Annyira tudom értékelni, mikor ebédszünetem van. Olyankor általában megiszom az aznapi hetedik vagy nyolcadik kávémat, fekszem a pihenőben és csak bámulom a plafont. Rosszabb esetben e mellé betársul még egy telefonhívás is imádott apámtól, aki az időzítéseiről híres. A gimis ballagásomról is "csak" négy órát késett. Nem baj, a tortára sikeresen odaért. Időzítés kérdése, mint már említettem. Szóval rajongásig imádom, mikor a 20 perces pihenőidőmben felhív, és be nem áll a szája. Félreértés ne essék, imádom őt, a beszélőkéjét pedig sikeresen megörököltem, azonban még nekem is van szusszanásnyi idő, mikor nincs kedvem diskurálni. Tudom, sokkoló, de így van. Ez pedig bizony az ebédszünet. Hát naná, hogy most is rezeg a telefonom. Vettem egy mély lélegzetet, és felvettem a mobilt.
- Apa, szia. Öhm...bocsi, de most nem érek rá. Este hétre otthon vagyok, addig ne gyújtsd fel a lakást, inkább rendelj valamit. De ne mogyorós kaját, mert arra allergiás vagy. Puszillak! - Az oxigénvétel közben, válaszát meg sem várva kinyomtam és ledobtam az ágyra a készüléket. Szégyellem magam, vissza kéne hívnom. Most miért nem veszi fel? Biztos megsértődött. Jaj, mint egy ötéves, néha úgy viselkedik. A fenébe, a lelkiismeretemet meg kell nyugtatni valahogy, mert tényleg rosszul érzem magam. Kb. mintha az emberiséget ignoráltam volna az imént. Natalie. Basszus, már három napja be sem néztem a kórtermébe. Nagyszerű, most még jobban utálom magam. Natalie Holloway orvosnak készült, de a rák miatt kisiklott az élete, már ami a munkát és az az iránti vágyát illeti. Viszont elképesztő akaratereje van, és az élethez való hozzáállása példamutató. Nem csoda, hogy hamar megtaláltuk a közös hangot, szinte a kórházban eltöltött első napom óta jóban vagyunk. Sikerült egy hullámhosszra kerülnünk, elég hamar baráti fázisba ugrottunk. Mostanra már szerintem mindent megbeszélünk egymással, ezért is akarok lekeverni magamnak egy ultra nagy pofont, amiért így elmaradtam az elmúlt napokban. Még a gondolatmenetem végére sem értem, már ott találtam magam Nat szobája előtt. Halkan kopogtattam, és óvatosan léptem be az ajtón, mintha attól féltem volna, a következő másodpercben egy tálca repül felém.
- Nat...hahó! Ugye nem zavarok? Már most hadd szabadkozzak, nem állt szándékomban feléd se nézni, csak sikeresen összejöttek a dolgok itt és otthon is. Hogy vagy? Amúgy mit szólnál, ha felszöknénk a tetőre? Bár van egy kis tériszonyom, de mivel te imádod a kilátást, leküzdöm a halálfélelmem. - Szélesen vigyorgok rá. Remélem, van hozzá kedve. A friss levegő amúgy sem árt, ideje kiszellőztetni az agyamat. A Hayden mellett eltöltött napok kiborítottak. Jó és rossz értelemben egyaránt. De főleg jó. Jaj, elég már, nem gondolok rá! Csak azért sem. Aha, álmodozni szabad, de úgysem tudom kiverni őt a fejemből. Erre való a tető. Alaposan megkapom az oxigénadagot, ha pedig nem válik be, még mindig simán levethetem magam onnan fentről.