What happens now?

Egyszerűen hihetetlen megalázónak tartom, hogy ide jutottam. Egyrészt azért, mert nem is az én hibám volt, ami történt, másrészt azért, mert senior rezidens vagyok, és hamarosan szakorvos leszek, micsoda példát mutatok így? Az, hogy a papíromon az szerepel, hogy dühöngtem különösen rossz fényt vet rám. A dühöngés erős kifejezés, sokkal inkább elvesztettem a kontrollt. De mit tehettem volna? Az a nyavalyás gyakornok hagyta volna átszakadni a jobb pitvart, a beteg az asztalon vérzett volna el. Az, hogy őrült lettem volna, nos, az kétségbe vonható. Sokkal inkább voltam a páciensét féltő doktor. Viszont a szakorvos pont látta a jelenetet, és azt mondta, hogy dühkezelési problémáim vannak. Addig nem műthetek, ameddig a dilidoki rá nem bólint. Azt hiszem, hogy nem ez minden rezidens álma.

Lassan, kissé hezitálva lépegetek fel a lépcsőn a másodikra. Direkt nem a liftet választottam, még fel kell magamat készítenem arra, ami most következik. Még sosem voltam olyan dokinál, akivel csak beszélgetni kell. Amúgy sem járok sok orvoshoz, csak a nőgyógyászhoz, mert minden máshoz értek én magam. Ami most jön, az azonban teljes más lesz. Remélem, hogy az ilyen eset mindennapos, és két szó után elenged, mert ha úgy dönt, hogy még holnap is jöjjek vissza, akkor cseszhetem. Két hét múlva itt a vizsgám, az utolsó hajrában még több műtétre lenne szükségem, nem akarok egy kanapén feküdve az érzéseimről beszélgetni. Sebész vagyok, ez keménységet követel.

Ahogy felérek, befordulok a nagy folyosón. A pszichiátriai rész valahogy sosem érdekelt, nem nagyon értek ahhoz, hogy mi zajlik itt, de kb. két lépésre megpillantom az ajtót. Dr. Derek Brown. Remek. Szegény, még nem tudja, hogy mi vár rá. Benyitok, aztán gyorsan helyet foglalok a váróban. Nincs rajtam kívül senki más. Inkább nem kopogok, engem nem zavar, ha ma úgy dönt, hogy mégsem fogad. Azt az aprócska tényt leszámítva, hogy baromira műteni akarok már. Azt hiszem, hogy úgy kell tennem, mintha megbántam volna, hogy rákiabáltam arra a gyakornokra. A bűnbánat mindig jól jön, csak nem mindenki veszi be. Erről a pasasról még nem sokat hallottam, igazából a nevét sem hallottam, ami vagy azt jelenti, hogy egy senki, egyáltalán nem tehetséges, csak azt várják, hogy a szerződése lejárjon típusú doki, vagy azt, hogy nagyon is jó, de az emberek nem szívesen mesélik-e, hogy szimpatizálnak a dilidokival. Az én véleményem valahol tutira a kettő között lesz. Általában nem szoktam egyetérteni az emberekkel, mert én magam sem vagyok egy átlagos eset.

Leülve arra jutok, hogy talán el is mehetnék, vagy gyorsan elcsábíthatnám, és rávehetném, hogy írja alá azt a szart. Csak kicsit kivillantom a cicimet, előrehajolok, azt mondom, hogy egy tequilaért bármire kapható vagyok, és tádám. Ez mindig be szokott jönni. Tudom, hogy szép nő vagyok, nem nagyon tudnak nekem nemet mondani. Hátha most is bejön, és már holnap műthetek is. Vagy mondjuk sírhatnék is, mondhatnám, hogy meghalt a macskám, és nagyon szíven ütött, mert ezer éve kaptam, és én igazából nem is akartam dolgozni jönni, de nagyon elhivatott vagyok, a jövőben pedig bocsánatot fogok kérni. A kettő közül valamelyik csak bejön. Végül csak felállok, mert idegesít, hogy nem történik semmi. Amúgy is mindjárt felrobbanok, amiért itt kell lennem, naná, hogy képtelen vagyok egyhelyben ülni. Ahhoz az ajtóhoz megyek, ahol a konkrét beszélgetések vannak, és erőteljesen bekopogok.

- Elnézést doktor úr, dr. Dasie Evans vagyok, nemrég utaltak be önhöz. Visszajöjjek máskor?