»Vas. Nov. 15, 2015 9:55 pm Keletkezett az írás

Michail & Zoya




A sok húzós és fárasztó nap után igazán rám fért már egy olyan, amelyiken nem kellett azt éreznem, hogy nem tudom éppen melyik végtagomat fogom elhagyni a nagy rohanás közben. Azon kívül, hogy a lábam ki akart szakadni a helyéről, a karom meg le akart szakadni a nehéz ágytologatástól, az ujjaim mozgatás közben pedig mintha folyamatosan tűket böködtek volna. Pedig ma még nem is volt olyan dolog amelyet nem csináltam volna szívesen, és mivel a napom nagy részében egy új rezidens mellett kellett segédkeznem az ortopédián, igazán nem volt okom a panaszra. Hayden ma nem volt a műszakomban, állítólag a lába miatt kellett megint kezelésre mennie, ezért helyeztek ma egy másik ifjú orvos mellé Bessyvel együtt. A reggel viszonylag nyugalmas volt, leszámítva azt az apró kis balesetet, amikor a művégtagok raktárában kellett a leltárt felvennem, és amikor az ajtón beléptem kis híjján rosszul lettem a látványtól. Nem a műanyag kezek, lábak vagy éppen olyan orvosi műszerek okoztak nálam sokk hatást, amelyek az orvoslásban elengedhetetlenek voltak, hanem a helyiség mérete. Miért? Édes istenkém, miért mindig engem küldenek valami mütyüri lukba, ahol aztán folytonosan küzdenem kell, hogy ne kapjon el a pánik. Vettem egy nagy levegőt és az ajtón belépve….istenazatyám, hogy én megpróbáltam normálisan és felnőtt ember módján viselkedni, de olyan érzésem volt, mintha a falak rám akarnának borulni teljes terjedelemben, és oldalt az a sok műanyag kéz, meg láb, meg lábfej, meg kézfej, és egyéb protézis ide-oda mozgott. Alig kaptam levegőt, éreztem, hogy a következő másodpercben elzúgok a mustársárga műanyag padlón, és csak kapaszkodni leszek képes a semmibe, akár órákon keresztül is. Még mindig élénken élt bennem az a nap, alig egy hónappal korábbról, amikor néhány, magát roppant viccesnek gondoló kolléga rám csukta az alagsori hullaház hármas hűtőkamrájának ajtaját. Légmentes, hangszigetelt, és tökéletes börtön egy olyan ember számára, amilyen én is vagyok, aki klausztrofóbiával küzd immáron húsz éve. Nem a halottakkal volt a probléma, ők már senkihez nem beszélnek, senkit nem fognak ijesztgetni, abból a korból meg már kinőttem, hogy az ilyen helyeken ijedezzem. Sokkal inkább az volt a rémisztő, hogy mennyi idő múlva fognak rám találni, és ez idő alatt én mégis hogyan leszek képes uralkodni magamon, hogy ne kapjon el a hisztérikus zokogás. Önmagam átölelve ültem le az egyetlen székre, ami ott volt, és próbáltam megérteni miért ilyenek velem, mi okot szolgáltattam rá? Talán az a baj, hogy nem vagyok annyira társasági ember aki minden héten öntudatlanra issza magát valamelyik medikáknak fenntartott szórakozóhelyen a kórház közelében? Istenem, ez nem az én világom, nem tehetek róla. Vagy az a bajuk, hogy kétbalkezes vagyok, és időnként roppantul buta zűrökbe tudok keveredni? Nem értettem, és a gondolataim közepette is csak arra tudtam összepontosítani, hogy a hely pici, hogy egyre hidegebb van és én menten megfagyok. Számolni kezdtem a hűtőrekeszek szegecseinek a számát, a repedéseket a falon, vagy éppen az asztalon található iratköteg papírlapjait. Szóval igyekeztem elterelni a gondolataimat szánalmas, hovatovább roppant kínos helyzetemről, nem túl nagy sikerrel, őszintén szólva. Mi lesz ha valaki így rám talál, és az idő előrehaladtával valószínű egyre rémültebb és ijesztőbb látványt festhettem.  Azt hiszem három órát töltöttem bent, de nekem ez maga volt az örökkévalóság, és ha még további perceket kell a kamra fogságában töltenem minden bizonnyal akkor már csak a hely atmoszférájához méltó módon passzoló kihűlt testemre bukkantak volna. Reméltem, hogy hiányzom valakinek, hogy talán feltűnik a hiányom, talán okozok valakiben olyan maradandó nyomot, hogy ha nem vagyok ott, akkor észreveszi. Én azt sem bántam volna, ha ez azért van mert nem borítottam rá valamit, vagy éppen nem csináltam olyat a rendelése alatt, amivel felhívtam magamra a figyelmet. Szóval bármi, de tényleg bármi jól jött volna, ami érzékelteti a hiányomat. De nem ez történt. Akkor még Codyhoz tartoztam, és a rezidensem nem éppen arról volt híres, hogy engem kedvelne, ahogyan a holdudvara sem, és talán még az ő kezük is benne volt abban az egészben amiben immáron órák óta csücsültem. Meg sem lepett volna. Bessynek biztosan hiányoztam volna….de ő éppen akkor nem volt bent. No igen, Bessy…éppen olyan kis szürke egér volt mint én magam, és nem nagyon zavartunk sok vizet mi együtt. A lényeg az egészben az volt, hogy bármennyire is reménykedtem, bármennyire is szerettem volna, végül nem jött sem a herceg fehér lovon, sem egy kóbor Hapci-Tudor-Vidor, sem egy takarító, sem egy patológus, de még egy apró kis egérke sem, pici mozgó gombszerű orrocskával, akinek hiányoztam volna az alatt az idő alatt, amíg humán jégkockásat játszottam a hűtőben. Dörömbölni próbáltam végső elkeseredésemben, mert az jutott eszembe, hogy ha a kórházban nincs is senki akinek fontos lennék, vagy éppen olyan aki kicsit is többet látna bennem, mint egy ifjú gyakornok, akivel mindent el lehet végeztetni, akkor is vannak akiknek számítok. Felébredt bennem az optimizmus, az a vidám derűlátás ami jellemezni szokott. Hiszen nem én szoktam mindig azt mondani, hogy a dolgoknak nem csupán árnyoldaluk van, hogy meg kell látni mindig a jót is, és aki képes erre az felül tud emelkedni a legnehezebb helyzeteken is? És én azt akartam, felül emelkedni. Aztán egyszer csak nyekkent a hatalmas ajtó, és sziszegve mintha éppen most szállt volna alá valami istenség, megjelent egy elnyüstölt, fehér köpenyes alak az ajtóban. Dr Hawkins! El sem hittem, hogy ő az, akiről suttogtak már jó páran, és akit nekem is volt egyszer alkalmam látni, hallani egy előadáson, vagy éppen a blogját olvasni. Rémesen élvezetes stílusa van, úgyhogy elég hamar azon friss orvosok között találtam magam akik számára igazi etalonnak számított a doktor úr. Az egészben talán az volt  a legkülönlegesebb, hogy ő mindezt természetesen és egyszerűen kezelte, én meg valahogyan nem voltam elég bátor, hogy akkor merészkedjek az osztályára, amikor ott van. Olyan furcsa volt ez az egész, és amikor Bessynek erről beszéltem csak jókat kuncogott rajtam, amit nem értettem.  Már Martinnak, a nevelőapukámnak is beszéltem arról, hogy minél többször fordulok meg Dr Hawkins közelében, és minél többször veszek részt a szülészet fejlődése kapcsán tartott konzíliumain, vagy éppen olyan előadásokon ahol az élet szépségéről és a születés csodájáról beszél, azon kapom magam, hogy ott akarok lenni mellette. Tőle akarok majd egyszer mindent megtanulni, ami persze tudom, hogy csak egy buta és gyerekes képzelgés, hiszen a kórháznak megvan a maga szabálya és ranglétrája, ebben pedig az én helyem egyelőre a legalján van, míg az övé olyan magasan, ahova már nem is látok fel. Bessy szerint tetszik nekem… én nem azt mondom, hogy Dr Hawkins a maga nemében nem egy olyan ember akit nem találna egy hozzám hasonló egyszerű lány vonzónak, de az én érdeklődésem egy ideje egészen más valaki felé irányul, amiről meg nem szeretnék beszélni. A kórház olyan mint egy óriási pletykafészek, és ha ez kiderülne, azt hiszem azonnal a föld alá süllyednék. És különben is, azt hiszem szabályellenes a dolog, attól félek, hogy emiatt még akár el is helyeznének mellőle, azt meg nem akarom. Szóval amiről nem tudnak mások, az nem fáj. Össze kellene szednem magam és egyszer megszólítani a doktort. Szóba állna velem? És vajon mit mondanék? Jesszus egek, még csak egy hang sem jönne ki a torkomon, mindenféle sületlenséget összehordanék. De leginkább orra buknék a saját lábamban. Úgyhogy amióta a hűtőkamra fogságából kiszabadított én lettem szerintem az egyik legnagyobb rajongója….tisztes távolból persze. Végül aztán úgy döntöttem, hogy össze fogom szedni minden bátorságomat és megteszem. Odamegyek és megköszönöm, hogy kiszabadított. Ja, ezt már megköszöntem. Nem baj, akkor megköszönöm még egyszer. Süthetnék neki, hókiflit. Szereti a hókiflit? Megkérdezhetném tőle a blogján álnéven….SugarMoon néven regisztráltam, jó hülye név, de ez jutott eszembe. Jó, akkor hókifli, a köszönetem jeléül. Már ezen agyaltam, amikor a szűk helyiséget magam mögött hagytam, persze miután a protéziseket, amiket kínomban sikerült levernem a helyükről visszapakoltam. Elrendeztem a leltárt, nagyjából fél órát vett igénybe. Maga volt a pokol azon a szűk helyen. Az ortopédia után azt hiszem meg kellene keresnem Dr Huward-ot a rezidensemet, aki a mai napra eligazítja minden lépésemet, hogy merre tovább. Nem lifttel mentem, hanem a lépcsők felé vettem az irányt. Bele voltam temetkezve a gondolataimba, és lefelé bámultam, gyakorlatilag a világ mint olyan tökéletesen megszűnt a számomra, és amikor befordultam egy szűk balosnál sikeresen koccolt a fejem valamibe….egy mellkas, egy magas alak. Hozzám képest mindenki annak számít. Picike vagyok, mint egy puszpáng bokor. Ugrottam egy hatalmasat és még fel is visítottam, majd felkaptam a fejemet és egy lehetetlenül kék szempárba bámultam bele. Jézusmáriaszentjózsef!  
- Doktor…doktor….doktor…- megakadt a tű vagy mi a szösz? Mintha csak csuklottam volna, levegő után kapkodtam, aztán végül csak sikerült kinyögnöm a nevet
– Dr Hawkins! Én annyira sajnálom. Bocsánat én…..szereti a hókiflit?- rémülten kerekedtek el a szemeim és a szám elé kaptam a kezem. Ezt meg mi a fenének kérdeztem? A gondolataim kibuktak a számon, és ez már nem az első alkalom. Adja ég, hogy megnyílik alattam a föld és elsüllyedek. Azt sem tudja ki vagyok, és én komolyan ezt kérdeztem tőle délelőtt 11-kor az ortopédia folyosóján?
– Bocsánat csak…- nem tudtam befejezni, óriás kerek szemekkel pislogtam, és szerintem vörösebb voltam mint a pipacs.

»Szomb. Nov. 28, 2015 12:40 pm Keletkezett az írás

»Vas. Nov. 29, 2015 1:37 pm Keletkezett az írás

Michail & Zoya




SugarMoon…amikor otthon Heather-nek megmondtam a nevet amin regisztrálni fogok a blog doki oldalára szó szerint körbe röhögött. Ott sétált körülöttem, és nevetett rajtam. Azt mondta, hogy megérti, hogy én imádom az édességeket, de miért kell mindent agyon cukrozni, még a nevemet is? Csak a vállaimat vonogattam és valami olyasmit motyogtam neki, hogy ez jutott éppen eszembe, és nem is értem mi ezzel igazából a problémája. Persze ezután be kellett számolnom ki is pontosan ez a Hawkins doktor, merthogy a lakótársamnak szent meggyőződése volt, hogy valami sarlatán, aki libáért vette a diplomáját és jelen pillanatban a sármjával és az esetlen bájával igyekszik levenni a lábáról a hozzám hasonlatos hólelkű ifjú orvosokat. Meg kell hagyni nagyon is meggyőző erejű beszédet tartott a saját álláspontjáról, de ki kellett, hogy ábrándítsam. A diplomáját nem libáért vette, hanem mint olyan sokan hozzá hasonlóan megdolgozott érte. Nem sarlatán, legfeljebb sajátos módszerei vannak, ami úgy véltem mindig is, hogy inkább tiszteletre méltó semmint megvetendő. És persze az már igaz, hogy hatással van rám, mert ha nem így lenne, akkor nem lennék olyan lelkesen látogatója az előadásainak. De szerintem ő marhára nincs tisztában azzal, hogy milyen hatást vált ki a fiatal orvoslányokból. Ezt onnan is gondolom, hogy nem egyszer robogott be egy-egy ilyen alkalomra félregombolt köpenyben vagy éppen úgy, hogy kellett egészen öt perc, hogy megtalálja a beszédéhez szükséges szavakat, mert fejben még egészen máshol járt. A legtöbb gyakornok, vagy éppen rezidens lány nagyon jól tudom, hogy szerelmes volt a doktorba, miért is nézték volna akkora kerek szemekkel amikor beszélt? Szerintem a fele azt sem tudta, hogy éppen miről beszél. Megértettem őket, én azonban egészen másképpen néztem rá, amit Bessy sokáig nem is akart elhinni, pedig így volt. Tiszteletet éreztem, és olyasmit amit akkor szokott az ember, amikor úgy érzi, hosszú távon talán egy fontos személyt sodort útjába az élet. Így voltam én is a doktorral, és noha soha egyetlen pillanatig sem tagadtam, hogy magam is vonzónak találtam a külsejét, szerelmes más valakibe voltam…túlságosan is ami azt illeti. De a különbséget a két érzés között hiába is magyaráztam volna, szerintem nagyon kevesen értik meg….pedig van. És Heather sem hitte el, folyamatosan arról próbált engem meggyőzni, hogy én aki eddig majdnem apácai szinten zárkóztam el a fiúktól, férfiaktól, szóval mindenkitől, aki az ellenkező nem sorát erősíti, most hirtelen két vasat akarok tartani a tűzbe. Hogy mi van?! Nem akarok én sehova semmit tartani, egyszerűen van Hawkins doktor akinek varázslatos személyisége mellett egyszerűen nem lehet elsétálni….és van Hayden. A kettő nem ugyanaz, az érzés sem ugyanaz…miért nem lehet ezt megérteni? Heather szerint azért nem, mert ilyen márpedig nem létezik, az ember lánya nem rajonghat egy jóval idősebb és tapasztaltabb férfi iránt, és nem lehet szerelmes valaki másba. És ugyan miért nem? Miért olyan elképzelhetetlen ez az egész? Azért mert neki ez nem megy? Mert ő minden férfira úgy tekint mint két lábon járó potenciális ágymelegítőre? Nos én nem…én egy picit másképp működöm….illetve ha már itt tartunk nagyon másképpen. Talán pontosan ez a lelkesedés, meg az, hogy bebizonyítsam, hogy ilyen van, hajtott előre egyre többször, és vitt engem a szülészet felé, és persze gyakorta ott toporogtam, hogy végre hajlandóak legyenek engem is beengedni egy-egy esethez. Vagy éppen hagyják, hogy a műszakom után akár még úgy is, hogy a szemeim már majdnem lecsukódtak, de az agyammal még tompán felfogtam a történéseket, szóval, hogy így is ott legyek és figyeljem a doktor minden mozdulatát. Többször feltűnt, hogy olyan lehetetlen időpontokban találom őt bent amikor már, vagy még nem kellene ott lennie. A nővéreket próbáltam erről faggatni, de volt amelyik nemes egyszerűséggel elhajtott, hogy nem az én dolgom kérdezősködni a főorvos magánéletéről, volt aki szívesen felvilágosított, hogy Dr Hawkins ennyire szereti amit csinál. És ez engem még jobban elvarázsolt, mert valahogyan szerettem a munkájuk iránt megfelelő alázattal viseltető embereket. Bessy időnként velem tartott, de őt továbbra sem érdekelte annyira a szülészet, és állította kitartóan, hogy engem is csupán a blog doki iránti buta és helyenként gyerekes rajongásom hajt. Biztosan van benne valami, de úgy gondoltam, hogy ha így is van, akkor is legalább van értelme, vezet valahova. Vagy én is legyek olyan mint a legtöbb hozzám hasonló gyakornok lány akik merev részegre isszák magukat a szabadnapjukon miközben azt sem tudják mi történik körülöttük, az élet elszalad, ők meg majd ott állnak harminc évesen kiégve, mindent megtapasztalva, célok és tervek nélkül? Én akarom, hogy maradjanak az életemben még olyan dolgok amik felfedezésre várnak, amelyeket nekem kell megtapasztalnom, és talán ezek alkalmával majd lesz valaki aki a segítségemre lesz….talán éppen a doktor. Nem gondolom, hogy azt az elvet kellene követnem, hogy mindent gyorsan, hamar és azonnal megélni, mindent sietősen tovább görgetni magam előtt, és majd évek múltán amikor megpróbálnám felidézni ezeket, akkor nem lenne mit, mert nem jutna eszembe egyetlen fontos momentum sem. Én hittem abban, hogy a dolgokat meg kell élni, hogy az igazán fontos pillanatokat ki kell élvezni, és vannak helyzetek amelyekben nem szégyen órákon keresztül fürdőzni, húzva még az időt. És igen, talán pont ezt szerettem a doktorban is, ezért néztem fel rá, mert megláttam ezt benne, ezt a fajta türelmes szemlélődést, ezt a fajta…sokak által csak esetlenségnek titulált lassúságot, amikor a dolgok körülöttünk egészen másfajta dimenzióban kezdenek el élni, amikor a figyelmünket leköti hosszú időre valami, és mi képesek vagyunk sokáig csak arra figyelni. Nem tagadom többször előfordult, hogy az ominózus hűtőkamrás eset óta kifejezetten kerestem azokat az alkalmakat és helyzeteket amikor összefuthattam vele. És miközben önmagamat treníroztam, hogy végre legyen elegendő bátorságom megszólítani, valaki már ráncigált is, hogy haladjak mert rám várnak, vagy megszólalt a csipogóm, vagy egyszerűen az övé szólalt meg, őt keresték, szóval nem jöttek ezek a dolgok össze. Pedig én nagyon szerettem volna ha egyszer legalább egyszer sikerül vele beszélgetnem. Nem tudom mit mondtam volna. Lehet, hogy ha odakerülök egy köszönésen kívül nem sokat tudtam volna kinyögni. Általában ha zavarodott vagyok, akkor annyi marhaságot összefecsegek, és többnyire sok marhaságot, hogy ember legyen a talpán aki ki tudja válogatni. Heahter szerint ezt marha másnaposan lehet a legkevésbé élvezni, amikor csak az jut el a füléig, hogy Zoya beszél….sokat….nagyon sokat….de miről? Persze van amikor nem is érdekes, hogy figyelnek rám vagy sem, én remekül el tudom magam szórakoztatni, de példának okáért, ha már a blog dokit leszólítanám, legalább egy árva épkézláb mondatot kellene tudnom összevakarni, nem tűnik eget verő butaságnak. Feltéve ha sikerül a mondanivalóra koncentrálni a kocsonyásodó végtagjaim mellett. Hogy aztán végül egy újabb sajnálatos baleset lesz az oka annak, hogy ez a találkozás végre megvalósul, azt a csuda sem gondolta volna. Az ilyet az ember mindig valahogyan olyan idillikusan képzeli el, filmbe illő nagyjelenet,  szélgép, tökéletes külső….mindenavilágon…szóval flottul megy minden, én sem beszélek zagyvaságokat, és nem hangzik úgy a mondanivalóm, mintha egy diszlexiás törpe lennék, aki kicsit összekutyulja a szavakat. És mégis hozom a formámat azt hiszem, mert miközben az jár az agyamba, hogy a mai műszakot követően még egy órácskát ráhúzok a szülészeten, hacsak le nem zavarnak nem nézek az orrom elé a kanyar után és neki csapódom rajongásom személyének, annak, akit már hetek óta le akarok szólítani valami ürüggyel – ezt szolgálta volna a köszönő sütemény, ami jó béna, de nem jut jobb eszembe- és most nemes egyszerűséggel telibestukkolom. Olyan zavarban vagyok mint valami elsőbálozó, főleg, hogy nem robog tovább fejcsóválva, meg valami olyasmit motyogva a bajsza alatt, hogy én is jobban figyelhetnék a lábam elé, hanem ott marad velem. Ó egek, velem…ne máááár…fúúú…itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy valami frappáns nyitómondattal indítsam ezt a kissé hülyén indult ismeretséget, de végül aztán életem egyik legrosszabb mondata hagyja el az ajkaimat. Most komolyan…hókifli? Ennyire futotta, hogy szereti e a hókilflit? Itt van életem egyik nagy lehetősége és akkor én azt kérdezem tőle, hogy szereti e a hókiflit? Azt hiszem gondolatban egy alapos kupánvágással illetem magam , és miközben beszél én úgy pislogok rá mint a kis levelibéka a tündérrózsa levelének tetején csücsülve. Bólintok, aztán ingatom a fejem, aztán megint bólintok és megint ingatom. Ha így folytatom akkor elszédülök.
– Már mi nem volt....?…jaaaaaa nemmmm!- miről is van szó? Jah a mellkasa. Nem figyeltem a mellkasára, ha figyeltem volna akkor most nem állnék itt úgy mint aki nem tudja éppen melyik mese közepébe cseppent.
– Én almával is szoktam csinálni. Reszelt almával, de kizárólag savanyúval, mert ha ahhoz az ember ad egy csipetnyi barnacukrot, akkor kellemesen édeskés lesz, de még nem túlságosan és úgy igazán finom, amikor elolvad az omlós tészta a töltelékkel együtt az ember szájában. – jesszusom Zoya, hagyd már azt a nyamvadt hókiflit! Korholom magam, hogy még mindig ezen pörgök, de valamibe kapaszkodni kell, hátha, még….hátha nem akar rögtön tovább robogni. De ha dolga van akkor úgyis sietni fog, de mégis az udvariasság keretein belül elnézést kér tőlem…persze nem tagadom, hogy valahol reménykedtem benne, hogy emlékszik rám miután kihozott abból a jégveremből. De persze jóhülye vagyok, ha azt hiszem mindenkinek az arcát megjegyzi. Meg aztán az az egész inkább csak nekem volt különleges. No mindegy is, majd talán legközelebb….ekkor azonban olyasmit mond amivel sikerül meglepnie. Azt hiszem alaposan ami azt illeti. Meghív engem? Hótkomolyan? Pfuh….hát úgy hirtelen nem is tudom mit mondjak. Szóval ez most olyan nekem….na szóval olyan mint amikor az ember nagyon odavan valami énekesért vagy hírességért, színészért akárkiért. Tessék szépen elképzelni a jelenetet, hogy valahol belebotlik és az illető meghívja kávézni. Hát na…szerintem a föld felett repkedtem örömömben, és valami makogás féle hagyta el az ajkaimat, aztán torkokköszörülés és jött a frappán válasz, hogy
– Hátizé…én…nem…izé…igen nem sietek…illetve nem, nem sietek.- okés, a mondatalkotással még vannak nehézségeim de majd belejövök. Az ciki lenne, ha azt mondanám, hogy nem szoktam kávézni? Dehogy mondom, még a végén meggondolja magát, majd kérek frappét, vagy valami olyat miben van tejszínhab…sok tejszínhab. Hagyom hát magam terelgetni, miközben hálásan forgolódom hátra és köszönetet rebegek óriási és szerintem néha már az idétlenség határát súroló vigyorgások közepette.
– Én amúgy….szóval köszönöm Dr Hawkins…nagyon szeretek az ön….hoppá, bocsánat!- fordulok hirtelen magam elé, miközben jó pár embernek sikeresen majdnem nekiütközöm ismételten, mert hátrafelé magyarázok a dokinak, és nem a lábaim elé figyelek.
-….szóval szeretek az ön osztályán lenni…első éves gyakornok vagyok. Amúgy Zoya a nevem, Zoya Krane….- na ezt nem is tudtam volna hülyébben előadni…a nevem Bond, James Bond! A kávét pedig rázva kérem nem keverve. Istenkém Zoyácska szedd már össze magad! De amikor ez most olyan nehéz. Itt lépkedek a büfé felé a blog dokival, és egy picike álmom vált valóra. Azért ezt még meg kell emésztenem, és ez nem olyan egyszerű, főleg mert én nagyon be tudok lelkesedni. Jajj, nekem csak el ne rontsam, abban is verhetetlen vagyok.
– Hosszú nap után van?- fordultam még hátra egy utolsó kérdésre és éreztem, hogy nem ezt akartam feltenni, de perpill most ez az egy jutott eszembe. Aztán itt meg is akadt a tudomány, meg én is, mert majdnem sikeresen nekimentem a büfé ajtókeretének, és az utolsó pillanatban torpantam meg.
- Hoppácska! Kicsit nem figyelek oda, és már kötekedem az ajtókerettel.- vigyorgom még egy utolsót, majd feddem is meg önmagam, hogy jobb lesz ha pillanatokon belül összekapom magam mielőtt tovább marhaságokat fecsegek.

» Keletkezett az írás