"Istenem Anne, mikor állapodsz már meg? Mikor lesz családod? Annyira jó érzés, amikor hazamész és ott néz rád a két gyereked és van egy férj, aki szeret téged" Ezt és ehhez hasonló mondatokat hallgatok... hány éve is? 5 vagy 6? Nem, nem unom, mert egyik fülemen be, másikon ki. Egész életünkben mindig te voltál az, aki mindent tökéletesen csinált, legalábbis szerinted... Egyetemre jártál, megtaláltad a szerinted tökéletes férjet, összeházasodtatok és lett egy gyereketek, majd még egy. De mit értél el az életedben? Semmit... van egy családod és ennyi... Én orvos vagyok, sebész, méghozzá nem is akármilyen, mégis én vagyok, akire csúnyán néznek családi összejövetelekkor, mert te neked ott a tökéletes kis családod, a tökéletes kis életed, nekem pedig "csak" a munkám. Te még előttem költöztél Sydneybe, a férjed itt kapott munkát, hát itt kezdtetek családot alapítani.
Azonban azt senki se tudja, még én se, sőt, talán saját magadnak se tudod bevallani, hogy ez az egész mind kevés neked és bizony csúnya titkokat őrizgetsz az az okoskodó mosolyod alatt, ugyanis hiába tagadod, ennyi nem elég egy teljes élethez. A házasságod se a tökéletes, a férjed megcsal, ahogy te is őt, mégis, mikor hazaértek, mindketten úgy mosolyogtok egymásra, mintha semmi baj nem lenne... talán el is hiszitek ezt ti is.
Annak ellenére egyébként, hogy sokszor téptük egymás haját, s tesszük most is, csak nem fizikailag, még is csak a húgom vagy és te voltál a nyomóerő, ami miatt végül elvállaltam ezt az állást...
(Várom nagyon, *-* keresztnév, pb is változtatható, csak utóbbi miatt egyeztessünk azért, a hasonlóság miatt. Van még 1-2 részlet, amit kigondoltam, szóval, ha megérkeztél dobj meg egy pm-el *-* Sok izgi játékot kigondoltam már^^)