Amikor a vitánk után felébredtem, sajgott a vállam és a nyakam. Egész éjjel a függönybe tekerve aludtam, fejem alá is gyűrtem belőle egy kicsit, de attól még a lépcső kellős közepén ért az álom. Remélem, nem fáztam fel, elég hideg tud lenni a márvány. Felültem, és láttam, hogy a váza cserepei még az ajtó előtt hevertek szétszóródva, akkor már biztosan tudtam, hogy Jamie nem jött haza. Amúgy sem hagyta volna, hogy a lépcsőn aludjak, ha itt lett volna. Megdörzsöltem a szemem, és az órámra pillantottam – volna, de nem volt rajtam, így magam köré tekertem alaposabban a függönyt, mint egy tunikát, és felmentem a hálószobába, hogy lezuhanyozzak és átöltözzek.
Úgy egy órával később már a konyhában ültem, két kézzel szorongattam a kávésbögrét, és úgy bámultam az ajtót, mintha megbabonáztak volna. Fülembe csengtek a férjem esti szavai, és bár nagyon fájtak, azt tudtam, hogy igaza van. Csak vártam és vártam, teljesen megbénított a tudat, hogy elment. De hová ment? Ha nem egyedül van? Ha máris rátette a koszos mancsát valami nőcske, és vissza se jön, soha többé? Idegesen húzom a szám. Ha megtudom, hogy mással van, márpedig megtudom, akkor berángatom a csajt egy szobába, ahová kettő megy be, egy jön ki.
Nem, egyáltalán nem James lenne az, akire haragudnék, ha megcsalna. Türelmetlenül kocogtatom a gyűrűm a bögre oldalához, majd a mikró órájára pillantok. Fél egy. Felhívni nem merem, nem tudom mennyire lenne dühös, akarja-e egyáltalán hallani a hangom azok után, hogy tegnap este olyan rondán váltunk el. Meg aztán, ha már valami nőcskével van, akkor pláne nem venné fel a telefont. Grimaszolok, tudom, hogy ő nem ilyen, nem csinálna velem ilyesmit. Hiszen megegyeztünk, megbeszéltük, hogy nem csaljuk meg egymást, ha már nem működik a dolog, akkor inkább váljunk el, de nem alázzuk meg így a másikat. Bíznom kellene benne, de hónapok óta gyötör a féltékenység, egyszerűen túl jó pasi ahhoz, hogy megbízzak a nőkben. Jamieben bízok, a nőkben nem. Én se tudnék neki ellenállni, nem is tudtam sosem. Meg aztán, ha mégis elgyengülne az én egyetlenem, akkor az nem az ő hibája lenne, rászolgáltam a dologra, nem bántam jól vele. Nem tudnék rá haragudni emiatt, egyszerűen csak… fájna a dolog, de le tudnám nyelni, ha ez lenne az ára annak, hogy visszakapjam.
Szinte kínzó volt a csend, még a gondolataim is visszapattantak a falakról. A lakáson végigpillantva csak megráztam a fejem, ez tényleg nem otthon, hanem káosz, vagy inkább disznóól. Tudom még egyáltalán, hol van a seprű és a lapát? Rövid keresgélés után az előbb vázolt eszközökkel felszerelkezve előbb a váza romjait takarítottam el, majd nekiálltam, hogy az életünk romjait is kitakarítsam ebből a házból. De túl nagy falatnak bizonyult, nem egy-két órás melónak, így inkább a szanaszét heverő holmikat kezdtem összeszedni. Aztán rájöttem, hogy a mosókonyha és a szekrények is rendetlenek, egyszerűen fogalmam sem volt, hogy egyáltalán hogy kezdjek neki a pakolásnak. Leültem a kanapéra, erre a kényelmetlen borzalomra, és arcom két tenyerembe temetve sírtam tanácstalanságomban. Ez nem az én otthonom, ez nem egy olyan ház, ahol az ember szívesen lakik. Még ha rend lenne, akkor sem.
Régebben nem így rendeztem be az otthonunkat, régen nem az számított, hogy mi mennyire drága, hanem, hogy kényelmes és otthonos legyen. Ez a hely egy múzeum, vagy egy katalógus lapjait idézi, nem azt a családi otthont, ahová az ember szívesen vinne egy gyereket. A lányok, a régi barátnőim vettek rá, hogy így rendezzem át a házat, fehér falakkal, fehér és króm bútorokkal, kristály csecsebecsékkel. A váza, ami most a lapáton van, darabokban, belekerült vagy kétezer dollárba. Igen, az az egyetlen egy váza. Aggódva néztem körül újra a nappaliban. Minden egy vagyont ér, de valójában üres és személytelen, hideg, kényelmetlen és megfoghatatlan, olyan, mint amilyen én is lettem. Rossz hatással voltak rám a barátnőim, nagyon rossz, de mégis hiányoznak. Velük legalább kimozdultam, csacsoghattam. A luxus butikokban, ahol „shoppingoltunk” az eladók pezsgővel kínáltak, és egy-két óra múlva már kedélyesre ittam magam, lelkesen nyújtottam a kártyám a kasszánál, hogy megvegyek valami teljesen fölösleges drága vacakot. Ha belegondolok, hogy mennyit ittam, hányszor jöttem haza becsípve a kis bevásárló túrákról…
Ismét elöntenek a könnyek. Megérdemlem, hogy a férjem elhagyott. Hogy lehettem ennyire hülye?! Miért nem volt nekem elég a boldogságunk, miért kellett ez a sok baromság, a költekezés, a nyafogás, ez a nemtörődöm hozzáállás? Nem akarok itt lenni, nem akarok ebben a házban lenni! El kell mennem, képtelen vagyok továbbra is azt nézni, hogy hogyan tettem tönkre az életünket. Kész csoda lenne, ha James még szeretne engem egy kicsit is. Ilyen nőszemélynek mint én, még élnie sem lenne szabad.
Felmentem a hálószobába, és megragadtam a kék függönyt, valamiért úgy éreztem az az egyetlen biztos pont jelenleg az életemben. Akárhányszor alakítottam át a házat, festettük át a falakat, vagy cseréltem le a berendezést, ez a függöny a kezdetektől itt van. Ez nem változott, talán azért tartottam meg, mert amikor anno kiválasztottuk, Jamie simogatta meg az anyagot, és mondta, hogy tetszik neki. „Olyan, mint a szemed színe a hajnali fényben.” Valamiért sosem tudtam kidobni ezt a függönyt. A férjem bár romantikus alkat, nem szórja könnyedén a bókokat. Ha valamit mond, azt mindig komolyan is gondolja. Szóval, kezemben a királykék batiszt függönnyel, és a vészhelyzetre félretett utolsó doboz gyógyszeremmel lecsattogtam a teraszra. Majd holnap kitalálom, hogy hogyan tegyem rendbe a házat, szerintem egyszerűbb lenne, ha hívnék egy takarító brigádot, mert ez nem egy emberes feladat. Egy nyugágyba telepedtem, leraktam az asztalra a gyógyszert és egy pohár bort, majd eldöntöm melyikre van nagyobb szükségem. Összehajtottam a hatalmas anyagot, majd pokrócként terítettem magamra. Szomorkás tekintettel bámultam a naplementét, milyen szép! Túl rég nem szántam időt arra, hogy megcsodáljam mennyire szép helyen élünk. Aztán a kezemben lévő telefont kezdtem szuggerálni. Azt akartam, hogy Jamie felhívjon, megmondja hol van, vagy mikor jön haza. Néhány percenként nyomkodtam a gombot, hogy mutassa mennyi az idő, nem jött-e üzenet. Így aludtam el.

Aztán másnap még mindig nem tudtam, mihez kezdjek. Talán ha akkor hazajött volna, lehet, hogy nekiesek, vádaskodva ordítok, hogy mégis miféle luvnyával mulatott egy teljes napon át?! Míg én otthon betegre sírtam magam. Aztán délutánra elegem lett az önsajnálatból. Nem fogok hisztizni. Nem fogok kiabálni vele, csak jöjjön haza. Egyik kétségbeesésből a másikba huppantam, öt percenként változott az elméletem, hogy mit csinálok ha a féjem hazajön: ordítva vágom a fejéhez, hogy milyen szemét, vagy nyakába ugrok, és sírva kérek bocsánatot. Délután felhívtam egy takarító céget, akik azt mondták másnap kijönnek. Legalább a ház rendben lesz.
James még mindig nem jött haza. Elmentem bevásárolni, vacsorát akartam főzni, mert rájöttem, hogy én magam sem ettem azóta, hogy elment. Csak a kávé tartott még mozgásban. A konyhában voltam, és éppen a csípős szósszal bajlódtam, thai zöldséges pirított tésztát akartam neki készíteni. Tudom, hogy szereti. Hallottam, hogy megállt a ház előtt, a gyomrom mogyorónyira zsugorodott, de nem szóltam semmit. Nem is köszönt. Mire kiszaladtam a konyhából ebben a hodály nagy házban, már félúton járt felfelé a lépcsőn. Nem mentem utána, nem akartam odaégetni a tésztát, szép is lett volna! Ennyi idő után végre főzök valamit és még azt is elcseszem… Ijedtemben hatalmasat ugrottam, amikor a nevem kiabálta, basszus, már megint mi van?! Rend és tisztaság mindenhol, vacsorát készítek, most meg mi a fene ütött belé? Reszkető mozdulattal kapcsoltam le a tűzhelyt, nem vártam meg míg kész az étel, de elégetni se akartam. Kapkodva szökdécseltem fel a lépcsőn, nagyot nyeltem, mielőtt a hálószobába léptem volna. Ha vallásos lennék, azt hiszem még imádkoztam is volna. Az ajtóban álltam meg, félve pillantottam rá, láthatóan tajtékzott a dühtől. Idegesen tördeltem a kezeimet, pedig legszívesebben átöleltem volna.
- Jamie… Mi… mi a baj? – tojásokon lépkedek, szinte szó szerint. Halványlila gőzöm sincs arról, hogy min akadt ki ennyire. Nem tudtam azonban a boldogságot kiűzni a szemeimből, hogy végre megint itt van, hazajött hozzám. Az elmúlt napokban úgy éreztem, mintha nem kelt volna fel a nap, én meg egy sötét pincében nyomorogtam volna. Egy lépést tettem felé, bizonytalanul. Bizonyára másképp nézek ki, mint mikor utoljára látott, akkor még szépen csigákba kunkorodó hajam keretezte vastagon sminkelt arcom. Friss lakk csillogott a körmeimen, és drága, kihívó ruhákban flangáltam. Most egyszerű lófarokban van a hajam, nincs rajtam smink, minek, úgyis elkenődne amennyit bőgök… a lakk is itt-ott lepattogott már, nem törődtem ilyesmivel miközben én is takarítottam a házat. Farmert és pólót húztam, kéket, egyszerűt. Rám ismer így még egyáltalán?

Madarat lehetett volna velem fogatni, amikor végre azt hallottam három nap után, hogy James hazajött. Nem köszönt rendesen, az igaz, de azért némi reményre ad okot a dolog. Próbáltam nem arra gondolni, hogy még mindig haragszik rám, inkább azt kezdtem el tervezgetni, hogy hogyan próbálok majd kibékülni vele. Ha majd lejön, remélem vacsorázik, tudom, hogy szereti a főztömet, mert mindig odafigyelek arra, hogy olyasmit készítsek amit szeret. Igen, anyám szerint a hasukon át vezet az út a pasikhoz… persze ő nem ismeri a férjemet. Nagyjából ugyanolyan rövid út vezet hozzá a hasán és a gatyáján keresztül is. Még mindig szeretném neki elmondani, hogy meg akarok változni, és azt is, hogy miért voltam olyan hülye mostanában. Nem adtam fel a reményt, hogy majd megért és… nincs és. Minden olyan lehetne, mint régen. Valamiért mégis úgy érzem, hogy nem fog meghallgatni. Mintha már nem érdekelném egyáltalán.
A szószt kevergetem, amikor kiabál, tényleg nem tudom mire vélni. Azt hittem, így, hogy rendben lesz a ház egy kicsit megnyugszik. Nem tudom min húzhatta fel magát, mindenesetre miután kikapcsoltam a tűzhelyet, azonnal felfelé robogtam hozzá. Lehet, hogy egy bankszámla kivonatot talált? …Attól szokott így kiborulni.
Látom, hogy meglepődött, ahogy meglátott. Azt hiszem, nem tetszek már neki, elvégre a csilivili feleségének nyoma sincs, egyedül én maradtam, minden sallang nélkül. Aggódva haraptam az ajkamba, sosem nézett még rám így. Ennyi harag, indulat és düh még nem volt a szemeiben. Soha nem ütött meg, még a közelében sem járt, valamiért most mégis úgy érzem, hogy azért van a keze a zsebében nehogy valami hülyeséget csináljon. Nem is merek közelebb menni.
- De, valami van. – óvatos a hangom is, kíváncsian fürkészem az arcát, próbálom megfejteni, hogy most éppen miért utál. Semmit nem tettem, legalábbis most nem. Utálom amikor ilyen hangon beszél velem, ezt a behízelgő maszlagot tartogassa a betegeinek, velem szemben tudja, hogy hasztalan. Úgyis tudom, hogy éppen a pokolra kíván.
- Nem tudom, mit kellene elmondanom. – állom a pillantását, azzal nem megy semmire, ha most meg próbál velem fölényeskedni. Az elmúlt években éppen eleget gyakoroltam azt, hogy hogyan tegyek magasról arra, hogy ki mit mond vagy mit nem. Aztán valami átsuhan az arcán, látom is, és hallom, ahogy cicceg. Tudja, hogy utálom, ahogy azt is amikor grimaszol, mégse tudom leszoktatni róla. Emlékeket látok az arcán, kellemetlen emlékeket. Nem uralja sem ő sem én elég jól a vonásainkat, így pontosan tudok mindent, mindent amit érez vagy gondol rólam ebben a percben. Fájdalmas dologra gondol, valami olyasmire, ami… amiről nem beszélünk. Rájövök, hogy mi lehet az, biztos a gyerek, most majd megint azzal fog jönni, hogy szar feleség vagyok amiért nem vagyok hajlandó gyereket szülni. Pedig ez nem ilyen egyszerű, ha nem rettegnék annyira a terhességtől, akkor sem lehetne kisbabánk. A gyógyszerek még legalább egy vagy két hónapig nem ürülnek ki a szervezetemből, és nem szívesen kockáztatnék.Tovább fürkészem az arcát is, és a fürdő felé is pislogok. A szekrényem nyitva… szóval ott talált valamit. Visszatérek hozzá, szemeit keresem, és már tudom, hogy tudja. A rohadt életbe! Elkerekednek a szemeim, majd pillantásom a táskám felé siklik. Érintetlennek tűnik, szóval a fogamzásgátlót nem találta meg. Éveken át szedtem úgy, hogy tudott róla, az első terhesség után úgy éreztem még nincs itt az ideje egy gyereknek. Egy éve volt egy nagyobb vitánk, persze nem akkora mint a mostani, és akkor elméletileg kidobatta velem a bogyóimat. Én meg szépen írattam fel másikat, én tudtam, hogy a pszichológus által felírt gyógyszer nem lenne kompatibilis egy terhességgel, és nem vagyok olyan felelőtlen, hogy kockázassak, és beteg gyereket hozzak világra a saját hülyeségem miatt.
- Hallgatsz? Miről szeretnél hallani? – oldalra döntöm a fejem, úgy pislogok fel rá. Közelebb lépek, az órám kezdem el piszkálni idegességemben. Nem félek tőle, kiabálhat akárhogy, belőlem ugyan nem szed ki semmit. Fogalma sincs, hogy ezzel csak őt védem, nem akarom, hogy valaha is megtudja, hogy miért vannak nálam gyógyszerek. Nem így akarom elmondani neki a dolgot, nem úgy, hogy tajtékzik a dühtől. Legjobb védekezés a támadás, próbálom hát legyűrni magamban Maddiet, és elővenni Mrs Callaghant. Azt az utálatos, undok nőt, akit általában a taxisofőröknek, cipőbolti eladó srácoknak tartogatok. A férjem nem is ismeri azt az oldalamat, vele tényleg mindig igyekeztem kedves lenni, olyan mint régen. – James, ha azt hiszed, hogy sarokba tudsz szorítani, akkor tévedsz. A legrosszabbat már megtetted, elmentél. Szóval, lehiggadnál és elmondod végre, hogy mi a bajod? Vagy inkább kérdezzelek arról, hogy hol voltál, és miért nem hívtál fel? – magam is meglepődök azon, hogy mennyire higgadt tudtam maradni. Szerettem volna átölelni, a mellkasába fúrni az arcom, nyakába szimatolni. Imádom az illatát, teljesen megőrülök tőle. De Mrs Callaghan nem, és most azt a viselkedést kell elővennem. Bár kibékülni nem fogunk így, de nem is árulok el neki semmit sem. Nem akarom, mert nem akarom, hogy magát hibáztassa amiért nem vette észre már hamarabb az egész depressziót és a pánikrohamokat. Sokkal jobban szeretem mint hinné, most is éppen azért vagyok vele ilyen undok, hogy a lehető legkevésbé bántsam.

- Egy üres gyógyszeres üveg, amit feltételezem a szekrényemben találtál. Az enyém, természetesen. – olyan nyugodt marad a hangom végig, amíg beszélek, hogy még én sem ismerek rá. Arcomon csak minimálisan látszik a zavartság, a félelmemet és döbbenetemet a szenvtelenség álarca mögé rejtem. Ha tudná, mennyire rossz ez nekem is, hogy ezt kell csináljam vele! Legszívesebben átölelném, fejét az ölembe húznám, ujjaim a hajába fúrnám és mindent elmondanék neki, hogy valahogy megnyugtassam. Dühös és értetlen, fáj neki, hogy titkolóztam. Nekem sem volt ez az év kellemes így, de ez persze nem mentség és nem is lenne vigasz neki.
Most, hogy tudja, hogy valamilyen gyógyszert szedek, valószínűleg arra is rájött, hogy részben emiatt tiltakoztam annyira a gyerek ellen. Mert hát, egy évnyi terápia után azt már lassanként képes vagyok felfogni, hogy James nem is akármilyen orvos, ha bármi baj lenne, tudom, hogy segítene, nem hagyná, hogy megint megtörténjen a baj. Vigyázna ránk, de ez nem ilyen egyszerű.
Fejem csóválva követem a fürdőbe, végigsimítok a dupla mosdón, az Ő felén, megérintem a parfümje üvegét. Tényleg nem ilyen egyszerű. Valahogy még a költekezés és a hisztériák közepette jöttem rá arra, hogy nem lennék jó anya. Legalábbis úgy nem, amilyen önzőn viselkedtem. Most komolyan, abba az életformába belefért volna egy gyerek? Rám mert volna bízni egy gyereket? Mert én nem, egyszerűen szörnyen viselkedtem, még vele se foglalkoztam, mit tettem volna egy védtelen kisbabával?! Legjobb esetben is egy dadusra bíztam volna… Előbb meg kell változnom,és csak utána vállalhatnánk gyereket. Ő mindig azzal jön, hogy tik-tak, telik az idő, nem leszünk már fiatalabbak, de azért beláthatná, hogy harmincöt évesen még nem vénember, bőven lehet még gyereke akár tőlem akár mástól.
Végig szalad a hideg a hátamon, ha belegondolok, hogy Jamienek mástól legyen gyereke… Rémálomba illő az egész. Nagyot sóhajtok, szótlanul hallgatom amiket újra a fejemhez vág. Még mindig igaza van, és én még mindig nem tudok rá mit mondani. Hazudjak? Minek… szinte másodpercenként távolodik tőlem mérföldeket, akkor meg minek hazudjak? Azzal nem oldok meg semmit. Tudom, hogy fáj neki, hogy titkolóztam, dühös rám és csalódott. Amikor arcát tenyereibe temeti, elé lépek, és letérdelek a puha szőnyegre. Nem azért, mert könyörögni akarok, hanem mert az elmúlt években először igazat akarok neki mondani, és azt akarom, hogy rám figyeljen. Felé nyúlok, ha hagyja, akkor tenyerem az arcára simítom.
- Önző voltam. – szinte suttogva fogok bele a mondandómba, próbálom nem elsírni magam. Tudom,hogy a könnyektől ellágyul, és nem akarom így manipulálni. Azoknak az időknek vége. – Tudom, hogy mennyire ocsmányul viselkedtem Jamie… De akármi is volt, én mindig szerettelek. Akármi másban kételkedhetsz, csak ebben nem. Nem mondhatom el, hogy miért kaptam azt a gyógyszert… - megremeg a hangom, nyelek egy nagyot, és próbálok nem pislogni, hogy a könnyek ne guruljanak végig az arcomon, de lehetetlen. Az első könnycseppet gyorsan követi még vagy több tucat, borsónyi cseppekben gurulnak le az arcomon. – Meg akarok változni, minden más lesz. Kérlek szépen, hidd el nekem, hogy nagyon sajnálom és… nem mondhatom el. Légy szíves ne is nyomozz utána, hogy mi volt abban az üvegben vagy miért. Csak olyasmit találnál, ami még ennél is rosszabb lenne. Könyörgöm, ezt ne bolygasd, jó okom volt eltitkolni. – lehajtom a fejem, kezeim az ölembe hullnak. Talán még soha nem volt ennyire komoly beszélgetésünk. Nem voltak köztünk titkok, és most sem vallottam be az enyém. Nem tehetem, nem akarom, hogy magát hibáztassa amiért nem vette észre hamarabb. Hüppögve tör elő belőlem a zokogás, tudom, hogy nem fogja érteni a dolgot és ki akarja majd deríteni az igazat. El fog hagyni emiatt az egész miatt és igaza lesz. Itt az ideje igazat mondanom, és rá bíznom a döntést, hogy bízik-e bennem, vagy megy a feje után és kibogozza a szálakat. Eddig még nem kellett benne csalódnom, és tudom, hogy akárhogy is dönt, az lesz a helyes megoldás mindkettőnknek.
- Gondoltam rád mindig, amikor vásároltam. Dühös voltam, ezzel akartalak büntetni amiért sokat dolgozol és alig láttalak. Haragudtam, amiért három éve egyedül hagytál azzal a teherrel… úgy éreztem egyedül kell szembenéznem azzal, hogy elvesztettem a gyerekünket. És tudom, hogy az én hibám volt, de olyan nehéz volt, mert te nem érezted azt amit én… Te előröl akartál kezdeni mindent.- a tenyerembe zokogok, de most már nincs megállás, ha elkezdtem, muszáj végig is csinálnom, elmondani neki amennyit csak merek ebben a pillanatban. Reszketeg lábakkal állok fel, el kell mennem innen, nem akarok ebben a házban maradni most. – Kérdezd Johnny Andersont, ha a gyógyszerről akarsz tudni. Mondd meg neki, hogy elmondhat mindent. – letörlöm az arcom, próbálom összeszedni magam. Johnny volt az esküvőnkön a tanúja, gondolom így még rosszabb a helyzetem. Nem akarom, hogy James sajnáljon, vagy megérintsen. Nem érdemlem meg. Bizonytalan léptekkel indulok el kifelé, de még visszapillantok rá. – És azt a képet én festettem.

Rám sem néz… Mondhatok akármit, sírhatok akármennyire, már egy pillantásra sem méltat. Hosszú hónapokon át manipuláltam sírással, így meg is értem, hogy nem akarja látni a dolgot. Pedig most őszintén, valódi szomorúság miatt bömbölök, és nem azért, mert nem vette meg nekem azt az új kocsit amit kinéztem magamnak. Ha rám nézne, láthatná, hogy magasról teszek arra, hogyan nézek ki. A „műsírások” alkalmával gondosan ügyeltem rá, hogy a szemfesték a helyén maradjon, hogy az orrom ne pirosodjon ki, hogy az arcomon a szeplők mellett ne vörösödjön ki a bőröm. Most úgy nézhetek ki, mint akinek a tél deresre csípte az arcát. Egyszer történt még csak velem ilyesmi, mármint, hogy a nagy hidegtől kipirult az arcom. Beszélgettünk a karácsonyról, hóról, szánkózásról… azt sem tudtam az milyen, itt nem igen esik olyan vagy annyi hó, hogy élvezni lehessen. Akkor télen, Jamie elvitt engem Európába karácsonyozni. Párizs, Helsinki, Brüsszel, London… annyira szép volt. Én meg a hálátlan kis dög, végig csak nyafogni tudtam, amiért nem mehettem be minden boltba ami csak megtetszett. Ha valaha is újra elvinne egy ilyen csodálatos utazásra a férjem, semmi mást nem kérnék, csak azt, hogy fogja a kezem, és sétáljon velem ezekben a városokban. Már nem kellenek drága holmik, már nem kell semmi más, csak Ő.
Szeretném átölelni, szeretném ha a meleg bőréhez simulhatnék, ha fülem a mellkasára tapasztva hallgathatnám szívének rendíthetetlen, egyenletes ritmusát. Helyette inkább csak szipogok egyet, és kézfejemmel elmaszatolom a könnyeim, nem valami nőies a mozdulat, de inkább jellemző rám, mint az a körülményeskedő szempilla rebegtetés és a zsebkendővel való gondos felitatás.
- Johnny tudta, hogy mérges leszel. – mosolyodom el halványan. Nem akarom, hogy James még az egyik legjobb barátjával is összevesszen miattam. – Fél éve kirúgott a rendelőjéből, azt mondta, hogy ő nem tud előtted titkot tartani. Jó barátod. – bólintok, mert igaza van, nekem kellene elmondani nem az orvosnak, de én erre még nem állok készen. Talán, majd egyszer. De most inkább elmennék, ebben a házban még van titok bőven, és remélem nem találja meg őket.
James úgy bánik velem mint egy gyerekkel, már megint gondoskodik rólam. Nem teheti ezt folyton, nem törődhet velem. Minden gondom, bajom ő intézi el, helyettem visel mindig minden terhet. Hogyan várja el tőlem, hogy gondoskodjak a gyerekünkről, ha még magamról sem tudok? Nem, nem akarok fürödni és nem akarok pihenni sem. Elegem van a kényelmes, kényeskedő életemből. Nem fogom elmondani neki, de holnap állást fogok keresni. Régebben jó voltam a munkámban, és most is az akarok lenni. Értelmes dolgokat akarok csinálni.
- Nem akarok fürödni. Megyek, befejezem a vacsorát. – mégis megtorpanok az ajtóban. Hát persze, hogy borzalmasnak tartja a képet. Én is annak tartom, nem is az a lényege, hogy szép legyen. Azon a vásznon az érzéseim vannak, nem pedig a rózsaszín cukorhabos félszín.
- Tudom, hogy nem tetszik. – mosolyodom el halványan. Hát, ezért nem mondtam el neki semmit a gyógyszerekről. Mert nem értené… - De tudod, Bébi… nem azért csináltam, hogy szép legyen. Ha valami szépet és jót, üreset és nem valóságosat akartam volna festeni, akkor a házunkat festettem volna meg.
Elbizonytalanít, hogy újra marasztal. Nem szokott ilyesmit csinálni, amikor dühös. Annál is nagyobb a baj, mint amekkorának tűnik. Tudom, hogy el fog menni újra. És azt is tudom, hogy akkor már nem fog visszajönni. Rá nézek, de nem mondok már semmit. Szégyellős mozdulattal húzom át fejemen a pólót. Nem szoktam zavarba jönni előtte, sőt, általában szeretem, ha alaposan megnéz, de most valahogy mégsem tartom helyénvalónak. Őszintén nézek szemébe, miközben lassan leveszem a farmert is, majd közelebb lépek hozzá.
- Hiányzol. – mormolom halkan, de a tekintetem azt mondja: maradj velem. Csak ma éjjel, de maradj még velem. Nem hiszem, hogy akarná, hogy átöleljem, mégis közeledek felé, aztán megtorpanok. – Jamie… maradj velem, kérlek. – nagyot sóhajtok, tudom, hogy nem így lesz majd, semmivel nem tudom maradásra bírni.

A lehető legegyszerűbb Jamiet hibáztatni mindenért. Azért, hogy úgy éreztem egyedül maradtam a vetélés okozta gyászommal. Vagy mert sokat dolgozik, sosincs otthon. Tényleg, a világ legegyszerűbb dolga lenne homokba dugni a fejem, és úgy tenni, mintha egyedül ő cseszte volna el ezt az egészet. Azonban az számomra egyértelmű, hogy minden problémánk, minden bajunk mögött az én viselkedésem van. Hogy önző voltam, nyafka, lusta… Johnny talán még emlékszik rá, hogyan kezdődött ez az egész, nekem valahogy az a szakasz kiesett. Mindenesetre szinte minden hülyeségem mozgató rugója, az a pici kis valami, ami beindította az a férjem volt.
Látom, hogy elmosolyodik ahogy bébinek szólítom. Oh, igen… el is felejtettem, hogy ezt szereti, hogy régen ezt mondtam neki szex közben. A semmibe révedek, annyira régen volt már, hogy igazán együtt voltunk. Ez is miattam van… a hülye barátnőim folyton csak nyafogtak, hogy mennyire rossz a szex a férjükkel, hogy mennyire utálják. Eleinte próbáltam elmondani nekik az igazat, hogy ha lehetne, én 24/7 az ágyban lennék Jamievel, hogy én imádom ahogy hozzám ér, és amiket csinál velem. Erre ők azt mondták, tapasztalatlan vagyok, mit tudhatok én erről, elvégre ő volt az első pasi akivel lefeküdtem. Majd ha már legalább hússzal kipróbálom, akkor fogom tudni, hogy milyen a jó, ezt mondták nekem. De nem hittem nekik, egyszerűen csak elegem lett az irigy pillantásaikból, amikor rózsás arcom látták egy-egy féktelen éjszaka utáni másnap. Szóval, valahogy… olyan lettem mint ők, úgy tettem mintha nem élvezném, mintha nekem nem is lenne rá szükségem. Pedig ha lehet, nekem még jobban hiányzik a férjem, mint ahogy neki én.
Lassan veszem le a pólót, kissé vonakodva. Tényleg nem akarok fürödni, nem akarom, hogy megint Ő gondoskodjon rólam, betuszkoljon a kádba, mint egy gyereket. De szeretném még utoljára látni a tüzet a szemében, látni ahogy íriszei elsötétednek. Ezért vetkőztem le, nem azért mert annyira fürödni szeretnék. Boldoggá tesz az érintése, érzem, hogy az energia még mindig vibrál köztünk. Legalább ez nem változott. Reszketeg sóhaj szakad fel mellkasomból, amikor magához ölel. Még mindig annyira szeretem… Szörnyen érzem magam, tudom, hogy a férjem éppen búcsúzkodik. Ismerem már, azt hiszi nem tudom? Hogy ne tudnám.
- Miért történt ez velünk Bébi? – suttogom a mellkasába, de választ nem várok rá. Amolyan költői kérdésnek szántam. Mégis mit mondhatna rá? Hogy azért van minden, mert én hülye picsa üzemmódba kapcsoltam? Nem hiszem, hogy az vezetne bárhová is. Lassú mozdulattal simogatom a hátát, ujjaim szétterpesztem közben.
- Hmm. – mormolom amikor azt mondja marad. Elmosolyodom, és legszívesebben azt válaszolnám: Hazudsz. Kicsinek és törékenynek érzem magam, ahogy itt állok az ölelésében. Sosem tartottam magam valami jó nőnek, nálam sokkal szebbek is rohangálnak szerte a városban. Nem tudom Jamie miért engem választott, nem találok magamban erre választ. Nem érdemlem meg. Többször vitatkoztunk például egy mell nagyobbító műtéten. Engem zavar, hogy a természet nem áldott meg valami alaposan, némi szilikon szerintem csodákat tehetne velem, de James mindig ellenállt. Pedig az ember azt hinné, hogy a pasik nem tiltakoznak, ha a feleségük nagyobb melleket akar… Nem tartom szépnek az alakomat, ügyes szabású ruhákkal formás vagyok, igen, de amúgy inkább már sovány. Ilyen vagyok, ez genetikus, lehet utálni érte de annyit eszek amennyi belém fér és mégis ilyen vagyok. A szeplős bőröm és átlagos vonásaim számomra nem indokolják, hogy egy ilyen jó pasi felesége legyek. Mit láthatott bennem annak idején Jamie? Fogalmam sincs miért szeret, vagy szeretett egyszer.
Azt tudom, hogy én miért szeretem. Most is, ahogy végigsimít az arcomon, pontosan azt csinálja, ami miatt úgy éreztem, hogy mellette akarom leélni az életem. Gyengéd, kedves. Mindig megnevettetett, emlékszem, hogy régen nem tudtunk úgy elmenni elintézni a bevásárlást, hogy ne csináltunk volna abból is mókát. Akkor még nem ebben a házban éltünk, hanem egy kicsit kisebben, akkor még a férjem nem volt főorvos… mennyivel jobb volt az az otthonos ház, mint ez a képeslapra illő hodály!
- Jamie! … szeretlek. – szólok még utána szomorkás kis mosollyal, ahogy kimegy a fürdőből. Leülök a kád szélére, ujjaim végét belemártom a finom meleg vízbe. Semmi kedvem pancsolni, míg körülöttem a házasságom romjai hevernek.
Összerezzenek, amikor csattanást hallok lentről. Mi történhetett? Gyorsan felveszem a köntösömet, és a lépcső tetején gubbasztva nézem, amint James tombol. Félelmetes látvány, de tudom, hogy azért a berendezést zúzza le, hogy engem ne bántson. Ezernyi vázát is összetörne inkább, mint hogy engem egyszer is megüssön. Visszaosonok a csatazajnak is beillő csörömpölés mellett a hálószobába, és kihalászom az ágyból Jamie párnáját, majd a gardróbból egy pólóját. Hangtalanul sietek le a lépcsőn, majd amint a folyosóra értem, futásnak eredek. El akarok menni ebből a házból! Azóta el akarok menni, hogy a férjem három napja itt hagyott, és ez az érzés nem változott bennem. Nem fogok itt maradni, ha ő elmegy. Gyűlölöm ezt a házat.
Felkapom az előszoba komódjáról a kocsikulcsom, és sietve nyitom a bejárati ajtót. Éppen akkor csapódik be mögöttem, amikor az üvegek csörömpölése abbamarad. Jamie biztosan hallotta. Gyorsítok a lépteimen, nem akarok magyarázkodni, egyszerűen csak menni akarok minél távolabb ettől a háztól és tőle is. Nem akarom megvárni míg ő hagy el, azt még egyszer nem élném túl. A csinos kis sportkupém engedelmesen villantja fel lámpáit, amikor megnyomom a kulcson a gombot.