Elhivatottság. Az életem kilencven százalékában ez jellemez engem, de most mintha nem is rólam lenne szó. Senior rezidens létemre olyan léha életet élek, mintha nem múlna egy vizsgán az egész karrierem. Anyám rám sem ismerne, de hála az égnek, hogy külön lakunk már egy ideje, és nem lóg a nyakamon. Azt hiszem, hogy már nem bírnék vele élni. Szeretem, de távolról sokkal jobban, mint közelről. Ilyen fura a mi anya-lánya kapcsolatunk. Ennek ellenére ő jelent mindent nekem, érte dolgozom, azt akarom, hogy egész életemben büszke legyen rám. Ezért is szántam rá magam végre egy kis esti tanulásra. Ma nem vagyok ügyeletben, és bár a szívem nagyon húz egy jó kis kardio trauma felé, tudom, hogy ezt kell csinálnom. Hamarosan megcsinálom a szakvizsgám és szakorvos leszek. Ez életem legboldogabb perce.

Éppen leülnék a doboz kínai kajámmal a kanapéra, amikor csengetnek az ajtón. Nagyon merem remélni, hogy nem pasi az, mert bár szeretem a tequilat és a szexet, ma nem arra kellene pazarolnom az időmet. A szex mindig feldob, jókedvvel pedig köztudott, hogy jobban lehet tanulni, de ez a nap nem az a nap lesz. Das, légy határozott és küldd el, vagy mondd, hogy segítsen tanulni! Felkelek és lassan odabattyogok az ajtóhoz. Kinézek a kulcslyukon, és látom, hogy Lia az. Azonnal nekiállok sietve, remegő mozdulatokkal kinyitni az ajtót, mert pánikba esem, hogy van valami hír Bradley-ről. Bár akkor hívott volna talán.. mindegy. Kinyitom, és halványan elmosolyodom. Megkönnyebbülést érzek, amikor látom rajta, hogy nincs semmilyen változás, mivel Bradley esetében ez nem olyan rossz. Sokkal rosszabb lenne, ha váratlanul leállna a szíve... vagy történne valami más. A kóma nagyon rejtélyes betegség...  
- Szia, persze, hogy ráérek. Neked mindig ráérek.

Kitárom az ajtót, és amikor belép, becsukom utána.
- Ne haragudj a nagy kupi miatt. Gondolom emlékszel még milyen szakorvosi vizsgára készülni. Azt sem tudom, hogy hol álljak neki.
Elindulok sietősen a kanapé irányába, hogy minden romot elpakoljak. Gyorsan becsukom a laptopom tetejét, és a kaját is elveszem onnan, hogy legyen helye leülni. Nem is tudom, hogy miért a hófehér kanapén álltam neki kínait kajálni. Alig ragad, tényleg. Felkapom, és a konyhapultra helyezem, egyenesen az artéria koronária bypass jegyzetem mellé, amihez még egy csodás kis rajzot is készítettem. Ahogy ránézek eszembe jut, hogy még alig csináltam ilyen műtétet az elmúlt évek során Lizzie-vel. Azt hiszem, ebben még fejlődnöm kell. A tekintetem a boros polcra mered, amiről eszembe jut, hogy vendégem van. Nincs sok minden nálam, de bor az tutira.  Megfordulok, és Lia-ra tekintek, majd barátságos hangon megkérdezem tőle azt, amit anno édesanyámtól tanultam.
- Tölthetek egy pohár bort?

Lia nagyon megkeseredetten néz ki. Az élete gyökeresen megváltozott, és ahogy állok előtte, hirtelen elfog egy rossz érzés. Az érzés, hogy nem tudok neki segíteni. Ő az unokatestvérem, mindig is jó viszonyt ápoltunk, együtt nőttünk fel, és mind a ketten orvosunk lettünk. Az életünk a gyógyítás, az embereken való segítés, de ahogy itt áll előttem, tudom, hogy nem tudok semmit sem tenni, és ez a lehető legrosszabb. Soha nem akarom ezt érezni egy páciensnél. A tehetetlenség érzése nyomasztó. Főleg, ha a szeretteidről van szó. A mosolyomból visszaveszek ennek hatására, de továbbra is csak bámulom őt. Azt hiszem, hirtelen annyira megsajnáltam, hogy félek, hogy mindjárt elájulok az érzéstől.

Mit is mondhatnék, ilyenkor próbáljon meg az ember jó unokatestvér lévén, segíteni. Képtelenség. Nem tudjuk, hogy mi lesz Brad-del, és ez így elég kétségbeejtő. Én is be szoktam hozzá nézni, de csak ülök az ágya mellett, és arról képzelődöm, hogy váratlanul felébred és teljesen egészséges. Ennek a jelenlegi fázis alapján nagyon kevés az esélye, de orvosi csodák mindig vannak, és mi reménykedünk. Mi mást tehetnénk? Leginkább próbáljuk tovább élni az életünket, főleg Lia, de a tény, hogy bármikor kaphatunk rossz hírt, sajnos mindig fennáll, és hogy tudna az ember nyugodt szívvel dolgozni? Az lenne a félsiker, ha egyáltalán felébredne, de akkor is lehet, hogy örök életére ágyhoz lesz kötve. Úgy meg ki akarna élni? Kínszenvedés lenne neki is, és a környezetének is.

Elmosolyodom, ahogy a kupiról beszél. Nem olyannak ismerem őt, de az utóbbi időben nyilván akad más dolga is, mint a takarítás. Én sosem voltam ilyen, a rendetlenség valahogy mindig az életem része volt, és attól tartok, hogy ez olyasvalami, amin az idő nem fog változtatni. Amikor az ember eldönti, hogy sebész lesz, számol bizonyos dolgokkal. A munka egyben az életünk, mi ezért élünk, bármikor jöhet egy súlyos eset, egy trauma, nekünk meg mennünk kell. Így hát nem igazán érünk rá bármire is. De ezt mi választottuk.

- Szarul megy. Valahogy mindig akad jobb dolgom, és egyébként is legszívesebben állandóan a műtőben lógnék. Lizzie tegnap szólt, hogy látja a fejlődést, de azért tanuljak még. Bosszantó…

Mind a ketten tudjuk, hogy ez a kapuja annak a karriernek, amiről az ember ábrándozik. Az utóbbi nyolc évben semmi mást nem csináltam, csak itt robotoltam. Tudtam, hogy egy nap, majd eljön az a pillanat, amikor végre csak azt csinálhatom, amihez igazán értek.  Most éppen ez történik velem, én meg képtelen vagyok túlélni, mert állandóan csak panaszkodok. Pont, mint a szomszédaim, amikor tequilasan, valami pasival jövök haza. Mindig csak a nyavalygás.

Lia bólint, hogy jöhet a bor, én pedig odamegyek kiválasztani egyet. Igazából nem vagyok nagy boros, de a tequila mégis csak túlzás lett volna. A bor sokkal csajosabb. Random leveszek egyet a polcról, azt hiszem, hogy még valakitől a szülinapomra kaptam ajándékba. Kiválasztok két szép borospoharat, és már sétálok is vissza a kanapéhoz. Leteszem a poharakat, lecsavarom a bor tetejét, és már töltök is.

- Parancsolj, remélem ez finom lesz, de tudod, hogy mennyire értek a borokhoz.

Leülök mellé a kanapéra, és közben az izgi sztorin gondolkozom. Sok pletykát tudok, de nem is tudom, hogy honnan kezdjem. Lia az utóbbi időben csak testben van jelen a kórházban, fejben annyira nem, így kb. mindenről lemaradt. Beleiszom a boromba. Rámeredek.

- Hmmm. Nos, van az a nővér, tudod, aki egyfolytában csak a férfi szakorvosokat követi. Úgy hallottam, hogy várandós, de az apa kiléte még nem olyan egyértelmű….

Elég gyenge egy pletyka kezdemény, de majd mindjárt belejövök. Igazából leszarom az emberek életét odabenn. Mindenki kavar mindenkivel, meg össze-vissza vedelnek a kórházzal szemközti bárban. Ilyen egy orvos élete, és lássuk be, képtelenség mindenkiét követni. Csak azokat a dolgokat tudom, amik már annyira nagy pletykák, hogy hozzám is eljutnak.

Nem kellett volna úgy néznem rá, nem szabadott volna pont nekem is ezzel jönnöm. Ismét ránézek, de halványan elmosolyodom, mert eszembe jut valami.
- Sajnálom, én nem akartam, tényleg. Jól nézel ki, te bomba nő voltál mindig is, és most is az vagy. Nem vagy éhes? Nekem már csak egy fél kínaim maradt, de rendelhetnénk kaját, ha akarsz. Mondanám, hogy üljünk be valahová, de nem tudom, hogy mennyire vágysz emberek közé.
   

- Szerinted elég ez a kórház a fejlődésre? Még nem mondtam senkinek, de az utóbbi két hónapban három helyről is kaptam már ajánlatot. Ha leteszem végre a szakvizsgám, akkor örömmel várnak nagyon sok helyen. Nem tudom, talán el kellene mennem egy kis időre, világot látni, új embereket megismerni, izgi eseteket vadászni. Tényleg nem tudom.

Mélyet sóhajtok, majd beleiszom a poharamba. Nem merek ránézni Liára, mert nagyon félek a megvető pillantástól, amivel a monológomat megajándékozná. Tudom, hogy nem tehetem meg az anyukámmal, hogy még mielőtt sikeres orvos lehetnék itt, csak úgy lelépjek, de olykor nem árt, és nekem valószínűleg kimondottan jót tenne egy kis környezetváltozás. Én díjakat akarok nyerni, kutatásokat akarok végezni. Ez nem csak, hogy időigényes, de nagyban függ a kórháztól is. Sok kórház feketelistán van, vagy kevesebb kutatási pénzt kap, ami rám nézve egyértelműen szar, hiszen nekem erre szükségem van. Nem egy átlagos sebész vagyok, hanem az egyik legtehetségesebb. Lehet, hogy szólok majd a főnöknek, hogy érdeklődnek irántam, hátha az kicsit felviszi az értékemet.

- Anyáink agyát? Hát, remélem inkább, hogy nem azt örököltem. Mondjuk anyu nagyon támogató. Tegnap is itt volt, képzeld, mosott is rám, meg főzött finom lasagne-t.

Hangosan felnevetek, és ismét belekortyolok a borba. Azt hiszem, hogy hamar meglesz a hatása. Ilyen melegben nem is csoda, ráadásul nem ettem semmit. Lehet, hogy egy kis mogyorót ki kellene tennem, csak úgy rágcsálni a bor mellé, különben nagyon hamar berúgunk, és akkor ki tudja, hogy merre visz minket az éjszaka. Ismerem magunkat, korábban is volt már pár görbe esténk, ami kb. ugyanúgy indult, mint a mai: spontánul. Én szeretem mondjuk, ha nincs minden lefixálva, és úgy cselekszünk, ahogy akarunk a későbbiekben, de lehet, hogy az utolsó rezidensi évemben, amikor amúgy is állandóan csak tanulnom kéne, ezt nem olyan jó ötlet.  Egyetlen est lehet, hogy belefér, de a múlt héten is jól felöntöttem a garatra. Ja, meg tegnap is.

Bólogatok, amikor megdicséri a borválasztásomat, és újból belekortyolok. Igazából talán ajándékba kaphattam valamikor, csak mivel nem vagyok nagy boros, nagyon sok fel szokott halmozódni. Általában én is tovább ajándékozom őket, vagy esetleg ha átugrom egy ismerőshöz, akkor viszek egyet magammal. Lia egy kicsit prűd ilyen tekintetben egyébként, már korábban is feltűnt, hogy el sem tudná képzelni. Jó, ő könnyen beszél, mert neki ott van Brad. De nekünk, akiknek nincs senkije, és általában nulla huszonnégyben a kórházban vagyunk, nincs nagyon más választásunk.

- Hát, a nővérek valahogy különösen élvezik, ha egy szakorvos figyelme csak rájuk irányul. Nekem feltűnt már, hogy bizonyos szakorvosok nem is próbálkoznak mondjuk rezidens, vagy szakorvos nőnél, mert tudják, hogy esélytelen lenne a dolog. Nem mintha lenézném a nővéreket, de, mintha őket könnyebben megkaphatnák. Így én sem tudom, hogy ki lehet az apja szegény gyereknek, de ahogy hallottam, még az sem biztos, hogy megtartja. Zabi gyerek senkinek sem kell.

Ahogy kimondom ezeket a szavakat, már meg is bánom. Emlékszem az én vetélésemre is, ami három évvel ezelőtt volt, de még mindig néha a halott magzatommal álmodom. A világ legrosszabb dolga eldobni egy gyereket, viszont nekem tényleg nem volt más lehetőségem. Belekortyolok ismét a borba. Ahogy felteszi ezt a kérdést, rögtön elröhögöm magam. Mindig is pletykáltak rólam, és a léha életemről a kórházban. Én vagyok dr. tequila.

- Lia, szerintem ebbe bele se kezdjünk. Tudod, hogy milyen kicsapongó életet élek. Szeretem a férfiakat.

Mintha valamilyen tudományos előadáson lennénk, és nekem az lenne a feladatom, hogy meggyőzzem őt, hogy miért jó annyi férfival kavarni ugyanabból a kórházból. Ahogy Lia kimondja, hogy felőle mehetünk bárhová, már tudom, hogy valószínűleg ma este is eggyel térek haza. Sajnos a csajos bulizásból mindig csúnya lerészegedés lesz, ami ellen nincs kifogásom. Ma nincs. Eleget tanultam, eleget tettem már a jövőmért. Felpattanok a kanapéról, a poharamat lerakom a pultról.

- Hát, akkor menjünk. Csak gyorsan átöltözöm valami vállalhatóba. Ismerek egy kocsmát, ami menő, mert nem csak öreg fószerek járnak oda, de egyben el is van kellőképpen dugva.