Dasie & Kaya

Egész nap el vagyok varázsolva. Nem tudom mi okozza, de leginkább már kezd bosszantó lenni, pedig még az ebéd idő sem érkezett el, de már túl voltam három bögre eltörésén, két igen vehemens veszekedésen az anyámmal, egy dílerrel való beszélgetésen, aki a kis csecsebecséimet beszerzi nekem. Na nem saját használatra, hanem mert valakit időnként csak ezzel lehet magamhoz édesgetni, mintha valami tiltott kockacukor lenne. Másképp nem lehet hatni rá, nekem pedig szükségem van arra, hogy ott legyen a közelemben. Szóval mindezeket ha még nem számítjuk bele, akkor is reggel óta a harmadik ruhámat veszem fel. Egy elállított kerti locsoló, egy ketté szakadó belső vezeték, és egy medencébe való bezuhanás után, ami elől még Keagen sem tudott megóvni, úgyhogy a mai napon inkább a leveleimnek szenteltem magam, és úgy döntöttem elmegyek arra a találkozóra, amelyet valami neves pszichiáter tart a belváros egyik kellően előkelő szállodájában kizárólag kollégáknak. Hogy mégis miképpen jutok be én erre? Ezen témában azt hiszem illetékesebb lenne az a tündér pofa rezidens, aki Conchita két szép szeméért hajlandó volt oda belépőt szerezni. Ugye mondtam már, hogy azon kívül, hogy ez a lány bennszülött létére, olyan fantasztikusan készíti el a marha bélszínt, hogy egy gyakorlott angol szakácsné is megirigyelné, tökéletesen tudja mikor és mihez is van rá még szükségem? Szóval a délutánt végigültem ezen az előadáson, szépen felöltözve, és jó sok ásítást lenyomva, mert a professzor hangja éppen annyira volt a rengeteg rossz minőségű whiskey-től karcos, hogy azzal már szép simára lehetett volna csiszolni bármilyen durva felületet, és éppen olyan monoton is volt. Persze maga a téma igazán nem volt számomra közömbös, hiszen arról beszélt milyen lelki megpróbáltatásokon mennek át a családtagok, amikor megtudják, hogy valamelyik hozzátartozójuk halálos beteg. Hogyan lehet ezt lelkileg feldolgozni, és miképpen lehet a hátralévő időt úgy kihasználni, hogy ne éreztessük az adott beteggel minden pillanatban, hogy mennyire kevés van neki hátra? Nem sok újdonságot tudtam meg amit már korábban is ne tudtam volna, szóval ez a része igazán nem zavart, ellenben a mellettem ülő nő parfümje annál inkább. Hogy lehet valakinek olyan illatot árasztani magából, mintha éppen most öntötte volna magára úgy nagyjából teljesen véletlenszerűen valamelyik középszerű drogéria alsó polcának teljes kínálatát? Rémes volt! Szóval a jövőben azt hiszem ilyen alkalmakon inkább a hátsó részen foglalok helyet lehetőleg minél távolabb mindenkitől. Késő délután vásárlásba fojtottam a magányomat, aztán pedig egy régi kedves ismerőssel fogyasztottam el az esti süteményt, szigorúan cukormentesen. Bűn rossz, soha többé nem rendelek ilyesmit. Mintha meszet szórtak volna bele. A konyhában ültem, odakint már lassan lebukóban volt a nap, és egy kis rumot csepegtettem a kávémba, amikor Keagen egy csendes mozdulattal elém tolt egy prospektust a konyhapulton át. Először értetlenül meredtem rá, aztán ahogyan a halvány sárga papíron kanyargósan végigfutó betűket olvastam egyre szélesedő mosolyom elárulta, hogy ez a vörös, nagydarab férfi a gondolataimba látott, vagy egyszerűen valaki sokat pletykált arról mit is szeretek én annyira gyerekkoromtól kezdve. De az egészben az volt különleges, hogy ez nem szokványos ajánlat volt. A prospektus tartalma szerint ma éjjel, egyetlen éjszakára, elérhetővé válik a Sydney-i Tengerparti Óriás Vidámpark összes létező játéka. Kizárólag tizennyolc éven felülieknek, valami olyan kampányszöveggel, hogy a felnőttek visszarepülhessenek egy misztikus éjszakára gyermekkoruk legkedveltebb helyszínére. Azért kétlem, hogy mindenki számára olyan rettenetesen felcsigázó élményt nyújthatott a vidámpark, és számomra is azt hiszem azért volt igazán vonzó és kecsegtető, mert nem sokszor volt alkalmam elmenni egykor otthon. A London Eye pedig olyan nevezetessége a városnak amit még a legutolsó turisták is meglátogatnak, pedig egyébként rettentő unalmas. Engem hat évesen vitt el először Constance dadus, és az egész egy órás procedúrát szépen végig aludtam, na de a hullámvasút, vagy a tündérek kertje már sokkal jobban érdekelt, vagy az elvarázsolt tó, titkos barlang járata. Hogy mennyire gyerek vagyok még időnként lélekben mi sem bizonyítja jobban, hogy egészen felvillanyozódva lapozgattam a rövid ismertető szöveget, és láthatóan elgondolkodtam a dolgon.
– Arra gondoltál Keagen, hogy esetleg Nathaniel meg én menjünk el ma ide a….- böktem a füzetben található apró kis retusált fotóra, amely egy szépen és színesen kivilágított körhintát ábrázolt, amelyen az emberek nevetve visítoztak. Keagen azonban a fejét csóválta és én megakadtam a mondat közepén, ujjam a papíron nem fejeztem be amit elkezdtem. Félrebillent a fejem és kérdőn vontam fel a szemöldököm, láthatóan magyarázatot vártam arra, hogy miért ne a zöld szeművel osszam meg ezt az élményt.
– Ha meg nem sértem kisasszony, esetleg most az egyszer elvonatkoztathatna azoktól a gondolatoktól amelyek az utóbbi napokban Mr Winstonhoz kötik. Talán nem ártana mással is foglalkoznia, mint a kardiológus specialisták névjegyzéke, vagy éppen az, hogy hol és mikor bukkant fel egy potenciális donor, esetleg az, hogy ki tart éppen előadást és ezzel kapcsolatosan önnek milyen remek érdeke fűződhetne hozzá, hogy tiszteletét tegye ott. Már bocsánat….- meg kell vallani, eddig nem tudtam róla, hogy a testőröm és sofőröm ilyen remek szónok is egyben, de ezúttal valahogyan nem akartam vitatkozni vele, úgyhogy egy szolíd, és semmiképpen sem túl biztató mosoly kíséretében bólintottam. Ám legyen, megadom magam.
– Éjszakai vidámpark, hm? És mindezt józanul?- nevettem fel, persze nem én lettem volna ha nem rögtön valami olyasmin járt volna az elmém ami semmiképpen sem hétköznapi.
– Nagyon ajánlom, hogy vigyázz rám ma este, Keagen. Ha olyan dolgot művelek, amivel az újságok címlapjára kerülök, és apámhoz visszajut a híre én esküszöm mindenekre, amiben amúgy nem is hiszek, hogy megtalálom a módját, hogy ezt valakin leverjem. Én most nem hagyhatom el Sydney-t, értesz engem? Kristálytiszta amit mondok?- a vörös hajú masszív férfi bólintott, és én egy korttyal felhajtottam a kávémat. Szóval ma éjjel úgy kell kiruccannom, hogy egyedül, illetve a masszív vörös árnyékom kíséretében kell mindezt tennem. Persze ezután jött a meditálás, hogy mibe is menjek. Én egy elegáns kiskosztümre szavaztam, vörös, és fekete csontgombok díszítették, de a ma esti bizottságom, amely három főből állt, történetesen Conchita, Harry és Keagen leszavazták a dolgot, és olyasmit aggattak rám, ami egy ideje már ott lapult a szekrényemben de eszemben nem volt felvenni. Szerintük ideje volt az elegáns kisasszony álcáját levedleni. Egy fehér majdnem átlátszó felső, és egy tintakék farmer, egy ezüst színű magas sarkúval. A tükör előtt illegtem már legalább egy fél órája, és próbáltam az új külsőmmel megbarátkozni.
– Most komolyan….ebben úgy nézek ki mint egy bordélyból száműzött másod kategóriás örömlány.- szerintük viszont rémesen szexi és elegáns volt egyben. Nem is tudom, nekem erről más fogalmaim vannak, ráadásul azzal sem voltam kibékülve, hogy a hajam kócos volt. Szerettem, ha kellően gondozott és simára fésült, de szerintük ez így tökéletes. Mióta is hallgatok én a saját alkalmazottaimra? Na ebből elég volt! Persze nem telt bele nagyjából két óra és Keagen meg én már a vidámpark bejáratnál vásároltuk meg a két belépő jegyet, meghagyva a sofőrömnek, aki erre az estére a testőrömmé avanzsált, hogy megfelelő távolságról tartson szemmel, és semmiképp se avatkozzon közbe, csak akkor, ha kifejezetten én kérem. Végül aztán az első utam természetesen mint valami rosszcsont gyereknek a hullámvasút felé vezetett. Minimum három kör, zsinórban. Ennél alább nem is adom. Még ahogyan a vállam felett hátra tekintettem láttam, hogy Keagen halált megvető bátorsággal lohol utánam, én meg nevetve huppanok be egy fiatal nő mellé, akinek mosolya elárulja, hogy már nem szomjas. Nahát, micsoda véletlen én sem vagyok az. Kiszakadni egy estére….csak egyetlen estére a világból. Megérdemlem? Naná!
– Hello. Remélem nem gond….- biccentek felé miközben a hullámvasút egyik gondnoka már köti is be az öveket. Valamit még mondani kellene, de egyelőre még nem eresztettem el annyira magam, hogy ezt meg is tegyem.

••©

Dasie & Kaya

Akinek a gyermekkora nem azzal telt, hgy minden percét gyakorlatilag öt éves kora óta beosztották a legkülönfélébb tanárokhoz és mindenféle egyéb különórákra járt, annak minden bizonnyal volt ideje kiélvezni a vidámparkok vagy éppen cirkuszi mulatságok minden örömét. Nekem ez sajnos nem nagyon adatott meg és egy kezemen meg tudom számolni, hogy mennyiszer volt alkalmam ténylegesen eljutni ilyen helyekre és nem csupán gondolatban. A fantáziám kimeríthetetlen volt, és amikor csak megláttam egy-egy vándorvidámparkot sóvárogva néztem a bejárata felé, mert tudtam, hogy apám nem fogja engedni. Szerinte egy ilyen hely a köznép tökéletes elbutítására való, meg arra, hogy valami kis örömük nekik is legyen az életben. Én azonban nem elégedtem meg soha ezzel a válasszal, és szüntelenül vágyakoztam valamely játék felé...köznép ide vagy oda. Constance dadusom soha nem mondott volna ellen a családnak, apámtól pedig úgy tartott mint a piromániás a vizes szalmától, ám voltak esetek amikor igenis megtette. Egy ilyen alkalommal jutottunk el egyszer London munkásnegyedébe, a peremkerületbe, ahova minden Szent Iván éjjen érkeztek vásári mulatságok is. Ekkor mindössze kilenc esztendős voltam és úgy tekintettem a csillogó, színes forgatagra mint a gyermek az első karácsonyfájára. Kizárólag anyám tudta, hogy hol vagyunk, még a bátyámnak sem mondtam el, pedig vele mindent megosztottam akkoriban, nem voltak előtte titkaim. Persze ez ma már másképpen van, kivált mióta eljöttem otthonról. Gyakorta megfordult a fejemben, hogy milyen lehet amikor két gyerek beszabadul egy ilyen helyre és azt próbálnak ki amit csak akarnak. Constance nem akart nagy feltűnést, bár azt hiszem a hátam közepéig leomló gyönyörű arany színű loknik nem éppen arról árulkodtak, hogy egyszerű gyerek lennék, de a ruhát illetően a dadus odafigyelt, hogy semmiképpen sem olyasmi legyen amivel bárkinek is szemet szúrnánk. Egy asszony meg a lánya benyomását kelthettük éppen ezért senkinek nem tűntünk fel. Apa soha nem tudta meg ezt a kis kiruccanásunkat és nem is akarom, hogy megtudja, noha talán ma már nincs olyan jelentősége, kivált, hogy pár éve éppen a világ másik pontjára szöktem egy férfi miatt. Sokáig nem is értettem miért vonzódom ezekhez a pörgő és forgó masinákhoz, miért érzem azt, hogy szinte kiugrik a szívem a helyéről és olyan mennyiségű adrenalin áramlik szét bennem amivel talán egy több napos halottat is fel lehetne ébreszteni. Aztán az évek során, ahogyan az extrémebb sportok felé kezdtem érdeklődni rájöttem, hogy talán az életem unalmas egyhangúságát akarom mindezzel kárpótolni. Hogy számomra nem az az igazán felemelő, amikor ott ülhetek a rokonok között valami rémes zongoradarabot hallgatva, hanem ha kiszakadok ebből a környezetből. Hogy lázadó lennék, aki az otthoni szabályokkal tökéletesen szembe megy? Ha ezt pár éve kérdezte volna meg tőlem valaki akkor valószínű kinevetem, és a fejemet rázom. Nem vagyok én lázadó, pusztán csak szeretném a saját életemet élni. Mostanra rájöttem, hogy igen, ez valóban így van, de miközben vehemensen próbáltam kiszakadni a közegből, amiben felnőttem, rá kellett döbbennem, hogy a pénz az bizony még mindig igencsak befolyásoló tényező. Mert szeretek én egy magas szikláról többször átbucskázva a mélybe ugrani, és csobbanni a kristálytiszta vízbe....de még jobban szeretem a luxust és az anyagi javakat amely megteremti a lehetőségét annak, hogy ezt meg is tegyem. A halállal játszadozni sok esetben inkább pénz, semmint lehetőség kérdése. Így látta ezt anya is, aki cseppet sem örült annak, hogy továbbra sem akarok hazatérni, hogy továbbra is a szemébe kell hazudnia apámnak arról, hogy nincs semmi baj, majd belátom, hogy tévedtem és visszatérek. Őszintén szólva talán már csak egy apró kis szakadás választja el attól Larrabee grófot, hogy a maga hathatós módján intézkedjen arról, hogy hazatérek, és ez esetében azt hiszem egy évet jelent még nagyjából. Eddig tart a türelme úgy vélem, én pedig még nem döntöttem el, hogy játszadozni kívánok még és lavírozni a lehetőségeim között, vagy pedig engedni a nyomásnak és hazatérni. Azonban azt is gondolom, hogy apám a maga módján mégiscsak próbálja a kezemet fogni, és nem engedni el, bár nem tudom mivel szolgáltam rá erre, hiszen semmiben nem felelek meg jelenleg az ő morális és egyéb nevelési elveinek. És akkor még nem is tud Nathanielről sem....apa világképe szerint közrangú, aki remek munkaerő, remek szakember lehet, de nem olyan mint mi és soha nem is lehet olyan. Hát éppen ez az, hogy nem olyan! Van valamije amit vagyonokért se tudnánk venni: az élethez való akaratos ragaszkodás, az egyszerűsége, az világszemlélet amit nem lehet tanítani, amivel születni kell, amivel képes volt engem is elvarázsolni.Anya szerint nincs még itt az ideje, hogy elmondjuk, én meg nem tudom mikor lesz itt az ideje. Amikor már halott lesz? Dühös vagyok, és ha dühös vagyok akkor nem ismerek se istent se embert többé. Nem akarom, hogy temessék, még ne temessék el...csak a szive, ha találunk donort akkor....csak a szive? Hiszen azzal működik minden, az tartja életben, attól lesz az az ember akinek elég egyetlen mosolya, hogy letaglózzon. Megrázom a fejem! Elég ebből, nem akarok ennyire szentimentális lenni, noha Keagen arcán többször látom azt a jellegzetes mosolyt, amivel a tudomásomra akarja hozni, hogy nagyon is tudja mi folyik itt. Az jó, mert én még mindig nem tudom, illetve talán csak nem akarom tudni. Talán ezért is hagytam magam rábeszélni erre az egész ma estére, persze ha nem Vidámparkról lett volna szó, minden bizonnyal az első mondataimmal már tiltakoztam volna. Hogy annyira kevés van hátra, én a hat hónapból egyetlen napot sem akarok elvesztegetni, mert mi van akkor ha nincs is már ennyi neki hátra, ha csak pár hét csak pár hónap jut? Persze ettől még nincs jogom rátelepedni az életére, nincs jogom ahhoz, hogy minden napján én legyek a legfontosabb. Csak azért mert önző módon saját magam akarom nyugtatni, hogy később ne legyen olyan rossz. A vidámpark fényei között elmosódnak a gondolatok, és próbálom őt kiverni a fejemből de ehhez italra és társaságra lesz szükségem, nem véletlenül akarom, hogy a nagydarab vörös velem tartson. Félek a végén még teljesen kivetkőzöm magamból, azt pedig végképp nem akarom. Talán ebből a szempontból örülök annak, hogy véletlenszerűen egy nagyjából talán velem egyidősnek gondolt lány mellé sikerül behuppannom a nagy nevetgélés közepette, miközben próbálom lerázni a vörös testőr-sofőrömet. Igaz ennek biztosan köze van ahhoz, hogy útközben megcsapoltam a Bentley borókapálinka készletét, amit még Devon egyik üzlettársa szerzett nekem Európából. Néha jól jönnek ezek a kapcsolatok. Mármint nem Devon, hanem az üzlettársa. Keagen hatalmas karjával integet én meg megvonom a vállaimat, nem értve, hogy most meg mi a baj? Egy lány mellé ültem be, nem a dán koronaherceg mellé.
- Oh, akkor a legjobbkor érkeztem, társaság nélkül amúgy sem sok értelme van ennek az őrületnek, nem igaz?- utoljára beszakadt a fél dobhártyám, amikor ilyesmin ültem. Ha emlékeim nem csalnak valahol Japánban jártunk még egy....szóval egy másik férfival, és úgy visítozta végig az utat mint valami újévi malac. Valami eltűnik a lány mellett de már csak arra kapom oda a pillantásom, hogy húzza vissza a kezét. Megrántom a vállamat. Felőlem! Ma este nem a grófkisasszony akarok lenni, ma este éppen olyan egyszerű lány akarok lenni, mint amilyennek ő tűnik itt mellettem, úgyhogy alkalmazkodó képességem teljes skáláját előszedem, hogy ellessem mit hogyan kell. Hogyan kell itt ellazulni, hogyan kell kiereszteni a fáradt gőzt a felnőtt embereknek, egy fárasztó nap után, vagy éppen hogyan próbálnak meg valamit visszacsempészni a gyermekkorukból ide.
- Nagyon örülök Dasie. Én Kaya....Kaya vagyok. Csak így egyszerűen.- szükségtelen talán a teljes nevemen bemutatkozni, lévén nagyjából húsz keresztnevet kaptam és mellé még társul egyéb kiegészítő, hogy éppen melyik birtok urának a kije is vagyok. Szóval lényegtelen. Maradjunk az egyszerűségénél, ahogyan ő is csinálta. Itt azonban azt hiszem elakad a tudományom, mert ha egy szép és igen nívós estélyen lennénk, már kezdenék is bele a svájci hóhelyzet elemzésébe, esetleg hogy a down jones ennyit esett a múlt héthez képest, és valóban igazak a pletykák arról, hogy Grayson szenátor is benne van a szigetországi olajkartell körül kialakult botrányban? Kétlem, hogy ezt a lányt érdekelné az ilyesmi. Kicsit kétségbeesetten tekintek Dasie válla felett távolabbra ahol Keagen keresztbefont karokkal ácsorog, láthatóan megsértődött, hogy ő nem tarthat velem. Jobb ha onnan tart szemmel, mint innen. Kékjeim ezután megint a lányra emelem, aztán láthatóan az első őszinteségi rohamom el is kap.
- Te figyelj Dasie....mikről szoktak az emberek beszélgetni egy ilyen hullámvasút kocsiban? Úgy értem mi az ami ilyenkor témaként szolgál? Mármint indulásig....nem akarok itt úgy ülni melletted, hogy azt feltételezd nem vagyok képes két értelmes szót kinyögni. Szóval ha a kérdésem esetleg különösnek hat, kérlek tudd be annak, hogy nem sűrűn szoktam ilyen helyekre járni....de amúgy te hogyhogy egyedül? Nem jött veled senki?- szegény lányt jól lerohantam, de kicsit feszült voltam, kicsit ideges, kicsit izgatott....kicsit minden.

••©