Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Derek & Robin (III.)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
91
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

»Kedd. Jan. 19, 2016 2:05 am Keletkezett az írás



Pofátlanul sok felnőtt tartalommal teletűzdelt történet, erős vizuális és képleírásokkal! Nagykorúak előnyben! Megtekintése csakis 18 év felett és saját felelősségre!
#nsfw #tw #tw:abuse #tw:blood #tw:characters death #tw:harassment #tw:violence

Ujjaim lassan simítanak végig a ház oldalán, miközben halál nyugalommal sétáltam az előttem lévő alak felé. Az utcai lámpák gyér, fel-felvillanó fényei alig-alig világították meg a szűk sikátorokat, melyeken utunk keresztül vezetett. Bármelyik lámpa közelében is mentem el, látszólag a puszta jelenlétemtől villódzani kezdett mintha ő is félne tőlem, nem csak az, akit épp üldöztem. A lépteim lassan követték egymást, mert ki akartam élvezni a vadászat mámorának minden egyes másodpercét. Tudtam, hogy minél később végzek vele, annál több fájdalmat és szenvedést sajtolhatok majd ki a végén belőle.

A vérének karmazsin vörös árnyalata még a sápadt fények ellenére is élénkre festette az utca macskakövét, elárulva számomra merre keressem.
- Ugye tudod, hogy hiába menekülsz előlem? Úgyis megtalállak, főleg ha összevérzed az összes utcát a városban... de, ha játszani akarsz ám legyen! Én szeretem a bújócskát. - Felelem, majd elkezdem terelni az utcák között úgy mozogva, hogy összezavarjam teljesen. Hol előtte, hol mögötte bukkanok fel; míg végül zsákutcába csalva kelepcébe kerül a zsákmányom. Szinte érzem a belőle áradó fáradtságot, a kétségbeesése és fájdalma szinte ordít felém. A káosz szinte szétfeszíti belülről, lassan őrölve fel az akaraterejének utolsó morzsáit is.

- Tudod... csak órák kérdése és elvérzel, kedvesem. Add fel, előlem úgysincs menekvés! Hamarabb túl leszel rajta meglásd, csak egy szempillantás és vége. - Duruzsolom, hangom már-már megnyugtatóan, hátborzongatóan kedvessé válik; miközben jéghideg tekintetem a sötétet pásztázza mozgást keresve miközben szemrebbenés nélkül hazugságokkal kecsegtetem. Tényleg olyan vagyok, mint valami fenevad, egy igazi ragadozó; aki a mozgásra csap le. Amint a következő sarkon befordulok utána meglátom a lányt a falnak támaszkodó háttal ülni a földön, elégedett rókavigyor terül szét arcomon.

Az oldalán tátongó hatalmas sebére szorította a kezét. Okkal ott és úgy sebeztem meg, ahol; bár ezzel valószínűleg ő nincsen tisztában. Minden egyes cselekedetem egy gondosan kitervelt, ravasz terv része volt; melynek végkifejletéhez most érkeztünk el. A fájdalomtól a falba kaparó körmeinek hangja zene füleimnek. Igazából csoda, hogy egyáltalán eddig bírta és a lábai csak most adták meg magukat. Ajkait, azokat a vérvörös, csókolni való ajkait fájdalmas nyögések hagyták el, melyet néha felszisszenő hangok kísértek amikor megpróbált ismét talpra állni vagy megmozdulva tovább vonszolni magát míg végül belátta ez itt a végállomás... velem.

Ördögi félmosollyal az arcomon álltam meg előtte, de a végére kezdett unalmassá válni a szenvedése.
- Reménykedtem benne, hogy nem akarsz végig vérezni még két további utcát. - Húzódott egy kisebb gúnyos mosoly az arcomra, miközben lenéztem rá. Élvezettel néztem a fájdalmát, a félelmét. ~Mit félt tőlem, egyenese rettegett!~ Ám nem ez volt, amit a leginkább élveztem. ~Oh nem!~ A reményvesztettsége mindennél édesebbnek hatott számomra a felém érkező érzelemkavalkádjából. Tudta, hogy meg fog halni. Ezektől az érzésektől én pedig csak még erősebbnek éreztem magam. Megmutatom neki, hogy hol a helye. Mert velem senki sem packázhat, én ugyanis nem hagyok büntetlenül semmiféle ellenkezést.

Mielőtt megszólalt, tudtam hogy mit fog mondani.
- Miért csinálod ezt? - Kérdi végül alig hallhatóan, hangja a tehetetlen dühtől remeg.
- Azt hitted, hogy majd büntetlenül csak úgy visszautasíthatsz? Azt hitted, hogy csak úgy elengedlek? Mégis miért tenném? - Akaratlanul is elnevettem magam. - Az emberek ostobábbak, mint gondoltam. Persze... mondhatni köszönettel tartozom neked, amiért szabadon engedtél. Már kezdtem unni, hogy folyton az a jófiú Robin van előtérben. Néha jót tesz a változatosság kedvéért, ha én vagyok toppon... - Ropogtattam ki a nyakamat és a kezeimet is.

- Ezt nem úszod meg, elfognak... el fognak kapni. - Szisszen fel az oldalába hasító fájdalomtól, majd miután gyorsan leellenőrzi a sebének állapotát, ismét visszatapasztja a kezét rá. Oldalra döntött fejjel és rémesen elégedett képpel szemléltem a hatalmas vágást és a belőle ömlő karmazsin színt, amit a felsőjének anyaga szomjasan ivott magába.
- Fenyegetsz bennünket, miközben semmit sem tudsz rólunk? - Szánalmas pillantással illettem önnön tudatlanságát. Sőt mi több, ostobaságát. De ez a jó az emberekben, mindig olyan önelégültek és azt hiszik mindent irányíthatnak. ~Legalább nem unatkozom mellettük.~ Gondoltam. Leguggoltam mellé a földre, kezemben még mindig szorongattam a kinyitható, rugós vadászkést, mellyel korábban megsebesítettem.

- Fogalmad sincsen, hogy kivel húztál újat kedvesem... - Tűrtem a pengével a füle mögé az arcába lógó vöröslő hajtincsét. A penge finoman simította és vérezte össze az arcának jobb oldalát. A mozdulataim egyszerre voltak erotikusak és félelmetesek, hiszen a halál ígéretét hordozták magukban. Elkaptam a lány arcát az állánál fogva, ezzel is kényszerítettem rá hogy a szemembe nézzen azokkal a lehetetlenül zöld szemeivel. ~Mint Destiny tekintete.~ Megborzongtam a másik lány emlékétől. Akartam, annyira akartam őt, hogy szinte már fájt! És ő mégsem akart engem, elutasított, megvetett, kinevetett! Bántani akartam, megfogni azt a hosszú és kecses nyakát és addig szorítani puszta kézzel, míg a gégéjét nem roppantom széjjel! Ugyanakkor nem voltam képes megtenni: hiába vettem rajta erőszakot; nem bírtam megölni! Valami láthatatlan erő visszatartott ettől a cselekedettől.

A frusztrációmmal azonban valamit kezdenem kellett. A helyett, hogy visszamentem volna a pincébe zárt madárkámhoz, inkább a várost vettem a nyakamba és találta rá erre a szerencsétlen lányra aki rosszkor volt rossz időben. Legnagyobb pechjére pedig nem csak kinézetében hasonlított a kis trófeámra, hanem éppen olyan volt jellemében is. Kezdetben kedvesen fogadta a közeledésemet, még incselkedett is velem; ám hamar makrancossá vált, le akart rázni... de én a szórakozóhelyet hátra hagyva is követtem szüntelenül. Előlem nem menekülhetett! A jelenbe az rántott vissza gondolataim közül, hogy megpróbálta kihasználni elmélázásom és a késért kapott. Reflexből szúrtam, nem egyszer nem kétszer... fogalmam sincsen hányadszor sújtottam le a pengével mire a dühöm elpárolgott. Mindent beborított a vére, a ruháját, a kockás kövezetet, a falat amelynek nekidőlt és persze engem is rendesen beterített.

Ujjaimmal nagyjából letöröltem arcomról a vérpermetet, hogy legalább valamit lássak és szórakozottan kezdtem szopogatni az ujjaimról a vért mielőtt még rászáradt volna. Az orális fixáció majd minden formája Robin miatt került fel a szokásaim repertoárjába. Szeretem ezt az ízt, ahogy érzem a vér fémes, semmi mással össze nem keverhető ízét a nyelvemen. A kés pengéjét is letisztogattam a nyelvemmel, mert miért is ne?! De aztán úgy éreztem, mintha rosszul lennék; szédülés és hányinger lett úrrá rajtam nemsokára. Gyomrom pedig kiadta magából oda nem való tartalmát mielőtt elájultam volna, összeesve a diszkóban felszedett lány holtteste mellett és ismét visszatértem volna oda, ahonnan jöttem - Robin elméjének sötétjébe - ismét teret adva a kényszerűségből megosztott testünk eredeti tulajdonosának.

*Robin, órákkal később*


Arra tértem magamhoz, hogy fázom és valami nedveset éreztem az arcomon. Ahogy feltápászkodtam, lassan kinyitva a szememet borzalmas látvány tárult a szemem elé. Egy lány, egy ismeretlen feküdt vérbe fagyva előttem, testén - leginkább mellkasán - megszámlálhatatlan szúrás nyoma. ~Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Miért nem a kórházban vagy a lakásomon vagyok? Mit keresek én erre?~ Nem tudtam felelni erre a kérdésre, hiába kutattam emlékek után nem ment és ezen az sem segített túlságosan, hogy a holttest szemei vádlón, üveges tekintettel meredtek rám. Szabadulni akartam tőle. A légzésem egyre nehezebbé vált, szédelegtem és a rosszullét kerülgetett. Sosem bírtam túlságosan a vér látványát, pláne nem ilyen nagy tételben... igazából csoda volt még, hogy nem ájultam el. Körül néztem. Nem messze tőlem ott a véres bűnjel, a kés mellyel eme tettet valami lelketlen, megátalkodott gonosztevő elkövette. Körbe nézek, de a sikátor sötétjében rajtunk kívül nincs egy teremtett lélek sem.

A ruhám tiszta egy vér, csatakosan ragad rám. Leizzadok. Kezeimet a fejemhez vagy inkább az éghez emelve fel próbálom tagadni mindazt, ami nyilvánvaló. ~Én tettem, én öltem meg.~ Tagadni akarom, hogy minden bűnjel, minden nyom erre enged következtetni. ~De nem, én ilyenre sosem volnék képes!~ Kétségbe esem, a sírás fojtogat miközben remegő kézzel keresem elő a telefonomat és tárcsázom az egyetlen számot, akitől a megváltást várom. Hallom, amint a vonal végén felzeng a másik hangja; amit már hosszú hetek óta nem hallottam.
- Se-segítened kell! É-én a-azt hiszem valami szörnyű dolgot tettem! A-azt hiszem, hogy me-megöltem valakit Derek! I-ide kell jönnöd! Ne-nem tudom mit tegyek! Se-segítened kell! Ne-nem emlékszem semmire! Ne-nem tudom, mi történt! A Ba-Baker street-i sikátorban vagyok azt hiszem. Si-siess! Ké-kérlek mielőtt magammal is végzek! - Kétségbe esett hangom utolsó mentsvárként hívta Dr. Brownt, aki fogalmam sincsen mennyi idő múlva érkezett meg.

Az idő valahogy elvesztette a fontosságát, én pedig a realitásérzékemet. Képtelen voltam kiverni a fejemből a tényt, hogy ezt a szerencsétlen lányt megöltem. Apámnak nem szólhattam, az ő életét nem tehettem tönkre ezzel a ténnyel - gyilkossá lett az egyetlen fia és szégyent hozott rá -, nem állíthattam választás elé és csinálhattam bűnrészest belőle. Így maradt Derek az egyetlen, akihez fordulhattam ezzel; remélve, hogy orvosi esküje miatt megőrzi a titkomat. Amúgy is fel akartam hívni már és megkérni térjen vissza, hiszen a számát is ezért kutattam ki a kórházi adatbázisból. Tudtam, ha még egy kezelést kell végigülnöm más pszichológusnál akik a vele való terápiáról és annak sikerességéről faggatnak ~Az ostobák azt hiszik Derek valamiféle áttörést ért el nálam.~ míg ő a szabadságát tölti, menten felrobbanok. Kezdtem úgy érezni, hogy talán nem csak képletesen tört ki belőlem a vadállat. ~Mi van, ha tényleg én követtem el ezt a gyilkosságot; mert elborult az agyam?!~

tag: Der'Bear <3 | #1451 | zene | előre szólok, beteg lett! |
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Jan. 21, 2016 11:27 pm Keletkezett az írás



Álmatlanul forgolódtam az ágyban. Már három hete felszívódtam a kórház és a betegeim életéből. Az első hét egy rémálom volt. Majdhogy nem elvonási tüneteket produkáltam, tekintve hogy teljesen bezárkóztam a házamba. Nem voltam hajlandó engedni az ösztöneimnek, mert tudtam, ha megteszem, akkor ez az egy hónap másról sem fog szólni, mint a tivornyázásról, és erre volt most a legkevésbé szükségem. Vissza kellett nyernem az irányítást önmagam felett, és úgy ítéltem az a legjobb, ha – ahogy Dwayne is tanácsolta – minden kapcsolatot megszüntetek a külvilággal. Kikapcsoltam a telefonomat, a laptopom is hetek óta a sarokban porosodott. A második héten már elmentem boltba, vagy éppen le a tengerpartra és csak bámultam órákon át a vizet. A lelkem lassan megnyugodott, a gondolataim letisztultak, és már nem akartam páros lábbal berúgni az ajtót és vadállat módjára Robinra vetni magam – bár valószínűleg először a lakcímét kellett volna kinyomoznom, mert sejthetően már elhagyta a kórházat. Kíváncsi voltam rá elment-e a helyettesítő orvoshoz, ahogy az Emmával történtek is még mindig tüskeként sajogtak a szívemben, pláne mikor eszembe villant, hogy nem védekeztünk. Mikor ez elsőnek tudatosult bennem, leittam magam, aztán két nap múlva – mikor már gondolkodásra is képes voltam – eldöntöttem, hogy amint alkalmam nyílik rá, beszélek vele, ugyanis esélytelen volt vele bármi is, legyen szó kapcsolatról, vagy gyerekről. Utóbbi már csak a betegsége miatt is megvalósíthatatlan lett volna, én meg nagyon nem akartam ismét átélni azt az érzést, hogy elveszítek valakit, aki hús a húsomból, vér a véremből. Bár kardoskodtam amellett, hogy Mona vetesse el a gyereket, én sem tartoztam az abortusz pártiak táborába.
Oldalra nyúltam, és kézbe vettem a mobilomat, a héten már ki tudja hányadszor. Eddig mindig csak nézegettem, aztán ismét leraktam, de most némi hezitálás után bekapcsoltam. A sötétben a kijelző fénye egy pillanatra elvakított, mire elhúztam a számat. Na igen. Nagyjából ennyire vak voltam akkor is, mikor Robin a látóterembe került. Csőlátás, megszállottság, állati ösztönök, beteges birtoklási vágy; mindegyik jellemző volt rám, és mikor megtudtam, hogy ártatlan… a tény is éppen hogy csak elégnek bizonyult ahhoz, hogy behúzza a vészféket nálam. Egy sóhaj kíséretében pötyögtem be a PIN kódomat, és vártam, hogy betöltsön a telefonom. Úgy éreztem, hogy sikerült már összeszednem magam annyira, hogy bármivel szembe tudjak nézni, még ha ez egy 26 éves srác – bár inkább már férfi – is volt, aki darabokra tépett csak a pillantásával.
Ahogy a készülék megtalálta a hálózatot, döbbentem meredtem a képernyő felső sarkába, amin az sms-ek száma pörögni kezdett, végül 57-nél állapodott meg. Tanácstalanul vakartam meg a fejem és ültem fel az ágyban. Elképzelésem sem volt, hogy mi lehet ez a tömény üzenetdömping, bár volt némi halvány sejtésem, ami abban a pillanatban vált valósággá, ahogy megnyitottam a listát. Az üzenetek 90%-a egy számomra ismeretlen számról érkezett, és a napok múlásával arányosan nőtt az sms-ek sűrűsége. Némi tartással nyitottam meg az elsőt: „Kérlek, gyere vissza.” Egyre gyorsabban pörgettem az üzeneteket, lévén szinte mindegyik tartalma ugyanez volt, mikor megcsörrent a telefonom. Elképedve néztem az sms-ben szereplő számot, majd az órára pillantottam. Hajnal egy múlt pár perccel. Vártam pár csörgést, hátha abbamarad, végül feladtam. Morcosan, noha némi kíváncsisággal vettem fel, és szóltam bele, aztán kerekre tágult szemekkel, döbbentem hallgattam. Robin volt az – és ha ez nem lett volna elég, amit mondott azt egyszerűen képtelen voltam felfogni. Hosszú percekig meredtem a búgó telefonra, miközben a szavak a fejemben kergetőztek. Gyilkosság? Ennyire morbid viccet nem feltételeztem róla. Megráztam a fejem, villanyt kapcsoltam, pillanatok alatt magamra kaptam egy melegítőnadrágot, egy pulóvert, meg egy zoknit, és már robogtam is le a lépcsőn, a telefonnal a kezemben, amibe – megtartva némi józanságot az idegesség mellett – elmentettem Robin számát. Felkaptam a kocsikulcsot, cipőbe ugrottam, és már rohantam is az autóhoz.
Jó fél óra múlva már a sikátor felé siettem egyre kétségbeesettebben, majd megtorpantam a bejáratnál. A kinti lámpák fénye éppen hogy beszűrődött az utcába, és a látvány, ami a szemem elé tárult, egyszerűen vérfagyasztó volt. Valaki a nedves kövön térdelt, előtte egy lány feküdt, és körülöttük minden csupa vér volt. Vigyázva, lassan tettem pár lépést az árnyakba burkolózott alak felé.
-Robin?
Csak ha rám nézett és megbizonyosodtam róla, hogy ő az, léptem közvetlenül elé, és guggoltam le, hogy a szemünk egy vonalban legyen. Összeráncolt homlokkal, hitetlenül, értetlenül figyeltem. Felemeltem a kezem, és végighúztam az arcán. A vér szárazon pergett le róla. Tehetetlen sóhajjal keltem fel, és pillantottam körbe, miközben a hajamba túrtam. A tisztességes énem egyből a rendőrséget hívta volna, de minden jel arra utalt, hogy valóban Robin követte el a gyilkosságot. De miért? Teljesen tanácstalan voltam. Nem ilyennek ismertem meg, és elmondása szerint ő sem emlékezett semmire. Skizofrén lett volna? Nem láttam a jelét. Megacéloztam magam, és a késhez léptem, lehetőleg kikerülve a vértócsákat, nehogy bármiféle nyomot hagyjak, majd felvettem. Tekintve hogy zsebkendő nem volt nálam, kényszerűségből a zsebembe süllyesztettem, miután összecsuktam, majd visszaléptem a sokkos állapotú fiúhoz, és a felkarjánál fogva finoman felhúztam. Jobb ötletem nem lévén levettem a pulcsimat, és ráerőszakoltam, hogy elrejtsem a csurom vér felsőjét. Még jó, hogy nyár volt és éjszaka, így nem kellett attól tartanom, hogy megfáznék, lévén semmit nem viseltem a pulóver alatt. A fejére még ráhúztam a kapucnit, majd ölbe vettem, vigyázva, hogy a kés a nadrágzsebemből ne induljon vándorútnak, és a kocsihoz siettem. Nem kellett két perc sem, hogy ő az anyósülésen üljön, én meg a kormány mögött. Idegesen indítottam a motort, és hajtottam el a helyszínről, kimondottan rossz érzéssel a gyomromban, a szívemben, a lelkemben. Minden porcikám tiltakozott az ellen, amit most tettem, de egyszerűen nem volt más választásom. Először is meg kellett tudnom, hogy egyáltalán MI történt, mielőtt még döntöttem volna a sorsa felől. Mert jelen helyzetben úgy festett a dolog, hogy egy gyilkosság bűnrészesévé váltam, ami egész életemre megpecsételhette a sorsomat, csak sokkal rosszabb szempontból, mint az, hogy kikezdtem a betegeimmel.
A házam előtt fékeztem le. Az automata kapu csöndesen csukódott be mögöttünk, a mozgásérzékelős lámpa felkapcsolt, és megjelent az én menedékem, amit nem szívesen adtam ki senkinek sem, de most máshová nem mehettünk. Kiszálltam, a kocsit megkerülve segítettem ki Robint, majd terelgettem be az ajtón, egyenesen a fürdőszobába, és a tus alá toltam.
-Fürödj le. Ha kell segítek. Nem megyek sehova.
A kád szélére ültem, és le nem véve róla a tekintetemet, egyszerűen csak figyeltem. Mivel sokkos állapotban volt, először onnan kellett kihúznom, hogy érdemben beszélni tudjunk egymással, ahhoz viszont meg kellett nyugodnia – még ha ez azzal is járt, hogy én viszont majd felrobbantam az idegtől.
Vissza az elejére Go down


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
91
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

»Pént. Jan. 22, 2016 4:01 am Keletkezett az írás



Nem éreztem a kezeimet. A lábaim elgémberedtek, ahogy a földön ültem rajtuk a hidegben. Véres kezeimet az ölembe ejtve ültem, miközben meredten bámultam magam elé. Az előttem kiterült, vértócsában fekvő lány holtteste, pontosabban az arca volt előttem. Üveges, élettelenné merevedett zöldjei vádlón néztek farkasszemet bűntudattól égő barnáimmal. Nem tehetek róla, de Destinyt láttam magam előtt nem őt... minden rá emlékeztetett benne, a zöldes tekintete, az eperszőke haja, a sudár termete. Még esküszöm a nyaklánc - ami a nyakában volt - is hasonlított arra, amit Destiny a középiskolában gyakran viselt. Nem tudom miért, de őt láttam a lány helyén és a képzeletem által odavetített látványtól sokkos állapotba kerültem. Mire Derek rám talált, már kezdett a testem is kihűlni.

Hangjára úgy rezzentem össze, mintha ostorral vágott volna végig rajtam; de hiába szólított, nem feleltem. Még csak meg sem fordultam, továbbra is a holttestre meredtem miközben minden ízemben remegett a testem. Egyszerűen képtelen voltam elereszteni azt a vesébe markoló tekintetet, mellyel az üveges szemek vádlón meredtek rám azt üzenve némán "Te tetted, a te hibád!". Nem érzékeltem sokat abból, hogy Derek az aki érkezett; csak akkor rezzentem össze és néztem rá, mikor arcomon éreztem meg meleg kezének érintését. Tekintetem könnyeimtől voltak nedvesek, a vállaim beesve, tartásom is azt sugallta a bűntudat nehéz terhei nyomják vállamat. Ha tehettem volna elbújnék a világ elől, szégyen és kétségbeesés marcangolt belülről a bűntudat mellett valamiért, amire nem is emlékszem és mégis érzem, hogy én követtem el. ~Hisz mi más magyarázat lehetne erre?!~

Nem figyeltem Derek min ügyködik, visszahúzódtam belső világomba és tovább ostoroztam magamat azt latolgatva, vajon tényleg ennyire elvesztettem volna a fejemet vagy valami egészen más történt. ~Miért nem emlékszem?~ A legzavaróbb ez volt az egészben, nem értettem mit keresek itt, miért vagyok csurom véres. Ezt a lányt - bár hasonlított kicsit Destinyre - nem is ismertem. Amikor Dr. Brown felhúzott a karomnál fogva nem ellenkeztem, igazán fel sem fogtam mi történik most körülöttem. Olyan volt, mintha az agyam szabadságra ment volna a lelkemmel egyetemben. Megállni megálltam ugyan a saját lábamon, de Derek kénytelen volt öltöztetőset játszani velem; ugyanis még mindig inkább hasonlítottam egy üres héjra, mint egy hús-vér, érző emberi lényre.

Akkor sem ellenkeztem, amikor az ölébe kapva indult meg velem a kocsija felé, majd ültetett be az anyósülésre és adta rá a gyújtást az autóra. Hiába távolodtunk a történtek színhelyétől a rossz érzés a gyomromban és a szívemben maradt, tovább mardosva a lelkemet. Szerencse, hogy Derek bekötött ugyanis az eddig egyenletes, nyugodt lélegzetem csakhamar szaporává, kapkodóvá vált... a pánik egy újabb rohamának tünetei kezdtek jelentkezni rajtam. Előre-hátra ringattam magam, összeszorított szemekkel, kezeim az ülést markolták két oldalról. A lehunyt szemhéjaim mögött pedig újraéledt a balesetünk pokla minden borzalmával együtt. Úgy éreztem az autó ismét összenyomódik, fullasztóan kevésnek éreztem a helyet és kevésnek a levegőt magam körül.

Mire megérkeztünk a Brown házhoz, már véresre harapdáltam a számat a visszafojtott sikolyok, kiáltások miatt és inkább csak nyüffenésszerű hangok szöktek ki a számon néha, ha épp könnyeimet nyeltem le. Amint megállította Derek az autót, vadul kaptam a biztonsági öv csatja után és próbáltam meg kikapcsolni; de persze ügyetlenkedtem, ami még tovább fokozta az idegességemet és pánikomat. Amint a férfi kicsatolt végre úgy pattantam ki a kocsiból és rohantam befelé feltépve az ajtót, mint akit égetnek. Tekintetem riadt vadként járt ide-oda a számomra ismeretlen lakás berendezési tárgyain; a fürdőszobát kerestem, hogy könnyíthessek magamon végre. Szám elé tartva a kezemet próbáltam visszafojtani a jelenleg már torkomban liftező hányingert.

Amint elértem a helyiséget, azzal sem törődtem hogy az ajtót becsukjam magam mögött, azonnal a WChez rohantam és bele is ürítettem a gyomrom jelenlegi tartalmát. Órák óta nem ettem, igazából ha nem lennék most rosszul éhes is volnék talán. Így csak az alkohol és némi folyadék távozott belőlem, azonban addig nem tudtam abbahagyni a dolgot míg az epés ízt nem éreztem a számban. A gyomrom csak lassan nyugodott meg, ahogy nem volt már több amit kiadhattam volna magamból. Ólmos fáradtság lett úrrá rajtam, gyengének éreztem magam még ahhoz is, hogy feltápászkodjam a WC mellől ahol jelenleg eldőlve feküdtem. Végül mégis feltápászkodtam kezet mosni, no meg kimosni a számból az epés hányás kesernyés ízét. A tükörbe nézve azonban megütközve bámultam önnön tükörképemet.

Egyáltalán nem hasonlítottam önmagamra. Hatalmas, lilás rózsaszínes karikák virítottak a szemeim alatt mintha vérszegény volnék; miközben a bőröm hulla fehérnek tetszett, olyan sápadt volt. Megmarkoltam a mosdókagylót, hogy ne essek össze. Dereknek hagytam had terelgessen be a tus alá, de még a rajtam lévő pulóvertől és felsőtől sem voltam képes önállóan megszabadulni harmadik próbálkozás után sem; harmat gyengének éreztem magamat és már annak is örültem, hogy nem esek össze miközben fejemmel a hűvös csempének támaszkodtam. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban összetörhetek. Igazából már vártam, hogy mikor fogja azt mondani Derek is; hogy elege van belőlem, hisz csak a bajt hozom rá egyfolytában és húzzak innen.

tag: Der'Bear <3 | #788 | zene | save me from myself |
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Jan. 22, 2016 11:45 pm Keletkezett az írás



A szemem sarkából figyeltem az út alatt. A számat összepréseltem, az ujjaim elfehéredtek, ahogy a kormányt markoltam. Hiába akartam segíteni neki, nem tudtam. Láttam a pánikroham kezdődő tüneteit, de a vezetésre kellett koncentrálnom. Nem tartottam jó ötletnek, hogy félrehúzódjak, mert tartottam tőle, hogy abban a pillanatban kiugrana a kocsiból, és ahogy van, véresen, a tömeg közé vetné magát. Onnantól már csak percek kérdése lett volna, hogy valaki hívja a rendőrséget.
A ház előtt szélsebesen kapcsoltam ki a biztonsági övét, és pillantottam elinaló alakja után, miközben a klausztrofóbiát is hozzácsaptam a kezelendő betegségek listájához, ami kezdett igencsak hosszú lenni, és zavaros. Mindenesetre bezártam a kocsit és utána siettem. A fürdőszoba ajtóban fékeztem le. Sajnálkozva figyeltem, ahogy fáradt, elcsigázott mozdulatokkal tápászkodik fel, mosakszik meg, míg végül a tükörbe pillantva dermedt mozdulatlanná. Igen. Nem volt szép látvány. Sokkal inkább hasonlított valami alsókategóriás zombifilm szereplőjéhez, mint önmagához. Viszont mindenre volt megoldás, erre is. Odaléptem, óvatosan a tusoló felé terelgettem, majd leültem a kád szélére, és vártam.
Összeszűkült szemekkel néztem darabos, töredezett, és minden erőt nélkülöző mozdulatait, majd egy sóhaj kíséretében felemelkedtem és odaléptem. Amit terveztem, az azzal fenyegetett, hogy ismét visszasüllyedek a három héttel ezelőtti állapotomba, csak éppen nem volt más választásom. Megembereltem magam, megacéloztam a gondolataimat, az érzéseimet és a vágyaimat, és igyekeztem elvonatkoztatni attól, hogy ő Robin, minden bajom forrása. Most csak egy ember volt, akinek segítségre volt szüksége, és engem hívott.
Elhúztam a csempétől, és vetkőztetni kezdtem. Módszeresen dolgoztam, minden sietség nélkül. Először a pulóveremet vettem le róla, aztán a pólóját. Vékony, inas teste immár nem csak a képzeletem szüleménye volt. Hús-vér valójában ott állt előttem, és mégis rezignáltam konstatáltam, hogy valójában ez most semmit nem jelent. Bár tartottam attól, hogy fogok rá reagálni, képtelen voltam most férfiként nézni rá. Sokkal inkább volt egy elveszett, félős gyermek. Gyors mozdulattal oldottam meg a nadrágját, majd térdeltem le elé, és húztam le azt a cipőjével és zoknijával egyetemben. Egyelőre mindent csak a padlóra szórtam, immár a saját ruháimmal egyetemben. Nem bíztam benne, hogy képes lenne saját maga megfürdeni, így – már megint – rám hárult ez a feladat.
Megnyitottam a meleg vizes csapot, beállítottam, hogy ne forrázzuk le magunkat, majd a kezembe véve a tusfürdőt habosítottam fel a szivacsot, és kezdtem megmosdatni. A fenyő megnyugtató illata lassan töltötte be a fürdőszobát. Mindig is jobban szerettem a természetet idéző illatokat, mint a pacsulikat. Finoman forgattam körbe, hogy mindenhonnan le tudjam mosni róla a vért, bár a legkényesebb pontját messze elkerültem. A rózsaszín permet lassan fehérbe váltott, ahogy végre mindketten megszabadultunk a bűntény fizikai maradványaitól, bár ez mit sem segített a lelki sebeken, amik tovább mélyültek Robinban.
Jó negyed óra után zártam el a csapot, és tekertem a derekamra egy törölközőt, míg őt egy nagy – szinte már lepedőnek számító – anyagba bugyoláltam. Engedelmesen hagyta, hogy most a konyhába vezessem, és az egyik székre ültessem. Gyorsan besiettem a nappaliba, előbányásztam a megmaradt whiskey-t, végül a egyik pohárba jó egy decit töltve toltam elé.
- Igyál. Aztán pedig szeretném tudni mi történt.
Az, hogy honnan tudja a számomat, most a legutolsó dolog volt, ami érdekelt, ahogy az sem változtatott a fontossági sorrenden, hogy miért pont engem hívott, hiszen TUDTA, hogy szabadságon vagyok, és az sms-ek némaságát tekintetbe véve azt is, hogy ki vagyok kapcsolva, és megszűntem a világ számára létezni.
Leültem vele szemben, hátradőltem és rezzenetlen arccal, mozdulatlanul figyeltem. Most ő volt a fókusz, akire minden porcikámmal koncentráltam, és jelen pillanatban még az sem tudott volna kizökkenteni ebből az állapotomból, ha kitör a háború.
Vissza az elejére Go down


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
91
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

»Csüt. Jan. 28, 2016 3:41 am Keletkezett az írás



A pánik szerte szét áramlik a testemben, szinte érzem a vénáimban áramolni amint mérgezi egyre a lelkem. Nem emlékszem a történtekre, sőt arra sem mi a legutolsó még ép emlékem. ~Talán az, hogy lefeküdtem aludni... de akkor meg mit keresek idekint?!~ A hideg, hűvös esti szél újra és újra átsüvít a tenger felőle a parthoz közeli, külvárosi sikátorokon elérve hozzánk is. Megborzongok, de ez nem csak a széltől vagy a hidegtől van. A látvány, a történtek is kiborítottak teljesen. Mindenem remeg már, mire Derek rám talál. Amikor megérint összerezzenek, sőt egyenesen hátrahőkölök; hogy aztán visszazuhanjak a szinte már katatón állapotomba. Arcom és felsőm még mindig vérben úszik, ezt leplezendő a saját pulóverébe bújtat és így tessékel be Dr. Brown az autójába, ami hamar kisül rossz ötlet volt. Pánikrohamom lesz tőle ugyanis újfent. Szerencséje, hogy nem állt meg menet közben, mert én Istenemre mondom biztosan feltéptem volna az ajtót és világgá rohantam volna.

Olyan voltam mint valami kivert kutya, ahogy nyüszögök és próbáltam elfojtani a torkomban rekedő, kitörni akaró hangokat miközben minél kisebbre húztam össze magam az anyósülésen. A házánál megállva örültem, hogy kiszabadultam a fullasztó, zárt térből és minél távolabb tudhatom magam az autójától; ám a gyomrom rakoncátlankodása nem óhajt elmúlni, a hányinger tartósan megmarad. Így a fürdőbe rohanok, miközben a számat betapasztom a saját kezemmel. A WCt még épp időben célzom be és hajtom fel az ülőkét, mielőtt sugárban törne elő belőlem gyomrom felkavarodott tartalma. Nem tudom mennyi időbe telik, mire mindent kiadok magamból és már csak az epés ízt érzem a számban. A gyomrom lassanként megnyugszik, én pedig eldőlök a WC mellett a földön mint valami zsák krumpli. Csak bámulom a plafont, miközben nagyokat szuszogok.

Nem sokára aztán leszek már olyan állapotba, hogy ha lassan is de felálljak. A mosdókagyló szélébe kapaszkodom, kissé még szédelgek és úgy érzem menten össze fogok esni másodperceken belül. Ennem kéne már valamit hisz órák óta egy falatot se vettem magamhoz csak alkoholt, de félek ha most eszem ki fogom hányni azt is. Belenézek a tükörbe, de bár ne tettem volna. Egy vadidegent látok viszont önnön tükörképem helyett. Valakit, akinek hatalmas karikák vannak a szeme alatt mert alig aludt az elmúlt jó ég tudja hány nap alatt. Valakit, akinek a bőre olyan sápadt mintha már két lábon járó hulla volna. Ramatyul festek, az már bizonyos.

Dereknek hagytam had terelgessen be a tus alá, de még a rajtam lévő pulóvertől és felsőtől sem voltam képes önállóan megszabadulni harmadik próbálkozás után sem. Harmat gyengének éreztem magamat és már annak is örültem, hogy nem esek össze miközben fejemmel a hűvös csempének támaszkodtam. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban összetörhetek. Az eddig a kád szélén ülő férfi odalépett hozzám, talán megsajnált vagy csak nem bírta tovább már nézni a szerencsétlenkedésemet és ezért akart segíteni. Nem tudom. Azt viszont igen, hogy elhúzott a csempétől - aminek eddig támaszkodtam - majd vetkőztetni kezdett. Normál esetben ellenkeztem volna, de most megadóan emeltem fel a kezeimet, hogy átbujtathassa fejemen a pulóvereket, majd a pólómat is.

Végig a zuhanytálcát bámultam, nem lettem volna képes a szemébe nézni azt hiszem. Szégyelltem magamat, amiért visszarángattam és újfent felborítottam az életét; miközben fogalmam sem volt, hogy mi is történt pontosan. Immáron egy szál farmerban álltam Derek előtt és zavarom nőttön nőtt, pláne mikor megszabadított a nadrágomtól is. Az irodájában történtek ismét bevillantak és a lélegzetem is szaporábbá vált, de még mindig a sikátorban történtek hatása alatt voltam. Talán jobban magam alá csinálok, ha nem így lett volna és jobban pánikolok mint így. Most csak a szívverésem vált szaporábbá, de a félelem nem tudott utat törni magának a szívemhez. Vékony, inas testemmel úgy tűnhettem számára, mint valami kisgyerek.

Mégis, amikor elém térdelt gyerekhez egyáltalán nem méltó gondolatok suhantak végig agyamon egy másodperc erejéig, hogy aztán távozzanak is tova szállva. Bár semmi erotikus nem volt abban, amit épp művelt a "mi lett volna, ha" kezdetű mondat nem hagyott nyugodni. Egyetlen ruhadarab sem maradt rajtam, miközben róla is eltűntek a sajátjai. Nem tehetek róla, először megbámultam Őt és csak aztán fordultam a fal felé. Tudom, hogy illetlenség volt, de nem bírtam megállni. Egyszerre viszolyogtam és vágytam is rá valami beteges módon, ugyanis a történtek óta nem igazán tudtam kiverni őt a fejemből. A gipsz még mindig a jobbomon - hála Missynek - így mikor megengedi a vizet azzal már rutinos mozdulatokkal fordulok el, nehogy víz érje túlságosan.

Amikor a tusfürdőért nyúl, azért hátra sandítok ám látom nem valami mással ügyködik éppen így hagyom, hogy megmosdasson a szivaccsal. Amúgy sem tudok egyedül megmosakodni segítség nélkül. Ügyetlenül totyogok körbe, mint valami elcseszett pingvin fióka ahogy forgat körbe. A kezeimet kezdtem el nézegetni, a körmöm alatt lapuló vérmaradványokat miközben figyeltem az alattam a zuhanytálcában összegyűlő, kezdetben vörös majd rózsaszínű víztömeget amint egyre fakulva változik fehéresen áttetszővé a végére. Na nem, mintha ez lemoshatná bemocskolódott lelkemről a szennyet vagy megnyugvást adhatna. Talán nem látszik rajtam a vér, talán a testem tiszta... de a lelkemre még egy sokkal hosszabb tisztító folyamat várt, ebben biztos voltam.

Amikor elzárta a csapot azonnal rázni kezdett a hideg, fáztam. Hamarosan azonban azt éreztem, hogy szinte belecsomagol egy hatalmas törölközőbe. Engedelmesen hagytam neki, hogy vezessen amerre csak akar, így végül a konyhában kötöttünk ki, ahol leültetett. Elsietett egy másik szobába ~Talán felöltözni?~ Merült fel bennem, de amikor egy üveg whiskeyvel és két pohárral tért vissza meglepődtem. A felszólításának engedelmeskedtem, a jó egy deci alkoholt egy hörpintésre ittam ki. Éreztem, ahogy marja a torkomat amint lassan folyik rajta lefelé a párlat és azt hiszem erre is volt szükségem most, hogy képes legyek egyáltalán megszólalni vagy kijönni a korábbi sokkból.

- Nem... én nem emlékszem. - Feleltem szemlesütve, szégyelltem a dolgot, ugyanakkor nem hazudtam. - Lefeküdtem aludni és a lány teste fölött tértem magamhoz. Minden tiszta vér volt... - már az emlékkép gondolatától is kiráz a hideg. - Én... én nem bírom a vért, nem ilyen nagy mértékben. Rosszul vagyok tőle, elájulok. És neki... neki nagyon sok vére volt kifolyva. - A fejemet ráztam, egyszerűen ha megfeszültem sem jutott több dolog az eszembe. - Amint össze tudtam szedni magam, egyből hívtalak. Mi van, ha... - elhallgattam - ... ha én öltem meg? Ha nem emlékszem, de megtettem? Ha én voltam tényleg és nem csak rátaláltam és összeomlottam a vér látványa miatt? - Kezembe temetem arcomat, hangom mutatja közel állok a síráshoz most.

tag: Der'Bear <3 | #1033 | zene | save me from myself |
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Jan. 28, 2016 10:58 pm Keletkezett az írás



Hallottam Robin felgyorsuló légvételét, és a pillantása sem kerülte el a figyelmemet, mikor levetkőztem, mégis csak a másodperc töredékéig villant fel bennem a helyzet intimitása, amit azonnal el is mosott a logika és a józan gondolkodás. Az arcomról semmit nem lehetett leolvasni, pusztán egy merev kőmaszk volt, csak a szemeim csillogtak hűvös élénkséggel és figyelemmel.
Finoman mosdattam le, mint egy gyermeket, majd csavartam egy nagy fürdőlepedőbe, és a konyhába terelve ültettem le, whiskyt tolva elé. Csak mikor megitta, akkor töltöttem magamnak is egy keveset, és nyeltem le rezzenés nélkül. Nyugtatóan csorgott le a torkomon a gyomromig, átmelegítve, kicsit feloldva a bennem tomboló stresszt, amiről egyelőre semmi nem tanúskodott. Kívülről én voltam a nyugalom és türelem megtestesült szobra, bár a szemöldököm kissé felvontam, mikor beszélni kezdett, hogy aztán értetlen ráncok fussanak a homlokomra, ahogy összevontam őket. Egyre érthetetlenebb lett az egész helyzet, de egyelőre nem szóltam közbe, hagytam, hogy beszéljen, és elmondjon mindent, amit tud. Csakhogy az jelen esetben nagyjából a semmivel volt egyenlő, mert nemhogy megválaszolta volna a makacsul fejemben dörömbölő kérdéseket, hanem még újabbakat is felvetett.
Ismét töltöttem a poharamba, aztán az üveget az asztalra helyeztem. Nem akartam többet inni, de neki meghagytam a választás lehetőségét, bár azt nem hagytam volna, hogy teljesen leigya magát, mert az nem megoldás. Viszont a sokk elég nagy volt, így ha ismét tölteni akart magának, akkor nem tartottam vissza. Egy korttyal nyeltem le a whiskeyt, ezzel is időt nyerve, és csak utána szólaltam meg üres, kifejezéstelen hangon, amit, aki nem ismert, talán a vihar előtti csendnek titulálhatta be, pedig szimplán csak nem hagytam – nem hagyhattam -, hogy az érzelmeim ismét magukkal sodorjanak. A szabadságom előtti pár hét maradandó nyomot hagyott bennem, és megmutatta, hogy Robin az én személyes mumusom, akitől jobb lenne távol maradnom. De hogy mondhattam volna nemet a telefonba? Egyrészt esélyt sem hagyott rá, másrészt meg üvöltött a hangszínéből, a szavaiból, a zavart viselkedéséből a segítségkérés.
-Tehát onnantól, hogy lefeküdtél, addig, hogy a lányt megpillantottad, semmire sem emlékszel – ismételtem meg a szavait kicsit hitetlenül. – Ugye tisztában vagy vele, hogy ha te ölted meg, akkor nagy eséllyel disszociatív személyiségzavarod van? Ha nem te voltál, akkor „csak” alvajártál, és egyszerűen rossz időben voltál rossz helyen, bár nagyon ritkán fordul elő, hogy egy alvajáró ilyen távol sétáljon a lakásától. Általában az otthonukon belül mozognak, aztán visszafekszenek aludni.
Azt a kérdést, hogy miért tanul orvosnak, ha nem bírja a vér látványát, inkább fel sem tettem, mert ez volt jelen pillanatban a legérdektelenebb az ügyben. Azt akartam kideríteni mi a fene folyik a fejében. Elfojtottam egy sóhajt, ahogy a kezébe temette az arcát. Láttam, hogy nem sok hiányzik neki ahhoz, hogy összeomoljon, de muszáj volt kérdeznem.
-Mióta történnek veled hasonlóak? Mert sejthetően nem ez volt az első eset. Hallottam a kórházban kósza pletykákat, hogy van egy beteg, aki hajlamos éjszakai sétákat tenni, és van egy sanda gyanúm, hogy ez te lennél.
Szívem szerint átnyúltam volna az asztal felett, hogy magamhoz öleljem, és megnyugtassam, de még tartottam magam. Információkra volt szükségem, és támasznak ott lehettem akkor is, ha már eltört a mécses és kiborult. De már előre láttam az éjszaka további részét, hogy egy ágyban fogunk aludni, és az álmát fogom őrizni, mert magára nem hagyhattam ilyen állapotban. Már csak azt nem tudtam, hogy a véres ruhákkal mit kezdjek, amiket a fürdő kövén hagytam. Valójában minden további cselekedetem attól függött, hogy milyen válaszokat fogok kapni.
Vissza az elejére Go down


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
91
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

»Pént. Jan. 29, 2016 1:05 am Keletkezett az írás



A whiskey okozta lángnyelvek végigmarták a torkomat és meg sem álltak egészen a gyomromig, kivételesen nem felizgatták hanem inkább megnyugtatták azt. Ez pedig lehetőséget adott arra, hogy összeszedjem valamelyest a gondolataimat a történtekről. Kissé félve vallottam színt Dereknek, elvégre szégyelltem azt, hogy kb. semmire se emlékszem. Nem értettem, hogy miként képes ilyen nyugodtnak megmaradni, miért nem haragszik, kiabál velem vagy tombol. Ettől csak még rosszabbul érzem magam, mint ahogy egyébként érezném ha mindennek lehordana a sárga földig. Apám anya halála után, ha részeg volt gyakran kiabált velem; megszoktam a feszültség levezetés eme formáját. Azt tudom kezelni, de ezt nemigazán.

Minden esetre megnyugtatónak tartottam, hogyha Ő maga nem is, a szemöldöke azért kommunikálni próbál velem a maga sajátos módján. A homlokráncolását bár nem értettem, nem kecsegtetett semmi jóval. Szerencsére hagyott beszélni, mert ha megakaszt a férfi tudtam biztosan, hogy nem lennék képes végigmondani a kizökkentése miatt. Figyeltem, ahogy tölt magának egy újabb pohárral ám mikor engem kihagyott a szórásból, saját kezembe vettem az irányítást... akarom mondani az üveget és félig töltöttem a poharamat újfent. Az alkohol erőt adott ahhoz, hogy beszéljek miközben kellően el is lazított ezzel egy időben; most pedig pontosan erre volt szükségem mindennél jobban.

Amikor megszólal végre Derek, hangja kifejezéstelen és nem tudom mit gondol valójában.
- Yepp. - Tömör, velős válasz mégis minden ott van benne. Kár volna túlragozni. Azonban azt éreztem, hogy nem hiszi el mindazt amit mondok. - Nem hiszed el igaz? Én nem hazudok! - Duzzogva ittam ki a poharamat és töltöttem egy újabb adagot magamnak, immáron harmadszor is. Szívem szerint az asztalra csaptam volna vagy kirobogtam volna a házból, de tekintve a történteket - miszerint bűnrészest csináltam Dr. Brownból - nem mehettem, nem is lett volna hová mennem ezzel. Apám állását veszélyeztettem volna azzal, ha a segítségét kérem. Talán az öreg nem a mintaapák gyöngye, de azt tudtam hogy bármit meg tenne értem ahogyan én is őérte hasonló helyzetben.

- De nem én öltEM MEG AZT A SZERENCSÉTLEN LÁNYT JÓ?! - Kérdezem a végére már szinte kiabálva, miközben a poharamat olyan erővel vágtam az asztalhoz hogy kis híján eltört. Harag öntött el és gyűlölet. Gyűlölet önmagam iránt, a kialakult helyzet miatt, amibe keveredtem. Szinte remegtem az idegességtől, ahogy hajamba túrva indultam meg gondolkodás nélkül kifelé törölközőstül úgy, ahogy voltam. Nem akartam elfogadni, hogy minden valószínűség szerint igaza van; holott pontosan tudtam, még a légynek sem tudnék ártani számos okból kifolyólag. De, ha én magam vagyok a gyilkos be fognak zárni, és ha valamibe hát abba biztosan bele fogok bolondulni véglegesen. Szűk, zárt térbe kényszerítenének, talán ismét újra és újra leszedálnának "óvintézkedésből" és egyedül lennék összezárva önnön gondolataimmal. ~Brrr... belegondolni is borzalmas.~

Ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, a hideg, arcomba csapódó szél térített magamhoz... megtorpantam. ~Mégis mi ütött belém?! Nem szoktam én így viselkedni!~ Szorosabbra fogtam magam körül a törölközőt, majd visszacsuktam az ajtót. Nem mentem vissza egyből Derekhez, helyette a hirtelen megsajduló homlokomat támasztottam az ajtónak. ~Már csak a fejfájás hiányzott tényleg ehhez az egészhez. Mintha nem volna épp így is elég bajom.~ Gondoltam elkeseredve. Lassan sétáltam vissza a férfihez és markoltam meg a székem támláját.
- Mióta lekapcsoltak a gépekről az intenzíven és áttettek a 2-es kórterembe alva járok. Minden kicseszett éjjel máshol térek magamhoz... az utóbbi időben már nappal is, ha ledőlök sziesztázni. - Ismerem el kelletlenül. - Tudod szóltam volna a pszichológusomnak erről, csak szó nélkül felszívódott. - Szúrtam oda szarkasztikus megjegyzésemet a végére, ne csak nekem fájjon.

Nem akarok sebezhető pontot nyújtani senkinek, de én is érzem így nem kéne maradnom. Ebben a megrekedt állapotban. Ha már szájukra vettek a nővérek és pletykálnak rólam elindultam a lejtőn az baj. És még csodálkoztam, hogy miért nem engedtek vissza dolgozni. Igazából jelenleg alkalmatlan vagyok a feladatomra. Missyt ugyan felkészítettem a vizsgákra, de más hasznomat nem igen veheti bárki ilyen állapotban. Fényévekre éreztem magam a célomtól, hogy szakvizsgát tegyek mint neurológus szakorvos.
- De nem vagyok őrült sem gyilkos! - A bal szememet kezdtem dörzsölgetni, mert ahogy nőni kezdett a fejemben a fájdalom úgy tikkelt be a szemem is újfent. Végül leültem a székemre ismét, töltöttem egy újabb - ötödik pohárral - a whiskeyből és csöndesen kortyolni kezdtem. - Most mit csinálunk? - Kényelmes volt ez a királyi többes, hogy egyből egy kalap alá vettem magunkat és áthárítottam rá a döntést és az ezzel járó mindennemű felelősséget.

tag: Der'Bear <3 | #687 | zene | save me from myself |
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Jan. 29, 2016 11:05 pm Keletkezett az írás



Hagytam, had töltsön magának. Ráfért. Főleg ha azt vettem alapul, amit mondott. Bár az első sokkon már túlesett, még mindig nem volt önmaga. Bár mihez képest. Valójában egyáltalán nem ismertem, hiszen az eddigi két találkozásunk alkalmával egyszer sem jutottunk el a beszélgetésig – vagy ha igen, elég sajátos formában. A beteges vágy általi letámadást nem igazán sorolhattam az értelmes kommunikáció vállfajába. Szóval nem. Nem ismertem és semmit nem tudtam róla azon kívül, hogy autóbalesete volt, pánikrohamai vannak, amit a tűz és az autó is kiválthat, és vagy alvajáró, vagy disszociatív személyiségzavarban szenved. Valójában kezdtem megsajnálni, mert túl sok jutott neki a „jóból”. Csodáltam, hogy egyáltalán még képes normális viselkedésre, mert más ennél sokkal kevesebbe is képes lett volna darabjaira esni.
Mikor ismét töltött magának, kissé rosszallón vontam fel a szemöldököm, de még mindig nem tettem semmit azért, hogy megakadályozzam. Végül is felnőtt ember volt, és feltételeztem tudja hol a határ és mennyit bír.
-Nem mondtam, hogy hazudsz, bár tény, hogy jobban örülnék ennek az eshetőségnek, mint az általam felvázoltaknak.
A hirtelen kifakadás nem ért meglepetésként. Igazából még egész visszafogottra sikerült ahhoz képest, amit vártam. Az ital kiloccsant, ahogy a poharat az asztalra vágta, de én még mindig csak ültem. Figyeltem, ahogy a hajába túrt, felpattant, és kifelé indult, de eszem ágában sem volt utána menni. Ha le akarta csukatni magát szatírként azért, mert egy szál fürdőlepedőben császkált az utcán, minden joga megvolt hozzá. Komótosan felkeltem a székből, a mosogatóhoz léptem, és az egyik rongyot kézbe kapva töröltem le az asztalt, majd a hűtőbe másztam. Az éjszaka közepén eszem ágában sem volt nekiállni főzőcskézni, de tekintettel az alkoholfogyasztásra, valamit ennem – vagy éppen ennünk – kellett. Vajat, lekvárt, paprikát, paradicsomot, sonkát, salátát, sajtot szedtem elő, mindent az asztalra halmoztam, végül kiegészítettem a színpompás kavalkádot pár zsömlével, és nekiálltam a szendvicsgyártásnak. Mikor visszasompolygott, csak rápillantottam, aztán visszatereltem a figyelmem a magam által kiszabott feladathoz, legalábbis látszólag, de amúgy őt hallgattam. Az állapota a baleset óta egyre súlyosbodott elmondása szerint, ami semmi jóval nem kecsegtetett.
-Nem szó nélkül szívódtam fel. Kiírtam az ajtómra, hogy szabadságon vagyok, bár a valóságban az igazgató küldött el kényszerszabira. Amúgy meg nem lett volna kötelességem most sem felvenni a telefont, csak hogy tisztázzuk, mivel még legalább egy hétig „büntiben” vagyok, és elviekben be sem kapcsolhattam volna a mobilomat.
Elé toltam egy sonkás, sajtos, salátás, paradicsomos és egy lekváros szendvicset, majd nekiálltam a sajátomat is elkészíteni, miközben olykor rápillantottam. Mikor leült, beszédesen biccentettem fejemmel az étel felé, és elhúztam tőle a szinte már üres üveget.
-Nem ihatsz többet, és erről nem nyitok vitát. A tagadás meg kényelmes, csak nem feltétlenül helyes a jelen esetben, lévén egyikünknek sincs halvány fogalma sem a történtekről. Szóval akár még gyilkos is lehetsz. Jobban teszed, ha igyekszel megbarátkozni a gondolattal, én meg azzal, hogy a bűntársad lettem, mert nem a rendőrséget hívtam, hanem elhoztalak a helyszínről.
Sóhajtva tettem le a kést, és foglaltam helyet, jóízűen harapva egyet a szendvicsből. Magamnak lekvárosat nem csináltam. Nem nagyon voltam oda az édes dolgokért.
-Először is eszünk, aztán felkísérlek a szobámba. Velem fogsz aludni. Előtte viszont azt hiszem éjszakai tábortüzet kell raknom, hogy megsemmisítsem a terhelő bizonyítékokat. Aztán, ha már úgyis itt vagy, szerintem jobb lesz, ha pár napig itt is maradsz. Onnantól kezdve, hogy elhoztalak, már ugyan mindegy, hogy mellette bújtatlak is, vagy nem. Legalább lesz időnk arra is, hogy kezelésbe vegyünk. Végül csak elérted, amit akartál. Én leszek a pszichológusod, ráadásul legalább egy hétre kisajátíthatsz magadnak. Remélem örülsz.
Rezzenéstelen arccal vázoltam fel az elkövetkezendő napok menetét, mintha csak az időjárásról beszéltem volna, ahogy az igencsak hűvös és gúnyos megjegyzésem is érdektelenül hagyta el a számat. Hogy ideges voltam-e? Persze. De ettől még a logikus gondolkodásom megmaradt, ahogy a hűvösségem is – amiért csak hálát tudtam adni. Ha most jött volna rám a kangörcs Robin mellett, annak egyáltalán nem lett volna jó vége. Jóízűen tűntettem el a tisztességesen megpakolt szendvicset pár hatalmas falással, majd visszapakoltam a hűtőbe mindent, letakarítottam az asztalt, végül Robinra pillantottam. Ideje volt kiugrasztani a nyulat a bokorból. De legalábbis tudni akartam, hogy hajlandó szembenézni a félelmeivel, vagy nekem kell majd rá kényszerítenem.
-Mész aludni, vagy jössz velem gyújtogatni?
Most még – tekintettel a történtekre – hagytam neki választási lehetőséget. Viszont annyit már tapasztalhatott belőlem, hogy elég drasztikus tudtam lenni, ha a szükség megkívánta.
Vissza az elejére Go down


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
91
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

»Szer. Feb. 17, 2016 12:30 am Keletkezett az írás



Nem tudom, hogy mit várt tőlem: igyak vagy sem. Minden esetre nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy ne igyak. Valahogy muszáj volt levezetnem a bennem lévő feszültséget és vagy az ivás, vagy puszta kézzel esem neki a berendezésnek... Szóval mondhatjuk, hogy Derek még jól is járt ezzel. Fura volt itt lenni nála, tekintve az eddigi, közös előéletünket; miszerint kétszer találkoztam vele és mind a kétszer kis híján rám vetette magát. Fogalmam sincsen, hogy miért engem szúrt ki magának Dr. Brown vagy mit vétettem, amiért szinte majdnem megerőszakolt. Erőteljesen úgy tűnt, bőven rájár a rúd mindkettőnkre és megvan a magunk problémája; ám most mégis itt vagyunk, egyazon légtérben újra. És bizony történt egy s más, míg Derek úgy döntött nyaralászni megy.

Őszintén szólva, ha anyu miatt nem edződtem volna meg igen fiatalon lélekben, mostanra már bizonyosan a pszichiátrián kezelnének a St. Claire-ben idegösszeomlással. Igazából most másra se vágytam, mint ellazulni és a problémáimról tudomást sem venni. Nem akartam gondolkozni azon, hogy mit fog hozni a holnap reggel. És erre az alkohol tökéletesen megfelelő elegynek ígérkezett. A szemem sarkából természetesen elkaptam a rosszalló tekintetét, amikor újabb pohárral töltöttem magamnak. Felnőtt ember vagyok, nagyon reméltem nem akarja megmondani mennyit igyak. Mert jelenleg qrvára leszarnám a dolgot, még ha a tulajdon apám is szólna rám azért hogy csatak részegre akarom inni magam éppen.

- Ezek szerint hiszel nekem? - Kérdeztem tőle hitetlenkedve, majd a hangulatom egy szempillantás alatt megváltozott amint arra kezdett célozgatni, hogy talán én vagyok a megbomlott elméjű gyilkos. Hiába a teátrális kifakadásom, a kiabálás Derek még csak meg sem rezzent tőle. Szinte remegtem az idegességtől, ahogy hajamba túrva indultam meg gondolkodás nélkül kifelé törölközőstül úgy, ahogy voltam. Nem jött utánam, nem állított meg; egyszerűen csak hagyta had menjek a saját fejem után. Talán tudta, hogy a hűvös kinti levegő majd észhez fog téríteni és neki már nem kell. Mire visszasétáltam hozzá, már nem ült az asztalnál; helyette épp nyakig belemászott a hűtőbe. Szinte nem is figyelt rám, amikor beszélni kezdtem; helyette hamarosan kipakolt mindenfélét az asztalra belőle és nekiállt szendvicset készíteni mintha ott se volnék.

Valahogy nem örültem annak, hogy őszintén kell beszéljek arról miféle gondjaim vannak. Általában egymagam birkózok meg minden nehézséggel éppen ezért esik oly nehezemre beszélni másoknak a problémáimról. Talán éppen ezért szúrtam oda a végére egy szarkasztikus kis hozzászólást, hogy ne csak nekem legyen kellemetlen a dolog. Aztán persze kiderül, hogy semmi se olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik.
- Az igazgató? - Kérdezek vissza meglepődve. Fogalmam sincsen, hogy mit művelhetett amiért egy teljes hónapra eltiltották a munkától. ~Hát akkor ez a magyarázat arra, hogy miért nem vette fel?!~ Kismillió SMSt írtam neki, még többször hívtam; de semmi reakció. Már kezdtem azt hinni, hogy megtudta a számom és szándékosan ignorál.

Az elém tolt szendvicsre, majd rá bámulok értetlen képpel; miközben a szemöldököm is felszalad arra, amit mond.
- Ufe moft cafk viffelf? - Kérdezem teli szájjal, miközben jókorát harapok sonkával, sajttal és mindenfélével megrakodott szenyóból. A lekvárosat későbbre hagytam, sosem sült ugyanis még jó dolog ki abból, ha édesre ettem sósat... inkább maradjunk a jól bevált sós-édes sorrendnél akkor már. - Mmmm... ef falami ifteni Defek... - Nyögöm mikor már a második harapáson is túl vagyok. Így persze nem ellenkezek túlságosan és el tudja venni előlem az italos üveget. Csak megrázom a fejemet és dacosan harapok bele ismét a szendvicsbe mintha az valamiféle ősellenségem volna, akit ily módon elpusztíthatok. Nem szeretem, ha gyerekként kezelnek; én már régóta nem vagyok az.

Egyáltalán nem tetszett, hogy hová akar kilyukadni. Minden porcikám tiltakozott még csak a lehetőség ellen is, hogy én legyek a lány gyilkosa. Ugyanakkor volt néhány dolog, amit sehová sem tudtam tenni... mint például a felsőmön és arcomon lévő vér. Tagadóan ráztam meg a fejemet és kétségbeesett, kiskutya tekintettel néztem Derekre, hátha megszán és felhagy a filozofálgatással. Amikor felhozza azt, hogy a bűntársam lett újfent elszégyenlem magam érte. Egyáltalán nem így terveztem a dolgokat.
- Nem akartam volna senkit sem belerángatni ebbe, de nem tudtam másnak szólni; rajtad kívül nem bízom meg senkiben csak apában és Drake-ben, de őket nem hívhattam. Drake egyből ment volna apámhoz és ő az állásával játszana, nem vehettem el az egyetlen dolgot ami még tartja benne a lelket... már a pián kívül. - Zavartan bámultam a lábamat, lefelé nézve.

Pár pillanatig figyeltem, ahogy Derek is eszik; nekem valahogy elment az étvágyam a témától. Okkal nem beszélek soha a családomról vagy nem fittizek vele, hogy Sydney városának rendőr főfelügyelője az apám. Persze, ha kiderül egyből jön a seggnyalás vagy a szívatás; de Dereknél nem számítottam ilyesmire, az aktámból már rég tudja ezt szerintem. Viszont anyám halála elég mély nyomot hagyott mindkettőnkben ahhoz apámmal, hogy sose legyen téma. Mindketten úgy nyaldostuk a sebeinket és próbáltunk túlélni, ahogy épp sikerült: ő a piával, én Drake haverommal és a mamájával. Szóval nem hazudtam, okkal nem engedem közel magamhoz az embereket: így nem kell tartanom tőle, hogy elveszítem őket vagy hogy átvernek. Igazából magam sem értem, hogy a dilidokit miért engedtem ilyen közel mindazok után, ami köztünk történt. Talán épp azért, mert láttam milyen sebzett és magányos... pont mint én.

Megborzongtam a gondolattól, amikor azt mondta vele fogok aludni. Egyszerre hangzott ez büntetésként és jutalomként egyaránt. Arra sem felelek semmit, miszerint maradnom kéne pár napig. Nincs hová mennem amúgy sem jelenleg. Abban viszont egyetértek vele, hogy ideje volna egy rendes kezelésnek. Olyannak, ahol nem próbál meg rám mászni; hanem normális emberekként ülünk le beszélgetni. Kényszeredetten húzom el a számat, mire a kényszerű mosolyomból valami egész groteszk lesz, miközben a szemeimet forgatom. Nem értem, hogy miért tesz úgy, mintha nem tudná a történtek után nincs más választása egyikünknek sem... és most nem épp arra célzok, hogy bűnrészességet vállalt velem. A kérdésére értetlenül nézek rá. Merem remélni, hogy nem gondolta komolyan azt, hogy a tűzfóbiámmal majd átmegyek piromániásba és vele fogok gyújtogatni.

- Persze. Majd megveszek az örömtől, hogy a mézeshetünket együtt tölthessük a kis szerelmi fészkünkben és közösen tábortüzet rakhassunk, nem látszik?! - Csúszott ki egy szarkasztikus viszontválasz a számon, miközben kifújtam hosszan a belélegzett levegőt. Csak, hogy ne pusztán az ő szavai csöpögjenek a gúnytól. ~Komolyan nem értem, hogy mit gondolt: én élvezem ezt az egészet?!~ Bár kedvem az nem sok volt hozzá, de azért a lekváros szendvicset is gyomrom mélyére küldtem; ki tudja, hogy holnap mit pakol elém Dr. Brown, ha elkezdi a "kezelésemet". Figyeltem, ahogy eltakarít maga után; agyam a lakás és a konyha minden egyes szegletét magába szívta, miközben megfigyeltem mit hová helyez. Legközelebb már magamtól is tudni fogom, hogy mit hol keressek. - Természetesen, ha csak ez a két opció van inkább aludni. Hol van a háló? És valami rendes ruha se ártana... - Fűzöm hozzá, ha lehet még összébb húzva magamon a törölközőt. Ami azt illeti kezdek fázni benne, főleg ha így néz rám.

tag: Der'Bear <3 | #1115 | zene | lepj meg! |
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Feb. 18, 2016 12:44 am Keletkezett az írás



-Maradjunk annyiban, hogy szeretnék hinni. – válaszoltam teljesen érzelemmentesen. Nem akartam belegondolni abba, hogy mi van, ha valóban egy gyilkost engedtem épp be a lakásomba, pedig elég nagy volt rá az esély, bármennyire is vágytam az ellenkezőjére. Sajnos a logikám ellentmondott a képzelgéseimnek.
Sem a kifakadása, sem a nagyasszonyos kivonulása nem érdekelt. Mivel a ruhái vérben úsztak, a törölköző vizes volt, odakinn meg – bár nyár volt – azért nem a 30 fokok repkedtek az éjszakában, szinte biztos voltam benne, hogy vissza fog jönni. Ha mégsem most, másnem majd akkor, ha valakivel összeakad és furcsán néz rá. Bár nem örültem volna, ha a problémái mellé még egy szexuális erőszak is társult volna. Volt már így is épp elég gondja. Inkább nekiálltam a szendvicskészítésnek, hogy lekössem az időmet és a figyelmemet, amíg a „kis herceg” méltóztatott visszamászni szerény kis hajlékomba.
Mikor végre előkerült, és kisebb csodával határos módon hajlandó volt a mondanivalóm tartalmára is figyelni, és visszakérdezett, egyetértőn biccentettem.
-Igen. Elmondtam neki mi történt, és abban egyeztünk meg, hogy a saját és a betegeim érdekében jobb lesz, ha szabadságolom magam egy „kis” időre, amíg ismét helyreáll a lelki-, érzelmi-, és szexuális életem. Mint láthatod kitűnően oldottam meg a helyzetet.
Vetettem rá egy pillantást, majd elé toltam a szendvicset, és újabb litánia keretében elvettem tőle az üveget. Elégedetten néztem, ahogy ráveti magát az ételre, a kérdésére viszont kérdőn vontam fel a szemöldököm.
-Mármint azzal, hogy nem ihatsz többet? Nem vicceltem. Jelenleg az én házamban tartózkodsz, az én whiskeymet iszod, és ha én azt mondom, hogy elég volt, akkor sem fogsz többet kapni, ha térden állva könyörögsz. Szóval légy szófogadó kisfiú és edd meg szépen a szendvicsedet.
Az élvezetteli nyögésre elfojtottam egy kínzott sóhajt. Bár most nagyszerűen uraltam a bennem élő vadállatot, azért az én türelmemnek is voltak határai, amik Robin mellett még mindig nem pörögtek száz százalékosan, és ez a hang igencsak vonzó, és szemtelenül erotikus képeket vetített agyam vásznára. Irtózatos önuralommal hesegettem el a képeket, közben még véletlenül sem pillantva felé. Úgy csináltam, mint ha az evés kötné le minden figyelmemet, miközben elszámoltam tízig.
A bocsánatkérésre nem reagáltam, amíg le nem nyeltem az utolsó falatot, majd egy újabb szendvics elkészítésébe kezdtem magamnak, miközben válaszoltam.
-Nem foglak áltatni azzal, hogy semmi gond nincs, mert van. Temérdek. Mióta becsöppentél az irodámba, csak az van. De ettől még örülök neki, hogy engem hívtál, bár nekem meg lehetett volna annyi eszem, hogy nem elhozlak a helyszínről, hanem kihívom a rendőrséget, ahelyett, hogy téged próbállak menteni. Most már mindenesetre késő bánat, ahogy mondani szokták. Apádat meg most egyelőre hagyjuk. De Drake is megérdemelne pár atyai pofont ha már itt tartunk, mert állítom, hogy ő fedezgette az éjszakai kóborlásaidat, és csak ezért mehettél haza.
Nekiálltam az újabb kész szendvics elfogyasztásának. Elég jó étvággyal rendelkeztem, bár most inkább a kényszer vitt rá az étkezésre, mint az éhség. Nem akartam részegen egy ágyba kerülni vele, mert annak nagy eséllyel semmi „” végkimenetele nem lett volna, legalábbis az ő részéről. Én annál inkább élveztem volna a dolgot, de nem mertem kockáztatni a nehezen visszaszerzett nyugalmamat és higgadtságomat. Mindenesetre felvázoltam előtte az elkövetkező órák, napok menetrendjét, és őszinte kíváncsisággal vártam mit fog reagálni rá, ahogy arra az ötletemre is, hogy a nyári táborok hangulatát idéző tábortűz mellett égessük el a ruháit, az enyémekkel karöltve. Azt mondjuk még nem tudtam, hogy a késsel mit kezdjek.
Elfojtottam egy mosolyt, ahogy a grimaszt figyeltem az arcán, ami leplezetlenül rajzolt rá bohócmaszkot. Nem mondhattam, hogy örült az ötletemnek, de nem hagytam neki választást. Igaz, hogy volt vendégszobám, de ha nálam indult volna „éjszakai hadjáratba” esélyesen félálomban agyoncsaptam volna, ami viszont nem vetett volna rám túl jó fényt, mint házigazdára.
Az értetlen pislogására már majdnem nekiálltam egy hosszadalmasabb kifejtésnek, de a következő szavakra még a kezem is megállt, a szám tátva maradt. Nagy szemekkel meredtem rá, végül kitört belőlem a nevetés. Szívből, jóízűen kacagtam, ahogy csak Dwayne társaságában szoktam, bár a legutóbbi találkozásunkon ezt sajnos mellőznöm kellett, mert sem a hangulat, sem a téma nem szolgáltatott számunkra sok örömet. Gyorsan megettem a maradék zsömlét, majd rámolni kezdtem magam után. Olykor hallani lehetett, ahogy felkuncogok, mert a visszavágása roppant módon szórakoztatott, bár ha belegondoltam, volt némi igazságtartalma. Miután befejeztem a pakolást, felé fordultam, és a karjaimat a mellkasom előtt keresztezve mértem végig tüzetesen. Éreztem, ahogy a libidóm megmozdul. Igen. Még mindig hatással volt rám, ha hagytam. Még mindig képes lettem volna magam alá gyűrni, hogy sikítson az élvezettől és a fájdalomtól. Most viszont minden hasonló érzelmem egy kezelhető mederben csordogált, és nem szerettem volna megint „ámokfutóvá” válni azért, mert beteges vágy hajt felé. Ettől még a pillantásom forrón szántott végig a bőrén, miközben ajkam szegletébe gúnyos kis félmosoly költözött.
-Drágám, akkor ma éjjel van a nászéjszakánk? Remélem lélekben és testben is felkészültél arra, hogy velem veszítsd el az ártatlanságod. Ígérem kíméletes leszek, amennyire csak lehet, és mámorítóvá varázsolom számodra is ezt az élményt, ha hagyod. Ha nem…nos…tekintve, hogy a nászéjszakát szokás elhálni, különben érvénytelen lesz a házasság, elveszem, amit akarok. Amúgy is, válaszolva a kérdésedre, de igen: látom rajtad, hogy „majd megveszel érte”, hogy azt tegyek veled, amit csak akarok.
Pár pillanatig szemeztem vele, majd kacsintottam egyet, elvéve a szavaim komolyságát és élét, esélyt adva neki arra, hogy levegőt kapjon és rájöjjön, csak vicceltem. A kérdésére ellöktem magam a pulttól és az emeletre indultam.
-Gyere velem.
A szobámba vezettem, ahol eltűntem a szekrényben, majd egy hatalmas fekete pólót és egy alsónadrágot nyomtam a kezébe, ami ránézésre is látszott, hogy nagyobb a kelleténél, legalábbis az ő méreteihez viszonyítva.
-Íme a „rendes” ruhád. És mielőtt még kinyitod a szádat, nincs kisebb. Vagy ebben alszol, vagy meztelenül. Bemutatom az ágyamat is. Mint láthatod elég nagy ahhoz, hogy kényelmesen elférjünk benne mindketten. Párnából várat építeni magad köré felesleges, úgyis lebontom, viszont azt az oldalt választod, amelyiket szeretnéd. És most nagyon kedves leszek, mert magadra hagylak. Remélem meg tudod oldani egyedül a felöltözést, de ha nem, csak sikíts, és segítek. Én összeszedem a ruháinkat és kimegyek az udvarra, hogy elégessem őket. Ha bármi gond van, eljátszhatjuk a Rómeó és Júlia színdarabból az erkélyjelenetet, ugyanis, mint láthatod ott van egy ajtó, ami a balkonra vezet, és ha kisétálsz rá, pont az udvarra látsz, ahol én leszek.
Nem vártam meg sem a válaszát, sem azt, hogy szájtátva körbenézzen, azt meg pláne nem, hogy öltözni kezdjen. Bár lassan, de célirányosan menekültem ki a saját szobámból, és siettem le a földszinti fürdőbe, ahol kézbe kaptam a véres ruhákat, és az udvarra mentem velük. A szalonnasütő hely mellé halmoztam őket, majd fát, gyújtóst kerítettem, és pár perc múlva már vidáman pattogott a tűz. Dobtam még rá pár hasábot, végül első körben Robin pólóját dobtam a lángok közé, ami vidáman égni kezdett, miközben elgondolkodva bámultam a táncoló lángnyelveket. Már megint sikerült egy irtózatos faszságot csinálnom, amiért igazából csak magamat okolhattam, hiszen senki nem tartott fegyvert a halántékomhoz, hogy márpedig nekem bűnmentőt kell játszanom, és meg kell mentenem egy lehetséges gyilkos életét és ép elméjét. Valószínűleg ha másról lett volna szó, egyből a rendőrséget hívtam volna. Csalódottan és frusztráltan sóhajtottam fel, miközben lerogytam a „tűzhely” körüli padra. Menthetetlenül idióta voltam még mindig, ha erről a fiúról volt szó. És ezt most nem magyarázhattam azzal, hogy elvette az eszemet a szexuális kéjvágy. Egyszerűen csak meg akartam védeni. Hogy miért? A kérdést azzal a lendülettel vetettem ki magamból, ahogy felmerült bennem, mert nem akartam rá választ sem keresni, sem találni. Nem akartam a saját lelki és érzelmi mélységeimben kotorászni, egyrészt, mert valószínűleg túl korai lett volna még, másrészt, mert bár az egyensúlyomat nagyjából visszanyertem, még mindig hatalmas káosz volt bennem, és abban a viharban, ami engem jellemzett, bőven el tudott bújni minden egészséges és egészségtelen érzelem is. Végül is még az is lehetett, hogy nem kigyógyultam belőle, csak elnyomtam azokat a vágyakat magamban, amik eddig felé hajtottak. Egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy mi a valóság, de nem is állt most szándékomban kideríteni. Majd az idő választ ad. Legalábbis nagyon reméltem.
Vissza az elejére Go down


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
91
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

»Kedd. Márc. 15, 2016 3:36 am Keletkezett az írás



Kirázott a hideg attól, amilyen érzelemmentesen közölte velem Derek szeretné ugyan elhinni amit mondtam, de mégsem teheti. Máskor talán kifejezetten örülnék az efféle higgadt racionalitásnak egy ilyen rázós szituban, de most határozottan úgy érzem ez számomra semmi jót sem jelent. És valóban, Dr. Brown maga a hűvös közöny tegyek bármit is, képtelen vagyok hatni rá; még csak érzelmeket sem lehet felfedezni azon a kiismerhetetlen arcán. Egyedül talán a szemöldöke a legkommunikatívabb testrésze, ámbátor úgy tűnik ahhoz meg nem mellékeltek nekem használati útmutató kézikönyvet. Esküszöm, hogy az indián füstjeleket könnyebb értelmezni, mint ennek a férfinek az arcának a rezdüléseit.

Reflexből kérdeztem vissza, gondolkozás nélkül amikor végre elmesélte mi is történt valójában. Valahogy olyan hihetetlen, hogy eltiltották a munkától. Igazából még talán sajnálom is kicsit, hogy hasonló cipőben járunk jelenleg. Csöndesen, magam elé bámulva nézem a kezeimet miközben tördelem őket és a lábam úgy jár rugózva - hiába ülök - mint valami motolla; köszönhetően az ADHD-mnek a seggemen se bírok megülni és olyan vagyok mint valami kis hiperaktív sajtkukac. Derek mesélni kezd, én pedig nem tudom mit tegyek. Szégyenlem magam, amiért én vagyok minden bajának okozója... először az a szerencsétlen méretvétel, aztán meg ez. Határozottan csak a baj jár velem tényleg az utóbbi időben. ~ Mi van, ha a baleset is miattam történt? A rossz karmám vagy a f@szom se tudja?!~ Kétlem, hogy képes volnék megbocsátani a történteket önmagamnak.

Ahogy megnyomja a "kitűnően" szót, rá emelem végre a tekintetemet. Nem, Derek Brown határozottan olyan ember, akinek a kitűnően szó kimaradt a szótárából. Ezt nem veszem be. Talán most úgy érzi, hogy mivel 3 hétig nem láttuk egymást már képes kontrollálni saját magát ám én ebben nem bíztam különösképpen. Lehet, hogy túl aggódós vagyok az utóbbi időben, de két találkozó alatt kétszer próbált meg kis híján megerőszakolni; szóval kétlem, hogy ne volna ez jogos viselkedés a részemről. Karba fonom a kezeimet a mellkasom előtt és olyan vagyok mint valami Dulifuli Aprajafalvából. De hiába a durcáskodás, Dr. Brownt hidegen hagyják az érzelmi manipulációim, pláne ha ilyen nyíltan próbálom megzsarolni ilyen módon.

Szóval nem, nem kaptam vissza a whiskeys üveget.
- Nem, Mr. Lélekkurkász nem talált. Bár az sincs ínyemre, hogy nem hagyod alkoholba fojtani a bánatomat; de történetesen most arra céloztam amit eszemben sincsen megbarátkozni a gondolattal miszerint gyilkos volnék és én oltottam ki annak a szegény lánynak az életét. - Arra már ki sem térek, hogy bár gyerekként kezel igen régóta nem vagyok az és koromhoz képest jóval érettebb voltam mindig is. Láthatóan azonban nem talált be a kis megjegyzésem, mert Dereket annyira lekötötte az evés, hogy szerintem azt sem hallotta amit az imént mondtam neki. Persze nincsen nekem olyan mázlim, csak elmondja ami kikívánkozik belőle és úgy tesz mintha az iménti bocsánatkérésem smafu lenne. ~Nagyszerű!~ Dohogok magamban, miközben egyből a legjobb barátom védelmére is kelek.

- Naaa, ácsi van! Drake csak segíteni akart, mert látta mennyire kezdek begolyózni attól amik történtek velem; szóval hagyd őt békén! Neki is megvan a maga baja, nem kell már azért is piszkálni, mert segítette a legjobb cimboráját úgy, ahogy épp tudta. Úgy csinálsz, mintha nem volna épp elég az, hogy ebbe nyakig benne vagy velem egyetemben! Kéne még egy tettestárs, akivel osztozhatsz rajtam meg a felelősségen vagy mifene mond?! - Fakadok ki újfent, mert nem értem a férfit. Néha kész rejtély a számomra. Amúgy meg nem is tudom tényleg, hogy mit várt tőlem. Nem fogok örömtáncot járni, csak mert puszta kényszerűségből össze vagyunk zárva újfent. Ráadásul nagyon úgy néz ki, hogy Derek visszaavanzsált engem újra tinédzserré és úgy kíván tenni, mintha az amúgy igencsak elkésett nevelési szándékai célravezetőek lennének velem szemben. Pedig téved, nem is tudja mekkorát. Engem már nem lehet terelgetni, legfeljebb kényszeríteni dolgokra.

A mai nap az i-re a pontot vitathatatlanul Derek és a nevetése tette fel. Az a döbbent arckifejezés, ahogyan a mozdulata közben megáll a keze a levegőben és a száját is eltátja miközben kiguvadnak a szemei; hogy végül szinte kirobbanhasson belőle a jóízű nevetése. Mit nevetés, röhögés volt, igazi önfeledt kacagás, ami vitathatatlanul szívből jövő volt és egy cseppnyi hamisságot sem sugallt. Hirtelen úgy tűnt, mint akit rajtakaptak a tilosban; ugyanis Dr. Brown gyorsan befalta a maradék kajáját és pakolászásba menekült, mintha a strucc politikától bármi is megoldódna. ~Érdekes egy pszichológus mit ne mondjak...~ Azonban a kuncogásait így sem tudta teljes mértékben elfojtani és bizony elég groteszk volt a maga módján a vidáman magában röhögcsélő Derek Brown látványa.

Amint befejezte a pakolósdit felém fordult karba font kézzel és szinte égető pillantással mért végig, amitől egyből nyeltem egy nagyot. Nem tetszett, ahogy rám nézett. Éppen úgy tette, mint anno a kórházban és az arcára kiülő gunyoros mosoly sem ígért túl sok jót számomra. Vagyis de, és éppen ez volt a baj igazából. A tekintetében minden ott volt, számtalan ígéret amit valószínűleg sosem fog betartani, mert nem fogunk odáig eljutni mi ketten. A tekintetétől pír öntötte el az arcom, ám mikor ismételten kinyitotta a száját elsápadtam, még a sz@r is belém fagyott. Egyetlen egy mondat ismétlődött csupán a fejemben: "Elveszem, amit akarok..." Beleborzongtam. Már épp kinyitottam a számat, hogy közöljem vele én a kanapén alszom ma éjjel vagy a vendégszobájában amennyiben van olyanja; amikor végre kacsintott jelezve csak húzta a fejemet és fellélegezhettem.

Ezek után talán nem meglepő tény, ha kissé fenntartásokkal kezeltem azon kérését menjek vele az emeletre, ahol a háló is van minden valószínűség szerint. Végül beláttam, nincs más lehetőségem mint együttműködni vele legalább addig míg ruhát szerzek magamra. Bizalmatlanul pásztázta tekintetem a hálót, lassan fedezve fel minden egyes helyiséget amiben a minimalista, férfias jegyeket véltem felfedezni. Még az én lakásomban is csicsásabb volt a háló mint nála. Egy nagy méretű - talán XXL-les - fekete pólót nyomott a kezembe és egy alsót, mire rosszallóan vontam fel a szemöldökömet. Már épp kinyitottam a számat, jelezvén hogy ez bizony rám nagy lesz; ám a házigazda megelőzött ezzel. Kelletlenül fordultam el tőle az ágy felé, hogy aztán miközben a pólót magamra veszem csak a fenekemet lássa legfeljebb csupaszon. ~Tényleg úgy viselkedem, mint valami szégyenlős szűzlány.~ Gondolom, majd az alsót is felhúzom ám az lecsúszik a derekamról ha lépek kettőt.

~Ez nem lesz így jó.~ Dohogok magamba, miközben Derekre nézek lényegében egy szál f@szban.
- Valld be, hogy direkt csináltad és élvezed ezt... ezt az egészet! - Csúszik ki a számon mérgemben, mielőtt a törölközőért nyúlnék és a derekam köré csavarnám újfent. Csak, hogy ne legyen olyan fényes a kilátása Dr. Brownnak sem. Mielőtt még kiment azért tudatott velem egy s mást, mintha csak a gondolataimban olvasott volna miket terveztem a közös nászéjszakázás címén. Vonallá vékonyodott ajkakkal vártam, hogy végre befejezze a mondandóját. - Tök mindegy, már úgyis láttál mindent a tus alatt nem? - Hangom még mindig ingerült, férfiúi büszkeségem nem engedi hogy ettől lejjebb pozicionáljam magam Derekkel szemben és inkább gyorsan letudtam az öltözködést, mielőtt még ténylegesen kedve támadna besegíteni ezzel kapcsolatban. Nem kérek az álszenteskedő, látszat figyelmességéből. Igazából egyáltalán belőle sem kérek semmilyen formában, leszámítva az orvosi mivoltát.

Megvártam, hogy kimenjen a szobából és "csak azért is, megmutatom én neked" alapon az összes díszpárnát meg az övét is arra használtam fel, hogy támfalat építsek az ágy közepén kettőnk közé, majd miután a nedves törölközőt az emeleti fürdőben hagytam betakaróztam. Elvégre más se hiányzik, minthogy megfázzon a vesém. Az ágy bal oldalán foglaltam helyet, az volt ugyanis közelebb az ajtóhoz. Ha bármi miatt éjszaka felkelek esélyes, hogy így nem esek keresztül Dereken. A percek teltek, én pedig álmatlanul forgolódtam az idegen ágyban. Valahogy nem igazán leltem a helyem és a szagok is szokatlanok voltak... természetes, erős fa és pác illat volt mindenhol. Egyszerűen nem jött álom a szememre. De eszemben sem volt kimenni a balkonra, a végén még tényleg a Rómeó és Júliát fogja nekem idézni a férfi. Mit nem adtam volna, ha legalább a telefonom nálam lenne és nem a földszinten a ruháimmal. Apropó a ruháim!

Úgy pattantam ki az ágyból, téptem fel az ajtót ami a balkonra vezet; hogy aztán megpillantsam a ruháimat égető Dereket.
- Hé Rómeó! - Kiáltok le, mert nem vagyok képes meghazudtolni azt a bűn rossz humoromat. - A telefonomat ugye kivetted és nem tervezted elégetni? Arra ugyanis még szükségem lesz. - Érdeklődöm, nem tudván eldönteni mennyire beszéljek halkan vagy sem a hangom érdekes hangerősséggel hullámzik. Először szinte kiabálok, aztán meg lehalkítom a hangomat szinte teljesen és a végén ismét felerősödik a hangszínem annyira, hogy biztosan eljuthasson a mondandóm Dr. Brownhoz is. Amint megkaptam tőle a nemleges választ, illetve megmondja hová is tette a telefonomat visszabattyogok a szobába és bezárva az ajtót befekszem az ágyba. A hátamon feküdve bámulom a plafont, majd a néhány perces némaságot megelégelve az oldalamra fordulok és a fejem alatt lévő párnát igazgatom megfelelő pozícióba. Derek, ha feljött így talált rám, ám miközben rá vártam csak elnyomott az álom; elvégre mozgalmas egy éjszakán vagyok túl és mocsok mód elfáradtam.

tag: Der'Bear <3 | #1446 | új zene | lepj meg! |
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Ápr. 03, 2016 3:11 pm Keletkezett az írás



Inkább az evéssel foglalkoztam, mint Robin azon – meddő – próbálkozásával, miszerint igencsak hevesen igyekezett tagadni a számomra nagyjából nyilvánvalót: valamiért ő volt az, aki kioltott egy életet. De ha nem is ő volt, valahogy odakerült. Az alkoholizálástól való eltiltásom miatti dohogása meg még annyira sem mozgatott meg. A véleményemet elmondtam róla, feleslegesen meg nem ismételgettem magam. Azért annyira nem árthatott meg neki a pia – legalábbis reméltem –, hogy ne legyen képes felfogni, amit mondtam. Viszont mikor Draket állt neki védeni, kicsit nálam is elpattant a cérna. Összevontam a szemöldökömet, és igencsak dühös szikrák parázslottak a pillantásomban, amit ráemeltem.
-Na ide figyelj kölyök! Pont azért, mert megvan a maga baja, nem kellett volna még téged is a nyakába vennie, barátság ide vagy oda. Ráadásul a segítséget úgy tűnik kissé másképp értelmezzük, lévén számomra a tények elrejtése, sőt, elferdítése nem éppen tartozik ebbe, pláne, ha azt veszem, hogy az alvajárásod is egy tünet, amiről az orvosaidnak tudnia KELLENE. Szóval ne papolj itt nekem szentimentális idiótaságokat, mikkel maximum a fenekedet tudjuk jelen pillanatban kitörölni, mert másra sem jó! És akkor azt még nem is mondtam, hogy vajon mekkora bűntudattal kellett volna szembenéznie, ha teszem azt a mai „kiruccanásod” alkalmával megsérülsz, vagy esetleg meghalsz, mindezt azért, mert a valóság ismerete nélkül hazaengedtek az Ő hibájából! Jobban teszed, ha inkább befogod a szádat, és a témát jegeljük, mert különben nem állok jót magamért, és mielőtt még vele osztoznék rajtad, hogy téged idézzelek, előtte istenesen felavatlak.
Igen. Felcsattantam. Erősen, hangosan, hogy csak úgy remegett bele a ház – képletesen értve persze. De hát na. Itt én voltam az úr, kettőnk közül én gondolkodtam logikusabban jelen pillanatban, és nehogy már a farka csóválja a kutyát!
Vettem egy mély levegőt, és inkább eltereltem a gondolataimat a bizonyítékok megsemmisítése felé. A kérdésemre, miszerint jön-e velem gyújtogatni, olyan választ kaptam, ami kibillentett az igencsak komor, dühös hangulatomból. Jóízűen nevettem, miközben befejeztem a késői vacsorát, majd elpakoltam. A válaszom legalább annyira csípős, égető és megkérdőjelezhetően komoly lett, amilyennek szántam, miközben gondolatban a számat nyalogattam, mint valami kéjenc vadállat, hogy mi lenne, ha valóban beváltanám a fenyegetésemet. A pirulása, a pillantása, megfeszült teste, minden arra ösztönzött, hogy igen! Tegyem meg!, de megrántottam a vadállat pórázát, egy kacsintással elvettem szavaim élét, és felinvitáltam „Júliát” a szobámba. Előhorgásztam egy pólót, meg egy alsót, és pár szó kíséretében átadtam. Távoztam – volna, ha nem áll neki előttem átöltözni. Megdermedtem a mozdulat közben, és sötét, égő pillantással ajándékoztam meg a közel sem várt sztriptíz előadást, amit kaptam tőle. Tekintetem fenekének két feszes gömbjét pásztázta, miközben az ágyékom megmozdult. Vékony vonallá préseltem a számat pár pillanatra, de ahogy az alsó lecsúszott róla, enyhült rajtam is a nyomás, miközben halvány, alig érzékelhető mosoly kúszott a szám sarkába, ami fel is szívódott abban a pillanatban, hogy felém fordult. Hallhatóan szisszentem fel, miközben immár elölről is feltérképeztem leplezetlenül beteges vágyam tárgyának „domborulatait”.
-Azt hiszem ezt a mondatot én is a fejedhez vághatnám…ráadásul kettőnk közül én vagyok rád veszélyesebb és nem fordítva. Szóval ha lehetne, a jövőben mellőzd a meztelenkedést előttem. Amúgy meg feleslegesen hisztizel. Nem vagyok felkészülve vendégekre, nincs külön ruhatáram minden férfi és női méretből. Mint mondtam: ez van, nincs más. De felőlem alhatsz pucéron is, ha vállalod a következményeket. Most, ha megbocsátasz, lemegyek, mielőtt még rád vetném magam.
A hangom kissé mélyebb lett miközben beszéltem, a tekintetemből sütött a vágy, az arcom csupán egy feszes kőmaszk volt. Mást akart a bennem élő vadállat, melyet az ösztöneim tápláltak, és mást az eszem, amely a hűvös logika hullámaival igyekezett csillapítani a bennem dúló vihart. Az egyik felem darabjaira szaggatta volna a kéj korbácsával a fiú testét, míg a másik elbújtatta volna legalább három réteg ruha alá, hogy még véletlenül se jelentsen kísértést számomra. A betegem volt, és nem eshettem vissza ugyanabba a hibába, ami miatt Dwayne szabadságra küldött, úgyhogy sarkon fordultam, és kimenekültem a szobából. A földszinten felkaptam a véres ruhákat, és azok társaságában vonultam ki az udvarra, ahol helyre kis tüzet raktam, és rádobtam az első kezembe akadt pólót, ami Robiné volt. Szidtam magam, mint a bokrot, de sajnos a tényeken ez mit sem változtatott. Nem hívtam ki a rendőrséget, és jelenleg egy gyanúsítottat rejtegettem a házamban.
Hallottam, hogy nyílik a balkon ajtaja, de egészen addig nem pillantottam fel, amíg Robin ordibálni nem kezdett. Beletörődő sóhajjal kotortam bele a nadrágjába, és horgásztam elő a telefonját, felmutattam neki, majd magam mellé tettem.
-Hé Júlia! Máris hiányoltál? Amúgy meg bármennyire is meglepő számodra, nem vagyok sem süket, sem hülye. Húzzál aludni!
Normál hangerővel beszéltem, miközben a nadrágját is a lángokba dobtam. Jó másfél óra múlva keltem csak fel az immár csak parázsló tűz mellől. Minden ruhadarabunk, ami a bűnösségünket bizonyította volna, már csak egy marék hamu volt. Figyeltem arra, hogy egyetlen foszlány se maradjon belőle. Sóhajtva kaptam fel Robin telefonját, és mentem be a házba. A készüléket a konyhapultra dobtam, bezártam az ajtókat, ablakokat, majd felmentem az emeletre.
A párnákból épített falra elhúztam a számat, és két mozdulattal a földre söpörtem az összeset, magam elé morogva valami olyasmit, hogy: idióta, de nem akartam felébreszteni csak azért, hogy felvilágosítsam róla, ahhoz, hogy visszatartson magától, minimum egy téglafal kellene. Átöltöztem, ami annyit jelent, hogy felvettem egy pizsamanadrágot, és befeküdtem mellé az ágyba. Általában meztelenül aludtam, szóval már ezzel az egy ruhadarabbal is engedményt tettem neki. Egy mély sóhaj kíséretében nyújtóztam egyet, majd oldalra fordultam, és magamhoz húztam a fiú vékony testét, magamban mormolva a mantrát: csak azért, hogy felébredjek, ha éjszakai kóborlásra indulna. Forró bőre csalogató volt, mint egy édes drog, ütemesen emelkedő mellkasa csábított arra, hogy megérintsem, félig elnyílt ajka pedig arra, hogy csókoljam, de inkább hátra nyúltam, lekapcsoltam a lámpát, és az arcomat a párnámba fúrva kényszerítettem magam álomba, mielőtt még álmában erőszakoltam volna meg.
Vissza az elejére Go down


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
91
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

»Hétf. Ápr. 04, 2016 5:03 am Keletkezett az írás



Pofátlanul sok felnőtt tartalommal teletűzdelt történet, erős vizuális és képleírásokkal! Nagykorúak előnyben! Megtekintése csakis 18 év felett és saját felelősségre!
#nsfw #tw #tw:sexual

Úgy tűnt, alaposan sikerült felhúznom Dereket azzal amit mondtam neki Drake-ről. ~De, ha egyszer a barátom! A LEGJOBB barátom?!~ Dühösen túrtam hajamba, gyűlöltem ha gyerekként vagyok kezelve. Sosem értettem, hogy értelmes felnőttek módján miért nem lehet megbeszélni ezt.
- Miért, akkor azt minek neveznéd, amit te eddig értem tettél? - Vágok a szavába, hiszen pontosan ugyanazt a segítségnyújtást adta eddig, amit anno Drake is nekem. Most meg játssza itt a szentfazekat, holott mindketten pontosan tudjuk mennyire áll ő távol tőle. Nem mondom, hogy nem igyekszik jól cselekedni vagy jó ember lenni; de az vitathatatlan, hogy nem feddhetetlen, mégis másra dobálná a követ mintha ő bűntelen volna. - Úgyse tudnak vele mit csinálni, akkor meg nem tökmindegy? Nem tudnak megműteni, mert olyan helyen van az a kis sz@ros borsó méretű gumó a fejemben... a kemot meg nem fogom hagyni, mert még a maradék ép eszem is vele megy el! Akkor már inkább jól kinézve akarok meghalni, ha úgyis meg kell! - Vágom Derek képébe ingerülten.

Hogy számoltam-e ezzel az eshetőséggel? Oh, hogyne. Míg ágyhoz voltam kötve az intenzíven - meg utána is a kettes kórteremben - másra sem volt időm, mint átértékelni az életemet és arról filózni hogyan is legyen tovább. Számba vettem minden eshetőséget, orvosként ismertem a százalékos esélyeket is általánosságban, így képes voltam döntést hozni ez ügyben. Osztottam, szoroztam és kihoztam ez a legjobb, amit tehetek... hogy nem teszek semmit sem, inkább élem tovább az életemet, már ami vissza van belőle. Már majdnem sikerül bűntudatot kicsikarnia belőlem, de nem. Dacosan, összeszorított szájjal rázom meg a fejem tagadólag. Nem engedhetek neki, ha a depressziót sem hagytam elhatalmasodni rajtam hát ezt sem hagyhatom. Nincs igaza, tudom hogy nincs igaza. Drake sosem engedett volna el, ha úgy ítéli meg bele is halhatok. Jó orvosnak tartom, talán nehezen tanult de nála kevésbé tehetséges dokik is vígan eldolgozgatnak a kórházban; szóval én megbízom a szakvéleményében, mert hiába vagyok a barátja tudom jól, hogy velem sem kivételez.

- Mert különben? - Kérdeztem hetykén, szavába vágva ám hamar megbántam eme tettemet. Arra a kijelentésére, miszerint "istenesen felavat" nagyot nyeltem és lesápadtam. Ez ma már a sokadik ilyen el- vagy inkább kiszólása, én pedig érzem megrándul az ölem. ~Mi a fene ütött beléd?! Szedd már össze magad Robin!~ Korholom magamat, nem kéne ilyen hatással legyen rám. Ijedten pislogtam rá, megfagytam mint a nyúl, ha fénycsóva vetül rá. Ha most akarná beváltani a fenyegetését, biztosan nem menekülhetnék előle el ugyanis egy tapodtat sem voltam képes lépni se hátra, se előre. Ezek után a beállt hirtelen hangulatváltozása már tényleg csak hab a képzeletbeli tortámon. Persze, igazából ennek most örülnöm kéne, hiszen a haragja látványosan párolgott el; ám a végére ismét odatesz egy újabb szexuális töltetű kijelentést én pedig lassan jobban meg vagyok zavarodva, mint a csecsemő a toples bárban.

Ezek után szerintem egy másodpercig sem csoda, ha végül az ágyat választom a vele való pirózás helyett. Persze, hogy a szobájában öltözés közben bámult, igazából ha így tényleg egy hétig össze leszünk zárva meg fogom szokni tőle ezt a vizslató tekintetet és nem fog zavarni, de egyelőre feszengtem miatta.
- Akkor szerezz nekem valami rendes ruhát és állig begombolkozom, ígérem! - Eresztek meg egy szarkasztikus visszaszólást. Nevetséges a feltételezése, hogy én ezt az egészet direkt csinálnám. A ruhás érve igazából tök logikus volna, ha momentán nem sz@rnám le nagy ívben az egészet. Ugyanis én nem vagyok azzal beljebb, hogy ő nem tart ruhát csak a saját maga méretében. - Szeretnéd mi? - Fakadtam ki felhorkanva, amikor felajánlotta alhatok felőle pucéran is. Aminek nyilván lennének következményei, szóval nem; köszöntem szépen nem kérek belőle.

Jó lesz ez az XXL-les fekete póló, nagyjából takar mindenhol; ahol meg mégsem hát azzal nem igazán tudok mit kezdeni jelenleg... ha megfeszülök sem marad meg az alsója rajtam, anélkül kell aludjak.
- Jól van, menekülj csak! Helyes! - Kiáltok még utána távozóban, de igazából örülök hogy elment és magamra hagyott végre. A testemen remegés fut végig az elmélyülő hangjától, a vágytól izzó tekintetétől. Muszáj volt leülnöm az ágyra, mert a lábaim kis híján összerogytak alattam. Ágyékom lüktetve adta tudatomra, testem pontosan, még élénken emlékszik arra a két majdnem megtörtént alkalomra, amik Demoklész kardjaként lógnak a fejem fölött. Elmém már tovább is vitte a gondolatsort, ágyékom lüktetve mozdul meg ahogy lehunyom a szemeimet és az orrnyergemet nyomogatom az egyik kezemmel. De nem lesz jobb, a dolog nem enyhül és leginkább úgy érzem egy jéghideg zuhany kéne, ami észhez térít megint; így inkább lefekszem aludni mielőtt nekiállok az ágyán ülve könnyíteni magamon.

Ágyékom és férfiasságom fájón lüktet, önnön elmém zár csapdába a vágy ígéretével. Nem akarom ezt, küzdök ellene; testem mégis elárul, becsapva érzem magam. Derek minden egyes szava hatással van rám, képtelen vagyok kivonni magam alóla. Bebújva az ágyba és nyakig beburkolózva a takaróval valamelyest enyhült ez a feszítő érzés, ám utána komoly hiányérzetem támadt. Csakhamar rájöttem, hogy bizony a telefonom hiányolom ennyire és kirohantam a balkonra szólni Dr. Brownnak, mielőtt még a tűzbe vetné a kütyümet. Már épp a kezében volt a nadrágom, amiből a szemem láttára emelte ki a készüléket és mutatta fel jelezve, hogy megvan épségben.
- Csak a mobilomat. Jól van, megyek már! Nem kell hisztizni Rómeó! - Dünnyögök szem forgatva, félig hangosan. Nem is biztos, hogy meghallja odalent a férfi azt, amit az imént mondtam.

Visszafekszem az ágyba, ahová várat építettem magam köré a párnákból és nyakig betakarózom a biztonság kedvéért. Mire feljön, már félig elnyílt szájjal alszom és az a látvány fogadja, miszerint neki bizony se párna, se takaró nem maradt. Arra, hogy a párnákat eltünteti és átöltözve bebújik mellém az ágyba még nem ébredek fel; de arra már megmozdulok, hogy erős kezeket éreztem magam körül melyek átöleltek. Nyüffögő, nyugtalan hangot hallattam mint a kisbabák vagy kiskutyák, akiket mindjárt kis híján felébresztenek. Azonban hamarosan felébredtem a forró ölelésétől, szinte forrni kezdett a vérem és a szemeim persze felpattantak egyből. Megmozdulni azonban nem mertem, nehogy tényleg beváltsa a fenyegetését és nekem essen. Mivel magához húzott, éreztem az ágyékát a fenekemnek nyomódni; bár hála égnek egy nagyon vékony pizsamaanyag feszült kettőnk közé azért.

Vagy fél órán át azt hallgattam, hogy mikor lesz már egyenletes a légvétele és próbálkozhatok meg a mozgással. Igyekeztem óvatosan lefejteni magamról kezét és odébb húzódva tőle felkelni. Azt hiszem mégiscsak jobb az, ha másik helyiségben fogok aludni. Azonban éreztem a kezeit szorosabban ölelni, így inkább morgolódva fordultam előbb a hátamra, majd aztán felé.
- Derek? Alszol? - Kérdeztem meg suttogva, hangom halkan és bizonytalanul csengett. Nem akartam felébreszteni feltétlenül ám csapdában ragadtam, nem eresztett. Hiába mocorogtam, forgolódtam jobbra vagy balra semmi sem segített, csak még rosszabb lett. Így végül egy negyed órás szenvedés után feladtam a dolgot és nagy sóhajok közepette ismét felvettem a kis kifli pozíciót, egyre szorosabban magához ölelő karjai miatt teljesen hozzá bújva.

Kényelmetlen volt a helyzet, a férfiasságom megállás nélkül lüktetett és éreztem az én közelségem is éppen úgy hatással van rá, mint ahogy az övé én rám. A vékony kis pamutpóló, amit viseltem nem takart sokat, talán jó ha a fenekem feléig ért le és ezzel együtt az ágyékomból sem takart el ettől többet. Kelletlenül nyúltam magamhoz, érintésemre megremegett teljes hosszában a kezem alatt a mostanra már kőkeménnyé vált farkam. ~Francba veled Derek Brown!~ Gondoltam dühösen, miközben nekiálltam könnyíteni magamon ott helyben. Abban reménykedtem, ha túl vagyok rajta elfáradok tőle és egyszersmind távozik belőlem ez a szexuális feszültség végre, hogy aludjak annak ellenére hogy a férfi ölelő karjait és testét érzem nyomódni az enyém ellen.

tag: Der'Bear <3 | #1220 | új zene | na erre mit lépsz?! |
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Ápr. 07, 2016 10:46 pm Keletkezett az írás



18+

Bár a nevetés elmosta belőlem a szavai által kiváltott düh egy részét, mégsem voltam képes teljes mértékben túllépni a kijelentésen, miszerint: jól nézve akar meghalni, mert nem hajlandó semmilyen kezelésnek sem alávetni magát. Az, hogy most sem volt hajlandó szembenézni a félelmével, és inkább a jól bevált menekülési utat választotta, ami jelen esetben az alvás volt, újfent lángra lobbantotta bennem a dühöt. A lépcsőn felfelé magam elé engedtem, és ahogy elhaladt mellettem, hirtelen lendülettel egy irdatlan pofont kevertem le neki, aztán a nyakánál fogva kaptam el és toltam a falnak, hogy közvetlen közelről sziszegjem az arcába a szavakat, szinte remegve az indulatoktól.
-Bár a pár perccel ezelőtti kijelentésedet akkor szó nélkül hagytam, megváltoztattam a döntésemet. Mást sem csinálsz, csak menekülsz. A tények elől, a félelmeid elől, a kezelés elől, és inkább lefekszel megadóan, és várod a halált, ahelyett, hogy tennél azért, hogy meggyógyulj, még ha az kockázatos is! Annyi életösztön sincs benned, mint egy rohadt kavicsban! Használd már egy kicsit a józan eszedet! Ha semmit nem vagy hajlandó tenni a saját egészséged érdekében, akkor én vagy bárki más mi a bánatomnak törnénk magunkat azért, hogy akár csak egy kicsit is segítsünk, vagy jobbá tegyük az életed? Nem fogok azért gürizni, hogy aztán te az egészet egy laza mozdulattal kivágd a kukába! Az istenit! Mintha egy nagyra nőtt 5 évest vettem volna magamhoz, aki nevelésre szorul…
Morogva engedtem el, egy gyengéd lökés kíséretében, amivel felfelé noszogattam. Szívem szerint félig agyonvertem volna, hátha az helyrerázza kicsit az agyát, mert kimondottan gyűlöltem az ilyen fajta hozzáállást, de azzal semmire nem mentem volna. Inkább vettem egy nagy levegőt és eltereltem a gondolataimat azzal, hogy megmutattam neki a hálóhelyét, na meg a vetkőzős műsor is segített kicsit helyretenni a lelkivilágomat, még ha nem is direkt volt.
-Egyszer még a nagy szád fog a sírba vinni, már előre látom…-szűkült össze a szemem, mert nem is Robin lett volna, ha nem szól vissza. – Nem tudod megállni, hogy ne a tiéd legyen az utolsó szó, igaz? – vontam fel kérdőn a szemöldököm, miközben rajta legeltettem a tekintetem, aztán inkább megfordultam és kifelé indultam. – Még ha szeretném is, olyan szerencsém nem lesz, hogy ebben az életben egyszer is azt csináld, amit mondok neked, mert az úgy túl snassz lenne.
Dühösen vágtam rá az ajtót, hogy csak úgy döndült és lefelé masíroztam. Az ordibálására inkább ügyet sem vetettem, mert ha felveszem a kesztyűt, akkor a holnapi nap számomra fantasztikusan indulna, ő viszont az ágyból nem tudna kikelni. Inkább felkaptam a ruhákat, és kivonultam égetni, miközben az járt a fejemben, hogy olyanok vagyunk, mint a rossz házasok. A telefonos előadásra már csak sztoikus közönnyel reagáltam. Komolyan megfordult a fejemben, hogy felmegyek és istenesen megdugom, hátha azzal kizökkenteném 1) a halálvágyából, 2) az állandó szájalásból – tömnék belé valamit, hogy befogja, 3) talán némi életösztönt is ki tudnék ezzel csikarni belőle. Gonosz mosoly kúszott az arcomra, ahogy a lobogó lángokat bámultam, miközben kockáról-kockára lejátszottam a fejemben az elképzelt jelenetet: a hadakozást, a megadást, a kéj sikolyait. Mit ne mondjak, élveztem volna. De sajnos, nem tehettem. Pedig a férfiasságom keményen nyomta a nadrágomat, és igazából BÁRMIRE készen álltam volna bármelyik pillanatban.
Jó másfél óra – és egy hideg zuhany – után mentem fel. A párna- és takarószerzés, erődítménybontás után eldőltem, magamhoz húztam, és önuralmam mai maradékát összekaparva álomba borultam mellette, hozzá simulva. Bár rég volt, hogy valakivel együtt aludtam volna, és azt hittem gondom lesz vele, a történések eléggé kimerítettek ahhoz, hogy túllépjek ezen a problémán. Félálomban még végigsimítottam Robinon, mikor megéreztem a nyugtalanságát, aztán se kép, se hang.
A kérdezősködésre és mocorgásra egyre szorosabban húztam magamhoz, miközben motyogtam valami érthetetlent az orrom alatt. Nagyon nem volt kedvem felébredni. Fáradt voltam piszkosul. A történések szakaszokban, darabosan törtek be az álmomba. Magamról sem tudva préseltem az ölem a fenekéhez, és csúszott a kezem a farkára. A mozdulatok, az apró rezzenések, az elfojtott sóhajok, és a levegőben pulzáló szexuális feszültség viszont kimondottan karistolta az érzékszerveimet. Bár a tudatom félig még aludt, az ösztönöm – és a bennem élő vadállat – már nagyon is éber volt. Ujjaim finoman, de engesztelhetetlenül kulcsolódtak Robin férfiasságára, és fonták körbe. Hüvelyujjammal végigsimítottam a hegyén, majd megszorítottam, miközben a szám a tarkójára kúszott, és apró harapásokkal, puszikkal, nyalintásokkal kezdtem ingerelni. Az agyam ugyan küldte a vészjeleket, de álomittasan, és felfogásra képtelenül folytattam a megkezdett játékot, miközben az ölemet újra és újra a fenekének löktem, mintha csak szexelnénk, ugyanolyan ütemben, ahogy a keze és a kezem – amit immár az övére fontam – járt.
Vissza az elejére Go down


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
91
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

»Szomb. Ápr. 09, 2016 8:27 pm Keletkezett az írás



Pofátlanul sok felnőtt tartalommal teletűzdelt történet, erős vizuális és képleírásokkal! Nagykorúak előnyben! Megtekintése csakis 18 év felett és saját felelősségre!
#nsfw #tw #tw:sexual

Először nem gondoltam semmi rosszra, amikor a lépcsőn felfelé menet maga elé engedett. Ám ahogy elhaladtam mellette, hirtelen egy hatalmas pofont kevert le nekem; de azt a fajtát, ahol a fal adja a másikat az embernek.
- Mi a... ? - Döbbenten nyúltam arcomhoz, amin Derek hatalmas tenyerének lenyomata vöröslött. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg kezet emelt rám. Arcomon a döbbenet ült, miközben a pofon nyomán égett, forrt a vérem. A düh lassan, apránként, hullámokban öntött el. Azonban nem hagyta, hogy bedühödjek; a nyakamnál fogva kapott el és nyomott a falnak mielőtt még bármi mást tudtam volna tenni.

Egész félelmetes volt így, közelről ahogy szinte arcomba sziszegi, köpi a szavakat. Ő a dühtől remegett, én a félelemtől. Fogalmam sem volt, hogy mit tervez tenni velem. Hogy mennyire dühítettem fel és az mennyiben lesz rossz nekem. Dr. Brown több volt, mint félelmetes... Ráadásul még csak nem is szállhattam vitába vele, hiszen ráhibázott... lényegében mindenre. Kiismert, átlátott a szitán, nevezd ahogy akarod. ~Fenébe, hogy ilyen mocsok mód jó pszichológus!~ Felnyögtem. Igen, menekülök. Előle, a gondjaim elől, a siralmas életem elől, a betegségeim elől... Hiszen kényelmesebb homokba dugni a fejemet, mintsem beismerni másként is lehetne és vállalni a kockázatot, ahol esetleg testileg vagy lelkileg megsérülhetek. De ő ezt nem értheti meg, így könnyen ítélkezik.

- És akkor mi van, ha beletörődtem? Nem az életösztönömmel van a gond Derek! Áh, te nem értesz semmit sem! - Fogalmam sem volt, hogy honnan merítettem elég bátorságot ehhez a kijelentéshez. De megtettem. - Tévedsz! Nem 5, 8 éves Derek. 8 voltam, amikor anyám meghalt! Most pedig eressz el! - Szinte suttogtam már a végére. Éreztem, ahogy lassan gyűlnek a könnyek a szemeimbe. Nem is feltétlen azért, mert a frászt hozta rám vagy felpofozott; sokkal inkább mert bevillantak ismét az emlékképek anyámról... hála a fotografikus memóriámnak, mindezt úgy éltem meg, mintha újra átélném az egészet. Hogy milyen nehéz volt vele és a betegségével együtt élni, hogy milyenné vált a végére; és hogy milyen rettenetesen, mocsok mód hiányzik nekem még most is, ennyi év után.

Nem vártam volna, hogy ezek után elereszt; de végül hagytam noszogatni magam az emeletig felfele.
- Apám is ezt szokta mondogatni, menj fogj kezet vele... - Sóhajtok fel, beletörődően. - Asszem nem, szóval törődj bele. - Vonogatom a vállamat, mintha csak muszáj lenne. Arra a kijelentésére, miszerint burkoltan bevallotta szeretné, ha mégis pucéran aludnék ma éjjel már csak a szememet forgattam és grimaszoltam. Távozóban volt, eszemben sem volt nekiállni vitázni vele, a végén még itt ragad az emeleten velem. De azt sem akartam, hogy azt higgye én annyira örülök ennek az egésznek. Snassz vagy nem, világéletemben a saját fejem után mentem és jelentem, eddig - míg fel nem bukkant, feldúlva életemet - egész jól megvoltam köszönöm szépen így is. Miért épp most kéne változtatnom bármin is?

Egy pillanatra lehunytam a szemem, a nyakamig húztam a fejem védekezően, amikor bevágta az ajtót. Nyilván sikerült ismét csak felhúznom, már előre láttam de jó is lesz nekem, ha a pirózásból visszajön. Persze mivel a telefonom a nadrágom zsebében lapult, kénytelen voltam kimenni az erkélyre egy szál pólóban - ami alig takart - és még az utolsó előtti pillanatban szólni, hogy azt azért nem kéne a tűz martalékává tennie. Fura volt, ahogy közönyösen reagál rám; de elkönyveltem annak a dolgot, hogy még haragszik az előbbiért. ~Igazából nem is érdekel annyira a dolog, azt gondol, amit akar; akkor meg minek töröm itt magam?!~ Fejcsóválva mentem vissza a szobába és bezárva a balkonra nyíló ajtót, visszafeküdtem az ágyba. Az álom hamar elnyomott, így az se tűnt fel, hogy bizony Derek is megérkezett időközben és befeküdt mellém az ágyba, szorosan magához ölelve.

Ezt már csak akkor vettem észre, amikor már megtörtént a dolog. Amikor végigsimít rajtam belefagytam az érintésébe, mozdulni se mertem. ~Ha álmában rám fog mászni?!~ Igen, az első felmerülő gondolatom a férfi szélsőséges viselkedésének ismeretében ez volt. És nem is kellett nagyon csalódnom a megérzésemben.
- Derek? Alszol? - Kérdeztem tőle suttogva, ám erre csak még szorosabban ölelt magához és valami számomra érhetetlent mormogott a bajsza alatt közben. Nos, sok mindenre számítottam volna, de arra ami ezután történt nem. Amikor belefogtam a kézimunkába, még álmomban sem gondoltam volna, hogy lesz segítségem is a dologhoz majd a későbbiekben. Egyik pillanatban még frusztráltan igyekszem mielőtt túl lenni a dolgon, a másikban meg Derek vasmarka szorul össze a kezem körül. Próbáltam visszafojtani a nyögést, amit ezzel kicsikart belőlem, de hiába haraptam be alsó ajkamat nem segített túl sokat a dolgon.

Pár pillanat és már csak arra tudtam figyelni, hogy abba ne hagyja, miközben szégyentelen sóhajokat és nyögéseket engedek szabadjára az éterben.
- De-Der-rek... - Szólítom nevén, bár nyögésnek inkább beillett a dolog; ahogy a hangom karcosan csengett a vágytól. Szaggatottan vettem a levegőt, a szavam pedig végleg elakadt, amikor a tetején simított végig a hüvelykujja és a nyakamon megéreztem a harapásokat. Beleborzongtam. Átkoztam magamban a percet, hogy egyáltalán befeküdtem az ágyába és nem vonultam a vendégszobába vagy a kanapéra. Nem bírtam tovább, amikor már az öle is újra és újra nekem nyomódott hátulról, kissé nyakatekert pózba vágva magam fordultam felé. Ajkunk összeért minden egyes szónál, ahogy ezúttal erélyesebben nyögtem fel. - De-Der-rek! Haahgyd aahbaah... haahlood?! - Tudtam, ha nem sikerül felébresztenem, ebből hamarosan szex lesz, ha akarom ha nem. És jelen pillanatban nem tudtam volna megmondani, hogy mit akarok, mit tegyen velem.

tag: Der'Bear <3 | #875 | új zene | na erre mit lépsz?! |
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Ápr. 13, 2016 6:34 pm Keletkezett az írás



-Akkor 8 éves. Bocsáss meg, de nem tud meghatni a dolog. Azóta eltelt mennyi is? Már vagy 20 év. Ennyi idő alatt felnőhettél volna a fizikai korodhoz, az élethez és önmagadhoz. – gúnyos, és fájdalmas szavakkal ostoroztam, mert nagyon elegem volt a mai éjszakából, és a történések, bár közel sem annyira, mint Robint, de azért engem is megviseltek, ami kezdett megmutatkozni a viselkedésemen is.
Nem foglalkoztam a könnyeivel. Nem hagytam, hogy hatással legyen rám, vagy megsajnáljam, inkább feltereltem az emeletre, és minden közjáték után rávágtam az ajtót. Komolyan mondom, ezt a srácot mintha csak azért sodorta volna az utamba az élet, hogy az én idegrendszeremen hegedüljön. Eddig a lelki nyugalmamról voltam híres, a hidegvéremről és a közönyösségemről, amik nem hagyták, hogy a betegeim elvonják a figyelmem a gyógyításukról. Most meg itt van ez a kölyök, akinek sok értelemben még ott van a tojáshéj a fenekén, és úgy képes kihozni a sodromból, ahogy eddig csak a húgomnak sikerült. Na igen. Őt is lassan ideje lenne felhívnom, hiszen küszöbön áll az „édes” esküvő, ahova, ha akarok, ha nem, el kell mennem. Már csak egy kísérő kellene hozzá. Csakhogy ha egy nőt hívnék el, még képes lenne teljes mértékben félreértelmezni a dolgot. Némi kétségbeeséssel túrtam a hajamba, és inkább elmentem bűnjeleket égetni.
Mikor végre bemásztam az ágyba, átöleltem, végigsimítottam rajta és már aludtam is. A kérdés nem jutott el a tudatomig, de az utána következő mozdulatok, remegések és sóhajok félálomba rángattak. Valójában fel sem fogtam mit teszek. Ösztönösen nyújtottam „segítséget”, ami engem is feltüzelt, és nem átallottam a tarkóját harapdálni közben. A nyögéseire elfojtott morranással válaszoltam, és csak még inkább hozzá simultam, mintha csak össze akarnék olvadni vele teljesen. Ez is volt a szándékom. Valahol tudat alatt vörös fények villództak figyelmeztetően, de még képtelen voltam felfogni. A szaggatott levegővétel, a körülöttünk pulzáló, sistergő szexuális feszültség csak még jobban felizgatott, és ezt már a fenekénél érezhette. Merevedésem volt, és minden egyes lökés egyre követelőzőbb lett, hiszen a pizsamanadrágom kettőnk közé állt, és nem tudtam elmerülni abban a hívogató puhaságban, ami az ölemnek feszült.
A tarkója eltűnt a számtól. Türelmetlenül és dühösen morrantam fel, és kutatón forgattam a fejem még mindig lehunyt szemmel, keresve a forró bőrfelületet. Mikor megéreztem az ajkát a számon, kissé lecsillapodtam és elégedetten nyaltam körbe. A szavai a tudatom falait döngették, csakhogy nekem eszem ágában sem volt felébredni. Ez az álom túl jó volt ahhoz, hogy csak úgy hagyjam tovaszállni a befejezés nélkül. Férfiasan, erősen csókoltam meg, rámarva alsó ajkára, majd szelídült meg az érintésem. Könnyedén, csábítóan, édesen puhatolóztam, nyelvemmel a fogain végigsimítva, a szájában barangolva.
Mikor elhúzódtam tőle, végre hajlandó voltam kinyitni a szemem. Álomittas pillantást vetettem rá. A kezem még mindig a férfiasságával játszott. Az orrunk szinte összeért, és közvetlen közelről néztem a szemébe, melyben ugyanazt a vágyat láttam, mint a sajátomban.
-Robin… - leheltem ajkára a nevét, és már megcsókoltam volna ismét, mikor beledermedtem a mozdulatba, és minden porcikám megfeszült. Értetlenül szaladt össze a szemöldököm.
-Robin? Mi a pokol…
Villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy milyen helyzetben is vagyunk. Nem akartam abbahagyni. Teljes lényem azért üvöltött, hogy dobjam le a nadrágot, és fejezzem be, amit elkezdtem, én mégis elhúzódtam – bár inkább ugrottam, már amennyire mindez fekvő helyzetben kivitelezhető, és az ágy szélére ültem, neki háttal, levegő után kapkodva. Fogalmam sem volt mit csináljak. Tomboltak a hormonjaim, az ösztönöm felé hajtott, alig bírtam féken tartani magam, és tartottam tőle, ha most megmozdulnék, vagy ő hozzám érne, képtelen lennék tovább türtőztetni magam, és befejezném azt, amit álmomban elkezdtünk.
Vissza az elejére Go down


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
91
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

»Csüt. Ápr. 14, 2016 12:59 am Keletkezett az írás



Pofátlanul sok felnőtt tartalommal teletűzdelt történet, erős vizuális és képleírásokkal! Nagykorúak előnyben! Megtekintése csakis 18 év felett és saját felelősségre!
#nsfw #tw #tw:sexual

- Tudod mit? B@szódj meg DerEK BROWN! NEM NEKED ÉGETT AZ AGYADBA MINDEN EGYES EMLÉKKÉP, NEM TE ÉLED ÚJRA MINDEN EGYES ELQRT ALKALOMMAL MI TÖRTÉNT, VALAHÁNYSZOR ESZEDBE JUT A HALÁLA ÉS AZ AGYAD VALAMI ROHADT DEGENERÁCIÓ FOLYTÁN FOTOGRAFIKUS ÜZEMMÓDBA KAPCSOL, FELIDÉZVE MINDENT A LEGAPRÓBB HANGYAF@SZNYI RÉSZLETIG ÉPPEN ÚGY, MINT MIKOR ÁTÉLTED AZ EGÉSZET! - Kiáltom az arcába, a végére totális elveszítve a hidegvéremet. A dühtől szinte már remegek, annyira de annyira be tudnék mosni neki most egyet. ~Minek rúg még a földön fekvőbe? Nem látja, hogy mennyire érzékenyen érint már így is a helyzet? Hogy mennyire magam alatt vagyok?!~ Le kellett vonnom a következtetést, miszerint sz@rt se ért az egészből és nagy valószínűséggel nem is fog. Ahhoz kellene, hogy legyen benne némi empátia; de úgy tűnik az érzelmi intelligenciával hadilábon áll ő maga is, nem csak nekem vannak efféle gondjaim. De én legalább próbálkozom vele ellentétben.

Igazából ezek után örültem, hogy bevágta maga mögött az ajtót és elment. Talán még cifrábbat is a fejéhez találtam volna vágni, ha tovább maradt volna a szobában. Bár dühös voltam, a piának és az érzelmi stressznek hála hulla fáradtan szinte azon nyomban elaludtam, amint az erkélyről visszabattyogtam a szobába és az ágyba bújtam. Ezek után ért villámcsapásként az alvó Derek partizán akciója kezdve az öleléssel egészen odáig, hogy úgy döntött besegít nekem a zsebhokizásba. Persze a testem függetlenítette magát a tudatomtól és önálló életre kelve készségesen fogadta a férfi minden egyes ingerlő, kényeztető mozdulatát; ahogy oda-vissza járt a keze a farkamon fel-le csúszkálva. Minden egyes érintését tűzforrónak éreztem, pedig az én testem is lángolt a bennem támadt fura, feszítő vágy érzésétől. A nyakam érzékeny bőre minden egyes harapdálásra, nyalintásra és csókra borzongással reagált. A férfiasságom szinte majd szétrobbant a markában, ahogy az én kezemet satuba fogva kérlelhetetlenül lassú tempóban nyújtja el és egyszersmind tüzeli fel a vágyamat szinte már a beteljesülés kapujába lökve ezzel.

Eszem, ép elmém utolsó maradéka vadul üvöltözött velem lehunyt szemhéjam, hátra vetett fejem alatt. ~Valamit muszáj volt tennem, mielőtt álmában a magáévá tesz.~ A mostani felajzott állapotomban, ha átlök a holtponton képtelen leszek visszakozni és hagyni fogom magam, hogy megtörténjen. Megborzongtam, hideg verejték öntött el arra a gondolatra, hogy a magáévá fog tenni ma éjjel. Szinte egybeolvadtunk, ahogy összesimult a testünk és minden egyes lökésénél úgy éreztem mindjárt belém hatol. A levegőben szinte vágni lehetett a pulzáló, sistergő erőt amit a szexuális feszültség szült. Egyre szaporábban nyögtem, minden érzékem Őt érezte maga körül és egyre nehezebben ment a beszéd is, amikor egy utolsó elkeseredett próbálkozást tettem. Amikor felé fordultam dühösen morrant fel, ám amikor ajkam beszéd közben az övéhez ért hirtelen csillapodott le menten. Először lefagytam, amikor a nyelvét megéreztem a számon; majd az erőteljesen lehengerlő, férfias csókját döbbenetemben nem pusztán megadóan tűrtem, de készségesen is viszonoztam teljesen elfelejtkezve önmagamról, róla vagy a kialakult helyzetről, amit elvileg megakadályozni akartam.

Egyre inkább valami olyan felé tartottunk, ami felé én nem akartam és egyre kevésbé érdekelt, hogy valóban mi is történik jelenleg velem. Éreztem, ahogy a keze továbbra is a dákómon csúszdázik, újabb nyögéseket kicsikarva belőlem melyeket immáron a szájába nyögök, hisz nyelvével beszédre nyílt ajkaim közé furakodik minduntalan. Érzem, ahogy a feszültség - ami egyre nőtt eddig bennem - most hirtelen kezd enyhülni és talán ezért sem tiltakozok annyira mindaz ellen, amit tesz velem. Lassan elmém is kapitulál, megadja magát neki és immáron pusztán úgy érzem a semmiben lebegek azáltal, hogy élvezem mindazt amit Derek tesz velem. Amikor elhúzódik tőlem, panaszos nyüffenést hallatok. Nagyon merem remélni, hogy nem azért ajzott fel ennyire, hogy aztán kielégületlenül hagyjon. ~Ha valamibe belekezdett, azt igenis fejezze be!~ Dohogtam magamban, magasról téve mindarra, amit pár másodperccel ezelőtt még könyörögve nyöszörögtem ajkaira.

Meglepődtem, amikor nem pusztán csak elhúzódott tőlem, de ki is nyitotta a szemét mely a saját vágyam tükörképeként tekintett vissza rám zöldeskék íriszeiből.
- Derek... - Nyögtem fel vágytól karcos hangon viszonzásként, amikor a nevemet suttogta. Nem vártam meg, hogy miként akarja folytatni a mondatot... a keze továbbra is erősen engem markolt, bennem pedig valami elpattant abban a pillanatban amilyen módon kiejtette a száján a nevemet. Nem bírtam tovább a bennem uralkodó feszültséget, a nyomást, enyhülésre vágytam. Azt akartam érezni, mint az előbb amikor szinte elrabolta tőlem a levegőt is fullasztó csókjába zárva. - ...kívánlak! Segíts, fejezd be; mert nem bírom már tovább! - Lehunyt szemmel hajoltam ajkaira csókért, vadul esve neki, szabad balommal simítva végig a borostás arcán közben az ujjbegyeimmel. Mindenhol érinteni akartam, felfedezni, a kezem a hajába túrt és belemarkolt még többet követelve. Akkor fagytam meg én is, amikor megéreztem megdermedt és megszólalt újfent. Elengedtem elhúzódva tőle, de csak annyira hogy a szemébe nézhessek.

A tekintete újfent, mintha az enyém tükörképe volna: tele zavarral, szégyennel és önváddal. Egy másodperc múlva megbántam minden egyes szót, amire eddig fennhangon ragadtattam magam. A farkam még mindig a kezében lüktetett, ellenben arcomon a szégyen és a megalázottság pírja vöröslött a sötétben. A legborzasztóbb az volt, hogy nem akartam hogy abbahagyja. Azt akartam, hogy fejezze be mindazt, amibe belekezdett; hogy ne hagyjon így parlagon heverni, ha már felcsigázott ennyire. Zihálva vettem a levegőt, ahogy figyeltem miként húzódik el és ereszt el teljesen elfordulva tőlem. Hirtelen mocskosnak éreztem magam, undorítónak. Valakinek, akit használnak és aztán eldobnak. Gyűlöltem ezt az érzést, hogy nem kellek eléggé. Kiült az ágy szélére, háttal nekem én pedig nem tudtam mit tegyek. Egy ideig csak néztem, próbáltam úrrá lenni zaklatott, felkavart érzelmeimet. De aztán, aztán csak megmozdultam és a vállára tettem a kezemet remélve, hogy nem húzódik el érintésemtől teljesen.
- Derek... ? - Bátortalanul ejtettem ki a nevét és igazából azt sem tudtam miként folytassam a mondatot, így inkább csak vártam hátha reagál valamit válaszul.

tag: Der'Bear <3 | #929 | új zene | gyere, a tiéd vagyok! |


A hozzászólást Robin Woods összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Máj. 12, 2016 12:21 am-kor.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Ápr. 15, 2016 12:27 am Keletkezett az írás



18+

Fotografikus memória. Nem reagáltam az ordítására semmit, csak jegesen szemléltem a gyermekké visszafejlődött férfit, aki előttem tombolt, miközben levontam a következtetést. Direkt voltam érzéketlen. Már nem volt kedvem a kedves és figyelmes pszichológust alakítani. Elfáradtam. Hosszú volt a nap, főleg az éjszaka, és a feszültség úgy dorombolt az ereimben, mint valami bagzó macska. Ha ezt nem fogta fel ép ésszel, azzal nem tudtam mit kezdeni, és igen. Ilyenkor hajlamos voltam „ágyúval lőni verébre”, ahogy mondani szokták. Alapvetően semmi gond nem volt az empátiámmal, de az most, a történtek után szabadságolta magát azzal a felkiáltással, hogy bőven eleget tett, hiszen kimenekítette Robint a mocsokból, ahol megtaláltam. Megfogadtam, hogy majd holnap, ha nem is bocsánatot kérek – bár még az is lehet, hogy meg fogom tenni, mert még a saját mércémmel is elég kemény voltam most vele – de… nincs de. Inkább túlléptem az egészen. Majd holnap.
Az éjszaka viszont meglepetést tartogatott. Mikor lefeküdtem nem is gondoltam / reméltem a történéseket. Öntudatlanul, pusztán ösztönöktől vezérelve „tettem a dolgom”, és Robin csókja csak még mélyebbre rántott az esztelen őrületbe. Ugyanolyan édes és felkavaró volt, mint legutóbb. Faltam ajkait, mint szomjas vándor nyelte a pohár vizet, és nem tudtam betelni vele. Finom volt, puha és odaadó. Pont olyan, amilyennek beteges képzelgéseimben éreztem és láttam. Felemeltem a fejem és végre kinyitottam a szemem. Félig még aludtam, a valóság képei összekeveredtek az áloméval, így gyöngéden sóhajtottam a nevét, hiszen nem érdemelt mást, rosszabbat, erősebbet. A szavai csak még inkább felkorbácsolták a szenvedélyemet, és teljesíteni akartam a fullasztó szavak általi könyörgését. Én is legalább annyira vágytam rá, mint ő rám. Meglepett, mikor átvette a kezdeményezést, és csókot rabolt tőlem, de nem ellenkeztem. Ugyanolyan vadul viszonoztam, elrabolva tőle a levegőt, a vezetést, miközben dorombolni akartam az élvezettől, ahogy megérintett és a hajamba túrt. Csakhogy a viszonzás teljes mértékben kirántott révületemből. Beledermedtem az időbe és a mozdulatba, majd pillanatok múlva elhúzódtam tőle, és lepillantottam rá. Ajka nedves volt a csókcsatától, tekintetében értetlenség és félelem bujkált, míg az enyémben ijedtség és önvád. Mikor realizáltam, hogy a kezemben lüktet a férfiassága, és hogy egyáltalán mire készültem és mit tettem álmomban, úgy ugrottam el, mintha tűzbe nyúltam volna, és zihálva ültem az ágy szélére. Az ágyékom fájdalmasan feszült, és követelte a forróságot és enyhet, amit a fiú nyújtani tudott volna, míg én minden maradék önuralmammal azon voltam, hogy visszanyerjem az irányítást önmagam felett. Imádkoztam, hogy érzékelje a helyzetet, képes legyen ő is józanul gondolkodni, és NE érjen hozzám, de a fohászkodásom süket fülekre talált.
Ahogy a kezét a vállamra tette, megfeszültem és megremegtem. Talán ha pár másodpercig bírtam mozdulatlanul, aztán hirtelen martam rá a kezére, félig megfordultam ülő helyemben és az ölembe rántottam. Karjaim acélpántokként csapódtak rá, az orrom az övét súrolta, miközben mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt.
-Egyszer már figyelmeztettelek, hogy ne játssz a tűzzel. Most ismét megteszem. Bár nehezen, de most még el tudlak engedni, így felteszem a kérdést, és őszinte választ várok: mit akarsz? És csak a miheztartás végett: ha a válaszod igen, onnantól nincs visszaút, akármennyire sírsz vagy könyörögsz. Megértetted?
Vissza az elejére Go down


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
91
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

»Vas. Ápr. 17, 2016 3:30 am Keletkezett az írás



Pofátlanul sok felnőtt tartalommal teletűzdelt történet, erős vizuális és képleírásokkal! Nagykorúak előnyben! Megtekintése csakis 18 év felett és saját felelősségre!
#nsfw #tw #tw:sexual

Most legszívesebben puszta kézzel estem volna neki, hogy valami érzelmet kicsikarjak belőle ily módon. Érzéketlen volt, nem is kicsit és oda szúrt - igaz tudattalanul - ahol a legjobban fog fájni nekem. Ezek után persze hogy meglepő, sőt döbbenettel eltöltő volt az, ahogy szinte félálomban mászott rám a férfi. Nem is tudtam mit kezdeni vele, csak tovább rontott a dolgokon engem is teljesen felajzva az egésszel. Hogy miért adtam meg magam neki és a bennem kavargó érzelemmasszának? Fogalmam sincs, összezavarodtam, az érzéseim hullámozva tomboltak bennem egyre csak az elégtételt, a kielégülést követelve. Minden egyes csókja, érintése, simogatása csak még mélyebbre rántott ebben a közös őrületben és azt akartam, hogy ne hagyjon így parlagon heverni, ne kínozzon a simogatásaival, hanem fejezze be a dolgot és utána aludjunk végre.

Már az se zavart, hogy ki tudja mióta egyre állatiasabb hangokat kezdtem hallatni, szégyentelenül nyögve minden egyes érintésétől, ami jól esett és orgazmus közeli állapotba lökött. Nem bírtam tovább, ajkait keresve estem neki, csókolva ahol értem és meglepő mód nem ellenkezett, amitől felbátorodtam annyira hogy merjek kezdeményezni. Szenvedélyes csókban forrtunk össze és újra elvette szinte tőlem a levegőt, fullasztó csókjával. Belemosolyogtam a csókba és még közelebb húztam magamhoz, hogy aztán mindketten megdermedjünk úgy ahogy voltunk. Ő elhúzódott én pedig ott maradtam ahol voltam, mozdulatlan. Pusztán pislogni mertem, mát nem pedig szívem szerint utána nyúltam volna és visszahúztam volna, kérlelve, könyörögve, sőt talán üvöltözve vele, hogy ne merje megtenni ezt velem. Hogy ne merjen eldobni, ellökni magától újfent mint valami megunt, többé már nem kívánatos játékszert. ~Vajon én az vagyok neki? Egy játék csupán?~ Nem tudtam volna megmondani mi lehet az igazság. Derek hangulatváltozásai olyanok voltak, akár a tavaszi időjárás: szeszélyesek és veszélyesek is egyben.

Ott feküdtem az ágyában, a csókoktól megdagadt ajkakkal, magamra hagyva és úgy éreztem nem értek semmit sem. Hirtelen fázni kezdtem, magam köré tekertem a takarót, szinte nyakig magamra húzva mert úgy éreztem menten megvesz az Isten hidege. Ott ült tőlem alig pár centire az ágy szélén, mégis fényévnyi távolságra éreztem most magamtól. A teste talán itt volt a szobában, de a lelke valahol egészen máshol járt ebben a pillanatban ebben biztos voltam. Nem értettem mi történik benne, csak azt láttam éppen olyan magányos és összetört, mint amilyennek én érzem magam ebben a pillanatban. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor megmozdultam és a vállára tettem a kezemet, megpróbálva elérni forduljon felém vagy legalább vegye észre a jelenlétemet ismét. Segíteni akartam neki, bár nem érdemelné meg a történtek után. De nem tudtam meghazudtolni önmagamat, ilyen vagyok... mindenkit fel akarok vidítani, megvigasztalni a közelemben, egyszerűen gyűlölöm a szomorúságot és a bánatot magam körül.

Először meg sem mozdult érintésem nyomán, aztán viszont hirtelen csapott le, akár egy csörgőkígyó. Meg is szeppentem tőle, de nem engedte elhúzni a kezemet, erősen fogta, félig felém fordulva az ölébe rántva engem. Csak nagyokat pislogtam, testem előre zuhant, de ezúttal szabad kezemmel sikerült időben támaszt találni és nem ismételtük meg ugyanazt a jelenetsort mint a legelső találkozásunk alkalmával az irodájában; amikor az ölében kötöttem ki hasonlóan és minden elkezdődött. Férfiasságom fájdalmasan feszült kettőnk között, továbbra is lüktetve követelte a jussát, amit eddig megtagadtak tőle. Orrunk súrolta a másikét, én pedig szemeimet lehunyva vártam, hogy mi fog történni. Azt hittem, hogy ismét meg fog csókolni, de nem. Újfent csak játszott velem és az érzékeimmel. Karjai erősen fogtak meg, miközben szinte zihálva, fújtatva szólalt meg. Nem tudtam mit feleljek erre. Amennyiben igennel felelnék úgy félreérthetővé válik a dolog.

~De valóban akarom én ezt?~ Tettem fel magamnak a kérdést. Nem tudtam volna megmondani, hogy ebben a pillanatban mit akarok. De a testem követelte a magáét, maga alá gyűrve minden - szüzességem elvesztésétől való - félelmemet. Nem mertem igennel felelni, csupán némán bólintottam, de vágytól izzó tekintetem talán beszédesebb volt minden szónál. A zavaromat nem lepleztem, nem is lett volna értelme szerintem; csak remélni mertem, hogy kérés nélkül is gyengéd lesz velem elsőre.
- Derek... én... én még sosem... - Nagyot nyelve próbáltam megtalálni a hangomat. - ... vigyázni fogsz elsőre rám ugye? - Kérdeztem elhaló hangon, szinte suttogva a végén már. Naiv, gyerekes kérdés ez tőlem; de fel kellett tennem minden félelmem ellenére. Fogalmam sem volt, hogy miként is történhet meg ez két férfi között. Bár némi sejtésem volt a dologról, elképzelni amúgy is más az ilyesmit mint átélni ebben biztos voltam.

tag: Der'Bear <3 | #709 | új zene | gyere, a tiéd vagyok! |
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Ápr. 25, 2016 11:28 pm Keletkezett az írás



18+

Apró biccentés, vágytól izzó tekintet, zavart pirulás, akadozó beszéd, és az az édes vallomás, hogy ő még sosem volt senkivel. Erre vártam azóta, hogy találkoztunk, és most végre zöld utat kaptam. Beleegyezett, a karomba ájult – vagy én rántottam oda, bár most nem igazán számított az ide vezető út, csak a végeredmény. Valahol zavart, hogy én erőszakoltam rá magam, még ha álmomban is történt, de eszem ágában sem volt megváltoztatni az események láncolatát. Azóta érte sóvárogtam, rá vágytam betegesen, lázálmokban, részegen, és mások karjában, mióta először az ölembe pottyant. Olyan lettem tőle, mint egy rossz drogos, aki remeg szinte már öntudatlan, ha nem kapja meg a napi adagját. És mégis…
Hezitáltam. Egyszerre vetettem volna rá magam, és óvtam volna meg magamtól. Nem voltam szerelmes, legalábbis nem éreztem, és így valahol berzenkedtem az ellen, hogy én legyek neki az első, még ha tapasztalattal bőven szolgálhattam is neki. Hiszen az első alkalom mindenki számára különleges. Megérdemelte volna, hogy olyan emberrel történjen, aki megbecsüli, szereti, értékeli, és nem csak egy őrült és irányíthatatlan állati ösztöntől vezérelve akarja maga alá gyűrni.
Jó fél perc is eltelt, amíg némán és mozdulatlanul vizslattam, önmagammal vívódva, végül finoman hozzá hajoltam, és megcsókoltam. Nem akartam egyből megijeszteni, de őszintén szólva magam sem tudtam, hogy meddig leszek képes kontrollálni magam, és mikor fog elszakadni az önuralomból szőtt szalmaszál, amivel féken tartottam magam. Csók közben megragadtam a fenekénél, és egy hirtelen mozdulattal az ágyra fordítottam, hogy alattam legyen. Ujjaimmal cirógattam végig az oldalát, bebújva a póló alá, és simogattam, érintettem, ahol értem, olykor erősebben marva a bőrébe. Nem tudtam meghazudtolni magam. A vérem sürgető ritmust dobolt, és minden afelé hajszolt, hogy nyomjam fel a lábát, és egy mozdulattal temetkezzem belé, de ez valószínűleg a legrosszabb megoldás lett volna részemről. Így maradt az önmegtartóztatás, az izmok feszülése, a csók, miközben a kezem már a hasán barangolt, hogy még lejjebb kúszva kulcsolódjanak ujjaim ismét a férfiasságára, azzal a céllal, hogy kényeztessem és kielégítsem. Nem volt szándékomban abbahagyni, vagy éppen feladni a célegyenes előtt. Megvolt az okom, hogy először miért így akartam a gyönyörig hajszolni: ha elélvez, ellazul, és úgy kevésbé lesz számára fájdalmas az első együttlét. Már csak ki kellett addig bírnom, de fogalmam sem volt, hogy képes leszek-e rá.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:11 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Derek & Robin (III.)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: