Magam sem értettem, hogy hogyan képesek kidobni egy olyan élőlényt az emberek, akik azzal, hogy megvették maguknak, elvállalták azt, hogy gondoskodnak róla, lévén ő képtelen erre a mi rohanó világunkban. Pontosabban, képes lenne rá, de akkor a maga módszereivel tenné, hiszen egy állatról beszélünk. Hosszú heten voltam túl, nem egyszer a testőröm szólt rám,hogy ideje volna befejeznem a munkát. Apám tisztában volt azzal, hogy jó kezekben lesz nálam a vállalat vezetés, hiszen lelkiismeretes vagyok, és ami azt illeti, nem is igen volt más akivel foglalkozhattam volna a vállalaton kívül. Magam, többet igyekeztem magammal foglalkozni, azóta az este óta, hiszen az-az escort lány, rávilágított pár dologra az életemmel kapcsolatban, jó néhány dologban figyelek másokra, de magamnak nem hagyom meg ezt az örömöt, hogy élvezzem is, nem volt egy tisztességes hobbim, amivel elszórakozhattam volna, persze gyűjtöttem a maketteket és el is készíettem azokat, hiszen egész jó érzés volt, ha nekiültem egynek és egy fél délután alatt befejeztem, ha nem szólt közbe senki és semmi, a festés pedig a délután második felében száradt. De, üres-üres-üers, az egész életem üres, azt leszámtva, ha épp az állatokkal foglalkozom. Mostanában elgondolkodtam azon is, hogy mi lenne, ha örökbefogadnék egyet a menhejről, de mindig arra jutottam, hogy borzasztó egyedül lenne abban a hatalmas házban ahol lakom. Így, csak szenvedne. Marad az, hogy amikor van időm, meglátogatom a belvárosi parktól nem messze eső állatmenhelyet, és időnként szoktam sétálni vinni egy-két barátságosabb jószágot, akiket már ismertem, vagy amelyekkel összebarátkoztam, és tudtam, hogy visszajönnek ha hívom, de szerencsére volt egy nagyobb kutyafuttató, ahová be is vihettem őket, és labdázni is lehetett. Hatalmas park volt igazából, vizes bázisokkal meg minden féle kutyáknak való dologgal. Persze nekünk embereknek is volt egy-két bódé, ételes…italos, és satöbbi. Ma nem hagyta a testőröm ,hogy sokáig dolgozzak, egyébként Pietronak hívják, és azt hiszem a legjobb barátom is. A közös programjaink általában a lőgyakorlataim, vagy együtt járunk olykor operába is. Ma nem jött velem, legalábbis azt mondtam neki, hogy lazábbra veheti a pórázt, ha minden áron utánam akarna jönni, akkor azt úgy is megteheti, hogy én ne vegyem észre. A kocsimat a menhely parkolójában hagytam, és gyalog tettem meg a dalmatával az utat a parkig, hoztam labdát is, jó haverok vagyunk, fiatal három éves forma ivartalan krapek, én Dobbynak neveztem el, amint megláttam. Épp azután találkoztam vele, hogy a húgom rávett, hogy nézzük meg a Harry Pottert, otthon, a házam mozi termében, mert egy fityinget sem volt kedvem kiadni mozizásra, de rávett, hogy menjünk el idén, vagy jövőre Angliába a Roxfort kiálltásra. Voltam már ott párszor, de a fene sem gondolta, hogy van ott arrafelé olyan, hogy Abszol út, meg… Kobold bank vagy mi a fene, egyáltalán nem érdekeltek ezek a dolgok, de a huszon pár éves húgom rá tud venni ilyen marhaságokra, szóval, Mr. Dobby és én, beléptünk a kutya parkba és lecsatoltam róla a pórázt, volt nálam zacskó is, hiszen fel kell szedni a dolgokat isPersze, most gondolhatnák, hogy milliárdos, és az a kedvenc időtöltése, hogy kutyát sétáltat, és ürüléket szedeget fel egy olyan állat után, aki nem is az övé, hogy ez… álmai ne továbbja. Ez nyugtat meg, ez kapcsol ki, ha velük, önzetlen lényekkel foglalkozhatok.
Különösebben nem értek hozzájuk, bár szokásomhoz híven nézegettem videókat, hogy mit kéne csinálnom, ne tűnjek hülyének a sok kutyás között. De tudták már rólam, hogy kicsit magamnak való vagyok, és mindig más kutyával jelenek meg, de Dobby más volt, ő állandó volt egy ideje. Egyébként a nyakörvén a menhely neve és telefonszáma szerepelt. Szóval, elő a labdával, és elkezdtem dobálni ennek a nagy dilipóknak. Időnként az ajtó felé pillantgattam, vártam talán valakit, butaság tudom, de meg sem beszéltük, csak említettem, hogy időnként itt szoktam időzni egy szem kutyával akit sétáltatni hoztam ki. Talán egy hete ha találkoztunk, kedves volt és aranyos épp a Vanquishal voltam, az sem zavart, hogy tiszta dzsuva lesz a hátsó ülés, volt pokróc az autóban, abba tekertük a kutyát, és Clara, igen Clara, mert megjegyeztem a nevét is, ő nyugtatgatta az állatot amíg bementünk vele a menhely állatkórház részére. Szerencsére itt mindenki Damianonak szólított, nagyon elvétve szólítottak már Mr. Borgiának. De ezen az estén nem, és amellett hogy megmentettünk egy életet, megismerkedtem egy kedves nővel is, sikerült pár szót váltanunk, és éreztem az akcentusán, hogy olasz, jómagam már levetkőztem az otthoni akcentust, csak ha ideges voltam akkor beszéltem az anyanyelvemen, de akkor folyékonyan és ha nagyon belelovalltam magamat, akkor megállás nélkül. S nem is voltam tekintettel senkire sem. Szóval, mindenképp jó érzés volt, hogy ez a vagány , mert az volt, volt rajta tetoválás is, nálam az már mindenképp vagányság kategóriába esik, szóval volt rajta, a csuklóján, és mintha a karján is láttam volna egyet, többet nem véltem rajta felfedezni, pedig időnként lopva végig pillantottam rajta. Azon az estén egy egyszerű bőrdzsekit viseltem, beszereztem miután úgy gondoltam meglátogatom még párszor azt az escort lányt, de nem lett belőle semmi, viszont egész hasznosnak bizonyult, ha el akartam vegyülni a tömegben. Meg kellett valahogy találnom a ruháimban is az egyensúlyt, nem mutatkozhatok a menhelyen is állandóan öltönyben, meg hülyén is festene, ha abban sétáltatnék kutyákat. Szóval, egy teljesen egyszerű bőrdzsekit viseltem, egy valamilyen mintás pólóval, szana-szét álló hajjal, napszemüveg a fejem tetején volt, és szerencsém volt, mert Dobby visszahozta a labdát, és le is tette elém a földre. Egy kutya talán nem lenne rossz, jó kezdeményezés lenne a vállalatnál is, kutyabarát munkahely.
Végül is, cég igazgató helyettes volnék vagy mi… Ha változtatnék a szabályokon, akkor ha vennék magam mellé egy kutyát máris vihetném magammal is a munkába. De nem fogok nekiugrani az ötletnek, szokás szerint utána fogok nézni tüzetesebben a témának. Négy óra volt, eszembe jutott, hogy esetleg levihetném a tengerpartra is a kutyát, hátha tetszene neki is. De nem akartam még elmenni innen, mi van ha Clara feltűnik? Kedves volt tényleg, és olyan emberi, ahogy aggódott azért a kutyáért, akit végül közösen vittünk be. A menhelyekről beszélgettünk, és arról, hogy merre felé vannak, melyeket jó érzés látogatni, mert voltak helyek ahol nem is az állatokkal, hanem az adományokkal foglalkoztak, na azokat a helyeket messziről kerültem. Azok, nem az állatok iránti szeretetből csinálták amit csináltak.
Tiszta nyál -állapítom meg magamban, ahogy hüvelyk és mutató ujjam között forgatom az apró labdát. Félig vakon még az alvástól sikerült eljutnom a menhelyre. Este újra sikerült a családegyesítő estén összerúgnom a port apámmal, ami nem segített azon, hogy mély álomba ringassam magam. Fogtam a legkedvesebb motorját és azzal zúztam végig a városon, hogy minél-előbb kedvenceim közt lehessek. Önkéntesként meg kellett adnom az adataim, de letagadtam, hogy az olaszokhoz tartozom és bár az akcentus elég leleplező lehet, igyekszem ügyesen pörgetni a nyelvet. Ahogy újra elhajítom Beckynek a lasztit, farzsebemben megcsörren az a telefon - amit egyébként nem használok. Sikerül kitapogatnom az egyre hangosabban zörgő mobilt, és önnön bámulatomra anélkül tudom a fülemhez nyomni, hogy egyszer is elejteném a művelet alatt. - Igen?- kérdezem rekedtes, fél éber hangon, ami leginkább egy artikulálatlan ihegenre hasonlít. - Miss Foster, merre van? Kis híján hangosan felnyögök, amikor rájövök, kinek a hangját hallom. Képtelen vagyok elhinni, hogy Bruce felhív a telefonon, mikor pontosan tudja, hogy nem áll szándékomban leleplezni a rejtekhelyem előlük. Igaz, hogy remek testőr és őszintén kedvelem, de még ő sem tartozik a bizalmi köreimbe. Mintha lenne ilyen apró kör. Egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy borzasztóan nagy lenne a távolság a villánk és a menhely között, de más sem hiányzik, minthogy valamelyik feltűnő autóval utána döcögjön. Szenvedve egyenesedem fel lehajolt tartásomból és némi helyezkedést követően körbe pillantok a teren, hogy nincs e valaki a közelben, mert a beszélgetés köztem és a személyi testőröm között is elég feszültséget szül majd, nem hogyha még egy illetéktelen fül is tanúja lesz. - Bruce. Tudja hogy ha akarnám most mellettem lenne?- - Miss Foster, az apja rendkívül dühös lesz rám, ha nem tartok Önnel... - Ezt a társadalom jelentős része úgy hívja, hogy „egyéni szociális probléma”. – nyögöm, miközben lassan lépdelek és újra elhajítom Beckynek a lasztit. Lehunyom a szemem és sóhajtok egyet. - Aludjon egyet Bruce valamelyik puccos szállodában. Csörgetem, ha végzek..- lemondóan pillantok a távolba és a sűrű hallgatásból megértem, hogy az ajánlatom célba ért. Csend. Tudat alatt biztos voltam benne, hogy ez fog következni, de mégis elöntötte a szám a keserű íz. Ismét egy ártatlan "szívja" meg miattunk. A Fosterek ostobaságai miatt. Mert én is ugyanazt akarom, haza menni. Olaszországba, amit Bruce, de apám és anyám és még az öcsém is képtelenek felfogni azt, hogy én mit gondolok. Gyakorlatilag kirángatom Becky apró, nyáladzó szájából a zöld labdát és dühödten hajítom el rendkívül messzire. A feszültség tombol körülöttem. Azt gondoltam, ha ide jövök és Becky mellett leszek, majd elfelejtem ezt az egész butaságot, ami körbe vesz... és mégsem. Oka van annak, amiért itt vagyunk. Mindannyian. Apa sosem vitt magával jelentősebb időre sehova minket és most mégis. Naiv anyám, hogy azt gondolja nincs hátsó szándék a költözésünkben. Én tudom, hogy van... Az égre pillantok és megtorpanok, mikor megtörténik bennem a felismerés. A kékségről eszembe jut az a bizonyos szempár. A megmentő fickó, Damiano. Különleges neve és fizimiskája volt. És bár azt mesélte, gyakran jár ide, az utóbbi héten nem láttam többet. És igazán akkor sem beszéltünk rendkívül sokat. Alig pár órát töltöttünk együtt, de az kellemesen telt. Őelőtte azt gondoltam, hogy semmi kellemes élményt nem tudok majd magamnak, a menhelyen töltött órákon túl... és mégis. Együtt sikerült megmentenünk egy életet és azt hiszem, egy igazán apró részem megbűvölték azok a kék szemek. Nem vagyok már tinédzser, nem zúgtam bele azonnal, de azért jól esett valaki mellett igazán nevetgélni. Fontos perceket és kötetlen formaságokat osztottunk meg egymással, órákon át. Senki sem hiányolt akkor. És én sem hiányoltam a többieket. Zavartan mosolyodom el, miközben Becky a combomra tapasztja mancsait és úgy ugrál körbe. Hangos ugatása félbe hasítja a puha csendet. Hajamat igazítva cirógatom meg a buksiját, miközben a mozdulatból adódóan körbe fordulok tengelyem körül. Hirtelen torpanok meg. Kótyagosan billegek, a tépelődéséből felzavarva, miközben megpillantom a férfit. Mintha a gondolataimból lépett volna ki. Elképedve figyelem, miközben Becky körbe szaladgál, majd a Damiano által figyelt dalmatához rohan, én meg pár másodperc lefagyás után, utánuk. Háttal vannak nekem és csupán Becky hangos, érces ugatása vonhatja magára a figyelmüket. - Becky! – szólok utána, ahogy végül lelassítva egészen közel érek a férfihez, fürkészve a reakciót, ahogy bocsánatkérő pillantással révedek rá, ahogy elkapva a kutya tarkóját rácsatolom az eddig kezembe hordott pórázt. - Ne haragudj, nem akartalak megzavarni. Fiatal, kölyök még. – nem bizonyíthatom az ellenkezőjét annak, hogy megálltam volna-e Becky nélkül, hogy megszólítsam, de amit állítok, hát… nem szívesen állítok neki valótlant. - Damiano, igaz? – tartom a távolságot, miközben próbálom elhúzni Beckyt. Barátságos kutyus, de nem tudhatom, hogy a dalmata milyen. Valahogy nem szoktam mindegyikkel foglalkozni, leginkább csak ezzel a narancs festékkel beborított kutyussal. Egyébként sem ez a fontos. Biztosan rendkívül gázosan nézek ki, legalább egy tükörbe bele pillanthattam volna, mielőtt leszólítottam. Gyakorlatilag itt vagyok már egy ideje és fetrengtem a fűben... - Aranyos, őt még nem is láttam. – mutattam a dalmatára, majd elmosolyodva pillantottam el róluk. Elvégre elég zavarba ejtő helyzet. Magamban hálát mondok, amiért Becky a távolban észre vesz valamit -elég nagy park- és rohanni készül. Leakasztom a nyakörvéről a pórázt és engedem, had menjen. - Azt hiszem... – mosolyodom el, ahogy elfordulok lágyan és Becky után indulok lassabb léptekkel. Magamban azt kívánom, hogy ne ez legyen életünk legkínosabb találkozása. Koszosan és kócosan. Páratlan bemutató lehet. Csak remélem, hogy még a kutyanyáltól is bűzlök. Az lenne a hab a tortán. Halántékom simogatom, ahogy óvatosan és figyelmesen követem a kutya útját.
Nagyon elmerengtem azon, hogy mit lehetne tenni ezzel az állatbarát munkahellyel, kicsit tényleg el is bambultam, és nem vettem észre, hogy Dobby ott ül a lábam mellett, és türelmesen vár. Jó ötletnek tartottam, hiszen ezzel az állatvédő és egyéb természetvédő szervezetek számára is kedvezőn tüntetnénk fel a céget. Amellett, nagyon ráhasaltam a kutatás fejlesztés részlegen az olajkatasztrófák leggyorsabb elhárítását illetően. Hogy a foltokat hogyan lehetne mihamarabb eltüntetni ,úgy hogy minél kevesebb kára legyen ebből a természetek. Tudom, a legegyszerűbb az lett volna, ha teljesen abbahagyjuk a munkát, de a napelemes és tesla autók elég drágák még ahhoz, hogy eljussanak az alsóbb rétegekhez is. Így úgy kell megoldanom, hogy azért a céget is valamelyest jó formában tüntessem fel, a különböző szervezetek előtt, mert az olaj az kell. Hogy ha katasztrófa van, előrébb járjunk mint más cégek, és döngethessük a mellünket, hogy mi bizony, amellett, hogy elvesszük a természettől amit ad, húú de zölden hangzik ez, szóval, elvesszük, de hamar tudunk is lépni katasztrófa idején. Ezen kattogtam, miközben párszor megnyalta a kezemet Dobby, majd mivel továbbra sem foglalkoztam vele nem direkt, hanem elmerültem a gondolataim között, leült, majd elfeküdt velem szembe és süttette magát a napon. A narancs színű kutyára kaptam a pillantásomat, játszani hívta a dalmatámat, amit boldogan hagytam, hiszen elvégre erről szól ez a park nem? Végül megérkezett Becky gazdija is, amit egy meglepett mosoly kíséretében vettem tudomásul. Végig pillantottam… -Clara? - bukott ki belőlem meglepődve, kicsit fáradtnak , és álmosnak tűnt, na meg úgy , mint aki az imént úgy döntött, hogy hirtelen felindulásból kiruccan ide a kutyájával. Jó hogy jöttek, mert bizony, valamit esküszöm rosszul csinálok, hogy ilyenkor is a meló jár még a fejemben, holott , már rég vége, és kicsit ki kéne kapcsolnom. - Semmi gond, nem zavart, legalább játszik egy kicsit, mielőtt vissza megyünk - felemeltem a csuklómat, és vetettem egy pillantást az órámra. - De, az még messze van. - lepillantottam ismét Beckyre, meg nem tudnám mondani, hogy milyen fajta, talán… az a japán kutya akivel két film is készült. Igen, áldom a húgom nevét, ő vesz rá film nézésre, szó szerint oda kell ragasztania a fotelbe, bár volt már,hogy párszor inkább bealudtam azokon, mint inkább végig tudtam volna ülni rendesen.
Még munkától túlhajtottan is rá tudott venni filmezésre, holott, mint egy öreg ember, nem akartam mást csak fürdés után bebújni az ágyamba, és aludni. De, most nem volt itt, nem volt velem. Londonban tanult, talán majd karácsonykor átugrom őt meglátogatni. Hiányzott, hogy feltudja dobni egy kicsit a napjaimat, és apámról, meg a munkáról elvonja valami a figyelmemet, addig amíg vele voltam ez meg is történt, sosem hagyta hogy leülepedjek. - Ó, őt eldugják direkt nekem, gyanítom azért, hátha egyszer végre haza is viszem… voltak olyan galádak, hogy eljtsszák velem, hogy elvitték, azt hiszem, filmre lehetett volna venni az arcomat, de végül előhozták egy rejtettebb kennelből, én mondom néha szívtelenek. - somolyogtam a nem létező bajszom alatt. Jól esett, komolyan jól esett, hogy nem ismert fel, hogy nem tudja ki vagyok. - Dobbynak hívják… - köszörültem meg a torkomat, még csak az kéne, hogy kiderüljön, hogy én adtam neki ezt a nevet, miután az egyik ápoló meghallotta, hogy így hívom, a kartonjaira is rögvest felvitte ezt a nevet, és attól kezdve így hívják. Intettem Dobbynak, hogy menjen ha gondolja, értelmes kutya, el tudta eddig is foglalni magát, ha arról volt szó. - Héé… izé, várj. - léptem Clara után, ugyanis tele volt pár fű szállal és kis botokkal is a haja, - a hajad… hogy is mondjam… bele estél idefele jövet egy bokorba? - léptem a nő mögé, és ha hagyta, akkor óvatosan kiszedegettem a hajából az oda nem illő dolgokat, és utolsó mozdulatként hátra simítottam pár tincset a füle mögé. Néhány röpke pillanatig a tekintetét kerestem, majd torok köszörülve léptem hátra, hirtelen kicsit melegem lett, majd szemügyre vettem Dobby hűlt helyét, boldogan kergetőztek a távolban Beckyvel. A kezeimet összefűztem a hátam mögött, és vettem egy nagy levegőt, nemrégiben tanultam meg egy fiatal egyetemistától, hogy éljek a lehetőséggel, és próbáljak nyitni mások felé. Azt hiszem ennek eljött az ideje, mielőtt még kínosabbá válhatott volna közöttünk a csend ismét megköszörültem a torkomat. - Volna kedved meginni valamit az egyik bódénál? - pillantottam oldalra kíváncsian, és tettem egy lépést előre, hogy nyomatékosítsam a lehetőséget. - Gondolom… még visszamentek a menhelyre…? - hiszen láttam, hogy ugyanolyan nyakörv és póráz van nála is mint nálam. Jó megfigyelő vagyok ebből a szempontból. Nem akartam egyből lerohanni, hogy úriemberként még vissza is kísérem őt a kutyával a menhelyhez, az lehet, hogy elsőre sok lett volna. Majd ,ha többet beszélgettünk, meg nem akarok én egyből hazamenni. - Egyébként, hogy tetszik itt, sikerült berendezkedned? - elindultam a bódék irányába, lassan, követhető tempóval, szomjas voltam, valami jeges teát szívesen elszürcsölgettem volna, miközben a padoknál ücsörgünk. Pár szót tudtunk váltani a múltkor, hiszen annyit sikerült megtudnom,hogy nemrég költözött ide, és a várossal való ismerkedés közben akadt rá a kutyára akit megmentett. - Sajnálom, hogy csak most sikerült eljönnöm, sok volt a munkám, és kicsit a székhez ragadtam… - rántottam meg a vállamat, bár nem hinném, hogy pont miattam jött volna csak ide, hogy összetalálkozzunk. Nem is szabad ennyire gyanakodnom, hogy mindenki rosszat akar tőlem, hagynom kell esélyt az ismerkedésre, nem zárhatom el magamat a múltban történt dolgok miatt a jelenben, sem a jövőben, hiszen ha most elzárom magamat, akkor a jövőbeni dolgoktól is megfoszthatom magamat.
Kellemes illata volt Clarának, még annak ellenére is hogy kutyázott. Pont ezért szerettem az állatokkal foglalkozni, azt hogy játszhatok velük, vagy… megmenthetem őket, mert egy kicsit bepiszkolt, úgy éreztem, hogy végre olyasvalamit csinálok, ami jó érzéssel tölt el, a piszok az pedig mellékes. Bár, korábban a biztonság kedvéért, a tenyeremet beletöröltem a nadrágomba, fene tudja már, hogy melyik kezemmel fogtam meg a teniszlabdát. Szóval igyekeztem nyálmentes kézzel hozzáérni Clara hajához. Dobby labdáját a zsebembe mélyesztettem, és menet közben megálltam egy mobil csapnál, ahol kezet mostam, és addig rajta álltam, amíg esetleg Clara is meg szerette volna ezt tenni, majd tovább indultam, menet közben előhalásztam egy zsebkendőt a zsebemből, és a nő felé is odanyújtottam a tíz darabos csomagot. Ezután levettem a fejem tetejéről a napszemüveget és áttúrtam a hajamat, a szemüveget pedig beakasztottam a pólóm kivágásába. Lassan sétáltam, nem siettem sehova sem, hiszen rá értem. Pietro, nos, van telefonom fel tud hívni, és értesít ha koccannom kéne a környékről.
Apám pontosan ezért nem jár soha menhelyekre. A nyál, a kosz, a zöld, valahogy nem a Fosterek területe, gyanús, hogy engem csak találtak baba koromban, mert az én génjeimbe abszolút más van kódolva. A finom-gyémánt és a négylábúak szövetkezetei kibékíthetetlen ellentétben az ellenség földjét képezi. Esznek és koszolnak. Így jellemzi apám, sőt még anyám is. Kosz ameddig a szem ellát, szagos szőrköpeny az autón, ragacsos sár az ágyban, szúrós szőrszálak szemhéjak alatt, kaparós allergia a torkuk hátuljában... Az irónia - mert én még így a fűben hasalva, a kutyával eljátszadozva is nyitott vagyok az iróniára -, az a dologban, hogy Olaszországban két menhelyt is fenn tart a Foster család. Erre fel pont ők azok, akik legkevésbé segítenének egy fára mászott cicán, vagy egy sántító kutyán. A férfi és a dalmata. Beckynek köszönhetően kénytelen vagyok megközelíteni az ismerős férfit - Bár ne tenném, mert abszolút kellemetlenül érzem magam. Aligha nézhetek ki arisztokratának, de talán jobb is. Ő elegáns ellenben velem. De, mivel a legkevésbé sem szeretném a tudtára juttatni, hogy ki vagyok, nem kérdezem őt se, hogy mivel foglalkozik és ilyenek... Az álarcomra szükségem van. - Igen, igen.- bólogatok lelkesen a nevem hallva. Nem tűnik bizonytalannak ezzel kapcsolatban, de persze biztosan sok nő megfordul körülötte és a biztonság kedvéért inkább rákérdez. És ezzel nincs is bajom. Elnézve őt, jóformán kiöltözött egy Park-i kiruccanáshoz, vagy én öltöztem alul. Az ember utolsó gondolata lenne rólam, hogy Foster gyermek vagyok, és ennek most kiváltképpen örülök. - Ennek örülök, túlzottan lelkes.- vonok vállat lágyan a narancs kutyára pillantva, majd a férfira, ahogy az órájára pillant, ám erre már nem felelek, csak mosolygok. Jól láthatóan Becky foglalkoztatja, a fajtája. Akitaka keverék, de nem fogok okosat játszani. Egyébként sem tudnám megmondani, hogy mi van benne még, így értelmetlen erről beszélnem. Őszintén szólva boldog vagyok, hogy újra találkozhatok vele. Az más kérdés, hogy félreérthetően nyomultam rá az iménti berobbanássommal és egyáltalán nem így képzeltem az újratalálkozást. Abban reménykedtem, hogy ő szólít majd meg. De miért is reménykedtem benne, hogy újra látom? Semmi keresnivalóm nincs itt. Értelmetlen lenne kötelékeket gyártanom, felesleges. Egyébiránt jóleső érzés fog el, ahogy rám mosolyog. Mintha őszintén örülne annak, hogy láthat. Kétlem, de jól esne. Halkan felnevetek, ahogy a dalmatáról mesél. Örömtelien pillantok rá, majd a kutyusra. - És, ha ennyire a szívedhez nőtt, miért nem viszed magaddal?- érdeklődve pillantok rá, kimosolyogva az előbb elmesélt szituációt, majd a dalmata nevét hallva kissé felnevetek - Mint a Harry Potterben?- felvonom szemöldököm, ahogy ugrál tekintetem köztük. Édes név, találó. Bár egy manóról elnevezni, nem éppen helytálló. Viszont, ha azt veszem alapul, hogy jó és pozitív hős, akkor tökéletes választás! Becky úgy érzi, hogy indulnunk kell, ezért elrohan a távolba, gyanítom mókust keresni szalad, így én is lassú léptekkel követem az útját, mikor a férfi utánam szól. Megtorpanok és kissé félénken pillantok hátra. - Ó.- engedtem ki ennyit, majd a kérdését hallva alig hallhatóan kuncogtam - Nem javítana az esélyeimen, ha azt mondanám, hogy a bokor támadt rám?- pillantok a férfira vállam felett, mikor a fülem mögé varázsolja az elkóborolt tincseket. Hálásan és kíváncsian tartom a szemkontaktust, amit az ő általa felvezetett szituáció okoz nekünk. És végül zavartan pillantok el, mikor torkát köszörülve ellép tőlem. Érthető, ez egyszerű udvariasság. Nem kell mindenben a hátsó szándékot keresned, Clara! Jobb is, jobb is. Becky és Dobby a távolban igazán eljátszanak egymással. Hol a másik fülét csámcsogják, hogy egymás arcát nyalintják, hol apróbb madarakra vadásznak, vagy egymást üldözik. Kimosolygom a két kis ostobát, olyan édesek. Köztünk azonban puha csend kezdi feszíti magát, ami egy ilyen alkalommal kínossá válik. A kérdését követően elmosolyodom, vagy még szélesebbre ível ajkaim vonala, mert már egyébként is mosolyba torkolt az arcmimikám. - Persze, jól esne most.- pillantok rá lágyabb gesztusokba öltözve, miközben lépek utána. - Igen, vissza kell vinnem Beckyt. Lassan indulunk is, mert egy ideje már eljátszadoztam vele. De legalább jót fog aludni.- vonok vállat játszi könnyedséggel a férfira pillantva - És ti? Mióta vagytok itt?- ha arra kérdezek rá, hogy ő vissza viszi-e, tartok tőle, hogy úgy veszi, hogy arra kérem, hogy kísérjen vissza, pedig erről szó sincs. Nem akarom magamhoz láncolni, csak azét, mert a Parkból mindkettőnk útja a menhelyre vezet. Ostobaság... A következő kérdése kissé belenyúl a pillanatba. Negatív hullámok jönnek újra és próbálnak eltemetni. Nem fogok hazudni neki. - Nem, nem igazán sikerül berendezkednem. Ha nem lenne Becky gyanítom már beleőrültem volna az itt létbe.- vonok vállat gyengéden. Őszintén meglepett, hogy rákérdezett erre, bár azon túl, hogy akcentusom tükrözi, hogy nem idevalósi vagyok és hogy nagyjából ennyi a különlegesség bennem a szemében, nem csodálom, hogy rákérdezett. Sokatmondó mosollyal révedek rá, ahogy haladunk. - Ó, emiatt ne érezd rosszul magad. Legalábbis ne miattam, egyedül Dobby kérhet számon, amiért egy átkozott szék fontosabbnak minősült nála.- széles mosollyal arcomon pillantok rá. Azt gondolja, hogy miatta járok ide? Ez hízelgő. Nyilvánvalóan egy részem örül annak, hogy sikerült találkoznom vele újra, de a kinézetem tanúsítja, hogy egyébként is elvoltam a narancs gombóccal, mielőtt még jött volna ő meg Dobby. Menet közben az egyik útba-eső csaphoz lép, hogy kezet moshasson, én pedig szorgos leányként sorban állok. Rajta tartja a lábát, így könnyedén teszem azt, majd hálásan rápillantok. - Köszi.- mosolyodom el, ahogy lerázom csuklóból a kezeim. Váratlanul zsebkendővel is szolgál, mire kissé döbbenten fogadom el azt. - A kutya Dobby, a zsebeid pedig olyan varázslatosan mélyek, mint a Harry Potterben a boszi táskája?- vigyorgok rá, miközben elfogadom tőle és megtörlöm alaposan a kezeimet. Finoman dörzsölöm azokat, hogy leszedhessem a koszt. Napszemüvegét igazítja, addig én a kutyukat figyelem. - Őszintén örülök, hogy újra találkoztunk.- bukik fel belőlem, bár az okát én magam sem értem. Szerencsémre nem kell sokat magyarázkodnom, mert a pulthoz lépünk éppen. Ott pedig úgy teszek, mint aki elmerül a kínálatban. - Te mit kérsz?- pillantok rá őszinte kíváncsisággal arcomon, majd billegni kezdek a sarkamon.
Az merőben túlzás, hogy elegáns lennék, hiszen életemben nem igen hordtam még ennél hétköznapibb öltözetet mint mostanában, újabban. Bőrdzseki, és póló, meg farmer, és a cipőm egy kényelmesebb valami, meg nem jegyeztem, csak megvettem, sportcipő és kész. De, nem tudom mire gondolhat velem kapcsolatban ez a lány, nő végtére is magam sem tudom, hogy mit gondoljak róla, de a múltkori tetoválásait látva, amelyeket elcsíptem rajta, abból azt gondolom, hogy elég bevállalós lehet. Egyáltalán nem éreztem, hogy nyomult volna rám, sőt meglepett ,hogy itt van, számos dolog járt a fejemben, kicsit valóban én is kínosan éreztem magamat, de csak azért mert féltem, hogy hogyan tovább. Csigaház, ki kéne bújnom ebből a csigaházból, és nem csak a kocsányos szemeimmel figyelgetni távolról az eseményeket, hanem belevetni magamat ahogy azt kéne, hiszen nem egy vén megkeseredett öregember volnék, hanem egy fiatal középkorú férfi akinek ahogy elnéztem javában buliznia kellene, nőről nőre járni, de én nem az a fajta voltam, én jobban szerettem egy jó könyv és bor társaságában a kandalló mellett ücsörögni, vagy valamelyik öcsémmel vitázgatni, a fociról. Jaj, majdnem el is felejtettem, csak a foci az, ami valóban le tud ragasztani, ilyen pillanatokkor látszik meg, hogy olasz vagyok, és hogy igen is ki tudok kelni magamból. Ha szurkolok. Szép nevetése van, mosolyogtam magam is, sejtettem, hogy a neve nem marad valamilyen formában megjegyzés nélkül, és a nevetés végül is azt hiszem egy pozitív vélemény, hiszen nem gúnyos, sőt, derűs, mint a nap ahogy ránk süt. - Azután találkoztam vele, miután a húgom rávett, hogy nézzem meg vele egy huzamban az egész filmet, de csak pont eddig sikerült jutnom, amikor felszabadítják a kis manót, szóval tartozom neki a folytatással. - rántottam meg a vállamat könnyedén. - Meg, a lábain a fehér foltok olyanok, mintha zoknijai lennének… - intettem Dobby irányába.
- A munkám miatt nem lehet, de jólesik kijönni néha hozzá. Azt hiszem nem lennék jó gazdája. - mert hajlamos vagyok túlságosan az irodai munkába feledkezni, de nem szándékosan, csak… ha a részletek magukkal ragadnak, észre sem veszem ha eltelt plusz egy óra, és még egy. Most én nevettem fel a kérdése hallatán, s biccentettem. - De, úgy biztosan jobb fénnyel fogsz feltűnni, sőt, ha megmutatod, hogy melyik bokor volt, akkor segítek is bosszút állni Dobbyval… - hogy hogyan? Hát, nem mennék bele a részletekbe, de kutyához illő bosszú lenne, főleg ha nem szúrós a bokor. A mániája volt ha nem figyeltem oda időben akkor már kopasztotta is bokrokat. A póráz a farzsebemben pihent összegyűrve, a kérdése hallatán magam elé pillantottam. - Nem tudom, miután végeztem a munkával, átöltöztem és ide jöttem, de ma hamarabb végeztem. - rántottam meg könnyedén a vállamat, lényegtelen hogy mit , hiszen nem azért vagyunk itt, hogy arról beszélgessünk. Ausztrália nem olyan rossz hely, mint amilyennek gondolja, de meg tudom érteni, Olaszországnál szerintem sincs jobb hely, szebb, melegebb. Romantikusabb. Nos igen… A szőlő ültetvények között lovagolva párban, vagy még magányosan, annak is megvan a maga bája, párban mondjuk még sosem próbáltam. De határozottan jó társaság voltam a magam számára is. Meg aztán, mégis csak olasz beszéd hallatszik mindenhol, én pedig szerettem az anyanyelvemen beszélni, a családi vacsoráink is többnyire végül olasz nyelvűre váltottak, elég volt egy ízes káromkodás, vagy egy alkalomhoz illő szó, és onnantól kezdve mindenki beszélt, át a másik feje felett is akár, amihez még magam is csatlakoztam időnként. - Tudod, nem olyan rossz itt. Szereted az állatokat, betaláltál már pár menhelyet is, mit szólnál ha egyszer megmutatnám neked az egyik óceanáriumot, mentett delfinektől kezdve, mindenféle tengeri állat van ott. Van egy vadaspark is a külvárosban, ott például árva kengurukat nevelnek, és próbálják meg őket vissza szoktatni a természetbe. Van akivel sikerül, akikkel nem, ők ott maradnak a park területén. Aztán van rengeteg tengerpartunk is, ne mondd, hogy nem szeretsz napozni? - azt hiszem a sok szövegeléssel sikerült esetleg elterelnem arról is a figyelmet, hogy magam ajánlkoztam arra, hogy bemutatnék neki néhány helyet a városban, amelyek állatokkal kapcsolatosak. Plázába semmiképp sem vittem volna, az nem az én világom. Előbb indulok el túrázni , mint plázázni, de komolyan. Csak csapjanak alám egy lovat, vagy ilyesmi, mert úgy az igazi. Igaza van abban, hogy rajtam is múlna hogy örökbe tudnám-e fogadni Dobbyt, hiszen a munkám, mint már említettem olykor a saját szükségleteimnél is fontosabbak. Így megint csak magamnak írom fel a képzeletbeli feketepontot. Tudtam, hogy amint kimondtam butaságot tettem, ugyan miért várna rám itt, pont rám, hiszen alig ismerjük egymást, és annyira hétköznapi az öltözete, hogy tényleg nem készült a velem való találkozásra.
Halkan felnevetek a megjegyzését illetőn. - Persze, és a zsebemben van egy kattogós öngyújtó is, de ami még furcsább, a te hajad volt csupa bozont, azt kell higgyem, hogy te is egy boszorka vagy, aki át tud változni egy cicává? - somolyogva pillantok le rá, majdnem folytatom, immár a sorban állunk és mivel már ismerem az itteni kínálatot, ezért várok, de a megjegyzése mindenképp meglep, tényleg örül, hogy találkozott velem? Nem kell mindenben hátsó szándékot keresnem, csak egyszerűen örül, és kész, mert egyébként én is örülök annak, hogy találkoztunk. Csak jobban kell bíznom az emberekben, épp az önbizalmamat tunningoltam. Ki gondolná, hogy pont nekem van szükségem még több ömbizalomra? Hiszen ragyogó kékek a szemeim, sármos és ennek tetejében még udvarias vagyok, s talán kicsit férfi létemre túl reménykedő? Nem, arról már rég lemondtam. Egy kicsit reméltem is meg nem is, hogy elsiklott a tény felett, miszerint meghívtam egy kötetlen város járó körútra. De, akkor másik kocsi kellene semmiképp sem azok a méregdrágák amik otthon vannak, talán be kéne szereznem egy BMW-t neem, nem egy drága fajtát, mint ami otthon pihen, vagy, neem! Inkább ki kéne próbálnom a taxizást, sosem csináltam, lévén van egy saját sofőröm, és eddig még nem akartam senki elől sem elrejteni, hogy ki vagyok. Ki akartam próbálni, hogy milyen az, ha valaki mellett normálisnak tűnhetek, vagy annak érzem magamat. - Én, egy jó nagy zöldteás jeges teát, citrommal, jéggel. Meg, egy tortillát, és te? Szeretnélek meghívni. - pillantottam Clarára mosolyogva. Reméltem, hogy nem veszi zokon a meghívásomat, ez csak egy egyszerű jótett. Figyelem, ahogy billeg a sarkán, mint ahogy egy gyerek, és ez megmosolyogtat egy kicsit. Annyira hétköznapi, hogy jólesik a társasága. Ha rendeltünk, és hagyta hogy én fizessem, bár bele mentem a fele-fele fizetésbe is ha nagyon kitartott ezen elve mellet, ezt nem tudhattam, szóval a rendelés után a padok felé indultam. Az ételes bódé környékére már kezdett visszajönni a közeleme Dobby, a végén szoktam neki adni a tortillából,a húst persze.
Hosszú ujjaim idegesen húzogatják a póló peremét, mintha csak egy túl szemérmes úri kisasszony igyekezne a hirtelen illetlennek talált ruhaszegélyét lejjebb rángatni. Nem tagadnom - hogy rendkívül boldog vagyok, hogy belefutottam. Mióta utoljára - és egyszer - találkoztunk, azóta aligha lenne nyomósabb oka annak, hogy szeretek itt lenni. Befészkelte magát a gondolataimba és én boldogan nyitottam fel neki az ajtókat, igaz, hogy alig ismerem, de jó érzéssel tölt el, mikor vele vagyok. És pezseg a vérem, ha a tekintetünk összetalálkozik. Nem lettem halálosan szerelmes, hiszen sem az a típus nem vagyok, sem az idő nem elég ahhoz, hogy ez érvényesülni látsszon, de boldog vagyok mellette és most ennél többre nincs is szükségem. Mellette nem érzem annyira idegennek a helyet. Nyitott vagyok vele szemben, talán ostobaság, de nem tudok nem engedni a késztetésnek, hogy jobban megismerjem őt. Olyan oldalam tör a felszínre mellette, akit még én magam sem ismerek. - Ó, értem. Nem is tudtam, hogy van egy húgod! Szerencsés vagy, az én öcsém, aligha akarna velem filmezni... - döntöm oldalra a fejem, miközben mosolyogva nézem őt - Így már értem a név választást!- bólintok - Sajnálom, de a fontos az, hogy legalább így együtt lehettek... - mosolyom nem lankad továbbra sem, ahogy nézem őt. Zavarba-ejtő lehet, ahogy figyelem, de erre csak később döbbenek rá, így picit későn kapom el a tekintetem. A nevetés megmosolyogtat. Jóízűen vigyorgok mellette. - Elmenekült a gyáva, nem tudnám megmondani, hogy hol lehet... - rázom meg a fejem nevetve. Ennél aranyosabb már aligha lehetne. A férfi, aki vicces, kedves, figyelmes és még az állatokért is rajong. Őszinte rajongást érzek iránta. Válaszát hallva elmosolyodva figyelem a kutyukat. Gyakorlatilag azonnal a dalmatához sietett, miután letudta a dolgát. Ez igazán kedves. Többet nem beszélek a munkáról, nem is kérdezek. Nem szeretném, hogy visszakérdezzen... Ez így rendben van és jó most. Félek, hogy elrontanánk... A felajánlását hallva kissé elmélázok. Ahogy az ő szájából hallom, hogy mit nézhetnék, merre mehetnék, hogy jobban érezzem magam, bűntudatom támad. Apró érzés, feszítő, a mellkasomban. Elgondolom, hogy mennyire nem nyitottam Ausztrália felé... Ostoba voltam, csak mert apám titkolózik, elkönyveltem magamban, hogy itt semmi nem lehet jó, semmi nem lehet szép... Ragaszkodtam Olaszországhoz, de olyan görcsösen, hogy már fizikailag belebetegedtem. És most, ahogy ő mesél, ahogy próbálja udvariasan burkolni, hogy mennyire elfordultam a dologtól, felnyitja a szemem. Mert igaza van. Másrészt megdöbbent, hogy azt mondja, szívesen megmutogatná ezeket a helyeket. Én azt gondoltam, hogy minden ujján lóg egy leányzó, vagy legalább az egyiken egy, de az komolyan. Így talán felbukkanhat a kérdés, hogy facér? Ő? Képtelenség... - Szeretek napozni, bár nem sokáig, mert elég türelmetlen típus vagyok és az egy helyben maradás nem az én asztalom... De nagyon jó lenne elmenni együtt azokra a helyekre. Én egyedül nem is indultam volna el, de így társasággal, máris meg van hozzá a kedvem!- élénk mosoly ül arcomra, ahogy rá pillantok. Jóleső érzés, hogy felajánlotta a kíséretét. Ennél fogva boldogan indulnék útra mellette. Azt hiszem a következő napokban megint ő körülötte forognak majd a gondolataim. A nevetését lemásolva én is vigyorgok. Zsebkendő és miegymás. A férfiak ennyire nem elővigyázatosak és figyelmesek, mint ő. Mellette valami újat tapasztalok, nem mintha túl sok férfival lett volna bármiféle kapcsolatom. Elvégre neves leányzóként aligha jöhet szóba bármiféle jött-ment, apám elé meg gyakorlatilag csak tizenkét évesen vittem egy fiút... Még aznap szakított velem. Nem volt komoly, de ha belegondolok, hogy mit mondhattak neki, amiért ennyire elfordult tőlem... Lényegtelen most. - Jogos. Most leginkább egy boszorkányra hasonlítok. De nem hinném, hogy cica lennék, inkább egy madár. Mondjuk hattyú szívesen,.. És te?- széles mosollyal arcomon fordulok felé. Lassan haladunk a bódé felé. Egy csap állja utunkat, majd letudva ott a dolgunk megyünk tovább. Meglátva a kínálatot, aligha tudom, hogy mit ihatnék és esetleg ehetnék, de már éhes vagyok és Becky is biztos örülne egy-két jó falatnak. Kiszalad a számon, hogy örülök, hogy találkoztunk, ez egy egyszerű mondat mégis rendkívül sok következménye lehet. Lehet, hogy megijed, vagy felbátorodik, esetleg meg sem hallja. És ez utóbbi igazán gyanús, mert válasz nem érkezik. De talán jobb is. Vagy lehet, hogy a beleegyezése- a hasonló érzése miatt hallgat. Ki tudja? Alig ismerjük egymást... Végül megkérdezem, hogy ő mit kér és már el is szavalja. Elég jártas és meglepődök, hogy meg akar hívni. Nem tudom, hogy elfogadhatom-e? Mi van, ha ő sokkal rosszabbul él, mint én? Lényegtelen. Udvariatlanság lenne részemről, ha elutasítanám. És, a következő dologra én fogom meghívni! - Rendben! Ugyanezt kérem.- mosolyodom el lágyan, majd kicsit közelebb lépek hozzá - De legközelebb én fizetek!- suttogom, hogy csak ő hallja, majd mosolyogva lépdelek jobbra-balra, amíg várunk. Kikapjuk az adagokat és a padok felé indul Damiano, én meg követem. Lassan, biztosan, majd szembe leheveredem vele és figyelem Beckyt. - Köszönöm.- mosolygok a férfira, majd intek a megszerzett elemózsiával a kezemben és lakomázni kezdek. Így csendben fogyasztom az ennivalót, egészen a végéig. A húst kihalászom Beckynek, lemásolva Damiano mozdulatait. Néma, de boldog perceke ezek. Míg a Park túl oldalán megpillantom Bruce-t, a testőrömet, ahogy jól láthatóan utánam kutat. Az hiányzik még, hogy megtaláljon. - Lassan mennünk kellene, de jó lenne, ha valahogy el tudnálak érni.- kissé feszülten mocorgok, miközben a teába kortyolgatok és jól láthatóan menni készülök. Nem akarom, hogy az az idióta elrontsa.
Érdeklődve hallgatom Clarát, nem túl beszédes, bár magam sem vagyok az, viszont ha egyszer bele lendülök, akkor több témát is meg tudok pendíteni egyszerre. Tényleg Dobby volt aki felé nyitottam az utóbbi időben, escort ügynökséget is váltottam, ismét, mert igazából… szerettem volna belebonyolódni egy érdekes barátságba, de a szerződéseink nem engedték, aztán… Történt valami, elköltözött a lány, vagy… haza ment, nem tudom, minden esetre értettem a célzásból, kivált,hogy azon a helyen ahol legutoljára találkoztam vele, már nem lakott ott. Nem erőltettem. Sokat beszélgettem anyámmal, hogy miért csinálta azt a lány amit, de miután elmeséltem neki mindent, elmondta, hogy nem az én hibám, nem az enyém,sem a lányé, így volt jobb talán, nem volt közös jövő megírva a számunkra, viszont segített rajtam, mertem nyitni újra, és csak az járt a fejemben, hogy ő is büszke lenne rám, ha majd egyszer sikerül révbe érnem, ő is látja majd, hogy ezt… neki köszönhetem, az ő segítségének, hogy felnyitotta a szememet. Több estélyt adni az új arcoknak, és bizalmat szavazni nekik, megpróbálni nyitni feléjük. Csak pozitívan. Érdekes dolgokat tudok meg vele kapcsolatban, vicces és bájos, valamint, talpra esett, határozott, mindenképp és hogy türelmetlen? Miért lenne baj? Szereti az állatokat, és ez nálam már jó pont lehet. Nem érdekel, hogy milyen a ruhája, bár ha látnának interjú vagy munka közben, ott megtévesztő lehettem, mert igen is szerettem magamra adni, s az, hogy ő hétköznapian öltözött? Nem zavart. Jólesett a társasága, és feledtette velem egy időre, hogy ki vagyok és honnan jövök, hogy abban az életben igen is számítana, hogy hogyan öltözik,hogyan beszél, és hogyan néz ki. De itt nem, hiszen csak kutyákat jöttünk sétáltatni. Mosolyogva hallgatom, hogy mi lenne leginkább, és félre biccentem a fejemet, elképzelem hattyúként. - Mint a Hattyúk tava főszereplője? - kíváncsiskodtam, hiszen az operett, avagy a mese ki milyen formában látta, arról szólt, hogy a lányt hattyúvá változtatták, és úgy élte az életét, míg meg nem találta a hűséges lovagját, aki kiváltja a szabadságukat, hiszen a hattyú leánynak több hattyú barátnőjét is elvarázsolták, Odettel együtt. A butának ható kérdésem után megköszörültem a torkomat, és elpillantottam a távolba, a szemünk előtt csillogó óceán felé. - Én, delfin szeretnék lenni, mindegy hogy milyen, okosak és szabadok, akár csak a hattyú. - értettem végül meg azt hiszem a hattyú választását Clara részéről. Hiszen, ők is szabadon, nem köti őket sem semmi, nem mellesleg gyönyörűek a maguk nemében, kecsesek, ugyan ez igaz a delfinre is, kivéve talán a párválasztási szokásaik, de magam sem értem ,hogy hogyan jut ez az eszembe, igen hajlamos vagyok több oldalról megvizsgálni egy témát, ha úgy adódik, és rájönni több megoldásra is.
Oldalra pillantok rá, míg várunk a sorban, látom ,hogy türelmetlen, tényleg nem bír megmaradni egy helyben, és mosolyogva veszem tudomásul, ezt a tulajdonságát. - Ugyan, nagyon szívesen és benne vagyok, hogy te fizess. - nem, meg kell állnom és visszafognom magamat, most egy egyszerű közember bőrébe próbáltam meg belebújni, ahol elvileg természetesnek kell vennem, hogy a nők is szeretnek fizetni, ezzel mutatva, hogy ők igen is képesek eltartani magukat, és büszkék magukra. Így nem kardoskodom afelett, hogy igen is fizetek én. Nem tudja, hogy ki vagyok, és ez azt hiszem jól esik. Jó érzéssel tölt el. Csendben ettem, nem igen szoktam hozzá, hogy ha társaságom van akkor csendben vagyunk, lásd nagy családi étkezések, de a közös, kettőnk jótékony csendje beleveszett a park zsivajába, ez kárpótolt is, de ami a legszebb, ez nem a kínos fajta csend volt, hanem a könnyed, nyugodt amikor elég élvezni a másik társaságát. - Olasz vagy, és mégis csendben eszel... - cukkoltam finoman mégis, hiszen szokatlan volt számomra, hogy akin érzem valamelyest a beszédéről,hogy olasz, az ilyen visszafogottan eszik. Felkaptam a szemeimet Byronról, mikor az utolsó falat hús darabokat adtam neki, és Clarára néztem. - Vissza kísérhetlek, de ha megadod a számod… - rántottam meg a vállamat, láttam rajta, hogy menne, és zavarban is van, mintha zavarná valami. Megtöröltem a számat, majd a velem szemben ülőre pillantottam, és finoman mosolyodtam el. - De nem engedhetlek el úgy, hogy maszatos az arcod. - félre tettem a telefonomat az asztalra, és egy tiszta szalvétát felmarkolva törölgettem meg Clara szája sarkát és állát, megint a szemeit néztem, de csak azután, miután megtisztogattam az arcát, kizárólag arra összpontosítva, hogy milyen puha az arca, és milyen teltek az ajkai, és komolyan megfordult a fejemben, hogy milyen íze lehet, ilyen teás - tortillásan. Zavartan kaptam le a tekintetemet, majd köszörültem meg a torkomat.
-Bocsánat - köszörültem a torkomat, és szabadkoztam. - Rendben, a számod… - rápillantottam kérdőn, és ha hallottam a számokat bepötyögtem, és elmentettem a neveim közé. Clara néven egyelőre. - Megcsörgetlek majd, de ha gondolod, vissza mehetünk együtt a menhelyre? - nem, egyáltalán nem akartam túl lelkes lenni, csak felajánlottam egy lehetőséget, de ha nem hát, nem. Nem erőlködöm, ha látom rajta, hogy nagyon mehetnékje van, ráadásul nélkülem. Egyébként sem vagyok a pasija, hogy kövessem minden lépését, és a nyakába loholjak, meg… amúgy sem voltam az a fajta. Nekem még nem kellett mennem, hosszú eltávot kaptam Pietro-tól, és amúgy is nyomkövetőn tudja figyelni hogy hova megyek, valamelyik kiegészítőmben mindig van valami kis ketyere, nem bánom, ettől nyugodtabb ő is, na meg én is. Nem kizárt, hogy itt figyel valamelyik autóba a park mentén, de kedveltem, mert mindig meghagyja számomra a megfelelő helyet, és távolságot ha úgy igényeltem, és ha a biztonságomnak is megfelelt, hiszen ilyen ügyekben sosem mennék szembe a testőrömmel. Felálltam az asztaltól, és kész voltam kezet fogni Clarával, búcsúzás képen, hiszen hova puszilkodjunk, második találkozás, rövid de üdítő mindenképp. Bár, szeretném ha tovább tartott volna, ugyanakkor reméltem, hogy esetleg valóban lovagiasan elkísérhetem, legalább a menhelyig.
Kezdőlap 
