Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Nov. 23, 2015 5:00 pm Keletkezett az írás




Harmadik napja töltöm az éjszakákat a Brooke és a Kilencedik utca sarkán lévő magánrendelőmben. A bőrkanapén alszom, és olcsó pizzát eszem. Vékony tésztájú, kevés feltétellel megáldott pizzát. Jobban szeretem azokat a tésztákat amik kézzel készülnek. Maddie és Én sokszor főztünk együtt. Leginkább hétvégente. Bonyolult ételeket, amiket egyikünk sem tudta hogyan is kell megcsinálni, de aztán a végén mindig kisült belőle valami. Sokszor versenyeztünk, hogy melyikünk étele lesz jobb, de sosem bírtunk dönteni. Valahogy mindketten másra voltunk kiéleződve. Én kedvelem amikor a számban az ízorgia olyan magas fokra hág, hogy csak a falatokra tudok koncentrálni, Ő meg mindig is az egyszerűbb, letisztult ízekért volt oda. Én a vajat jó vastagon szeretem a kenyéren, Ő jobb szereti ha papírvékonyságú. Azt hiszem ezt régen is nagyon szerettem benne, hogy mer önmaga lenni mellettem. Őelőtte sok barátnőm volt, az egyik csinosabb volt, mint a másik, mégis semelyikük nem tudott megtartani. Untatott, hogy mindenáron nekem akartak kedvezni. Gyűlöltem, hogy nem volt saját akaratuk. Ha a gyrost én úgy kértem, hogy a gyomrom is szétmarta, akkor ők is. Maddie pedig teljesen más volt. Amikor randira vittem, egy osztrigabárba szerettem volna menni, ő meg fintorogva közölte, hogy nincs oda az osztirgáért. Egy olcsó hamburgeresnél álltunk meg, ő pedig rettenetesen sok hagymával kérte a bucit. Máig emlékszem arra a komisz vigyorra amit felém küldött. Persze én nem vagyok hagymapárti, nem szeretem az olcsó kaját, és ebben nagyon nem értünk egyet. Ő szereti a párdolláros hotdogot, én nem. Én a tojásokat a hűtőben tárolnám, ő meg rendre kipakolta őket. Amikor még főzött. Mindig összekaptunk rajta, hogy a másik miért nem a helyére teszi a tojást. Ma már ilyen apróságokon nem veszekszünk. A problémáink olyan nagyra nőtték ki magukat, hogy már szinte lehetetlen megoldani őket. Azt sem tudnám megmondani, hogy mi is a problémánk pontosan.
Leparkolok a házunk előtt, búgatom az autóm motorját, nem akaródzik bemennem. Három napja viselem ugyan azt a pólót, három napja nem fürödtem, és nem ettem semmi jót. Tudom, hogy ha bemegyek, nem fog várni semmi. A lakás ugyna olyan rendetlen lesz, mint amikor elmentem, és bevallom félek, hogy Maddie annyira össze van zuhanva, hogy nekem esik, mégis kiszállok az autóból.
A kulcsom hangosan kattan a zárban, az ajtó kissé nyikorogva nyílik. A falon még mindig az ocsmány kép lóg, amitől kedvem lenne megint felvágni az ereimet. Sosem voltam olyan ember, aki könnyen zuhan magába. Az élet apró örömei engem valahogy mindig feldobnak, de ez, ez a kép még engem is elborzaszt.
- Csak én jöttem haza. -
Hangomat a falak verik vissza a néma házban. Sietősre veszem a lépteim, nem akarok Vele találkozni. Nem akarom látni ahogy sír, nem akarom, hogy könyörögjön. Nem tudom mit mondhatnék neki. Azt sem tudom, hogy én mit akarok.
A fürdőszoba tiszta. Meglepődöm ezen. Utoljára én takarítottam ki, azt is legalább egy hónapja. Nem emlékszem, hogy Ő mikor takarított egyáltalán.
Megeresztem a kádban a vizet, hallgatom a csobogását. Olyan rég fürödtem már, hogy kedvem sincsen azon gondolkozni milyen szagom lehet. A piperés szekrényben matatok. Borotvazselét keresek. Magam sem tudom miért, de kinyitom Maddie szekrényét, hátha ott megtalálom. Sosem nézek bele, tele van női dolgokkal aminek a nevét sem tudnám megmondani. De most kinyitottam. Kinyitottam, és olyan dolog került a szemem elé, aminek talán sosem kellett volna. Némán nyúlok az apró, barna üvegcséért. Teljesen üres, de ráfirkált betűkkel Maddison neve szerepel rajta.
Kirontok az ajtón.
- Maddison!! Hol vagy?! Valamit sürgősen meg kell magyaráznod! -
Eszeveszettül ordítok. Ennyire nem bízott bennem?

Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
36
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Nov. 23, 2015 5:49 pm Keletkezett az írás



Amikor a vitánk után felébredtem, sajgott a vállam és a nyakam. Egész éjjel a függönybe tekerve aludtam, fejem alá is gyűrtem belőle egy kicsit, de attól még a lépcső kellős közepén ért az álom. Remélem, nem fáztam fel, elég hideg tud lenni a márvány. Felültem, és láttam, hogy a váza cserepei még az ajtó előtt hevertek szétszóródva, akkor már biztosan tudtam, hogy Jamie nem jött haza. Amúgy sem hagyta volna, hogy a lépcsőn aludjak, ha itt lett volna. Megdörzsöltem a szemem, és az órámra pillantottam – volna, de nem volt rajtam, így magam köré tekertem alaposabban a függönyt, mint egy tunikát, és felmentem a hálószobába, hogy lezuhanyozzak és átöltözzek.
Úgy egy órával később már a konyhában ültem, két kézzel szorongattam a kávésbögrét, és úgy bámultam az ajtót, mintha megbabonáztak volna. Fülembe csengtek a férjem esti szavai, és bár nagyon fájtak, azt tudtam, hogy igaza van. Csak vártam és vártam, teljesen megbénított a tudat, hogy elment. De hová ment? Ha nem egyedül van? Ha máris rátette a koszos mancsát valami nőcske, és vissza se jön, soha többé? Idegesen húzom a szám. Ha megtudom, hogy mással van, márpedig megtudom, akkor berángatom a csajt egy szobába, ahová kettő megy be, egy jön ki.
Nem, egyáltalán nem James lenne az, akire haragudnék, ha megcsalna. Türelmetlenül kocogtatom a gyűrűm a bögre oldalához, majd a mikró órájára pillantok. Fél egy. Felhívni nem merem, nem tudom mennyire lenne dühös, akarja-e egyáltalán hallani a hangom azok után, hogy tegnap este olyan rondán váltunk el. Meg aztán, ha már valami nőcskével van, akkor pláne nem venné fel a telefont. Grimaszolok, tudom, hogy ő nem ilyen, nem csinálna velem ilyesmit. Hiszen megegyeztünk, megbeszéltük, hogy nem csaljuk meg egymást, ha már nem működik a dolog, akkor inkább váljunk el, de nem alázzuk meg így a másikat. Bíznom kellene benne, de hónapok óta gyötör a féltékenység, egyszerűen túl jó pasi ahhoz, hogy megbízzak a nőkben. Jamieben bízok, a nőkben nem. Én se tudnék neki ellenállni, nem is tudtam sosem. Meg aztán, ha mégis elgyengülne az én egyetlenem, akkor az nem az ő hibája lenne, rászolgáltam a dologra, nem bántam jól vele. Nem tudnék rá haragudni emiatt, egyszerűen csak… fájna a dolog, de le tudnám nyelni, ha ez lenne az ára annak, hogy visszakapjam.
Szinte kínzó volt a csend, még a gondolataim is visszapattantak a falakról. A lakáson végigpillantva csak megráztam a fejem, ez tényleg nem otthon, hanem káosz, vagy inkább disznóól. Tudom még egyáltalán, hol van a seprű és a lapát? Rövid keresgélés után az előbb vázolt eszközökkel felszerelkezve előbb a váza romjait takarítottam el, majd nekiálltam, hogy az életünk romjait is kitakarítsam ebből a házból. De túl nagy falatnak bizonyult, nem egy-két órás melónak, így inkább a szanaszét heverő holmikat kezdtem összeszedni. Aztán rájöttem, hogy a mosókonyha és a szekrények is rendetlenek, egyszerűen fogalmam sem volt, hogy egyáltalán hogy kezdjek neki a pakolásnak. Leültem a kanapéra, erre a kényelmetlen borzalomra, és arcom két tenyerembe temetve sírtam tanácstalanságomban. Ez nem az én otthonom, ez nem egy olyan ház, ahol az ember szívesen lakik. Még ha rend lenne, akkor sem.
Régebben nem így rendeztem be az otthonunkat, régen nem az számított, hogy mi mennyire drága, hanem, hogy kényelmes és otthonos legyen. Ez a hely egy múzeum, vagy egy katalógus lapjait idézi, nem azt a családi otthont, ahová az ember szívesen vinne egy gyereket. A lányok, a régi barátnőim vettek rá, hogy így rendezzem át a házat, fehér falakkal, fehér és króm bútorokkal, kristály csecsebecsékkel. A váza, ami most a lapáton van, darabokban, belekerült vagy kétezer dollárba. Igen, az az egyetlen egy váza. Aggódva néztem körül újra a nappaliban. Minden egy vagyont ér, de valójában üres és személytelen, hideg, kényelmetlen és megfoghatatlan, olyan, mint amilyen én is lettem. Rossz hatással voltak rám a barátnőim, nagyon rossz, de mégis hiányoznak. Velük legalább kimozdultam, csacsoghattam. A luxus butikokban, ahol „shoppingoltunk” az eladók pezsgővel kínáltak, és egy-két óra múlva már kedélyesre ittam magam, lelkesen nyújtottam a kártyám a kasszánál, hogy megvegyek valami teljesen fölösleges drága vacakot. Ha belegondolok, hogy mennyit ittam, hányszor jöttem haza becsípve a kis bevásárló túrákról…
Ismét elöntenek a könnyek. Megérdemlem, hogy a férjem elhagyott. Hogy lehettem ennyire hülye?! Miért nem volt nekem elég a boldogságunk, miért kellett ez a sok baromság, a költekezés, a nyafogás, ez a nemtörődöm hozzáállás? Nem akarok itt lenni, nem akarok ebben a házban lenni! El kell mennem, képtelen vagyok továbbra is azt nézni, hogy hogyan tettem tönkre az életünket. Kész csoda lenne, ha James még szeretne engem egy kicsit is. Ilyen nőszemélynek mint én, még élnie sem lenne szabad.
Felmentem a hálószobába, és megragadtam a kék függönyt, valamiért úgy éreztem az az egyetlen biztos pont jelenleg az életemben. Akárhányszor alakítottam át a házat, festettük át a falakat, vagy cseréltem le a berendezést, ez a függöny a kezdetektől itt van. Ez nem változott, talán azért tartottam meg, mert amikor anno kiválasztottuk, Jamie simogatta meg az anyagot, és mondta, hogy tetszik neki. „Olyan, mint a szemed színe a hajnali fényben.” Valamiért sosem tudtam kidobni ezt a függönyt. A férjem bár romantikus alkat, nem szórja könnyedén a bókokat. Ha valamit mond, azt mindig komolyan is gondolja. Szóval, kezemben a királykék batiszt függönnyel, és a vészhelyzetre félretett utolsó doboz gyógyszeremmel lecsattogtam a teraszra. Majd holnap kitalálom, hogy hogyan tegyem rendbe a házat, szerintem egyszerűbb lenne, ha hívnék egy takarító brigádot, mert ez nem egy emberes feladat. Egy nyugágyba telepedtem, leraktam az asztalra a gyógyszert és egy pohár bort, majd eldöntöm melyikre van nagyobb szükségem. Összehajtottam a hatalmas anyagot, majd pokrócként terítettem magamra. Szomorkás tekintettel bámultam a naplementét, milyen szép! Túl rég nem szántam időt arra, hogy megcsodáljam mennyire szép helyen élünk. Aztán a kezemben lévő telefont kezdtem szuggerálni. Azt akartam, hogy Jamie felhívjon, megmondja hol van, vagy mikor jön haza. Néhány percenként nyomkodtam a gombot, hogy mutassa mennyi az idő, nem jött-e üzenet. Így aludtam el.

Aztán másnap még mindig nem tudtam, mihez kezdjek. Talán ha akkor hazajött volna, lehet, hogy nekiesek, vádaskodva ordítok, hogy mégis miféle luvnyával mulatott egy teljes napon át?! Míg én otthon betegre sírtam magam. Aztán délutánra elegem lett az önsajnálatból. Nem fogok hisztizni. Nem fogok kiabálni vele, csak jöjjön haza. Egyik kétségbeesésből a másikba huppantam, öt percenként változott az elméletem, hogy mit csinálok ha a féjem hazajön: ordítva vágom a fejéhez, hogy milyen szemét, vagy nyakába ugrok, és sírva kérek bocsánatot. Délután felhívtam egy takarító céget, akik azt mondták másnap kijönnek. Legalább a ház rendben lesz.
James még mindig nem jött haza. Elmentem bevásárolni, vacsorát akartam főzni, mert rájöttem, hogy én magam sem ettem azóta, hogy elment. Csak a kávé tartott még mozgásban. A konyhában voltam, és éppen a csípős szósszal bajlódtam, thai zöldséges pirított tésztát akartam neki készíteni. Tudom, hogy szereti. Hallottam, hogy megállt a ház előtt, a gyomrom mogyorónyira zsugorodott, de nem szóltam semmit. Nem is köszönt. Mire kiszaladtam a konyhából ebben a hodály nagy házban, már félúton járt felfelé a lépcsőn. Nem mentem utána, nem akartam odaégetni a tésztát, szép is lett volna! Ennyi idő után végre főzök valamit és még azt is elcseszem… Ijedtemben hatalmasat ugrottam, amikor a nevem kiabálta, basszus, már megint mi van?! Rend és tisztaság mindenhol, vacsorát készítek, most meg mi a fene ütött belé? Reszkető mozdulattal kapcsoltam le a tűzhelyt, nem vártam meg míg kész az étel, de elégetni se akartam. Kapkodva szökdécseltem fel a lépcsőn, nagyot nyeltem, mielőtt a hálószobába léptem volna. Ha vallásos lennék, azt hiszem még imádkoztam is volna. Az ajtóban álltam meg, félve pillantottam rá, láthatóan tajtékzott a dühtől. Idegesen tördeltem a kezeimet, pedig legszívesebben átöleltem volna.
- Jamie… Mi… mi a baj? – tojásokon lépkedek, szinte szó szerint. Halványlila gőzöm sincs arról, hogy min akadt ki ennyire. Nem tudtam azonban a boldogságot kiűzni a szemeimből, hogy végre megint itt van, hazajött hozzám. Az elmúlt napokban úgy éreztem, mintha nem kelt volna fel a nap, én meg egy sötét pincében nyomorogtam volna. Egy lépést tettem felé, bizonytalanul. Bizonyára másképp nézek ki, mint mikor utoljára látott, akkor még szépen csigákba kunkorodó hajam keretezte vastagon sminkelt arcom. Friss lakk csillogott a körmeimen, és drága, kihívó ruhákban flangáltam. Most egyszerű lófarokban van a hajam, nincs rajtam smink, minek, úgyis elkenődne amennyit bőgök… a lakk is itt-ott lepattogott már, nem törődtem ilyesmivel miközben én is takarítottam a házat. Farmert és pólót húztam, kéket, egyszerűt. Rám ismer így még egyáltalán?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Nov. 23, 2015 6:27 pm Keletkezett az írás




Próbálom leolvasni a barna üvegcséről, hogy mi lehet az, de a betűk olyannyira elkoptak, hogy nem bírom már kiolvasni. Találgatni kezdhetnék, hogy mi lehet ez, de túl sok gyógyszer van ilyen dobozban. Orvos vagyok, így természetesen felismerem a legtöbb gyógyszert, leginkább az általánosokat, és a szakmámban használt pirulákat, de tekintve, hogy ebbe se tabletta, se más nem található, nem tudok rájönni. A fejemben csak úgy kattognak a fogaskerekek. Mi lehet ez? Mire kellhet neki? Fogamzásgátló? De hát én vagyok a nőgyógyásza. Na jó, ez így nem teljesen igaz. Maddie sohasem engedte, hogy én vizsgáljam, csak amikor terhes volt. Az volt az egyetlen alkalom amikor megengedte, hogy szakmai szemmel vizsgáljam a lába közét. Másik orvoshoz jár, ami persze mindig bökte a csőröm, de megértem. Ha Ő netalántán urológus lenne, én sem engedném, hogy Ő vizsgáljon. De azt hiszem, hogy semelyik fogamzásgátlót nem adják ilyen üvegben. Talán kisebben, de ekkora kiszerelésben biztosan nem. Ebbe vagy ötven gyógyszerszem belefér. Lehet, hogy több is, attól függ mekkora méretűek a pirulák.
A vízcsobogás elnyom minden zajt, mégis meghallom sietősen csattogó lépteit. A zsebembe rejtem el a titkát, és a megjelenő nőre - aki nem a feleségemre hasonlít, hanem arra a lányra aki a házasságunk előtt volt - bámulok. Villámokat szór a szemem, nem tudom, hogy ordítsak, vagy sem. Egy pillanatra megrészegít a látványa. Szőke haja olyan copfba van kötve, amilyenre szex közben szokta fogni. Szinte elmosolyodom, ahogy eszembe jut. Eszembe jut, ahogy melltartóban mászik felém, csintalan mosollyal az arcán, az ajkát harapdálva.
A zsebemhez nyúlok, hogy visszatereljem gondolataimat a problémánk felé. A pillanatnyi nyugodtságom elillan. Nem az általam szeretett nőt látom benne, hanem a titkolózó feleséget. Nem tudtam a gyógyszerről. Mi van ha másról sem tudtam? Mi van ha megcsalt, vagy nem is igazán szeretett? Maddie úgy szórta a pénzünket ahogy csak lehetett. Be kell vallanom, sosem voltak anyagi gondjaim. Nem okozott gondot a pénz, akármiről legyen is szó, de az eléggé kiakasztott amikor 3000 dollárokat költött egy cipőre. Talán akkor romlott el minden. Talán abból a pénzből vette ezeket a gyógyszereket.
- Mi a baj? Az ég világon nincsen semmi baj kedvesem! -
Próbálok mézes-mázos hangot megütni vele szemben, de él érződik ki hangszínemből. A szemem vadul villog. Az arcát nézem, puha vonásait.
- Nem szeretnél valamit elmondani? -
Felhúzom a szemöldökömet. Vajon mióta szedi ezt a gyógyszert? Talán ezért nem esett teherbe. Lehet, hogy olyan hatással van rá. Ciccegek, és a fejemet csóválom. Maddie egyszer teherbe esett, emlékszem ahogy kivirult. Madarat lehetett volna vele fogatni. Én is örültem neki, de szolídabban. Nőgyógyászként tudom, hogy két hét, nem hét, a baba bármikor elmehet, és habár nem akartam Maddiet ezzel traktálni, mindig ott lapult az agyamban. És megtörtént. Ügyeletes voltam a kórházban, Ő meg zokogva hívott, el sem tudta mondani, hogy mi baja. Csak zokogott, és zokogott, keservesen, és azt hajtogatta, hogy sajnálja. A frászt hozta rám. Hazarohantam, és az éjszaka közepén, az egész ház az ő zokogásától zengett, ő meg ott állt a nappaliban, fehér hálóinge csupa vér volt, és ordított. A kezei is véresek voltak. Egy pillanatig féltem a saját feleségemtől, de ő a karjaim közé szédelgett. Hosszú percek után tudta csak elnyöszörögni, hogy a magzatunkat elvesztettük. Maddiet hetekig tartott kirángatnom abból a gyászból amit érzett. Hiába mondtam neki, hogy terhes lesz még, vagy legalább tízszer, ő nem hitt nekem. Azóta pedig egyszer sem történt meg az amire én is úgy vágyom. Ha jobban belegondolok tesztet sem vett soha.
Hallgatlak.


Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
36
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Nov. 23, 2015 10:05 pm Keletkezett az írás



Madarat lehetett volna velem fogatni, amikor végre azt hallottam három nap után, hogy James hazajött. Nem köszönt rendesen, az igaz, de azért némi reményre ad okot a dolog. Próbáltam nem arra gondolni, hogy még mindig haragszik rám, inkább azt kezdtem el tervezgetni, hogy hogyan próbálok majd kibékülni vele. Ha majd lejön, remélem vacsorázik, tudom, hogy szereti a főztömet, mert mindig odafigyelek arra, hogy olyasmit készítsek amit szeret. Igen, anyám szerint a hasukon át vezet az út a pasikhoz… persze ő nem ismeri a férjemet. Nagyjából ugyanolyan rövid út vezet hozzá a hasán és a gatyáján keresztül is. Még mindig szeretném neki elmondani, hogy meg akarok változni, és azt is, hogy miért voltam olyan hülye mostanában. Nem adtam fel a reményt, hogy majd megért és… nincs és. Minden olyan lehetne, mint régen. Valamiért mégis úgy érzem, hogy nem fog meghallgatni. Mintha már nem érdekelném egyáltalán.
A szószt kevergetem, amikor kiabál, tényleg nem tudom mire vélni. Azt hittem, így, hogy rendben lesz a ház egy kicsit megnyugszik. Nem tudom min húzhatta fel magát, mindenesetre miután kikapcsoltam a tűzhelyet, azonnal felfelé robogtam hozzá. Lehet, hogy egy bankszámla kivonatot talált? …Attól szokott így kiborulni.
Látom, hogy meglepődött, ahogy meglátott. Azt hiszem, nem tetszek már neki, elvégre a csilivili feleségének nyoma sincs, egyedül én maradtam, minden sallang nélkül. Aggódva haraptam az ajkamba, sosem nézett még rám így. Ennyi harag, indulat és düh még nem volt a szemeiben. Soha nem ütött meg, még a közelében sem járt, valamiért most mégis úgy érzem, hogy azért van a keze a zsebében nehogy valami hülyeséget csináljon. Nem is merek közelebb menni.
- De, valami van. – óvatos a hangom is, kíváncsian fürkészem az arcát, próbálom megfejteni, hogy most éppen miért utál. Semmit nem tettem, legalábbis most nem. Utálom amikor ilyen hangon beszél velem, ezt a behízelgő maszlagot tartogassa a betegeinek, velem szemben tudja, hogy hasztalan. Úgyis tudom, hogy éppen a pokolra kíván.
- Nem tudom, mit kellene elmondanom. – állom a pillantását, azzal nem megy semmire, ha most meg próbál velem fölényeskedni. Az elmúlt években éppen eleget gyakoroltam azt, hogy hogyan tegyek magasról arra, hogy ki mit mond vagy mit nem. Aztán valami átsuhan az arcán, látom is, és hallom, ahogy cicceg. Tudja, hogy utálom, ahogy azt is amikor grimaszol, mégse tudom leszoktatni róla. Emlékeket látok az arcán, kellemetlen emlékeket. Nem uralja sem ő sem én elég jól a vonásainkat, így pontosan tudok mindent, mindent amit érez vagy gondol rólam ebben a percben. Fájdalmas dologra gondol, valami olyasmire, ami… amiről nem beszélünk. Rájövök, hogy mi lehet az, biztos a gyerek, most majd megint azzal fog jönni, hogy szar feleség vagyok amiért nem vagyok hajlandó gyereket szülni. Pedig ez nem ilyen egyszerű, ha nem rettegnék annyira a terhességtől, akkor sem lehetne kisbabánk. A gyógyszerek még legalább egy vagy két hónapig nem ürülnek ki a szervezetemből, és nem szívesen kockáztatnék.Tovább fürkészem az arcát is, és a fürdő felé is pislogok. A szekrényem nyitva… szóval ott talált valamit. Visszatérek hozzá, szemeit keresem, és már tudom, hogy tudja. A rohadt életbe! Elkerekednek a szemeim, majd pillantásom a táskám felé siklik. Érintetlennek tűnik, szóval a fogamzásgátlót nem találta meg. Éveken át szedtem úgy, hogy tudott róla, az első terhesség után úgy éreztem még nincs itt az ideje egy gyereknek. Egy éve volt egy nagyobb vitánk, persze nem akkora mint a mostani, és akkor elméletileg kidobatta velem a bogyóimat. Én meg szépen írattam fel másikat, én tudtam, hogy a pszichológus által felírt gyógyszer nem lenne kompatibilis egy terhességgel, és nem vagyok olyan felelőtlen, hogy kockázassak, és beteg gyereket hozzak világra a saját hülyeségem miatt.
- Hallgatsz? Miről szeretnél hallani? – oldalra döntöm a fejem, úgy pislogok fel rá. Közelebb lépek, az órám kezdem el piszkálni idegességemben. Nem félek tőle, kiabálhat akárhogy, belőlem ugyan nem szed ki semmit. Fogalma sincs, hogy ezzel csak őt védem, nem akarom, hogy valaha is megtudja, hogy miért vannak nálam gyógyszerek. Nem így akarom elmondani neki a dolgot, nem úgy, hogy tajtékzik a dühtől. Legjobb védekezés a támadás, próbálom hát legyűrni magamban Maddiet, és elővenni Mrs Callaghant. Azt az utálatos, undok nőt, akit általában a taxisofőröknek, cipőbolti eladó srácoknak tartogatok. A férjem nem is ismeri azt az oldalamat, vele tényleg mindig igyekeztem kedves lenni, olyan mint régen. – James, ha azt hiszed, hogy sarokba tudsz szorítani, akkor tévedsz. A legrosszabbat már megtetted, elmentél. Szóval, lehiggadnál és elmondod végre, hogy mi a bajod? Vagy inkább kérdezzelek arról, hogy hol voltál, és miért nem hívtál fel? – magam is meglepődök azon, hogy mennyire higgadt tudtam maradni. Szerettem volna átölelni, a mellkasába fúrni az arcom, nyakába szimatolni. Imádom az illatát, teljesen megőrülök tőle. De Mrs Callaghan nem, és most azt a viselkedést kell elővennem. Bár kibékülni nem fogunk így, de nem is árulok el neki semmit sem. Nem akarom, mert nem akarom, hogy magát hibáztassa amiért nem vette észre már hamarabb az egész depressziót és a pánikrohamokat. Sokkal jobban szeretem mint hinné, most is éppen azért vagyok vele ilyen undok, hogy a lehető legkevésbé bántsam.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Nov. 24, 2015 11:29 am Keletkezett az írás




Megforgatom a szememet és grimaszolok, vágom a pofákat. Tudom, hogy gyűlöli, nagyon gyűlöli, de nem tudok róla leszokni. Ez olyan, mint hogy az ember tolatva, vagy szemből szeret-e jobban parkolni. Nem tudok rajta változtatni, hiába akarok. Elhatalmasodik fölöttem a sok indulat, és nem tudom magam kontrollálni. Persze sohasem ütném meg, effektíve nyugodt vagyok. Nehéz kihozni a sodromból, leginkább csak gyülemlik bennem a sok feszültség, ami egyszer, mint a vulkán úgy robban ki.
- Jajj Madison, Isten szerelmére, ne játszd itt nekem az ártatlant! Arról akarok hallani, hogy ez micsoda!? -
Kirángatom a zsebemből az aprócska üvegcsét, majd a mutató és hüvelyk ujjam közé fogva lebegtetem meg előtte. Dühös vagyok, de igazából nem is tudom mire. Rá, mert nem mondta el és mert titkolózott, de magamra is. Elvégre Ő a feleségem, minden egyes nap egy ágyban aludtunk, egymás mellett keltünk, még fogat mosni is ugyan ott mostunk fogat. Soha nem gondoltam volna, hogy kutakodnom kellene, akár a szekrényében, akár a táskájában. Mindig is megbíztam benne, hogy ha lenne valami elmondaná. Most csalódnom kellett. Igazából nem is vagyok dühös, sokkal inkább csalódott. Hittem neki, mindig hittem neki. Akármit mondott, akármennyire is hihetetlen volt, én elhittem. Mint amikor egyszer benyögte, hogy ismét terhes. Holott tudtam, hogy ez szakmailag lehetetlen, hiszen bizonyos okok miatt védekeztünk, én mégis hinni próbáltam neki. Kivizsgáltam, hogy tudja, bennem megbízhat. Akármi történjék, akármekkora a baj, én itt vagyok neki. De úgy látszik, hogy ez mégsem volt olyan biztos számára.
Csak találgatni tudok, hogy milyen gyógyszer volt benne. Antidepresszáns, netalán altató, vagy az új, márkás fogamzásgátló? Akárhogy is legyen, Madison nem buta lány, sok mindent tud a szakmámról, nagyon sokszor osztom meg vele a tapasztalataimat, adok át tudást, így egészen biztos vagyok benne, hogy tudja akármit is szedett, nem lehetett volna kisbabánk.
A rádöbbenés hatalmas súllyal nehezedik a vállamra. Ha lehet, még jobban bánt, hogy titkolózott. Én annyira szerettem volna azt a gyereket. Harmincöt éves vagyok, és fiatalabb már nem leszek, úgy ahogy ő sem. Minden egyes évvel nagyobb a kockázata annak, hogy sohasem lesz gyerekem tőle. A tudat, hogy szándékosan akadályozta, belülről mardos.
Szemem rávillan, kétkedve méregetem. Tényleg nem az a nő áll mellettem akit sok éve megismertem. Teljesen más ember áll előttem.
Ahogy közelebb lép hátrálok. Nem akarom, hogy elvonja a figyelmemet azzal, hogy megölel, vagy őzike szemekkel mered rám. Tüntetőleg megrázom a fejemet, és bevágtatok a fürdőszobába, hogy elzárjam a csapot. A víz már vészesen közel van a kád pereméhez, nem akarok ma még takarítani is.
Szavai úgy hatolnak belém, mint kés a húsba. Megpördülök, és rámeredek. Most komolyan számon akar kérni? Engem?
- Hol voltam? -
Magamnak dünnyögök leginkább. Majd fölpillantok rá.
- Amikor elmentem, világosan kijelentettem, hogy gondolkoznom kell. És gondolkoztam is. Nem fogok neked magyarázkodni, azt hiszem nincsen miért. A viselkedésed Madison már az agyamra ment, kezdtem becsavarodni, hogy amíg te itt nyugodtan éldegélsz, minden nap körmöshöz, meg fodrászhoz jársz, addig eszedbe se jut, hogy van egy férjed. Aki mondjuk éhes ha hazajön. Nem vagyok kapzsi ember, tudod jól, de az utóbbi időben eléggé sokszor akadt fönt a szemem. Kétezer dollárokat költöttél vázákra, meg tányérokra, amiből úgy sem eszünk majd. És a lakás? Úgy érzem, magamat, mint egy kibaszott múzeumban. Fehér falak, krém bútorok, fekete vagy szürke minden más. Az amúgy meg múzeum lakásunk pedig úgy nézett ki, mint egy romhalmaz. Kilógattad azt a képet, ami szintén fekete, meg fehér, és szürke.. És azt megtudnád mondani, hogy amíg magaddal foglalkoztál minden egyes nap, szebbnél szebb ruhákba flangáltál, puccos éttermekben ebédeltél, akkor gondoltál rám? Mond csak, mikor vettél nekem utoljára valamit? Nem emlékszel? Jó, mert én se! -
Úgy lihegek, mint aki a maratont futotta le. Lehuppanok a kád szélére, fejemet a tenyerembe temetem, és mélyeket lélegzem. Mikor felpillantok rá, már nem kiabálok, nem is vagyok bosszús, csak nagyon csalódott.
- Úgyhogy nagyon szépen kérlek Maddie, mond el, hogy ez micsoda.. -
Az üvegcsét finoman a pultra helyezem, és várakozóan pillantok rá.

Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
36
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Nov. 24, 2015 12:53 pm Keletkezett az írás



- Egy üres gyógyszeres üveg, amit feltételezem a szekrényemben találtál. Az enyém, természetesen. – olyan nyugodt marad a hangom végig, amíg beszélek, hogy még én sem ismerek rá. Arcomon csak minimálisan látszik a zavartság, a félelmemet és döbbenetemet a szenvtelenség álarca mögé rejtem. Ha tudná, mennyire rossz ez nekem is, hogy ezt kell csináljam vele! Legszívesebben átölelném, fejét az ölembe húznám, ujjaim a hajába fúrnám és mindent elmondanék neki, hogy valahogy megnyugtassam. Dühös és értetlen, fáj neki, hogy titkolóztam. Nekem sem volt ez az év kellemes így, de ez persze nem mentség és nem is lenne vigasz neki.
Most, hogy tudja, hogy valamilyen gyógyszert szedek, valószínűleg arra is rájött, hogy részben emiatt tiltakoztam annyira a gyerek ellen. Mert hát, egy évnyi terápia után azt már lassanként képes vagyok felfogni, hogy James nem is akármilyen orvos, ha bármi baj lenne, tudom, hogy segítene, nem hagyná, hogy megint megtörténjen a baj. Vigyázna ránk, de ez nem ilyen egyszerű.
Fejem csóválva követem a fürdőbe, végigsimítok a dupla mosdón, az Ő felén, megérintem a parfümje üvegét. Tényleg nem ilyen egyszerű. Valahogy még a költekezés és a hisztériák közepette jöttem rá arra, hogy nem lennék jó anya. Legalábbis úgy nem, amilyen önzőn viselkedtem. Most komolyan, abba az életformába belefért volna egy gyerek? Rám mert volna bízni egy gyereket? Mert én nem, egyszerűen szörnyen viselkedtem, még vele se foglalkoztam, mit tettem volna egy védtelen kisbabával?! Legjobb esetben is egy dadusra bíztam volna… Előbb meg kell változnom,és csak utána vállalhatnánk gyereket. Ő mindig azzal jön, hogy tik-tak, telik az idő, nem leszünk már fiatalabbak, de azért beláthatná, hogy harmincöt évesen még nem vénember, bőven lehet még gyereke akár tőlem akár mástól.
Végig szalad a hideg a hátamon, ha belegondolok, hogy Jamienek mástól legyen gyereke… Rémálomba illő az egész. Nagyot sóhajtok, szótlanul hallgatom amiket újra a fejemhez vág. Még mindig igaza van, és én még mindig nem tudok rá mit mondani. Hazudjak? Minek… szinte másodpercenként távolodik tőlem mérföldeket, akkor meg minek hazudjak? Azzal nem oldok meg semmit. Tudom, hogy fáj neki, hogy titkolóztam, dühös rám és csalódott. Amikor arcát tenyereibe temeti, elé lépek, és letérdelek a puha szőnyegre. Nem azért, mert könyörögni akarok, hanem mert az elmúlt években először igazat akarok neki mondani, és azt akarom, hogy rám figyeljen. Felé nyúlok, ha hagyja, akkor tenyerem az arcára simítom.
- Önző voltam. – szinte suttogva fogok bele a mondandómba, próbálom nem elsírni magam. Tudom,hogy a könnyektől ellágyul, és nem akarom így manipulálni. Azoknak az időknek vége. – Tudom, hogy mennyire ocsmányul viselkedtem Jamie… De akármi is volt, én mindig szerettelek. Akármi másban kételkedhetsz, csak ebben nem. Nem mondhatom el, hogy miért kaptam azt a gyógyszert… - megremeg a hangom, nyelek egy nagyot, és próbálok nem pislogni, hogy a könnyek ne guruljanak végig az arcomon, de lehetetlen. Az első könnycseppet gyorsan követi még vagy több tucat, borsónyi cseppekben gurulnak le az arcomon. – Meg akarok változni, minden más lesz. Kérlek szépen, hidd el nekem, hogy nagyon sajnálom és… nem mondhatom el. Légy szíves ne is nyomozz utána, hogy mi volt abban az üvegben vagy miért. Csak olyasmit találnál, ami még ennél is rosszabb lenne. Könyörgöm, ezt ne bolygasd, jó okom volt eltitkolni. – lehajtom a fejem, kezeim az ölembe hullnak. Talán még soha nem volt ennyire komoly beszélgetésünk. Nem voltak köztünk titkok, és most sem vallottam be az enyém. Nem tehetem, nem akarom, hogy magát hibáztassa amiért nem vette észre hamarabb. Hüppögve tör elő belőlem a zokogás, tudom, hogy nem fogja érteni a dolgot és ki akarja majd deríteni az igazat. El fog hagyni emiatt az egész miatt és igaza lesz. Itt az ideje igazat mondanom, és rá bíznom a döntést, hogy bízik-e bennem, vagy megy a feje után és kibogozza a szálakat. Eddig még nem kellett benne csalódnom, és tudom, hogy akárhogy is dönt, az lesz a helyes megoldás mindkettőnknek.
- Gondoltam rád mindig, amikor vásároltam. Dühös voltam, ezzel akartalak büntetni amiért sokat dolgozol és alig láttalak. Haragudtam, amiért három éve egyedül hagytál azzal a teherrel… úgy éreztem egyedül kell szembenéznem azzal, hogy elvesztettem a gyerekünket. És tudom, hogy az én hibám volt, de olyan nehéz volt, mert te nem érezted azt amit én… Te előröl akartál kezdeni mindent.- a tenyerembe zokogok, de most már nincs megállás, ha elkezdtem, muszáj végig is csinálnom, elmondani neki amennyit csak merek ebben a pillanatban. Reszketeg lábakkal állok fel, el kell mennem innen, nem akarok ebben a házban maradni most. – Kérdezd Johnny Andersont, ha a gyógyszerről akarsz tudni. Mondd meg neki, hogy elmondhat mindent. – letörlöm az arcom, próbálom összeszedni magam. Johnny volt az esküvőnkön a tanúja, gondolom így még rosszabb a helyzetem. Nem akarom, hogy James sajnáljon, vagy megérintsen. Nem érdemlem meg. Bizonytalan léptekkel indulok el kifelé, de még visszapillantok rá. – És azt a képet én festettem.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Nov. 24, 2015 6:27 pm Keletkezett az írás




Felszalad a szemöldököm Maddie válaszán. Az övé. Mégis ki másé lenne? Ketten élünk ebben a házban, és ha nem én szedem, akkor egészen biztosan Ő. Nem szeretem amikor ezt csinálja. Kikerüli a kérdést, válaszol, de mégsem. Orvos vagyok, szeretem ha a kérdéseimre egyszerű, egyenes választ kapok. Nem kell megtekerni, csűrni és csavarni, csak el kell mondani. Igen drágám, én szedem, mert ez és ez a bajom. Már régen el kellett volna mondania.
Hagyom hogy arcomat a kezébe vegye, de nem pillantok rá. Hallom, hogy elcsuklik a hangja, és hogy hüppög, de ha fel is nézek, akkor megnyerte a csatát. Nem akarom, hogy így befolyásoljon. Tudja nagyon jól, hogy nem bírok ellen állni ha sír. Akkor olyanokat mondok, amit kicsit sem gondolok igaznak, csak ő ne sírjon. Képes vagyok én bocsánatot kérni azért a hibáért amit Ő követett el. Nem lenne értelme, mert csak ugyan ott állnák, ahol a part szakad. Még mindig nem tudom, hogy mi ez a gyógyszer, mert nem akarja elmondani. Fáj, hogy ennyire nem bízik bennem, hogy rákérdezek, és még akkor sem mondja el, hogy mi az pontosan. Tudja, hogy tudom, és tovább titklózik. Bosszant, hogy kizár az életéből, hiszen Isten szerelmére, Ő a feleségem! Fáj látnom, hogy zokog, hogy azért zokog mert megtaláltam ezt a szaros üveget. Azt kívánom bárcsak soha ne jutottam volna a nyomára, bárcsak Maddie titka maradhatott volna.
Megrázom a fejemet. Még mindig nem pislogok fel rá, mert még mindig zokog. A szívem facsarodik bele, de most az egyszer nem kérhetek én bocsánatot.
Rágódom. Nem tudom mit is kellene tennem. Úgy érzem, hogy a kettőnk által felépített világ, most romokban hever. Az alapjainál ingott meg, ott ahol én olyan erősen építkeztem.
A bizalom számomra nagyon fontos egy kapcsolatban, ez képezi az alapját. Az, hogy ő nem bízott, és láthatólag még most sem bízik bennem, engem is hátrálásra késztet. Olyan kapukat zár be bennem is, amiket sohasem szabadott volna becsapni.
Feláll. Felpillantok rá. A könnyek még mindig ott záporoznak lefelé vonásain, az én arcom pedig fájdalmas fintorba rándul.
- Johnny Anderson a barátom, de orvos. Nem kérhetem arra, hogy elmondjon olyasvalamit, ami a te feladatot. Te sem kérheted erre. Nem lökheted át a felelősséget másra.. -
A hangom rekedtes a sok elfojtott indulattól. Fáj, hogy Johnny mindvégig tudott a dologról, mégsem szólt, de közben megértem. Köti az orvosi titoktartás.
- Ne menj el Maddie. Nem szeretném ha ilyen állapotban kóvályognál itt. Gyere ülj be a kádba, fürödj meg, aztán dőlj le pihenni. Későre jár már. -
Azt, hogy én megyek majd el, nem teszem hozzá. Valószínűleg megvárom majd meg elalszik. Aztán lelépek. Képtelen vagyok most vele egy ágyban aludni. Így nem, hogy tudom nem őszinte velem.
Magamat okolom. Biztosan elrontottam valamit.
- Akkor is borzalmasnak találom a képet ha te festetted.. -
Szomorkás mosoly játszik az arcomon. Az apró üvegcsét visszateszem a helyére, Maddie szekrényébe, és bezárom. Bezárom a titkát oda, ahova való.
-Gyere. Tényleg jót tenne neked a fürdő.. -
Bökök fejemmel a hatalmas kád felé. Nem érzem, hogy minden rendben lenne, nem érzem úgy hogy minden rendben lesz. Azt sem tudom mit tennék legszívesebben.

Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
36
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Nov. 24, 2015 7:58 pm Keletkezett az írás



Rám sem néz… Mondhatok akármit, sírhatok akármennyire, már egy pillantásra sem méltat. Hosszú hónapokon át manipuláltam sírással, így meg is értem, hogy nem akarja látni a dolgot. Pedig most őszintén, valódi szomorúság miatt bömbölök, és nem azért, mert nem vette meg nekem azt az új kocsit amit kinéztem magamnak. Ha rám nézne, láthatná, hogy magasról teszek arra, hogyan nézek ki. A „műsírások” alkalmával gondosan ügyeltem rá, hogy a szemfesték a helyén maradjon, hogy az orrom ne pirosodjon ki, hogy az arcomon a szeplők mellett ne vörösödjön ki a bőröm. Most úgy nézhetek ki, mint akinek a tél deresre csípte az arcát. Egyszer történt még csak velem ilyesmi, mármint, hogy a nagy hidegtől kipirult az arcom. Beszélgettünk a karácsonyról, hóról, szánkózásról… azt sem tudtam az milyen, itt nem igen esik olyan vagy annyi hó, hogy élvezni lehessen. Akkor télen, Jamie elvitt engem Európába karácsonyozni. Párizs, Helsinki, Brüsszel, London… annyira szép volt. Én meg a hálátlan kis dög, végig csak nyafogni tudtam, amiért nem mehettem be minden boltba ami csak megtetszett. Ha valaha is újra elvinne egy ilyen csodálatos utazásra a férjem, semmi mást nem kérnék, csak azt, hogy fogja a kezem, és sétáljon velem ezekben a városokban. Már nem kellenek drága holmik, már nem kell semmi más, csak Ő.
Szeretném átölelni, szeretném ha a meleg bőréhez simulhatnék, ha fülem a mellkasára tapasztva hallgathatnám szívének rendíthetetlen, egyenletes ritmusát. Helyette inkább csak szipogok egyet, és kézfejemmel elmaszatolom a könnyeim, nem valami nőies a mozdulat, de inkább jellemző rám, mint az a körülményeskedő szempilla rebegtetés és a zsebkendővel való gondos felitatás.
- Johnny tudta, hogy mérges leszel. – mosolyodom el halványan. Nem akarom, hogy James még az egyik legjobb barátjával is összevesszen miattam. – Fél éve kirúgott a rendelőjéből, azt mondta, hogy ő nem tud előtted titkot tartani. Jó barátod. – bólintok, mert igaza van, nekem kellene elmondani nem az orvosnak, de én erre még nem állok készen. Talán, majd egyszer. De most inkább elmennék, ebben a házban még van titok bőven, és remélem nem találja meg őket.
James úgy bánik velem mint egy gyerekkel, már megint gondoskodik rólam. Nem teheti ezt folyton, nem törődhet velem. Minden gondom, bajom ő intézi el, helyettem visel mindig minden terhet. Hogyan várja el tőlem, hogy gondoskodjak a gyerekünkről, ha még magamról sem tudok? Nem, nem akarok fürödni és nem akarok pihenni sem. Elegem van a kényelmes, kényeskedő életemből. Nem fogom elmondani neki, de holnap állást fogok keresni. Régebben jó voltam a munkámban, és most is az akarok lenni. Értelmes dolgokat akarok csinálni.
- Nem akarok fürödni. Megyek, befejezem a vacsorát. – mégis megtorpanok az ajtóban. Hát persze, hogy borzalmasnak tartja a képet. Én is annak tartom, nem is az a lényege, hogy szép legyen. Azon a vásznon az érzéseim vannak, nem pedig a rózsaszín cukorhabos félszín.
- Tudom, hogy nem tetszik. – mosolyodom el halványan. Hát, ezért nem mondtam el neki semmit a gyógyszerekről. Mert nem értené… - De tudod, Bébi… nem azért csináltam, hogy szép legyen. Ha valami szépet és jót, üreset és nem valóságosat akartam volna festeni, akkor a házunkat festettem volna meg.
Elbizonytalanít, hogy újra marasztal. Nem szokott ilyesmit csinálni, amikor dühös. Annál is nagyobb a baj, mint amekkorának tűnik. Tudom, hogy el fog menni újra. És azt is tudom, hogy akkor már nem fog visszajönni. Rá nézek, de nem mondok már semmit. Szégyellős mozdulattal húzom át fejemen a pólót. Nem szoktam zavarba jönni előtte, sőt, általában szeretem, ha alaposan megnéz, de most valahogy mégsem tartom helyénvalónak. Őszintén nézek szemébe, miközben lassan leveszem a farmert is, majd közelebb lépek hozzá.
- Hiányzol. – mormolom halkan, de a tekintetem azt mondja: maradj velem. Csak ma éjjel, de maradj még velem. Nem hiszem, hogy akarná, hogy átöleljem, mégis közeledek felé, aztán megtorpanok. – Jamie… maradj velem, kérlek. – nagyot sóhajtok, tudom, hogy nem így lesz majd, semmivel nem tudom maradásra bírni.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Nov. 25, 2015 10:18 am Keletkezett az írás




Csendben hallgatom. Fáj arról hallanom, ahogy az egyik barátommal szövetkeztek, eltitkoltak előlem valamit, ami igazán fontos. Viszont rá kell arra döbbennem, hogy hihetetlen mennyiségű dühöt érzek mind Maddie és mind Johnny iránt, mégsem ők a hibásak. Maddie kiutat keresett, az orvos pedig megadta neki, én pedig azt hiszem, hogy miattam van mindez. Az, hogy főorvos lettem, nem véletlen. Annyira hajtottam, annyi mindennel foglalkoztam, hogy közben elfeledkeztem a feleségemről. Egy hétből öt napot a kórházban vagyok, szerdánként vagy csütörtökönként ügyeletesként az éjszakát is bent kell töltenem. Délutánonként a magánrendeléseimre megyek, és a lehető legkevesebb időt töltöm itthon.
Elmosolyodom amikor bébinek szólít. Mindig is szerettem azt, ahogy kimondta. Pajkos éllel a hangjában, mégis halál komolyan. A régi időkre emlékeztet, a boldogságunkra, a kalandvágyra ami mindkettőnk szívében ott ült. Én olyasfajta fickó vagyok, aki minden nap menne valahova. Nehezen ücsörgök otthon, szívesebben vagyok a szabadban. A házasságunk előtt Maddie is ilyen volt, hegyet másztunk, búvárkodtunk, vagy csak a városban sétáltunk, és közben képeket készítettünk. Magunkról, a tájról, egymásról. Van vagy ötezer kép a laptopomon Maddieről ahogy eszik. Mindig is gyűlölte ha akkor fotózom, én pedig előszeretettel csináltam róla olyan képeket. Hiányzik ez az élet, hiányzik, hogy olyanok legyünk, mint régen. Az utóbbi időbe jó ha félévente egyszer elmentünk valahova. Megpróbálkoztam azzal, hogy elviszem a strucc farmra, ahol struccon lehet lovagolni, de ahogy odaértünk Ő csak a hőség miatt, a kosz miatt nyávogott, sírva fakadt, hogy mi lesz így a hajával, a bőrével, én pedig hazahoztam. Az utóbbi két évben egyetlen új kép sincs Maddieről és rólam. A telefonom háttérképe három éve készült, és azóta hiába akartam frissíteni, nem tudtam.
Én is úgy érzem, hogy a házunk üres. Éppen olyan üres, mint mi magunk. Semmi sincs itt ami összekötne bennünket a házzal, vagy akár egymással. Mint egy luxuslakosztály egy hotelben.
Szemem a testére tapad, ahogy a póló a földön landol. Nagyon régen láttam Őt már meztelenül, nagyon régen fürödtem vele, és nagyon régen érintettem ÚGY a testét. Talán egy hete lehetett, amikor sietősen összefeküdtünk, de akkor is az én unszolásomra. Sminket viselt már. és nem volt hajlandó levenni a ruháját. Folyton sürgetett.
Megrészegít a feleségem látványa. Nem tudom pillantásom elkapni a melltartójáról. Közelebb lép, nekem pedig úgy érzem, hogy szabadulnom kell. Le kell lépnem. Nem lehetek vele együtt. Most biztosan nem. A szex egy olyan eszköz ami megrészegít, ami marasztalásra bírna. Hiszen nem dughatom meg, és léphetek le úgy, hogy talán sohasem térek vissza.
Kezeimet a vállára teszem, végigsimítom a karját, kezeimet puha, keskeny derekára helyezem, és magamhoz húzom. Mélyen szívom be haja illatát, elraktározom. Élvezem, hogy hideg teste nekem simul.
- Te is hiányzol nekem Kedves .
A hajába suttogom, finoman, akár a lepke száll a virágra.
- Rendben. Veled maradok.. -
Nem nézek rá, még mindig a hajába beszélek, és így könnyebb. Könnyebb hazudnom.
Eltolom magamtól, kezemmel az arcán simítok végig. Kihátrálok a fürdőből, magára hagyom.
- Fürödj meg, addig befejezem a vacsorát. -
Behúzom magam mögött az ajtót, csendben baktatok végig a lépcsőn, a konyhába szeretnék menni, éhes vagyok már, de a nappali úgy vonz, mint málnás a mackót. Megállok a közepén. Fehér falak. Üresen fehér falak. Kristályedények, nagyok és aprók. Szobrok, és gyertyák.
Kezemmel végigsimítok az ébenfa bútoron, és rámarkolok a vázára. Ocsmány, és üres. Egy virág sincsen benne. A plazmatévének hajítom. A váza hangos csattanással hullik ezernyi darabra, a tv betörik, de nem zavar. Ami a kezem ügyébe kerül azt földhöz vágom. Előbb a kristályedényeknek vetek véget, majd a porcelánszobrokat dobálom szét. Egyik a másik után. Mire végzek minden romokban. AZ üvegasztal, az üvegvitrin. Ezernyi darabban hever a földön, és emlékeztet az érzéseimre, saját magamra.
A konyhába indulok, kitomboltam magam. Apró mosollyal az arcomon fejezem be azt amit Madison elkezdett, úgy ahogy olyan sokszor tettem már.

Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
36
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Nov. 25, 2015 12:55 pm Keletkezett az írás



A lehető legegyszerűbb Jamiet hibáztatni mindenért. Azért, hogy úgy éreztem egyedül maradtam a vetélés okozta gyászommal. Vagy mert sokat dolgozik, sosincs otthon. Tényleg, a világ legegyszerűbb dolga lenne homokba dugni a fejem, és úgy tenni, mintha egyedül ő cseszte volna el ezt az egészet. Azonban az számomra egyértelmű, hogy minden problémánk, minden bajunk mögött az én viselkedésem van. Hogy önző voltam, nyafka, lusta… Johnny talán még emlékszik rá, hogyan kezdődött ez az egész, nekem valahogy az a szakasz kiesett. Mindenesetre szinte minden hülyeségem mozgató rugója, az a pici kis valami, ami beindította az a férjem volt.
Látom, hogy elmosolyodik ahogy bébinek szólítom. Oh, igen… el is felejtettem, hogy ezt szereti, hogy régen ezt mondtam neki szex közben. A semmibe révedek, annyira régen volt már, hogy igazán együtt voltunk. Ez is miattam van… a hülye barátnőim folyton csak nyafogtak, hogy mennyire rossz a szex a férjükkel, hogy mennyire utálják. Eleinte próbáltam elmondani nekik az igazat, hogy ha lehetne, én 24/7 az ágyban lennék Jamievel, hogy én imádom ahogy hozzám ér, és amiket csinál velem. Erre ők azt mondták, tapasztalatlan vagyok, mit tudhatok én erről, elvégre ő volt az első pasi akivel lefeküdtem. Majd ha már legalább hússzal kipróbálom, akkor fogom tudni, hogy milyen a jó, ezt mondták nekem. De nem hittem nekik, egyszerűen csak elegem lett az irigy pillantásaikból, amikor rózsás arcom látták egy-egy féktelen éjszaka utáni másnap. Szóval, valahogy… olyan lettem mint ők, úgy tettem mintha nem élvezném, mintha nekem nem is lenne rá szükségem. Pedig ha lehet, nekem még jobban hiányzik a férjem, mint ahogy neki én.
Lassan veszem le a pólót, kissé vonakodva. Tényleg nem akarok fürödni, nem akarom, hogy megint Ő gondoskodjon rólam, betuszkoljon a kádba, mint egy gyereket. De szeretném még utoljára látni a tüzet a szemében, látni ahogy íriszei elsötétednek. Ezért vetkőztem le, nem azért mert annyira fürödni szeretnék. Boldoggá tesz az érintése, érzem, hogy az energia még mindig vibrál köztünk. Legalább ez nem változott. Reszketeg sóhaj szakad fel mellkasomból, amikor magához ölel. Még mindig annyira szeretem… Szörnyen érzem magam, tudom, hogy a férjem éppen búcsúzkodik. Ismerem már, azt hiszi nem tudom? Hogy ne tudnám.
- Miért történt ez velünk Bébi? – suttogom a mellkasába, de választ nem várok rá. Amolyan költői kérdésnek szántam. Mégis mit mondhatna rá? Hogy azért van minden, mert én hülye picsa üzemmódba kapcsoltam? Nem hiszem, hogy az vezetne bárhová is. Lassú mozdulattal simogatom a hátát, ujjaim szétterpesztem közben.
- Hmm. – mormolom amikor azt mondja marad. Elmosolyodom, és legszívesebben azt válaszolnám: Hazudsz. Kicsinek és törékenynek érzem magam, ahogy itt állok az ölelésében. Sosem tartottam magam valami jó nőnek, nálam sokkal szebbek is rohangálnak szerte a városban. Nem tudom Jamie miért engem választott, nem találok magamban erre választ. Nem érdemlem meg. Többször vitatkoztunk például egy mell nagyobbító műtéten. Engem zavar, hogy a természet nem áldott meg valami alaposan, némi szilikon szerintem csodákat tehetne velem, de James mindig ellenállt. Pedig az ember azt hinné, hogy a pasik nem tiltakoznak, ha a feleségük nagyobb melleket akar… Nem tartom szépnek az alakomat, ügyes szabású ruhákkal formás vagyok, igen, de amúgy inkább már sovány. Ilyen vagyok, ez genetikus, lehet utálni érte de annyit eszek amennyi belém fér és mégis ilyen vagyok. A szeplős bőröm és átlagos vonásaim számomra nem indokolják, hogy egy ilyen jó pasi felesége legyek. Mit láthatott bennem annak idején Jamie? Fogalmam sincs miért szeret, vagy szeretett egyszer.
Azt tudom, hogy én miért szeretem. Most is, ahogy végigsimít az arcomon, pontosan azt csinálja, ami miatt úgy éreztem, hogy mellette akarom leélni az életem. Gyengéd, kedves. Mindig megnevettetett, emlékszem, hogy régen nem tudtunk úgy elmenni elintézni a bevásárlást, hogy ne csináltunk volna abból is mókát. Akkor még nem ebben a házban éltünk, hanem egy kicsit kisebben, akkor még a férjem nem volt főorvos… mennyivel jobb volt az az otthonos ház, mint ez a képeslapra illő hodály!
- Jamie! … szeretlek. – szólok még utána szomorkás kis mosollyal, ahogy kimegy a fürdőből. Leülök a kád szélére, ujjaim végét belemártom a finom meleg vízbe. Semmi kedvem pancsolni, míg körülöttem a házasságom romjai hevernek.
Összerezzenek, amikor csattanást hallok lentről. Mi történhetett? Gyorsan felveszem a köntösömet, és a lépcső tetején gubbasztva nézem, amint James tombol. Félelmetes látvány, de tudom, hogy azért a berendezést zúzza le, hogy engem ne bántson. Ezernyi vázát is összetörne inkább, mint hogy engem egyszer is megüssön. Visszaosonok a csatazajnak is beillő csörömpölés mellett a hálószobába, és kihalászom az ágyból Jamie párnáját, majd a gardróbból egy pólóját. Hangtalanul sietek le a lépcsőn, majd amint a folyosóra értem, futásnak eredek. El akarok menni ebből a házból! Azóta el akarok menni, hogy a férjem három napja itt hagyott, és ez az érzés nem változott bennem. Nem fogok itt maradni, ha ő elmegy. Gyűlölöm ezt a házat.
Felkapom az előszoba komódjáról a kocsikulcsom, és sietve nyitom a bejárati ajtót. Éppen akkor csapódik be mögöttem, amikor az üvegek csörömpölése abbamarad. Jamie biztosan hallotta. Gyorsítok a lépteimen, nem akarok magyarázkodni, egyszerűen csak menni akarok minél távolabb ettől a háztól és tőle is. Nem akarom megvárni míg ő hagy el, azt még egyszer nem élném túl. A csinos kis sportkupém engedelmesen villantja fel lámpáit, amikor megnyomom a kulcson a gombot.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Nov. 25, 2015 2:22 pm Keletkezett az írás




Az ajtó hangosan csapódik be, ahogy az utolsó cserép is a földre hull. Maddie elment. Hallom, ahogy az autója kiriaszt, ahogy a motor felbőg, és ahogy a murva élesen csikorog a kocsi kereke alatt. Utána akartam menni. Egy egész percig akartam utána menni, visszarángatni, nehogy autóba üljön, de a helyzet az, hogy Madison már felnőtt nő, nekem nincs jogom arra, hogy erőszakkal itt tartsam, hogy kötelezzem arra a kocsija kulcsait adja nekem ide. Ahogy én sem óhajtok ebben a házban maradni, nézni a széthullott életünk színterét, Ő is elvágyódik. Nem tudom hova megy, merre autózik, melyik kanyargós úton halad, és hogy merre tart. Csak azt tudom, hogy amikor kiléptem a villa ajtaján, és azt magam mögött behúztam, valami bennem is bezáródott. Nem tudom, hogy örökre, vagy csak egy időre, de bezáródott. Nem tudnám megmondani, hogy mi változott, mert a világot még mindig ugyan olyannak látom. Az eget merészen kéknek, a Napot pedig pofátlanul ragyogónak. A fák leveleit még mindig ugyan úgy rezgeti a langyos szél, a szomszéd kutyája pedig még mindig megugat ha engem lát. Tulajdonképpen semmi sem változott. Ugyan olyan magas vagyok, és ugyanannyira utálom a kólát, mint azelőtt. A kedvenc ételem még mindig csípősen szeretem, és a sebességkorlátokat még mindig ugyan olyan vakmerően lépem át. Az egyetlen dolog ami változott, hogy most nem kell dolgoznom menni, a karikagyűrűmet mégis lehúzom az ujjamról, és a pénztárcámba rejtem el.
A gondjaim persze nem tűnnek el, ilyen könnyen nem. Ez csak egy apró lépés, egy merész lépés a jövő felé. Na nem mondanám, hogy most az első utam az ügyvédhez vezet, de azt sem ígérném, hogy holnap után hazajövök. Fogalmam sincsen mi lesz, hogy valaha visszatalálunk-e egymáshoz. Csak azt tudom, hogy kell egy kis idő. Nekem, neki nekünk. Idő, hogy végiggondoljuk honnan jöttünk, és hová tartunk.

Köszönöm a játékot Madison Callaghan-nak, nagyon élveztem! Smile Köszönjük a figyelmet ^^

Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:10 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Maddie and James
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: