Felfoghatatlan számomra, hogy miért kell ezen újra és újra végigmennem. Mintha nem lenne elég kellemetlen, hogy a szívével a kezemben halt meg a beteg, most még ez is. Úgy tesznek, mintha ez akkora valami lenne, hogy képtelen lennék utána műteni. Nem hiszem, hogy úgy ismertek meg. Arról nem is beszélve, hogy ha úgy lenne, belátnám, és inkább asszisztálnék a saját betegem műtétjén, hagyva, hogy egy megfelelőnek talált rezidens végezze el a bemetszést, majd az összes többit, miközben segítem, ha kell. Ennyire hülye nem vagyok. Sem felelőtlen, hiszen egy ember élete a tét. Na, mindegy. Ha kell, hát kell, nem ellenkezhetem, még akkor sem, ha szeretnék.
Most pedig itt ülök, egy kényelmes fotelben, miközben hallgatom az ostobábbnál ostobább kérdéseket, miknek semmi értelme. Azt hinné az ember, hogy egy ilyen jó pasinak, mint ez a pszichodoki, valamivel több ész szorult a fejébe. Vagy, hogy tud normálisan kérdezni. Erre mit kapok? Idióta, sablonos szövegelést, mit akár én is feltehetnék, és fel is tenném, ha fizetnének érte. És nekem túl kell esnem ezen. Mintha nem tudná ő maga is, hogy már az, hogy megláttam idebent a helyes pofiját és a kigyúrt testét, elindít a lelki gyógyulás ösvényén. Mert így van, tényleg. Kielégítő látvány, bár tudnék jobbat is. Mondjuk, ha elkezdené levenni azt, ami rajta van.
- A ma túl tág fogalom, doki! Maradjunk a mostnál. És… Scarlett. Ha kérhetem – teszem még hozzá, majd elgondolkodom.
Hogy is érzem magam ma? Fejem hátrahajtom, karjaimat a fotel karfájára helyezem, kényelmesen, miközben ülepemmel valamicskét előrébb csusszanok, hogy valamennyire elterpeszkedhessek a bútoron. A kényelem elvégre fontos. Szemeim lehunyom néhány pillanatra. Talán el is tudnék itt aludni.
- Szóval, most… mérges vagyok, amiért itt kell lennem. Türelmetlen, mert vár rám egy műtét. Csalódott, amiért nem voltam képes megmenteni egy beteget és… Nem, azt nem mondom, hogy jól vagyok, mert egyből közölné, hogy dilis vagyok, és nem műthetek. Na meg ki az az őrült, akit nem hat meg, hogy egy betege a keze alatt hal meg, műtét közben? Végeztünk? Ja, meg álmos is vagyok. Bár… Ha az a felső lekerülne arról a testről, biztosan jobban lennék – jelentem ki szemtelenül, jobb mutatóujjammal Titan felé mutatva, jelezve, hogy bizony az ő felsőjére gondolok.
- Most már akár alá is írhatná azt a papírt és haladhatnánk.
Azt hiszem, mindent elmondtam, ami érdekelheti. Jobb beszélni és elmondani mindent, akkor gyorsan túl lehet ezen a procedúrán az ember. A felsővel mondjuk vicceltem. Vagy mégsem? Tény, hogy szívesen nézegetném azt a hasat, ami alatta van. Ennyire nyilvánosan azonban nem nyomulnék rá. Isten ments. Van arra jobb alkalom is. Kevésbé hivatalos.

Mesélek én, hát miért ne mesélnék, ha ilyen kedvesen kérik. Főleg, hogy ő kéri. El is mondom, hogy s mint érzek, mit sem foglalkozva azzal, hogy ő miként bámul, vagy miként nem. Csak lesem szemhéjaim belső felének sötétségét, a külvilággal csak hallgatólagosan foglalkozva. Ez el is tart egy darabig. Pontosan addig, míg valami érdekeset nem hallok. Szemeim azonnal kinyílnak, miközben mosolyogva döntöm előre fejem, újra végignézve a pszichológuson. Úgy tűnik, van itt valaki, aki még nálam is jobban fantáziálgat. Jó lenne, tényleg. Ha nem várna rám egy műtét, ámbár utána szívesen visszajönnék. Ujjaimmal megkapaszkodom a karfák végében és úgy húzom feljebb magam, hogy normális ülő helyzetbe tornázva magam, keresztbe rakjam lábaim.
- Csak alá kell írni a papírt és máris megszűnik az alkalmi munkakapcsolat – jegyzem meg csak úgy mellékesen.
Na, mindegy! Inkább hallgatom tovább mondandóját. Egész érdekes okfejtés, meg kell hagyni. Védekezni? Igen, mondhatjuk, hogy azt teszem. Védekezek a hosszan elhúzódó, teljesen felesleges, találgatásokkal teli beszélgetés ellen. Ami nem mellesleg még unalmas is lenne, ha szemeimen keresztül nem tudnám lefoglalni gondolataimat valami sokkal látványosabbal.
- Ugyan, mit titkolnék el? Gyorsasági motorral járok dolgozni, hazafelé néha száguldozok a kihaltabb utcákon. Persze csak mértékkel. Mikor van időm, úgy havonta egyszer, eljárok bulizni. És itt tényleg nagy bulira gondolok, nem holmi esti kocsmázásra… Csak kérdezni kell és válaszolok. Komolyan. Feltéve, ha utána én is kérdezhetek – felelek, bedobva egy kis kritériumot a játékba.
Tényleg, mit titkolnék el? A fehérnemű méretemet? Nem. Azt tényleg csak kérdeznie kellene, feltéve, ha akkor ő is válaszol ilyen-olyan kérdésemre. A családomat? Arról tényleg nem mondanék igazat. Vagy csak részben mondanék. A szívműtétemet? Azt sem szoktam híresztelni. Ahogyan semmiféle kapcsolatomat sem, vagy azt, hogy hogyan hívtak korábban, hogy hol dolgoztam és hasonlók. Ezekről csak a főnököm tud és jól is van ez így. Ő meg megígérte, hogy nem veri nagy dobra a dolgokat. Ennyi az egész. Kérdőn nézek rá, várva, hogy kérdezzen valamit. Nem szeretem, ha kertelnek. Legalábbis nem ilyen esetekben. Más helyzetben még szórakoztatónak is találnám, úgy, ahogyan Wallace alkalmi pillantásait.
- Egyébként hogyhogy nem az öreg mókus van most itt? Műtőasztalon nem láttam. Nyugdíjba ment?

- Például? – kérdezek máris újra.
Alkalmi munkakapcsolat alatt én ezt a kötelező jellegű beszélgetést értem. Az azonban tényleg érdekelne, hogy ő mit. Mi járhat abban a helyes fejecskében? Ez a mai nap kérdése. Igen, tényleg az, közvetlen azután, hogy ki lesz a mai szerencsés rezidens, akit beengedek magam mellé a műtőbe, hogy aztán semmi extrát ne csináltassak vele. Hacsak nem vagyok fáradt annyira, hogy ne tudjak leküzdeni egy szívműtétet. Igen, jobban érdekel a mai műtét, mint ez a fickó. De csak azért, mert az nagyobb gonddal jár és a betegnek ez az egy esélye van, nem úgy, mint nekem. Csak ne felejtsem el elkérni az elérhetőségét, további… beszélgetések miatt. Mert szükségem lesz rá, nagyon is.
Elmosolyodom, mikor végül belemegy a játékba. Nem kellett győzködni, ez tetszik, ahogyan az első kérdése is, melyre nyomban felnevetek. Leplezetlen jókedvvel figyelek rá, amint abbamarad a feltörekvő nevetés. Kicsit próbálok megkomolyodni is, ha már válaszolnom kell, és ha már ez egy komoly beszélgetés.
- Biztos, hogy félreérthetetlenek azok a megjegyzések? Ha annak is szánom, néha félreértik. Kivéve az öreget. Ő nem értette félre, de nem is tetszett neki a véleményem – emlékszem vissza.
Na igen, talán nem kellett volna az első találkozásunkkor felháborodnom, amiért egy aszott trottynál kell töltenem az értékes időmet. Ezt pedig nem szégyelltem hangoztatni. Ennek ellenére elengedett. Talán azért, mert nem akart tovább hallgatni. Elég volt neki az a fél óra. Máskor pedig még addig sem tartott. Szerintem már akkor aláírta a papírt, mikor meglátott az ajtóban.
- Gondolom akkor nem nagyon szívlelte az öreg. Ebben hasonlítunk – állapítom is meg.
Akkor, lássuk az én kérdésemet, mert hát biztos vagyok benne, hogy én következem. Vajon mit kérdezzek? Kicsit újra helyezkedem, könyökömmel a karfára támaszkodva, fejem pedig kézfejemre támasztva. Így egy másik perspektívából nézhetem meg Titant. Egy szintén kellemes perspektívából. Ez a fickó bizonyára minden oldalról ilyen jól néz ki, na meg minden szögből is.
- Szóval… Azok az apró vigyorok, mit jelentenek a félreérthetetlen megjegyzéseimre nézve? – kérdem, egy pillanatra elhagyva fejemmel a kezem, hogy mutatóujjammal mosolygó száj alakú vonalakat húzzak a levegőbe.
Utána vissza is helyezkedem, csak a kényelem érdekében. Közben egy pillanatra az órára sandítok. Van még idő. Bőven ahhoz, hogy kiélvezzük ezt a kis játékot, mibe belekezdtünk. Húzzuk egymást, egyelőre. Aztán majd ki tudja, hogy mi lesz a vége. Talán valami ennél is sokkal jobb. Nekem viszont kezd kicsit melegem lenni. Nem is értem, hogy miért dzsekiben jöttem be. De, mégis. Nem volt kedvem a karomon cipelni, miközben a tetőről jöttem visszafelé. Ugyanúgy, ahogy odafelé sem, na meg odafent sem, mert amint felértem, rájöttem, hogy nagyon nincs szükség rá. Ezek szerint, még mindig csak a motor ülésén kell hordanom. Vagy ha hirtelen szakad az eső. Ki hitte volna, hogy ma pont nem fog esni? Akárhogy is, leveszem a műbőr ruhadarabot, hogy aztán magam mögé tehessem a fotel háttámlájára. Csupán néhány pillanat, nem több, s máris visszaterelem teljes figyelmem a másik felé. Immáron fedetlen karokkal és vállakkal, amivel kicsit jobb, mint előtte.

Már kezdtem azt hinni, hogy mond valami érdekeset. Sajnálatos, hogy nem. Csupán azt, amire én is gondoltam, holott lehetett volna valami pikánsabb is, vagy mit tudom én. Na, mindegy. Ez már így marad. Úgy tűnik, nem nagyon meri elengedni a fantáziáját, holott tudván tudjuk, hogy ez már nemigen az a beszélgetés, amibe eleinte belekezdtünk. Ez már közel sem a pszichológus és a kényszerített páciens társalgása. Ez valami más. Valami jobb. Kíváncsi vagyok, mi mindent olvas ki belőlem. Ilyen képességekkel az öreg nem villogott, vagy inkább csak azt mondanám, hogy nem volt rá alkalma. Tudtam én jól, hogy mit lehet kiolvasni a viselkedésemből, ahogyan most is sejtem. Az a kacsintás új. A korábbi zord maszkot egy pillanatra leváltotta. Nem tudom, hogy az én kedvemért, vagy csak elege lett a komolyságból, mikor láthatóan én nem vagyok túlzottan az. Miért is lennék?
- Senkié? Talán neki kellett volna egy pszichológus, nem nekünk – elmélkedem, aztán tovább hallgatom az élménybeszámolót.
- Tényleg? Mi lenne az a tipp? – érdeklődöm.
Kérdése meglep, ennek ellenére tovább mosolygom. Tudja, hogyan kell visszakérdezni, nem vitás. A kérdés nagyon jó. Pont olyan jó, mint az enyém volt. Egy pillanatra elgondolkodom. Úgy teszek, mint aki alaposan átgondolja a választ, míg rá nem akad az ideálisra.
- Az attól függ. Mi várja otthon? Ez lenne akkor az én kérdésem – használom kicsit szemtelenül szavait.
Nyilván nem kutyára, macskára és egyéb háziállatra gondolok. Sokkal inkább nőkre. Nem szokásom nős, vagy barátnős férfiakkal bármit is kezdeni az enyhébb flörtökön kívül. Túl sok macerával járna, túl sok bosszúvággyal. Na jó, talán előfordult már, hogy volt más is, de semmiképp nem nős férfival. Nem hiányzik a bélyeg a homlokomról. Na meg aki egyszer már nősült, az akár akarhatna másodjára is. És ott a válási procedúra, ha pedig tovább tart az alkalmi kapcsolat, mint kellene, akár többet is belegondolhatnak, ami újabb nyűg. Mert idővel még azt hinnék, hogy valahányszor kedvük van, ott van nekik az ember. Egy frászt!
Dzsekimet gond nélkül leveszem. Mikor visszanézek, érdekes látvány fogad. Talán ennyire zavarta ez a mozdulat? Nem, nem hiszem. Inkább kicsit megbolygatta, a jelekből ítélve és abból, amit kérdez. Ajkaim résnyire nyílnak levegővételem közben, hogy aztán mosolyban zárulhassanak újra össze.
- Csak… ha melege van. De ha zavarja, hogy én levettem, csak szóljon. Máris visszaveszem – teszem hozzá.
Ez végtére is az ő irodája. Legbelül reménykedem benne, hogy leveszi. Meg azt is, ami alatta van. Ilyenkor utálom, hogy nincs negyven fok, na meg hogy működik a légkondi. A meleg mindig jó kifogás a vetkőzésre. Ha pedig túl meleg van, akkor az arra is kifogás, hogy a kelleténél alulöltözöttebb legyen az ember és egy kicsit őrült. Egy kicsit nagyon. Persze a folyosón nem rohangálnék egy szál melltartóban, de egy szobában… Bármi megengedett. És meg is engedném magamnak, ha olyan a társaság.

Jóképű és fiatal. Tény és való, az öreggel viszont nem ez volt a bajom. Ha öreg volt, hát öreg. Nem sérelmezhetek minden egyes szemnek nem vonzó öregembert, csak azért, mert szívesebben nézegetnék egy fiatalabbat, akinek ezzel semmi gondja. Ha ilyen lenne a felfogásom, akkor ennyi erővel mondhatnám, hogy nem műtök meg öregeket. Nem, nincs velük bajom, sőt. Egyes öregek aranyosak. Cukik, mikor kézen fogva sétálnak az utcán, hazafelé tartva a bevásárlásból, meg miegymás. Nekik bejött az élet úgy, ahogyan, s én is azon vagyok, hogy nekem is bejöjjön, a saját magam módján.
- Nem talált. Olyannak nézek ki, aki ráveti magát az összes jóképű, fiatal pasira? – rázom is meg a fejem.
- Tény, hogy néha említettem, hogy nyugdíjba kellene már mennie. Ennek ellenére az nem tetszett, hogy úgy érezte, ő mindent tud. Mintha meg akarta volna mondani, hogy hogy kellene éreznem. Néha kezdtem magam elmebetegnek érezni mellette, mikor úgy véltem, hogy már pedig én nem érzek olyasféle problémákat. De örülök, hogy tisztában van egyes adottságaival – jegyzem még meg.
Kérdésem után csak szemezek vele, csendben, állva a rezzenéstelen tekintetet. Ezzel a kis türelemjátékkal felcsigáz. Egyre kíváncsibbá tesz, elérve, hogy kis híján felszólítsam a válasz kinyögésére. Az viszont még időben megérkezik. Épp időben. Az üres lakás. Miért hangzik ez annyira csábítóan, mégis csapdaként? Édes csapdaként, az igaz, mégis olyasféle, mibe képes lennék beragadni. Jobban mondva, újra és újra belesétálni, mit sem törődve a rám leselkedő veszéllyel. A továbbiak bár várattak magára, mégis meglepetésként érnek. Be kell valljam, van, ami nem is tetszik benne. Számat el is húzom egy pillanatra. Nagyszerű ajánlat. Tényleg. De miért így kellett feltenni?
- Sajnálom, de… ez a tempó túl gyors – szólalok meg, mintha csak ez volna a gond, aztán nem bírva ki, felnevetek.
Ideje tálalni a tényleges problémámat. Vagy problémáimat, ahogy tetszik. Könnyen orvosolható dolgok. Erre ő is rá fog jönni. Nem olyan eget rengető hibák, mik kiküszöbölése szörnyen időigényes és fárasztó.
- Ha már felmerült ez a kérdés, talán tegezhetnél. És kihagyhattad volna a hotelt. Szeretem őket, ne érts félre, de nem szokásom kivenni egy szobát csak azért, hogy egy éjszakára jól érezzem magam ott, miközben akár otthon is lehetnék – jegyzem is meg hatalmas problémámat.
Ez persze nem egy elutasítás. A lakásával semmi gondom. Ahogy a sajátommal sem. Ja, nem, oda most nem vihetem. Előtte rendet kellene tennem, mert ahogy elhagytam reggel… Nos, nincs épp a legrendezettebb állapotban. Nem is értem, hogy miért nem kerestem még fel egy takarítószolgálatot. A fizetésemből futná, hogy néhanapján kitakaríttassak. Már csak azért is megérné, mert túl elfoglalt vagyok és nem szívesen fecsérlem erre a szabadnapom értékes perceit. Óráit. A fél napot. Vagy az egészet? Azt azért nem. Annyi időm nincs kupit csinálni.
- Egy ital azért még belefér a lakás előtt? Vagy a lakáson? – kérdem még.
Az azért néha jól esne az akció előtt. Természetesen a beszélgetést értem ez alatt. Igen, mi mást? A vetkőzés lassan kezdetét veszi. Előbb én, majd ő, miközben megállapítjuk, hogy milyen hatalmas hőség van idebent. Nincs. Egyáltalán nincs. Az idő, pont ideális dzseki és zakó nélkül. A nyújtózkodását figyelemmel kísérem. Állam kicsit felszegem, remélve, hogy akkor többet látok abból a hasfalra tapadó ingből. S hogy még melegebb lenne? Azt hiszem, kezdem én is így érezni. Mivel ő a fogast használja, hát úgy illik, hogy én is így tegyek. Szerelésem leveszem hátam mögül, hogy felkelve a fogashoz lépkedjek magam is, végig rajta tartva a szemem, miközben elmegyek mellette.
- Talán tehetünk annak érdekében, hogy ez hihetőbb legyen – pillantok rá vállam felett.
A légkondit kikapcsolom. Arra semmi szükség, hiszen az kell, hogy meleg legyen. Így most már teljesen indokolt a vetkőzés.
- Azt hiszem, ilyen melegben megengedett, hogy levedd azt az inget. Egyébként sem lenne jó, ha beleizzadnál. Még fogadnod kell néhány beteget. Vagy túl merev vagy ahhoz, hogy megtedd? – kérdem, újra elé sétálva, kihívón tekintve rá, ha pedig hagyja, igazítok egyet nyakkendőjén.

Amit az öregekről mond, az tényleg így van. Saját tapasztalatokra alapozva is, nem csak azért, mert egy pszichomókus mondja. Még akkor sem, ha az a mókus szívdöglesztő. Az is igaz, hogy elfogadóbb vagyok. Ha valaki okosabbat mond, hát elfogadom. Nincs ezen mit rágódni. Másnak is lehet igaza, nem csak nekem. Ha pedig ketten rakjuk össze a választ, az a legjobb. Egyikünk sem okosabb, ahogyan egyikünk sem marad ki és a dicsőség is megoszlik. Ennek ellenére eszemben sincs részt venni egy kutatásban sem. Még csak az hiányozna, hogy az arcom címlapokra, vagy ilyen-olyan lapokra kerüljön. Esetleg tévébe. Na nem, azt már nem. Jobb így csendesen meghúzódva.
Játszadozom, és el kell mondjam, nagyon is jól érzem magam közben. Ugyanúgy a komoly, semmit mondó arckifejezését látva, mint a kissé zavartat. Talán nem szép tőlem, mégis, ennyi kijár. Ennyi kijár azok után, ahogy a napom eddig telt. Felvidít, emiatt pedig nem bánkódhat, hiszen ez a dolga. Azért van itt, hogy könnyebb legyen, s mikor kicsit szemétkedem, valóban az lesz. És talán jobb is, hogy nem egy szerencsétlen gyakornokon vezetem le ezeket az érzéseket, hanem olyasvalakin, ki vevő rá és ki tudja, talán átesem a játékon is, belecsöppenve a valóságba.
- Talán – felelem végül az ajánlattal kapcsolatban.
Talán áll, talán nem. Rágódjon csak rajta egy kicsit. Nem kell sokat, hiszen nem lesz rá ideje. Egész közel kerülök hozzá, figyelve minden rezdülését. Mintha csak én lennék a pszichológus, úgy mustrálom arcát és mellkasát, figyelve lélegzetvételeit. Most már én is számon veszem a levegőt. Vagy az orromon. Mikor hogy, de főként résnyire nyílt ajkaim közt szűröm át. Nyakkendőjébe kapaszkodva pihentetem kezem mellkasán. Olykor megérzem szívének dübörgését bőrömön, mi kis híján arra késztet, hogy egész tenyerem mellkasára fektessem, hátha erősödik ez az érzés. Szemeibe nézve várom, hogy tegye, vagy ne tegye azt, mi a kihívás tárgya. Csak fejem rázom, mikor az végül át lesz passzolva nekem. Komolyan azt hiszi, hogy nem tenném meg?
- Tán merevnek tűnök? – kérdem máris, félmosolyra húzva ajkaim.
Nyakkendőjén húzva egyet terelem magam felé, hogy arca mellett elhaladva sajátommal füléhez érjek egy suttogás erejéig.
- Elég gyér kihívás, doki!
A mondat végével kezem már mozdul is, hogy egyetlen rántással megszabadíthassam a nyakát szorongató anyagtól. Eltávolodva arcommal, egyszerűen nyakába akasztom az immár csomómentes kendőt, felszabadítva mancsaim. Itt az ideje, hogy nekilássak a kihívásnak. Egy pillanatra felnézek rá. Fogaimmal alsó ajkamba harapok a gombok nézegetése közben, tanulmányozva az apró, ingrögzítő műanyagdarabkákat, miket aztán egyesével bujtatok ki helyükről, fentről lefelé haladva.
- Még mindig azt hiszed, hogy nem merem? – érdeklődöm, amint kigomboltam mindet és lehúztam vállairól a vékony anyagot.
Akkor elengedem és eltávolodom, hogy fél lépésnyi távolságból szemlélhessem meg, jó alaposan. Kell ez a távolság, hogy kicsit lehűtsem magam. Még csak most találkoztunk, nem vethetem rá magam. Vagy mégis? Mi lenne, ha kitudódna? Nem, az lehetetlen. Csak hallanánk, ha valaki be akarna jönni. Be tud egyáltalán? Az ajtót rendesen becsaptam magam után, akár egy dühöngő… nem is tudom micsoda. Egy pillantás erejéig mégiscsak arra lesek, megbizonyosodva arról, hogy az még mindig csukva van, majd visszaviszem tekintetem legeltetni az immár lecsupaszított mellkasra.
- Mondtam én, hogy jobban leszek, ha lekerül rólad. Tényleg hatott a gyógymód - tájékoztatom a helyzetről.
Nem lépek újra a közelébe, ugyanakkor nem is távolodom, ha ő így tenne. Egy újabb kihíváson gondolkodom. Sajnálatos módon, eszembe is jut valami.
- Most, hogy elvégeztem a dolgod... Azt le mered venni? Ezúttal nem hagyom, hogy rám hárítsd, Nyuszi - hangsúlyozom ki új becenevét, miközben nadrágjára mutatok jobb mutatóujjammal.
El sem hiszem, hogy ezt művelem a kórházban. Ráadásul teljesen józanul. Biztos a meleg tehet róla. Miért van itt ilyen meleg?

El sem tudom mondani, mennyire tetszik, ahogyan reagál az érintéseimre. Minden egyes jelzése arra késztet, hogy tovább folytassam, a kelleténél tovább húzva a dolgot, miközben olykor elkalandoznának ujjaim a lassan lecsupaszított testen, mégis, tudom, hogy nem szabad. Az agyam gátat szab. Még. Még tudok rá figyelni, ezt pedig elősegíti az is, hogy kicsit eltávolodom. Tényleg nem megyek messzire, csupán annyira, hogy alaposabban meg tudjam figyelni, anélkül, hogy teljes egészében lefelé kelljen bámulnom.
- Hát persze, hogy nem hitted – szólok még azért távolodás közben.
Miért is hitte volna? Azok után, hogy milyen nyíltan beszéltem vele egész eddig, le sem tagadva, mennyire tetszik, vagy azt, hogy szívesebben látnám ing nélkül, értelmetlen lett volna azt hinni, hogy nem fogom levenni, ha lehetőségem van rá. Főleg, ha olyan kihívón néznek rám, ahogyan ő is. Utána bezzeg elállt még a lélegzete is. Igaz, az enyém is akadozott kicsit. Örülök, hogy örül annak, aminek én örülök. Jó, ez úgy hangzik, mint valami ostoba játék, a tudom, hogy tudod, hogy tudom, hogy tudod, hogy… és így tovább marhaság mintájára, de hát most így jött össze. Kivárom, hogy felfogja, mit is kérek tőle. Türelmes vagyok. Nagyon is, ami azt illeti. Vagy talán mégsem, sokáig azonban nem várat. Tekintetem végig a kérdéses területen legeltetem, figyelve, miként ügyköd a csat körül, majd a gomboknál. Szinte már látom szemeim előtt, miként csúszik le az az útban lévő nadrág, csakhogy nem történik semmi. Az illúzióm egy másodperc alatt rommá törik. Még annyi sem kell neki. A nadrág a helyén marad, én pedig kérdőn nézek annak viselőjére, nem is leplezve csalódottságom, lebiggyesztve ajkaim kis időre.
- Nyuszi – ismétlem meg új becenevét.
Úgy tűnik, ez édeskevés ahhoz, hogy azt tegye, amit szeretnék. Bár való igaz, szívesen lejuttatnám én is azt a ruhadarabot bokájához, akkor azonban megint oda jutunk, ahová az imént. Én végzem el helyette a munka nehezét. Igaz, most csak félig, lévén az elejét végrehajtotta. De akkor is. Hol marad szemeim kényeztetése? Közelebb lépek hozzá, kezeim azonban nem nyúlnak előre. Azok maradnak közelemben, ezúttal melleim alatt keresztbe fonva, hogy úgy szemléljem a gyávát. Megfutamodott. Vagy talán mégsem? Kérdésére felvonom szemöldököm. Tehát így játszunk? Most nekem kellene vetkőznöm? Azt lesheti! Ő sem csinált semmit, én miért tenném? Újra közelebb araszolok, hogy csak néhány centis távolság maradjon kettőnk között. Karjaimat nyakába akasztom, amennyiben hagyja, ezzel is elérve talán, hogy közelebb hajoljon.
- Nem. Tartok attól, hogy ha oroszlánná változom, felfallak. Úgyhogy inkább én  is nyuszi leszek – piszkálódom.
- És félek, hogy kilógnak a zoknik a melltartóm alól – teszem még hozzá.
Persze nincsenek, miért is kellenének. Ebből azonban tudhatja, hogy ha azt akarja, hogy lekerüljön rólam az a felső, akkor neki kell levennie. Amennyiben hozzákezd, úgy engedelmesen fel is emelem karjaim, hogy lehúzhassa rólam. Utána azonban kicsit zavartan nézek el válla felett, a mögötte lévő falra meredve, oldalra söpörve minden hajam, hogy jobban megfigyelhessen. Nem ezért van a más felé nézés. Sokkal inkább a műtéti nyom miatt, mi csúnyán kifehérlik lebarnult idomaim között. Ugyanez igaz a hátamon lévő nyomra is, mi az elől lévővel egy vonalban van, csakhogy az egyetlen pontban. Egy csúnya pontban. Emellett csak egy-két apróbb vágás, semmi több. Mindez zűrös, szégyenteljes gyerekkoromnak köszönhetően, ami ugyan részben még mindig apám hibája. Ennek ellenére szeretem kivárni, hogy felfogják és elfogadják, amit láthatnak. Addig azonban nem akarom látni az esetleges döbbent, vagy sajnálkozó tekinteteket. Azokból elegem volt egy életre. Ami volt, elmúlt, s még ha kísért is, senki másnak nem kellene vele foglalkozni, rajtam kívül. Ezért is nem beszélek a múltamról senkinek, még egy pszichológusnak sem.