I have never thought it could happen

~ Néhány hónappal ezelőtt ~
Amióta gyakornok vagyok, sokkal többet járok be a kórházba - de ez természetes. Medikusként csak néha-néha jöttünk be a csoporttal egy-egy boncolásra, és ezen látogatások alkalmával nemigen volt lehetőségünk ismerkedni az itteni világgal vagy akár az itteni emberekkel.
A mellém osztott rezidenst néha (na jó, majdnem mindig) elküldeném a pokolba, ugyanis azalatt a néhány nap alatt, amíg együtt dolgoztunk, kimutatta a foga a fehérjét, és bebizonyosodott róla, hogy a külső sárm mögött egy igazán kiállhatatlan férfi lapul. Ma is hozzá kellett bejönnöm, de ez a látogatás sokkal kellemesebb meglepetéseket is tartogatott számomra, mint Lev Elliott, aki velem végeztette el (újfent) az ő munkáját.
Miután megszabadultam börtönömből (izé, a rezidensem irodájából), és a kedvem is valahol lent bujkált a cipőm magasságában, rögtön hazafelé vettem az irányt. Nem hiányzott, hogy a nap további részében is itt szagoljam a büdös fertőtlenítők kellemes utóhatását (amit normális esetben imádtam), és hallgassam az ideges orvosok és legfőképpen a recepciós hölgyemény hangos rikoltozását valamint a járóbetegek sápítozását, hogy mikor kerülnek már sorra. Megfájdult a fejem a mai naptól, Lev a szokásosnál még jobban kitolt velem, az éjszaka megint nem aludtam egy szemhunyásnyit sem az alvászavarom és a szél miatt, úgyhogy rendesen ki voltam éhezve a nyugalomra.
Aztán, csak hogy tetézzem a rossz kedvemet, eszembe jutott, hogy le kellett adnom valami papírt egy szakorvosnak - talán kardiológusnak? Annyira emlékeztem róla, hogy fent van az irodája az első emeleten, és Lev még valamikor a hét elején a kezembe nyomott egy papírt azzal a címszóval, hogy vigyem fel helyette. Hát persze, egyetlen alkalmat sem hagyna ki, hogy kihasználja a fensőbbségét.
Tényleg semmi energiám nem volt már a mai naphoz, és annak ellenére, hogy a mai napon tényleg csak délután lett volna valami boncolás, rendesen lefárasztottam magam. Márpedig a délutáni foglalkozásra szükségem volt egy kis életerőre, ha nem akartam bealudni a közepén. Elterveztem, hogy amint hazaérek, és beállítom a csengőórámat, rögtön beleájulok az ágyba, és elalszok - persze, csak ha a zavarom engedi. Ha meg nem, jöhet a szokásos dupla adag pirula, az már csak megteszi a hatását. De előtte még volt egy kis dolgom. Nagyon reméltem, hogy ez a bizonyos szakorvos nem fogja nehezményezni, hogy Lev Elliott helyett én viszem el neki ezt a nyavalyás papírt.
Kelletlenül előkotortam a táskám kaotikus forgatagából a nyomtatványt, és gyér fényű neonlámpák fényében hunyorogva leolvastam a nevet. Dr. Jeremiah Owen, onkológus szakorvos.
Á, szóval onkológus - állapítottam meg magamban. Soha nem találkoztam még Dr. Owennel, de hallásból már ismertem. A rossz nyelvek pletykáltak bizonyos dolgokat az exfeleségéről meg a kislányáról, de én sosem voltam vevő az ilyen szóbeszédekre. Engem sokkal jobban megérintett a szakmája. Bár az onkológia nem állt különösen közel a szívemhez, tiszteltem az olyan embereket, akik ennek szentelték az életüket. Bár az orvosok maguk is életeket mentenek, de azok, akik daganatos betegségeket gyógyítanak, még több embernek segítenek - annak ellenére, hogy továbbra sincsen száz százalékig biztos módszer a rák kezelésére.
Felbaktattam a lépcsőn, és miután gyorsan leolvastam a tábláról, melyik Dr. Owen irodája, kissé talán idegesen indultam el a megfelelő ajtó felé. Mindig zavarban voltam, hogyha szakorvossal kellett beszélnem - nem azért, mert ők olyan udvariatlanok lettek volna, sőt a nagy részük igenis kedvesen állt hozzám, de személyiségből adódóan egyszerűen rettegtem, hogy valamit elrontok. Mi van, ha valami hülyeséget mondok, és kinevet? Mi van, ha pillantásra sem méltat, mivel én csak egy béna gyakornok vagyok?
A sok "mi van, ha" kezdetű kérdésemet leküzdve, kettőt koppantottam a mahagóni ajtón, majd egy halk "szabad" elhangzása után beléptem az irodába. Odabent meglepő meleg fogadott, és bár Sydney-ben sosem volt kimondottan hideg (Birmigham után kész szaunaként éltem meg), jó érzés volt, ahogyan a kellemes hőmérséklet körülölel.
Dr. Owen az asztalánál ült, és amikor felnézett rám az előtte heverő nyomtatványokból, a lélegzetem is elakadt.
Egyáltalán nem ilyennek képzeltem el: az alapján, amit a többi gyakornok lány sutyorgott róla, valami idősebb kopaszodó, pocakosabb vagy éppen nyurgább férfinek kellett volna lennie. De ő sem pocakosnak, sem nyurgának nem volt mondható, inkább izmosabb testfelépítéssel rendelkezett, idősnek meg csak a hülye állította be. A harmincas éveinek elején járhatott, és sármosabb volt mindenkinél, akivel eddig találkoztam.
Amy - figyelmeztettem magamat, miután képtelen voltam bármit is mondani -, talán lassan abba kéne hagynos a bámulást, mert ez kezd kellemetlen lenni.
De hiába próbálkoztam, nem ment.
- Öhmm, jó napot! - nyögtem ki nagy nehezen. - Amy Locks vagyok, gyakornok. Ezt a rezidensem, Lev Elliott küldi.
Remegő kezekkel nyújtottam át a nyomtatványt, de közben akaratlanul is azon kezdtem el gondolkozni, hogy nézhet valaki ilyen piszkosul jól.

~ Napjainkban ~
A mai nap a szokásosnál sokkal forgalmasabbnak ígérkezett. Én mégsem ezért voltam olyan izgatott, amilyen.
Nem egy műtéten jelen voltam már, és mindegyik előtt jelentkezett nálam egy egészséges drukk, hogy vajon nem csinálok valamit rosszul. Ezúttal azonban nem csak ezért kellett aggódnom. Ugyanis a műtéten Dr. Owen is jelen lesz. Igen, az a Dr. Owen. Jeremiah Owen az onkológus szakorvos, akivel mondjuk úgy, hogy szimpatizálok. Enyhén szólva.
Tudtam, hogy a műtét alatt senki sem fogja azt nézni (pláne nem Ő), hogyan nézek ki, de aznap reggel még nagyobb műgonddal készülődtem. A ruhámat - bár úgyis át kell majd öltöznöm - tíz percen keresztül válogattam, míg végül megtaláltam a tökéletes összeállítást. A sminkemről meg ne is beszéljünk! Elkészítettem egy változatot, de túl hivalkodónak véltem, úgyhogy lemostam, és újrakezdtem az egészet. Ez az új verzió viszont túl halványra sikeredett, úgyhogy tettem rá még egy réteget, amitől viszont úgy néztem ki, mint egy pandamaci. Végül negyedszerre sikerült eltalálnom az arányokat. Sosem voltam valami nagy profi, ha sminkelés került szóba, de a remegő kezem nem segítette leküzdeni ezt a gyengeségemet.
Mielőtt elindultam volna, megálltam az előszobai tükör előtt, és még egyszer ellenőriztem magamat. Meghúztam a copfomat, felvittem még egy réteg szájfényt (ami egyébként teljesen szükségtelen volt), és megigazgattam fehér blúzomat, amire végül a választásom esett.
- Menni fog ez - hazudtam magamnak minden meggyőződés nélkül, és elindultam a kórházba.
Az ajtón belépve azonban igazán kellemes meglepetés ért (vagyis inkább kellemetlen, ha úgy vesszük). Szinte rögtön belefutottam Dr. Owenbe, aki elmélyülten olvasott valami okmányt. Jó szokásunkká vált, hogy ha összefutunk valahol (szó szerint), akkor kiverjük egymás kezéből a dolgokat. Ma is így történt, csak most éppen fordított szereposztással.  
- Ó, elnézést, doktor úr! - szabadkoztam, miközben lehajoltam, hogy felvegyem az általa elejtette papírokat.

I have never thought it could happen

Nem szeretem, ha felkészületlenül érnek a dolgok. Még akkor sem, ha ilyen kicsi, jelentéktelen esetekről van szó. Tudtam, hogy ma látni fogom a doktort, tudtam, hogy egy légtérben fogok vele tartózkodni huzamosabb ideig, és eszerint készültem fel. Hiszen nem véletlenül sminkeltem magam újra háromszor a reggeli rohanásban. Nem véletlenül válogattam ki olyan aprólékosan, kritikus szemmel vizsgálva a ruháimat.
Azt hittem, nem érhet meglepetés. Csak magabiztosan betoppanok, és ahogyan egy mintadiák gyakornokhoz illik követem az utasításokat és meghúzódok a háttérben, ahogyan mindig is teszem.
Persze, ez az aprólékosan kidolgozott tervem, aminek minden bizonnyal működnie kellett volna, már az első néhány másodpercben megbukott. Kezdve azzal, hogy az elegáns bevonulásomból máris egy kevésbé elegáns botlás, ütközés és pirulás lett. Sőt, inkább vörösödés; kész paradicsommá változtam egészen rövid századmásodpercek leforgása alatt. Hiába nem tűnt a doktor dühösnek, én igencsak elszégyelltem magam. Nem elég, hogy kések, kis híján fel is borítom. Ez az én formám.
- Tényleg sajnálom, Dr. Owen - szabadkoztam újra. - Nagyon siettem, és... - Elharaptam a mondat végét. Mi és? Most mondjam azt neki, hogy nem látok a saját szememtől? Inkább hagyjuk. Magamra erőszakoltam egy mosolyt, és inkább azt mondtam: - Mindegy, nem fontos.
Zavartan a fülem mögé tűrtem egy elszabadult tincset, és azon gondolkoztam, hogyan tovább. Talán elnézést kéne kérnem azért is, hogy késtem? Nem, azért az már túlzás lenne. Nem kell folyton a bocsánatáért esedeznem.
Ezek a gondolatok azonban rögtön érvényüket vesztették, amikor maga mellé mutatva jelezte, hogy én is üljek le. Kissé ingatagon indultak meg felé, és közben azon fáradoztam, hogy ne kússzon vissza a pirosság az arcomba. A tőlem telhető legkecsesebb mozdulattal ereszkedtem le a székre, ám biztosra vettem, hogy kívülről nevetségesen festek. Főleg, hogy ezután olyan nyársat nyelt testtartásban helyezkedtem el, hogy azt egy balerina is megirigyelte volna.
Nagyot nyeltem, mielőtt válaszoltam volna, de a hangom így is kislányosan vékonyan csengett, amitől még jobban zavarba jöttem. Inkább megköszörültem a torkomat, mielőtt folytattam volna.
- Ami azt illeti... - Valahol itt szakítottam félbe a mondandómat a felnőttesebb hangnem reményében. - Ami azt illeti, sosem árt egy kis tapasztalatszerzés. - Nehezemre esett közben a szemébe nézni, de az mégis csak udvariatlanság lett volna, ha elfordítom a tekintetemet. - Másrészről meg egy fiút műtenek. Egy gyereket, aki előtt ott van még az egész élet.
Reméltem, hogy nem fecsegek túl sokat. Végül is, csak a kérdésére válaszoltam, nem igaz? Az még rosszabb lett volna, ha egy tőmondattal lerendezem, és utána nem tudunk egymásnak mit mondani. Ezen a témán legalább egy kicsit lehet lovagolni. Ha meg nem akaródzik neki válaszolni, majd elkezdek rizsázni erről meg arról. Az úgyis megy nekem attól függetlenül, hogy közben képes vagyok totálisan hülyét csinálni magamból.
És ezzel tapintottuk is az egyik gyenge pontomat: sosem tudom, mikor nem szabad megszólalni. Oké, egyértelmű, hogy gyakorlat közben nem fecsegek feleslegesen, sőt inkább visszafojtott lélegzettel figyelek, de a magánéletemben ez mindig is problémát okozott. Ha mondanom kéne valamit, sosem jut semmi sem eszembe; ha pedig az illendőség úgy diktálná, képtelen vagyok befogni a számat.
Most is fellépett nálam ez a gyengeség. Semmi nem jutott eszembe, amit mondhatnék. Csak tátogtam ott tágra nyílt szemmel, mint egy ponty. Becsuktam, majd kinyitottam a számat, hátha akkor megszáll az isteni szikra, és arra késztet, hogy valami okosat mondjak. Végül a legalapvetőbb kérdéssel rukkolok elő, amit egy párbeszédben érinteni lehet.
- És hogy van ma, Dr. Owen? - érdeklődtem, közben azon gondolkozva, hogy nem vagyok-e kukacoskodó. Oké, hogy mindenki ezt kérdezi egymástól, de a mi kapcsolatunkat még csak a "munkahelyi" szóval sem lehetne jellemezni. Hiszen ő egy orvos, én pedig még csak egy gyakornok. Végül elhessegettem ezeket a kétségeket, hiszen nevetségesnek érzem magam tőlük. - Kicsit nyúzottnak tűnik... persze nem néz ki rosszul, csak...
Elvörösödtem. Lassan egy paradicsom is megirigyelhette volna tőlem a csodás színárnyalatot, amit produkáltam. Persze, azt is biztosra vettem, hogy Dr. Owen már nem tartja ezt ilyen vonzónak.
Ennyi erővel akár szerelmet is vallhattam volna neki! Szégyenlősen lestem fel rá a szempilláim alól, és abban reménykedtem, hogy a jó esze most az egyszer kifog rajta, és megint csak én reagálom túl a dolgokat.
Nagyon, de nagyon reménykedtem benne.