Nem is értem, hogyan történt az egész, hogy miért is vagyok most az erdő szélén.
A múlt hét elején, lett egy szabad délutánom, és valamiért fejembe vettem, hogy gyakorolok egy kicsit. Bár ez rendes környéknek tűnik, kisváros meg minden, azért nem szeretnék kiesni a rutinból. Biztos ami biztos alapon. Sosem tudhatom, hogy mikor találnak meg azok, akik miatt menekülnöm kell. Gyanítom, hogy miután leléptem a babámmal, Renfield elkezdett keresni, és csak remélhetem, hogy a kontinenseken átívelő menekülés, a számos névváltoztatás elég kusza lett ahhoz, hogy itt végre békében éljünk. De az ösztönök nem alszanak, meg aztán jobb a biztonság, szóval Micust a bébiszitterre hagyva elmentem a város másik végébe, egy lőtérre, hogy gyakoroljak kicsit.
Általában, még otthon hamar ráéreztem, hogy mikor nincs tumultus, mikor vannak azok a holtidőszakok, amikor kevesen lézengenek, és nem keltek feltűnést. Na, ezt Sydneyben felejtsd el, háromszor mentem vissza, és mindig voltak jópáran. Nem volt mit tenni, gondoltam, ha elég béna lesz a kezdésem nem figyelnek fel rám, hagynak békében gyakorolni. Ment is minden szépen rendben, nem a céltábla megjelölt pontjaira lőttem, hanem magam jelöltem ki találomra pontokat, amiket el akartam találni. Nagyjából mindig a kijelölt cél mellett, öt-tíz centivel. Azokat el is találtam, egész pontosan, és nem tűnt fel senkinek sem, hogy értek-e az ilyesmihez vagy sem. Talán egyedül a technikám, vagy a tartásom lehetett árulkodó, az ilyesmit nehéz színlelni, annyira ösztönös.
Mikor úgy éreztem rám fér egy kis pihenő, a pulthoz sétáltam, és egy nagy pohár narancslé mellett kezdtem a többi vendéget megfigyelni. Volt egy-két pasas, akik csak úgy heccből jöttek, tették a nagyfiút de semmit se konyítottak a fegyverekhez. Ez tisztán látszott a mozdulataikon, és azon, hogy semmi alázat nem volt bennük. Le merem fogadni, hogy éles helyzetben nem mernék elsütni a fegyvert, úgy viszont csak nagyobb veszélyt jelentenek mindenkire - még saját magukra is. Volt még egy kölyök, ő is a pultnál lődörgött, ha jól vettem ki a pincérrel való társalgásából, rendőr akar lenni. Végül, de nem utolsó sorban volt ott egy férfi, azt hiszem, legalábbis ránézésre nem lehet az a beszédes fajta, mármint a csacsogás tutira távol áll tőle. Azt hiszem feltűnhetett neki vagy a pontatlanságom, vagy az, hogy a cél elvétése ellenére tudom mit csinálok, és ez sajnos látszik is amint fegyver kerül a kezembe. Szóba elegyedtünk, és volt egy pont, ahol úgy éreztem ha nem vetem be a tökéletesen balfék csajszi figurát, akkor túl hamar esik le neki a tantusz, hogy valamit titkolok. Szóval, segítséget kértem tőle, mondván profinak tűnik, és meglepetésemre bele is ment. Megmutat majd nekem pár fogást, néhány dolgot, hogy pontosabban célozzak. Kizárólag önvédelmi célból persze, hiszen ebben a városban én csak egy egyedülálló anya vagyok, és szeretném megvédeni magam az esetleges támadásoktól.
Szóval, ezért sétáltam ki ide, hogy tanulhassak valamit, meg tudjam védeni magam a bajtól. Ma nem is annyira a célzásra fogok koncentrálni, hanem arra, hogy minden kétséget eloszlassak afelől, hogy tényleg balfék vagyok, és a múltkori találkozásunkkor a „vak tyúk is talál szemet” elv miatt voltak véletlenül jó mozdulataim is. Felkészültem, otthon megpróbáltam begyakorolni, hogy valójában hogyan is nyúl maroklőfegyverhez az, akinek halványlila ibolyája sincs róla, hogy mi fán terem. Szóval remélem, nem lesz gond.
A megbeszélt ponthoz közeledve látom, hogy már ott várakozik Frederick. Keveset tudok róla, igazából csak pár szót váltottunk. Kissé merevnek tűnik, persze lehet, hogy csak a város lakóihoz képest, itt alapvetően mindenki elég laza, nekem is nehéz beolvadni. Belfast azért teljesen más vidék. Séta közben a pulóverem zsebébe dugom a kezem, nincs igazán hideg, de fújdogál egy kis szél, és én hajlamos vagyok megfázni. Igen, még melegben is. Egészen közel kerülve széles mosollyal üdvözlöm, a folyton vigyorgó csajszi képe is része az új életemnek, örökké mosolygok mint a tejbetök, pedig valójában sokkal inkább úgy mint akinek muszáj. Semmiféle gyanút nem akarok kelteni senkiben sem, így bizony néha elő kell adnom a gyönge virágszálat, akinek esze sajnos nem sok van. De ez nagyon nehéz, pláne minden nap…
- Üdv! – nyújtom felé a kezem, általában kézfogással szeretek köszönni, nehéz megszoknom, ha valaki ennél közvetlenebb. – Ugye nem késtem? … A lányom bébiszittere még nem igazán ismeri a kicsit, és pár dologban segítenem kellett, mielőtt el tudtam volna szabadulni. – tudom, hogy általában fölösleges szabadkozni, én viszont annak a híve vagyok, hogy inkább megmondom az igazat (már amennyiben az publikus), aztán az emberek vagy elfogadják, vagy sem. Az már nem az én dolgom. Ezúttal őszinte mosollyal pillantok fel rá, majd körbefuttatom a pillantásomat az erdőszélen. Csendes, kihalt. Itt biztosan nem fogok kárt tenni senkiben, miközben előadom, hogy mennyire ügyetlen vagyok.

Sokat gondolkodtam azután, hogy Frederic meg én beszélgettünk. Rendes pasinak tűnik, túl rendesnek. Josh volt ilyen, tisztességes és jóindulatú, ő általában mindenkiről a legjobbat feltételezte míg az ellenkezője ki nem derült. Persze ha tudta volna, hogy én nem vagyok jó ember, szóba sem állt volna velem, nemhogy elvenni feleségül… Frederic is, mivel látta, hogy béna vagyok nem tiltakozott, és vállalta, hogy segít nekem kicsit. Van egy enyhe lelkiismeret furdalásom emiatt, hisz neki is van két gyereke, bizonyára szívesebben töltené velük az idejét, mint velem. Pláne így, hogy lényegében semmi szükségem segítségre, régebben kitűnően céloztam, úgy végeztem a munkámat is, hogy a távolban meglapultam, majd többnyire lelőttem az áldozataimat.
Azért az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nem tartom magam rossz embernek. Azok, akikre a megbízásokat kiadták, igazi szemét alakok voltak. Drogdílerek, manipulátorok, feleségüket verő szemétládák. Nem gyilkoltam nyakra főre, inkább elvégeztem azt a melót, ami az igazságszolgáltatás dolga lett volna, ha jobban működik és nem kötik meg a kezét a hülye törvények. De bevallom, boldog voltam akkor is, amikor a virágboltban dolgoztam, békés, átlagos életet éltem. Talán most is ezt kellene csinálnom, de a tánc meg tetszik. És nem mellesleg remekül keresek vele, ha jó estém van.
- Igen, ők az elsők. Ezért is éreztem volna magam rosszul, ha kések. – őszinte mosolyra váltok, szeretem, ha valakinek ilyen a hozzáállása. Engem annak idején mikor megszülettem, egyszerűen otthagytak a kórházban, szóval mindig örülök, ha valaki felelősségteljes és szerető szülő módjára viselkedik. Mici könnyű eset, annyira jó baba, hogy alig van vele bajom. Már most szinte teljes egészében átalussza az éjszakát, mármint úgy éjféltől alszik nyolc órát, de én akartam így, munka után együtt tudok aludni vele, ha ilyen ritmusra áll be ő is. Lehet, hogy mégis fel kellene mondanom, ha többet szeretnék a lányommal lenni, de igazság szerint egyikünk sem panaszkodhat. Amit csak tudok megteszek érte.
- Ne is mondd! Néha kételkedek, hogy érettebb-e az a lány, mint a kisbaba akire vigyáz. – grimaszolok, szerintem tudni fogja mire értem a dolgot. A telefonon való csacsogás, és az, hogy a kislány örökké a járókában van, valahogy nem javít a bizalmi állapotomon, még egy húzása van a csajnak, egyetlen egy és utána repül. Szerintem még azzal is jól jár.
Kérdezés nélkül követem Fredericket a lőtér felé. Korán van, mármint nem hajnal, de még messze van dél, szeretem ezt a napszakot. Főleg olyan napokon mint ez is, amikor enyhe szellő cirógatja az ember bőrét, olyan vidám lesz tőle minden. Érdeklődve szemlélődök, hogy mi merre van, milyen lehetőségek vannak, ha az ember tényleg ki akarja próbálni magát. És lehetőségből itt van bőven, kár, hogy ma nem hozhatom a legjobb formám, sokkal inkább a legrosszabbat.
- Örülök, hogy nincsenek itt sokan, legalább nem látják annyian mennyire ügyetlen vagyok. – mosolyogva torpanok meg, amikor megérkeztünk egy kijelölt pontra. Későn értem haza, és keveset is aludtam. Lehet, hogy annyira nem is kell megjátszanom, hogy balfék vagyok, hiszen kávé nélkül csoda hogy a szemeim le nem csukódnak. Ahogy fürkészve végigfuttatom a tekintetem a környéken, egy kis büfé bódét veszek észre.
- Nem tudom te hogy vagy vele, de nekem azt hiszem előbb kellene egy kávé. Addig az elméleti dolgokat át is beszélhetnénk, mit szólsz? – keresem a tekintetét, és őszintén szólva szeretnék többet megtudni róla mielőtt még belemerülünk a fegyverforgatásba. Hátha nem is kell annyi dolgot eltitkolnom mint gondoltam. Lehet, hogy belefér egy kis önvédelmi harcművészet vagy ilyesmi, és akkor máris könnyebb dolgom lenne. Meg aztán, eddig szimpatikus nekem Frederick, és szívesen hallanék többet a gyerekeiről is. Ha jól emlékszem ő is egyedül neveli őket, kíváncsi lennék ő hogyan oldja meg a mindennapos gondokat.
Ha belemegy a kávézásba, lassú léptekkel indulok el a bódé felé, majd vidám hangon próbálom kérdezgetni.
- Mennyi idősek a gyerekeid? Nekem úgy tűnik nagyon közel állnak hozzád… nem láttam még ilyesmit. Sőt, valójában azt sem tudom milyen egy apa, árvaházban nevelkedtem. – teszem még hozzá, de egyáltalán nem komorodok el. Régen volt, és már túl vagyok rajta egy ideje, nem számít igazán szerintem.