezzen rá sőt, később még idézni is tudjon belőle pont, mint Jack odahaza a Gyűrűk urából.
A Cole farm emberei nem épp a legtanultabbak az irodalom terén, viszont amit Jack elsajátított az egészen szokatlan viszont tiszteletreméltó így nem meglepő hát, hogy annak idején irodalomtanárnak készült, de neki mégis itt kellett maradnia a farmon trágyázni és szántani. Mintha egy kelepcében, egy tüzes kalitkában rebegtetné a szárnyait melyek néha elérik a lángokat de mielőtt még felgyújtaná az egész valóját, elalszanak. Ezek figyelmeztetik őt arra, hogy vigyázzon arra mennyit merészel, mennyit enged meg magának hisz az anyasárkány ott áll a háta mögött és figyeli minden egyes mozdulatát mélybarna szemeivel, gyilkosan. Nem ám úgy van az, hogy fogja magát és tanár lesz belőle mikor épp kedve van hozzá, ha már egyszer bekerült a Cole família legjavába!
Ezért is mondta nem is egyszer Haydennek, hogy: "Csináld amit jónak látsz, fiam! Ne feledd el, hogy csak te rajtad áll, hogyan alakítod a sorsod, csak magadra számíthatsz ezen a téren, a terveidre és az ötleteidre hisz ha más tervez neked annak soha nem lesz jó vége. Többet fogsz szenvedni mint amennyi jó származna belőle, annak pedig nincs értelme, hogy megizzadod a munkád, az életed legjavát. Én itt ragadtam, pedig mehetnékem van... menekülni akarok, de nem teszem mert köt a szívem és nem az eszemre hallgatok! Neked mindkettő legyen erős és ne engedd, hogy ez máshogy legyen jó?"
Az a könyv viszont ami nekik íródott, amiben Zoya és Hayden története van, aminek első betűit együtt vésték le, talán még csak egy, két esetleg három fejezet ugyan, ám biztosak lehetnek benne, hogy hamarosan ők maguk lesznek azok, akik ezt a néhány fejezetet sokszorosára dagasztják és felfogják idézni maguknak ezzel is erősítve szerelmüket. Ezek alkalmával rádöbbenhetnek, mennyi mindenen is mentek keresztül együtt, közös erővel és mennyi gyönyörű emlék lesz a tarsolyukban, amit nem vehet el tőlük senki, még az idő sem... még akkor se, ha ez az idő egy pimasz kis hamis akit nem érdekel az emberi érzelem, aki nem ismeri az empátiát csak elvesz, adni viszont nem akar mert álnok és önző akarnok.
Minden apró mozzanat, az óvatos és gyöngéd csókok, a mosolyok és a lopva váltott pillantások úgy vésődtek be az elméjébe, mintha azokat vésővel és kalapáccsal ütlegelték volna egy hatalmas kő oldalába és nincs mi letörölje onnan őket olyan mély barázdákat képeztek, hisz nem csak egy homokba írott szöveg ez, amit homokszemcsékként tova fúj a szél vagy amit elmos a háborgó tenger haragos hulláma mert idegesíti és elborzasztja a gondolat, hogy valaki összefirkálta az ő partján csillogó mézszínű homokot.
A simítások, egymást érintő kezeik emlékeztetik az átszórakozott és beszélgetett éjszakákra, mikor a fáradtság új alakot öltve nem hagyta őket végre békésen nyugodni egymás karjaiban, s szinte minden napját boldoggá és békésé teszi csak arra kell gondolni, hogy Zoya milyen önfeledt kacajokat szokott hallatni nem is foglalkozva azzal, hogy épp a túlsó szobában valaki aludni próbál. Mert igen, mint egészségügyben dolgozó embereknek, sűrűn vannak olyan napjaik nekik is, mikor egy hosszú, munkával töltött napot követően nincs az az Isten aki ráveszi őket az alvásra mikor végre egymás mellé kerültek. Ilyenkor csak élvezni akarják a másik tekintetének csillogását, légvételét a füle mellett s figyelni miként mozog az ajka egy-egy szó kiejtését követően ami hosszú mondatokban végződött.
Mondanivalójuk milliói csüggnek ezen alkalmakkor a levegőben és ha hajnalban csak elnyeli őket az álom végeláthatatlan mezeje, akkor a reggeli ébredést követően még így is lesz mit megbeszélniük az előtt, hogy ismét meghajolnának a hosszú, kemény munka gondolata előtt.
Szinte érzi, ahogy a lány érintéseinek nyomán felperzselődik a bőre, mintha nyilvánvaló hőt bocsátana ki általa. Szinte minden porcikájában lázas izzás veszi úrrá magát, csillagokat lát és hangos zihálással érinti hozzá a homlokát Zoya vállához, minél közelebb érzi magát a várva várt kiteljesedéshez ami egyre inkább érződő hullámokban tör elő, noha nyilvánvaló, hogy van még egy kis ideje addig. Ez a láz viszont addig is gyötri, kínozza ugyan a kellemesebbik fajta ez, mikor csak felmelegszik és felhevül az egész tested, a kezed remegni kezd s a térdeid is elgyengülnek minek hála tudod, hogy ha állnál, nem tudná megtartani a súlyodat. Egy kellemesen forró láz, melyek hatására verejtékcseppek szántják fel a halántékodat s ugyan úgy kiül ez a pára a mellkasodra is ami a tűz fényében úgy csillog, mintha egy két lábon járó izzóköteg lennél amivel a fenyőfát szokták beborítani karácsony alkalmából.
Ajkai elnyílnak egymástól mikor Zoya apró ujjai a csípőjét majd takaróval fedett fenekét kezdik el cirógatni ezzel ő, mint egy engedélyt megragadva egyre közelebb és közelebb simítja hozzá magát, hisz eleget akar tenni a lány kérésének, ráadásul ő maga is  vágyik arra, hogy még mélyebbre törhessen a vágyaik robbanásszerű erejéért cserébe, mely akkor száguld végig először a testén egy apró kis remegés formájában, mikor meghallja a mély nyögést és az elfojtott, hosszan elnyúló szót kiszakadni a lányból. És ha ez még nem is lenne elég, mihelyst keze eléri kedvesének öle és combja közötti kis érzékeny részt, azt ami az előbb megmosolyogtatta most egy igazán ismeretlen, Hayden számára viszont ellenállhatatlan nyögést csalogat elő belőle, amibe ő gyakorlatilag vaskarmokkal kapaszkodik bele s még néhányszor végigcirógatja ezzel is fokozva mindkettejük vágyát... mert igen, van amiből soha nem elég s már ő maga se tudja, hova lehetne ezt még fokozni, ennek ellenére mégis a kéjes nyögések melyek elhagyják a lány ajkát, tépázni kezdik az idegszálait és szinte megfojtják önnön valóját.
Ám ahogy megpillantja a könnycseppjeit, elmosolyodik. A szerelem fénye aranyozott árnyként suhan végig az arcán s lehajol hozzá, hisz míg agyában és öle környékén a szenvedély addig a szívében a boldogság robban újra és újra s bár nem megvigasztalni akarja a lányt, egyszerűen csak a könnycseppjei mentén óvatos kis csókokat hagy neki ajándékul. Örül ezeknek a könnyeknek hisz tudja jól, hogy nem a fájdalomról vagy a kellemetlenségről beszél. Tudja, hogy az öröm és a boldogság az mely ostorozza az elméjét, és ezek a sós kis cseppecskék csak ennek kivetülései. Látta már őt sírni mikor kétségbeesett vagy épp szomorú volt esetleg olyan fáradtság tépázta, amit nem tudott se ésszel se fizikailag elviselni.
Viszont ez most teljesen más. Valami, amire a saját teste is reagál, mintha közös szimbiózisban élnének ezekben a percekben. Valami, amit az elméje lát, a szíve érez és ha ő nem is könnyezi meg a csodálatos pillanatot, az ajka széle egy pillanatra mégis megremeg... felhőtlen boldogságuk együtt teljesedett ki az első pillanattal, mikor befészkelte magát a lány öléhez és azóta olvasnak egymás szemében, mozdulataiban, mintha az érzéseik is kölcsönösek lennének. Ez a szerelem alapvető csodája. Két test, egy lélek.
Valószínűleg ennek köszönheti azt is, mikor megérzi, hogy Zoyácska igazán közel kerül már ahhoz a meghódítani kívánt hegycsúcshoz, s azzal, hogy csípőjét teljesen Haydenéhez feszíti, ő maga is megemelkedik, hogy megtámaszkodhasson a füle mellett ezzel nagyobb és erősebb lendületet véve néhány utolsó határozott ringó lökéshez, előcsalogatja belőle a visszafojtott, vállának köszönhetően elnyomott sikoltást, amihez az ő reszelős de erőteljes, mélyről érkező nyögése is társul. Csillagokat lát minden irányban, szinte kavarog vele a szoba, nem véletlenül nyel egy nagyot és hajtja le a fejét ajkaival érintve a lány nyakát, miközben halk de intenzív szuszogást követően lelassulva végül teljesen megállva, néhány lassan telő pillanatig csak figyeli a lány arcának változásait és azt, ahogy a keblei vad ütemben emelkednek és süllyednek. Gyönyörűnek és csodálatosnak látja őt, miként a verejtékcseppek milliói fényessé, igazán angyalivá varázsolják a testét. Ahogy párduc izmai megfeszülnek s egyik csoda a másik után ostorozza a testét. Csillogó szemekkel, ajka szélére egy pillanatra rácsípve a fogaival nézi végig miként változik az arckifejezése, majd ha már valamelyest lassul a légvételének üteme, tenyerét a csípőjére simítva húzódik el tőle ezzel szabad teret biztosítva neki.
Nem húzódik messzire, ugyan olyan közel marad, csak neki is szüksége van most a szabad levegőre, arra, hogy igyekezzen kordában tartani a szívének vad dübörgését, ami nem is egy kismadárra, sokkal inkább egy dühödt elefántra emlékezteti akit bezártak a bordái közé.  Mikor aztán pár mély sóhajt követően nem zihál már olyan intenzíven, megfogja a kék takarót és teljesen felhúzza magukra miközben tenyerét Zoya arcára simítja, hogy egy szerelmes, hosszan elnyúló csókkal köszönje meg neki azt a feledhetetlen valamivel több mint egy órát, amit most ajándékozott neki.  
- Nagyon szeretlek - sóhajtja két csók között s a mellei közé hajtva a fejét hallgatja a vad szívverését mely mintha csak neki zengené szerelmes dallamát.

Zoya and Hayden

 

Láztól izzó, megállás nélkül csillogó szerelemittas zöld szemeit le se veszi Zoya gyönyörű arcáról és megfeszülő testéről, mikor a csípőjével együtt az egész alakja, az egész lénye megemelkedik ezzel azt a különös érzést keltve Haydenben, mintha egy eddig ismeretlen de jelen állás szerinti nyilvánvaló gravitációja vonná magához egyre közelebb és közelebb, miközben résnyire elnyílt ajkakkal adja át magát az élvezetnek, ahogy közös erővel és egybecsengő sóhajokkal jutnak el odáig, ahova mindvégig, megmásíthatatlanul és tagadhatatlanul tartottak...
... a lágy,  de egyre fokozódó ringatózásuk az, mely mint egy tökéletesen megkomponált zene, hozzá koreografált lassú, tüzes tánccal testesítené meg érzelmeiket és tagadhatatlan szerelmüket. Egymás halk s reszelős, egészen mélyről érkező sóhajaikból merítkeznek, ez ad erőt a másiknak ahhoz, hogy kapaszkodva ugyan de még tartani tudja a tempót addig, míg szükségeltetik.
Ez a lassú, egészen mély és elnyújtott mozgás pedig úgy vázol fel Hayden előtt egy képet, hogy akár meg is ragadhatná azt és magához láncolhatná. Akár egy leíró festmény is lehetne az életéről és annak tökéletesen nyugodalmas szigetéről...
Egy kép, mely lazúros, hangulatos és színes festékbe mártott ecset mozdulatokkal ábrázolja az apró, zöldellő békés szigetet egy jókora tó közepén, azon pedig egy ezer irányba ágazó hatalmas, több száz éves fával melynek széthasadt ős öreg kéreggel bevont törzse akár egy ágy vagy egy jól szolgáló búvóhely is lehetne. Egy fa, ami az életről, az erőről és a csodáról, az örök körforgásról mesél... egy fa, ami annak ellenére tűnik bölcsnek északi oldalán megjelenő sűrű szakállra emlékeztető mohás felületével, hogy megszólalni nem tud, hogy ezzel életének megannyi hallott és megélt történetét mesélje az utókornak.  Egy fa, mely védelmet jelent a lombjait tépázó viharban és árnyékot a tikkasztó forróságot eredményező Nap gyilkos sugaraival szemben. Egy fa, ami akár az ő lelkének a megtestesülése is lehetne...
... egy lélek a boldogság szigetén. Egy sziget ami koránt se olyan képzeletbeli mint azt gondolnánk, hisz itt van neki ez a lány, aki megtestesíti a szigetet, egyszerűen csak hozzá kell bújnia, a vállára hajtania a fejét, hogy élvezze a néma suttogását és simogató mozdulatait. Két test, egy lélek, és ezt tökéletesen ábrázolja a hatalmas fa és az őt tartó sziget is, hisz Hayden biztos abban, hogy miként a fa elsüllyedne a sziget kitartása és rendíthetetlensége híján, addig ő maga is elveszne, ha Zoyácska nem lenne neki.
Ezzel az apró lánykával eljutottak a szenvedélyek végeláthatatlan mezejére, a ködös, ábrándos valóságba mikor nincs más csak ők ketten. Egy hely ez, egy tökéletes, harmonikus hely ahol megszűnik a baj, ahol nincsenek problémák és hátráltató tényezők... se fájdalom, se kétségbeesés ami az emberek életét pokollá változtatja. Nincs más csak ők ketten, miközben úsznak a boldogságban és a beteljesülésben miközben egymás kezét szorongatják ábrándos tekintettel.
S mint ujjai a lányba, úgy ő magaga is kapaszkodni akar ebbe az idilli pillanatba, ebbe a megmásíthatatlan gyönyörbe, amit ezen a bolyhos szőnyegen élnek át és aminek érzése, szenvedélye még most is, hogy teljesen lelassított, olykor-olykor görcsbe rántja az egész testét. Néha megremeg, máskor halványan elmosolyodik majd elkomorodik, mikor végigfut az agyán amit John mondott neki mind ahányszor Zoyát említette neki egy-egy beszélgetésük alkalmával.
"...Én biztos vagyok benne Hayden, hogy ez a lány az igazi számodra! Te nem látod az arcod és talán nem hallod a hangodban rejlő végtelen változást amikor beszélsz róla, de én igen. Teljesen megváltozol és átformálódsz általa. Az a srác leszel akit én gyerekkora óta ismerek és aki elbújt mikor elköltözött. Azt a srácot látom általa viszont, aki mindig vidám, szórakozott, ábrándos aki tettre kész és rendíthetetlen ha az igazáról van szó mégis derekas és megbízható. Az egész arcod mosolyog, a szemeid csillognak. Viszont egy változást még így is felfedezek... A végtelen szerelmet és a ragaszkodást. Ezt soha ne lökd el magadtól és vigyázz erre a kislányra, mert azt jelentheti számodra, amit senki más ezen a világon!"
És ahogy átfuttatja a fejében ezeket a szavakat rá kell döbbennie, hogy igaza volt. Johnnak mindig mindenben igaza van. Megváltozott... és nem ahhoz az énjéhez képest változott aki még a tízes évei végén figyelte nagy, csillogó szemekkel a világot és várta a pozitív változásokat, hanem ahhoz képest aki az lett, mikor Sydneybe költözött. Zoya mellett elkezdte levedleni az új, felvett szokásait - noha az amit belé kódoltak megmaradt - helyette visszanyúlt a gyökereihez és a segítségével felelevenítette a régmúltat. Ezzel pedig megragadta a szerelem igazi jelentését, kitörölte az emlékéből a volt barátnőket, akik valamiért mindig a szorongásba és a reményvesztettségbe taszították és csak arra az egyre koncentrál, akire a legjobban vágyik.
Ennek a lánynak köszönhetően olyan lett, mint amilyen mindig is volt, és akit idővel eltorzított a nagyváros sátáni zaja és kegyetlensége. Valaki, aki könnyebben állt fel a tragédiákból, valaki aki a szeretetével ragaszkodott másokhoz. Az a kisfiú elevenedik meg újra benne akit olyan jól ismer ő maga is...
... ez a kisfiú pedig felnőtt és képes elkötelezni magát. Végre!
Az ő állkapcsa is megfeszül, a vállán szinte teljesen kivehetővé válnak a szálkás izmai melyek lefutnak egészen a mellkasáig s körbeölelik a kulcscsontjait. Mellkasa szabályos ütemben de hatalmas sóhajokkal emelkedik majd süllyed s még azután is élvezni a testét ostromló hullámokat, mikor már úgy érzi, hogy ennél nincs tovább... még akkor is fordul vele egyet a nappali, mikor elhúzódik a lánytól és megtartja a súlyát a karjával, hogy aztán a lány mellkasára hajthassa a fejét.
Hayden számára nem ez volt az első alkalom, hogy együtt volt valakivel, de kétség kívül az első ami igazi gyönyört jelentett számára. Egy olyan alkalom, amit soha nem fog elfelejteni, ami már a legelső pillanatban többet jelentett neki, mint az életében bármi más. Egy olyan együttlét volt ez, mikor életében először nem a testét marcangoló fájdalom miatt akadt el a szava, hanem a beteljesüléstől és a csókoktól, és a szenvedélytől valamint a vágytól dermedt meg egész testében egymás után többször is. Ez a piciny kislány gyakorlatlansága ellenére több szerelmet és gyönyört ajándékozott Haydennek, mint azok akik már tudták, hogy mi fán terem a szeretkezés... és ez a pici lány volt az is, aki olyan pontjait fedezte fel a simogató mozdulataival Hayden testén, melyek érzékenységéről a tulajdonosa mind idáig semmit nem tudott. Ezek után mondja neki azt valaki, hogy a tapasztalatlanokban nincs meg az ősi ösztön, a végtelen szenvedély, mert akkor biztos, hogy képen röhögi az illetőt...
Mikor Zoya ujjai a mellkasát érintik, félrebiccentett fejjel tanulmányozza tovább az arcát. A szégyenlős mosolya és bújása, mikor tenyerét az arcára simítja megmosolyogtatja épp úgy mint a mellkasának cirógatása, a  formátlan kis szó amit ajándékul kap. Mint egy láthatatlan pecsét ami az utolsó betűvel megérinti és defibrillálja a szívét.
És bár kimondja, hisz véteknek tartja szó nélkül hagyni, mégis ő maga nem sűrűn szokta ismételgetni azt a bizonyos "szeretlek" szót, hisz mindig is az volt az elve, hogy ezt a szívnek kell érezni. Az érzelmek mindig a szívben születnek miközben tettekben nyilvánulnak meg. Azzal, hogy fürdéskor megmossa a lány hátát, hogy reggel ágyba viszi neki a reggelit. Apró csókok utalnak rá, melyet ajkára vagy épp a nyakára, a vállára hint. Mozdulatok, ahogy a mai éjszakán az ujjai vidám táncot lejtettek a kerekded csípőjén, megérintették a combját és ölének azon részét, mely olyan érzékeny a lány számára. Ahogy a tenyere felszántotta az oldalát egészen fel a bordákat takaró mellekig, amit takaróként vont be ujjaival ezzel mindkettejük számára édes élvezetet generálva. Sóhajok és izgató zihálások, a lassú ringatózásba fúló együttlét és a kiteljesedő erő ami úgy robbantotta fel a testüket, mintha mindvégig egy pattanásig feszülő gitárhúrok lettek volna, vagy egy-egy bomba amit egymás pusztító ereje gerjesztett robbanásra.
Halkan szuszog, s zöldjeit le se veszi a pattogó, izzó hasábokról melyek még mindig a kandallóban szenvedik életük végét, miközben engedik és élvezik, hogy az aranyló lángok vidám táncot lejtsenek rajtuk. Ez idő alatt ujjai még mindig cirógatják Zoya oldalának bársonyos bőrét épp úgy, ahogy azt a lány is teszi Hayden hátán a takaró alatt. Élvezi minden egyes mozdulatát, a simító kezének melegét és szorgalmát épp úgy mint a fejbúbján, amire csak hamar kap még egy puszit is. El van kényeztetve!
- Rémesen kevés tud lenni, viszont ugyan akkor sokat jelentő is. De biztos vagyok benne, hogy nem is kell mindent szavakkal kihangsúlyozni, hisz példának okáért itt van az elmúlt több, mint egy óra. Szerintem ezzel tökéletesen kifejeztünk mindent - hangja pimaszul halk és érces, mintha nem lenne már benne több erő, s ugyan akkor van egy furcsa éle, egy szenvedélyes lágysága amit mind idáig mellőzött az elmúlt évek leforgása alatt. A hangja annak ellenére telt meg élettel, hogy mindvégig élt... annak ellenére vált színessé és szeretetteljessé, hogy ebből a szempontból soha nem szenvedett hiányt. Semmi nem változott, mégis érezhetően minden más lett.
- Mhm? - sóhajtja halkan mikor meghallja a nevét és bár nem kérdésként érkezett felé, mégis akként fogja fel. Végül úgy fordítja a fejét, hogy állát a lány szegycsontjához érintse így mindvégig az arcát tudja figyelni, a szemében csillogó bizonytalansággal együtt, mely megmosolyogtatja de ugyan akkor meg is lepi.
- Hé, Cica - emelkedik meg egy halk nyögés kíséretében miközben feljebb csúszik hozzá, hogy az arcuk egy vonalban legyen. Ujjai végigcirógatnak az arcélén, majd a még mindig, izzadságtól nedves hajtincsét a füle mögé simítja - ne rágd magad azon, hogy mennyire vagy tapasztalt, vagy tapasztalatlan. Tökéletes voltál! Soha nem éreztem azt, amit ma veled igen. Többet jelentett ez nekem mindennél, és imádtam minden egyes pillanatát. Szerinted ha nem így lenne, most is ilyen bárgyú vigyorral néznélek? - pimaszkodik félrebillentett fejjel, majd közelebb hajol hozzá, hogy homlokát az övéhez érintse, utána pedig egy apró puszit nyomjon rá - hidd el nekem, csodálatos voltál. Számomra mindig az leszel, csinálj bármit is.
Épp, hogy visszafekteti a fejét Zoya mellkasára, ő rögtön vissza is édesgeti magához egy mély csók reményében, Hayden pedig nem rest eleget tenni a kérésének. Ez a csók gyakorlatilag magában hordoz mindent, amit az éjszaka jelentett a számukra. A szenvedélyt, a tüzet, a végtelen és megmásíthatatlan szerelmet, a tökéletességet és azt a játékosságot is, ami még a legelején jellemezte őket. Ez az egy kis csók mindent egybefoglalt, ő pedig egy halvány mosollyal veszi tudomásul ahogy ez a bizonyos érzelem újra felrobban a tudatában és a szívében is.
- Viszont ha most nem haragszol, teszek egy kitérőt a fürdőbe. Pihenj csak, mindjárt jövök - kacsint egyet játékosan még egy utolsó röpke csókkal, majd megemeli a takarót annyira, hogy kikászálódhasson alóla. Nem zavarja, hogy gyakorlatilag nincs rajta semmi, így indul a bőröndje irányába, hogy egy bokszert kikaphasson belőle és csak akkor jut el a tudatáig, hogy honnan a furcsa remegés a lábai környékén, mikor feláll a guggolásból és egy jókorát roppan a térde. Fém csikordul fémen, mintha legalábbis egy bádogember kelt volna életre Hayden testében s noha nem fájdalmat okoz neki, a kellemetlen éle mégis megmarad, s úgy borzong meg, mintha legalábbis villával karistolgatnák a porcelántányér felületét. No igen, ez volt az, amire Jonathan nem egyszer figyelmeztette. Nem térdelhet és nem guggolhat. Most viszont bárhogy is nézi, megérte. Megérte térdelni és lábbal támasztani magát a földön, hisz az amit Zoyától kapott, ezerszer legyűri azt a furcsa, kellemetlen érzést ami a térdéből sugárzóan, a fürdőszoba felé menet eljut az egész testébe. A szúrást, a bizsergést és a tompa fájdalmat, ami lelassítja a mozdulatait s látványosan is sántábbá teszi. Ahogy belép a zuhanykabinba, egy pillanatra megfeszül ugyan az állkapcsa, de ez csak addig tart, míg nekiveti a hátát a falnak és megereszti a kellemesen forró vizet ami nagy sugárban tolul a nyakába. Ez a kellemes meleg az, ami a lábát illetően mindent feledtet vele, és újra és újra felidézi a lány arcát, testét általa. Buja vigyorral veszi kézbe a tusfürdőt csak, hogy lecsutakolva magát minél előbb visszamehessen Zoyához, akit galád módon hagyott a nappaliban néhány perc erejéig... vissza hozzá, hogy egymás ölelésében ihassák meg végre a teájukat, majd ha képesek rá, akkor feldíszítsék végre a fájukat is.  

Zoya and Hayden

 

Homlokát a zuhanyzókabin szürke árnyalatú csempével fedett hűs, de az egyre forróbb hőmérsékletű víznek köszönhetően szépen lassan meleg párával borított falának döntve élvezi miként a testének eddigi lüktető feszülése a vízsugárnak hála lassan de biztosan alábbhagy, s szívének ordító örömódáját zengve eljut a tudatáig is mind az, amit az elmúlt néhány óra jelentett számára. Széles és szálkás, egymásra szépen fonódó izmokkal barázdált vállai lassan lejjebb ereszkednek, egészen a nyugalmi állapotig lazulnak, miközben egyik karját a magasba emelve támasztja magát alkarjával a feje fölött, ujjaival a zuhanyrózsát tartó kis karocskát markolva, mintha az lenne az egyetlen biztos pontja, hisz a legbizonyosabbat elvették tőle arra az időre, míg felcsoszogott az emeletre zuhanyozni.
Lapos, szépen kidolgozott nem túl nagy de látványos kockákkal borított hasa melyen apró vízcseppek csordogálnak le a combjáig, egészen mélyen süllyed és emelkedik, ahogy az a lecsendesedő légvételeit formálja. Az az őserőtől és szenvedélytől reszkető s olykor görcsberánduló de szerelmetes pillantású, rajongó férfi aki volt valamivel több, mint egy óra erejéig, most ismét bezárkózik apró kelepcéjébe. Ott van természetesen és nem lehet tőle elszabadulni, hisz ezek az érzelmek most is élnek benne, mégis csak egy bizonyos kis hányadát engedi csupán elő, hisz most az is tökéletesen elég lesz, hogy az éjszaka maradék kis idejét kettesben eltölthessék.
Most, hogy nincsenek a halk de egyre erősödő és mélyülő nyögések, nincsenek a vad sóhajok és a zihálás mely betöltötte az egész ház terét, ismét ő lett a megtestesülő, férfi alakba öltött békés nyugalom...
... az a bizonyos hatalmas fa aki ugyan kapaszkodik az ő aprócska kis szigetébe ami a világot jelenti számára, a mindenséget, és aki végre megnyugodott s enged az eddigi görcsös szorításán. Megnyugszik, hogy átértékelje az életét, hogy felfogja a felfoghatatlant és megeméssze azt a csodát, melynek hatását még most is érzi a testén. A pillanatnyi meg-megjelenő gyengeséget, a halk és gyorsabb szuszogást, szívének vad kalapálását melyek mind-mind az utószelekről árulkodnak, a felfogás nehézségéről, a kielégülésről s a vágyról mely még mindig mágnesként vonzza le magához a földszintre. Menni akar... menni, mert lent várja őt a nagy Ő, élete választottja akivel minden egyes pillanatát meg akarja élni az előtte lévő hosszú vagy rövid, ki tudja milyen távlatokra íródott életének. Vétek lenne hagyni veszni bármennyit is belőle.
Lehunyt szemmel, hosszú pilláin megülő vízcseppekkel somolyog az orra alatt hol egészen apró és jelentéktelen, másszor pedig vad vigyorral, mely egy pillanatra se ad kételkedésre vagy épp aggodalomra okot. Hogy egyenesbe ért volna? Hogy úgy érzi rendbe jön az élete pusztán Zoya megjelenésével, aki már a legfontosabb személy a számára? Efelől semmi kétsége, és ennek a teljességnek és bizonyosságnak hála egy félhold alakú görbülete ül meg a szája sarkában. Egy apró kis görbület mely mégis egyenesbe hoz mindent. Egy görbület mely ábrándos és boldog jövőt sejtet. Érzelmeket melyek robbanásszerűen szakadtak ki belőle, mikor Zoya ölelésében, nyakába rejtett arccal adta át magát a gyönyör édes perceinek és melyek most úgy veszik őt megkönnyebbülő, biztos burokba, mint anya méhe a gyermekét.
Már nem kell küzdenie az testét szaggató erőkkel. Megszűnnek a szélsőségek, a hangos sóhajok, melyek már-már szétszakították a tüdejét... már nem érzi az orkán erejű szelet mely mellett ragaszkodva kellett kapaszkodnia a lányba. Helyette nincs más mint a halk, cirógató, szerelmes lágy szellő, olyan ami a tavasz első rügyeinek pattanásával cikázik vidám tánccal az ágak között miközben messze viszik az érkező megújulás hírét.  
Ez a belsejét mardosó kellemes meleg és édes bizsergés újult erővel tölti meg s noha egy pillanatra a lány mellett fekve úgy érezte, hogy pillanatok múltával elalszik, most mégis éberebbnek érzi magát mint valaha... már csak attól kell tartania, hogy ez az éberség és túlzott fullasztó hangulat nem fog sokáig tartani és amint lát egy ülőalkalmatosságot melyen helyet foglalhat, máris elfog aludni. Viszont addig is lubickolni akar nem csak a kellemesen meleg vízben de az élvezetekben is melyek mámoros folyamként keverednek az emlékekkel. A halk hangokkal, a sóhajokkal miként egybeolvadnak a kandallóban ropogó fahasábok csendes zajával épp, mint a háttérben halkan duruzsoló CD lejátszó sziszegésével mely annyit jelzett nekik, hogy ő ugyan menne és forgatja a lemezt csak épp nincs mit lejátszania.
Mindig is sorsfordító, nosztalgikus érzés volt számára lóra ülni, betörni egy ilyen robosztus állatot vagy megmenteni egy életet, világra segíteni egy újat. Igen, annál valószínűleg nem is tudna szebbet említeni, mikor egy egészséges kisbaba az ő kezében sír fel először, mert éppen ő az, aki a hirtelen megindult szülésnél világra segíti a türelmetlen dedet. Imádja a kétségbeesett nyekergésüket és az egészséges, jó tüdejű velőt rázó ordításukat ahogy kikerülnek a védelmet nyújtó kellemesen meleg sötétségből a zord, hideg világba. Egy aprócska kis élet aki talán hatalmas dolgokra hivatott, aki talán a jövő elnöke lesz, az emberiség legnagyobb ügyvédje vagy dicséretes, nagyra becsült színész akinek a sorsa tőle is függ, mert ha akkor nem ő az a gyakorlott valaki, aki jelen van a születésnél, talán a gyermek se jutna később oda ahova megíratott a sorsa... ilyen alkalmakkor, mikor először néz bele a tetőtől talpig maszatos gyerek szemébe, ő maga is elszokott érzékenyülni főként attól a végtelen, ősi bölcsességtől, ami ezeknek a pár perces kis gyerkőcöknek a szemében csillog. Mind-mind egy ráncos kis öregember, akiknek most kezdődik az élete.
Viszont számára még nagyobb csoda volt a mai, első igazi együttlétük. És talán ez az igazi sorsfordítás, nem az, hogy ráül egy lóra vagy hozzásimítja a tenyerét az orrához, az pedig bizalma jeléül halkan prüszköl egyet... az élet nem ott kezdődik, kint a farmon az állatok között. Hanem bent a nagyvárosban olyan emberek között akiktől eleinte ódzkodott és tartott. Mert nem mert komoly kapcsolatokat kialakítani a félelem és a bizalmatlanság miatt. Félt a csalódástól, mely oly sokszor verte őt nyakon és tiporta a földbe. De ezek a csalódások megedzették...
... túllépve hát ezeken a kétségbeesett, fojtogató mégis édes gondolatokon, egyszerűen csak elzárja a csapot, majd kilépve a kabinból egy fehér törülközőt kap ki a tükör melletti szekrényből, hogy szárazra törölhesse vele magát. Valahol a nyaka tájékán viszont abba is hagyja a mozdulatot, mikor lentről ismét felcsendül a vidám zene, vele együtt Zoyácska hangja is, amit már a repülőről olyan jól ismerhet. Vékonyka, kellemes és lágy, szívének oly kedves. Nem véletlen, hogy résnyire kinyitja az ajtót, hogy jobban hallhassa, utána pedig nagy mosolygások közepette végleg megszárítkozik, hogy felvéve a bokszert lebattyoghasson a földszintre. Talán ilyen fájdalmas még soha nem volt számára az egyedüllét, mint amilyennek most megéli.
Annak előtte sűrűn feltette magának a kérdést, hogy mi az igazi szerelem? Eleinte talán nem tudott volna rá válaszolni, hisz soha nem volt igazán szerelmes. Az, hogy időközönként volt barátnője akiket szeretett és akkor ragaszkodott is hozzájuk, az még nem azt jelenti, hogy igazi katarzist és valódi érzelmi töltetet jelentettek volna a számára. Most viszont tudja, és el is akarja mondani... szavakba akarja foglalni, papírra akarja vetni. De minek tenné, ha egyszer legjobban és legtisztábban csak a szívével láthat az ember? Hisz abban, hogy Zoya szíve ugyan úgy ver, ugyan azt dalolja mint Haydené és ez által megérti és el is hiszi azt a hatalmas érzelmi túltengést amit érez iránta és amit igyekszik közvetíteni.
De, hogy mi is ez a bizonyos szerelem pontosan?... Az, ha meglátod a másikat és egy pillanatra félre ver a szíved. Ha megremeg a térded s úgy érzed, hogy beszűkül a látótered és az érzelmi fókuszod is egy adott pontba. Csak őt látod, a feléd közeledő vagy épp a haját szorgalmasan a füle mögé tűrő lányt nem olyan messze tőled de épp elég távol, hogy ne érd el, csak gyönyörködhess benne. Az a szerelem, mikor a saját érzelmeid és jólléted eltörpül amellett, hogy vele mi van? Mert egészségesnek akarod látni, fáj ha szomorú vagy beteg. Mind ezek mellett szüntelenül boldoggá akard tenni őt. Nem is az számít már, hogy neked mi a jó, mi a kellemes és mi a szép, miből mennyit kapsz, mert nem akarsz mást csak adni, mindig csak adni. Boldogságot, szeretetet és olykor apró kis ajándékokat melyekkel kedveskedhetsz neki születésnapján, karácsonykor vagy épp Valentin napon.
Szerelem, ha felperzselődik a bőröd mikor megérint és szerelem, ha vad ütemet diktál a szíved mikor ajkai az ajkadhoz érnek. Viszont az is az, ha teljesen nyugodt, természetes és igazán önmagad lehetsz az adott személy mellett, mert ő nem várja el, hogy miatta álarcok és maszlagok mögé rejtőzz... az, ha hosszú hónapokig vársz az első együttléttel, mert úgy érzed, hogy nem áll még készen rá a másik fél, azért mert várni akarsz, hogy tökéletes legyen. Minden igazán tökéletes.
... és szerelem az, ha mellkasodon karba tett kezekkel ácsorogsz a lépcső aljában a falnak támaszkodva, miközben ragyogó szemekkel és vidám, rajongó mosollyal figyeled ahogy életed nője még mindig kócos hajjal, mellkasán összekötött takaróval ácsorog az ablak előtt, tekintetét le se véve a messzi fekete távolból aminek egyetlen ragyogását csak a hó fehér paplanja biztosítja. És persze az se zavar, ha egy idétlen klasszikus ordít a háttérben egy olyan "bandától" akiknek női tagjai annak ellenére énekeltek angolul, hogy egy büdös szót nem értettek a nyelvből. Talán épp ezért voltak olyan érzelemmentesek mindig?
Végül csak ellöki magát a faltól, hogy halk, nesztelen lépteivel közelítse meg a jókora bőröndkupacot melyek egyikéből kivesz egy apró kis díszdobozt, hogy onnan az útja az ablakban ácsorgó lányhoz vezessen, aki úgy bámul kifelé mint egy éjféli manó, egy kócos hajú kislány aki éjjelek évadján fedezte fel, hogy szakad a hó, és semmiért nem adná azt a pár percet, míg kikel az ágyából, hogy szemének vidám csillogásával nézhesse egy kis ideig.
Ujjai finom, cirógató mozdulatokkal futnak fel a lány karján majd lent a kerekded csípőn állnak meg, hogy aztán egy egészen apró csókot nyomhasson a nyakszirtjére, miközben félrehúzza onnan csapzott, gesztenyebarna tincseit.
- Azért megszokható látvány nem igaz? Mikor először itt töltöttem a karácsonyt Gale családjával, egész nap itt ácsorogtam az ablakban. Innen belátható az egész táj, a terasz, sőt még a sípálya egy kis része is. Megállás nélkül szakadt a hó, de olyan sűrűn, hogy azt elképzelni is nehéz. Mintha lisztet szitáltak volna az égből. Nem csináltam mást csak álltam és néztem miközben a kandallóban pattogott a fa, épp mint most, kellemes sütemény és ételek illata töltötte meg a teret miközben a lányok vidám kacaja már-már átbukott a fülsértő értéken. Ettől függetlenül egy család voltunk és talán soha nem volt olyan szép karácsonyom. Egészen mostanáig - vet egy komolyabb, de ragyogó pillantást a lány arcára, majd egészen belefeledkezik a csillogó szemeinek látványába, melyekben a tűz aranyló lángja tükröződik. Ezzel a lánykával megütötte a főnyereményt és ezt nem tudja elégszer kihangsúlyozni.
- Tudom, még csak holnap lesz karácsony, de amolyan grátiszként, "elő karácsonyi ajándékként" ezt odaszeretném adni neked - tartja maguk közé az aprócska kis dobozt, melynek felpöccinti a tetejét, így máris kikandikálhat belőle a gyönyörű, precíz munkával készült darab. Tudja jól, hogy mennyire imádja a Gyűrűk Urát, épp ezért is készíttette el neki Arwen nyakláncának egy gyönyörű másolatát, valamivel kisebb "kiadásban" mint amekkora valójában lenne. Kis aprócskát, mely tökéletesen passzol Zoyához. Nem túl kirívó, nem túl hangsúlyos, igazi finom munka amely pont hozzá illik.
- Remélem az nem baj, hogy kisebb mint az eredeti, így legalább mindig hordhatod, nem fog zavarni. Szabad? - érinti hozzá hosszú ujjait az ezüstös felülethez ezzel is jelezve szándékát, miszerint a nyakába szeretné tenni, ha nincs az ellenére.
Tudja jól, hogy a szeretet nem fizikai értékekben, tárgyakban nyilvánul meg, ettől függetlenül szeretne így is kedveskedni neki, mert a karácsony erről is szól nem igaz? Az ajándékokról és a mögöttük lévő jelentésekről és szándékokról. A kedveskedésről, ragaszkodásról...

Zoya and Hayden

 

Kölyök korában nem tudta elképzelni az életét másként, mint azt a világot élni és tenni teljes egésszé, amit a farm, a versenyzés és a lovak jelentettek számára. Ez a három dolog volt az ami mindig állandónak számított, amibe mindig kapaszkodni tudott és ami boldoggá tette, nem is volt szüksége másra. Se játékra, se emberek társaságára.
Ha lovat látott csillogott a szeme és egy édes kis vidám mosoly ült meg a szája szegletében, miközben akkor még szőke hajkoronáját igyekezett átrendezni a szertelen szélfuvallatok sokasága, ami őt egyáltalán nem zavarta, csak figyelte tovább hatalmasakat pislogva vidám zöld szemekkel az előtte ácsorgó jókora állatot, miközben lassan de biztosan találkozott a tekintetük. A lovak pedig megérezték a ragaszkodását és a szeretetét, a figyelmét, így anélkül mentek oda hozzá, hogy kérte volna vagy közeledni próbált s kíváncsian böködték a vállát, csipkedték a ruháját, mintha vártak volna tőle valamit. Sokáig tartott míg ráébredt arra, hogy nagyon kevés ló van, akik a bizalmukat és az igazi ragaszkodásukat fejezik ki ilyen módon, nem csak a hasukat akarják boldoggá tenni egy-két nyalánksággal ami talán a kisfiú zsebében rejtőzött.
Igen, volt egy-két falánkabb ló akivel összefutott az élete során és akik minden egyes alkalommal mikor feléjük mentek az emberek elvárták, hogy répákkal vagy almákkal kedveskedjenek nekik, esetleg kockacukorral. Ilyenkor madarat lehetett volna fogatni velük s még a legidősebb sánta ló is kerge kiscsikóvá változott mikor kiszimatolta az édes alma illatát a zacskóban, amit kis híján egyedül pakolt ki minden további segítség nélkül, hogy elropogtathassa végre az édes nedű és húsú gyümölcsöt.
Ha pedig nem volt náluk semmi, akkor sértetten, prüszkölve odébb csoszogtak és méla undorral kezdték el ropogtatni a szénát, ami máskor amúgy tökéletes nekik és boldogan elvannak vele minden nyalánkság nélkül.
Viszont voltak olyan lovak, mint például Vihar és Phoenix, akik nem vártak almára. Nem vártak répára és az se kellett nekik, hogy fokozott örömmel köszöntsék őket. Egyszerűen csak hozzá akarták dugni busa fejüket a Vihar esetében még kisfiú, Phoenix esetében pedig felnőtt Hayden tenyeréhez majd mellkasához, hogy az a nyugodt és mélyen dobogó, dallamos szíve melyet a bordái rejtenek, közelebb legyen hozzájuk. Talán ez lesz a rejtély megoldó képlete. Hayden szíve.
A farm maga volt a megtestesült földi paradicsom. Virágok nyílásakor az édes illatok teljesen elnyomták az állatok almának szagát, az azzal járó kesernyés illat, a trágya bűzével együtt pedig teljesen a szívéhez nőtt még ha mások tényleg elviselhetetlennek nevezik, és ami csak akkor volt jobban érezhető, mikor megérkezett a nagy eső és kimosta az állatok alól a hátsó földekre mely új életet eredményez. A földnek mindig kell a trágya az új terméshez.
Imádta az újszülött kiscsikók és tehénborjak illatát, mely a frissességről és a természetről árulkodott és ami csak akkor vált már igazán "ló és tehén szagúvá", mikor már nem anyatejen élt a kis csöppség, hanem rendes takarmányon.
A kora reggeli napfelkelte majd a hőn áhított nyugta éltette őt. Az előző a szebb, gyönyörű nap reményét hordozta magában, míg az utóbbi a beláthatatlan jövőt és a benne rejlő ismeretlen. Mert azokban a távlatokban még az egy nappal későbbi időpont is csak jövőnek számított, mikor nem tudtad, hogy épp mi fog történni. Talán elszabadul a csorda? Elkezdik mérgezni az állatokat? Kigyullad az istálló a nagy forróság miatt? Mind mind talány volt, de készen álltak lefekvéskor szembenézni a következőnapi ismeretlennel. Imádta a kora reggel ragyogó arany fényeit melyek este átváltottak vörösesbe, egészen lilába ezzel teljesen új külsőt és megjelenést kölcsönözve a látképnek. A hatalmas ház, a birtok különös árnyakat festett a földre, mint egy óriási erődítmény tört a magasba és terült szét teljes hosszában és szélességében. Látványos volt, sőt mi több gyönyörű, ő pedig csak figyelte és ragaszkodott ehhez a látványhoz, mikor egy-egy kilovaglást követően alkonyatkor még kint ücsörgött a kerítés legmagasabb deszkáin, szalmaszálakat tépkedve mellette a lovával s onnan figyelte az otthonát, hogy az miként mutatja meg ezer arcát a naplemente együttesével. Számára ez volt az esti mese és a cirógató simogatás az arcán. Ezzel az képpel feküdt le aludni, ezekkel a képekkel álmodott s általuk gondtalanul ébredhetett.
Vidáman, álmélkodva és ábrándozva nézte a  helyet ahol született, ahol nevelkedett, ahol a családja élt évszázadok óta és ahol megtanulta, milyen nyeregbe szállni, milyen versenyekre készülni mint lovas és milyen felkészíteni a lovát a másnap esedékes futamra. Tökéletes zsoké lett belőle, a versenyek éltették, miközben ő maga a versenyzésért élt. Ezek jelentettek számára mindent, ezek voltak azok az el nem hanyagolható tényezők, amelyek állandóak voltak egy-egy napjában. És noha most ahogy ezekre az elmúlt percekre gondol, akaratlanul is elfogja a honvágy. Lehet, hogy nem lenne már képes arra, hogy a farm teljes némaságában aludja végig az éjszakákat, mert hozzászokott az utca zajához, mégis megakarja mutatni Zoyának azt a helyet, ahol felnőtt. Meg akarja mutatni, hogy milyen az, ha állatokkal kel és fekszik, él az ember, milyen az ha oda kell figyelni az egészségre, arra, hogy ne szaporodjanak el a bolhák a házban és az egész farmon. Milyen, ha egész nap dolgoznod kell, hogy legyen mit enned és milyen levágni azokat a kismalacokat, akiket neveltél... mert ez is a farm életének velejárója még ha kegyetlen is. Emlékszik ám, mikor John először vitte el Ryanékhez malacot venni, hogy majd a kiválasztott párokból tökéletes szaporulatot "tenyészthessen". Még mindig a fülében cseng a pimasz hangja, miként közölte a malacokkal, hogy "áhh, téged nem viszlek el, nem lennél elég jó anyakoca, de azért finom szendvics fog belőled készülni". És az akkor kiskölyök Hayden fintorogva, rettegve nézte a nála még jóval magasabb tar kopasz férfit, hogy hogy mondhat ilyet?
De aztán belátta. A nagy és egészséges malacokból anyakockák lesznek az egészséges hímekből pedig tenyészkan, a gyengébbeket pedig hizlalják, hogy megegyék. Szomorú sors, de valamiből meg kell élnie az embernek.
Most pedig ahogy végignéz az ablak előtt ácsorgó lány alakján, talán életében először érzi azt, hogy bár szerves részei a lovak az életének, mégis... mit érnek, ha nincs mellette valaki, akivel megoszthatja az őszinte örömét? Mit ér, ha nincs mellette a lány, aki a mindenséget jelenti számára?
Tudja, hogy Zoya se városi lány a maga értelmében, viszont azzal is tisztában van, hogy példának okáért, sose ült lovon ami Hayden egyik lételeme. És lehet, hogy egy városban élő lánynak visszataszító lenne ha kiderülne, hogy az orvos barátja gyakorlatilag az élete nagy részét térdig a lószarban töltötte, ennek a lánynak mégis megakar mutatni mindent, ami ő, ami egykoron ő volt. Ismerheti már a gyöngéd, a szerelmes és a romantikus énjét. Azt, aki mindent megtesz mások boldogságáért, aki képes feladni a pihenőidejét két kemény munkaidő között csak, hogy a betegeire koncentrálhasson. Ismeri azt a férfit, aki fittyet hányva a lába fájdalmára végigtalpal egymás után két napot is ha kell, mert épp olyan esetet kapott, ahol tökéletesen résen kell lennie és minden jelre ugrani kell, mert bármikor kritikussá válhat a beteg állapota.
Viszont szeretné, ha ismerné azt a férfit is, aki az előtt volt, hogy orvossá, hogy romantikus és szerelmes emberré érett volna. Szeretné, ha látná milyen akkor, ha szőrén üli meg a lovat kantár és zabla nélkül, mikor csak vágtázhat kint a semmiben miközben fülég érő vigyorral, lehunyt szemekkel és széttárt karokkal élvezi a meleg levegőt. Milyen ha lovat idomít és nyugtat le úgy ahogy senki más, ha szénakupacot dobál vagy ha kínok kínjával ugyan de tetőre mászik cserepet cserélni. Annyi de annyi minden van, amit meg akar neki még mutatni, az életét, hisz az ami itt a nagyvárosban van, nem minden. Lehet, hogy már ez képezi az életének nagy részét, ez a hatalmas erő ami itt van, a betegekért való odaadása és kötelessége tette azzá akit Zoya is ismerhet, de ehhez is kellett egy alap nem igaz? És épp emiatt szeretné, hogy Zoya is lássa milyen volt ő egykoron, hogy tudja milyen életet élt előtte a párja és milyen az a hely, ahova nap, nap után visszakívánkozik csak két hatalmas erő itt tartja. Az orvoslás és lány...
... aki által olyan mérhetetlen mennyiségű és erősségű szeretet, szerelem és ragaszkodás tulajdonosa lett, amit előtte soha nem érzett. Mondhatja neki bárki, hogy "láttalak ám, milyen vagy azokkal a lovakkal, láttam a szemedben, hogy ők jelentik számodra a világot, hát ne is add fel!..." de ez most nem erről szól nem a lovakról és a szenvedélyéről.
Mikor először megmentett egy életet, egy emberi életet rezidensként, már akkor minden megváltozott s a lovak csak egy amolyan... hobbi szinten maradtak meg a számára, akikhez már csak akkor fordul ha épp szüksége van a kikapcsolódásra vagy hazamegy a farmra, máskülönben nincs rá lehetősége. És az utóbbi időkben nem is sűrűn jutott az eszébe bármelyik lova is ami talán kegyetlenül hangzik, hisz ezek az állatok még mindig várnak rá. Arra, hogy az ember aki elnyerte a bizalmukat, aki kedves és becéző szavakkal simogatta őket, újra megjelenjen és a hátukra üljön. Viszont ő egészen addig míg nem látja ezeket a nemes, csillogó szőrű izmos, tökéletes állatokat, nem is gondol rájuk. Mert nincs miért, nincs értelme. Az ő élete már a városhoz köttet, Zoyához!
Mostantól az ő személye lesz állandó az életében, nem a farm és nem a lovak. Most már vele akar minden reggel ébredni és megnézni az aranyló napfelkeltét, hogy aztán vele térjen nyugovóra miután megnézték a bíbor szín alkonyatot. Vele szeretné elfogyasztani a reggeli kávét - és kakaót -, vele akar vacsorázni. Ezzel a nővel akarja leélni az életét és történjen bármi, ez így is lesz! Már csak a szüleivel kell elfogadtatnia magát, ami még egy hatalmas lépés lesz, hisz ki tudja? Talán nem fogja elnyerni a szimpátiájukat, a bizalmukat, mert mindennek megvan az eshetősége. Talán nem fogják kedvelni, és az is lehet, hogy undorodva fognak rá nézni. De ő befogja bizonyítani, hogy szereti a lányukat és mindent megadna azért, hogy együtt lehessen vele miközben titkon reméli azt is, hogy idővel ők is elfogadják majd őt vejüknek.
Mikor lassan, nesztelenül odasétál hozzá s ujjait Zoya karjához érinti, érzi, hogy összerezzen, de nem tulajdonít neki nagy jelentőséget, helyette elmosolyodik mikor az aprócska kezét megérzi a sajátján s egészen nekidől, mintha ez jelentene számára megnyugvást. És ezzel Hayden is így van. Mély sóhajjal és lehunyt szemmel mosolyog tovább, mikor a lányka nekitámasztja a fejét, ő pedig állával megtámaszkodik a fejbúbján, így figyelve a messzi távolt és az ott játszó aranyló fényeket, melyek apró kis pontban sűrűsödnek össze, de máskülönben minden ezüstös, kékes és természetesen épp oly fekete is.
Halkan meséli a rövid kis történetet, miközben zöldjei az ablak előtt táncoló hópelyheket csodálják, melyek megkergült kis foltokként kanyarognak és tekeregnek táncra hívva párosukat.
- Mit szólnál, ha mostantól mindig itt töltetnénk a karácsonyt, vagy a szilvesztert? Esetleg csak egy kis idejét a télnek? Tudod, mióta idejárok lassan kilencedik éve minden évvégén, na nem karácsonykor, akkor a betegeké voltam mind idáig, de kivételes alkalmak mindig voltak, azóta számomra ez az igazi karácsony. Az igazi ünnep, mikor nem kell csinálnom semmit csak egy kis ideig ülni miközben minden mázsás súly leszakad rólam. Nagyon kényelmes ám ez a két fotel, szerintem jól elüldögélnénk egymás mellett. A meghittség, a nyugalom szigete... és a hó. Számomra már nincs ünnep hó nélkül - vallja be egy halk sóhajjal és bár lehet, hogy vérbeli ausztrál, ő mégis úgy hozzászokott ehhez a végtelenbe nyúló hófehér, hideg paplanhoz, hogy ha akarna se tudna lemondani róla. Minden karácsonyát itt töltené és az lenne csak igazán furcsa számára, ha ezentúl ez nem így lenne.
- Még a szüleidet is elhozhatnánk, mit gondolsz? Belegyömöszöljük őket a bőröndjeinkbe. Egy-két ruha otthon marad, mit számít? - vigyorog bele a hajába miközben egy apró puszit nyom rá, de aztán csak előhúzza a kis dobozkát, hogy átadhassa neki a benne rejlő apró csodát. Alapjáraton nem akart túl nagy felhajtást hozzá, még azt se akarta megvárni, hogy a fára felkerüljön minden dísz, csak el akarta kapni a tökéletes pillanatot épp úgy, mint együttlétükkor. Erre pedig a mostanit találja a legmegfelelőbbnek, így már fel is nyitja a kis doboz tetejét, hogy Zoya megpillanthassa az ékszert, mely tudja, hogy sokat fog jelenteni a számára.
Hayden vonásai teljesen ellágyulnak, már-már kisfiússá válnak mikor tudatosul benne a lány felettébb öröme.
- Na nem azért akarom most oda adni, hogy folytasd, hé - neveti el magát, miközben megrázza a fejét és már ki is emeli a puha párnáról az aprócska de annál csillogóbb és nemesebb ékszert, hogy ha Zoya megfordul, a nyakába tehesse. Óvatosan érinti hozzá a bőréhez, s mintha törékeny lenne annál óvatosabban igazgatja el, hogy tökéletesen álljon rajta miközben végigsimít a nyak-váll vonalán. Mikor ismét szembefordul vele, még vet rá egy utolsó pillantást, majd ahogy a lány kezei az ékszerre, úgy az ő ujjai finoman csúsznak rá a lányka nyakára, hogy lehajolva hozzá homlokát az övének érinthesse, s lecsókolja szemének széléről az ott összegyűlő könnycseppek egyikét.
- Hogy is ne emlékeznék azután, hogy vagy harmincszor láttam már? - suttogja némi gyermeteg pimaszsággal, de aztán ráhajtja a fejét a lányéra, hogy teljesen összesimulhassanak, belesimulhasson az ölelésébe noha hatalmas késztetést érez, hogy teljes rálátása legyen a szívének oly kedves, szemeinek pedig kápráztató arcra. Mégis lemond róla csak, hogy érezze testének melegét, kebleinek domborulatát a bordáinál, kezének cirógatását a hátán. Mert hogy is volt? Nem kellenek szavak, elég érezni, és némán de szeretetteljesen, őszintén kifejezni?... pontosan így.
- Hacsak... - nem kérdez, inkább megpecsétel. Bilincsbe veri ezt a szót, hisz szeretné, ha az lenne a folytatása Zoya gondolataiban is, mint amit ő is remél. De ennek még nem jött el az ideje, felesleges lenne még erről beszélni. Majd.
- Ha lenne olyan opció azt mondanám, hogy mondj le magadról, hogy csak az enyém lehess. De ez még tőlem is önzőség lenne, tehát maradjunk az egyszerű "szeretlek-nél", vagy a puszta némaságnál, mert úgyis tudom. És te is tudod, hogy én mennyire szeretlek téged - ajka szegletében vidám mosoly bujkál, miközben kezét a lány tarkóján tartva mozdítja apró, cirógató mozdulatok sokaságára s másik karjával úgy öleli, mintha az életük múlna ezen az egymásba fonódó ragaszkodó köteléken.
- Nem - hangja határozott de játékos - mármint elszakadni képesek leszünk, az már más kérdés, hogy nem akarunk. A gond csak az, hogy míg a tea megmelegíthető, addig ez a szegény, meztelen fa nem fogja feldíszíteni magát, bármilyen kecsegtető ötlet is volna - már épp húzódna el a lánytól, hogy vegyen egy pillantást a kis dagadtkájukra amin még mindig csak az az egy angyalka árválkodik, de ekkor megérzi csípőjének egy bizonyos pontján a lány apró kacsóját, s máris halk sóhaj szakad fel belőle, miközben minden ízében megremeg, apró libabőr halom jelenik meg nem csak a karján, de a hátán is.
- A tűzzel játszol madárka - vezeti aztán hátra a kezeit, hogy Zoya mindkét csuklójára ráfonhassa az ujjait és előrevezesse, ezzel megszüntetve minden cirógató mozgást - javaslom ezt hagyjuk meg későbbre folytatásként - gyors, pimasz kacsintás és egy apró kis csók az ajkaira - most pedig öltöztessük fel ezt a szerencsétlen kis árvát. Viszont, ha szeretnél előbb te is lezuhanyozni, menj csak, megvárlak - utal itt arra, hogy érezte ám azokat a jeges mancsokat az oldalán, talán jólesne neki is egy forró zuhany.