Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 13, 2015 10:00 pm Keletkezett az írás






Scarlett & Titan

I am listening



Bár eredetileg a saját irodámba várom a pácienseimet, hetente egyszer - vagy ha úgy adódik, kétszer - kirendelnek a St. Claire kórházba. Ez a mai szerdai nap épp egy ilyen alkalom.
A velem szemben ülő orvos, Scarlett Lewis, azért van ma itt, mert meghalt egy betege, és parancsba kaptam, hogy vizsgáljam meg. Bár az esetek többségében az összes ilyen orvos úgy gondolja, hogy semmi baja, előfordul az ilyen, csak hagyjam már békén, mégis előfordul, hogy legfeljebb még csak maguknak sem vallják be, hogy megviselte őket.
- Hogy érzi magát ma, Miss Lewis? - kezdem a legalapvetőbb kérdéssel. Nagyjából mindig ezzel kezdek, mert ha kapásból rákérdeznék, mit érez az esettel kapcsolatban, nem mennék semmire. - Jó napja volt?
Nagyon sok pácienstől ilyenkor csak egy lesújtó pillantást kapok, mert szánalmasnak találja ezt a kezdést. Köztünk legyen szólva, én is. Ebben az esetben egyáltalán nem számít, milyen napja volt, de vannak bizonyos lépcsőfokok, amin végig kell mennem, ha azt szeretném, hogy az illető feloldódjon.
Persze Miss Lewis közelről sem úgy néz ki, mint aki önszántából jött ide, és szeretne beszélni a betegéről. Valószínűleg nem fogok menni vele semmire, és ki is nyilváníthatom, hogy semmi baja.
Egy pillanatra sem veszem le a tekintetem az arcáról, oda kell figyelnem minden egyes rezdülésére.







Megjegyzés: elég gyenge kezdő || Szavak: --


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 14, 2015 10:42 am Keletkezett az írás





Titan & Scarlett



Felfoghatatlan számomra, hogy miért kell ezen újra és újra végigmennem. Mintha nem lenne elég kellemetlen, hogy a szívével a kezemben halt meg a beteg, most még ez is. Úgy tesznek, mintha ez akkora valami lenne, hogy képtelen lennék utána műteni. Nem hiszem, hogy úgy ismertek meg. Arról nem is beszélve, hogy ha úgy lenne, belátnám, és inkább asszisztálnék a saját betegem műtétjén, hagyva, hogy egy megfelelőnek talált rezidens végezze el a bemetszést, majd az összes többit, miközben segítem, ha kell. Ennyire hülye nem vagyok. Sem felelőtlen, hiszen egy ember élete a tét. Na, mindegy. Ha kell, hát kell, nem ellenkezhetem, még akkor sem, ha szeretnék.
Most pedig itt ülök, egy kényelmes fotelben, miközben hallgatom az ostobábbnál ostobább kérdéseket, miknek semmi értelme. Azt hinné az ember, hogy egy ilyen jó pasinak, mint ez a pszichodoki, valamivel több ész szorult a fejébe. Vagy, hogy tud normálisan kérdezni. Erre mit kapok? Idióta, sablonos szövegelést, mit akár én is feltehetnék, és fel is tenném, ha fizetnének érte. És nekem túl kell esnem ezen. Mintha nem tudná ő maga is, hogy már az, hogy megláttam idebent a helyes pofiját és a kigyúrt testét, elindít a lelki gyógyulás ösvényén. Mert így van, tényleg. Kielégítő látvány, bár tudnék jobbat is. Mondjuk, ha elkezdené levenni azt, ami rajta van.
- A ma túl tág fogalom, doki! Maradjunk a mostnál. És… Scarlett. Ha kérhetem – teszem még hozzá, majd elgondolkodom.
Hogy is érzem magam ma? Fejem hátrahajtom, karjaimat a fotel karfájára helyezem, kényelmesen, miközben ülepemmel valamicskét előrébb csusszanok, hogy valamennyire elterpeszkedhessek a bútoron. A kényelem elvégre fontos. Szemeim lehunyom néhány pillanatra. Talán el is tudnék itt aludni.
- Szóval, most… mérges vagyok, amiért itt kell lennem. Türelmetlen, mert vár rám egy műtét. Csalódott, amiért nem voltam képes megmenteni egy beteget és… Nem, azt nem mondom, hogy jól vagyok, mert egyből közölné, hogy dilis vagyok, és nem műthetek. Na meg ki az az őrült, akit nem hat meg, hogy egy betege a keze alatt hal meg, műtét közben? Végeztünk? Ja, meg álmos is vagyok. Bár… Ha az a felső lekerülne arról a testről, biztosan jobban lennék – jelentem ki szemtelenül, jobb mutatóujjammal Titan felé mutatva, jelezve, hogy bizony az ő felsőjére gondolok.
- Most már akár alá is írhatná azt a papírt és haladhatnánk.
Azt hiszem, mindent elmondtam, ami érdekelheti. Jobb beszélni és elmondani mindent, akkor gyorsan túl lehet ezen a procedúrán az ember. A felsővel mondjuk vicceltem. Vagy mégsem? Tény, hogy szívesen nézegetném azt a hasat, ami alatta van. Ennyire nyilvánosan azonban nem nyomulnék rá. Isten ments. Van arra jobb alkalom is. Kevésbé hivatalos.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 14, 2015 8:16 pm Keletkezett az írás






Scarlett & Titan

I am listening



Igazság szerint amint kimondom a kérdést, tényleg elgondolkodom rajta, nem találhattam-e volna valami mást. Egész biztosan kitaláltam volna valami normálisabb dolgot, amire rákérdezhetek, ez a nő egyébként sem úgy néz ki, mint aki szeret kertelni, lehet, hogy egyszerűen rá kellett volna kérdeznem, képesnek érzi-e magát arra, hogy műtsön, aztán az egyértelmű igen után aláírni a papírt és útjára engedni.
- Akkor meséljen a mostról, Scarlett – bólintok rezzenéstelen arccal, véletlenül sem esem ki a pszichológus szerepéből. Annak ellenére sem, hogy elkapom a pillantását, amiből tudok következtetni arra, hogy épp mi futott végig a gondolatai közt.
Figyelem, ahogy hátrahajtja a fejét, és bár egyszer végigfuttatom a tekintetem a testén – nehéz lett volna nem másképp tenni, lévén elég látványosan helyezkedett el –, rögtön utána újra az arcára nézek, bár ő most épp nem engem néz.
Teljesen megdöbbenek, amikor elkezdi sorolni, épp hogy érzi magát. Nem erre számítottam, bár talán nem kellett volna ennyire meglepődnöm, már az első pár mondata után halványan elvigyorodok anélkül, hogy ennek a tudatában lennék. Aztán kijelenti, hogy a felsőm levétele egész biztosan segítene abban, hogy ébren tudjon maradni.
Komoly harcot vívva arcizmaimmal pókerarccal bámulok vissza rá, egyedül a szemöldököm emelem meg kicsit, és próbálom az összes olyan gondolatot kizárni a fejemből, aminek most nem kéne ott lennie. Természetesen én is észrevettem azt, ő hogy néz ki, de ha erre még rá is tesz egy lapáttal, tényleg nehéz megállni azt, hogy eljátsszak azzal a gondolattal, amiért ki is rúghatnának. Pácienssel nem kezdünk, ugyebár.
- Ha ez a felső lekerülne erről a testről, tartok tőle, hogy perceken keresztül mindketten olyan helyzetbe kerülnénk, ami nem éppen munkahelyre való – közlöm szárazon és halkan, és vetek rá egy sokatmondó pillantást. A hangsúlyomból semmire nem lehet következtetni, a tekintetem meg szerencsére csak ő látja, ezért ha esetleg valaki meg is hallaná ezt kintről, nem róhatja fel nekem. Puszta tényközlés.
Tisztában vagyok a testi adottságaimmal, de azért egy ilyen megjegyzés mindig jót tesz az ember egójának… és ha ilyen nő mondja, akkor nem csak az egójának.
- Tudja, elképzelhető, hogy ezeket csak azért sorolta így fel, mert így védekezik – mondom, és ezúttal én vagyok az enyhén szemtelen. Természetesen teljesen rendben van. Az asztalomra könyöklök, állam a tenyerembe támasztom, és úgy nézek rá teljesen komoly arccal. – Nem próbál előlem semmit eltitkolni, ugye?
Közben magam elé húzom azt a bizonyos papírt és ráfirkantom a nevem, de azt nem mondom meg, hogy azt írtam alá, műthet, vagy azt, nem műthet.
Ahogy megint ránézek, halvány és enyhén szemtelen félvigyorra húzom a szám. Ezért is elbeszélgethetnének velem a feletteseim, de amint nem tudnak, az nem fáj nekik, nem igaz? Scarlett pedig nem tűnik olyannak, aki azonnal rohanna hozzájuk beárulni, különösen a megjegyzése után.







Megjegyzés: -- || Szavak: 442


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 14, 2015 8:45 pm Keletkezett az írás





Titan & Scarlett



Mesélek én, hát miért ne mesélnék, ha ilyen kedvesen kérik. Főleg, hogy ő kéri. El is mondom, hogy s mint érzek, mit sem foglalkozva azzal, hogy ő miként bámul, vagy miként nem. Csak lesem szemhéjaim belső felének sötétségét, a külvilággal csak hallgatólagosan foglalkozva. Ez el is tart egy darabig. Pontosan addig, míg valami érdekeset nem hallok. Szemeim azonnal kinyílnak, miközben mosolyogva döntöm előre fejem, újra végignézve a pszichológuson. Úgy tűnik, van itt valaki, aki még nálam is jobban fantáziálgat. Jó lenne, tényleg. Ha nem várna rám egy műtét, ámbár utána szívesen visszajönnék. Ujjaimmal megkapaszkodom a karfák végében és úgy húzom feljebb magam, hogy normális ülő helyzetbe tornázva magam, keresztbe rakjam lábaim.
- Csak alá kell írni a papírt és máris megszűnik az alkalmi munkakapcsolat – jegyzem meg csak úgy mellékesen.
Na, mindegy! Inkább hallgatom tovább mondandóját. Egész érdekes okfejtés, meg kell hagyni. Védekezni? Igen, mondhatjuk, hogy azt teszem. Védekezek a hosszan elhúzódó, teljesen felesleges, találgatásokkal teli beszélgetés ellen. Ami nem mellesleg még unalmas is lenne, ha szemeimen keresztül nem tudnám lefoglalni gondolataimat valami sokkal látványosabbal.
- Ugyan, mit titkolnék el? Gyorsasági motorral járok dolgozni, hazafelé néha száguldozok a kihaltabb utcákon. Persze csak mértékkel. Mikor van időm, úgy havonta egyszer, eljárok bulizni. És itt tényleg nagy bulira gondolok, nem holmi esti kocsmázásra… Csak kérdezni kell és válaszolok. Komolyan. Feltéve, ha utána én is kérdezhetek – felelek, bedobva egy kis kritériumot a játékba.
Tényleg, mit titkolnék el? A fehérnemű méretemet? Nem. Azt tényleg csak kérdeznie kellene, feltéve, ha akkor ő is válaszol ilyen-olyan kérdésemre. A családomat? Arról tényleg nem mondanék igazat. Vagy csak részben mondanék. A szívműtétemet? Azt sem szoktam híresztelni. Ahogyan semmiféle kapcsolatomat sem, vagy azt, hogy hogyan hívtak korábban, hogy hol dolgoztam és hasonlók. Ezekről csak a főnököm tud és jól is van ez így. Ő meg megígérte, hogy nem veri nagy dobra a dolgokat. Ennyi az egész. Kérdőn nézek rá, várva, hogy kérdezzen valamit. Nem szeretem, ha kertelnek. Legalábbis nem ilyen esetekben. Más helyzetben még szórakoztatónak is találnám, úgy, ahogyan Wallace alkalmi pillantásait.
- Egyébként hogyhogy nem az öreg mókus van most itt? Műtőasztalon nem láttam. Nyugdíjba ment?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Aug. 15, 2015 7:30 pm Keletkezett az írás






Scarlett & Titan

I am listening



A reakciója láttán el kell fojtanom egy elégedett vigyort, mert hiába mondja azt, amit mond, elkapom a pillantását, ami teljesen mást sugall. Kár, hogy még legalább hatig itt kell ülnöm, és nyilván neki is vannak egyéb elfoglaltságai, mert ha mindketten szabadok lennénk, lenne pár ötletem, hogy töltsük el az időnket. Vetek egy pillantást a lábaira, amikor keresztbe rakja őket, de nem teszek rá megjegyzést.
- Az alkalmi munkakapcsolat alatt elég sok mindent lehet érteni – mondom, és egy halvány félvigyor kíséretében összekulcsolom a kezeim az asztalon. Tényleg végigfut a fejemen, hogy estére elhívom valahová, de ha komolyabban belegondolok, kénytelen vagyok rájönni, hogy nem lenne sok értelme – most csak húzzuk egymást, az se biztos, hogy ő komolyan gondolja. Én nem venném rossz néven, egy kis kikapcsolódás, de a hozzá hasonló nők szeretnek szórakozni, én pedig nem nagyon szeretnék önként belesétálni a csapdába.
Úgy könyöklök az asztalra, hogy el tudjam rejteni a vigyorom, amikor azt meséli, hogyan száguldozik a motorjával. Mellesleg a kérdés jogos: mit titkolna el?
Nyilván rengeteg minden van, amiről az ember nem akar beszélni, de jelen esetben azok most nem is számítanak, a beteggel kapcsolatban pedig minden bizonnyal tényleg nem titkol semmit.
Az utolsó mondatára összeszűkül a szemem, és úgy döntök, belemegyek a játékba.
- Azt kérdez, amit akar. Én kezdem. Az összes férfi pszichológusra tesz félreérthetetlen megjegyzéseket, akiknél jár?
Egyetlen pillanatra elvigyorodom, de aztán megint felveszem a pókerarcom. Tisztában vagyok vele, hogy nem kellene ilyen remekül elszórakoznom a páciensemmel, de olyan unalmas tud lenni egész nap itt ülni és problémákat hallgatni, hogy néha jó egy kis változatosság. Hogy normális kérdést tegyek fel, azzal kapcsolatban, hogy elvesztette a betegét… Nem, azzal kapcsolatban már nincs több kérdésem.
Tényleg, az öreg mókus. Egyszer találkoztam vele, és nem volt túl boldog, hogy én veszem át a helyét.
- Igen, nyugdíjba ment – bólintok –, bár nem teljesen önszántából. Főleg, miután meglátott.
Elfintorodok az emlékére, Dr. Roth ugyanis nem szívesen adta át a helyét nekem. Szerinte túl fiatal vagyok egy ilyen komoly hivatáshoz, de nem csakhogy fiatal, hanem satnya is, meg hülyén áll a hajam, túl magas vagyok, meg biztosan hülye is, mert egy volt amerikai csak hülye lehet, főleg ha Los Angelesben nőtt fel.
A félórás kiselőadása után, miért leszek én borzalmas, azért végre szíveskedett kifáradni az ajtón és magamra hagyni a tönkretett egómmal.







Megjegyzés: -- || Szavak: 380


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Aug. 15, 2015 8:07 pm Keletkezett az írás





Titan & Scarlett



- Például? – kérdezek máris újra.
Alkalmi munkakapcsolat alatt én ezt a kötelező jellegű beszélgetést értem. Az azonban tényleg érdekelne, hogy ő mit. Mi járhat abban a helyes fejecskében? Ez a mai nap kérdése. Igen, tényleg az, közvetlen azután, hogy ki lesz a mai szerencsés rezidens, akit beengedek magam mellé a műtőbe, hogy aztán semmi extrát ne csináltassak vele. Hacsak nem vagyok fáradt annyira, hogy ne tudjak leküzdeni egy szívműtétet. Igen, jobban érdekel a mai műtét, mint ez a fickó. De csak azért, mert az nagyobb gonddal jár és a betegnek ez az egy esélye van, nem úgy, mint nekem. Csak ne felejtsem el elkérni az elérhetőségét, további… beszélgetések miatt. Mert szükségem lesz rá, nagyon is.
Elmosolyodom, mikor végül belemegy a játékba. Nem kellett győzködni, ez tetszik, ahogyan az első kérdése is, melyre nyomban felnevetek. Leplezetlen jókedvvel figyelek rá, amint abbamarad a feltörekvő nevetés. Kicsit próbálok megkomolyodni is, ha már válaszolnom kell, és ha már ez egy komoly beszélgetés.
- Biztos, hogy félreérthetetlenek azok a megjegyzések? Ha annak is szánom, néha félreértik. Kivéve az öreget. Ő nem értette félre, de nem is tetszett neki a véleményem – emlékszem vissza.
Na igen, talán nem kellett volna az első találkozásunkkor felháborodnom, amiért egy aszott trottynál kell töltenem az értékes időmet. Ezt pedig nem szégyelltem hangoztatni. Ennek ellenére elengedett. Talán azért, mert nem akart tovább hallgatni. Elég volt neki az a fél óra. Máskor pedig még addig sem tartott. Szerintem már akkor aláírta a papírt, mikor meglátott az ajtóban.
- Gondolom akkor nem nagyon szívlelte az öreg. Ebben hasonlítunk – állapítom is meg.
Akkor, lássuk az én kérdésemet, mert hát biztos vagyok benne, hogy én következem. Vajon mit kérdezzek? Kicsit újra helyezkedem, könyökömmel a karfára támaszkodva, fejem pedig kézfejemre támasztva. Így egy másik perspektívából nézhetem meg Titant. Egy szintén kellemes perspektívából. Ez a fickó bizonyára minden oldalról ilyen jól néz ki, na meg minden szögből is.
- Szóval… Azok az apró vigyorok, mit jelentenek a félreérthetetlen megjegyzéseimre nézve? – kérdem, egy pillanatra elhagyva fejemmel a kezem, hogy mutatóujjammal mosolygó száj alakú vonalakat húzzak a levegőbe.
Utána vissza is helyezkedem, csak a kényelem érdekében. Közben egy pillanatra az órára sandítok. Van még idő. Bőven ahhoz, hogy kiélvezzük ezt a kis játékot, mibe belekezdtünk. Húzzuk egymást, egyelőre. Aztán majd ki tudja, hogy mi lesz a vége. Talán valami ennél is sokkal jobb. Nekem viszont kezd kicsit melegem lenni. Nem is értem, hogy miért dzsekiben jöttem be. De, mégis. Nem volt kedvem a karomon cipelni, miközben a tetőről jöttem visszafelé. Ugyanúgy, ahogy odafelé sem, na meg odafent sem, mert amint felértem, rájöttem, hogy nagyon nincs szükség rá. Ezek szerint, még mindig csak a motor ülésén kell hordanom. Vagy ha hirtelen szakad az eső. Ki hitte volna, hogy ma pont nem fog esni? Akárhogy is, leveszem a műbőr ruhadarabot, hogy aztán magam mögé tehessem a fotel háttámlájára. Csupán néhány pillanat, nem több, s máris visszaterelem teljes figyelmem a másik felé. Immáron fedetlen karokkal és vállakkal, amivel kicsit jobb, mint előtte.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 16, 2015 1:37 pm Keletkezett az írás






Scarlett & Titan

I am listening



Természetesen normális értelemben véve én is csak a mostani beszélgetésre érteném az „alkalmi munkakapcsolat”-ot, de az alapján, ahogy ilyen remekül elszórakoztatjuk egymást, más is eszembe jutott. Akármi is történjen kettőnk közt a jövőben, biztos vagyok benne, hogy egy, esetleg több… beszélgetésnél úgysem lesz több, tehát voltaképpen ezt is nevezhetjük alkalmi munkakapcsolatnak. Ezt azonban nem óhajtom az orrára kötni.
- Például ezt a beszélgetésünket – közlöm ezért szárazon, de azért a szemem megvillan, ahogy hátradőlök, és vigyoromat is csak félig sikerül elfojtanom.
Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne elkérni a telefonszámát, esetleg még most megbeszélni valahova egy találkozót erre vagy valamelyik másik estére, mert képtelen vagyok olvasni benne, és ez újdonságnak számít. Nem tudom eldönteni, a játékot komolyan gondolja-e, annak ellenére sem, hogy a jelzések más esetben egyértelműek lennének.
Amikor felnevet, én is halványan elmosolyodom, és szó nélkül várom meg, amíg abbahagyja. Ezt egy jó jelnek könyvelem el, aztán meg magamon vigyorodom el, mennyire próbálok olvasni a mozdulataiból, a mimikájából és abból, amit mond, de teljesen mégse sikerül.
- Teljesen biztos, hogy félreérthetetlenek – bólintok, aztán ráteszek még egy lapáttal. – Pszichológus vagyok, tudja. Nem csak azt értelmezem, amit mond, de azt is, amit csinál.
Rákacsintok, aztán azonnal megkomolyodok és visszatérek a vén mókushoz.
- Neki senki véleménye nem tetszett – mondom én is elgondolkodva, bár nem nehéz kitalálnom, ez a nő miket mondott neki. Nyilván nem volt boldog, hogy egy olyan férfival kell beszélgetnie, akit közben nem bámulhat, mert nem éri meg.
Mert észrevettem ám a rám vetett pillantásait.
- Viccel? Úgy fogta fel, hogy trónbitorló vagyok, aki igen agresszíven pályázik az ő helyére. Még szép, hogy nem szívlelt. Persze arra is van tippem, magát miért nem szívlelte – mosolygok rá a szokásos sokatmondó pillantásom kíséretében.
Enyhén félrebillentett fejjel figyelem, ahogy helyezkedik, a kérdésére viszont nem számítok. Összehúzom a szemem, alig láthatóan leszegem a fejem, és megint félvigyorra húzom a szám, annyi a különbség, hogy ebben most van egy másfajta töltet is. Egy kicsit olyan, mint mikor a ragadozó meglátja a zsákmányát.
Az egész egy pillanatig tart, utána összefonom a karom a mellkasomon, és megint hátradőlök.
- Az attól függ. Mit szeretne, mit jelentsen? Ez az én kérdésem. – Vetek rá egy kihívó pillantást, de további kommentet nem fűzök hozzá.
Figyelmem azonnal elterelődik, amint elkezdi levenni a dzsekijét, és amikor meglátom a fedetlen vállát, veszek egy mély levegőt, aztán erőszakkal elszakítom róla a tekintetem, mielőtt más árulkodó jeleket is tehetnék akaratomon kívül – például majdnem megnyaltam a szám szélét. Egy pillanatig elgondolkodom rajta, ezt vajon szándékosan csinálta-e, de végül összeszedem magam és rávillantok egy mosolyt.
- Én is levegyem a zakómat? – Tekintetem teljesen ártatlan, mintha nem azért kérdezném, mert ő az előbb egy kicsit kivágta nálam a biztosítékot. Tudom, hogy nem kéne belemennem ezekbe a játékokba, de… hát, Scarlett tudja, mit kell mondania. Vagy csinálnia.







Megjegyzés: -- || Szavak: 462


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 16, 2015 2:10 pm Keletkezett az írás





Titan & Scarlett



Már kezdtem azt hinni, hogy mond valami érdekeset. Sajnálatos, hogy nem. Csupán azt, amire én is gondoltam, holott lehetett volna valami pikánsabb is, vagy mit tudom én. Na, mindegy. Ez már így marad. Úgy tűnik, nem nagyon meri elengedni a fantáziáját, holott tudván tudjuk, hogy ez már nemigen az a beszélgetés, amibe eleinte belekezdtünk. Ez már közel sem a pszichológus és a kényszerített páciens társalgása. Ez valami más. Valami jobb. Kíváncsi vagyok, mi mindent olvas ki belőlem. Ilyen képességekkel az öreg nem villogott, vagy inkább csak azt mondanám, hogy nem volt rá alkalma. Tudtam én jól, hogy mit lehet kiolvasni a viselkedésemből, ahogyan most is sejtem. Az a kacsintás új. A korábbi zord maszkot egy pillanatra leváltotta. Nem tudom, hogy az én kedvemért, vagy csak elege lett a komolyságból, mikor láthatóan én nem vagyok túlzottan az. Miért is lennék?
- Senkié? Talán neki kellett volna egy pszichológus, nem nekünk – elmélkedem, aztán tovább hallgatom az élménybeszámolót.
- Tényleg? Mi lenne az a tipp? – érdeklődöm.
Kérdése meglep, ennek ellenére tovább mosolygom. Tudja, hogyan kell visszakérdezni, nem vitás. A kérdés nagyon jó. Pont olyan jó, mint az enyém volt. Egy pillanatra elgondolkodom. Úgy teszek, mint aki alaposan átgondolja a választ, míg rá nem akad az ideálisra.
- Az attól függ. Mi várja otthon? Ez lenne akkor az én kérdésem – használom kicsit szemtelenül szavait.
Nyilván nem kutyára, macskára és egyéb háziállatra gondolok. Sokkal inkább nőkre. Nem szokásom nős, vagy barátnős férfiakkal bármit is kezdeni az enyhébb flörtökön kívül. Túl sok macerával járna, túl sok bosszúvággyal. Na jó, talán előfordult már, hogy volt más is, de semmiképp nem nős férfival. Nem hiányzik a bélyeg a homlokomról. Na meg aki egyszer már nősült, az akár akarhatna másodjára is. És ott a válási procedúra, ha pedig tovább tart az alkalmi kapcsolat, mint kellene, akár többet is belegondolhatnak, ami újabb nyűg. Mert idővel még azt hinnék, hogy valahányszor kedvük van, ott van nekik az ember. Egy frászt!
Dzsekimet gond nélkül leveszem. Mikor visszanézek, érdekes látvány fogad. Talán ennyire zavarta ez a mozdulat? Nem, nem hiszem. Inkább kicsit megbolygatta, a jelekből ítélve és abból, amit kérdez. Ajkaim résnyire nyílnak levegővételem közben, hogy aztán mosolyban zárulhassanak újra össze.
- Csak… ha melege van. De ha zavarja, hogy én levettem, csak szóljon. Máris visszaveszem – teszem hozzá.
Ez végtére is az ő irodája. Legbelül reménykedem benne, hogy leveszi. Meg azt is, ami alatta van. Ilyenkor utálom, hogy nincs negyven fok, na meg hogy működik a légkondi. A meleg mindig jó kifogás a vetkőzésre. Ha pedig túl meleg van, akkor az arra is kifogás, hogy a kelleténél alulöltözöttebb legyen az ember és egy kicsit őrült. Egy kicsit nagyon. Persze a folyosón nem rohangálnék egy szál melltartóban, de egy szobában… Bármi megengedett. És meg is engedném magamnak, ha olyan a társaság.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 16, 2015 4:31 pm Keletkezett az írás






Scarlett & Titan

I am listening



Szívesen mondtam volna valami érdekesebbet, sok ötletem lett volna rá, de akármerre is kanyarodott ez el a beszélgetés már eddig is, ennyit – még – nem akartam megengedni magamnak abban a tudatban, hogy fogalmam sincs, komolyan gondolja-e ezt a játékot, vagy csak egy könnyed flört, mielőtt visszamegy a műtűbe. Mert vissza fog menni, ugyan már, nincs okom arra, hogy azt mondjam, nem műthet. De a diagnózis kiállításának még nincs itt az ideje.
Mellesleg elengedtem én a fantáziámat, és nagyon örültem neki, hogy nem tud olvasni a gondolataimban, az hozott volna néhány kínos pillanatot.
Vagy épp ellenkezőleg.
Tessék, már megint a fantáziám.
Hogy miért hagytam, hogy lehulljon rólam a maszk… Nem tudom. Talán mert belenyugodtam, hogy most már akkor se tudnám visszaterelni ezt az egészet egy normális pszichológus-beteg beszélgetésbe, ha akarnám. Csak nem hallgatóznak odakintről, ugye? Különben is párnázott ajtó, kint meg nincs teljes csönd, valószínűleg nem hallanának semmit.
Arra, hogy inkább az öregnek kellett volna szakember, csak bólogatok egy sort, mert ezzel nagyon is egyetértek. Szegény kicsit beleőrült az egészbe öregkorába, és bele se akarok gondolni, hogy vajon én is ilyen leszek-e majd hatvan éves koromra. Ha igen, remélem, valaki megteszi nekem azt a szívességet, hogy fejbelő.
A kérdésére végignézek rajta, és kicsit elgondolkodom, mielőtt válaszolnék. A választ tudom, csak a megfogalmazásában nem vagyok biztos.
- Úgy érzem, bátorkodott az öreg előtt is kinyilvánítani a nemtetszését, hogy nem valami jóképű és fiatal pszichológust kapott.
Igen, sikerült egész diszkréten és lényegre törően kimondanom. Nagyszerű.
Amíg végiggondolja, mit akar kérdezni – vagy csak tetteti? nem tudnám megmondani –, végig az arcát figyelem, aztán mikor végül kimondja, pár másodpercig csak döbbenten pislogok rá, aztán lassan szélesen elvigyorodom.
Természetesen rögtön megértem, mire céloz. Ez az egész most kezd igazán izgalmassá válni.
Hosszú másodperceken keresztül rezzenéstelenül nézek a szemébe, és ezúttal én vagyok az, aki kicsit rájátszik: az arckifejezésemből alapvetően már ki lehet találni a választ, de még nem mondom ki hangosan.
- Az üres lakás. – Nem kérdezem meg, őt mi várja otthon, mert szinte biztos vagyok benne, hogy egyedülálló. Ha nem lenne az, biztos lenne benne annyi, hogy nem szórakozik velem… ugye? Nem, határozottan nincs senkije, legalábbis nem olyan, akivel hosszútávra tervezne.
Az ember mindig örül, ha olyan nőt talál, aki képes egyetlen éjszakára tervezni, és ettől az egyetlen éjszakától nem fogja rögtön azt is hinni, hogy hamarosan feleségül veszik. Márpedig Scarlett pontosan úgy néz ki, mint aki hozzám hasonlóan csak egy kis szórakozási, vagy inkább kikapcsolódási lehetőséget keres. Itt az ideje kockáztatni.
- Én jövök. Mit válaszolná, ha megkérdezném, összefuthatnánk-e később, már privát keretek között? Mondjuk nálam. Vagy egy hotelben. Ahol szimpatikusabb. – Megint a tenyerembe támasztom az állam, úgy nézek rá. Most már nem tudok visszatáncolni, teljesen elárultam magam, ha eddig nem lett volna egyértelmű. – Tudja, további elbeszélgetések miatt. – Szándékos a többesszám. Egy éjszaka nagyon hosszú idő.
A dzsekije levétele után felteszek egy teljesen ártatlan kérdést, és a válaszára elvigyorodom.
- Dehogy zavar. Tényleg nagyon meleg van idebent. – Igazából nincs, mert a légkondi is megy, és a változatosság kedvéért kint sincs annyira meleg, mint szokott lenni. Nyilván nem fázom, de egyébként nem jutott volna eszembe levenni bármelyik ruhadarabomat – mostanáig.
Felállok, könnyedén leveszem a zakómat, és az asztalom mellett álló fogasra akasztom. Szándékosan nyújtózom egyet, kezeimet kicsit hátranyújtva a derekamnál, ráfeszítve ezzel hófehér ingemet a mellkasomra és hasamra. Igen, most határozottan én jövök. Megigazítom a nyakkendőmet, aztán újra Scarlettre fordítom a figyelmem. Nem ülök vissza, mindkét kezemet a zsebembe csúsztatom.
- Attól tartok, még így is elég meleg van – mondom sajnálkozva, de ennek ellenére nem mozdulok. Előbb meg szeretném várni a reakcióját. Bár ha ez így megy tovább, tartok tőle, hogy még ebben a szobában neki fogok esni, ami ugyebár nem lenne túl szerencsés, úgyhogy lehet, hogy inkább most közölnöm kéne, hogy műthet, és mehet a dolgára.
Nem, ezt biztosan nem fogom megtenni, illetve attól függ, ő hogy reagál.







Megjegyzés: -- || Szavak: 632


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 16, 2015 5:34 pm Keletkezett az írás





Titan & Scarlett



Jóképű és fiatal. Tény és való, az öreggel viszont nem ez volt a bajom. Ha öreg volt, hát öreg. Nem sérelmezhetek minden egyes szemnek nem vonzó öregembert, csak azért, mert szívesebben nézegetnék egy fiatalabbat, akinek ezzel semmi gondja. Ha ilyen lenne a felfogásom, akkor ennyi erővel mondhatnám, hogy nem műtök meg öregeket. Nem, nincs velük bajom, sőt. Egyes öregek aranyosak. Cukik, mikor kézen fogva sétálnak az utcán, hazafelé tartva a bevásárlásból, meg miegymás. Nekik bejött az élet úgy, ahogyan, s én is azon vagyok, hogy nekem is bejöjjön, a saját magam módján.
- Nem talált. Olyannak nézek ki, aki ráveti magát az összes jóképű, fiatal pasira? – rázom is meg a fejem.
- Tény, hogy néha említettem, hogy nyugdíjba kellene már mennie. Ennek ellenére az nem tetszett, hogy úgy érezte, ő mindent tud. Mintha meg akarta volna mondani, hogy hogy kellene éreznem. Néha kezdtem magam elmebetegnek érezni mellette, mikor úgy véltem, hogy már pedig én nem érzek olyasféle problémákat. De örülök, hogy tisztában van egyes adottságaival – jegyzem még meg.
Kérdésem után csak szemezek vele, csendben, állva a rezzenéstelen tekintetet. Ezzel a kis türelemjátékkal felcsigáz. Egyre kíváncsibbá tesz, elérve, hogy kis híján felszólítsam a válasz kinyögésére. Az viszont még időben megérkezik. Épp időben. Az üres lakás. Miért hangzik ez annyira csábítóan, mégis csapdaként? Édes csapdaként, az igaz, mégis olyasféle, mibe képes lennék beragadni. Jobban mondva, újra és újra belesétálni, mit sem törődve a rám leselkedő veszéllyel. A továbbiak bár várattak magára, mégis meglepetésként érnek. Be kell valljam, van, ami nem is tetszik benne. Számat el is húzom egy pillanatra. Nagyszerű ajánlat. Tényleg. De miért így kellett feltenni?
- Sajnálom, de… ez a tempó túl gyors – szólalok meg, mintha csak ez volna a gond, aztán nem bírva ki, felnevetek.
Ideje tálalni a tényleges problémámat. Vagy problémáimat, ahogy tetszik. Könnyen orvosolható dolgok. Erre ő is rá fog jönni. Nem olyan eget rengető hibák, mik kiküszöbölése szörnyen időigényes és fárasztó.
- Ha már felmerült ez a kérdés, talán tegezhetnél. És kihagyhattad volna a hotelt. Szeretem őket, ne érts félre, de nem szokásom kivenni egy szobát csak azért, hogy egy éjszakára jól érezzem magam ott, miközben akár otthon is lehetnék – jegyzem is meg hatalmas problémámat.
Ez persze nem egy elutasítás. A lakásával semmi gondom. Ahogy a sajátommal sem. Ja, nem, oda most nem vihetem. Előtte rendet kellene tennem, mert ahogy elhagytam reggel… Nos, nincs épp a legrendezettebb állapotban. Nem is értem, hogy miért nem kerestem még fel egy takarítószolgálatot. A fizetésemből futná, hogy néhanapján kitakaríttassak. Már csak azért is megérné, mert túl elfoglalt vagyok és nem szívesen fecsérlem erre a szabadnapom értékes perceit. Óráit. A fél napot. Vagy az egészet? Azt azért nem. Annyi időm nincs kupit csinálni.
- Egy ital azért még belefér a lakás előtt? Vagy a lakáson? – kérdem még.
Az azért néha jól esne az akció előtt. Természetesen a beszélgetést értem ez alatt. Igen, mi mást? A vetkőzés lassan kezdetét veszi. Előbb én, majd ő, miközben megállapítjuk, hogy milyen hatalmas hőség van idebent. Nincs. Egyáltalán nincs. Az idő, pont ideális dzseki és zakó nélkül. A nyújtózkodását figyelemmel kísérem. Állam kicsit felszegem, remélve, hogy akkor többet látok abból a hasfalra tapadó ingből. S hogy még melegebb lenne? Azt hiszem, kezdem én is így érezni. Mivel ő a fogast használja, hát úgy illik, hogy én is így tegyek. Szerelésem leveszem hátam mögül, hogy felkelve a fogashoz lépkedjek magam is, végig rajta tartva a szemem, miközben elmegyek mellette.
- Talán tehetünk annak érdekében, hogy ez hihetőbb legyen – pillantok rá vállam felett.
A légkondit kikapcsolom. Arra semmi szükség, hiszen az kell, hogy meleg legyen. Így most már teljesen indokolt a vetkőzés.
- Azt hiszem, ilyen melegben megengedett, hogy levedd azt az inget. Egyébként sem lenne jó, ha beleizzadnál. Még fogadnod kell néhány beteget. Vagy túl merev vagy ahhoz, hogy megtedd? – kérdem, újra elé sétálva, kihívón tekintve rá, ha pedig hagyja, igazítok egyet nyakkendőjén.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 16, 2015 6:58 pm Keletkezett az írás






Scarlett & Titan

I am listening



Nem is éppen így értettem, de mivel nem tudom, mire gondol – így konkrétan pedig nem mondta –, ebből már nem tudom kimagyarázni magam.
A kérdésére már nyitom a szám, hogy válaszoljak, de végül csak levegőt veszek, és nem mondom ki azt, ami először az eszembe jutott – nem, voltaképpen tényleg nem úgy néz ki, de azért nem lepődnék meg, ha nem én lennék az első pszichológusa, vagy bármi mása, aki hasonlóan járt.
Végig figyelek rá, amíg elmondja, mi volt a baja Dr. Howe-val, és már éppen válaszolnék, amikor hozzáteszi az utolsó megjegyzését, amire ösztönösen félrefordítom a fejem úgy, hogy a tekintetem rajtahagyom. Igazság szerint eddig nem is igazán tűnt fel, előző mondatommal milyen színben tűntettem fel magam, ezért erre az egy részre inkább nem is válaszolok.
- Az öregeknek sajnos megvan az a rossz szokása, hogy azt hiszik, mindent tudnak –  bólintok ezért. – Ha az illető pszichológus, már pályakezdőként is tapasztalja, hogy vannak a dolgok, amikre a legtöbb ember hasonlóan reagál, és öregkorára előfordulhat, hogy furának, illetve inkább természetellenesnek találja azt, ha valaki másképp érez. Azt mondják, az ember fiatalkorában elfogadóbb.
Fogalmam sincs, miért adtam elő neki ezt a kiselőadást – pszichológusom énem egy kicsit előtört. Az utolsó pillanatban fogom vissza, nehogy feltegyek még egy kérdést Dr. Howe-val kapcsolatban, mert észbekapok, hogy Scarlett nem azért van itt, hogy róla beszéljünk, és nem kell elkezdenem a szokásos én kérdezek-ő válaszol játékot.
Sikerül megőriznem a pókerarcomat, amikor azt mondja, ez a tempó túl gyors neki, de a csalódottság szinte azonnal elönt – én ostoba! –, a következő pillanatban pedig sikeresen összezavar azzal, hogy felnevet. Akaratomon kívül vonom össze a szemöldököm, úgy nézek rá.
Amikor beszélni kezd, még inkább elátkozom magam, és hálát adok az égnek, hogy nagyon nehezen vörösödöm el, mert érzem, hogy egy pillanatra az egész testemen végigfut egy hőhullám, de most nem a jó értelemben. Még mindig megőrzöm a semmitmondó, komoly arckifejezésemet, de ha nagyon figyelmes, az enyhe, nagyon enyhe pírt mégis észreveheti az arcomon, ha alaposabban megfigyeli. Remélem, nem tervezi pont most megnézni az arcomat közelebbről.
Igen, igaza van. Nem kellene vele összeegyeztetnem azt, amit más nőknél tapasztaltam – valaki nyíltan közölte, hogy nem hajlandó feljönni hozzám, hotelszobát akar, más meg azonnal lecsapott az alkalomra, hogy feljöhet hozzám, vagy én hozzá. Nem baj, megtanultam a leckét, úgy kell fogalmazni, hogy a döntés a nőé maradjon anélkül, hogy említeném a lehetőségeket.
- Akár tegezhetnélek is –  mondom még mindig rezzenéstelen arccal, és alig láthatóan bólintok. – És természetesen belefér. Van egy nagyon jó bár a lakásom közelében, ha gondolod, és még áll az ajánlat.
Tényleg gondolkodtam rajta, hogy valami hasonlót mondok, de vacsorázni mégse akartam elhívni, az egész más színt adott volna az egésznek, más meg hirtelen nem jutott eszembe. Én voltam a hülye.
Ennek ellenére úgy tűnik, a kis botlásom nem vette el a kedvét, és ettől kicsit megkönnyebbülök. Mégsem csináltam magamból akkora hülyét? Csak egy kicsit.
Egy pillanatra sem veszem le a tekintetem róla, amíg feláll és ő is a fogasra akasztja a dzsekijét, szinte nem is pislogok. Most már nem választ el minket több méternyi távolság, és egyikünk sem ül, én pedig érzem, hogy felgyorsul a szívverésem, pedig konkrét okom nincs rá, mert nem is csinált semmit.
Kikapcsolja a légkondit, nekem pedig abban a pillanatban melegem lesz, de nem azért, mert máris, ilyen gyorsan felment volna a hőmérséklet.
Szóval vegyem le az ingemet. Már akkor kiszárad a szám, amikor beszél, de amikor megigazítja a nyakkendőmet – mert természetesen hagyom –, tényleg elakad a lélgeztetem.
Jézusom, te épp most ölsz meg engem.
Most már a számon keresztül veszem a levegőt, és enyhén kitágult pupillákkal nézek rá – még nem teljesen fekete a szemem, de a pupillám határozottan nem normális méretű a fényviszonyokhoz képest.
Túl merev vagyok ahhoz, hogy megtegyem? Érzem a hangjában a kihívást, és ugyanúgy látom a szemében is. Összehúzom a szemem, úgy nézek rá.
- Tedd meg te. Vagy túl merev vagy hozzá? – Széttárom a karjaim, jelezve, hogy övé a terep, kigombolhatja az ingemet. Én is legalább olyan kihívóan nézek rá, mint ahogyan ő tette az előbb.
Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg megteszi, de ez most tökéletesen beleillik a játékunkba.
Nyugtat a tudat, hogy ha az ajtót rendesen becsukják, kívülről nem lehet kinyitni, mert kilincs csak belül van, kívül csak egy ajtógomb – ezért nem is szoktam rendesen becsukni, ha nincs nálam bent senki.
Nagyon remélem, hogy Scarlett rendesen becsukta maga mögött.







Megjegyzés: -- || Szavak: 717


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 16, 2015 8:19 pm Keletkezett az írás





Titan & Scarlett



Amit az öregekről mond, az tényleg így van. Saját tapasztalatokra alapozva is, nem csak azért, mert egy pszichomókus mondja. Még akkor sem, ha az a mókus szívdöglesztő. Az is igaz, hogy elfogadóbb vagyok. Ha valaki okosabbat mond, hát elfogadom. Nincs ezen mit rágódni. Másnak is lehet igaza, nem csak nekem. Ha pedig ketten rakjuk össze a választ, az a legjobb. Egyikünk sem okosabb, ahogyan egyikünk sem marad ki és a dicsőség is megoszlik. Ennek ellenére eszemben sincs részt venni egy kutatásban sem. Még csak az hiányozna, hogy az arcom címlapokra, vagy ilyen-olyan lapokra kerüljön. Esetleg tévébe. Na nem, azt már nem. Jobb így csendesen meghúzódva.
Játszadozom, és el kell mondjam, nagyon is jól érzem magam közben. Ugyanúgy a komoly, semmit mondó arckifejezését látva, mint a kissé zavartat. Talán nem szép tőlem, mégis, ennyi kijár. Ennyi kijár azok után, ahogy a napom eddig telt. Felvidít, emiatt pedig nem bánkódhat, hiszen ez a dolga. Azért van itt, hogy könnyebb legyen, s mikor kicsit szemétkedem, valóban az lesz. És talán jobb is, hogy nem egy szerencsétlen gyakornokon vezetem le ezeket az érzéseket, hanem olyasvalakin, ki vevő rá és ki tudja, talán átesem a játékon is, belecsöppenve a valóságba.
- Talán – felelem végül az ajánlattal kapcsolatban.
Talán áll, talán nem. Rágódjon csak rajta egy kicsit. Nem kell sokat, hiszen nem lesz rá ideje. Egész közel kerülök hozzá, figyelve minden rezdülését. Mintha csak én lennék a pszichológus, úgy mustrálom arcát és mellkasát, figyelve lélegzetvételeit. Most már én is számon veszem a levegőt. Vagy az orromon. Mikor hogy, de főként résnyire nyílt ajkaim közt szűröm át. Nyakkendőjébe kapaszkodva pihentetem kezem mellkasán. Olykor megérzem szívének dübörgését bőrömön, mi kis híján arra késztet, hogy egész tenyerem mellkasára fektessem, hátha erősödik ez az érzés. Szemeibe nézve várom, hogy tegye, vagy ne tegye azt, mi a kihívás tárgya. Csak fejem rázom, mikor az végül át lesz passzolva nekem. Komolyan azt hiszi, hogy nem tenném meg?
- Tán merevnek tűnök? – kérdem máris, félmosolyra húzva ajkaim.
Nyakkendőjén húzva egyet terelem magam felé, hogy arca mellett elhaladva sajátommal füléhez érjek egy suttogás erejéig.
- Elég gyér kihívás, doki!
A mondat végével kezem már mozdul is, hogy egyetlen rántással megszabadíthassam a nyakát szorongató anyagtól. Eltávolodva arcommal, egyszerűen nyakába akasztom az immár csomómentes kendőt, felszabadítva mancsaim. Itt az ideje, hogy nekilássak a kihívásnak. Egy pillanatra felnézek rá. Fogaimmal alsó ajkamba harapok a gombok nézegetése közben, tanulmányozva az apró, ingrögzítő műanyagdarabkákat, miket aztán egyesével bujtatok ki helyükről, fentről lefelé haladva.
- Még mindig azt hiszed, hogy nem merem? – érdeklődöm, amint kigomboltam mindet és lehúztam vállairól a vékony anyagot.
Akkor elengedem és eltávolodom, hogy fél lépésnyi távolságból szemlélhessem meg, jó alaposan. Kell ez a távolság, hogy kicsit lehűtsem magam. Még csak most találkoztunk, nem vethetem rá magam. Vagy mégis? Mi lenne, ha kitudódna? Nem, az lehetetlen. Csak hallanánk, ha valaki be akarna jönni. Be tud egyáltalán? Az ajtót rendesen becsaptam magam után, akár egy dühöngő… nem is tudom micsoda. Egy pillantás erejéig mégiscsak arra lesek, megbizonyosodva arról, hogy az még mindig csukva van, majd visszaviszem tekintetem legeltetni az immár lecsupaszított mellkasra.
- Mondtam én, hogy jobban leszek, ha lekerül rólad. Tényleg hatott a gyógymód - tájékoztatom a helyzetről.
Nem lépek újra a közelébe, ugyanakkor nem is távolodom, ha ő így tenne. Egy újabb kihíváson gondolkodom. Sajnálatos módon, eszembe is jut valami.
- Most, hogy elvégeztem a dolgod... Azt le mered venni? Ezúttal nem hagyom, hogy rám hárítsd, Nyuszi - hangsúlyozom ki új becenevét, miközben nadrágjára mutatok jobb mutatóujjammal.
El sem hiszem, hogy ezt művelem a kórházban. Ráadásul teljesen józanul. Biztos a meleg tehet róla. Miért van itt ilyen meleg?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 16, 2015 9:32 pm Keletkezett az írás






Scarlett & Titan

I am listening

16+




Nem válaszol a kiselőadásomra, de nem is várom, én sem tudom, miért csináltam. Meg kéne tanulnom befognom a számat, mert bármilyen a szituáció, mindig sikerül valami olyan megjegyzést közbeszúrnom, ami egyébként senkit sem érdekel. Most is hozom a formám…
Talán.
Ezzel a válasszal elég türelmetlenné – vagy talán nem is ez a jó szó rá – tesz, de aztán is nem kell sokáig várnom, mert végül egymás előtt kötünk ki.
A kezét nem veszi el, miután megigazította a nyakkendőmet, az érintése pedig szinte éget, egyre jobban vágyom rá, hogy rendesen rásimítsa a tenyerét a mellkasomra, úgy érzem, ennyi nem elég. Állom a pillantását, amikor a szemembe néz. A kérdésére a válasz határozottan a nem, de abban azért nem lehetek biztos, tényleg hajlandó-e teljesen levenni az ingemet.
Jóformán súrolja az arcom az övével, nekem pedig ismételten elakad a lélegzetem, egy pillanatig ugyanis majdnem úgy tűnt, meg akar csókolni. Mindenesetre most már tényleg rettenetesen közel van, a szívverésem nem csak hogy gyorsul, de egyre erősebben érzem a dobbanásokat.
A fülembe suttog. A gerincem mentén enyhe áramütéshez hasonló érzés fut végig, én pedig igyekszem mély levegőket venni az önuralmam megtartása érdekében, de sajnos tudja, mit kell tennie.
Hagyom, hogy kikösse a nyakkendőmet, és azt is, hogy a nyakamba akassza. Ha őszintének kell lennem magamhoz, ezt valamiért nagyon szexinek találom.
Legalább annyira, mint azt, amikor az ajkába harap. Megint kiszárad a szám, és sokáig nem is tudom elkapni a tekintetem az ajkairól – ha így folytatja, a végén tényleg meg talál ölni. De legalábbis kirúgat.
Tényleg kigombolja. Gond nélkül, és még le is veszi rólam, a közbeni apró érintésekről, amíg kigombol egy-egy gombot, nem is beszélve.
Jézusom. Most nagyon kéne az a légkondi, hogy lehűtsön.
- Egy percig se hittem azt, hogy nem mered – suttogom rekedten, ahogy a szemébe nézek.
Ha ő tényleg rendesen becsapta maga mögött az ajtót, egész biztosan senki nem fog minket megzavarni – ez a helyzet már most félreértendő. Vagy nem félreértendő, hanem teljesen egyértelmű…? Épp most vette le az ingemet.
Nem fog kitudódni, legfeljebb meg kell próbálnunk csendben maradni… És ezt most befejezem, mert még a közelében sem vagyunk semmi olyasminek, és egyáltalán nem biztos, hogy meg fog történni.
Az állapotom ellenére elvigyorodom arra, amit mond.
- Örülök, hogy tetszik, amit látsz – válaszolom, de a hangom még mindig enyhén rekedtes. Nem jön közelebb, és én se akarok kockáztatni, mert félő, hogy azonnal nekiesnék.
Vegyem le a nadrágomat?! Te jó ég. Pár másodpercig mozdulatlanul bámulok a szemébe, aztán mielőtt még egyszer átgondolhatnám, és rájöhetnék, mekkora hülyeséget csinálok, kioldom az övemet és kigombolom a nadrágom. Ezek után nem érek hozzá, és még nem is csúszik le.
- Átadom neked a terepet. – Innen egyetlen érintés is elég lenne ahhoz, hogy leessen rólam, már nem tartja semmit. Hiába nem tetszik az új becenevem, tényleg nem akarom csak úgy levenni magamról, mert még mindig bennem van, hogy csak szórakozik… és nagyon jól csinálja.
Ennek ellenére most én jövök, én még nem kérdeztem semmit.
- És te? Le mered venni a felsőd? – Tekintetemben kihívás csillog, ahogy ránézek, akárcsak az övében az előbb. Mióta felállt, csak ő lépett, és most ideje volt nekem is csinálnom valamit.
Mindenről a meleg tehet. Nem szoktam így elveszteni a fejem, akkor sem, ha valaki nagyon nyíltan bepróbálkozik nálam, elvégre pszichológus vagyok, szakember, nem vihetem ágyba a pácienseimet… De hát Scarlett csak technikailag a páciensem, nem lelki sérült vagy valami, azért van itt, mert idezavarták. És kit érdekel, mit csinálunk a szünetünkben?
Nagyszerű, most magamat nyugtatom.
Ennek ellenére valamiért nagyon nem áll szánékomban visszakozni.







Megjegyzés: -- || Szavak: 579


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 17, 2015 12:34 pm Keletkezett az írás





Titan & Scarlett
16+



El sem tudom mondani, mennyire tetszik, ahogyan reagál az érintéseimre. Minden egyes jelzése arra késztet, hogy tovább folytassam, a kelleténél tovább húzva a dolgot, miközben olykor elkalandoznának ujjaim a lassan lecsupaszított testen, mégis, tudom, hogy nem szabad. Az agyam gátat szab. Még. Még tudok rá figyelni, ezt pedig elősegíti az is, hogy kicsit eltávolodom. Tényleg nem megyek messzire, csupán annyira, hogy alaposabban meg tudjam figyelni, anélkül, hogy teljes egészében lefelé kelljen bámulnom.
- Hát persze, hogy nem hitted – szólok még azért távolodás közben.
Miért is hitte volna? Azok után, hogy milyen nyíltan beszéltem vele egész eddig, le sem tagadva, mennyire tetszik, vagy azt, hogy szívesebben látnám ing nélkül, értelmetlen lett volna azt hinni, hogy nem fogom levenni, ha lehetőségem van rá. Főleg, ha olyan kihívón néznek rám, ahogyan ő is. Utána bezzeg elállt még a lélegzete is. Igaz, az enyém is akadozott kicsit. Örülök, hogy örül annak, aminek én örülök. Jó, ez úgy hangzik, mint valami ostoba játék, a tudom, hogy tudod, hogy tudom, hogy tudod, hogy… és így tovább marhaság mintájára, de hát most így jött össze. Kivárom, hogy felfogja, mit is kérek tőle. Türelmes vagyok. Nagyon is, ami azt illeti. Vagy talán mégsem, sokáig azonban nem várat. Tekintetem végig a kérdéses területen legeltetem, figyelve, miként ügyköd a csat körül, majd a gomboknál. Szinte már látom szemeim előtt, miként csúszik le az az útban lévő nadrág, csakhogy nem történik semmi. Az illúzióm egy másodperc alatt rommá törik. Még annyi sem kell neki. A nadrág a helyén marad, én pedig kérdőn nézek annak viselőjére, nem is leplezve csalódottságom, lebiggyesztve ajkaim kis időre.
- Nyuszi – ismétlem meg új becenevét.
Úgy tűnik, ez édeskevés ahhoz, hogy azt tegye, amit szeretnék. Bár való igaz, szívesen lejuttatnám én is azt a ruhadarabot bokájához, akkor azonban megint oda jutunk, ahová az imént. Én végzem el helyette a munka nehezét. Igaz, most csak félig, lévén az elejét végrehajtotta. De akkor is. Hol marad szemeim kényeztetése? Közelebb lépek hozzá, kezeim azonban nem nyúlnak előre. Azok maradnak közelemben, ezúttal melleim alatt keresztbe fonva, hogy úgy szemléljem a gyávát. Megfutamodott. Vagy talán mégsem? Kérdésére felvonom szemöldököm. Tehát így játszunk? Most nekem kellene vetkőznöm? Azt lesheti! Ő sem csinált semmit, én miért tenném? Újra közelebb araszolok, hogy csak néhány centis távolság maradjon kettőnk között. Karjaimat nyakába akasztom, amennyiben hagyja, ezzel is elérve talán, hogy közelebb hajoljon.
- Nem. Tartok attól, hogy ha oroszlánná változom, felfallak. Úgyhogy inkább én  is nyuszi leszek – piszkálódom.
- És félek, hogy kilógnak a zoknik a melltartóm alól – teszem még hozzá.
Persze nincsenek, miért is kellenének. Ebből azonban tudhatja, hogy ha azt akarja, hogy lekerüljön rólam az a felső, akkor neki kell levennie. Amennyiben hozzákezd, úgy engedelmesen fel is emelem karjaim, hogy lehúzhassa rólam. Utána azonban kicsit zavartan nézek el válla felett, a mögötte lévő falra meredve, oldalra söpörve minden hajam, hogy jobban megfigyelhessen. Nem ezért van a más felé nézés. Sokkal inkább a műtéti nyom miatt, mi csúnyán kifehérlik lebarnult idomaim között. Ugyanez igaz a hátamon lévő nyomra is, mi az elől lévővel egy vonalban van, csakhogy az egyetlen pontban. Egy csúnya pontban. Emellett csak egy-két apróbb vágás, semmi több. Mindez zűrös, szégyenteljes gyerekkoromnak köszönhetően, ami ugyan részben még mindig apám hibája. Ennek ellenére szeretem kivárni, hogy felfogják és elfogadják, amit láthatnak. Addig azonban nem akarom látni az esetleges döbbent, vagy sajnálkozó tekinteteket. Azokból elegem volt egy életre. Ami volt, elmúlt, s még ha kísért is, senki másnak nem kellene vele foglalkozni, rajtam kívül. Ezért is nem beszélek a múltamról senkinek, még egy pszichológusnak sem.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 18, 2015 1:42 pm Keletkezett az írás






Scarlett & Titan

I am listening

16+




Nem igazán tetszik az, hogy eltávolodik tőlem, de nem nyúlok utána. Hagyom, hogy kedvére elemezze a felsőtestemet.
Tényleg hülyeség volt akár egy pillanatra is azt gondolni, hogy nem fogja levenni azok után, hogy jóformán minden velem kapcsolatos gondolatát kimondta, úgyhogy most itt állok félmeztelenül a saját irodámban.
Látva rajta a csalódottságot, amikor végül a nadrágom rajtam marad, valamiért sötét vigyort csal az arcomra, és az sem olvasztja le, hogy megint nyuszinak hív – akkor tűnik el, amikor megint közelebb lép, mert így megint minden idegszálammal rá összpontosítok. Tekintetem azonnal a melleire ugrik, amint összefonja alattuk a kezét, de csak egyetlen pillanatra, utána megint a szemébe nézek.
Igen, így játszunk. Még nem vette el teljesen az eszem, és ez gátol meg abban, hogy csak úgy levegyem a nadrágom egy kórház kellős közepén, bár félek, hogy ez a gát se fog már sokáig kitartani.
Karjait a nyakamba akasztja, így jóformán azt a kevés távolságot is megszüntetve kettőnk közt, én pedig ösztönösen hajolok közelebb egy kicsit, bár aztán inkább leszegem a fejem egy pillanatra, mielőtt olyat tennék, amit később megbánok.
- Nekem jobban áll a nyusziság – piszkálódom hozzá hasonlóan, bár érzek egy enyhe csalódottságot amiatt, hogy nem teszi meg, amit kértem tőle. A következő megjegyzésére azonban meglepetten felnevetek, egyetlen másodpercre az egész helyzetet feledve.
- Nem úgy nézel ki, mint akinek kellenének zoknik – közlöm, és bár a hangszínem nem változik, a szememből megint többet olvashat ki, mint az arckifejezésemből.
Értem azonban a felhívást, hogy nekem kellene róla levennem, és bár a nadrágom továbbra is marad a helyén, a kísértés túl nagy, nem tudok egy ilyen felajánlást visszautasítani.
Lassan az oldalára csúsztatom a kezeim, lefelé vezetve őket végigsimítok rajta, végül óvatosan megfogom a felsője szegélyét, és ugyanilyen lassú mozdulattal veszem le róla. Nem akarom csak úgy félredobni a ruhadarabot, ezért az asztalomra teszem rá, de már a mozdulat közben is Scarlettet nézem.
Azonnal észreveszem, hogy elbámul a vállam fölött, és tudom, mit jelent ez – csakhogy tényleg nem olyan típusnak tűnik, aki azért zavarba jönne, mert majdnem félmeztelenül áll előttem, itt valami más lesz a baj.
Végignézek rajta, nem csak a mellkasán, de a hasán is, és bár már elsőre kiszúrom azt a heget rajta, nem teszem szóvá. Igen, valószínűleg ezért nézett félre. Ahogy alaposabban megvizsgálom, észreveszem a vágásokat is, és most először nem azért akad el a lélegzetem, mert felizgatott valamivel. Valami borzalmas dolog történhetett a múltjában.
Nem akarja, hogy sajnáljam, ez nem csak abból egyértelmű, hogy félrenéz, hanem magából a testtartásából is, úgyhogy azonnal eltüntetem arcomról az elszörnyedést – nem arra irányul, ahogy kinéz, így is gyönyörűnek találom, hanem arra, amin valamikor keresztül kellett mennie.
- Gyönyörű vagy – mondom ki halkan, amit gondolok, most először szóban is kimutatva, mit gondolok róla.
Csakhogy ez kicsit magamhoz térít. Nem az a jó szó rá, hogy kizökkent a hangulatból, nem veszi el a kedvem, de hirtelen rádöbbenek, hol vagyunk és milyen helyzetben. És éppen mit csinálunk.
- Talán először mégis el kellene mennünk valahova, nem gondolod? – kérdezem, ahogy ismét a szemébe nézek. Még mindig legszívesebben nekiesnék, nagyon meg kell magam erőltetnem, hogy ne tegyem, de előbb-utóbb valamelyikünknek rá kellett jönnie, mit teszünk a munkahelyünkön. Egyedül az a meglepő, hogy én jelentem ki először.
De komolyan gondolom azt, hogy megihatnánk valamit valamikor, ha ráér, és utána bármi megtörténhet. Csakhogy most… bármikor kopoghatnak, bármikor jöhet új páciens, túl nagy a lebukás veszélye.







Megjegyzés: mellé egy pm:3 || Szavak: 552


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 24, 2015 2:59 pm Keletkezett az írás



Titan
&
Scarlett


16+
Szóval, neki jobban áll a nyusziság. Ebben nem lennék biztos, még akkor sem, ha egyelőre nem láttam másik oldalát. Csakis a megfutamodás, mi bár tényleg jól áll neki, legalábbis ezen a szinten, azért mégiscsak megfutamodás. Egy férfihoz pedig sosem az illik legjobban. Ahogyan egy nőhöz sem. Most pedig még csak hasznosnak sem mondanám azt a futást.
- Ha neked a nyusziság áll jobban, akkor nekem mi? – kérdem, abbahagyva a piszkálódást.
Minden, csak nem a nyuszi. Ebben biztos vagyok, néha azonban nem árt ehhez folyamodni. Pont úgy, mint ahogy most, elvégre így kénytelen lesz hozzám érni, ha véghez akarja vinni célját.
- Az a lényeg, hogy ne úgy nézzek ki. Különben minek használnák ilyesmit? – nevetek fel én is.
Na igen, profi vagyok, még ebben is. Ki hitte volna? Csak egyszer ki ne kelljen próbálnom. Vagy talán mégis ki kellene. Vagy rávenni néhány rezidenst, hogy ezt próbálgassák. A nyertes… Hm… A nyertes kap valamit. Mondjuk egy pelenkacserét, ha már ennyire ügyes. Gondolataim azonnal visszaterelődnek a köztünk zajló játékra, amint megérzem érintését bőrömön. Akár a forró, nyári nap perzselése, úgy hagy nyomot bőrömön. Sóvárgó, kezét visszakövetelő nyomot, ahogy halad egyre lejjebb, hideget hagyva csak maga után. Légzésem egy pillanat alatt mélyül el, miközben lélektükreim övéire függesztem. Mellkasom lomhán emelkedik meg, majd valamivel gyorsabban süllyed vissza, ahogy tüdőm az újabb levegőadagot követeli. Több kell. Több kell belőle, mégis, a jónak is vége egyszer, ennek pedig túl hamar. Karjaim az engedelmes kinyúlás után visszaereszkednek testem mellé, fejem pedig immáron a fal felé fordul, hogy azt tanulmányozhassam. Már ha szeretném, de nem szeretném, csak üresen meredek rá, várva, hogy a nagy koncentrációban elmosódjon a szükségtelen szegély, s ne lássam azt, mi esetleg kiülhet a férfi arcára.
Kijelentését hallva, kissé meglepetten fordulok felé. Nem erre számítottam. Lelkiekben már készítettem volna magam a kérdésáradatra, és arra, miként térek ki a válaszok elől, vagy miként hagyom itt, mégis, ez azért pozitív csalódás. Csak elmosolyodom, miközben arcát fürkészem, kutatva, hogy vajon mire gondolhat. Tekintetem aztán lassan megállapodik ajkain, majd felvándorol szemeire, hogy beléjük nézhessek. Ekkor ér majdhogynem hidegzuhanyként a kérdés. Tudom, csak játék volt, mégis… A szöveggel még nem is lett volna gond, az időzítés azonban szörnyen pocsék. Az egész bája oda lett. Az órára pillantok, hogy lássam, mennyi időt fecséreltem el a semmire, mert így utólag belegondolva, tényleg arra ment el. Elég sokat, ami azt illeti.
- Pocsék az időzítésed, de talán igazad van – jegyzem meg, nem adva ténylegesen nemleges választ.
Egy esély mindenkinek jár még. Talán. Ahogyan talán ideje lenne mennem. Vagy talán még sok minden. Kicsit közelebb lépve hozzá, elnyúlok mellette a pólómért. Kis híján hozzá is simulok közben, most azonban nincs kedvem kikerülni. Nagyon semmihez nincs kedvem, csak egy jó műtéthez és egy üveg piához, ha meg… Nos, a legjobb része úgy tűnik, ma kimarad. Milyen kár.
- Megkapom a papíromat?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 25, 2015 8:34 pm Keletkezett az írás






Scarlett & Titan

I am listening

16+




Biztos vagyok benne, hogy egyébként a másik oldalam sokkal jobban tetszene neki. Remélem, egyszer lesz alkalmam bemutatni azt is, majd ha privát keretek között leszünk, amennyiben egyáltalán ez előfordul majd.
A kérdésére inkább nem válaszolok, mert bár lenne rá válaszom, nem vagyok biztos benne, hogy ezt jogosan mondhatnám azután, hogy engem lenyuszizott. Igen, neki határozottan az áll jobban, amikor az ellentétét csinálja annak, amit én az előbb, amikor végül mondhatni megfutamodtam, de ez most, ebben a helyzetben úgy tűnt volna, mint egy megrovás, és mivel én is ugyanezt csináltam, milyen alapon szólalhatnék meg?
A megjegyzésére elvigyorodom, de ez végül eltűnik az arcomról, mikor először megérintem az oldalát, és ahogy végigsimítok rajta, az arcát nézem. A reakciója nagyon tetszik, arra késztet, hogy menjek tovább, de már így is túl sok kísértésnek engedtem, nagyon örülök, hogy ennek még sikerül ellenállnom.
Nem kérdezek semmit a sebhelyeivel kapcsolatban, vaknak kell lenni ahhoz, hogy az ember ne vegye észre rajta azt, mennyire nem akar róla beszélni. A mosolya engem is ugyanerre késztet, bár egy kicsit halványabb kiadásban, és az arckifejezését látva még inkább örülök, hogy csöndben maradtam.
Amikor lepillant az ajkaimra, majd vissza a szemembe, vennem kell egy mély levegőt – nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy az ember tisztában legyen azzal, ez mit jelent. És ez az a pillanat, amikor fejemben megszólal a vészcsengő.
Látom az arcán a változást, amikor megszólalok, és a csalódottság olyan elemi erővel önt el, hogy a kezem kis híján ökölbe szorul. Persze, az én döntésem volt megszakítani ezt a pillanatot, de máris megbánom, hiába próbálom magam azzal nyugtatni, hogy teljesen jól cselekedtem.
- Mindig is érzékem volt a legrosszabb pillanatban megszólalni – mondom azért, csak hogy megpróbáljam fenntartani a látszatot, miszerint már teljesen önmagam vagyok, és nem érzem úgy, hogy elkövettem életem legnagyobb hibáját azzal, hogy megszólaltam. Valószínűleg elég gyenge próbálkozás.
Aztán megint sikerül elintéznie, hogy elakadjon a lélegzetem, amikor ilyen közel hozzám nyúl a pólójáért, de tudom, hogy ezt már nem a játék kedvéért csinálja. Enyhén leszegem a fejem, próbálva uralkodni magamon.
- A papírod? – Hirtelen nem is értem, mire gondol, aztán eszembe jut. – Persze, a papírod. Igen. Tessék. Továbbra is műthetsz.
Azért elmondom, ha nem lenne egyébként is egyértelmű, és átnyújtom neki a papírdarabot.
Nem mondott nemet a felajánlásomra, de igent sem. Tulajdonképpen semmit nem mondott, ráadásul vele kapcsolatban még tippelni sem merek, hogy csak szórakozni szeretne előtte egy kicsit, vagy direkt azért hagyta figyelmen kívül, mert ez csak pillanatnyi fellángolás volt, a továbbiakban messziről el óhajt kerülni.
Nagyszerű.







Megjegyzés: -- || Szavak: 409


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 26, 2015 12:38 pm Keletkezett az írás



Titan
&
Scarlett


Inkább nem mondok semmit. Most még képes is vagyok elhinni azt, amit mond. Hogy mindig megtalálja a legrosszabb pillanatot. Tudom, először csak játéknak indult. Mégis, valahol, valamikor, valósággá vált, s tényleg eljutottam addig, hogy akarjak is valamit, ne pedig csak játszadozzak. Úgy tűnt, neki sem lenne ellenére. Ezek szerint, tévedtem. Vagy csak annyi az egész, hogy tényleg egy nyúl, aki nem mer ilyen helyen kezdeményezni. Akinek számít a közeg. Pedig az ajtaja zárva, nem jöhetne, vagy nyithatna be senki. Ha pedig valaki beszólna, hát közölhetné, hogy nem ér rá, mert beteg van nála. Na nem mintha én beteg lennék, de rá lehetne fogni. Most az egyszer. Ennek azonban már lőttek. Már nem lesz belőle semmi, így csalódottan felhagyok az egésszel. Már csak a papírom érdekel.
Mintha nem is tudná, hogy merre van, úgy kérdez vissza. Mégis milyen papírra kérdeznék rá, ha nem arra, amit aláírt. Az eredményt elégedetten hallom. Műthetek. Ez legalább egy ésszerű döntés. A bosszú azért édes. Mielőtt elvenném a lapot, nadrágjához nyúlva lehúzom azt. Ezt egyébként is meg akartam tenni és ki is jár neki azok után, hogy így viselkedett. A papírt összehajtom és nadrágom zsebébe csúsztatom. Azért cselekedetem eredményét még megszemlélem. Kíváncsi vagyok arra, hogy mit is rejtegetett oly gyáván. Gyerekes lennék? Talán. Néhanapján megengedek magamnak egy kevés hasonlót. Gáz lenne túl komolynak lenni.
- Köszönöm! – mondom még, a papírra és a látványra is utalva.
Ez utóbbit nem tudom, hogy megérti-e, nem is lényeges. Megköszöntem. Kabátom van soron. Leakasztom a fogasról, hogy aztán magamra húzott felsőm fölé vehessem. Azt hiszem, most már készen is vagyok. Ekkor jut eszembe, hogy nem nagyon adtam neki válaszokat. El is gondolkodom azon, hogy vajon érdemel-e valamit. Nem. Határozottan nem, ma azonban szörnyen kegyes vagyok mindenkivel. Vagy legalábbis most, hogy tudom, mehetek vissza műteni. Ez azért feldobta a napomat, ahogyan kis közjátékunk is, még akkor is, ha csúfos véget ért. Hozzátenném, nem miattam.
- Ha kellenék, biztos vagyok benne, hogy meg tudod szerezni az elérhetőségemet – szólalok meg végül.
Ezt akár veheti igennek is, ha szeretné. Előtte viszont vár rá egy kis feladat, amit tényleg nem mondanék nagynak. Én pedig már itt sem vagyok. Egy gyors elköszönés, kezem pedig már a kilincsen is van, ekkor azonban megtorpanok.
- Azt hiszem, előbb megvárom, hogy felöltözz – jelentem ki.
Amint végez, és erről meg is bizonyosodom, elhagyom a helységet. Remélhetőleg még találkozunk, és nem csak a folyosón, vagy kivizsgálás ügyében.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 3:20 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Scarlett & Titan
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: