Zajt hallok, körülöttem beszélgetnek. Meg mintha egy mentő szirénázna mellettem. Bár fogalmam sincs, hogy valóság-e, vagy csak a kábítószer szórakozik velem. Minden esetre elég idegesítő. Ki akarom nyitani a szemem, és fel akarok kelni, azonban mintha lebénultam volna. Képtelen vagyok megmozdulni. Azt hiszem, hogy ezúttal kicsit messzire mentem. Fogalmam sincs, hogy mi történik velem, de ilyen rosszul még sosem éreztem magam. Pedig nem most kezdtem sem az ivászatot, sem pedig a kábítószerezést, mégis olyan érzésem van, mintha először csináltam volna. Talán a tűvel lehetett baj, azt már egyszer használtam korábban is. Vagy csak simán bele fáradtam mindenbe. Nehogy bárki is azt higgye, hogy nekem jó az, amit csinálok. Mert gyűlölöm az életemet. Csak hát van mikor az embernek nem túl sok választása van. A magány sok mindenre képes rávenni. Mert hát ugye a sorsunkat nem mi választjuk. Én pedig könnyen beletörődtem az enyémbe, na nem mintha lett volna választásom. A hangokat egyre közelebbről hallom, ami még jobban idegesít így, hogy ennyire tehetetlen vagyok. Szólni akarok, hogy tűnjenek innen, de valami fura nyöszörgés szerű hang jön ki a torkomon. Kissé megrémiszt ez az állapot, és magamban elkönyvelem, hogy hamarosan el fog múlni. Csak ma nem ettem, és nagy valószínűséggel most az is közre játszik. vagy maximum ezzel itt a vége, és soha többé nem kelek fel. És aztán? Nem én lennék az első, akit a heroin visz a sírba, és szerintem az utolsó sem én leszek. Mindegy is ez már. Csak szűnjön meg ez az érzés. Valaki csináljon már valamit.
Lassacskán vége az ünnepeknek, bár még egy húzósabb ünnepnap, ami minden évben rengeteg munkát tartogat a tarsolyában, így is hátra van. Bizony, a bűvös szilveszter. Ez az az ünnep, az Új év köszöntése, amikor még a Kockák is előmerészkednek rejtekhelyükről, és ájulásig vedelnek, vagy partydrogokkal traktálják egymást. A múlt évben valami herkás kis suhanc -nem tudom milyen indíttatásból-, de telibe okádta a munkavédelmi bakancsomat. Tekintettel arra, hogy szar napomon fogott ki, ráadásul azt hitte, hogy valami party busz csóró személyzete vagyunk, olyan alpári stílusban beszélt, mintha éppen akkor törölte volna ki velünk a szaros seggét. Hát persze, hogy véletlenül az arcába tapostam. A cipőm talpának a nyoma utána még legalább egy hétig ott incselkedett azon az undok, sznob kis pofáján. Nem tudom, hogy idén, az év ezen napján mivel újítsak be, habár talán a saját érdekemben az lenne a legjobb, ha visszavennék az indulatokból, és lenyelném azt, amit "tisztelt páciensek" ilyen állapotban művelni, és mondani szoktak. -Na, egy újabb takony feladat... - Horkantja morogva Josh, a gépészem. A gumikesztyű csattanása még sokáig visszhangzik a vizes, mindenféle graffiti utánzattal telemázolt épületek falai között. -Ne légy ennyire borúlátó Josh, lehet tényleg szüksége van segítségre annak a szegény nőnek. Mondjuk arra, hogy valaki jól megfarkalja. Én mondom, az ilyen hülye picsáknak szerintem a legtöbb esetben csak az a baja, hogy régen kaptak már faszt... - Doug persze nem tudja megállni, hogy ne kontrázzon rá, és naná, hogy úgy röhögnek, mintha muszáj lenne. Én magam is elmosolyodom, de ahogy közelebb érek a célszemélyhez, minden ábrázat, ami eddig arról árulkodott, hogy jól szórakozom, lassan de biztosan lefagy a képemről. -Vigyázzatok fiúk, van egy fecskendő mellette. A cuccai között is lehet még egy-kettő eldugva. Nem kellene belenyúlni... - Intem óvatosságra őket. -Hát akkor én itt meg is állok... - Josh megtorpan, hátát az egyik dohos, kevés híján omladozó falnak veti, és rágyújt. Némi nyöszörgést hallunk. A GCS-e egyenlőre nem túl bizakodó. Remélem, hogy nem kell RSI-zni! Jellemző, hogy mindig akkor van szükség arra, hogy csövet dugjak a betegbe, amikor a környezet egy cseppet sem kedvez a beavatkozásnak. Mocsok mindenhol, ráadásul olyan rohadtul szűk ez az egész kis ficak, hogy nem is lenne helyem lehasalni hozzá. Megfontoltan közelítek, és guggolok le a nőhöz. Sose lehet tudni. Minden utcáról összeszedett beteggel okosan kell bánni. A kilencven százalékuk általában nincs beszámítható állapotba, így sose tudhatod, hogy mikor fog a fejedbe állítani egy kést. -Hahó, halló! A mentőktől vagyunk. - Magam felé fordítom a fejét. -Totál K.O a csaj... - Dörmögi valahonnan mögülem Doug, mialatt a pulzusát vizsgálja. Legalábbis próbálja, ugyanis olyan elnyomható, hogy csoda, ha két percenként legalább egyet érezni lehet. -Igen Doug, köszönöm, hogy szóltál... - Szűröm a fogaim között, és mivel reakció alig érkezik, esetleg csak valami macska nyöszörgés, paskolgatni kezdem az arcát. -Meg tudja mondani a nevét? - Ha kinyitja a szemét, kapok az alkalmon, és már akasztom is le az övbújtatómról a pupilla lámpámat, hogy azzal is vizsgálódhassak. A pupillák merevek. Talán egy kicsit anizokóriás, de nem vészes. -Heroinnal lövi magát? - Újra paskolgatni kezdem az arcát. -Na jó, tegyük be a kocsiba. -Főőőnök, muszáj mindenféle szutykot összeszednünk? Ez a nő biztos, hogy nem kezdő. Ha eddig megoldotta nélkülünk, minek kellünk most?! Csak hagyjuk itt, és szóljunk be a központba, hogy nem találtuk meg a beteget, és húzzunk innen a picsába... -Kussolj Josh, és hozd a hordágyat! - Hallom a hangján, és a léptein, hogy nincs ínyére, hogy nem értek egyet vele, de ameddig én vagyok a mentőegység vezetője, addig mindenkinek kibaszott kutyakötelessége végrehajtania azt a feladatot, amit kidelegálok neki. -Háromra... Egy, kettő, három... - Számolok. Én a hóna alá nyúlok. Doug pedig a lábait fogja. Fél perc, és már az ágyon is van, majd még egy perc, és már a fűtött autóban. -Doug, te hátrajössz velem. Josh te meg... tököm tudja... szívj el addig még egy cigit, majd szólunk, ha kellenél... - Beférkőzöm az ágy mellé, és újra pofozgatni kezdem a nőt. -Rohadtul szomnolens. - Mormogja félhangosan Doug. -Bassza meg... - Suttogom, és egész testemben megmerevedek. Az izmaim úgy feszülnek, mintha satupadba fogták volna őket. Elönt a forróság. Így, hogy a neon megvilágítja az arcát, hirtelen annyira kísértetiesen ismerőssé válik minden vonása. A keskeny ajkak, az ívelt mandula szemek... -Mi van főnök? -Mmm.. semmi... Keresgélj a cuccai között valami személyazonosítót. De vigyázz, nehogy tűbe nyúlj. - Szólok hátra a vállam fölött Dougnak, és rá kell, hogy jöjjek, eddig semmit nem tudunk felmutatni. Felteszem vékony, koszos, sebhelyekkel borított karjára a vérnyomásmérő mandzsettát, és közben megszúrom az ujját, hogy cukrot mérjek. Ezt komolyan nem tudom felfogni!
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 08, 2016 6:33 pm Keletkezett az írás
Thomas & Leslie
A körülöttem lévő zaj nem akar megszűnni, már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy mindent csak képzelek. A francba! Megtaláltak. Ki a fene mondta, hogy segítsenek rajtam? Egyáltalán hogyan találtak meg? Minden valószínűséggel rajtam kívül még akadt olyan hülye, aki ebben az órában éppen erre sétált, és rámküldte ezeket az embereket. Amiben az a gáz, hogy simán bevihetnek a sittre is. Nem épp legálisan használtam ezt a cuccot. És hát... inkább a halál, mint, hogy börtönbe kerüljek. Örülnöm kéne, hogy segítenek rajtam... hogy elmúlik ez az érzés végre, de mégsem vagyok rá képes. Bár nem hallom tisztán, hogy miről beszélnek, mégis szólni akarok, hogy nem kell a segítségük, hogy húzzanak el. Bár egyáltalán nem úgy néz ki, mint akik sarkon fordulnak. Nagy kár. Nem szeretem az ilyen hősködő férfiakat, akik életeket mentenek. Eddig is megvoltam mindenféle segítség nélkül, akkor most meg mi a francot keresnek itt? Menjenek és játszák máshol a szuperhőst, nekem nincs rájuk szükségem. Ki akarom nyitani a szememet, és fel akarok állni, hogy megmondhassam a magamét mindegyiküknek, bár nem tudom, hogy hányan lehetnek. Kettőnél többet, az biztos. Azonban semmi erőm. Legszívesebben orrba vágnám őket, hogy ne érjenek hozzám. Bár már minden annyira régen történt, mégis a hideg ráz ki, valahányszor férfiak érintenek meg. Gyűlölöm ezt a tehetetlenséget. Ahogyan az egyikük az arcomat ütögeti, hírtelen kinyílik a szemem, bár nem igazán látok mást homályos foltoknál. Szédülök, és a valami sípol a fülembe. Nem is tudom... olyan, mintha valami vonat lenne. Nem egészen biztos, hogy nem lehet az. Aztán valami fényt látok, amit ismét nem tudok hová tenni. Vagy ez a fene gyerek szórakozik velem, vagy csak ismét képzelődök. Ez a jó mindenféle kábítószerben. Összefolyik a képzeletem a valósággal és mindig olyan szabadnak érzem magam. Bár ezúttal azt hiszem, hogy egy kicsit messzire mentem. mégsem hiszem, hogy segítségre szorulnék. Csak egy kicsit pihennem kell, és máris elmúlik ez az érzés. - Les... - csak ennyit bírok kinyögni, ami nem is olyan nagy baj. Semmi közük a nevemhez, és hozzám sem. Miért nem szállnak már le rólam végre? Fáradt vagyok, aludni akarok. Így viszont nem megy, hogy itt duruzsolnak a fülembe és pofozgatnak. Nagyon idegesítő... - Én nem... nem tudom. - tényleg fogalmam sincs, hogy mi volt az a cucc... én... nem emlékszem. És nem akarok válaszolni több kérdésre, és azt sem akarom, hogy kérdezősködjenek. Nagyokat pislogok, bár még mindig nem vagyok képes tisztán látni semmit. Talán ez a legidegesítőbb az egészben. Még mindig hallom a sípolást, de már nem annyira élesen. Pontosan értem, hogy miről beszélnek. Semmilyen kocsiba sem szeretném, hogy berakjanak. - Ne... - csak ennyit tudok kinyögni, amivel túl sokra nem is megyek. Mire észbe kapok a hideg egyszerre megszűnik, és, hogy őszinte legyek nagyon is jólesik az a meleg. Talán most itt aludhatok egy keveset, lehet, hogy most már békén hagynak. Egy pillanatra ismét lecsukodik a szemem, de ismét pofozgatni kezdenek, ami miatt kénytelen vagyok kinyítni. És hírtelen valami fura érzés kerít hatalmába, amit nem nagyon tudok hová tenni. Annyi azonban biztos, hogy már egyáltalán nem zavar sem a zaj, sem a tehetetlenség. Valahogyan úgy érzem, hogy ezúttal valóban biztonságban vagyok.
Összevont szemöldökkel, értetlenkedő pillantások tömkelegével hallgatom az erőtlen, nyögésbe fúló próbálkozását. Dunsztom sincs róla, hogy mit akar mondani, pedig lehet, hogy fontos lenne az anamnézis felvételéhez... hacsak nincs annyira betépve már, hogy a gondolkodása az éti csigájét sem haladja meg. Akkor szarban vagyunk. Már pedig a megannyi injekciós tűkből ítélve, amiket körülötte találtunk, nem tartom kizártnak, hogy hamarosan a légzése is kakukkot mond. Ezért is van kéznél az RSI táska. Már az első kivonulásom alatt a számba rágta az oktatóm, hogy ha valamire, hát erre kurva nagy szükség van a rohamkocsin. -Remek... - Préselem ki magamból fogcsikorgatások közepette. Itt helyben essek össze, ha nem heroin túladagolásra utaló tünetei vannak! -Mondom.... az összes ilyet csak jól meg kéne kerázni és... -Kuss, Doug! Fejezed be! Itt ma senki nem lesz megbaszva! - Idegesen a hordágy fémjébe öklelek. Nagyjából ez az a pillanat, amitől fogva senki nem szól többet egy rohadt szót sem. Doug a lány cuccai között keresgél, én pedig vércukrot mérnék a nőnek, ha a legalább három réteg kosztól meg tudnám találni az ujjbegyét. -Bántotta valaki? - Leteszem a tűt és a cukormérőt, és óvatosan fordítgatni kezdem a karját, amin egyértelmű sérülés nyomai adnak tanúbizonyságot a nő sorsáról. Fújok némi alkoholos fertőtlenítőt a karjára, hogy a kosztól többet lássak, habár úgy tűnik, hogy még az utca pora sem volt elég ahhoz, hogy a külsérelmi nyomait elfedje a bámészkodó szemek elől. Összeráncolt homlokkal alaposabban is szemügyre veszem az egyik foltot a sok vágás, és egyéb hegek között. Nem vagyok benne biztos, ahogy bűnügyi nyomozó sem, de mintha nem egészen friss ujjbenyomatok lennének itt-ott kékes, lilás árnyalatú elszíneződések formájában rajta. -Nem találtam semmit. - Doug hangja rángat ki elmélyült gondolkodásomból. -Sejtettem, hogy így lesz... rakj össze egy 20%-os glükózt meg mellé egy 500-as Ringert is! Gyanítom, hogy nincs az egekben a vércukra, és a vérnyomása sem... - És így is van... a Lifepack szerint a vérnyomása alig haladja meg a 100-at, a vércukormérés után pedig a vérnyomásához hasonlóan ismét siralmasan alacsony értéket mérek. -Mikor evett utoljára? - Igyekszem szóra bírni. Ha eddig hatástalan volt minden próbálkozásom, akkor majd az infúzió a segítségünkre lesz. Segíti a szervezet kitisztulását, így talán még azelőtt értelmes információkat nyerhetek mielőtt beérnénk vele a kórházba. -Meg fogom szúrni a kézfején... - Azt már csak magamban teszem hozzá, hogy "bár valószínűleg ez magának már nem jelent újdonságot. -Doug, rakj rá kérlek egy oxigén maszkot. 2liter/perc elég lesz neki. - Újabb feladatot delegálok az ápolóm felé, és közben halk morgások, és káromkodások közepette próbálok valami használható vénát találni a nőn. Utálom az ilyet! Nem elég, hogy olyan exikált, mint a szar, de még a nehezen megtalálható vénái is megszúrhatatlanok. Még fel se vezetem a branült, de már durran is szét az egész a francba. Mindenhol tele van hegesedő sebekkel az érhálózata.
Kezdőlap 
