Két hete kezdtem meg a szakorvosi ellátást a St. Claire-ben, de minden a feje tetejére állt. Az elődöm nem végezhette valami jól a munkáját, ha a betegeim száma drasztikusan megnőtt, és ezek között még visszatérő páciensek is akadtak kortól, és nemtől függetlenül. A kisgyerekek sorsát jobban a szívemen viseltem, de egyetlen idelátogató felé se mutattam ki, hogy őt másképpen kezelném. A gyerekek egyszerűen elsődleges helyen álltak, mert nekem is volt otthon egy kislányom, akit egyedül kell nevelnem. A nefrológia nem az a szakirány, amit sokan választanak a rezidens éveik alatt, pedig a belgyógyászaton belül szerintem egy érdekes ág, melyet jobban kellene támogatni, és ismerni is. A vese nélkül alighanem sokan azt hiszik, képes lenne az ember élni, gondtalanul. Egy páros szervről beszélünk, mégis kiemelkedő szerepet töltenek be az élettani folyamatokban. Meglepő módon, mégis akadt egy tanítványom. Philippa Lockheart eleinte meglepett a stílusával, és az öltözködési szokásaival, ami a civil ruházatot illeti. Ha ez alapján kellett volna megítélnem őt, akkor a betegeim közelébe se engedtem volna, mégis kellemes csalódás ért vele kapcsolatban. A tündéri pofika egy értelmes, és intelligens lány álcájaként jelenik csak meg. A másik fontos személy, akit hetek óta üldözök az nem más, mint az én sógornőm Maya Cairns. Fogalmam sincs, hogy miért nem lehet az irodájában megtalálni, mert először akkor kerestem fel, amikor a szerződésemet jöttem aláírni, de akkor a kollégája felvilágosított róla, hogy szabadságon van a doktornő. Pontosan nem így ismertem őt, de én is tévedhetek. Maya Cairns az elrettenhetetlen orvos, aki még az éjszaka közepén is képes lenne telefonon kommunikálva lezavarni a műtétet, vagy az ország másik feléről jönne vissza, hogy ne más arassa le helyette a babérokat. Furcsálltam is, de ezt a két rezidense is megerősítette. Miért nem csodálkozok azon, hogy férfiak tömkelege veszi körül, mégis egy olyan tökkelütött felesége, mint az én mostohabátyám? Vincent nem az eszéről volt híres, mégis valamit kurva jól csinálhatott, ha egy ilyen nő lett a hitvese. Mondjuk nevetséges, hogy két külön életet élnek, és az én bátyám inkább utazgat. Talán a korkülönbség teszi, de inkább az a ludas, hogy egy vad nőszemélyt nem lehet betörni, ő mégis birtokolni akarta. Mások családi háttere nem az én dolgom volt, hiszen a saját bajom is elég energiát vett el. A mai nap se a megállásról szól. A heti rendelésemet tartom meg hat órában, és a betegek csak úgy özönlenek a váróterembe, és soha nem akarnak elfogyni. - Eve, mennyien vannak még kint? – érdeklődöm a forgószékemmel hintázva, miközben az asszisztensem a kórlapokat bújja. - Már csak egy, Mrs. Taylor egyelőre -pillant fel rám mogyoróbarna íriszeivel. Eve volt az én segítségem az első munkanapomtól. A nagyszerű fogadtatás után az egyetlen használható, és megbízható embert találtam meg, aki képes összefogni az ügyeimet. Ha most üzletember lennék, akkor azt mondanám, hogy ő lenne az én jobb kezem, a titkárnőm. - Szóljon Mrs. Taylornak. – állok meg hirtelen, és szédelegve próbálok felállni a székről, de az asztal szélében kell megkapaszkodnom, hogy képes legyek felhúzni a testtömegemet onnan, és a hátsó felemet. - Igenis, dr. Norton. – már el is indul felém, hogy odaadja a kartotékot, és kimenjen a váróba szólni. Amíg egyedül maradok arra a fél percre gyorsan át is futom a kórtörténetet. Dekompenzált retentio. Ha időben észrevették volna, akkor nem lennének ilyen súlyos következményei, de a harmadik stádiumban a veseelégtelenség már visszafordíthatatlan. A legutóbbi vérvétel eredményeit lapozom át, de az értékek egyre rosszabbak. A hipertónia állandó, és a gyógyszeres kezelés sem sokat javított a hetvenöt éves néni állapotán. - Jó napot Mrs. Taylor. – köszönök egy széles vigyorral az arcomon a belépő páciens felé, akit Eve kísér be a rendelőbe. - Á, John..szólítson csak Liznek. – néhányan meghökkennének, hogy megengedtem a betegemnek, hogy a keresztnevemen szólítson, de Mrs. Taylor esetében kivételt tettem. Az unokáján kívül már senki nem él a családjából, és ő is Bostonban tanul, tehát nincs senkije. - Rendben Liz. Üljön le, és megnézzük azt a rosszcsontot. – mosolyodom el, és leteszem a mappát az asztalra, majd átveszem Eve-től a beteget, és én kísérem el a vizsgálóasztalig. Már a járás sem megy könnyen neki, de nem vagyok egy türelmetlen alkat. Felültetem, és segítek neki kényelmesen elhelyezkedni. - John…nem szeretem a diétáját. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy koplaljak. – legyint nekem, de csak rosszallóan megrázom a fejemet válaszként. - Muszáj betartania, hogy késleltessük a dialízis alkalmazását, tudja jól. – rovom meg gyengéden, és a kabátját segítem le róla. Az ágy mellé teszem le az egyik székre, és a nyakamban lógó fonendoszkóp végét bedugom a fülembe. - Meghallgatom. – mondom a kelleténél kicsit hangosabban, és a remegő keze után nyúlok, hogy a khaki színű blúzt felhúzzam az alsó hasfalnál. - Még a végén elhiszem, hogy maga tényleg mindenkit vetkőztet. – kacsint rám az idős hölgy. - Csak magát. – bókolok neki, és a hideg fémkorongot a mellkasához nyomom. - Vegyen egy mély levegőt. – a szívverés szabálytalan, és kisebb félreütéseket hallok. A legutóbbi mellhártyagyulladásnak szövődményei vannak. Hátul is meghallgatom, aztán a nyakamba akasztom két oldalt, és megfogom a fonendoszkópot. - Hogy vannak a bokái? – érdeklődöm, és letekintek a cipőre. Már abból is látom, hogy duzzadtak, szóval vizenyősek. - Megvannak, még tudok velük járni. – válaszol nekem Liz, és a blúzát igazgatja. - Eve, pleuritis hallható még, ezért kérnék egy beutalót dr. Grahamhez. Írjunk fel még egy kaptoprilt, és egy vízhajtót. Liz, a jövő héten kellene még egy vértétel is. A D vitamin pótlása miatt folytatjuk a diétát is. – látom a néni arcán, hogy nem örül neki, de szeretném megóvni még az esetleges beavatkozásoktól, és a dialízistől is. - Rendben, de csak akkor, ha legközelebb ad nekem egy cukorkát. – mosolyogva krákog az idős hölgy a háttérben. Elkészülünk lassan, miközben az asszisztensem a recepteket írja, én pedig segítek Mrs. Taylornak felöltözni. - Köszönöm drága. – ad egy puszit nekem az arcomra búcsúzás közben, de ehhez jócskán le kell hajolnom. - Jövő kedden várom ugyanebben az időben. – indulok el vele az ajtó felé, és Eve is követ minket, hogy elmagyarázza a gyógyszereket szedését. Kikukucskálok a váróterembe, és egy ismerős arcot vélek felfedezni. A szemeim kikerekednek a meglepetéstől, és odasietek Mayához. - Kinek hálálkodjak, hogy az urológia istennője hajlandó volt ellátogatni hozzám? – vigyorodom el Maya láttán, azonnal át is szelem a közöttünk lévő távolságot, és magamhoz ölelem. Hetek óta akartam már vele beszélni, de soha nem értem el. Hiányzott ez a nőszemély. - Mi az a Bahamákon nyaraltál? – viccelődök vele, de mikor jobban szemügyre veszem, feltűnik a sápadtsága. - Talán nem is ott voltál, hanem az Északi-sarkon? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet. Mivel még a rendelés tart, de beteget egyet se látok, hát adok egy kis szabadidőt Eve-nek, hogy elmenjen a büfébe, addig én meg beinvitálom Mayát a rendelőbe. - Vincent engem nyaggat, hogy mi van veled? Sok mindenről kellene mesélned. – tárom ki előtte a nyílászárót, és várom, hogy bemenjen. Vajon mi történt vele az elmúlt években, amíg nem láttuk egymást?
MADE BY TORIE ♥
A hozzászólást John Norton összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Nov. 21, 2015 10:20 am-kor.
Vendég
Vendég
»Szomb. Okt. 31, 2015 1:58 pm Keletkezett az írás
JOHN AND MAYA
She's like the wind
– Adja dr. Avrich-et. – Sajnálom, asszonyom, az úr nem tartózkodik a házban. Esetleg hagy neki üzenetet? Mély hallgatásba temetkeztem, míg két ujjpárnám közé fogva másodpercekig nyugtatót masszíroztam szét az orrnyeregből kiindulva gyötrődő ráncaim felé. – Tudom, hogy Vincent ott ül a kanapén. Tudom, hogy hallja a telefonhívás minden egyes szavát, és jelbeszéddel tolmácsolja magának, hogy melyik sor után mi következzen. A férjem sztereotip viselkedése gyerekes, felmerül bennem, hogy talán a szellemi túlcsigázottsága miatt és az állandó tévképzeteinek visszamaradott rendellenessége végett neuraszténia alakult ki nála. Látja? Ezt sem tudná visszamondani, mert idehallom, hogy többször húzta át a lapra leírt szavakat, mint ahányat összességében helyesen leírt. Verejtékes tenyeremmel csókolózott össze homlokom, ahogy főm elnehezült fáradtságát átadtam a támaszkodás hanyag eleganciával segítségére siető kéznek. A vonal túlsó végéről eközben sóhajtás érkezett, susmorgás. – Jó, tudja mit? Nem érdekes, hogy a férjem neurotikus. Kérdezze meg, hogy mihez van a kulcs a borítékban. Továbbá pedig emlékeztesse, hogy bárhová megy ezen a nyomorult világon, az ügyvédem meg fogja találni, elé tesz egy újabb példányt a házassági szerződésünk felbontását igazolni hivatott okmányból, és ha netán lesz annyira jófej, hogy még engem is meghív erre a találkozóra, hogy megvitassuk, mi az, ami a házasságunk alatt felhalmozódó ingóságokból engem illet és mi az, ami őt, akkor számítson rá, hogy másnap a plasztikai sebészeten kezd, mert ripityára töröm a dühös ökleimmel azt a hatalmas bazilikakilincset ott a szőrös feje közepén. Rendben, összegezzük. Kulcs a borítékban és a válási papírok. Ezt meg tudta jegyezni, vagy most lediktáljam betűnként a mondatot. Ja, és, Annaleigh! Személyesen magát fogom keresni. Nem Vincentet. A következő alkalommal, ha hívom, és az ügyeim még mindig a levegőben fognak lógni megoldatlan rejtvényként, akkor elintézem, hogy megszűnjön a tb-je egész Ausztráliában. A viszont hallásra! – De, de, de… – Vegye a szájába azt a miniatürizált szerszámát és oldja meg. Tanulatlan tehén. Mire a jelzők átszaladták szám peremén, már régen visszahelyeztem, de inkább minden szelídség nélkül visszahánytam a telefonkagylót helyére. Kár volt felidegesítenem magam ilyen mértékben. A sima asztallapon ütemesen fel-alá járó ujjaim időnként meg-megremegtek a zaklatottságtól. Nem bírtam visszafogni magam, az ideig-óráig forgatott kulcsot kiejtettem kezemből. A heves zaj összetörte türelmem gömbakváriumra emlékeztető falát, lefejtette magáról minden nőiességét, és a sarokba vágatta izmaimmal a zártörőt. Figyeltem, ahogy néhányat még pattan visszacsapódva a parkettán, majd elhal helyezkedésének nesze és belenyugodva helyzetébe elterül a parkettán. Túl messzire került. Az egészségi állapotom a ketamin után sem szolgált rá, hogy kielégítőnek nevezzem. Ugyan a morfintól jelentkező szédülés, hányás és hányinger küszöbéről eltávolodtam, de még mindig nem éreztem kielégítőnek helyzetemet. S tulajdonképpen ez volt oka annak is, hogy nem kerestem fel hamarabb a nefrológia istenét, John Nortont, édes-drága Vincentem egy szem testvérét. Pardon. Féltestvérét. Oda kellett mennem. De nem mehettem oda. Akkor is mennem kellett. Nem, nem. Semmit nem kell. Hosszan és kimerítően vitáztam magammal, míg végül annyira elfedte gondolataimat ez a feltörő kétely, mely vasmarokkal szorított rá ülőgumóimra, hogy magától értetődő választ adott. Elindultam. Áh, dehogy. Miután felnyomtam magam két tenyeremre nehezedve, úgy döntöttem, vissza is ülök. Mire Kettes ideér, hogy felszedje a földről a kulcsot, összeesek ettől a nyavalyás láztól. Megcsipogtattam. A rezidens még mindig az osztályon volt, hogy elvégezze a rutinszerű napi ellenőrzést. Vért vegyen, vérnyomást mérjen, érdeklődjön, kommunikáljon, bizalmat ébresszen. Túl lassú volt, nekem viszont annyira kellett az a nyamvadt kulcs a földről, hogy lusta és fáradt önmagam képes volt ez gyakornok előtt is megalázkodni. Kapóra jött az ajtó előtt elsiető folt. Kikiabáltam. Igen, nyert. Medika volt. Első éves medika, aki azt hitte, hogy valami komolyabbat akarok tőle, minthogy bejöjjön, felemelje a földről a kulcsot, majd pedig tenyerembe ejtse. Nem is értem, hogy miután ilyen szívességet tett nekem, miért gondolta, hogy kölcsön kenyér visszajár alapon, majd pont én útba igazítom, hogy mégis merre találja a radiológiát. A nagy francokat. Kitessékeltem. S mikor már nem látta senki, hogy milyen görnyedtté torzította gerincemet a derékból kisugárzó fájdalom, lábra álltam. Nem ment olyan jól. Két napja tartó étvágytalanságom nem segített rajtam, így perceket vett igénybe, hogy a megesett vérnyomásom lassú liftjével felvegye izmaim tempóját és hozzájáruljon a mellékhatások nélküli életemhez.
Megérkeztem. A markomba szorított kulcs volt egyetlen oka itt létemnek. Nem az állapotom, mely talán sokkal inkább felelősséggel terhelte relatíve rokonomat, mint a kulcs, amiről feltételezhetően vajmi keveset tudott. Vagy nem is sejtette, hogy milyen aljas módon tart még mindig ékszeres ládájában legértékesebb és nívósabb darabjaként számon a férfi. Kihúztam magam. Nem, mégsem. Felfogtam hullámos tincseimet. Nem, még azt sem. Míg az egyenes testtartás fájdalmakkal járt, addig az arcból elhúzott fürtök szabadon hagyták egészségügyi állapotomnak őszinte tükrét. Az egyetlen, ami miatt úgy gondoltam, hogy teret nyerhetek hazugságomnak, az a hosszú idő, amióta nem találkoztam a férfivel. Mióta is? Az egyetem óta? Ó, nem. Még az esküvőn táncoltunk is. Bizony. Én. A hófehér ruhám és John Norton úgy tettük élhetővé azt a napot, hogy pezsgőbe öltük bánatunkat. Én biztosan, ő pedig azt hiszem elszenvedte közelségem súlyos illumináltságát, s már ő is szórakozottá lett, mire a harmadik körre marasztaltam, hogy nehogy a jogilag férjemmé lett dr. Vincent Avrich kezei közé kelljen kerülnöm. Talán elhiszi, hogy ez a kitartó sápadtság csupán az átdolgozott éjszakáknak terhe vonásaim közé veszve, s nem rejtezik mögöttes tartalom folyékony méregként is használható hazugságaim mögött. A váróteremben megtorpanok. Újra kételyeim támadnak, melyeket kivel mással vitatnék meg, ha nem önmagammal. Bemenjek? Ne menjek. Nem megyek be. Visszafordulok, és nem megyek be. A terveimnek azonban a hirtelen bekövetkező fordulat megálljt parancsolt. Nyílt a rendelő ajtaja, melyen először a páciens, majd az asszisztens, végül pedig maga John Norton lépett ki. Földbe gyökerezett lábaimat nem pusztán az idegesség bénította le. A fáradtság ott munkált minden végtagomban. – Ne örülj ennyire, nem azért érkeztem, hogy itt helyben az éves szűrővizsgálatot lebonyolítsuk – viszonoztam széles vigyorát. Lehetetlen volt nem így tenni, mikor az ő arcán mindennek ellenére, mit ellene elkövetett az élet, varázslatosan üde gondtalanság terpeszkedett. Még mindig úgy érezte, hogy az övé az egész világ. S erről árulkodtak öles léptei is, melyek olyan könnyedén tették tönkre kettőnk között húzódó védelmi vonalamat, hogy másodperceken belül már csak arra eszméltem, hogy mennyire egyszerű is elengedni magam és gyengének lenni. Beleolvadtam ölelésébe. S míg én arra koncentráltam, hogy viszonozva kedvességét, végigsimítsak a széles háton, a kulcsot sikeresen újra a földre száműzte a gravitáció. Hangos csörömpöléssel ért földet John cipője mellett. Nem szándékos volt. Nem néhány percnyi szünetre volt szükségem. Csupán kontrollálhatatlan fáradtság ette porcikáimat. – Hoppá… Lehajolhattam volna, megelőzve a gáláns lovagként ismert sógort, de akkor talán ott is maradok a földön. Nem, ráhagytam, hogy felvegye. – Igazából egyetlen közös ismerősünk hozott ide. Bármennyire is csúfondáros az igazság. De valóban prioritást élvez a megbeszélnivaló, amiért idejöttem. De másodsorban… nem tudtam magam távol tartani, mikor megláttam az irodában az aláírásodat az egyik betegem kartonján. Ó, persze. Mert annyira izgatták az elfáradt fantáziámat a betegek és a kórházban végbement dolgok. Kettes azonban tökéletesen el volt látva információkkal, így nem volt rest azokat velem is megosztani. De ez a passzivitás nem volt rám jellemző, így magas rizikót vállaltam volna az őszinteséggel. – Két hét alatt körbe jártam a világot, isteni volt. Természetesen John sem tudhatta meg, hogy az elmúlt két hét kiölte belőlem a luxus holmik iránt érzett vágyódás igényét. Már a tisztára súrolt föld is tökéletesen megtette, nem hogy egy bőrrel bevont ülőalkalmatosság, amit a sivatag közepén álmaim színterén láttam csupán. Gondolataim csapongtak. S csak akkor fújtam ki a hosszan benntartott levegőt, mikor egy nagy köszönömmel adóztam a férfinek, ha átnyújtotta nekem itt létem legfőbb okát. – Köszönöm – zártam rövidre a dialógot mosolyommal, ahogy őt megelőzve léptem be a rendelőjébe. – Csinos kis maca volt nálad. Nem is tudtam, hogy az idősebb hölgyemények az eseteid. De hát, senkit nem róhatunk meg azért, amire az ágyban gerjed, ugye sógor? Mondd el nekem, hol nem mocskoskodtatok és én oda ülök. Mondjuk ide. Ahelyett, hogy legyűrtem volna a pofátlanságot, amivel máris kiteregettem csipkelődő jellememet, további okot adtam rá, hogy John azt mondhassa magában, ez igen. Ez még mindig az a Maya Cairns, akit én ismertem. És ismer. A széles bőrborítású irodai gurulós fotel pont olyan volt, mint az enyém, amiben eddig terpeszkedtem. Ó, igen. Ez isteni. Már csak éppen arra nem szólítottam fel saját felségterületén a férfit, hogy talán foglaljon helyet. – Ezer éve nem láttalak. De nem változtál semmit… jól tartod magad. És hogy kerülsz ide? Hogy vetemedtél rá, hogy a mostohabátyád lebujába gyere dolgozni? Jó ajánlatot kaptál? Nem csodálom, hogy elirigyelték az arany kezeidet más kórházaktól. Na, de a lényeg, amiért jöttem… Túlsietős volt újra egyedül lennem, hogy újabb fájdalomcsillapító adaggal adózzak fájdalmam oltárán. – Vincent. Érdekes, hogy rajtad keresztül érdeklődik. Velem bezzeg nem akar kommunikálni. Ha a kezeim közé kerülne, képes lennék megfojtani. Éppen fél órája hívtam fel őt. De csak a bejárónőjét tudtam elérni. Milyen meglepő. Emlékeztettem rá, hogy a válási papírjaink nem azért vannak, hogy azzal törölje a valagát, és felszólítottam, hogy adjon magyarázatot erre. Tegnap kaptam. Egy üres, fel nem címkézett boríték, a belső oldalra felírva, hogy „Szeretlek, Vincent” majd belül ez a kulcs. Tudsz valamit? Tudnia kellett. Nem sodorhattam magam feleslegesen bajba azzal, hogy idejöttem. Azt akartam, hogy tudja bátyjának mocskos terveit, hogy aztán megnyugodva magára hagyhassam. Hiszen rendelt. Nem értem rá csacsogni… főleg nem egy hazugsággal ármánykodó világkörüli útról, ami meg sem történt.
Vendég
Vendég
»Kedd Nov. 03, 2015 11:00 pm Keletkezett az írás
Maya & John
Mit mondhatnék arra, hogy Maya Cairns teljes valójában, és nem hologram, vagy esetleg sms karakter formájában állt előttem? Olyan nehéz manapság utolérni, de még mindig furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy merre járt az elmúlt pár hétben, sőt talán években. Nem is emlékszem tisztán, hogy mikor láttam utoljára. Az egyetem lenne? Biztosan nem, mert a félőrült bátyám jóval utána vette el. Vincent egyszerűen nem érdemelt egy ilyen nőt, mint Maya. A legcsekélyebb affinitása se volt meg ahhoz, hogy hosszabb távon megtartson egy barátnőt, de még hogy egyet el is vegyen? Az esküvőre is alig emlékszem, mert a pohárköszöntő előtt jócskán le kellett húznom négy-öt felest, hogy hihető legyen a boldog, és érzelemdús tósztom. Akkoriban a testvéri civódásunk a tetőfokára hágott, és a mai napig nem értem, hogy egyáltalán, hogy bírtam elviselni őt. Egy egoista, minden lében kanál faszi, aki szerint még Hippokratész is kezdő lehetett. A fejemet fogom még mindig a rám törő emlékek miatt, de az előttem álló nőszemély megjelenése jobban leköt. Nem bírom ki, hogy ne zárjam a karjaimba, és legalább egyszer ne érezzem újra, hogy igen, ez nem egy idealizált emlékkép, hanem a valóság. - El se hiszem, hogy itt vagy. – széles, és őszinte mosoly kúszik az arcomra, ami nagyon ritkán történik meg velem. Csak akkor, ha a lányommal találkozom a nap végén, esetleg édesanyám látogat el hozzánk. Az életemben nem sok állandó személy van, de akik a részei, azokat ezzel a „külön díjazással” tüntetem ki. Mielőtt jobban belemerülhetnénk a beszélgetésbe, és válaszokat kapnék a feltett kérdésemre, Maya kezéből kiesik egy kulcs. - Mi ez? – hajolok le érte én, hogy ne neki kelljen, ha már pont az én cipőm orrára sikerült a gravitációnak löknie ezt a kis fémdarabot. Jól megmunkált, egyedi. - Hmm?– kíváncsian hallgatom addig a momentumig, amíg a tökkelütött bátyám szóba nem kerül, ha még a nevét nem is mondjuk ki. - Még mindig nem vagy képes kimondani Voldemort nevét ennyi év eltelte után sem? Nekem is nehezemre esik, de azért még a drága jó édesanyja megajándékozta születésekkor azzal az ocsmány…V…mindegy hagyjuk is. – legyintek egyet, és ezerwattos, szinte már fogkrém reklámba illő szájrántással hallgatom tovább azt a részt, melyben már én is szerepelek. - Ha még az a naiv kisfiú lennék, akit az egyetemen megismertél, akkor azt mondanám, hogy oké elhiszem ezt, de így érett férfiként mégsem hinném, hogy egy beteged kartotékáról ismertél rá a nevemre, Maya. – ingatom a fejemet, mert nem is egy hangüzenetet hagytam neki az elmúlt hetekben, hanem legalább hármat, és többször is felhívtam, de csak a nyamvadt hangposta jelentkezett, meg a cuki üzenet, hogy a következő harminc másodpercben csak akkor mondjak üzenetet neki a telefonjára, ha a halálomon vagyok, vagy Jamienek és Shane-nek hívnak. Nem ismertem ezt a két arcot, de vélhetően közel állnak a sógornőmhöz, különben nem szerepeltek volna a felmondott hangos üzenetben. - El tudom képzelni, hogy mennyire élvezetes lehetett ez a nyaralás. Nem olyannak ismerlek, aki szeret utazgatni, hacsak nem életbevágóan fontos. A pihenést megoldod otthon egy doboz sör mellett, esetleg társaságot fogadsz. Várj, kitalálom…nem is a Bahamákra mentél, hanem valami jól menő másodmunkára, mint például az Orvosok Határok Nélkül. – nyújtom át a kulcsot, amit szinte azonnal meg is köszön, és elsőként indul meg az irodám felé. Örülök, hogy látom, de valamiért furcsállom, hogy eddig nem jelentkezett, és még a megjelenése is, szóval mintha árnyéka lenne önmagának. - Igen, az ilyen macákra bukom. A hetven és a halál között legyen a minimum, de minél öregebb annál jobb. A szaftos, és ráncos bőr a gyengém. – játszom meg magam, mint aki tényleg odáig van az ilyen megjelenésű idős hölgyekért. - Ott talán..jó lesz. – mutatok az egyik szék felé, de természetesen nem is Maya lenne, ha nem az én székemet pályázná meg, hanem az asztal másik végén lévőt. Halkan felnevetek, és be is csukom az ajtót, hogy ne zavarjon meg minket senki. A rendelésből nem lehet több hátra, mint egy fél óra. A legtöbb beteget már letudtam, és az asszisztensemet is elküldtem szünetelni. Összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, és a kedvenc rokonomat mustrálom. - Miért jöttem éppen a St. Claire-be? Hosszú történet, rokon. –kacsintok rá, és én is helyet foglalok vele szemben, de megengedem azt a luxust, hogy feldobjam a két lábamat az asztalra, és keresztbe tegyem az egyiket a másikon. - A bugyuta bátyám volt az utolsó érv, ami ide szólított. Melyik részét akarod hallani a durván őszintét, vagy a mindenki által hallott verziót? – érdeklődöm, miközben összekulcsolom a tarkómon a két kezemet, de mielőtt mélyebben belemehetnék a témába máris Vincentnél járunk. Végighallgatom illedelmesen, és nem vágok közbe, pedig legszívesebben még az életemből is kitörölném ezt a nevet. Direkt nem veszem már fel, ha hív, de kénytelen vagyok, mert drága édesanyám nem bírná ki, hogyha nem beszélnék az egyetlen mostohabátyámmal telefonon. Öregem, van saját életem is. A válási papírok említésénél megengedek egy elfojtott mosolyt, mert mégis megjött az esze ennek a szépségnek, és végre el akarja vágni azt a köteléket, ami dr. Vincent Avrich-hoz köti. - Ha vehetjük azt érdeklődésnek, hogy számon kér a havi egy beszélgetésünk alkalmával, hogy a felesége éppen merre jár. Én nem megfojtanám, hanem ízekre szedném, ha találkoznék vele. Karácsonyra egy síbérletet küldött az öt éves lányomnak? Szerinted mennyire degenerált? – sóhajtok egyet, és ismét a kulcs kerül középpontba. Érdeklődve tekintek rá, és melléfűzött üzeneten sem csodálkozok. Ez bizony az én mostohabátyám. - A birtoklási vágya az egeket veri már. Mi az istenért küld neked el levelet, és egy kulcsot? Várjunk…csak nem vett neked egy házat? Aranykalitkába akar zárni, itt Sydney-ben? – viccelődök vele, de ahogyan kezdem felfogni az értelmét a mondatnak, úgy leszek egyre komolyabb is. - Bassza meg. – veszem le a lábamat az asztalról, és felülök rendesen. - Talán nem is mondtam hülyeséget az előbb. Mikor megtudta, hogy idejövök, akkor volt egy elejtett mondata, hogy mindenképpen figyeljek rád, ha már úgyis a közelben leszek. Én nem vagyok fogékony az ilyesmire, de tényleg egy házzal akar itt tartani? – most már én kérdezek vissza. - A kis féreg állandóan menekül, mert fél szembenézi azzal, hogy lőttek a házasságának. Komolyan össze kellene kötni Lauren-nel. – ez az első eset, hogy nyíltan beszélek Mayának a feleségemről. Senki nem tudja, hogy bezárattam egy elmegyógyintézetbe. A magánéletem szerencsétlen alakulása az elmúlt években a négy fal között zajlott, és a család nem lett beavatva. Jobbnak láttam, ha ezt megtartom magamnak. Lauren megőrült, és nincsen visszaút onnan. - Szerintem amolyan békítő ajándék ez, vagy nem tudom. – vakarom meg az államat, aztán inkább fel is állok. A köpenyem suhan utánam, ahogyan a szellő meglebbenti lépkedés közben. Maya arcára tekintek, és az előbbi aggodalmam miszerint sápadt, megint visszatér. - Minden rendben sógornő? – támaszkodom meg az asztallapon, és közelebb hajolva fürkészem a barna íriszeket. - Ne próbálj meg hazudni. – teszem még hozzá az evidens jeleket látva.
Kezdőlap 
