Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Alessa & Kaya - Az estély
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 15, 2015 11:07 am Keletkezett az írás




Alessa & Kaya


Olyan családból származom, ahol a nőknek alanyi joga, hovatovább kötelessége a jótékonykodás. Nálam ez legtöbbször kimerült abban, hogy segítettem anyának kitölteni a csekkeket, vagy éppen megírtam az ezredik levelet annak kapcsán, hogy reményeim szerint minél több emberen képes lesz segíteni az adományozott összeg. Egyrészt soha nem néztem, hogy milyen alapítványról, egyesületről van szó, és úgy nem is nagyon foglalkoztatott a dolog, nem érdekelt különösebben, hogy a szép ropogós font összegek mögött milyen emberi sorsok bújnak meg, kik azok akiken esetleg segíthetünk ezzel. Miután idejöttem még inkább nem foglalkoztatott a dolog, még inkább elsiklottam felette, noha az utóbbi fél évben elsősorban családi nyomásra elkezdtem ezzel is foglalkozni. Egészségügy, igazságszolgáltatás és politika. Ez a három pillér, ami a Larrabee család számára mindig is fontos volt, hogy támogassuk, kivált azért, hogy nem titkoltan bizonyos dolgokat illetően alapos előnyt élvezzünk. Fél éve kezdtem magam is különféle alapítványi bálokra, rendezvényekre, jótékonysági egyletek végtelenül unalmas délutánjaira, előadásaira járni. Továbbra is arctalan alakok maradtak akiket segítettek ezek az összegek, és persze a hálálkodó leveket legtöbbször Henry gondjaira bíztam, aki nem csupán a háztartást vezette kifinomult eleganciával, hanem az efféle ügyeimet is intézte. Conchita bár remekül bánt a konyhai eszközökkel, efféle feladatok ellátására alkalmatlan volt. Pár hete azonban megváltozott valami az életemben, pontosabban valaki megváltoztatta a felfogásomat és világlátásomat az efféle dolgokat illetően. Egy férfi akinek a sorsa valamiért érdekelni kezdett. Először azt gondoltam valamiféle szánalom ébredt bennem, vagy a felfokozottságom okozta azt, hogy segítettem rajta akkor éjjel amikor szinte a karjaimban élt át infarktust. Alapvetően úgy vélem, hogy nem kellene ennek hatással lenni rám, láttam már hasonlót, ha azt vesszük éltem is át. Ám ez valamiért más volt. Mai napig képtelen vagyok magamnak megmagyarázni, hogy miért, ahogyan azt is, hogy azóta miért kilincselek, miért járok utána a témának, miért foglalkoztat olyan erőteljesen a sorsa, miért akarom megmenteni? Önző módon magamnak, de tán önzés az, ha egyszerűen még szeretném őt látni nagyon sokáig? Az én titkom, az én becses kis titkom, egy igazán rangon és méltóságon aluli ember iránt táplált törődés és gondoskodni akarás. De ez a része sem érdekel, ahogyan az sem, hogy a családom minden bizonnyal soha nem lenne képes ezt az egészet elfogadni. Éppen ezért az utóbbi időben minden olyan rendezvényen ott vagyok, ahol szívbetegekkel, szívimplantációval, utókezeléssel foglalkoznak, valamint az egyik leglelkesebb és legnagyobb támogatója lettem az olyan alapítványoknak, amelyek főleg szívátültetés után lábadozó betegek támogatásával foglalkozik,  ma pedig hivatalos lettem egy olyan rendezvényre, ahol szívátültetett gyermekek részére rendeznek adomány gyűjtést. Ami igazán nem lep meg, hogy az est fővédnöke az én drága és angyali kuzinom, Alessa- Berenith Saint-Quentin, mindenki őrangyala, ahogyan városszerte nevezik a szenátor feleségét. Az igazság az, hogy ha jobban magamba nézek, hogy a szánalmat irányába elsősorban az irigységem táplálja. Az irigységem mely szerint ő tud olyan lenni, mer olyan lenni amilyen én soha nem voltam, és valószínű soha nem leszek. Megvan benne a Larrabee nőkre jellemző báj, szépség és kellem, egyfajta visszafogott eleganciával ötvözve, de hiányzik belőle a ránk jellemző nyers arrogancia és az a fajta gondolkodás mód, mely szerint valahol magasabb helyet foglalunk el a társadalmi ranglétrán, éppen ezért bizonyos előjogok megilletnek bennünket. Talán az ő finom jelleme miatt nem is értettem miképpen kényszeríthetik hozzá egy olyan álnok és minden porcikájában kocsonyás, gerinctelen alakhoz, mint a szenátor. Hűvös és számító, de talán pont ez kell neki, hogy felmelegítse, a feleségéből áradó finom és kiegyensúlyozott melegség. Hetekkel korábban még bizonyosan ezt gondoltam volna, hetekkel ezelőtt még elég sok dolgot láttam másképpen, ám mostanra minden elkezdett átértékelődni bennem, mintha egyfajta lelki mutáción mennék keresztül és ez egy cseppet sem tetszik. Azért nem mert továbbra is úgy vélem, hogy az efféle dolgok gyengeséget eredményeznek, ezt pedig az ember nem mutogatja úton és útfélen, ezt a legtöbbször elrejti a világ elől, ahogyan én is rejtegetem Nathanielt. Hogy Alessa férje tud róla abban biztos voltam, ahogyan abban is, hogy ez hamarosan eljut apámig is, hacsak nem veszem elejét az információ áramlásnak. Ehhez pedig feltétlenül szükségem van arra a valakire, aki jó hatással van a szenátorra, aki képes őt valamilyen szinten kordában tartani. Ahhoz, hogy a saját érzelmeimet védelmezzem kihasználom másét? Gyönyörű, mondhatom!
Negyed órás késéssel gurult be velem a bogárfekete Bentley a volánnál a vörös hajú hatalmas Keagen, akin ezúttal egy két soros gombolású, ezüst szín gombokkal, ében szín sofőr egyenruha díszelgett, tekintettel arra, hogy testőri minőségében ma este nem lesz rá szükségem, kértem, hogy ne kerüljön az autótól túl messze, megeshet, hogy csak egy udvariassági kört megyek, mindenkivel váltva két szót. Éppen annyit amennyit az illendőség megkíván, és csupán annyi mondat erejéig, amelyre nem is nagyon szeretne az ember választ kapni. Ismerjük ezeket a formaságokat, tehát nem lesz ez senki számára új. Egy földig érő Ezüst színű estélyit választottam, egy kissé erőteljesebb sminkkel felkészülve az esetleges fotósokra, akik mindig és mindenhol ott vannak. Gyűlöltem őket már kora kamaszkoromtól kezdve, és azt hiszem az első botrányom is abból adódott, hogy egy paparazzi gépét nemes egyszerűséggel ripityára zúztam miután a spanyol infánsnő legkisebb fiával az asztalon táncolva kapott lencsevégre. Ezek nem tisztelik a magánéletet egy fikarcnyit sem. Én pedig képtelen vagyok megszokni a jelenlétüket. Olyanok mint a piaci döglegyek.
Ahhoz képest, hogy gyermekeknek rendezett jótékonysági est, őket nem láttam sehol, meglehet nem nekik találták ki ezt a felhajtást. Tudva, hogy mivel jár egy ilyen betegség még egy felnőttnek is, Nate példáján, nem is meglepő, hogy inkább elegáns és jól öltözött adományozók jöttek el, akiknek a megjelenés elsősorban presztízs kérdés, és nem utolsó sorban a szenátor holdudvarához szeretnének tartozni. Hogyan is lehetne legkönnyebben egy ilyen utat lerövidíteni, mint a feleségén keresztül? Azt hiszem most lesz az első alkalom, hogy tíz esztendő után találkozom a kuzinommal. Alessa és közöttem természetünk különbözősége okán soha nem volt felhőtlen a kapcsolat, igaz megmaradtunk minden alkalommal az udvarias társalgás keretein belül. Talán egyetlen momentumot leszámítva, amikor az esküvője napján a jókívánságaim mellett megszorítottam a kezét, és a fülébe súgtam a kérdést: „Tényleg ezt akarod?” Nem vártam választ, nem vártam feleletet, tudtam, hogy nem ezt akarja, de beletörődik, elfogadja, én pedig csak bámultam értetlenül amikor végül egybekeltek. Én lázadtam a családi tradíciók ellen, én élni akartam, ő beletörődött és elfogadta azokat, egyetlen tiltakozás nélkül. Nem tudom mi a jobb: megadón szelídnek lenni, vagy néha dörömbölni és követelni azt ami nekünk, Larrabee nőknek is kijár: az önálló döntés jogát. Én ezért küzdöttem, a 21. században is még ezzel kellett hadakoznunk, mintha egy miniatűr szüfrazsett harcot folytatnánk. Az apró pulpitusnál jeleztem az érkezésem, átnyújtottam a halványrózsaszín borítékomat, amelyben a meghívóm mellett egy kitöltött csekk pihent, a ma esti belépőm az estre. Halk morajlás búgott a terem felől, és az elegáns ruhák surrogása töltötte be a teret. Az emelvényen a szalon zenekar éppen a Moon River-t kezdte játszani, amikor mosollyal az arcomon, nem kis megrökönyödést keltve, hogy kísérő nélkül érkezem, beléptem a terembe. Eddig sem foglalkoztam az értetlenkedőkkel ezután sem fogok. Nem az ő dolguk, nem tartozik rájuk. Nate még nem áll készen, hogy egy ilyen viperafészekbe bedobjam, szóval azt hiszem jobbnak láttam ha egyedül jövök. És persze nem utolsó sorban a hetek óta folytatott kis magánakcióimról nem is tud. Nem kell mindent tudnia, van amit elég ha csak azokkal osztok meg akiktől várok valamit....valamit amit azért teszek, hogy őt megmenthessem. Ezért voltam itt is. Mert ezen a rendezvényen neves kardiológusokkal is összefuthatok. És azon túl, hogy bájcsevegek néhány befektetési bankárral, szállodalánc tulajdonossal, elsősorban az orvosok társaságát fogom keresni. És persze feltett szándékom, hogy végre találkozzam Alessával is.




••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 16, 2015 8:43 pm Keletkezett az írás





« Old wood best to burn, old wine to drink, old friends to trust, and old authors to read. »


Újabb est, újabb adományok érkeznek, és közben embereken segíthetünk, most kivételesen a szívbetegekre koncentrálunk, de ami késik az nem múlik így a szeretetszolgálatokat is az eszembe kell tartanom, ha mindent tökéletesre szeretnék.
Szerencsémre már túlvagyok Bradzilla esküvőjén, csak pár évet öregedtem a végére főleg akkor mikor annyira izgatott volt a „kedves ara”, hogy leitta a ruháját vörösborral. Megmentettük a ruháját hatalmas próbálkozások árán és bevallom, a végére már nagyon kívántam a puha ágyam érintését és azt, hogy hozzábújhassak a férjemhez. Nem szoktunk ölelkezni elalváskor, akadnak napok mikor nem is egy ágyban hálunk, mert elfoglalt. Ez már csak ilyen, nem panaszkodhatok, mert az nem én lennék. És bármennyire zavar férjem elfoglaltsága néha muszáj szemet hunynom a dolgaira, az ő karrierje sokkal fontosabb, mint az én apró vállalkozásom, amire amúgy nem lenne szükség, de egyszerűen megbolondulnék, ha úgy kéne élnem, mint anyám.
Nem menne nekem a semmittevés ez meg legalább leköti a figyelmemet míg Armand más, sokkal fontosabb dolgokkal foglalja le magát. A végén beleőrülnék abba, hogy ugyanazokat az embereket látom abban a hatalmas házban, akik amúgy nem a barátaim hanem a személyzet tagjai. Nincs velük semmi baj, mindegyik kedves és a legtöbbet hozza ki magából, de nem adják meg azt a boldogságot, amire vágyok. Ezért mindig is csodáltam a kuzinomat, Kaya-t, aki anyám elmondása szerint nem épp adományozási szokásairól híres, hanem a fergeteges bulizási szokásairól. Bevallom, ez a fajta szórakozás nagyon hiányzik az életemből, szeretném átérezni milyen mikor emberek sokaságában ringatom a csípőmet valami agyonhallgatott popdalra közben egy vodka narancsot kortyolgatok, talán ütősebbet. De ez nem adatott meg nekem, most meg nem lenne merszem megjátszani ezt. Cikkeket hoznának le róla ez pedig hatással lenne Armand hírnevére. Ezt pedig nem akarom.
- Mrs. Saint – Quentin, öröm magára nézni, csak úgy ragyog. Gyönyörűen fest. – az egész folyosót megtölti Dr. Harrison hangja, akinek az egész estet köszönhetjük. Mosolyogva szeli át a kettőnk közti távolságot én pedig illedelmesen üdvözlöm, két puszit adva arcára.
- Köszönöm Dr. Harrison. Hogy érzi magát? – érdeklődöm közben tovább üdvözölve az emberáradatot, akik mind elfogadták a meghívásunkat és eljöttek erre a fontos eseményre.
Emlékszem, mikor értesültem erről a lehetőségről egyből jelentkeztem, mint segítő és szervező. Valamiért mindig fontosnak tartottam a betegellátást, az új gyógymódok keresésébe fektetetett időt és azok finanszírozását. Egyből belevetettem magamat a munkába, ami azért meglepő, mert rögtön azután volt, hogy megjöttünk Armanddal a vakációnkról.
- Remekül, maga mellett csak boldog lehet egy magam fajta férfi. Mondja csak, merre találom a Szenátor urat? – halvány mosoly kúszik fel arcomra, ahogyan ráterelődik a szó szeretett férjemre.
Reméltem, hogy eltud kísérni erre az estre de nem jött össze, így is örülök, hogy a gyerekotthonnak szervezett gyűjtőesten megjelent és támogatott. Sokat jelentett, nem éreztem magam olyan értéktelennek.
Néha eltűnődöm azon miért nem nyílik meg felém Armand s ilyenkor olyanok jutnak eszembe, hogy nem tart méltónak arra, hogy megossza a másik lényét velem. Ez pedig szomorúvá tesz, mert ez azt jelenti, hogy tényleg csak kirakatba illő harmonikus házasságot élünk, ami a címlapnak tökéletes, de a szívnek méreg.
- Armand nem tudott eljönni, ezért elnézését kéri. Sajnos, valami halaszthatatlan feladata akadta bár szeretett volna itt lenni, támogatni a jelenlévőket. A szívén hordja az emberek sorsát. – megérintettem bíztatásul a doktor vállát majd bocsánatát kérve mentem beljebb a hatalmas helységbe.
Rengeteg ember tárult szemem elé, legtöbb beszélgetésbe elegyedett a mellette lévővel, vagy néhány pácienssel, akikről amúgy nem mondanám meg az ember, hogy azok, de nekem volt szerencsém közelebbről megismerkedni velük. A találkozás a segítségre szorulókkal része a feladatunknak, az én személyes küldetésemnek, melynek fényében egy jobb hellyé szeretném tenni a Földet.
A vendégek között járkálva néztem körül a teremben, meg – meg állva pár szóra a többiekkel egészen addig, míg egy ismerős arcot véltem felfedezni a távolban.
Kaya.
A kuzinom teljes életnagyságban alig pár méterrel előttem tartózkodott, egyedül, ami elég ritka számára. Ahogyan számomra az mit is csinál itt. Az esküvőm óta nem láttam és akkor sem volt alkalmunk mélyenszántó beszélgetéseket folytatni, mert mindenki elakarta mondani a tanácsait és jókívánságait. Kötelességem volt végighallgatni holott sírni lett volna kedvem, amiért ebbe a szörnyűségbe kényszerítettek bele a szüleim, de nem tehettem. Nem akartam megadni senkinek sem az esélyt arra, hogy gyengén lásson.
Pár pillanatig ugyan boldog voltam, az első pár percben mikor az emberek között lépkedtem a gyönyörű, fehér ruhámban és láttam az arcokat rám szegeződni. Apám büszke volt, anyám elégedett, én pedig fájtam az egész miatt egészen addig, míg meg nem láttam Armandot az oltár előtt. Ott minden megváltozott, egy percre mintha megállt volna az idő és csak ketten voltunk. A szemébe néztem és valami jóságot véltem felfedezni benne, ami miatt engedtem az egészet beteljesülni.
Szép volt, jó volt, de még mindig bánt az, hogy mennyire nem figyeltem oda a drága rokonomra. Többet taníthatott volna az évek során, mint bárki más és talán Ő is elsajátított volna pár apróságot tőlem. De már mindegy, most már csak remélhetem azt, hogy lesz egy fajta kapcsolat közöttünk.
Bocsánatkérések közepette vergődtem át a terem egyik végéből egészen kedves kuzinomig, aki kívülről úgy látszott nem igazán élvezte ezt az egészet.
- Elég unalmas a buli, nem? – álltam meg a hátánál, majd ha hátrafordul mosolyogva néztem rá. Ha engedte köszöntésképp apró puszit leheltem arcának két oldalára. – Gyönyörű vagy, mint mindig. Pompásan áll rajtad ez a ruha. – dicsértem meg illedelmes Larrabee-ként, hiszen anya mindig azt mondogatta a legfontosabb az, hogy a családod bizalmát nyerd el. Dicsérd meg kinézetüket, bókolj, néha nyílj meg és akkor könnyű utad lesz.
- Mi szél hozott erre? Egyáltalán mióta vagy itt? – lehet túl tolakodónak hatott a kérdésem, de igazán kíváncsi voltam ittlétének okáért. Bárhová mehetett volna a világon, de Ő pont ezt választotta. Miért? Remélem nem keveredett valami nagy galibába…



♥ ruha♥ bocsi, hogy csak most Embarassed ♥good for you

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 22, 2015 1:47 pm Keletkezett az írás




Alessa & Kaya


Amikor a szenátornak legutóbb azt mondtam, hogy egy jótékonysági rendezvényt meglátogatok, nem tettem hozzá, hogy ez nem csupán azért van, hogy a feleségét felkeressem. Egy ideje már ezek körül forgott az életem, noha ha valaki beteszi a lábát a dolgozó szobában és meglátja a rengeteg orvosi folyóiratot, belelapoz a határidő naplómban és ott csupa orvossal folytatott megbeszélést talál, bizonyosan kétkedve tekintene rám, és nem értené ezt az egészet. Nem is várom el, hogy megértsenek, ahogyan nem kérek sem a szánalomból, sem pedig az olyan kijelentésekből amelyek őrültnek titulálnak, mert egy haldokló férfira pazarolom az időmet és a pénzemet. Őszintén szólva ez érdekelt a legkevésbé és nem volt rá szükségem. Mindig is céltudatos és határozott voltam, noha az az utóbbi időben jócskán kijutott az álmatlan éjszakákból, a rengeteg telefonos és skype konferenciákból, vagy az olyan gyűlések meglátogatásából, ahol szívátültetettek mesélték el egymásnak a tapasztalataikat. Én pedig ültem a hátsó sorban, kényelmesen a kalapom tüllje mögé temetkezve és hallgattam őket. Egyik sem hasonlított Nathanielre, mégis mindegyik ugyanarról mesélt: hogy amikor még nem látták az esélyét annak, hogy túl lehetnek az egészen, amikor még nem volt remény arra, hogy új szívet kapnak, mindegyikük ugyanazt akarta: élni, teljes életet élni, telve vágyakkal, megannyi tervet szövögetve, mintha nem vetült volna rájuk egyetlen másodpercre sem az elmúlás kesernyés árnyéka. Nem akartam ezen meditálni én magam sem és azt sem akartam, hogy ő tegye ugyanezt. Azt akartam, hogy tervezgessen, utazásokat, számtalan óceán parti estét, és rengeteg minden mást is amivel le akartam foglalni. Hagytam, hogy dolgozzon, egyetlen másodpercre sem akartam őt meggyőzni arról, hogy kevesebbet vállaljon, tudtam, hogy az hamarabb megölné, mint a saját beteg szíve. És most eljöttem erre a rendezvényre, ami sok szempontból volt különleges számomra. A gyerekek mindig mások, ilyen szempontból is, sok más szempontból is. A kuzinom valahogyan mindig is ösztönösen tudott velük bánni, én idegenül mozogtam a világukban. Abban az apró de semmi esetre sem elhanyagolható közegben amire meglehet mindenkinek szüksége lenne egy idő után. Tőlem is elvárták volna, hogy anya legyek már, vagy legalább próbáljak megállapodni, egy korban és származásban is hozzám illő férfi mellett, aki biztosítana számomra mindent. Anyám szavai mögött nem lehetett nem észrevenni a célzásokat, hogy itt elsősorban Alessa példája kellene, hogy lebegjen a szemem előtt, aki tökéletes szerencsét csinált. Ó igen, ami a csillogást, a minőségi életet és az ezzel járó luxust illette minden bizonnyal, de hol marad a szabadság, hol marad önmagának tökéletes felvállalása? Én valahogyan mindig éreztem benne, azokban a gyönyörű szemekben, hogy nem ezt akarja, vagy ha ezt is akarja, nem így. Ő még az a fajta kisasszony volt aki hitt a tündérmesékben, én az voltam aki írni szerette volna azokat. Néha elgondolkodom miért nem töltöttünk egykor több időt együtt vele, vagy akár bármelyik másik kuzinommal? Hogy a mi életünkből miért hiányzott a családi kötődés, miért kerültünk ilyen távol egymástól? Egy pezsgős poharat leemelek a nekem kínált tálcáról és egy finom fejbiccentés kíséretében köszönöm meg. A dallam végigzongorázik a bőrömön és azt hiszem az időben jó lenne most egy kicsit visszareppenni, mert ez a dal emlékek egész tárházát idézi fel bennem. Nagyanyám kemény szavait, amikor az első bálon táncolni parancsol, egy tisztes, apám korabeli férfival, aki valahonnan Japánból érkezett, és bizonyosan nagyon sok hasznos dolgot tanulhatnék tőle. Mégis miféléket? Nem is akarok ezen morfondírozni, akkor hagytam, hogy a zene magával ragadjon, ahogyan most is hagynám, ha nem érkezne meg mellém egy ezüst halántékú úriember, akinek nagy mosolygós mogyorószín szemeit ezer közül is felismerném. Egy rehabilitációs szakember akivel rengeteget beszélgettem már, aki kifejezi örömét azzal kapcsolatosan, hogy láthat, én meg biztosítom róla, hogy az ígért összeg hamarosan az alapítvány számláján lesz. Nem kellett volna, mondja ő, dehogynem, ellenkezem én. A szokásos udvariasság, mégis érzem, a kézfogásából, ahogyan kezet csókol, hogy hálás, én is az vagyok, a rengeteg információért amit tőle kaptam. Azzal kapcsolatosan miképpen kell bánni egy szívbeteggel, hogy melyek azok a dolgok amiket szabad egy kirándulás alkalmával példának okáért, és melyek amiket nem. Tudni akarok mindent, számomra minden apró kis információ fontos. Újra elvegyülnék a tömegben, a pezsgőt jóleső finomsággal és mértékkel kortyolom, meg kell állapítanom, hogy az évjárat valahol húsz év környékén lehet, de kétségkívül adtak arra, hogy ne valami olcsó lőrét szolgáljanak fel.  Azért ebben még mindig nagyon válogatós voltam, elég nehezen engedtem belőle. Újabb zene kúszik végig a termen, finom parfümillat csap meg oldalról, vagy inkább a hátam mögül, összetévesztetetlenül az, nem azért mert ismerem aki magán viseli, hanem mert ilyesmit csak igen kifinomult ízlésű hölgyek választanak, ilyet pedig ebben a városban keveset látni. Nem, nem azt mondom, hogy trampli bármelyikük is, vagy akár lenézném őket, bár ebben a formában ez sem igaz, mert sosem voltam olyan aki mindenkit egy szinten kezelt, de ehhez stílus kellett, finomság, ami kevesekben volt meg. Eddig úgy álltam ott a pezsgővel a kezemben, mint aki arra vár mikor szabadulhat már végre innen, ám amikor a hátam mögül felcsendül a kellemes trilla, egy lassan elnyúló mosollyal az arcomon fordultam meg.
- Eddig az volt.- jegyeztem meg, és bár udvariasságnak tűnhetett a dolog, valahogyan mégis komolyan gondoltam. Megpillantva a kuzinomat meglepődtem. Bár gyönyörű volt, bár még mindig megvolt az arcán az a fajta gyermeki báj, ami jellemezte, de valami volt azokban a szemekben ami miatt egy másodpercre meghökkentem: keserű nyugalom, túl keserű. Boldognak látszott, a mosolya arról árulkodott, hogy mit sem változott, de mégis bújkált benne valami amit azonnal észrevettem, még akkor is ha évek óta nem találkoztunk. Mi Larrabee nők hamar észrevettük a másikban a változást. Minden bizonnyal én is meglephettem őt, hogy itt vagyok, hogy éppen egy jótékonysági estélyen futunk össze, ahelyett, hogy látogatást tettem volna náluk. Nem tudom, hogy Armand elmondta neki vagy sem, hogy korábban volt alkalmam már tiszteletemet tenni a házukban, éppen ezért ezt üdvösnek tartottam jelen pillanatban elhallgatni.Szabad kezemet nyújtottam felé, és ha odaadta a törékeny kacsókat megszorítottam , és az arcomat odanyújtottam a leheletnyi puszi erejéig. Csak úgy ahogyan a mi köreinkben szokás. Semmi ölelkezés, semmi lelkendezés, mégis hallom a hangjából, hogy őszintén örül nekem, bár meglepődött. Az érzés azt hiszem kölcsönös. Bár engem inkább az lep meg, hogy mennyire törékeny.
- Messze nem annyira mint az est fővédnöke. Szépséges vagy, Drágaságom.- jegyzem meg én is, bár látom, hogy azért nem minden felhőtlen. Mintha valakik belerondítottak volna a kuzinom tündérmeséjébe. Apám mindig azt tanította, hogy a család mindenek előtt. Jelen pillanatban ebben a városban Alessa az én családom, még akkor is ha eddig nem vettem róla tudomást, nem akartam tudomást venni róla. De én is változhatom. Alapvetően nem, de apró lépésekkel mindenképpen. Lassan engedtem el a kezét, és  kortyoltam a pezsgőből majd egy fél fordulatot tettem, pusztán csak törzsből mozdulva körbepillantva a tömegen.
- Csak nemrég érkeztem. És azért vagyok itt amiért mindenki más. Adakozni a szívbeteg gyermekek számára.- mosolyodtam el, bár azt hiszem ezzel is alaposan meglephettem, hiszen korábban nálam az ilyen dolgok kimerültek a csekkek megírásában, a meghívókat mindig diszkréten és határozottan utasítottam el többnyire migrénre, családi okokra, vagy ezek keverékére hivatkozva.
- Mindazonáltal úgy sejtem meglepetésként ér, hogy nem az otthonotokban, hanem itt kell találkoznunk. A bocsánatodat kell kérnem, és kiengesztelni téged amiért megsértettelek, hogy nem kerestelek fel. Sajnos nem úgy alakult az ittlétem ahogyan terveztem, és nagyon sok átszervezést igényelt az életem. Eléggé elfoglalt a dolog.- végülis szépen és ízlésesen megfogalmazva így is lehet mondani azt, hogy megléptem egy tolvajjal, akinek itt már két éve menyasszonya volt, és akivel végül lezártuk a kapcsolatunkat. Én pedig belebonyolódtam egy másik férfival egy hasonlóan bonyolultba, azzal a különbséggel, hogy ha csak nem sikerül megoldást találni, akkor maximum hat hónapom van még kiélvezni minden percét. Jelen pillanatban nem is lehetne komplikáltabb az életem, mint amit én teremtettem magamnak.
- Amennyiben tudnak a vendégeid nélkülözni, szívesen beszélgetnék valahol veled. A világért sem akarnálak elrabolni.- vannak dolgok amiket nem itt akarok megkérdezni, nem itt akarok beszélni róla, mert a falnak is füle van, és a pletykák sem neki, sem nekem nem tesznek jót. Illetve nekem talán már mindegy, de tudom, hogy neki nem. Kérdőn pillantottam rá, miközben a pezsgős poharamat egy gyors mozdulattal kikortyoltam és egy arrajáró fehér kesztyűs pincér által egyensúlyozott tálcára tettem és levettem a következőt. Nem nem vagyok nagyivó, de most szükségem volt valami erősítésre. Régi beszélgetés ért meg ehelyen. Ki gondolta volna?




••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 27, 2015 4:14 pm Keletkezett az írás





« Old wood best to burn, old wine to drink, old friends to trust, and old authors to read. »


Felüdülés volt számomra megszervezni ezt az estét, örültem annak, hogy végre nem Bradzilla esküvőjét kell tökéletesítenem és különböző dolgok után kutakodnom, mert neki nem felel meg akármilyen páva toll, hanem egy bizonyos mintájú kell legyen mindegyik. Tudom, hogy nem lenne szükséges ezzel foglalkoznom a pénz szinte lételeme mindkét családnak, amelynek részese vagyok számomra mégis fontos az, hogy valamit csináljak is.
Nem bírnám azt ki, hogy csak ülök a hatalmas házba egész nap, körbevéve a személyzettel, akik mindent megcsinálnak. Esetleg elmennék naponta hatszor vásárolni, elmennék ugyanazokba a kávézókba a barátnőimmel és pletykálnánk. Nekem ez nem lényeges, sokkal jobban érdekel az, hogy dolgozzak is valamit az életemben. Szörnyű lenne, ha csak annyi lenne a feladatom, hogy reggel felkelek el viselem valahogy a napot, majd mikor Armand hazaér beszélgetünk egy keveset esetleg elmegyünk valami rendezvényre, majd hazajövünk és nyugovóra térünk. Nem lenne semmi értelme az életemnek, hamar meg is unnám és félő, hogy valami nagyon csúnyát tennék.
Meg amúgy sem érzem magamat annak a tipikus Larrabee lánynak, mint amilyen az édesanyám és Kaya is. Ők valahogy másként fogják fel a világot, számukra a pénz sokkal fontosabb, mint az emberi kapcsolatok. Talán az édesanyám még sose érezte az igaz szeretetet, kiskoromban még azt kétségbe vontam, hogy engem szeret-e. Emlékszem általánosban egyszer az édesanyámat úgy rajzoltam le, mint Demona, és teljesen kiakadt. Egy hétig nem akart hozzám szólni, amiért szemtelen módon így mertem ábrázolni. Holott én csak azt próbáltam visszaadni, amit akkor éreztem.
Mindig is fontosabb volt számára az, hogy mit gondolnak róla az emberek, mikor juthat be nagyobb elit körökbe és mikor gyarapíthatja a vagyonát. Ennek ellenére apám teljesen más személyiségű, ő jó lelkű és nagyon gáláns. Ő az életembe az egyetlen olyan ember, akire bármikor számíthatok és tudom tényleg szeret, nem csak kirakatfeleségnek kellek és mintalánynak. Apa az egyetlen olyan személy, akinek fontos lett volna a boldogságom, de sajnálatos módon papucs. Anya teljesen behálózta, ezért sem tudta megakadályozni a házasságomat, pedig Ő pártolta volna azt, hogy én magam keressem meg és az sem érdekelte volna, ha egy szegény férfiba esek bele. A lényeg az lett volna, hogy szeressem.
De ez már semmit sem ér hiába is gondolkozok rajta. A múlt az már elmúlt, a jövő pedig tartogathat olyan dolgokat, melyeket eddig nem gondoltunk volna. Ahogy az esküvő napján azt sem gondoltam volna, hogy Kaya is megjelenik. Tudom, a rokonok ilyenkor eljönnek, mert ki nem hagynák főleg a jó kis pletykák miatt, de azt hittem Kaya már csak azért sem jön el, mert nem álltunk valami közel egymáshoz. De ott volt, s bár sose mondtam neki nagyon sokat jelentett nekem.
Az a pár másodperc, rövid ölelés és apró kérdés többet jelentett számomra, mint az elmúlt évek összes gesztusai. Akkor hirtelen úgy tűnt, mintha egy aprónyit összehúzódott volna a köztünk lévő szakadék. Mindig is érdekelt vajon miért nem kedvelt vagy miért nem akart közelebb kerülni hozzám, de ilyenkor rájövök arra, hogy én sem kerestem különösebben a társaságát. Ezért pedig szégyellem magam.
Néhány magányos napomon gondoltam arra, hogy felhívom és újból felveszem vele a kapcsolatot. Jó lenne néha hallani az otthoniakról, de a gondolatmenetem végére mindig arra jutottam, hogy nem, nem értékelné azt, ha felhívnám és megzavarnám a munkájában. Ő mindig is más volt, nem vagyunk ugyanolyanok és lehet pont ez az oka annak, hogy nem lettünk barátnők.
Ahogy az emberek között járkálok és mindkettővel beszélve egy-két szót mindig a fejembe szökik a kuzinom gondolata. Hogy vajon mi van vele és miket csinálhatott az elmúlt időben. Mindig is irigyeltem a hozzáállását az élethez, hogy nem érdekelte mit gondolnak róla a rokonaink úgy viselkedett, ahogy akart és élvezte az egész tinédzser korát. Szerettem volna ezt én is átérezni, de mivel nem jutott ki, ezért megmaradt csak egy álomnak.
Talán egyszer, talán egy másik életben már nem ilyen leszek, mint most. Lehet, akkor végre megélem a tündérmesémet, amit kiérdemeltem. Így is még mindig a hallott beszélgetés bűvkörében tartózkodom. Azt hittem, hogy Armand szeret valamennyire most mégis olyan dolog jutott a fülembe, amit nem gondoltam volna róla. És nem is gondolok mert szerintem nem tenne ilyet velem, nem tartana szeretőket… Csak remélni tudom, hogy másról beszéltek, mert ha igaz ez a dolog valami meg fog szakadni bennem, valami, amit eddig nagyon nehezen tudott létrejönni bennem. A bizalom, amit a férjem iránt táplálok, valamint azaz egyre erősödő szeretet biztosan eltűnik. Rákérdezni viszont nem merek, de talán jobb is néha tudatlanságban élni.
Ahogy kikerülöm a zenekart egyből megakad a szemem valakin, akin a mai eseményen egész végig kattogott az agyam és hatalmas öröm kerít a hatalmába. Rokonnak még sose örültem ennyire, de most valamiért nagyon hiányzott Kaya és jó volt újra a közelben tudni.
- Sajnálom, megmondhatom a zenészeknek, hogy játszanak valami mást. – egyből elnézését kértem az unalmas rendezvény miatt, de az ilyen jótékony rendezvények nem mindig a legszórakoztatóbbak, főleg nem az olyan személyeknek, akik meg vannak szokva a pörgős dolgokkal.
A komoly rendezvényeken meg amúgy sem lehet valami pompás a hangulat, ennek jelenleg az a lényege, hogy segítséget nyújtsunk a beteg gyerekeknek és a szülőknek, akik mindvégig mellettünk vannak és reménykednek abban, hogy látják a csemetéiket felnőni. Belegondolni is rossz milyen lehet elveszíteni a szerelem gyümölcsét, és a szenvedésük nézését sem tudnám elviselni, tehetetlennek érezném magam és igazságtalannak tartanám. Így is annak tartom, mert ha mi nem is érdemeljük meg azt, hogy sokáig éljünk, az ártatlan gyerekeknek sokkal értékesebb lenne az életük.
Ahogy végignéztem az előttem álló gyönyörű szőkeségen valami megütötte a tekintetemet. Úgy tűnt mintha Kaya megváltozott volna, de nem külsőleg, hanem belsőleg, mintha már nem az a lány lenne, akit ismertem. Áradt belőle egy fajta aggodalom, akarási vágy és az elszántság. Csak tudnám, hogy mi kelti bennem ezeket az érzéseket. Nem volt Ő az a nagyon aggódó fajta…
- Nem kell túlozni Kaya, de azért köszönöm szépen a bókot. – halványan elmosolyodom túlzásán. Már megszokhattam volna ezeket, de amikor az egyik, nálam sokkal gyönyörűbb rokonomtól hallok ilyeneket valahogy nem jön, hogy komolyan vegyem. Mindig is alsóbbrendűnek tartottam magam náluk, bennük volt valami… plusz szépség.
- Köszönjük szépen kedvességedet, a gyerekek biztosan örülni fognak az adományoknak, ahogyan a szülők is. – emlékszem a múltkor mikor bent voltam a kórházban ezeknél a gyerekeknél olyan vidámak voltak, pedig a helyzetük nem mindegyiknek a legfényesebb. Mégis olyan aranyosak és szeretni valóak voltak, ahogy rajzoltak nekem. Ők a két lábon járó örömokozók.
- Semmi gond, örülök annak, hogy most végre összefutottunk. Remélem azért minden rendben van veled. Ha bármire szükséged van ne szégyellj felkeresni minket, biztosíthatunk arról, hogy nem fogjuk megtagadni tőled a segítséget. – megrémültem. Mi van, ha valamibe belekeveredett? De akkor nem itt találkoztunk volna, hanem eljön és megkeres.
- Itt van a csapatom, ők majd mindent a kezükben tartanak. Van egy nyugodtabb hely, oda elmehetünk beszélgetni. – mosolyogtam rá bíztatóan majd megindultam az egyik hatalmas ajtó felé. Útközben az egyik segítségemnek a fülébe súgtam, hogy mindenre nagyon figyeljenek mert egy pár percre el kell tűnnöm. Majd ha ezt elintéztem, intettem Kaya-nak, hogy kövessen és egy zajmentes szobába vezettem át.
- Csupa fül vagyok, Kaya. Mi van veled mostanság?

♥ ruha♥ bocsi, hogy csak most Embarassed ♥stitches

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 28, 2015 2:35 pm Keletkezett az írás




Alessa & Kaya


Azt hittem tudom miért vagyok itt, azt hittem egykor amikor magam mögött hagytam Londont, tökéletesen tisztában voltam vele miért teszem, hogy miért úgy teszem ahogyan. Önfejű, makacs és nem utolsó sorban végtelenül ostoba voltam, egy gyerek, akinek apuci pénzt adott, és persze volt egy név is mögöttem amivel gyakorta visszaéltem. Még most is visszaélek, noha talán mostanság már más szempontok vezérelnek. Annyi helye van a világnak, én mégis itt kötöttem ki, egy olyan férfi mellett aki még egy minimálisan sem becsült meg. Engem, aki nem tudta korábban elviselni, hogy nem minden figyelem rá irányul, aki nem volt képes öt percig nem a figyelem középpontjában lenni. A családban talán én voltam az egyetlen akinek botrányaitól néha hangosabb volt a sajtó, és akinek időnként alaposan meggyűlt a baja a Buckingham intézői tanácsával, aki már annyiszor állt a szőnyeg szélén, hogy apám komolyan fontolgatta a kitagadásomat. De azt mindenképpen, hogy száműznek valahova Svájcba, valami eszement lányiskolába. Inkább megjátszottam, hogy nem csinálok semmi rosszat soha többé, inkább heteken keresztül senyvedtem a szobám temérdek plüssel és babákkal még mindig telezsúfolt borzalmas rózsaszín bútorai között, minthogy esetleg el kelljen hagyni az otthonomat. És persze inkább jártam a nagyival és anyával az unalmasabbnál unalmasabb estélyeket, alapítványi bálokat, amitől a falra másztam az unalomtól. Egy ilyen alkalommal találkoztam Devonnal. Ha nem kényszerültem volna erre, akkor sosem ismerem meg, akkor a családi ékszerünk is a helyén marad és nem az én kistáskámban lapulva tűnik el akkor éjjel, ahogyan másnap én a világ másik végére tartó repülővel. Ma már jobban belegondolva az az éjjel nem csupán arra volt jó, hogy megszökjek, hanem a domino elvet követve rengeteg mindent rántott magával. Akkor még nem sejtettem, hogy az volt az az éjjel amikor elkezdődött a változásom, melyet azt hiszem az utóbbi napok fognak befejezni. No nem alapvetően, hiszen mindig is azt vallottam, hogy az ember csak egy ideig képes megjátszani magát, hogy megváltozott, mert nem lehet. Vannak amik nem változnak. De mindenki életében eljön előbb vagy utóbb az a pillanat, az az esemény, ami képes alapjaiban megrengetni a világról alkotott elképzelését és nézeteit. Amikor egymás után rombolja le az összes addig igaznak vélt nézetet, hogy azokból valami egészen más szülessen. Valami jobb. Meg kellett ismernem milyen száműzöttnek és nélkülözöttnek lenni, hogy soha többé ne akarjam ezt átélni, hogy kellően különlegesnek véljem magam ahhoz, hogy ez a szerep nem illik hozzám. És amikor már azt gondoltam, hogy büszkeségemben semmi nem ingathat meg többé, amikor saját kezembe akartam ismételten venni a sorsom irányítását és megfordult a fejemben, hogy mindent amit eddig itt elértem, ami jó esetben a nullánál is kevesebb, magam mögött hagyom, és tékozló leányként hazatérek, betoppant valaki az életembe, aki maradásra bírt. Aki addigi minden gondolatomat teljesen az ellenkezőjére fordította. Mintha eddig egy szemüveget viseltem volna, és a torz, maszatos üvegen keresztül láttam volna a világot. Ám ő most levette és megmutatta, amit eddig vak voltam látni. Nem vettem észre semmit, mert felfelé bámultam, fenn hordva az orromat, és most megláttam mást is...hogy vannak körülöttem. Nem, nem változtam meg alapvetően, hiszen az maradtam aki voltam, talán csak jobban figyelni kezdtem dolgokra, talán lett célom, talán mertem engedni annak a belső késztetésnek mely szerint nem minden esetben célszerű elrejteni magunkat a büszkeség és a konokság egyébként törékeny álcája mögé. Valaki akit hamarosan elveszítek ha nem sikerül elérnem amit szerettem volna. Azt hiszem eddigi életem során minden az ölembe hullott és nem tudtam milyen az amikor valaki fontos távozik az életemből, talán azért mert eddig soha senki nem volt igazán fontos. Megijedt a saját érzéseimtől, de nem tiltakoztam ellenük. Attól az estétől fogva már nem. Ha az ember látja mit veszíthet ezerszeres erővel kapaszkodik belé, és minden lehetőséget megragad arra, hogy megakadályozza azt. Így voltam ezzel én is, és minden olyan alkalmat, amin találkozhattam olyanokkal akik segíthettek nekem ebben a küzdelemben megragadtam. Az adományaim is megsokasodtak ilyen helyekre, és bár anyám szerint továbbra is ostobaságot művelek egy rangban jócskán lemaradó férfival kapcsolatosan de támogatott. Azt még finoman megjegyezte, hogy ha ez apám fülébe jut....de még nem jutott és amíg csak tehetem titkolom. Tudom mi lenne a vége azt pedig nem akarom. Ha nem sikerül akkor úgyis mindegy, akkor úgyis csak az én veszteségem lesz senki másé, ha pedig sikerül akkor ráérek majd rajta gondolkodni. Egyelőre nem merem beleélni magam, egyelőre még csak hónapokat látok magunk előtt, és lehetőségeket, minden helyzetben egy-egy potenciális lehetőséget, ahogyan a mostani alkalomban is. Azt már talán kicsit a sors ajándékának is vélem, hogy éppen itt találkozom össze Alessával. Lassan már kezdek kételkedni a véletlenekben, mert túlzottan megszaporodtak az életemben, bár azt hiszem a ma este egy kicsit tudatos is volt. Van valami a kuzinomban, ami miatt azt hiszem mindig is csodáltam, és ez a finomság ami benne rejtezik kezdetektől fogva. Talán ha több időt töltenék a közelébe nekem is lehetne, megtanítaná hogyan....de miért is akarok én szelídebb lenni? Nem nem akarok, csak egy csipetnyi nyugalom hiányozna az életemből, vagy pedig őt kellene kicsit kirántani abból a közegből amiben van. Armand minden bizonnyal a tekintetével gyilkolna meg ebben a pillanatban amikor azt látná, hogy a feleségével beszélgetni kezdek. De továbbra is tartom magam ahhoz az álláspontomhoz, hogy én még kevésbé vagyok veszélyes rá nézve mint a sok pletykafészek akik most is ott sertepertélnek körülötte. Vajon mennyit költ a szenátor arra, hogy a kis kilengései titokban maradjanak? Az ostoba! Nekem csak egy szívesség kellene tőle, és egyből befognám az összes érdemtelen száját, akik ott vannak a kuzinom körül. Rám talán jobban hallgatna, hiszen én nem tudnám bántani. A kegyes hazugság pedig....mint a neve is mutatja: kegyes. Azért mondja az ember, hogy a másiknak jobb legyen, amiről nem tud az nem fáj.
- Ó nem kell, hagyd csak, szeretem.- intek a zene kapcsán, hogy miattam igazán nem szükséges, ráadásul gyaníthatóan a néhány táncolón kívül más nem is nagyon foglalkozik vele. Én sem, ami azt illeti, és ha nem idézne fel emlékeket, talán nem is lenne olyan lényeges. Az adomány köszönete kapcsán finom és illendő mosollyal biccentek felé, amely az udvariasság tökéletesnek tetsző keretei között elvárható. Azt már csak magamban teszem hozzá, hogy jól tudom mit érezhetnek a szülők, hiszen én ugyanezt érzem nap mint nap: hogy el fogok veszíteni valakit. A pokolba! Nem szeretem még mindig és továbbra sem, hogy ennyire ellágyulok, úgyhogy egy mély sóhaj kíséretében erőltetek magamra valamiféle újabb hamis mosolyt, mintha minden rendben lenne, és a hangom is erről próbál árulkodni. Nem ismerjük még egymást olyan jól, hogy olvasni tudjunk a másik gesztusaiból, de Alessának erre is mindig különleges képessége volt. Talán a benne lakozó túlzott jóság okozza, amivel Armand visszaél. Túlzottan visszaél, és ez most dühít. Miért dühít? Azt hiszem pontosan azért, amiért egy ideje az is dühít, ha anyám a telefonban továbbra is Nate miatt ostoroz, és ezredszer is megjegyzi, hogy ha még eltekintünk is attól mennyire nem a mi köreinkbe tartozik akkor is haldoklik. Nem haldoklik, a szentségit! Csattanok fel gyakorta aminek kínos és hosszú percek hallgatása a válasz és egy kattanás, ahogyan rávágom a saját anyámra a telefont. Most a pezsgős poharamba kapaszkodom
- Nagyon kedves tőled, és igen a helyzethez képest igazán minden rendben van. Csak valóban nagyon elfoglalt voltam mostanság. Új élet, új célok, új...minden új, tudod hogy megy ez, nem mindig egyszerű.- vonom meg a vállam, és tudom, hogy tudja. Egykor ő is idegenként jött ebbe a városba, ebbe az országba. Megvárom amíg elrendezi a dolgait, hogy nyugodtan félre tudjunk vonulni beszélgetni, és zavarodottságomban a már a harmadik pezsgőspoharat cserélem, és megint egy teli van a kezemben, amikor követem a mutatott irányba a kuzinomat. Végül aztán a szobába érve alaposan körülkémlelek. Paranoiás vagyok, főleg mióta tudom, hogy a kedves rokon megfigyelés alatt tart, és azt hiszem lassan már mindent tud rólam. És nem csak rólam. Ez pedig nagyon zavaró. Persze tudom miért csinálja, ahogyan nem véletlenül gyűjtögetem szorgosan én is róla az infókat. De nem az én tisztem minderről beszámolni Alessának, talán csak próbálom felnyitni a szemét az élet dolgai iránt, és jelen pillanatban az sem érdekel, hogy Armand megfenyegetett. Nem tarthatja őt bezárva, a saját világának foglyaként.
- Üljünk le egy kicsit- intek a fejemmel az egyik csinos és igazán szépen megmunkált antik kerevet felé, és ha a kuzinom követ akkor helyet foglalunk egymás mellett én pedig felé fordulok törzsből, és egy egész álló percig a vonásait vizslatom, majd egy nagyot sóhajtok. Hogyan kezdjen hozzá az ember egy olyan beszélgetéshez, amely már gyermekkora óta érik? Hogyan kezdjen felépíteni egy kapcsolatot, ami ha éppen nem itt vagyunk soha meg sem születne? Hogyan hozzon helyre az ember valamit, ami igazából el sem romlott, mert nem volt lehetősége még csak rossznak sem lenni?
- Lehetnék kimérten udvarias, ahogyan az előbb mindenki szeme láttára Alessa, de itt magunk között vagyunk, itt nem leszek az veled. Az igazat megvallva nem azért jöttem ide az országba mert itt akartam lenni magam miatt. Valaki miatt jöttem, és most valaki más miatt maradtam. Ha tehettem volna már hónapokkal ezelőtt visszatérek a szülői házba de nem tértem. Azért vagyok itt, azért adományozok a szívbetegeknek, mert van valaki aki...fontos lett a számomra. Nem...bizonyos szempontból nem az vagyok akinek ismertél engem. Ami kissé ironikus mert mi sosem ismertük egymást igazán.- nevettem fel egy kissé kényszeredetten, majd belekortyoltam a pezsgőbe, és a mutatóujjammal a pohár peremén rajzoltam apró kis köröket, végül felnéztem Alessára.
- Mondd, Alessa, boldog vagy te? Úgy igazán?- tettem fel a különös kérdést, és reméltem, hogy őszinte lesz velem. Miért? Nem is tudom, talán azért az egyetlen őszinte pillanatért cserébe, amikor megpróbáltam meggyőzni arról, hogy Armand nem az ő tündérmeséje. Legalábbis nem abban az értelemben ahogyan az neki kijárt volna.




••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 19, 2015 6:16 pm Keletkezett az írás





« Old wood best to burn, old wine to drink, old friends to trust, and old authors to read. »


Az elmúlt időben egyre többször fordult meg a fejemben az, hogy mi lenne, ha én is teherbe esnék. Az igazság az, hogy már elérkezettnek tartom az időt arra, hogy Armand és én babát vállaljunk még sem mertem még ezt felhozni neki. Én már érzem magamat annyira felkészültnek, hogy egy csöppségnek adjak életet, aki a mi szerelmünk gyümölcse lenne még akkor is, ha ez a szerelem nem igazi, nem valós dolgokon alapszik, hanem mesterkélt pilléreken. De úgy vagyok vele, hogy ameddig nem szólal fel Ő ebben a témában addig én mélységesen hallgatok róla, pedig szívesen hordanék végre egy életet a saját szívem alatt. Emlékszem kiskoromban rengetegszer álmodoztam arról a pillanatról, utána valahogy elveszett a tanulás és egyetem mellett ez a vágy, most viszont megint előjött. Ez az átka annak, ha az ember gyerekekkel dolgozik. Maga is elkezd vágyni egy saját gyerkőc után.
Ez az én esetemben is igaz, mert imádom ápolgatni a gyerekeket, szeretek velük beszélgetni vagy játszani, esetleg rajzolni, mert úgy közelebb kerülhetek azokhoz, akiknek segíteni próbálok. Annyira aranyosak az életkedvtől túltengő gyerekek, akik azért harcolnak, hogy tovább élhessék el nem kezdődött életüket. Ez pedig a szívembe hatol, szeretnék segíteni, szeretném, ha tudnák, hogy számíthatnak rám, pont, ahogy a szüleikre számítanak ebben a nehéz időszakban. Szeretnék gyereket, nem is egyet, hanem többet talán hármat, de ez még nem biztos. Azt sem tudom, hogy egyáltalán nekünk kettőnknek Armanddal lehetne-e gyerekünk. Már benne vagyunk abban a korban mikor erről kéne szólnia a családi életünknek, ráadásul Armand idősebb is nálam, és a biológiai óránk is ketyeg.
Mielőtt Kaya-hoz érnék összetalálkozom az egyik volt alkalmazottammal, aki gömbölyödő pocakkal jött el erre a rendezvényre, hogy segíteni tudjon valamennyire ezeken a gyerekeken, a férje meg amúgy is egy elég híres kardiológus, aki elszántan keresi ezeknek a betegségeknek a megoldását. Mosolyogva hallgatom beszámolóját a terhességének jelenlegi szakaszáról, és arról, hogy kislányt várnak, ami nagy örömre ad okot az apának. Általában a férfiak mindig kislányra vágynak, hogy legyen egy védelmezhető hercegnőjük.
Az én apám is ilyen volt, első gyereknek szeretett volna egy kislányt, de mikor megérkezett a bátyám akkor neki is örült, sőt talán jobban is mint nekem. Elmondása szerint eleinte félt megfogni, nehogy összezúzzon annyira törékeny és aprócska baba voltam. Utána rájött, hogy erősebb vagyok, mint képzelte és onnan nem volt megállás. Állandóan babusgatott, anyának kellett elhessegetnie mellőlem annyira rám volt kattanva. Mindig is belsőséges volt a kapcsolatom apával, közel állunk egymáshoz és az otthoniak közül Ő az a személy, akivel naponta többször is beszélek telefonon. Azt hiszem a családomból csak Ő hiányzik a legjobban, mert mindent neki szoktam elmondani még az Armanddal való kapcsolatomat is megosztom vele, többnyire tanácsot kérek ilyenkor viszont elszomorodik. Szerintem lelkiismeret furdalása van amiért nem mondott nemet az anyámnak, hogy nem állt ki mellettem és a boldogságomért. Nem örült ennek a kényszer házasságnak, de az anyámnak nagy befolyása van az apámnál, pár édeskés szó, néhány megvillantott bőr rész és már meg is vették. Azt szerette volna, ha boldog leszek, és szerelemből házasodok nem pedig azért, mert azt mondták.
Talán ebből a szempontból mindig is irigyeltem Kaya kuzinomat, hiszen Ő bármikor felvállalta a véleményét és nem félt nemet mondani valamire. Valahol a szívem mélyén szerintem számomra Kaya mindig is egy példakép volt, csak annyira félős egy nőszemély vagyok, hogy nem álltam a sarkamra. Talán épp itt az ideje kifejeznem mennyire ellenemre van a körülöttem lévő dolgok, esetleg kitörhetek ebből a bábból, amibe évekig be voltam zárva, hogy kifejlesszem tökéletesre tervezett szárnyamat. A hernyóból is pillangó lesz egy idő múlva, talán épp itt az ideje annak, hogy én is azzá válljak. Lehet pont ezért volt az, hogy én és Kaya egyáltalán nem voltunk jóban korábban. Lehet Ő lesz az én szárnyam, én pedig az Övé.
- De nagyon szívesen megteszem, nem kerül csak egy szóba. Nem haragszanak meg, szeretik a visszajelzést. – nyugtatom meg egy őszinte mosoly kíséretében. Szeretnék mindenki ízlésének megfelelni, hogy ne rossz szájízzel távozzanak erről az estről, de tudom, hogy olyan sose lesz, hogy valakinek ne tetsszen valami, de én próbálkozom.
Bár nem ismerem jól az unokanővéremet, azért észreveszem, ha valami bántja s bár tudom, hogy nem illene megkérdezném mégis hajazok arra, hogy megtegyem. Érdekel, mi van vele még akkor is, ha eddig nem voltam részese az életének. De ha itt van annak oka van, és nem csodálkoznék rá arra, ha a férjemmel találkozott volna már az elmúlt időben. Néha hajlamos nem megosztani velem bizonyos dolgokat, viszont ha huzamosabb ideig fog itt tartózkodni, akkor jó ha valaki tartja a hátát, ha bajba kerül. Legyen az rég elveszett rokon, vagy egy olyan családtag, akivel soha nem értettetek egyet. A vér kötelez bármilyen alkalomkor, és ha segítségért fordulna hozzám nem tagadnám meg tőle. Ha a segítséget kérő idegen embereknek adok egy esélyt, akkor pont neki ne tenném meg?
- Természetesen. Nehéz új fejezetet nyitni az életedben, ha már annyira ragaszkodsz az eddigi megszokotthoz. Ismerem az érzést, talán túlságosan is jól. De biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog beilleszkedned, nagyon barátságosak, és ha segíthetek, bármiben, nyugodtan zaklass. Még éjjel is felveszem a telefont, ha arról van szó. – sokszor hagyom felhangosítva a mobilomat mindig arra az esetre, ha Armand hívna. Bár nem én lennék az első személy, akinek szólna, ha baja esne, hanem a testőrének. Én esetleg másodjára tudnám meg, de akkor is jobb félni, mint megijedni. Csak akkor szoktam lehalkítani mikor mellettem van, mikor együtt fekszünk le aludni a hatalmas ágyba és egymás karjaiban alszunk el. Olyankor nyugalom lepi el a testemet és végre nem rémképeket látok magam előtt. Csak az a gond, hogy ez ritkán szokott előfordulni. A legtöbbször elalszok mire jön vagy egyáltalán nem is találom magam mellett. Mintha ez a Szürke ötven árnyalata lenne a való életben, amikor is a nő nem aludhat Mr. Grey mellett, mert Ő csak egyedül alszik… egészen addig míg meg nem érkezik a főhősnőnk, Anastasia, aki megváltoztat mindent a férfi életében. Vajon elérhetek én is egyszer egy ilyen hatalmas változást Armand életében? Nem hiszem…
- Rendben. – egyezzek bele, majd a kerevet felé veszem az irányt, lassabban lépegetek Kaya után. Mára már kifáradtam és alig várom, hogy visszatérjek a lakásunkra és pihenhessek, hosszú volt a hét ez az est pedig a megkoronázása.
Érdeklődő figyelmességgel hallgattam a szavait és próbáltam rájönni, hogy mi lehetett számára olyan fontos, hogy először idejött majd valaki más miatt itt is maradt. Utána, mint derült égből a villámcsapás hasít bele a gondolatomba az, hogy mi van, ha a kedves rokonom szerelmes? Szerettem volna mondani valamit, megfogni a kezét és megszorítani azt, hogy tudja én itt vagyok vele és ha kell bármiben segítek neki és annak a személynek, aki fontos lett számára.
A kérdése viszont meglepett. Felnéztem az arcára, majd a kezemen lévő gyűrűre pillantottam és percekig némán ültem mellette, elemezgettem a kérdést magamban. Próbáltam választ találni rá.
- Nem tudom milyen az, ha valaki igazán boldog Kaya. Szerintem nincs is olyan, hogy valakinek minden a kedvére van. De ha azt szeretnéd tudni, hogy boldog vagyok-e Armand mellett, akkor a válaszom az, hogy többnyire. – és talán ez az eddigi legőszintébb válaszom, amit erre a kérdésre adtam. – Vannak pillanatok mikor éltet a tudat, hogy a felesége vagyok, de akadnak olyanok is mikor nem tudom… egyszerűen túl kevésnek érzem magam hozzá. Mintha nem érdemelném meg ezt a remek embert, amilyen Ő. – kissé elkedvtelenedtem. Egy mű mosolyt erőltettem magamra, majd boldogabb tónust megütve néztem vissza kuzinomra. – Sajnálom, ez... bonyolult. Nem panaszkodom, mert szeretem Armandot, de… Mindegy, amúgy is most rólad volt szó Kaya. Ne tereljük rám a témát.

♥ ruha♥ bocsi, hogy csak most Embarassed ♥poweful

Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 3:21 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Alessa & Kaya - Az estély
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: